Spartacus története volt az a történet, ami soha, semmikor, semmilyen szinten nem fogott meg, és nem mozgatott meg bennem semmit. A két film-adaptációt, a klasszikus Kirk Douglas-osat és a Vészhelyzetes Goran Višnjić-eset láttam, de úgy uszkve nyomtalanul múlt el belőlem mindkettő.
Gyerekkoromban soha nem akartam Spartacus lenni. Robin Hood, Old Shatterhand, Minden lében két kanál igen.
Spartacust most az új Asterix-történet, az Obelix gályázik juttatta eszembe. Abban is szereplő. (Tréfás, mert Kirk Douglas arcával.)
Napok múlva rendeltem csak meg a Korcsmáros Pál által rajzolt képregényt, messze nem tudatos, csak tudatalatti árukapcsolással. 
Meg azért, mert nagyon szeretem Korcsmáros rajzait, s mert ez a füzet még nem volt a birtokomban és sohasem is olvastam.
Spartacus egy ókori gladiátor volt, aki rabszolgatömegeket gyűjtve maga mögé sikeres, évekig győztes lázadást szervezett és vezetett. Pompás stratéga és taktikus volt, pár éven át péppé alázta Róma légióit.
Győzelmeit a szokatlan gondolkodásmódjának is köszönhette. A lázadás maga gyakorlatilag konyhai eszközökkel kezdődött. Indulnál sodrófával lázadni Róma légiói ellen? Megesett, hogy a Vezúvra szorult serege szőlőindákon ereszkedett le a megmászhatatlan oldalon, s támadta meg hátulról az egykori rabszolgatartókat. Nem volt semmi a pasas!
Ahogyan az lenni szokott, a lázadók egységét belső feszültségek, intrikák gyengítették, s a gyengítés a helyzetükben fél vereséggé vált. Majd egésszé. Pedig a megvárhatták volna a győzelmet, hogy utána darabolják fel, képletesen és szó szerint is önmagukat, ahogyan az a forradalmak esetében szokás.
Spartacus a Crassussal vívott végső csatában valószínűleg elesett. A holttestét soha nem találták meg. A mítoszához ez a tény nagyban hozzájárult. Ráadásul... No, de erről majd később!
A Korcsmáros – Cs. Horváth-féle Spartacus-adaptáció
A füzet-sorozat címe, amelyben a hős gladiátor története megjelent: Az irodalom klasszikusai képregényben. Ami azért tréfás ebben az esetben, mert a Spartacus-sztorihoz nincsen feltüntetve irodalmi eredeti. Lévén, hogy olyan nagyon klasszikus eredetije a történetnek nincsen. Ahogyan ezt (az egyébként szokatlan, de létében nagyon pozitív) utószó is megjegyzi. Magyarul két ismertebb Spartacus-regény létezik. A Howard Fast- és az általam még sohasem hallott Raffaelo Giovagnoli-féle. (Most, hogy ránéztem a moly.hu-n, már láttam a könyvet.)
Egyik sem mondható éppen klasszikusnak. Sőt, attól tartok, túlságosan ismertnek sem. Ahogyan a képregény utószavában olvastam, Cs. Horváth, amikor megírta a forgatókönyvét, gyakorlatilag mindkettőt alapul vette, az ókori, Spartacusról szóló feljegyzésekkel egyetemben. A történet, mármint a képregény története tehát semmiképpen sem irodalmi klasszikus adaptációja, sokkal inkább irodalmi és történelmi források hibridje. Tegyük hozzá, kiegyensúlyozott, jól komponált hibridje.
A Spartacus eredetileg 1961-ben jelent meg a Fülesben, tizenhét részben, száznyolcvanöt képkockában. Korcsmáros Pál ekkor még előtte volt a Rejtő-képregények frenetikus sikereinek, de bőven kipróbált, kedvelt grafikus volt. A Spartacus már egy profi rajzoló műve. Egy olyan rajzolóé, aki bármit meg tudott rajzolni, kortól, stílustól, mondanivalótól függetlenül. Természetesen az ókor, Róma sem fogott ki rajta. Mindent elhiszünk neki. Mint mindig.
Ezzel együtt van néhány képkocka, amely előre vetíti a majdani Rejtő-képregények karikatúrás stílusát, s amely néhány pillanatra, éppen ezért ki is zökkenti a Spartacus olvasóját. Mintha, mit tudom én, a Kean, a színészben felbukkanna Louis de Funès egy jelenet erejéig, bohóckodna néhány mondatot, majd ki is menne a színről.
