SZÍNHÁZ   Érdekes ez a dolog. Szeretem a színházat. Élőben. Meg olvasni is. Felvételeken annyira nem. Keresgélem, mi lehet ennek az oka. A színészek természetesen nem rosszabbak, mert kamerára vették őket. A darab mondanivalója sem lesz mássá.

Talán a látvány. Meg a hang. A felvétel megtekintése eszközön keresztül zajlik (tévé, monitor, projektor). Az eszköznél megszoktuk a jó hangot, a profi látványt. Ami a színházban nem feltétlenül adott. Vagy ha igen, akkor is másképpen. Így lehetett például, hogy ami a Királydombon egy fergetegesen látványos István, a király előadás volt, az Koltay Gábor filmjében verejtékszagú erőlködéssé vált. 

Szóval szeretem a színházat. Ennek ellenére mégsem vagyok egy megrögzött színházba járó. Valamikor a kamaszkorom végén, a húszas éveim elején, akkor igen. Ezért volt szerencsém például Darvas Ivánnal látni az Equus-t és A nagybőgő-t. De még akkoriban sem mentem minden héten színházba. 

Meg nem mondom, mi volt az első dráma, amit olvastam. Talán Shakespeare? De a rákattanás, ez biztosan tudom, Dürrenmatt-tal, Fizikusokkal és Az öreg hölgy látogatásával kezdődött. Talán Mrožekkel folytatódott. De ebben már nem vagyok annyira bizonyos. Az biztos, hogy Peter Schaffer az Equus-szal és a Sartre-Dumas páros a Kean, a színésszel a befutók között volt. (Az utóbbi esetében a darabot láttam előbb, Haumann Péterrel a főszerepben: lenyűgöző volt. Olvasva nem is volt akkora élmény.)

Ma sem vagyok nagy színházba járó. Vannak anyagi okai, vannak időbeli megokolások. Nem arról van szó, hogy kevés az időm. Sokkal inkább arról, hogy a színház időigényes. S volt jónéhány csalódásom, ami miatt a ráfordított idő kidobott idővé vált. De mert nem vagyok rendszeresen színházba járó, ezért nem is vagyok tájékozott és naprakész. (Nem úgy mint az anyósom, Márta néni! Na, őt bizony kérdezhetnéd!) 

De olvasni azért szoktam drámákat. Ha nem is szekérderéknyit. Az esetükben valahogy nem fáj annyira a kidobott idő. Akkor sem, ha nem érte meg a ráfordított egységet. A fene se érti ezt! 

  DRÁMÁK  
Ne keverjük a dolgokat! A dráma színpadi előadásra szánt irodalmi mű. Ami színpadon jelenik meg, az dráma. Mert a dráma fajtái: tragédia, komédia, tragikomédia. Vagyis mondjuk a Játszd újra, Sam Vígszínházi bemutatója is drámabemutató volt. Miközben a darab vígjáték. 

  KI A KORTÁRS?  
Hát én. Mármint az én generációm. Ahogy az kiderül ennek a kötetnek az életrajzi adataiból. A hatvanas évek második felétől születettek. Akik megélték még az előző rendszert, akik a kommunizmus bukása (hahaha, ugyanúgy itt van velünk, csak másképpen!) idején eszméltek, és a kétezres évek elején értek meglett emberré. 

 * 

Azt hiszem, nagyjából összeáll a kép, miként került ez a kötet a látóterembe

 * 

Lehetne ugyan sok az egyben is véleményt mondani a kötetről, de úgy gondolom, összességében nem mondanék vele semmit. Mert ha azt írom, hogy „jó könyv, többnyire jó drámákkal”, vagy azt, hogy „vannak benne jó drámák is, de a gyengébbek az összhatást nagyon lehúzzák”, én leszek az a lánynak nem túl szép mesehős, aki vitt is a királynak ajándékot, meg nem is.

Ráadásul ha elképzelem, hogy én vagyok a kötet egyik szerzője, főleg az utóbbi vélemény miatt ugyancsak megorrolnék a recenzió írójára. Mer' voltaképpen a vacak dráma az enyém rovására vacakoskodik, és szó sem esik arról, hogy a vacakkal szemben az enyém jó lett.

