Nem tudom pontosan, hogyan alakult így. Soha nem foglalkoztam velük mélyebben, semmiféle érdeklődés szintjén. Azt hiszem, különösebben nem is találkoztam velük sehol sem.
Stoker Drakulája meg volt. A Vámpírok bálja is, röhögtem rajta, de mégis kuszának és erőltetettnek tartottam. Pedig tizensehány voltam, amikor először láttam. (Hosszú évek múlva megnéztem újra az összes, két gyerekemmel is, hátha nem vettem valamit észre kamaszkoromban. De ugyanolyannak láttam, mint anno.)
Mondjuk az tréfás volt, amikor a párom kedves barátnője szervezett egy délutánt hármunknak, hogy márpedig nézzük meg vele az Alkonyatot. Mindet. A fenntartás bennem volt, de nem akartam ünneprontó lenni, ha már engem is hívott, a csuda élményre. Kedvelem a párom barátnőjét. A második rész végén egymásra néztünk Szerelmetesfeleségtársammal, és próbáltuk nagyon finoman, szívünk teljes szeretetével lebeszélni a vendéglátónkat a szenvedésünk további, több órás meghosszabbításáról. Én ott tartottam, hogy inkább mindent bevallok és megtagadok (vö. Illés: Inkvizíció), belátom inkább azt is, hogy lány vagyok, csak leszbikus, csak ne tovább a gyötrelemmel! Kegyelmet kaptunk.
Meglepő fordulattal Lukjanyenkó társbérletes sorozata első részének a filmváltozata tetszett. Nem is annyira a történet, mintsem a kivitelezés. (Orosz sci-fiben, többször mondtam, nekem a Fedor Bondarcsuk Lakott szigete viszi a prímet.) A történetből semmire nem emlékszem, csak a hangulatra. Ám tekintettel arra, hogy mennyire őszül a szakállam (a hajamról, mert jócskán híján vagyunk, szó se essék, összerezzenek, ha valahol felkiáltanak a kismalacok, hogy „forróvizet a kopaszra!”. De rosszul esik az is, ha azt kiabálják mellettem: „Hajrá!”), ez sem kevés. De a filmváltozat sem kedveltette meg velem a VÁMPÍROKAT.
Erre nem csapdába sétáltam?
De. Vagy mégsem?
Itt lesznek a vámpírok, a varázslók,
a szivárvány-pónik és a Moncsicsik
Egy másik Lukjanyenko-könyv, a Konkurensek alatt beszélgettem itt a blogomon egy Cpt. Flint nevű hozzámszólóval, akivel jó beszélgetni. Ő kapacitált, hogy tegyem be bátran a próbát, nem fogom megbánni. Két nap múlva a moly.hu-n, ugyanezzel a Lukjanyenkoval kapcsolatban mojo88 nagyjából ugyanezt írta nekem. Igaz, kicsit később hozzátette, hogy ő megjelenésükkor olvasta Lukjanyenko történeteit, lehet, ma már nem ugyanaz lenne róluk a véleménye. De mire ezt mondta, addigra én meg elvesztem.
Mégpedig annak ellenére, hogy a vámpírok, a zombik nálam valahogy ugyanabba a kalapba kerülnek, mint a plüsscicák, a szivárványos pónik és az unikornisok. Nem azért, mintha a vámpírok és a zombik is cukikák lennének, hanem mert nem tudom. De a hidegen hagyásuk hányadosa tökéletesen egyforma bennem, bármi is történjen velük. Egy másodpercig sem tudom komolyan venni egyiket sem, akármi is a körítés.
(Jó, bukta van, mert a „The Walking Dead”-ből majdnem minden magyarul is megjelent részt olvastam, csak a legutóbbiakat nem. [Figyelem, logikát megzavaró magyarázkodás jön.] Csakhogy ott nem a zombikon van a hangsúly, hanem az emberek egymás közötti kapcsolatain. A zombik jóformán csak díszletek. És így tovább, ebben a szellemben...)
