A világ manapság a gyerekekről szól. Így vagy úgy. Ez nem vitakérdés. Szerintem túlzottan is. Utyuluputyulu, személyiségjogok, fejlesztés, alacsony kapcsolók, anyámtyúkja… Ebből skacék le is veszik (tisztelet a kivételnek), hogy ők tojták a spanyolviaszt és rántották elő balkézzel ánuszból a világot. Otthon is van ilyen tapasztalatom, meg mindenhol is: kölkök nyűgős, agresszív, hisztis tömegei.

A szerző azt mondja, bizony van még ilyen is, hogy a szülő-gyermek kapcsolat óhatatlanul megbetegszik, terhelt lesz, háborús lesz, ha nem hierchachikus alapokon nyugszik. A hierarchia csúcsán a szülőnek kell állnia. A demokrácia nem a családfelépüléséhez való (való valamihez?). A gyereknek tekintély kell, vezetés kell, mert a maga szűkös tapasztalataival nem látja át, nem láthatja át a dolgait és főleg a következményeket. Ezért a gyereket irányítani kell. Spanyolviasz manapság, de komolyan! A könyvnek ez a része, bingó, osztogatandó és megosztandó, és naná megfontolandó! Minimum.

Aztán jön a TVShop rész, amivel bevezeti A Megoldást. Mert A Megoldás valóban megoldás, nem csalás, nem ámítás, nem csupaduma, nem mellébeszéd, nem félrecsúszás, nem fulldemokrácia, nem árokmélycsihipuhu, nem vacakkacatpszichopraktika, hanem eredeti, valódi A Megoldás. Ha nem tudja, mi A Megoldás, ha jót akar magának és büdös, rosszcsont, legszívesebben szecskavágóval és húsklopffolóval nevelendő gyermekének: maradjon velünk (olvasható a könyvben, komolyan, mármint a velünk maradás!) és megtudja, mi A Megoldás!

S megtuggyuk. Pofonegyszerű. Nem mondom el. Olvassátok el! (Jutalékot kapok a szerzőtől.:-P ) Tényleg egyszerű. Tényleg működhet is. Tényleg eszembe jutott minden sorára a fél lányom (csak nevelni próbálom, nem vérszerintim), akinek nagyjából mindenre három ellen-megoldása lenne. De ettől még működhet is a dolog. Mert mondom, nem próbáltam.

A szerző abszolút testi fenyítés ellenes. Asszongya, nem született még ember, aki igazságosnak tartotta volna az atyai jobbost, s pláne nem, aki nevelődött volna általa. Cáfolom! Mellszélességgel. Én kaptam nemzőatyámtól egy olyan seggest a Mátyás tér és a Dankó utca sarkán, hogy helyben forogtam, miközben a könnyeim meg, mint a vázát vesztett centrifugából a víz, fellocsolták a környéket. De határozottan emlékszem, már akkor tudtam, hogy Apunak igaza van, ezerszer elmondta: a járdáról körülnézés és atyai engedély nélkül lelépni tilos. Tojtam rá. Ő meg az önérzetemre és a személyiségi jogaimra, és elnyomó, agresszor szülőként csattant hatalmas, esztergályos marka csöppnyi, ötéves seggemen. Nagyot. Sajgósat. De: mondom, s mondtam akkor is: igaza volt. Többet se léptem le úgy járdáról. Ja, és akkor megmentette az életemet, mert egy autó elől rántott vissza. Meg lehet hogy később is megmentette. De ez csak valószínű, mert mondom, nem léptem le többet körülnézés nélkül a járdáról. Szóval legalább egyen vagyok, aki cáfolja a testi fenyítés hatástalanságát. De a generációmban vagyunk többen is, bizton tudom, igaz a barbár kelet-euban nőtttünk fel a felvilágosult nyugat helyett.

Csillagokat nem tudok adni a könyvre. Nem azért, mert értékelhetetlen, mert nem az, sőt, hanem azért, mert ez végső soron egy gyakorlati munkafüzet a kölkökhöz, én meg a gyakorlatban még nem éltem a módszerével, de komolyan ki fogom próbálni! Mondom!

Utóirat: Ma reggel, vagyis négy évvel a könyvértékelés megírása után, mielőtt beszálltam a munkahelyemet jelentő autóba, olvasgattam a Facebook-ot. Találtam egy bejegyzést. Ami azt bizonyítja, hogy nem változott a világ. Érdemes elolvasni. 

?/5

(2014)

 Oké, meg vagyok véve, tokkal-vonóval! 
Nem tudom, mindegyik korongvilág-történet olyasféle átirat lesz-e, mint ez vagy a Vészbanyák, de az ötlet marha jó!

A Budapest Bankban központi értéktárában dolgoztam. Száz darab bankjegyet bankjegy-szalagba húztunk, tíz darab százas köteget pedig pántolóval kötöttünk össze: ez volt egy bund, vagyis ezer darab, azonos címletű bankjegy. 
Pakolgattuk a bundokat, amikor Lontai Laci kollégám elkezdett dúdolni: Kifordítom, befordítom, mégis bund a bund… 

No, Pratchett is, kifordít, befordít, mégis fantasy, mégis kalandregény, mégis karikatúra. És mégsem, egyik sem, de mégis telly de tallálat.

Machbet után most Az operaház fantomja, Christine-nel, le nem szakadó csillárral, de pincével és gyilkosságokkal, de egy másodpercre sem komolyan vehetőn, mégis kicsit akár izgulósan is.

Mondom, minden apró ilyen-olyanság teljesen feledhető és megbocsátható, mert kilóra meg vagyok véve. S ezzel semmi újat nem mondtam a többi Korongvilág-értékeléshez képest.