Persze, el lehet mondani, hogy milyen egy adott piac kínálata, de az összegzés evidens módon elsiklik afelett, hogy ugyan a piac vacak, de ott árul Bözsi néni, az ő tojásánál és almájánál ízletesebb a világon nincsen, meg ott áll a standja mögött Alfi bácsi, akinek meg a füstölt szalonnája olyan, akár a vaj, és a városban nincsen párja, még magában is királyi csemege, hát még pörkölt vagy lecsó alá!

Ezért, bár nem tartom túl elegáns megoldásnak, de darabról darabra írok majd pár sort véleményként. 

  CSEH KORTÁRS DRÁMÁK  

Nem vagyok színházi szakember. (Nem vagyok szakember, még ezen a blogon is jobbára csak szakbarbár.) Vannak benyomásaim a színház eszmei és anyagi körülményekből adódó változásairól, de rálátásom igazából nincsen a kérdésre. 

A cseh drámairodalmat nem ismerem, ezért azt sem tudom megmondani, a kortárs cseh drámák milyenek a csehek eddigi színpadi műveihez képest. Maximum Havel és Kundera neve ugrik be, ha cseh, és ha dráma. Ám késsel a torkomon se tudnék több címet mondani, mint a Largo Desolato-t. 

A Csokifalókat olvasva támadtak benyomásaim a viszonyítási pontokról. Ezekről az adott drámáknál írtam is. De hogy összességében mennyivel másabb a kortárs cseh dráma mint a nem kortárs, nem tudom megítélni. Igazából azt sem, van-e benne valami jellegzetesen cseh? Hrabalt és Menzelt jellegzetesen csehnek gondolom, de nem vagyok bizonyos benne, hogy igazam van. Csak, ha Hašek az összehasonlítási alap.

Gondolná az ember egyszerű, blogger gyermeke, hogy a könyv fülszövege, ha már éppen erről szól, majd ad némi eligazítást. Hát, biza nem tesz ilyet. Ehelyett az utószóból vett, meglehetősen lila szöveggel fárasztja az olvasót. Aminek a szerzője cseh, Jitka Pavlišova. A tanulmány címe, amely a kötet utolsó írása: A kortárs cseh dráma – egy, a jelenkori színházi írásokon való elmélkedéshez vezető paradoxon. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert vannak földi halandó számára értelmezhető sorai is. De azért a következő mondatokkal szerintem a nagyközönség ugyancsak akadnak értelmezési gondjai. 

A ​cseh drámairodalom leglényegesebb jelenségének azt tarthatjuk, hogy lassacskán lerázza magáról a „tiszta” irodalom béklyóit. A legsikeresebb kortárs színházi szövegek ugyanis gyakran színre állításukkal, vagy legalábbis az őket létrehozó konkrét team ötletelésével párhuzamosan keletkeznek, tehát ezek a színházzal és a konkrét megvalósítás céljával szorosan összefonódó színházi szövegek. Az úgynevezett kollektív alkotás folyamata révén ezek a színházi szövegek gyakran sokkal inkább egy nyitott jelenetsor formáját nyerik el, mely szemben áll az emberek közötti dialógus mimetikus illúziójával, elbúcsúzik a szintézistől, és a dramatikus formát teljesen dekonstruálja. A legtöbb alkalommal ugyanis nem a történetről van szó, sokkal inkább a tulajdonképpeni játékról, illetőleg a különböző metaszínházi jelekkel való játék elveiről. Ezenfelül ezek többnyire egy konkrét társulathoz és színházhoz köthetők, melyek keretében létrejön a színházi szöveg. Nem utolsósorban mindez az egész társulat részvételével történő, a mai társadalom szimptomatikus jellemzőinek keresésében keletkezik, és az autentikus, újabb kori történelmünk sötét oldalát leleplező dokumentumok vizsgálatában, ami révén egy olyan egyedülálló művészi kijelentés születik meg önmagunkról, cseh mentalitásunkról és identitásunkról, mely a közönségben korosztályra való tekintet nélkül visszhangra talál, és ezáltal a kortárs cseh színházművészet per se egy jelentőségteljes módon alakul tovább.

Bravúros! Részemről irigykedem! Azt is irigylem, aki ilyen mondatokat képes megfogalmazni, de azt is, aki ezt megérti. Mert az tudja, mik a kortárs cseh drámák jellemzői. 

De olvasóként nem dolgom ezt tenni. Olvasóként a dolgom, hogy olvassak, bloggerként, hogy elmondjam, nekem mit adott, rám hogyan hatott, amit olvastam. Megtettem a dolgomat. Távozni még nem szándékozom. Csak a végére érve ebből a bejegyzésből. 

