Szép a borítója. Viszont semmi, de semmi köze a könyvhöz. Megközelítőleg sincsen semmi kapcsolat.

A múltkor a stadionoknál levő mozgó antikváriumban ezerér' ott volt a polcon, de ellenálltam. Jól tettem. Manapság csak nagy ritkán csábulok el olyan könyvek megvásárlására, amit nem feltétlenül akarok a polcomon tartani, s a polcok befogadóképessége komoly szelekcióra ösztönöz. Alekszandra több szempontból kihullott.

A történet érdekes, majd izgalmas is, az érdeklődés nekem nagyjából a háromnegyedéig fent maradt. Onnantól ügyetlen blöffnek éreztem az egészet, lehetőséget adva annak, hogy nekem nem kattannak össze a dolgok.

Az egyetlen pozitív üzenetnek ezt tartom: az ember többre képes, mint gondolja, sokkal többre, de ezt a legtöbbünkből harapófogóval és egyéb pszichó-kínzásokkal kell kiszedni. 

S ha nem tesszük meg, amire képesek vagyunk, az elvesz valamit az életből. Még az is lehet, hogy mások életét teszi tönkre. Csak, mert nem vagyunk hajlandók beletenni a dolgokba a magunk teljes részét. 

Mondjuk ez nem kevés üzenet. Egyébként. És nagyon hatásos a megfogalmazása is: ha nem teljesítenek a gyerekek, valakinek a szeretteik közül nagyon-nagyon rossz lesz. Ez zseniális!

Szemet hunytam a komoly fenntartásokat gerjesztő utánérzések felett is. A Harry-gyerek persze, ezerrel ott van, az egész bentlakós koleszával, meg mindenével egyetemben. Csak itt nem derül ki, ki az ellenség (van-e egyáltalán, s ha nincs, mi a, ki a fene az a szörny, amit Alekszandra látott)? A Bill Murray-féle Idétlen időkig áthallása meg akkora, hogy azt már a szerzőpárosnak sem volt orcája minden megjegyzés nélkül lenyúlni ötletileg, meg kellett említeniük a szövegben, legalább utalás-szerűen. De mondom, spongyát még erre is.

De ettől függetlenül is annyi kérdés maradt bennem a könyv elolvasása után, hogy csak na! Nem olyan kérdések, amik felett jól esik napokig gondolkodni, hanem olyanok, amik miatt széttárom a kezemet, hogy elolvastam, most akkor hová kakkantsak?

A legfontosabb kérdések persze kiábrándítóan sokat elárulnak a sztoriról, ezért innentől SPOILER jön.

Segítséget kérek! 

• Mire képzik a gyerekeket a suliban? Mi lesz képzés után a feladatuk? Mire vonatkozik a képzés? Mitől lesznek boldogok a képzés után? 
• Végül is, mi a francot tanult Alekszandra, és mit tud vele aztán kezdeni? Oké, mászkál az időben, de ennyi? 
• De ez miért nagyon fontos és nagyon jó ez? 
• Mit jelent az, hogy ők már nem is emberek, hanem szavak? 
• …miközben nem szavak, hanem nyelvtani fogalmak… 
• A Bibliában az Ige Jézus Krisztust jelenti. Az ige cselekvést, történést és létezést jelentő szó. Isten él, és az ő szava cselekvés, a teremtés aktusa is azáltal jött létre, hogy Isten szólt. Alekszandra azonban több, mint ige, ő jelszó. Mi lehet több, mint Isten, aki mindent teremtett? S mennyiben több? 
• Ebből az fakad, hogy a gyerekek istenné válnak az iskolában? Istenképző főiskola? 
• Akkor a szörny, akit Alekszandra látott, az ellenpólus, Sátán? 
• Végül is, mi a történet befejezése? Alekszandra rájött, hogy szereti az anyját? Vagy arra, hogy ő isten? 
• Mi a konfliktus a könyvben? 
• Mi a tét a könyvben?

Á, nem is folytatom tovább…

Becsuktam a könyvet, és átverve érzem magamat. Annyira, hogy ha lesz is folytatása, már nem érdekel. Szerelmetesfeleségtársam, még egy könyv, amit ne olvass el!