5/5

(2014)

Azért nekem is vannak pavlovi reflexeim,be kell látnom. Meg azt is, hogy bizonyos szavak azonosságának, rokonértelműségének a felismeréséhez manapság új szótár kell. 

Mert miről van szó? Barnaby-ra bizony nem hat a gravitáció, képtelen a Földön maradni. A teljesen normális szülei képtelenek ezt a nem normális, más dolgot elviselni, ezért gyakorlatilag iparkodnak megszabadulni a fiuktól. A megszabadulást (értsd: gyilkossági kísérletet) minden erejükkel a kisfiú nyakába akarják varrni.

Azonban a tervük nem jár sikerrel: Barnaby minden erőfeszítésük ellenére életben marad. Sőt, nem normális mivoltából fakadón rengeteg kalandban van része, új emberekkel ismerkedik meg, és hatással van a további életükre is.

Eddig szép, eddig izgalma, eddig nincs baj. A baj ott van, hogy számomra összemosódnak a dolgok. Barnaby nem normális emberi lény: mert lebeg. A szülei normálisak: rájuk hat a gravitáció. De a könyvben a normalitás szitokszóvá válik. A földhözragadtság, a konzervativizmus, a rugalmatlanság, a gyilkos ösztönök, a fafejűség, korlátoltság szinonimájává. Ebből fakad, hogy a másság a lehetőségek tárháza, az elnyomottság szimbóluma. Aki normális: veszélyes, értéktelen. Aki más: értékhordozó, értékes. 

S az összemosás kulcsa: Boyne nem tesz különbséget az erkölcsi és az egyéb normalitások között. A másság jó, a mások elnyomottak, a mások értékesek. A normálisok mindennek az ellenkezői. Mindegy, miről van szó. S ez a mindegy a nem mindegy! Mert nem mindegy, hogy valamiféle genetikus másságról van szó, vagy szocializációsról. Mert ha az utóbbi, akkor bizony a normális szó nem szitokszó. S a másság nem imádandó bálvány, hanem renitens, dekadens, közösség romboló viselkedés. Választott viselkedés. Nehezen, de megfelelő döntéssel és akaraterővel változtatható viselkedés.

A norma szó azt jelenti, van egy alapvető elvárás. Mondjuk a termelésben. Mondjuk a társadalomban. Egy többség általi minimum. Tetszik, vagy nem tetszik. Kutyáéknál semmi gond, ha valamelyik blöki odakakkant a kajás tál közelébe. Emberéknél norma, hogy nem tojunk az asztalra, ahol eszünk. Tetszik, vagy nem tetszik. Lehet ez ellen berzenkedni, persze, hogy szabadságjogok, meg évszázados, buta begyöpösödés, de akkor is így van. A normalitást tehát voltaképpen a többség véleménye, a nagy számok törvénye határozza meg. Az embernek egy feje van, két füle, egy orra, két szeme, két karja, két lába, és kétféle nem szerve, ami egy egyeden csak egyféle formában fordul elő. Ez a norma. Ami ettől eltér, az tolerálható, de nem normális. Tetszik, vagy nem tetszik. Ez nem az egyed értékét minősíti. Illetve nem feltétlenül minősíti.

A két szemem között van hét dioptria különbség. Szemüveggel jól látok. Egy orvos azt mondta, legyek a szememre büszke, mert millióból, ha egy van ilyen, s az agy nem képes öt dioptriánál többet feldolgozni. Nekem voltaképpen csak átlagos gondom van vele. De nem normális a különbség. A normális, hogy a két szem együtt romlik: vagy rövidlátóvá, vagy távollátóvá. Ez az emberi mivoltomban nem minősít. Annak ellenére, hogy nem vagyok normális. 

Ha kéjgyilkos vagyok, ha idős embereket fosztok ki, mert nincs kedvem havi százért gürcölni, akkor is más vagyok, akkor sem vagyok normális. Ezek a tetteim azonban emberi mivoltomban is minősítenek. El is zárnak érte, mert eltérek a normától. De nem az eltérés miatt zárnak el, hanem azért, mert a döntésbeli eltérésem rombolja a közösséget. 

S bizony Barnaby szülei ebben a vonatkozásban nem normálisak. De ez a könyvből nem derül ki. Csak az, hogy a normalitást Barnaby szülei képviselik. Aki normális: az nem normális. Fából vaskarika.

Nem akarok mindenből eszmetörténetet, politikát csinálni. De végső soron Barnaby történetében ott van ezerrel ez a mai tudatos, tudatlan összemosás: a másság jó, a normalitás megvetendő.

S ez nem normális dolog. Főleg, mert a gyerekek, kis- és nagykamaszok ebben a celebteli világban nagy eséllyel nem fogják érzékelni a genetikus és döntésbeli másság különbségét.

3,5/5

(2014)

Sokadszorra vagyok tanácstalan egy könyv értékelésekor, de valószínűleg így jár, aki félművelt, de érdeklődő típus: a kíváncsisága elégül, de nem képes felérni, ha nem is ésszel, de információkkal, igazat olvasott vagy csak valódit? 

Lehetetlen Drábik könyvét polkorrekten, de egyszersmind korrekten is értékelni. Persze, miért is kellene úgy tenni? De voltaképpen alig teszek hozzá valamit az általa leírtakhoz, s majdnem minden, amit írok, az ő gondolata. 

Drábik abból indul ki, hogy a világot gyakorlatilag lenyúlta egy láthatatlan pénzügyi oligarchia. Ez így velősen tömör: de tényleg ez a lényeg.