Aztán az történt, hogy egyre inkább beláttam, hogy az Őrség voltaképpen és valójában nem vámpír-könyv. Pláne nem zombis cseppfolyósság. Hanem a jó és a rossz patthelyzetes küzdelmének leges-legújabb kori történetei. Innentől érdekes.
De erről beszéljünk egy kicsit! Mármint arról, hogy ez a könyv a jó és a rossz patthelyzetes küzdelmének.leges-legújabb kori történeteit tartalmazza.
Eszembe sincsen visszamenőlegesen mindenbe belemagyarázni a múltamat, aminek igen jelentős részét egy keresztény kisközösségben, az adventisták között töltöttem. Hidd el, meglátod, ez ennek a könyvnek a kapcsán is fontos! Mármint ha az én értékelésemet olvasod. Márpedig most azt teszed. Tehát, figyelj csak!
Ezek az adventisták azt mondják, hogy az emberi történelem voltaképpen nem más, mint Istennek és Sátánnak, a Jónak és a Rossznak a teremtett világban lezajló nagy küzdelme.
A küzdelem célja, hogy az emberek üdvösségén keresztül bizonyosságot nyerjen Isten jósága és Sátán gonoszsága. Minden, ami történik, így vagy úgy ennek a nagy küzdelemnek a része. Jézus élete, halála és feltámadása volt az egyik csúcsa a küzdelemnek. Jézus második eljövetele lesz a másik csúcspont, bár még történik majd utána némiség.
Az üdvösségünkért küzd Isten, az elbukásunkért munkálkodik a Sátán. Ennek hogyanjáról írt egy könyvet az adventisták kedvenc szerzője, Ellen G. White, akinek az adventisták ihletettséget is tulajdonítanak. A könyv címe: Nagy küzdelem. Szerintem érdekes írás, igaz, nem szösszenetnyi. (Bár rossz nyelvek azt mondják, nem teljesen saját a szöveg. Ám a témánk szempontjából ez lényegtelen.)
Szóval Lukkjanyenko alapvetése előfordul keresztény-verzióban is. Ha nem is parallel a kettő. A keresztény verzióban a parafenomenális képességek nem játszanak, bár a Szentlélek általi csodák nem kizártak. Nincsenek vámpírok, alakváltók, agybaturkálások, de van az emberi szem számára láthatatlan világ, s ennek a világnak vannak lakói, az angyalok és a démonok, akik az Éjszakai és a Nappali Őrséghez hasonlóan az emberi szem számára láthatatlanul, de itt vannak velünk és közöttünk. Abban stimmol a két nézet, hogy a Fény és a Setét küzd egymással. De a keresztény verzióban, ahogy mondtam, a cél a mi lelkünk.
Vagyis a sztori másfelől szemlélve akár érdekessé is válhat. Meg rettentő közhelyessé is. Én az érdekességnek adtam esélyt.
Az Őrség „teológiája”
Kicsit bajban voltam ennek az alcímnek a mondanivalójával. Nem nagyon, csak kicsit. Voltaképpen a fenti, keretezett szöveg mellett is elfért volna. Mármint tematikailag. Bár vigyázz, mert félrevezetlek!
A teológia Istenről szóló tan. Az Őrség első része azonban egy kötőszónyit sem szól Istenről. A Fény és a Setét vezetői magasan képzett, nagy tehetségű mágusok. Az alattuk levők különféle osztályokba sorolhatók, ötödrendűek, másodrendűek, stb. Nincsen szó angyalokról, démonokról csak csínján, de Sátánról, ördögről, bukott angyalokról sem olvashatunk. S mert Isten nincsen, teológia sem lehet, mert az fából vaskarika. De az erkölcs, a morál, a metafizika és a transzcendens az vastagan játszik az Őrségek sztorijaiban.
Mégpedig úgy, hogy mindez meglepően hasonlón jelenik meg, mint általában a keresztény teológiában. Mert ott. nagyon leegyszerűsítve a következőről van szó.
- Isten a szeretet. A lényének, létének a lényege az adni tudás. Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött fiát adta, a Fiú pedig úgy szerette az Atyát, az embereket, hogy az életét adta. Így lett nyilvánvalóvá a szeretet.
