Ez a bejegyzés nem jött volna létre, ha egy Wmitty nevű felhasználó nem tesz engem helyre Az erőd című Zorád-Hernádi képregényről írt értékelésem alatt. De helyretett, s ezzel eszembe juttatta, hogy a jelen írás alanya időtlen idők óta itt van a polcomon. Olvasatlanul. Immár olvasottan.
Az történt ugyanis, hogy Az erőd értékelésében úgy véltem, Hernádi Gyula úttörő volt Az erőd témájában, amelyből aztán mennyi minden nőtt ki később, vagy ha nem s belőle, de mennyi minden, hozzá nagyon hasonló mű született. (Kicsit később idézem majd magamat, bár állítólag az önidézet büdös; én meg úgy gondolom, a lustaság viszi előre a világot: mit gondolsz, miért és milyen nemű ember találta fel a mosogatógépet?)
Na, ezt tette helyre Wmitty. Tudniillik ő mondta, írta, hogy az egymást sportból gyilkolászó, unatkozó emberek alapötlete még Hernádi előtti, hiszen itt van például A tizedik áldozat. S valóban és csakugyan, A tizedik áldozat 1966-ban, Az erőd 1971-ben jelent meg. Bár más-más a kettő, ám mégis igen hasonló.
Több szem többet lát, én meg nem bánom, ha kijavítanak. Már csak azért sem, hogy továbbadhassam a javított infót. Amit így többen ismernek meg. Mint például talán most Sheckley könyvét.
Robert Sheckley sci-fi író volt. Amerikai. Hugo- és Nebula-díjas. Nem a leges-legnagyobbak közül való, de jó tollú, neves író. Nem volt hihetetlenül termelékeny és a kötetei vastagsága sem mérhetők mondjuk Dan Simmons karizom-erősítő műveihez.
Hiszed, nem hiszed, de ez a kötet is mindössze egyszázkilencven oldal. S még az is milyen tördeléssel, ezt figyeld! Vagyis olyan hatvan-hetven normál oldalnyi regényről beszélünk. Kisregényről. Hosszabb novelláról. 
Azt hiszem, Sheckley írásainak egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy szatirikus, humoros. Nem sírva röhögős, csak bennfentesen mosolygós.
A róla szóló Wikipedia szócikk felsorolja az írásainak a magyar megjelenését is.. Regénye mindössze hét jelent meg, ebből öt magyarul is. Amely nyelven olvasható négy novelláskötete is. Novellát tömérdek mennyiségben írt, magyarul is sok napvilágot látott különféle antológiákban, illetve a Galaktika magazinban. De tényleg sok. Szemmel látható, hogy Kuczka Péter, a Galaktika főszerkesztője is felismerte az értéküket és szerette Sheckley írásait.
Ahogy ígértem, következzék tehát az önidézet Az erőd képregény-változatának értékeléséből.
Egyedül voltam otthon, Apu éppen dolgozott, volt két tévécsatorna amiből válogatni lehetett, hát egy este, minden előzetes információ nélkül kiválogattam ezt a filmet, mit sem tudva a történetről, Hernádi Gyuláról. És az sem tűnt fel, hogy a zeneszerzője Presser Gábor. Csak bekapcsoltam a csöpp kis Junoszty tévémet és néztem ezt a nem is tudom mit. Nagyon tetszett. Fogalmam sem volt arról, kicsoda Hernádi Gyula, mit sem tudtam még akkor A legyek urá-ról, és hol volt még a Battle Royal? Terv sem volt még akkoriban Az éhezők viadala, és A menekülő ember-t is csak 1982-ben írta meg Stephen King, a filmet meg 1987-ben forgatták le, Schwarzenegger a főszerepben. Ugyan Az erőd nem egy show-műsor keretében mutatja be az unatkozó milliomosok egymást-gyilkolászását, hanem egy titkos játék keretében, egy elszigetelt területen, mintegy csilliárdokért való szolgáltatásként, de az alapelv ugyanaz: az ingerküszöb annyira megnő, hogy szórakozássá válik az élet kioltása. Ebben az esetben, szemben a későbbi változatokkal, önként vállalják, akik vállalják, hogy akár ölhetnek vagy őket is megölhetik, de a végső eredmény ugyanaz: az ölés szórakozássá válik valakik számára. Vagyis Hernádi jócskán elébe futott valaminek, ami később igencsak divatossá vált.