  A KORTÁRS CSEH DRÁMÁKRÓL PÁR MONDATBAN  

Nem a kötetben szereplő sorrendben szólok a darabokról, ennek úgy sincsen jelentősége. Úgy teszek, akár a tévévetélkedők végén, amikor érzelmi fokozásnak gondolt, rettentő unalmas időhúzással a ripacs műsorvezetők az utolsóktól az elsők felé haladva jelentik be, ki mire jutott. De én időhúzás nélkül teszem, bár bevallottan a saját, szigorúan szubjektív értékítéletem szerint. Mint a teljesen átlagos közönség egyik tagja. 

  Lenka Lagronová: CSILLAGPOR  és  Ondřej Novotný: ÖSSZEOMLÁS  

Ezt a két darabot minden további nélkül egyben tudom kezelni. Azért, mert számomra se füle, se farka nem volt egyiknek sem. Pedig címében csuda ígéretes mindkettő. Rendesen, böcsületes olvasó-blogger módjára nekik is álltam. Aztán azon kaptam magamat (innentől egyes számban fogalmazok, de mindig mindkettőt értem alatta), hogy egy szót nem értek abból, amit olvasok. Vagyis az adott mondatokat igen, de semmi összefüggést nem találtam sem az előttük levőkkel, sem az utánuk jövőkkel. Ahogy története sem volt egyiknek sem. Az elsőből úgy öt oldalt olvastam el, a másodikból tízet. Majd visszalapoztam, megpróbáltam újra értelmezni. Aztán előre lapoztam, hátha onnan legalább farka lesz, ha füle nincs is. 

Aztán mindkettőnél feladtam. Nem szívesen tettem. De megfogadtam, gyötrelmesen kötelességből nem fogok olvasni. Még akkor sem, ha én kértem a könyvet, és kaptam is szívesen. 

  Milan Uhde: CSODA AZ ELÁTKOZOTT HÁZBAN  

Jól indul. A dán Thomas Vinterberg filmje, a döbbenetes Születésnap ugrik be róla. A drámában a meglett csemeték hazamennek, a család szembesül egymással, önmagával, a kapcsolataikkal, a viszonyaikkal és a belső lehetőségeikkel. Nem állnak túl jól. 

A cselekmény semmitmondó, ahogyan a mindennapjaink cselekményei jobbára semmitmondók. Jelentőségük azonban van. Ahogy a mindennapi cselekményeinknek is van jelentősége. Mert a kapcsolatok nem mindig kataklizmával érnek véget. A legtöbb esetben nem kell tornádó, nem kell cunami, elég megbotlani a szőnyeg alatt gyűlt feszültségekben, vagy csak simán a le nem hajtott vécédeszka fullasztja ki a további lehetőségeket, mert ötezredszer is fent maradt. Vagy a hajszálak a lefolyóban. Vagy a sokezredik önzés, annak csöndes arcba hányása, hogy voltaképpen piszokul nem érdekel a másik, az igényei, az állapota, a betegsége, a fáradtsága, hogy mit szeretne és mit nem. S ebbe nagyon bele lehet fáradni. Annyira, hogy belehalhat egy kapcsolat. 

Hálás a téma, ügyes a darab, mindvégig lekötött, érdekelt. Csak a befejezésével nem tudtam mit kezdeni. Mert nem fejeződött be, mindössze véget ért. De az elrontott, félresikerült, elcsúszott kapcsolatok fájdalmának a fílingje megmarad. S nem tudtam nem gondolni a saját ilyenolyanságaimra. 

  Tereza Verecká: A KÖVES, A KÖVES PUSZTÁBAN (JÓB) 

Apu, anyu, gyerek, meny, nagypapa. Az utóbbi épül lefelé, úton van a teljes demenciához. Ennek megfelelően a darab elején a kormeghatározása a következő: „hat és száznegyven közötti”. 

A család meglehetősen egyszerű. Ahogy manapság mondani kell, egyikük sem a legélesebb kés a fiókban. Apu munkája, hogy a síneket takarítja napi tizenórákban.

A nagypapának, ahogy szintén mondani kell manapság, nagy bajok vannak  a toronyban. Az élet meg folyik, jönnek a reklámok, a hivatalos értesítések.

