Nézzük csak legelőször amit látunk: a borítót, azon is elsősorban a címet. Weöres Csepel. Ami cím nyilván nem lehet eredeti címe a könyvnek. Kérdés, hogy mi lehetett az eredeti. Bennem felemás érzéseket kelt a cím és a szerző nációjának az ellentmondása, hiszen nyilvánvaló, hogy itt komoly összeférhetetlenség van. Különös tekintettel arra, hogy a Weöres Csepel szójátékkal kezdődik a szöveg, és a kifejezés rendre visszatér a könyvben, 

Az iskolarádióban hallottam egy gyönyörű szép verset. Egy bácsiról szólt, úgy hívták, hogy Weöres Csepel, bátran vezette a harcot és nem rettent vissza semmitől, még a problémáktól sem. Nekem is egy csomó problémám van, főleg azért, mert dagi vagyok, és mindenki kinevet. De tegnap elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Olyan leszek, mint az a Weöres Csepel, bátor leszek és harcolni fogok.

Keveredik itt minden, Weöres Sándor, Budapest egyik munkás kerülete, egy kommunista mozgalmi dal, a csehek, és a művészeti műfajok (vers, dal).

Szögezzük le: a főszereplő Helena semmiképpen sem hallhatta a Weöres Csepel című verset az iskolája rádiójában.

Nem csupán azért, mert Weöres Sándor nem cseh költő-író volt, nem csupán azért, mert nehezen elképzelhető, hogy egy cseh iskolában egy budapesti kerületről szóló mozgalmi dalt hallhattak a csimoták, de elsősorban azért nem, mert a Vörös Csepel nem vers, hanem zenemű. Annak is színmagyar. S egy cseh általános isis csemete vajon miért gondolná, hogy a vörös szó személynévi írásmódja megegyezik egy magyar költő nevének meglehetősen sajátos formájával? Totál káosz. 

Minden más stimmel. Ötletes a magyar szójáték, de annyira kilóg a lóláb általa, hogy az már zavaró. Engem legalábbis feszélyezett, ahányszor csak előkerült, egyszerűen nem tudtam a szöveg integráns részének tekinteni a Weöres Csepelt.  

A borító fotója viszont zseniális azzal a gázcső mellett ártatlan arccal csillagszórózó kislánnyal!

*

Irena Dousková 1964-ben született Vagyis három évvel idősebb nálam. Az életrajzából kiderül, hogy a Weöres Csepel alapállása önéletrajzi eredetű: az édesanyja és a nevelő apja színész volt. Zsidó családba született. Ezt nem én emelem ki, hanem az életrajza. Van egy jogi doktorátusa, de soha nem dolgozott jogi pályán. Ellenben munkálkodott dramaturgként, több újságban publikált, mai napság pedig íróként él. 

E könyvének hőslánya, Helena Součková még két könyvének elbeszélője. A jelen kötet második része Anyegin ruszki volt, a harmadik rész Dárda címmel jelent meg magyarul. Ha jól bogarásztam a netet, mindhárom könyvből készült színpadi változat is. 

*

A történet(ek) főszereplője egy alsó tagozatos, dagi kislány, színész anyukával, színész nevelőapával, kisöccsel valamikor, ahogy említettem, a hetvenes-nyolcvanas években, párhuzamosan a magyar Kádár-rendszerrel, Csehszlovákiában, Gustav Husák uralkodása idején. 

A könyv nem egy koherens történet, sokkal inkább felvillanások Helene életéből. Egyes szám első személyben elmesélve. Aminek van előnye és van hátránya. Előnye, hogy a kislány naivitását, a rossz értelmezéseit könnyebb átültetni a szövegbe. Hátrány, hogy egy ilyen korú kislány, magától értetődő, nem hoz össze egy koherensen összefüggő szöveget. Dousková érdeme, hogy ennek ellenére nincsen semmi irritáló anakronizmus a szöveg és a kislány kora között. Javára szól, hogy voltaképpen nincsen masszív belső íve mindannak, amit Helena mesél nekünk. A történetkék sora nem akar tablóvá válni, nem akar egy nagy dolgot elmesélni, mindössze életképek sora egy cseh értelmiségi család sarjának a szemén keresztül. S annak pompás. 

Elsősorban mert kedves a szöveg. Naiv, ahogyan egy gyermek naivan szemléli a világot, mert nem érti még az összefüggéseket, a kapcsolatok dinamikáját, vagy apátiába fulladt passzivitását, és nem érti, mert nem értheti a rendszer gyilkosan lappangó agresszióját, és fel nem foghatja a szülők elfojtott, tétova, szánalmas ellenállását: suttogott beszólások az akkori rendszer legnagyobbjai ellen, s mi rossz abban, ha kisdobos lesz, s végre részt vehet egy kisdobos őrs gyűlésen? De ha egy nyilvános vécé falfirkáját Helena elismétli, mint szép verset, azonnal lehurrogják. 