Az akkori viszonyok között egy tizenkét éves ingerküszöbét teljesen bökögette ez a film, és egy csomó gondolatot bizgetni kezdett bennem az erőszak születéséről, a morál és az etika gyors változásairól, az emberi gonoszság mibenlétéről, az erkölcs adott helyzetben bekövetkező torzulásairól. (Ez utóbbira kiváló példa még az előképnek tekinthető a pompás Híd a Kwai folyón. Illetve nem tudom elhallgatni, volt még egy akkoriban vetített pompás magyar film, a Zsoldos Péter által írt, 1977-es A bunker, amely szintén felvonultatta az akkori színjátszás színe-virágát, és amely pompás példánya, prototípusa az általam nagyon kedvelt témának: zárt, elszigetelt közösségben hogyan fordulnak egymás ellen az emberek (vö.: A tíz kicsi néger).
Mert miről is szól A tizedik áldozat? A negyedik vagy hatodik világháború után vagyunk (ahogy Sheckley fogalmaz). A világ vezetői rájöttek, hogy több nem lehet, mert akkor megszűnik az emberi élet. Csakhogy az emberben levő agresszió ettől a ténytől nem lesz semmivé. Kitalálják tehát a Vadászatot. A „játékra” bárki jelentkezhet. Első körben Vadász lesz. Kap egy nevet, fotókat az Áldozatáról (aki szintén önként vesz részt a játékban, és előtte szintén vadász volt), őt kell meggyilkolnia. (Mondjuk ha belegondolok, kialakul a tyúk vagy a tojás dilemmája, mert vajon hogyan kezdődött a Vadászat? Ha először mindenki Vadász, ki volt az első Áldozat? Különösen, ha a Vadász elérte a célját? Spongyát rá!) Az Áldozat nem védtelen. Felbérelhet magánnyomozókat, akik segíthetnek kideríteni, ki a Vadásza. Illetve védekezhet is, ő is megölheti a Vadászt. Ártatlanokat ölni szigorúan tilos, komoly büntetéssel járó hiba. A cél, hogy aki jelentkezett a játékra, minden esetben, tehát öt vadászat és öt rávadászás esetén sikeresen gyilkoljon. Aki nyer, bekerül a nagyon ritka Tízesek Klubjába, és élete végéig nem lesz anyagi gondja. Ölni bármilyen módszerrel lehet. A Vadászatra iparág épül: golyóálló mellények, fegyverek (minden fegyver, egy fényképezőgép, egy öngyújtó is képes lehet lövedéket kilőni), magánnyomozó irodák, és persze a média.
Ugye, hogy ugye, ismerős a téma, nagyon sok későbbi feldolgozásban, újraértelmezésben? A könyv első kiadása 1965-ben jelent meg. Immár nem mondom, hogy a témában ez volt az első. Vagy inkább mondanom kellene, hátha valaki ismét kijavít és egy fontos információval leszünk gazdagabbak.
– Hű, ez nagyon beteg! – mondta Szerelmetesfeleségtársam, amikor megnéztük az egyik filmet, amit az engem kijavító hozzámszóló, Wmitty citált. A címe: A kockázat ára.
– Miért, szerinted nem néznék az emberek az élő egyenesben bemutatott gyilkolást?
Ez a film nem fedi a könyvet. Abban egy tévéműsor keretében kell az áldozatnak négy órát túlélnie, miközben öt ember üldözi. Az áldozat ebben az esetben nem védekezhet, nem ölhet, csak menekülni van joga, miközben kamerákkal, a tévében mutatják merre jár. A főhős rájön, hogy mekkora kamu az egész, hogy minden a nézettségért megy, s hogy voltaképpen esélye sincsen az egymilliós főnyereményre. Fellázad tehát, és a saját szabályai szerint kezd játszani. Célja a svindli leleplezése.
– De, de akkor is beteg ötlet...
– És a valóságshow-k?
– De azokban nem ölnek!
– Még...Gyerekkorunkban elképzelhető lett volna a Kapcsoltam vagy a Legyen ön is milliomos helyett a Való Világ vagy a Mónika Show? Megállíthatatlan a fejlődés.
*
Úgy felel meg az igazságnak, ha elmondom, Wmitty ajánlott egy másik filmet is. Az 1965-ös. A címe, meglepő fordulat, A tizedik áldozat. Ezt még nem láttuk, de a port.hu-s tartalma és a szereplők filmbeli névsora alapján sokkal közelebb állhat Sheckley regényéhez.