Hasonlata szerint majdnem úgy, mintha azt mondanánk, hogy ha a világon él tíz ember, és összesen van száz dollárjuk, akkor egyiküké 99 USD, a többiek osztoznak a maradékon. Ez az oligarchia nagyon aktívan dolgozik, illetve inkább szerencsejátékozik mások pénzével, mások életével a maga hihetetlen nagyságú hasznának és hatalmának az érdekében. Országokat tesznek tönkre (releváns példa: hazánk) minden lelkifurdi nélkül, különösen, ha olyan szervilis, elvtelen érdekembereket találnak, mint itt. Drábik hoz fel arra is példát, hogy azért ahol elég kemény tökű a vezetés, mint például Argentínában vagy Malajziában, ott érdekes mód, lehet széllel szemben is gazdaságot csinálni. Van benne kínosság, van benne nagyon nem szeretem rész, de akár működhet is, ha az akarat meg van hozzá.

Olvashatjuk, hogy az EU gyakorlatilag egy rettentő vízfejű elnyomó szervezet, amire tulajdonképpen semmi szükség nincsen. Semmi, mert a szabad kereskedelem, a szabad munkaerő-vándorlás, árumozgás simán  megoldható államközi szerződésekkel is. De az EU kiváló eszköz az oligarchia monetáris politikájának a kivitelezéséhez. 

Ahonnan Drábik kiindul: a 2008-as válság előzményei, konkrétan a Goldman Sachs-csoport gátlástalan, cinikus, undorító pénzügyi manőverei, amellyel kimondhatatlan mennyiségű pénzt nyúltak le. (Persze nem csak ez a cég, de ők az állatorvosi ló. S egyben a talán legügyesebb paci is.) Drábik azt állítja a válság megtervezett válság volt. Nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó megtervezett válság. Hosszan ecseteli a bankcsoport évtizedekig tartó tevékenységét, megmutatja a módszereit. Belelátunk a sárkány torkába. Példa: a 2008-as válságot követően az államtól a segélyeket, no kik kapták? Biz’a, a bankok, akik a válság okai voltak! S aztán a végeláthatatlan nullákat tartalmazó segélyekkel mi történt? No? Úgy a’, bizony szétosztották jutalékként maguk között! Korrekt! Magyarországon a bankok haszna 2008–2009-ben például fikarcnyit nem csökkent!

Aztán Drábik lép egyet, és máris ott tartunk, hogy a Goldman Sachs mögött, nocsak, a Rothschild-család áll! A könyv következő nagy szerkezeti egysége erről szól. Mármint arról, hogy az összlétszámához képest a gazdaságban, a politikában, a kultúrában messze túlszereplő zsidóság elsősorban nem vallás, hanem egyfajta törzsszövetség. A zsidóság alatt értsd NEM a Dob utca 46/B Kohn bácsiját, hiszen vele semmi baj nincsen. A hasonszőrű Kohn-ok kiváló visszahivatkozási létszámnak kiváló a második világháború után a holokauszt-ipar működtetéséhez. Ő és a leszármazottai a többszöri jóvátételből csak tizedmorzsákat kaptak, hiszen a összeg döntő része a Wall Street-en landolt, a sanyarú körülmények között nyomorgó világurakhoz. A zsidóság alatt ebben az esetben tehát nem Kohn-okat, hanem a kvalifikáltabb, befolyásosabb hitsorsosait kell érteni. Őket, akik agresszivitásukkal, cinizmusukkal, provokációikkal jobbára bármilyen társadalomban elérik, hogy fújjanak rájuk, és  hogy kivessék őket.

Ám mint kiderül, éppen ez a cél. A második világháború óta szó is van rá: antiszemitizmus. Ami szó persze csak akkor értelmezhető, ha értelmezhető az anti-előtag nélkül is: szemitizmus. S van szemitizmus! Ezért létezhet az antiszemitizmus is. Semmi másért. Drábik hosszan tárgyalja ennek a szemitizmusnak a mibenlétét. Ebben a szakaszban van arról szó, hogy a modernkori Izrael állam tartja fent a világtörténelem legnagyobb koncentrációs táborát Gázában, s hogy nem sok állam van rajta kívül, aki a segélyszervezetek embereit gyilkolja és egy az egyben lenyúlja a segélyszállítmányokat, mégpedig ipari méretben, állami segédlettel és -tudomással, mégpedig a világ szeme láttára. 

S Drábik azt mondja, a szemitizmus végső célja: a világ vezetésének a teljes elnyerése, a gojok alávetettségének a teljességre vitele. Ami ott tart, hogy gyakorlatilag megvalósult.

S azt is olvashatjuk, hogy van kiút: a nemzeti bankok megalapítása (mert a mostaniak nem azok), a munkaértékű közpénzek kibocsátása, a nemzetállamok megerősítése, és a globalizmus jelen rendszer szerinti lebontása.
Nem kis falat.

Beszél a honi helyzetről is. A könyv a 2010-es évek elején íródott. Azóta a magyar föld szabad prédává vált a külföldiek számára, a kormány mellszélességű támogatásával. (Kíváncsi lennék, ma ezt a fejezetet hogyan írná meg a szerző,)

S beszél arról is, hogy már régen nem az a kérdés, hogy jobb vagy baloldal, hanem az, ki szereti a hazáját, ki akarja a fennmaradását? Ez valóban kérdés! Nagy-nagy kérdés! 

Csupán egy hiányom van a könyvvel szemben: nincsen forrásjegyzéke! S innentől azért nagyon komoly az ellenérvvé váló kérdés: honnan veszi Drábik az egyébként a szemünk láttára megvalósuló történeti, gazdasági adatait, összefüggéseit, információit?