- Az adni tudás a legjobbat akarja a másiknak, ezért a legjobbat akarja kihozni belőle.
- Aki nem képes adni, legyen szó bármiről, az elvesz, az megtart.
- Aki nem akar, nem tud adni, az önző. Elvesz, megtart és rombol. Nem érdekli a másik, annak érdeke, a jól léte és a jóléte.
- Amíg az adni tudás esetében az ember a cél, addig az önzés esetén az ember csupán eszköz.
- Annak is van célja, ha az ember csak eszköz: a hatalom és a függetlenség. Az Istentől való függetlenség, és az emberek, a teremtett világ feletti hatalom.
A Lukjanyenko által megalkotott világban érdekes módon a két Őrség, a jókat képviselő Éjszakai, és a rosszakat tömörítő Nappali célja meglepően hasonlók Isten és Sátán céljaihoz. A Fény emberei nem tudnak hazudni. Védenek másokat. Az Éjszaka emberei nem tudnak adni, vágyaik és céljaik önmagukból indulnak ki és ugyanoda érkeznek meg. Vagyis ebben a formában, mondom, teljesen lefedik a keresztény nézeteket.
Hogy aztán itt véget is érjenek a hasonlóságok. Mert meglepő fordulat következik.
A mibenléte a következő: a Jók, az Éjszakai Őrség és a Rosszak, a Nappali Őrség rájöttek, hogy az erőik kiegyensúlyozottak, egyikük sem képes győzni a másik felett, ezért kiegyeztek egy döntetlenben, és megegyeztek abban, hogy az egyensúlyt közös erővel fenntartják. Ennek a fenntartásnak eszköze a két Őrség létrehozása, amely kölcsönös felügyeletet gyakorol a másik fél felett. Nem lettek cimborák az ellenségességek, a más-más érdek továbbra is meg van, de felügyelve, kézben tartva és szabályok szerint.
A megegyezés nem csupán bennem keltett döbbenetet, hanem némely, hozzám hasonlón tájékozatlan könyvszereplőben is. Minden bizonnyal azért, mert tréfás ugyan, de mocsokul visszás. Robin Hood egyezséget köt a nottinghami bíróval, Luke Skywalker Darth Vaderrel, a szegény ember legkisebb gyermeke pedig az elrabolt királylány feje felett a sárkánnyal, de leginkább Isten Sátánnal. Ez milyen már?
Arról, mik lettek a bajaim útközben
Nem tartom magam prűdnek. Sem cekcuális, sem vallási értelemben. Ne reménykedj, most az utóbbiról lesz szó.
Többször mondtam, hogy van mögöttem tizenhét év aktív kereszténység, s most posztkeresztény állapotban leledzem, immár tizenhárom éve. Bizonyos dolgok beégtek a tizenhét év alatt.
*
Például az is, hogy a jó nem köthet alkut a rosszal, mert egy-két csepp cián is tönkre teszi a fahéjas tejbegrízt. Értem én, hogy a mindennapi élet nem fekete-fehér, az emberiség nem választható szét, legalábbis semmiképpen sem egy másik ember vagy embercsoport által jókra és rosszakra.
Ahogy bizonyos tettek sem feketék vagy fehérek. Kamaszkoromban írtam egy kétsorost: „Erkölcsös lehet-e / rigót lőni az éhező kis rókának?” Avagy a klasszikus példa: ha zsidókat bújtatok, és bekopog a Gestapo, mindenképpen igazat kell-e mondanom, vagy ebben az esetben indokolt a hazugság?
De valahogy mégis olyan kis furcsa ez a megegyezéses kínos egyensúly-tartás a Fény és a Setét között. Olyan mintha arra hivatkoznék, hogy a második világháború idején Amerika nem engedte kikötni, és visszafordította az európai zsidókat szállító hajókat. Ja, ez nem jó példa, mert megtörtént... Maradjunk inkább a népmesei példánál, tudod, királylány, királyfi, sárkány. Vagy ahogyan az áldott tollú Vonnegut írta:
Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött, csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának..
