Semmi köze lényeghez, és még csak nem is történet igazából, mindössze egy nagyon halovány összekapcsolási-kísérlete a könyvnek a blogíróval.
Édesanyám már nem élt, de már Óbudán laktunk egy kétszoba-összkomfortos lakásban, a Harrer Pál utcában. Két egyforma szoba volt a lakásban, és az egyik az enyém volt. Mindig nálam állt a karácsonyfa. Így abban a decemberben is.
Már nem tudom, temérdek (kettő) nevelőanyám közül melyik volt éppen a soros, de Margitra tippelek. Ő volt a jobb, a szebb és a rövidebb ideig jelen levő az életemben. Apu tudott választani...
Bulicsov első magyarul megjelent kötetére, a Kossuth Kiadós Az utolsó hábor-ra a Népszínház utca közepén levő, számomra sokáig az egyetlenként ismert antikváriumban leltem rá. Semmit nem mondott az író neve, szerintem a kiadó sorozatát sem ismertem, egyszerűen csak szimpatikus lett a könyv. (P. G. Wodehouse-ra is így leltem rá, tőle ugyanitt a Hűbele Sámuel került a kezembe, még a körülményekre is emlékszem, arra, hol állt a tárló, hogy milyen szépen sütött odakint a nap, illetve, hogy kétszr visszatettem a könyvet a polcra, mert bizonytalan voltam, igazán kell-e nekem? A mai napig itt van a polcomon, pedig volt itt jövés-menés az évek során.)
Tehát Bulicsov jött velem haza Óbudára, De csak hónapokkal később kezdtem bele a kötet olvasásába. Ez is azok közé tartozik, amiknek az olvasási fílingjére sokkal jobban emlékszem mint a könyv tartalmára. S még ez a mondat is kozmetikázott, mert a valóság az, hogy Az utolsó háború-ból semmire sem emlékszem, csak az űrhajó nevére, Szegezsa, meg, hogy mennek ide-oda és van valami galaktikus konfliktus. Sci-fi könyvről van szó, szóval nem parádés az a kevés, ami megmaradt a memóriámban.
De arra tisztán emlékszem, hogy az ágyam akkor éppen a szoba bal oldalán volt, reggel volt már, rajtam kívül mindenki aludt, én a paplan alá bújva olvastam, valami fehér alapon színes mintás, pamut pizsama volt rajtam, egy maroknyi szaloncukrot már levadásztam a fáról, s úgy kuckóztam vissza a paplan alá. Kint apró szemekben hullott a hó, csend volt, béke, nyugalom. Anyu már nem élt, Pipi barátomnak volt még hátra vagy harmincöt éve, s minden bizonnyal aznap is találkoztunk, ahogy akkoriban minden nap. Jó élni, és akkor is jó volt. '77 körül járhattunk. Abban az évben született meg Szerelmetesfeleségtársam, ezen a karácsonyon már tíz hónapja rakta tele a pelusát és üvöltött a nagy világba... Akkor még nem gondoltunk egymásra, bár tulajdonképpen én egész életemben rá vártam. De aznap reggel Bulicsov és a szaloncukor foglalt le.
Kir Bulicsov életműve 2003-ban végleg lezáródott. Ami addig, hát ne tovább, mást már úgysem. Ámde magyarul, úgy fest, még tengernyi mindent lehetne tőle olvasni, ha a kiadó és a fordító is így akarja/ná. Mert magyarul az életműnek, csak igen kis töredéke jelent meg eddig. Mert milyen jól hangzik, amit e kötet végén a szerzőről szóló kurta kis egy oldalkában olvasatunk!
Első írásai között volt egy elbeszélés egy Alisza nevű kislányról, akivel sosem történik semmi. Ez persze azt jelenti, hogy a leghajmeresztőbb kalandokba keveredik térben és időben egyaránt. Ő később leghosszabb sorozatának főszereplőjévé vált – több mint 50 műben tűnik fel, amelyek közül az utolsókat 2003-ban, élete utolsó évében írta. Másik tartósan népszerű ciklusa a Guszlar nevű településről szól, amelynek mindennapjait a legkülönfélébb fantasztikus jelenségek állítják fejtetőre. Ezen a szérián a 70-es évek elejétől szintén élete végéig dolgozott. De számos ismert orosz népmesét is átírt SF-köntösbe, óriási sikerrel.
Szóval van még merre menni...