3/5

(2014)

A könyvtárból hazafelé egy negyedbusznyi utazás alatt elolvastatott ez a műfaját meghatározni képtelenség könyv. Nem mondom, hogy -ecske, mert méretét tekintve reggeliző-asztal, tartalmát tekintve pedig kétoldalas-röpirat hosszú, egyébként minden szempontból impozáns kiadvány. Szegedi Katalin, mint mindig, azonnal győzött, Boldizsár Ildikóra, mint íróra, nagyon kíváncsi voltam.

Aszongya, hogy aszongya… Szóval ez nem mese. Nem ezotéria. Nem semmise. De összességében ejha. Lehet, hogy ehhez az ejhához legalább leheletnyire ismerni kell Boldizsár Ildikó hozzáállását a világhoz. Azt, hogy nem materialista. Azt, hogy ezt nem blöffnek használja, hanem életvitelszerűen éli.

Azon, hogy kik az ajándékozók, s hogy milyen ajándékokat osztogatnak, lehet vitatkozni. Minden bizonnyal mindenkinek az hiányzik az ajándékok közül, ami neki a maga álláspontja szerint van, de Boldizsár Ildikó kihagyta, és bosszantja, ami neki nincs, de Ildikó belevette.

Lehet polemizálni az ajándékok jelentése felett is. Mert, mondjuk, mikor szép egy nő? Nyilván nem feltétlenül akkor, ha a ma divatos PhotoShop-os anorexiás külsővel rendelkezik. Nem is akkor, ha a kanok nyála csurog utána, mert az jobbára a kivillanó húsnak szól. Közhely: az igazi szépség belülről fakad, és jobbára köze nincs az esztétikai divatokhoz. A férfiak ezt biztosan értik. (Tapasztalatom szerint a nők kevésbé. De hát azért vagyunk, hogy bizonyítsuk nekik: szépek. Ha szépek.)

Szóval lapoztam a könyvet a buszon, és a végére kaptam fel a fejemet, hogy valahogy több ez, mint a természetisten imádásának alapkurzusa, mint ősmagyar transzcendencia-bevezetés, mint nagyot pukkanó lélek-irodalomlufi. Több, de mondom, val'szeg csak akkor fogja el az embert a sejtés, ha ott van az a leheletnyi ismeret.

Viszont kérdés, hogy ennek hiányában vajon kinek szól a könyv? Boldizsár Ildikó a meseterápia miatt ehhez nyílván ért, én nem nagyon tudom megítélni, csak blikkem van: mai skacék csak néznek az olvastán, vagy a felolvasása hallatán, hogy akkor most mi van? Mert kik ezek a csajszik, akik adnak? S hol a zsé? Hol a könyök, amivel érvényesülni lehet? Hol van a celebség? S mi az a kecsesség? S mi ez a sok minden, amivel vajon mit lehet kezdeni? A szépség oké, fotózások, film, csillogó szuperverda, naná, fukszok, tenger, Hawaii… De a többi?

Szóval van mélysége a könyvnek, csak nehezen megragadható a leglényege. Ami a lényege, az meg így valahogy felszínesnek tűnik. Kellett volna a kulcs. Kellene a kulcs!

3,5/5

(2014)

Wyndham Újjászületés-e legyőzött, felszántott, felsózott. Oda voltam érte. Még találtam valami kellemeset abban is, hogy az ötvenes-hatvanas években alkotva úgy írt, mintha Wells-t olvasnék.

A Szemünk fényei ezzel szemben nem győzött le, nem szántott, nem sózott. Voltaképpen volt egy pellanat, amikor jött a morfondír, olvassam-e tovább. Lusta voltam másik könyvet elővenni, továbbolvastam. Annak ellenére, hogy – a „kötelező” Moly-os értékelés-szöveggel élve – nem szippantott magába. Mert aztán de.

Vannak hibái a könyvnek. Elsősorban az, hogy hogy cselekmény szinte nincsen, és a moralizálások viszik előrébb a történetet. De vannak erősségei is a regénynek: a moralizálások előrébb viszik a történetet.