Komoly élvezettel, de a tartalma miatt némi csüggedéssel olvastam a könyvet. Még az a szerencse, hiszek Istenben, s hogy minden az ő kezében kulminálódik itt a dolgok végére. Különben legyintenék az egészre és elhatároznám, hogy innentől legalább minden második nap be kell rúgni. 

4/5

(2014)

Pierrot-t mindig kedveltem. Tartása, kisugárzása van. Hiteles embernek tűnik, bármit jelent is az, hogy hiteles. Azonos önmagával, azzal, amit csinál. Ezért még a celebkedős zsürizésétől sem viszolyogtam. Erről a könyvben nincsen szó, ám nem szeméremből, hanem a kronológia miatt: később zsűrizett, mint ahogyan a könyvet kiadták. Ezen okból nincsen szó a számítógépes-játékról sem, amit alkotott, meg a könyveiről sem.

Pierrot zenéjét is kedveltem mindig. Illetve nem is annyira a zenét, sokkal inkább a szövegeit. A kettőt együtt, na! Nem mindennapi szövegek. Költészet is van bennük, meg valami gyöngédség, majdnem feminim árnyalatokkal. Mert az első hó, meg a bohóc könnyei, meg a gyerekek után vágyódó hintaló, meg a kőszoborral szeretkező zápor, meg a még sok minden, nem éppen macsós témák, lássuk be. De Pierrot ezeket is úgy tudta tálalni, hogy se gejl nem lett a művészete, se buzissá vált tőlük, mint előadó. S bevallom, férfi létem ellenére nem egy szövegétől valóban könnyekig hatódtam. 

Szóval kedvelem Pierrot, és még mindig előveszem a lemezeit. Mondjuk A játék-ot nem annyira. De a többit de.

A róla írt könyv felemás nekem. Voltaképpen benne van minden, amit a könyv kiadásáig érdemes és érdekes volt tudni Pierrot-ról. Benne van minden, és mégis, valahogy hiányérzetem van. Pedig vannak dalszövegek (még olvasva is nagyon jók), vannak kis jegyzetek a lemezein található dalokhoz, van kollégák véleménye az emberről, van karriertörténet is, persze. S valami mégis hiányzik ebből a kis könyvecskéből. A csettintés, a heves bólogatás, nem tudom…

S a hasonló könyveknél már megszokott refrénem, belekalkulálva, hogy ez nem monográfia, hanem interjúkötet, de mégis: az etalon továbbra is Vasváry-Tóth Tibor Yes-monográfiája marad. De a szövegek és a dalmagyarázatok miatt megtartom ezt a kis, a csillaghegyi könyvmegállóban talált kötetet.

3,5/5

(2014)

A legszívesebben ideidézném az egész könyvet. Nem teszem. Elsősorban, mert szerzői jogokat bizgetnék. Másodsorban, mert mást is, és azért kivágnának az oldalról. De tény, ami tény, Bunyevácz Zsuzsa könyve felrázó, felkavaró adathalmazt tartalmaz.

A témák

Az al-alcíme keltette fel az érdeklődésemet (túl azon, hogy az előző könyvei is bólogatásra késztettek): Nimród és Ábrahám fiai. Aztán a fülszövege: „Honnan ered az ellentét a magyarok és a „művelt Nyugat között? Tán valami ősi ellentéttel van dolgunk? …És valójában mi az, amit nem tudnak megbocsátani nekünk?”

Bunyevácz Zsuzsa nem alkotott újat. Voltaképpen csak összeszedett tényeket, adatokat, megadva a forrásokat is.

Nagyjából az alábbi témákban gyűjtött össze adatokat a szerző:

• az emberiség bölcsője 
• az aranykor 
• a nyelvek kialakulása 
• az írásbeliség kezdetei 
• a magyarok őstörténete 
• Jézus etnikuma, vallása, a Biblia két könyvének megbízhatósága, értelmezése 
• a magyarok és Európa viszonya a középkortól napjainkig 
• a Magyarország területén élő etnikumok és a magyarság viszonya a történelem során 
• a zsidóság története, vallása a Biblia, a Talmud és a történelem tükrében az ókortól napjainkig 
• a magyar zsidóság és a második világháború 
• a zsidóság viszonya egyéb nációkhoz a történelem során, irodalmi és közéleti megnyilatkozások alapján 
• a zsidóság és gazdasági élet 
• zsidóság és a holokauszt 
• a XX–XXI. század kettős mércéje a népirtásokkal és emberi jogokkal kapcsolatban (a Szovjetunió, Anglia, Spanyolország, Franciaország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, stb. által végrehajtott népirtások, nem zsidó holokausztok 
• a Magyarországgal szemben rendszeresen és igaztalanul alkalmazott kettős mérce 
• megoldási lehetőségek

Egyik sem új téma. S mindegyik vitatott. Egyik sem szerepel a mindennapi közbeszéd fősodrában, illetve, ha odakerül, azonnal vércseként csapnak le rá az ügyeletes jogvédők.

A szerző állításai

Mert bizony Bunyevácz Zsuzsa azt állítja ebben a könyvében, hogy a magyarok rokonai az ókor legkifinomultabb népeinek, nem barbárok, nem nomádok, nem gyűjtögető suttyók voltak az őseink, hanem hatalmas kultúrák képviselői. Azt is állítja, hogy a történelem rettenetesen kozmetikázott, s pedig az indoeurópai nyugat számára részrehajlón, holott a nyugat nagyjai még tunikában jártak és csak a patakba esve fürödtek, amikor a magyarok már ismerték az alsóneműt és a rendszeres tisztálkodás alapelveit.