Bulicsovról és a műveihez fűződő kapcsolatomról több ízben lerántottam már a leplet. Ha átfedéseket találsz a régebbi értékelések és e mostani között, ne gyanakodj se a véletlenre, én írtam mindet, se a tudatosságra: a memóriám megbízhatatlan, nagyjából halvány gyanúim vannak, mi mindent írtam le (de ott és akkor mindig őszinte és igaz!). Ezért vannak vaskos átfedések az írásaimban, miközben azt hiszem, mindig újat nyújtok.
Kir Bulicsov könyvei a MOHA OLVASÓNAPLÓJA-blogon:
Kettészakított élet
Túlélők
A kozmosz vándorai
Egy kislány a Földről
Arra például tisztán emlékszem, azt hiszem, hogy mondtam már: A NOVELLA NEM EGÉSZEN AZ ÉN MŰFAJOM. (Annak ellenére nem, hogy például Bradbury novelláskötetei a leginkább becsben tartott tulajdonaim, vagy nagyon szeretem Philip K. Dick gyűjteményeit is. Ja, és Lem... Maupassant-ról vagy Hemingway-ről nem is beszélve. Móriczról meg pláne nem! Hm, „Mit adtak nekünk a rómaiak?”) És annak ellenére nem, hogy több novellát írtam mint regényt. (Az utóbbiból egyet.) A novellákkal sokszor az a helyzet mint a versekkel: igen bizonytalan tudok lenni, hogy akkor most mi merre hány méter, hány éves kapitány, és miért kellett végigolvasnom, amit végigolvastam, miért jó nekem, és mit mondott mindez nekem, ha egyszer nagyon keveset értek az egészből? Mint a faék, ugyebár... Vagy mint a közepesen művelt egyszeri olvasó. Arról nem beszélve, hogy most fejeztem be egy másik novellás-kötetet, és bizony sokat abból sem értettem. (Ha érdekel, Farkas Balázs Ugatás című kötetéről van szó.)
Ellenben Bulicsov novelláiról nincsen ilyen, magamra nézve kétségbeejtő véleményem. Ugyanis a Kettészakított élet is novellagyűjtemény. És láss csodát! Ráadásul ez a gyűjtemény, mármint Project 18 Pavlis doktor kalandjait tárja elénk. A kiadó, úgy tűnik, először erre a vonalra feküdt rá: gyújjön Pavlis minden mennyiségben! Mert az utóbbi időben megjelent Bulicsov-könyvek mindegyike Pavlis-könyv.
*
PEDIG PAVLIS, BÓLINTSUNK RÁ BÁTRAN, NEM EGY TÚL ÉRDEKES FIGURA. Semmiben nem kiemelkedő, nem egy hőstípus, nem egy poéngyáros, nem egy három aggyal rendelkező géniusz, csak egy doki, aki mászkál ide-oda a galaxisban, ahogy a munkája megkívánja, és átél ezt-azt. Némely átélései legalább annyira érdekfeszítők és tanulságosak mint amennyire az a leírásom, hogyan találkoztam első ízben Bulicsov írásművészetével azon a karácsony reggelén. Tulajdonképpen semmi semerre, inkább csak impressziók, ugye? Vagyis Pavlis jobbára kényelmes eszköz egy történet elmeséléséhez. S még azt is hol egyes szám első személyben, hol harmadikban. Mikor mennyire akarta a szerző szeretni a szereplőjét. Akinek még a mindenkori életkorát is nehezen tudjuk belőni. De voltaképpen túl sokat meg sem tudunk róla, igazából még azt sem, mekkora májer a maga területén? Egy sima kis körzeti dokika vagy Bertrand professzor? Vagyis a novellákat semmiképpen sem Pavlis személyisége, adottságai valamilyensége teszi érdekessé és izgalmassá. Ha egyáltalán...
*
Azt is vaskos túlzás lenne állítani, hogy A TÖRTÉNETEK kiemelkedőn érdekesek, gondolatébresztők vagy fantáziadúsak lennének. Bulicsov visszafogta magát. Pedig lehetősége bőven lenne. Mert ugye az emberiség már kirajzott a lakóhelyéről, ott van már a Föld-14 nevű bolygón is, a bolygóközi utazgatás mindennapi cselekedet számára.
Ezzel együtt a fősodor soha nem az, hogy milyen titkokat rejthet egy új bolygó, hogyan fogadja az embert, hogyan népesíthető be,, ha benépesíthető-e egyáltalán.