Vajon mi a titka ezeknek a pénzért ölünk és követ a show könyveknek, filmeknek? Valószínűleg a valóban bennünk levő agresszivitás. Igenis kíváncsiak vagyunk mások szenvedésére. Akkor is, ha közben borzadunk, borzongunk, és hatalmas erkölcsi fölényünk hegyéről lefelé bámulunk az elkövetőkre.
Másfelől utáljuk a hazug, kapzsi, ferdítő, mindent kiforgató médiát, de közben képtelenek vagyunk elszakadni hipnotizáló képsoraitól. Megvettjük a nézettség hajszolását, hogy a celebjeink hajlandók lemenni kutyába, de közben mindent tudni akarunk róluk. Ha másért nem, azért növeljük a nézettséget a mi nézésünkkel, hogy elmondhassuk, mekkora ostobaság ez vagy az a műsor, és mennyire hülyék a szereplők. Akiknek a sorsa voltaképpen nem is érdekel bennünket. (Zseniális mutatja ezt meg a Truman show befejező képsora. Amikor Truman kiszabadul, a külvilág mellett dönt, valami földalatti parkoló vagy mi fülkéjében két biztonsági őr nézi őt a tévéjükön. Amikor Truman kilép a világba, az egyik őr harap a szendvicséből, és odafordul a másikhoz:
– Kapcsolj már át, mi megy a másik csatornán?
Vagyis nézték Truman show-jának minden adását, üvöltve szurkoltak neki, de egy pillanattal a győzelme után már tovább is léptek, azonnal más bóditásra vágyakoztak. Kétségtelenül meg is kapták. Egyre többet, egyre brutálisabb tartalommal.
Sheckley könyvének a hősei, nem árulok zsákbamacskát, ahogy Truman is, fellázadnak a rendszer ellen, amelynek maguk is részei, és reménylik, haszonélvezői is lesznek. A regény azért is jó, mert nem fekete-fehérek a figurák. Voltaképpen nem tudjuk eldönteni, kit szeretnénk győztesnek tudni a végén? Ahogyan azt sem, kit vesztesnek. Mert mindkét figura szimpatikus is, meg nem is.
Merthogy erről van szó. Az író a bevezető két gyilkosság után egymás ellen hozza ezeknek a gyilkosságoknak a győzteseit. Az első két fejezet olvastán azt hittem, minden fejezet független lesz egymástól és egy-egy olyan sztorit mutat be, amelyben a Vadászat valami meglepő fordulattal ér véget. De nem erről lett szó. A többit már nem mondom el, poéngyilkosság lenne.
Az ötlet, amit Sheckley megírt: hatalmas. A végeredmény kicsit kettős. Mert ahogyan írtam, a két főszereplő jellemzése a roppant egyszerű nyelvezet ellenére vagy éppen azért, de nagyon jól sikerült. Maga a történet a zseniális alapötlet ellenére voltaképpen nem nagy durranás. De mindenképpen csavaros (tudod, barkácskönyv, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta mondani) és csöppet sem unalmas. (Olyan rövid, hogy nincs ideje azzá válni.)
Sheckley ezzel az alapötlettel még hagy kiutat a szereplőknek: nem muszáj játszaniuk. A későbbi verziókban már nincsen kiút a szereplőknek: játszaniuk kell, ha élni akarnak. Az alapötlet leágazásai még pesszimistábbak mint az amilyen az alapanyag volt. Ott még csak a médiát kellett utálnunk. A továbbgondolásokban már sokkal tágasabb a spektrum, sokkal több mindenkit van lehetőségünk utálni és hibáztatni. S ez jó, mert közben magunkat látva e hatalmas gazemberségeket, sokkal ártatlanabbnak tarthatjuk egymás mindennapi gyötrése, függésben tartása, kínzása, üldözése közben. Tudod, az erkölcsi fölény diadalmas magasa!
A könnyv borítójáról ne beszéljünk, ha egy mód van rá! Szemmel láthatón iparkodtak felhasználni a film két motívumát, a szőke hölgyet és a könyvben is szerepet játszó római Kolosszeumot, de a végeredmény, ha ennek a könyvnek a borítója, akkor bárminek a borítója lehet. Sem a hangulatból, sem a történetből vissza nem ad fikarcnyit sem, és ugyanennyi kedvet csinál az olvasáshoz. És Rómában vajon mikor volt sivatag? Spongyát rá!