Meg azt is mondja, hogy a magyarok nem voltak pogányok. Egyistenhívők voltak, csak nem a római egyháznak megfelelőn. (Ugyanezt mondja a hunokról, az egyiptomiakról, a szkítákról, a sumérokról is.)

Azt is állítja, hogy a magyarság mindig befogadóbb és toleránsabb volt, mint az ajnározott nyugat. Nálunk volt például Európában először vallásszabadsági törvény. A magyarok soha nem alkalmazták a rabszolgaság intézményét, nem tettek tönkre más kultúrákat, s gyakorlatilag minden nációval békében éltünk a földünkön.

Meg azt is mondja, hogy az első világháborút követő Trianon a nyugat egyik legnagyobb, legostobább bűne.

Meg azt is, hogy a második világháború idején, a német megszállásig mi voltunk az egyetlen európai ország, ahol a zsidók békében élhettek. S hogy nem véletlen, hogy Horthyt nem ítélték el Nürnbergben, annak megfelelőn, amit a magyarországi amerikai nagykövet mondott: ha Magyarország nincsen a kelet-európai zsidóságból semmi nem maradt volna, a német megszállásig ez ország volt a zsidóság utolsó mentsvára.

Meg azt is, hogy a második világháborút követőn a világ legdemokratikusabb országában, az Egybesült Államokban még az ötvenes években is tombolt a rasszizmus.

Meg azt is állítja, hogy Magyarország gyakorlatilag semmit nem kapott a nyugattól, mindig csak adott, nem egyszer fiainak életét, vérét. Ám köszönet, hála soha nem járt ezért, csak újabb és újabb arculcsapásokat, kifosztásokat, megalázásokat kaptunk. Nyugat elvette a vallásunkat, térdre kényszerítette a magyarságot Géza és István, no meg a német lovagok és római egyház által. Nyugat leszarta a fejünket, amikor Julianus hozta a hírt a tatárok mozgolódásáról, és még inkább akkor, amikor el is árasztották a földünket. Ugyanúgy, mint amikor a török tartott nyugat felé, és tarolta le az országot. Ugyanúgy, mint 1848-ban. Ugyanúgy, mint '56-ban. Ugyanúgy, mint a módszerváltás idején. Ugyanúgy, mint manapság, amikor gazdaságilag fosztják ki teljesen az országunkat.

Meg azt is írja a könyv, hogy a világ legagresszívebb, az emberi jogokra tökéletesen fittyet hányó országa, Izrael a mai napig koncentrációs táborokat tart fenn a palesztinok számára, fallal keríti el őket, éhezteti, szomjaztatja a foglyait, és gyilkolja azokat, akik segélyszállítmányokat visznek nekik.

Azt is állítja, hogy a világ erre gyakorlatilag semmit nem lép, Izrael mindezt megteheti, mert gyakorlatilag ő irányítja a világot. Ott van az Ovális Irodában ugyanúgy, mint az MTV műsor-szerkesztésében (ahol le kellett vennie egy dokumentumfilmet a műsorról, mert el merte mondani a tényt, hogy az ÁVH csúcsvezetésében a zsidóság mekkora százalékban volt túlreprezentált).

Franciaországban manapság is zsidó-verések vannak, de nem fasiszta hírű az ország. Egy csomó ország immár kidobálja a bevándorló cigányságot, földrajzilag behatárolt területre kényszeríti, de ők sem rasszisták. Európa legtöbb országa immár nem hajlandó idegen munkavállalók tömegeit beengedni, de náluk még sincsen megkülönböztetés. Nálunk, ugye, mindegyik van, csőstül

Azt is állítja, hogy a zsidóság a felelős a globalizált világ irányított válságaiért. Mert azt is mondja, hogy a válságok irányítottak, nem a piac hozza őket létre, hanem nagyon is behatárolható érdekcsoportokat szolgálnak.

De azt is mondja, hogy nem a zsidóság egésze felelős, hanem csak egy rétegük, akiknek módszereit, embertelenségét, hazugságáradatát a zsidó nép egy része el is utasítja. Mert a cionizmus és a zsidóság nem feltétlenül ugyanaz, sőt, nem fedi egymást.

Egyik téma sem új. De a szerkesztés módja, az érvelés felépítése nagyszerűen sikerült. Féloldalanként szisszen fel az ember, és kezd heves bólogatásba.

Van-e feloldás?

Egyedül a feloldás-próbálkozásnál bizonytalanodik el Bunyevácz Zsuzsa. Mert elmondja, hogy politikai akarat nélkül nincsen esélyünk kitörni az ördögi körből, ahogy kitört Argentína vagy Izland. De aztán elmondja, hogy az ilyen politikai erőknek gyakorlatilag nincsen túl nagy esélyük. Vagyis marad az egyéni helytállás… Háááát…

Ami hiányzott, ami gyengesége a könyvnek: az alcím nem nyert magyaráztatott. Miért is az ellenségeskedés Nimród és Ábrahám fiai között, miért is gyűlölik olyan veszettül az utóbbiak az előbbieket?