Tisztelt Svatojánská utca 26-os szám alatti lakos, sajnálattal értesültünk róla, hogy ön nem rendelkezik tévékészülékkel. Feltéve, hogy ellenőrizhető bizonyítékokkal tudja alátámasztani, hogy a tévékészüléket, amelynek nincs birtokában, valóban nem nézi, csökkenteni fogjuk a tévékészülékek üzemeltetéséért fizetendő díj mértékét. Amennyiben ön nem bocsátja rendelkezésünkre a szükséges bizonyítékokat, azt a szerződés megszegésének fogjuk tekinteni az ön részéről...

(394.)

Ezúton értesítjük, hogy az egészségkárosodással élő személyeknek járó juttatásokról szóló, 28/b/3,14 számú törvény érvénybe lépése folytán a súlyos egészségkárosodással élő személyek számára rendkívüli előnyöket biztosító igazolványa érvényét veszti. Az igazolvány érvényességének megújításáért személyesen folyamodhat a munkaügyi hivatal illetékes kirendeltségén, feltéve, ha bizonyítani tudja, hogy valóban képtelen bármiért is személyesen folyamodni.

(387.)

A drámának, jól meggondolva, nincsen története. Hacsak a nem túl előtérbe állított végrehajtás nem az. Sokkal inkább hangulata  van. Fílingje, hogy értsd! A kisember értetlensége, a tudatlanságból fakadó nemtörődömsége. Meg a kapcsolatai, viszonyulásai. De még abban is az ahogy esik, úgy puffan érvényesül. 

Erről meg az jutott eszembe, hogy most vettük meg a lakást, ezer év hitel a nyakunkban, én meg tavasszal leszek ötvenöt, és a tavalyi infarktusom miatt hitel biztosítást sem tudtunk rám kötni. Szerelmetesfeleségtársamra igen: tök egészséges és egy tízessel fiatalabb. Mondtam is neki, hogy viselkedjen rendesen, semmi fejfájás, mert főzök egy gombapörit, és még hitel nélküli kecóm is lesz! 

  Petr Zelenka: ÁLLÁSINTERJÚK  

A kortárság számomra ebben a darabban értelmezhető leginkább. A főszereplője egy casting cégnél dolgozó, arrogáns, menedzser. Aki nőből van. S aki az állásást elvesztve megindul a lejtőn, megalázó, méltóságvesztő dolgokra kényszerül. Nem egy szívközeli jellem, mégis, a történetben ő legszimpatikusabb figura. Erre varrjál gombot! 

A főszereplő hölgy próbál visszakapaszkodni, de a világnak, amely azelőtt az ő világa volt, eszébe sincsen visszafogadni őt. 

A darab számomra a képmutatásról, az érdekről és az igazi kapcsolatok fájdalmas hiányáról szól. Amelyek nélkül nem ember az ember. 

  David Drábek: CSOKIFALÓK  

A cím kapcsolódását nem igazán értem tetten a történetben. Sebaj, láttunk már ilyet, vö. A kopasz énekesnő. A darab óriástesó viszonyítási pontja, ahogyan ezt az utószónak beillesztett kis esszé is elmondja, Csehov A három nővére. De nem ám csak úgy, hanem vastagon abszurdba, mi több, morbid groteszkbe tolva a világ folyásának közepette nagyon megrekedt három nővért.

Akik, a háromból három, egytől-egyig nem normálisak. Az egyik évek óta nem lépett ki a lakásból, mert depis és fóbiás. Tulajdonképpen a másik sem tett ilyet, de ő meg azért, mert tonnácska, akkora akár egy ház. Gyermeke halála miatt van baj a harmadikkal is. 

A darab abszurditásából fakad, hogy a tragédiájában is meglehetősen tréfás. Ezáltal, bár az alakok, az élethelyzetek távol tartanák az olvasótól, mégis közelebb kerül. 

LUDVÍK A feleségem az alakja miatt nem akart gyerekeket. Sosem voltak túl extrém vonalai, de extrémnek tartotta őket. Folyton lefaragtatta meg felfújatta meg gyalultatta meg reszeltette őket. Aha. Guminő lett belőle. Én egy szilikonfigura mellett aludtam, jóemberek. Egy reggel ránéztem a sarkára, ami kilógott a takaró alól. és vonalkód volt rajta... A feleségem a kínai robotok előfutára. Lassan elvegyülnek közöttünk.

VAL És a szex jó volt?

LUDVÍK Kicsoda?

VAL A szex.

LUDVÍK A szex a mai magányos világban...az inkább asszisztált onanizálás, nem? [...] Bevallom, hogy sokáig kerestem a G-pontját.