Korcsmáros képregénnyel még nem jártam úgy, hogy ne lett volna néhány kocka, amiért az első olvasás után ne lapoztam volna vissza. A Spartacus-nál nem volt ilyen. Meg is hökkentem. Valamiért nehezebben adta magát ez a darab. A finomságai jobbára akkor tűntek fel, amikor azért lapoztam át újra, hogy kiválasszam, mit fotózok ki belőle ízelítőül. Akkor tűnt fel néhány érdekes látószög, a csatajelenetek mozgalmassága. Ahogyan az is, hogy talán azért nem fogott meg igazán a történet, mert Spartacus grafikai szempontból nem határozott karakter. Olyan bárkilehetne-típus. Valószínűleg ezért esett nehezemre azonosulni vele. (Teszem hozzá azonnal, a Vörös és fekete Julian Sorel-jével sem egyszerű azonosulni, megjelenésében mégis egyértelmű karakter.) Aztán persze az is lehetséges, hogy bennem van a baj. A túl nagy ívű ábrázolások során, pláne amelyek hatalmas történelmi fordulópontokat mutatnak be, óhatatlan, hogy maguk az események elvegyék a fókuszfényt az egyénekről, akik ezáltal mintegy képeskönyv-illusztrációvá degradálódnak, s az egyéni drámáik, tragédiáik érzékeltetésére nem sok hely és idő marad. Valahogy szegény Spartacus is így járt. Miközben ideológiailag óhatatlanul felmagasztosult.
Spartacus, a proto-munkásmozgalmi hős
A bevezető alatti bekezdést úgy fejeztem be, hogy félbehagytam egy gondolatot, későbbi folytatásra. Most folytatom.
Motoszkált bennem ezmegaz már olvasás közben is, de a szög a zsákból az utolsó képkockáknál bújt ki. Főleg a legutolsónál. Spartacus és a népe elbukott, Crassus tömegével feszíti keresztre a lázadó rabszolgákat. Róma egyik útja mellett egy idős asszony gubbaszt az egyik kereszt alatt. Crassus el akarja zavarni, mire az asszony minden félelem nélkül felnéz rá, és bátran a szemébe mondja a megjegyzendő végső tanulságot, amit el kell vinnünk magunkkal.
– Ki vagy te vén boszorkány?
– Rabszolga vagyok. Mint ő itt felettem, meg a többiek, végig az út mentén, egészen Rómáig. Hogy miért jöttem ide? Elsiratni őket... Hát te...? Ne is mondd, tudom. Csak te tudod, meg én, hogy mi hozott ide, Marcus Licinus Crassus... A félelem! Tőlünk félsz. Ti mind, mind éppúgy féltek tőlünk, rómaiak, mint te magad! Azért is jöttél ki ide. Látni akartad, hogy halott. Egészen biztos akartál lenni abban, hogy az utolsó is meghalt.
– Hallgass, szipirtyó, mert...!
– Mert megölsz? Még nem folyt elég vér? Hát akkor ölj meg! Engem megölhetsz, de Spartacust soha! Rettegj, Marcus Licinnus Crassus, te győztes hadvezér! Rettegj, zsarnok római! Rettegjetek mind! Van okotok rá, mert Spartacus nem halt meg! Spartacus él!
Él ám, a francokat! Ahogyan Lenin sem él. Pedig róla is úgy tudtuk, hogy élt, él és élni fog. Ezek után kell taglalnom a párhuzamokat? Spartacus rabszolgahada, és „rabszolgahad indulj velünk”...
S amíg el nem felejtem leírni, el kell mondanom, Howard Fast és Raffaelo Giovagnoli egyaránt baloldaliak voltak. Fast konkrétan kommunista. Spartacus alakjának szimbólum-tartalma adta magát mindkettejük számára. Ahogyan valószínűleg 1961-ben, Cs. Horváth számár is. Azon kívül, hogy ezzel azért így van egy kis baj, de tulajdonképen nincsen ezzel baj.
Az akkoriban született művekből nem volt egyszerű kihagyni a propagandát. Sőt, nem egy jelentős alkotó van, aki még ekkor is hitt abban, hogy persze, a rendszer nem minden rendszerek legjobbika, de valahol mégis. Vagy kénytelen volt ezt hinni, hogy a művészete a közönség elé kerülhessen. Vagy kénytelen volt időnként úgy tenni, mintha így hinné.
Mert, ugye azt is tudjuk, hogy az akkori kultúrpolitika számára a képregény alacsonyrendű műfaj volt. (Ahogyan pár évvel később a beat-, pop- és rockzene is. A pénzt hozta, az elvtársak állami intézményei azt szívesen ki is vették az alacsonyabbrendűekből, de a képviselőik és a műfajok megbecsülése csak hosszú-hosszú évek múlva következett be.) Nem is járultak hozzá másképpen a közlésükhöz, csak úgy, hogy irodalmi műveket vettek alapul. Mondván, hogy így legalább serkenti fogják az olvasási kedvet.
A sötétben bujkáló propaganda nem tette tönkre ezt a képregényt. Fenntartást azt bizony kelt, de a fenntartás a rajzok minőségét egy fikarcnyit sem befolyásolja. Mert a rajzok érett Korcsmáros rajzok. Részletes, élvezetes rajzok. De hozzám valahogy mégsem került közel. Nagyobb volt az érdekességi és a Korcsmáros iránti tiszteleti faktor mint a határtalan, korlátok nélküli lelkesedésem.
Képes, Budapest, 2017, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833654
6/10
2021 március, immár elmúlt Szerelmetesfeleségtársam szülinapja, de már a enyém is