A könyvben összegyűjtött adatok, tények szerint Magyarország halálra ítéltetett. S senki nem fog könnyet hullatni értünk. Főleg, mert lassan már mi sem tesszük ezt önmagunkért…

5/5

(2014)

Először is tisztázzuk: mindent összevetve nagyon szeretem Mike Oldfield muzsikáját. Elsős középiskolás voltam, amikor egy balatonfüredi nyári gyakorlat alatt a kezembe került a Platinum című lemezének kazettamásolata. Két hétig hallgattam, szinte folyamatosan. Aztán még bakeliten beszereztem mindent, amit csak tudtam. Lukas lett a Crises és a Discovery is, pedig akkor a Tubular Bells-t, bármilyen meglepő, még nem hallottam (hol volt még a számítógép és az internet…). Aztán jött a Five Miles Out (micsoda lemez!) meg a QE2. Meg a többi régi, újabb lemeze sorra-sorra. Volt amelyik nagyon bejött, volt, amelyik annyira nem (ahogy pl. az utolsó három lemeze sem), volt amelyiket szintén széthallgattam (Songs of the Distant Earth, Tres Lunas, még akkor is ha ezek már new age-lemezek; de Oldfield-osan azok.)

Szóval szeretem Oldfield muzsikáját. Mindent összevetve: nagyon.

A fizimiskájával soha nem tudtam mit kezdeni. De férfi vagyok, vállat rántottam: a gitár a helyén van a kezében, a hangok az agyában, ki francot érdekel, hogy minden fotóján keresztbe tett lábbal, karba font kézzel, komolyan, komoran bámul a kamerába?

Mert a lényeg a muzsika. Ami neki kiteljesedés, a hallgatónak élmény. S valljuk be: voltaképpen teljesen közömbös, hogy a muszikát (de csúnya szó) előállító ember milyen is. Főleg, ha a muzsika zseniális.

Ez a könyv, az önéletrajz az embert akarja (?) bemutatni. Nem vagyok benne biztos, hogy akarja. De bemutatja. Nagy erénye, hogy őszinte könyv. Oldfield nem kozmetikázza magát, mindent megtesz azért, hogy ne legyen szimpatikus, Beszél a családjáról, az anyja gyógyszerfüggéséről, érzelmi hullámzásairól, a saját kábítószer- és alkoholfüggéséről, a pánikrohamairól, a társaságbeli alkalmatlanságáról, végletes introvertáltságáról, üzleti inkompetenciájáról. A kép, amit fest, nem olyan embert ábrázol, akivel marhára meg akarna ismerkedni az olvasó.

Ez nem baj. Ez az őszinteség része. 

A baj az, hogy hol a fenébe volt egy szerkesztő, aki a könyv írásakor segített volna Oldfielnak az arányok elosztásában? Mert a könyv több mint felénél még a Tubular Bells sem jelent meg! Oldfield akkor volt tizenkilenc éves. A maradék része pedig ennek megfelelő részletességgel mutatja be az utána következő harminc évet. S ráadásul ami ebből kiderül, hogy Oldfield alapvetően szarul érezte magát. A cselekmény annyi, hogy utána még szarabbul. Aztán még szarabbul. A családja életét bemutatja, aztán jön a zene, majd foltokban ilyen-olyan, semmiben lógó élmények, néha van felesége, egyszer-kétszer születik gyereke is, akik nagyon fontosak neki, de semmit nem ír róluk. Aztán jön a zene, szinte egy-egy mondatban megemlítve egy-egy lemez. 

S ez már felveti a kérdést: hol volt a szerkesztő, aki segített volna Oldfield-nak egyszerűen érdekesebbé tenni a történetét?

Szóval aránytalanság és érdektelenség. 

De Oldfield muzsikája zseniális. Akkor is, ha a legutóbbi, Man On the Rocks lemezét végighallgatva, nem volt túl nagy ingerenciám az újrahallgatáshoz.

2/5

(2014)

Ízlések és pofonok. Filmben még csak-csak, és van is kedvencem a thriller műfajban, de könyvben eddig valahogy időpocséklásnak éreztem kétszáz-négyszáz oldalnyi időt arra szánni, hogy körmöt rágjak, borzalmakat olvassak, miközben úgyis tudom, hogy a vége nagyjából happy end, a rossz nagy izgalmak közepette úgyis felfordul, veszít, és visszaáll a világ rendje, Jó, nagyjából így van ez a népmesékben is, meg az űroperákban is, de valahogy azokat másnak éreztem. Talán mert nem az aberrált lelkekre építenek. Vagy mégis? No, szóval, én éreztem valami különbséget.

A Tortúrámat a Pók utcai lakótelep Könyvmegállós pavilonjában találtam. A Rukkola miatt hoztam el. (Mire jó egy helyben internetezhető okostelefon, lám!) Aztán lementünk a féllányommal a Duna-partra kavicsot legelni, s közben beleolvastam.

King-gel csak a Ragyogás volt eddig a tapasztalatom, meg a Setét torony kb. húsz oldal után abbahagyott első része. A Ragyogás-nak legalább annyi hatása volt, hogy amikor olvastam, éppen a Fórum szállóban dolgoztam (a régiben, ami ma Inter Continental), és amikor a nagytakarítás idején egyszer valamelyik emeleten egyedül maradtam, és a könyvben szereplő (már nem emlékszem milyen számú) szobából valami zajt hallottam (egyedül voltam az emeleten!), majd összefostam magamat és menekülőre fogtam a dolgot. Ebéd után persze vissza kellett térnem az emeletre, befejezni a munkámat, Szembe mentem az árnyakkal: a szél lebegtette a nyitva hagyott ablak miatt a műanyag zuhanyfüggönyt… 

Ám a megírás módján és a borzasztó hangulatán túl nem tetszett a könyv. Kicsit módosítottam az álláspontomon, amikor a Madarak-at láttam, mert Alfred mester sem magyaráz semmit, le sem ár semmit, mégis zseniális a film, de a Ragyogás mégsem nem jött be. A filmváltozata sem győzött meg, hiába liebling az ördögi Nicholson bácsi.