VAL És megtalálta?

[...]

LUDVÍK A bankkártyám volt a G-pontja.

A darab a jelenetek és nem a mondanivaló vagy a cselekmény által él. Viszont érdekes, hogy a szerző simán eléri, hogy miközben a mindennapi életben roppant gyorsan menekülőre fognánk a darab bármelyik szereplőjének a közelében, addig olvasva mégis simán szimpátiát érzünk irántuk. És drukkolunk a nem mindennapi párkapcsolataiknak. 

S mert ebben a kötetben ez divat, ez a darab sem fejeződik be, csupán egyszerre véget ér. 

  Olga Šubrtová – Martin Glaser: ÁRAMSZÜNET  

A kötet legtisztább, leghagyományosabb darabja. Például van története. Követhető. Az én egyszerűségemnek ez nagyon jót tett. Messze a legjobb a hét dráma közül. Nem újít, nem kísérletezik, nem liláskodik, hanem mesél. Igaz, a meséje nem mindennapi. Vagy sajnos igen. 

Áramszünet lesz mindenhol. Annak minden disztópiás következményével. Ahol, amiben, tudjuk, ember embernek farkasa. (Ami mondás nem igaz: a farkasok nem tépik szét egymást, védik a sebesültjeiket, a falka a leggyengébbhez igazodik. És még Mauglit is felnevelték.)

A városból kimenekülve apu, anyu és nem sokkal később a fiuk az erdőbe menekül, ahol van egy kis telkük, lakókocsival. Amibe már lakik valaki. Aki a csetepaté közben, tényleg véletlenül, meghal. S nemsokára megérkezik a felesége, a holttestet el kell rejteni. Aztán jön még két férfi, akik egymásba szerelmesek. (Ez nagyon kell már világszerte, úgy fest, Csehország sem kivétel. De ha akarom, dramaturgiai kényszer, mert lesz jelentősége.) Majd kapunk még egy újabb szereplőt, egy valóban alvilági figurát, a beteg gátlástalanság képviselőjét. 

Gyűlnek tehát a népek, mikrocsoportokban, a mikrocsopik érdekei mentén szerveződve, megölve ezt-azt, összefogva mikor ki ellen szükséges. És az áramszünet egyre csak tart. Se élelem, se meleg, se rend, se szabályok. Kint meg a jeges fagy. 

Jó, nem új az ötlet. Láttunk már ilyet ezer változatban. Amikor egy embercsoport együttélésre kényszerül, és hiába a külső fenyegetettség, képtelen az összefogásra. A személyes unszimpátiák, érdekek sokkal erősebbek a közös szükségszerűségeknél. Szóval persze találkoztunk már sok hasonló kiindulásra épülő történettel. Csak kettőt hadd említsek: Az erőd és A bunker. Illetve egy modern harmadik: a Walking Dead első tizensok része. Amikor van halál, de teljesen értelmetlen és céltalan, és simán lehetne helyette élet is. 

Ez a darab igencsak megdobja a könyv egészének az élvezeti értékét. Mondhatnók, nélküle (valamint az Állásinterjúk és a Csokifalók nélkül) bizony eléggé feledhető lenne. 

  ÖSSZEGZÉS  

Nem tudom, mennyire reprezentatív a válogatás a kortárs cseh drámákból. Vélem, kerülhetett volna hét másik darab is a kötetbe. Ha más szerkeszti, más szempontok érvényesülnek. Igazságos, objektív válogatás nincsen. 

Az én olvasatomban a színházat még mindig a viszonylag hagyományos dramaturgia, problémafelvetés és cselekményvezetés jelenti. Elfogadom, konzervatív, kispolgári álláspont. Hm.. [széttárt karok]

Úgy vélem, a hét darabból három mindenképpen figyelemre méltó. Ha akarom ez nem rossz arány. Ezeket szívesen látnám színpadon, vagy akár filmváltozatban is. 

A másik négy esetében meg sem mozdulnék értük, nem hogy pénzt adjak ki rájuk. Tudomásul vettem, hogy az útkeresésnek vannak zsákutcái és tévútjai is. Amik nem feleslegesek, de semmiképpen sem a végeredmény tükrözői. 

Napkút, Budapest, 2017, 432 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632637426 · Fordította: Csoma Borbála, Forgács Ildikó, Gál Róbert, Hanzelik Gábor, Juhászné Hahn Zsuzsanna, Peťovská Flóra

7/10