Csak ha ezt tennék, akkor, ugye...
Meg az is itt van még, hogy a földi élet nem egy transzcendentális társasjáték végtelenített patthelyzete. Ha így van, megette a fene az egészet.
Amit ma élünk, az gyakorlatilag a Jó és a Rossz küzdelmének végjátéka, hogy mindenek befejezéséül teljesen nyilvánvalóvá váljék, mire is ment itt a játék. Mármint a hitem szerint. Aztán majd meglátjuk...
*
S végül a regényről mint olyanról. A történet három történet. Annyiban függnek össze, hogy a főszereplő, természetesen a Fény embere, ugyanaz. Igen, vannak benne vámpírok, meg varázslók, meg alakváltók, meg mindenféle parafenomenális szuperségek, hát hiszen a jónak és a rossznak kell küzdenie egymással, s nem csak ám úgy ököllel, stukkerrel. Igen, a hétköznapi emberek nem is tudnak semmit arról, mi zajlik az orruk előtt, a hátuk mögött a láthatatlan világban. Ami ott zajlik, az a történet emitt. Mindhárom történet kerek egész, bár vannak átívelések.
Csak lassan, a történet során bomlik ki, mi a csudáról is van szó, ki kinek a kije, mije és miért. A történetek kirakósok. Van egy-egy megoldandó alapszituáció, nyomozás, ami az adott sztori végére megoldást nyer, de szerzőnk kínosan vigyázz arra, meg ne értsünk mindent. Olyan kis mindenki kibabrál mindenkivel a történet. A Fény elvileg a jó érdekében küzd, a Setét meg a rossz érdekében. De a módszerekben vannak átfedések, nem mindig egyértelmű, ki és mi a jó.
Az első történetet zabáltam. A filmváltozat, mármint az első rész, ebből készült. A könyv folytatását a film első részében hanyagolta a rendező, a könyv középső története a film második részébe került, és nincs tovább film.
A második nem volt rossz, lekötött. Zabálni nem akartam, csak olvasgattam. A harmadik nyögve nyelődött. Nem azért, mintha rosszabb lett volna, mint az első kettő, hanem a műfaj iránti türelmem addigra szikes folyómederré száradt. Igazából már nem érdekelt, a jó gonoszok és a gonosz jók mit tudnak még egymással krikszkrakszolni, és Lukjanyenko mit hallgatott még el, ami miatt nagyon meg fogok lepődni.
Igen, valószínűleg arról van szó, hogy mégsem vagyok teljesen kompatibilis a vámpíros, varázslós, a keresztény tanítást így-úgy felhasználó, de végül a velejéig kiforgató megoldásokkal. Igaz, már gyerekkoromban sem szerettem, amikor a tárgyak beszéltek, cselekedtek. Kimondottan idegesített, ha autók, vonatok, asztalok, székek, partvisok, stb. kezdtek beszélgetni, cselekedni. (Az egyetlen kivétel a Hagymácska volt, az orosz rajzfilmben, azt valamiért szerettem. Indokolni nem tudom.) Vagyis az általam ismert valóság keretein belül vagyok képes pozitív tetszési indexet produkálni, és bár képes vagyok elvonatkoztatni, ami nem ezen belül van, szeretni nem fogom. Végül is ez nincsen belül. Így döntöttem némi hezitálás után.
Ha leltem volna benne valami gondolkodni valót, valami kis komplex filozófiai, erkölcsi dilemmát, akkor lenne esélye, hogy tovább haladjak a sorozattal. Ha lenne a háttérben valami utalás arra, hogy lesz globális magyarázat, miért és hogyan is alakult ez így, hogy jobb és bal, mit beszélek, hogy Fény és Setét, valami izgalmas eredetet-történet vagy valami....
De persze miért akarok magyarázatokat, amikor magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy ha egyre több könyvében csalódom is, miért van még mindig szimpatikus írófószerek polcán a tudatomban egy ez a Lukjanyenko nevű figura?
Metropolis Media, Budapest, 2007, 436 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638735713 · Fordította: Thuróczy Gergely
5/10
2021 március eleje