Tortúra.
Lenyűgözött. Nem azért, mert ott van benne a komplett Lepkegyűjtő (King is hivatkozik rá, val'szeg érezte, hogy túl sok a párhuzam). Nem azért, mert ott van benne a raszputyin-i túlélőképességgel rendelkező ellenpólus, s azért sem, mert ott van benne, persze a borzalom, a fájdalom, a rettegés, a freccsenő vér, s ott van benne a feloldás is, persze, hogy ott van. Ezekért nem lett volna a kedvencem.

De King ezen jócskán túllépett. 

Mert egyfelől (micsoda majdnem csavar!) a főgonosz, bár a várakozásoknak megfelelően abberált barom, tömeggyilkos, mégis vannak olyan vonásai, amikor majdnem emberivé válik. Szimpatikussá nem, empátiát keltővé dehogy, csak majdnem emberivé. 

Másfelől és főleg: a főhős Paul, kérdés, hogy sokkal emberibb-e, mint a kínzója? 

S King ezt a kérdést rettenetesen agyafúrtan teszi fel. Paul ír. Paul író. De Paul kényszer hatására ír. Olyat, amit nagyon nem akar, amit már el szeretne felejteni. De Pault magával rántja a maga teremtette gyűlölt alakjának új története. Élvezni kezdi a fogságban, rettegések és elviselhetetlen fájdalmak közepette írt könyvét. Annyira, hogy mindenek ellenére meg is menti, és meg is gazdagszik belőle, ahogyan az gyanítható. S Paul nem adja fel a rendőröknek kínzóját, mert ahogyan magának bevallja: ő maga akarja megölni patologikus múzsáját. Dolgozik az igazságérzete. Hehehe.

De ami a fő húzása Kingnek: a rettenetek közepette nagyrészt beavat az írás rejtelmeibe. Paul szarkasztikus belső kommentárjai jórészt feltárják az alkotás folyamatát, célját, az írók önzését (mert ugye ajánlásokat is csak azért írnak, hogy maguk előtt leplezzék végtelen önzésüket) és képzeletük minden valóságon felülemelkedő erejét.

Döbbenetes a befejezés. Feloldás, de mégsem az. Mert hogyan lehetne feloldás, hogy az egyik kényszerképzet ugyan megérdemelt sírjában fekszik, sokat tett érte, miközben a másik csak azzal tudja önmagában legyőzni, hogy a maga függőségével megy vele szembe? Mert Pault írósága tartotta fogva Annie; s Paul csak az írással tudja legyőzni magában Annie agysejtjeibe beleégett démonát.

Nem tudom igazából átadni, miért több ez a könyv egy profi thrillernél, de megadón feltettem a kezeimet..

A fordítás: nem ismerem az eredeti szöveget, de az Annie-szótár igen leleményesnek tűnik! :-)

A borító: na ne! De komolyan NANE!

De King-et nem utasítom el ezentúl. Decemberben meghalt, Pipi álnevű legjobb barátom pedig rámerőltette a Holtsáv-ot, Az élettársa pedig azt mondta, ne adjam vissza, legyen az ajándékom. Még nem olvastam. De fogom. Minden bizonnyal Pipi lelkesedése is csinált utat a Tortúrá-nak.

5/5

(2014)

Drábik János minden munkájában voltaképpen ugyanazt a könyvet írja, ugyanolyan módszerrel és ugyanazzal a mondanivalóval, meglepetés nem ér az olvastán. Ha mégis, akkor az csak a tájékozatlanságnak, az információk hiányának, illetve összeillesztésük elmaradásának köszönhető. 

A könyv címében feltett kérdés költői. A választ eleve önmagában hordozza. Ahogyan annak sincs semmi titok a címben, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár a világban. A napokban (2014. május eleje) a magyar föld moratóriumának lejártakor történtek tükrében pedig nem is kérdéses, mi a válasz. (A kérdést a könyv is érinti. Nem hozza fel példának, pedig szemléletes, hogy volt európai ország, ahol bár nem tudtak kitérni az EU által rájuk erőszakolt törvények elől, de azt mondták, oké, bárki vehet földet: a) aki tizenéve itt él, bejelentve, életvitelszerűen b) akinek felsőfokú vizsgája van az ország nyelvéből c) akinek az adott országban szerzett mezőgazdasági diplomája van. Na, hány ilyen ember volt az EU-ban…? Ennyi az egész. A magyar politika nem ezt az utat járta.) 

A könyvet olvasva azon gondolkodtam, vajon félrevezető-e a címe. Mert a felvetett kérdésről, a konkrét magyarországi helyzetről tulajdonképpen a könyv első harmada, meg a legvége szól. A többinek a lényege a következő: a nemzetközi pénzoligarchia egy nagyjából előre lefektetett terv szerint halad a világkormány immár egyáltalán nem összeesküvés-elmélet egyáltalán nem utópisztikus megvalósítása felé, aminek a lényege a következő: mondvacsinált, fedezet nélküli pénzekkel a legutolsó gatyájukig eladósítani a nemzeteket, mesterséges pénzügyi válságokat létrehozni, a válság árát az államokkal megfizettetni (lásd 2008 bankkonszolidációja), a befolyt pénzt maguk között szétosztani, újabb lufikat gyártani, ezáltal legyengíteni, szétverni a nemzetállamokat (nehogy felismerjék, meg tudnának élni saját erejükből is, sőt!).