A novellákban, egy kivételével nincsenek idegen lények (még az az egy sem idegen, csak máshogyan funkcionáló ember), nincsen kapcsolatfelvétel, nincsen védekezés, támadás, galaxis-újrafelosztás.
Nincsen nagy titkok, csodás, fantasztikus, túlvilági, másvilági, más galaxisbeli működések, események, talányok és így azoknak megfejtése sincsen.
Mondhatom, harcokra, parádés stratégiákra, légakasztó csatákra is feleslegesen számítasz! Ilyen sem sincsen ebben a könyvben. Nem pusztítják garmadával sem egymást, sem a galád, galaxis-szerte félelmetes csápos, bogár- vagy hüllőszerű borzalmakat a főszereplők.
Az ellenség ezekben a novellákban soha nem a másik ember, nincs itt test test elleni közelharc, de nincs csillagágyús bolygópusztítás sem. Az ember felfogta, hogyha farkasa a másiknak, akkor előbb-utóbb neki is lesz farkasa. Nem az érzelmitől szabadult meg, hála Istennek, hanem az a másik elleni agressziójától. De kifejtve ennek útja-módja nincsen. Valahogy nem is hiányzik.
Felmerül a kérdés, hogy ha ezek nincsenek, AKKOR VOLTAKÉPPEN MI VAN? Ha már, végső soron, egy sci-fit olvasunk. Igaz, hogy a negatív megközelítés is megközelítés, de eddig csak így léptünk oda ehhez a könyvhöz, tán jó lenne végre valami állítás is! Akkor állítsunk végre!
Van itt időutazás, de nem a paradoxonokról való milliomodik csavar-lehúzással, hanem egy érdekes, mikrotársadalmi megközelítéssel: feláldozható-e egy emberért a közösség, avagy mennyire lehet túlzásba vinni a kötelességtudatot? Ugye, hogy így egy kicsit más a gyerek fekvése?
Netán egy másik verzió időutazásra: bevethető-e a meteorológia ellen?
Vagy mit szólsz ehhez (bár ennek voltak/vannak előzményei): mennyire várható el, hogy az értelmes élet formáiban igazodjon az elképzeléseinkhez, az elvárásainkhoz?
Van ilyen is: lehet-e szerelmes egy bioformált ember, és lehet-e bárki őbelé szerelmes?
Szinte mindennapi semmiségek, galaktikus távlatokba és mindennapokba helyezve. Viszont ebből a felsorolásból is kiderül, hogy nem arról van szó, hogy Bulicsov fantáziátlan. Sokkal inkább arról, hogy a fantázia birodalma számára sokkal inkább eszköz az emberség megközelítésére, és annak elmondására, hogy bármilyen térben és időben mozogjon is, a homo sapiens,, mindig ember marad. Még akkor is, ha a formája nem emberi.
*
A KÖNYVRŐL MINT TÁRGYRÓL
Egyfelől semmi különös, jó kis rajz egy űrhajóról, bár semmitmondó, semmit sem üzenő. Sci-fi, tehát jó lesz ide. A meglepő a könyv belső tükre. Főleg annak tudatában, hogy az egész könyvecske mindössze 258 oldal. Azért ennyi, mert meglepő a belső tükör: mintha csak valami Már tudok olvasni-sorozat darabja lenne: a rosszabbul látók örömködhetnek, a betűméret legalább tizenkettes. Persze még mindig jobb mint amikor mikro-betűkkel szedik a könyvet, amit ki sem lehet nyitni egészen... De akkor is kilóg a lóláb. Tudniillik, hogy ez az oldalszám is csak azért jött össze, mert ekkora a betűméret. Amikor pedig, lásd fentebb, bőven lett volna még miből mazsolázni, az életmű bírta volna. Csak valahogy olyan kis lenyúlás-érzése van az olvasónak.
De egyébként a könyv egyben van, megtervezett, illik a többi Metropolis Media-s Bulicsov mellé (azok sem frenetikusn ötletgatdagok, csak erősen tisztességesek).
Apróság: a borítón a projekt szó magyarított, k-betűvel szerepel. A belső címlapon angolosan, c-betűvel.
Mindösszesen az a véleményem, hogy nyúltam fel a polcra a következő Bulicsov-kötetért. Csak még (?) nincsen.
Metropolis Media, Budapest, 2019, 258 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859540 · Fordította: Egri Zsuzsanna
7/10
2020 novembere, irtó nagy köd van, megint nem mentünk kirándulni,