S tudja, hogy a nagymamát szeretni kell. Szeretni kell, bár az ő számára is egyértelmű, hogy nagyi egy rosszindulatú, hazug, játszmázós zsarnok. Valami érthetetlen oknál fogva nagyi tartja a kapcsolatot a balszélen letiplizett apukával, sőt azt találja írni neki, hogy Helenának micsoda sanyarú egy sorsa van az édesanyjával és a nevelőapjával (akit egyébként teljesen magától és okkal apunak hív). Nagyi tehát kavarja a fekáliát rendesen, de mégis csak ő a nagyi, akit szeretni kell, ha nem is könnyű ezt megtenni. 

A drága nagypapa meg egy szent ember, aki tűri ennek a zsarnoknak az elnyomását, ügyesen kijátssza őt, van például dugi pénze, bár a zsarnok mindenét elszedi. De a nagypapa az, aki miatt jó a nagyszülőkhöz menni, mert a nagypapa nem csupán vérségileg nagypapa, hanem valóban szívből az. 

Helena dagi. Hájpacni. Szeret enni, imádja az édességet. Van is belőle baja bőven az iskolában. A tornaóra egy rémálom. Rajzolni viszont nagyon szeret, és tud is. De amikor az édesanyját kirúgják a színházból, valahogyan az ő képe is lekerül a faliújságról. Pedig már fent volt. A felelős tanártól azt a magyarázatot kapja, hogy már nem volt ott hely. Pedig volt, ha egyszer fent volt. 

Dousková írása (hirtelen nem tudtam, minek hívjam, mert szigorúan véve nem regény, nem is novella-füzér) az ilyen kis apró dolgoktól jó írás. Igazából íve, története, tanulsága nincsen. De vajon van-e története egy gyerekkornak? A történetecskék nagyon ügyesen szólnak Helena teljesen mindennapi, nagyobb tragédiák és megpróbáltatások nélküli életén keresztül arról a korról, ami a cseperedésünk (magyar politikai klasszikust idézve: cserepedésünk) idejét bőven kitöltötte, aminek éreztük az álságosságát, a visszataszító, de a szemünk láttára már nem vérre, csak idegekre menő aljasságát, képmutatását. Nem a saját bőrünkön, hanem abban, hogy „zsarnokság van, ott zsarnokság van”, és az beeszi magát mindenbe, a rothadás szaga bejár mindent, mint a Népszavából kicsomagolt pálpusztai orrfacsarása. Dousková ebben jó. Nem tol mindent a szánkba, nem keni a pálpusztait az orrunk alá, nem dramatizál: csak meséltet Helenával. 

Tény, hogy ezáltal nem is lesz tablóvá a (na, jó) regénye, ahogyan például (hogy csak egyet említsek) Akszjonov döbbenetes és hihetetlenül olvasmányos Moszkvai történet-e azzá lesz. Nem lesz vádlóvá, ahogyan Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoport-ja. Csak egy csendes, végső soron derűs beszámoló egy korról, ami csendben, mintegy fű alatt bénította meg az embereket, küldött a porba sorsokat, és hazudott életet a kínkeserves, sunyi vergődésbe.   

Nem zseniális, de nagyon jó, amit olvasunk. 

Szerintem elég buta anyukájuk meg apukájuk lehet, csupa bányász, kőműves meg kommunista.
(24.)

Kačenka megkérdezte tőle, hogy nem megy-e el ő is megnézni a vezető elvtársakat, de Macháčekdoktor úr azt mondta: – Ugyan már méltóságos asszony, én patológus vagyok, úgyis találkozom velük később. Most inkább maradnék egy kis cigarettára meg kávéra. 
(25.)

A zákopyi nagymama nagyon aranyos, de makacs és sokat parancsolgat, még a nagypapának is. Minden hétvégén Zákopyban vagyunk, és mindig jól összeveszünk egymással, de főleg Kačenka a nagymamával. Úgyhogy én legszívesebben nem is járnék oda, dehát muszáj, mert szeretjük őket, és ők is minket.
(19.)

Čáslavban halt meg a híres huszita, a Jan Žižka, akinek azt kiabálták, hogy: – Mentsd az irhád! –, és kilőtték az egyik szemét, aztán Rábí váránál a másikat is. Én ezt a zákopyi nagypapától tudom, aki igyekszik megismertetni velem dicső történelmünket.
(28.)

Kalligram, Pozsony, 2006, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 8071498793 · Fordította: Csoma Borbála

7/10

2020 szeptember, egy csendes, főzőcskézős, félig gyereknélküli hétvége, ami jobbára Liam Neeson „Elrabolva”-sorozatával telt. Még nyár van.