A könyv címének a kérdése, ugyebár már itt megválaszoltatott. Magyarországon nincsen ipar, nincsen mezőgazdaság, nincsen már semmi, Európa élelmiszer-szemétlerakó telepe lettünk, bedolgozó gyarmat vagyunk, és a munkát adó multik a saját országukban fizetett béreiknek az negyedét-ötödét fizetik ugyanazért a munkáért a magyar rabszolgáknak. Nincs közbiztonság, szakadozott a szociális háló. S közben nap mint nap súlykoltatik, hogy történelmi bűneink miatt az orrunk nyugodtan szurkálja csak a köldökünket, nomád, paraszt nép vagyunk, akinek, ha kiveszik a más etnikumú kultúrát annak egészéből, akkor csak a bő gatya, meg a fütyülős barack marad: tahó alkoholista nemzet. 

Drábik azt mondja, van kiút. Nem könnyű, nem egyszerű, nem lemondás-mentes. De van út. 

Csak azt sajnálom megint, hogy nincsenek az információkhoz források feltüntetve…

4/5

(2014)

Hát, ami azt illeti: izé…

Mert ez egy könyv. Lapjai vannak, be van kötve, főszereplők vannak, cselekménye van, s még azt sem mondom, hogy érdektelen. Csakhogy az utak sehonnan sehová. Illetve ahová, oda én nem akarok menni. A könyvből tudom, azért, mert önző vagyok.

Valaki azt írta a Molyon, hogy a könyv alapján vallás született, meg azt, hogy rajongótábora volt. Elolvasva teljesen megértem. A hülyeség határtalan.

A virággyerekek fő idejében, a hatvanas években teljesen időszerű volt Heinlein mondanivalója: peace, love, freedom, happiness, a’la Mike Smith, from Mars. Főleg a love: mert ideológia született a könyvben a koitusz orrba-szájba alkalmazásával, bármikor, bárkivel, de ha lehet, minél több mindenkivel, minél sűrűbben, s figyelem csajok, fő feladatok, hogy szépek legyetek, minél több pasit felizgassatok a szépségetekkel, akár sztriptíz-bárban is, mert ezzel is adtok: a szépségeteket, magatokat. Hiszen igaz vallás, idejétmúlt erkölcseivel nem tiltja ezt, az igazi egyház pángalaktikus (ide a gégepukkasztóval, mert józanul nem elviselhető!) elvek szerint építkezik, a teljesség jegyében önt el mindent a nemi váladék, és ugyanannak a jegyében irtódnak ki városnyi számban emberek, mindenki megkönnyebbülésére, persze csak az övékre nem. S minden más vallás csak ennek alárendelt lehet, s az igazi gondolkodók szkeptikusok, ugye, kedves, Jupal? S ugye, az erkölcs, a hűség mehet a búsba (hippi-feeling), mert ezek az emberiség legkomolyabb hátráltatói; szegény Mike meg belepusztul, hogy megérthesse a sok milliárdnyi barmot, aki ragaszkodik hozzájuk. 

Szinte paródia az a rész, amikor szegény újságíró-gyereknek a volt kedvese magyarázgatja, hogy miért nagyon szar, hogy féltékeny az űrcsákóra, amikor pedig csak nap mint nap kefél vele, s nem érti, mi a baj azzal, hogy pasik tengere bámulja őt esténként a színpadon vonagolva, amikor az csak előadás, ugyebár. S hogy teljes legyen a kép, az újságírót gyorsan összefekteti egy alteregójával, hogy ne legyen már annyira csúf véleménye a párkapcsolati ragaszkodás elmaradásáról, s ha ő levegő után kapkod a másik csaj képességitől, ugyan milyen alapon panaszol fel bármit is. S mert az sem mindegy, még a kommunában sem, hogy ki hogyan csókol, akkor el kell felejteni, hogy ki hogyan egyébmicsinál? Mert lássuk be férfiasan/nőiesen: az sem nagyon nem mindegy!

A vicc az, hogy volt (van?) egy hasonlóan gondolkodó keresztény felekezet, volt a kezembe füzetkéjük. A misszió lényege: adni, amire az embereknek legnagyobb szüksége van, s ott megtalálni őket, ahol vannak. Következtetés: a keresztényeknek a kocsmában, bárokban kell missziózni, és felajánlani a testüket, hiszen a legnagyobb szükség a szex-hiány, és az emberek leginkább itt megtalálhatók. S ollálá, valóban ezt tették! Komolyan. Volt onnan ismerős. A legigazibb keresztények még a feleségüket-férjüket is megosztották. Hommage a maister Heinlein! S a keresztény csapatban volt, aki az önzés egyik jelének érte meg, hogy nem volt hajlandó kölcsönadni egy-két numerára az asszonyt… Én is önző vagyok: még magamat sem adom!

A könyvben több könyv van: valamiféle akció sci-fi-ként indul, nem is rossz!, aztán politikai sci-fi válik, majd teológia sci-fi lesz belőle, majd ellebeg a bús francba az egész. Próbáltam felfogni szatírának, elég sikertelen voltam. Próbáltam bárminek felfogni: nem lettem sikeresebb.

Egyetlen jó üzenete van a könyvnek: elszartuk ezt a bolygót, a kapcsolatainkat, s felül kell bírálnunk az egész létezésünket, mert megyünk a kukába, bolygóstúl. Mondjuk ez igaz…

Avagy, ahogyan már mondtam, Gojko Mitic-csel a jugoszerb indiánnal, aki kamaszkoromban egy német adón két lábra állította a lovát a sziklaszirt tetején, és ezt tudta mondani: 
– Uff! Ich hab’ gesprochen!

2/5

(2014)