S lehet gondolkodni, hogy Wyndham tükröt tart, vagy megoldást javasol. Ha az első: erkölcsileg végünk van, de van esélyünk biológiailag élni. Ha a második, akkor megértjük, hogy vannak, lehetnek pillanatok, amikor az erkölcsi kérdések felvetése a biológia létünk végét jelenthetik. Mert mit tesz az ember (egyszer családi körben eljátszottunk a kérdéssel [van bennünk pszihomazo, mi?], hogy mit tennénk, ha a lakásba belépve szanaszéjjel hevernek a családtagok lemészárolt testei, és az embert imitáló biomassza gyilkosuk még ott áll a késsel, s feltéve, de meg nem engedve, van a kezünk ügyében valami fegyver), ha voltaképpen csak egy útja van? „Egy út van előttem. / Melyiket válasszam?” – énekelte Nagy Feró*.

Wyndham darwinista. Ennek alapján ad választ az egyik főhős. Én nem vagyok darwinista. Egyetértek a főhős döntésével. Mert a döntése (bár a félidegenek kifejtik, hogy voltaképpen azért pusztul a nyugati társadalom, mert az egészséges önvédelmi reflex a vadliberalizmusból fakadó tolerancia jegyében gyakorlatilag kipusztultak belőlünk, a védekezésre való időt elmoralizáljuk és érzelmi síkra helyezve a veszélyt, hagyjuk hogy az felnőve, kiteljesedve kiirtson bennünket) a túlélést szolgálja.

Emiatt, valószínűleg, nem lesz népszerű ez a könyv. Mert az üzenete nem korszerű. Illetve időszerű, de nem divatos. Nem polkorrekt. De amit leír, az bizony nagyon is időszerű. A társadalomban van még önvédelmi reflex, bár irtódik, szorgos agymosással, nagyon is. De még van a reflexből.

No, mégis csak jó kis könyv ez!

* https://www.youtube.com/watch…

P. S., 2015. márciusában: 
A migránsok Párizsban, Brüsszelben robbantgatnak, Németországban, Svédországban zavargásokat robbantanak ki. Európa magára eszmél: a humánus emberjogi eszmék eredménye a vérét eredményezte. Muszlim „szemünk fényei” immár közöttünk vannak, s egyre többet deklarált céljuk Európa leigázása, és az európaiak kiirtása. Az emberjogi szervezetek őket támogatják.

4/5

(2014)

Két dolgot le ell szögezni: a) ez egy 2003-as könyv b) Z.Kárpát Dániel jelenleg politikus, de ezt a könyvét nem politikusi minőségben, hanem hazáját féltő közgazdászként írta.

S van egy harmadik dolog is: ez a könyvecske egy nagyon jó kis könyvecske! Követhető, érthető, tiszta és világos.

Nem akar elaltatni, nem mondja, hogy minden megoldható. A legoptimistább jövő-verziója is reálisan pesszimista. Mert egyre világosabb, hogy ami most folyik a világban politika és gazdaság címen, az hamarosan nagyon vissza fogja pofozni az emberiséget, és nem lesz nekünk jó. Nekünk, akik most élünk. Fájni fog, szenvedni fogunk, belehalunk. S ha túléljük, az is alapjaiban változtatja meg az életünket. Kikerülhetetlen, megfordíthatatlan apokalipszis jön. Nem riogatásilag, tényileg. Enyhíthető lenne, de akik megtehetnék az ellenlépéséket, pont azoknak (politikai és gazdasági főkolomposok) nem érdekük ellenlépéseket tenni. Mert a világot, közhely, persze, nem a humanitás, hanem a pénz irányítja. A ballib szemlélet jobb keze látszólag az emberi jogokért kardoskodik, miközben a bal keze a gazdaságot nyúlja le, és ennek érdekében pénzügyi és szellemi járomba hajtja a világot, mit sem törődve a hosszútávú következményekkel. Különösen, ha ez mások hátán csattan.

Nem új dolgok ezek, persze. Z. Kárpát azonban röviden és világosan segít rendezni a gondolatainkat. Nagy érdeme, hogy nem csupán analizál, hanem megoldási javaslati is vannak. Nem lilák, nem rózsaszínek. Realisták. (Teszem hozzá, ahogy az általa főszerkesztett Kárpátia folyóirat minden száma is tartalmaz előremutató, konstruktív gyakorlati cikkeket is, hol kistérségi, hol az egyén szempontjából.)

Külön tetszett az a majd' sci-fi fejezet, ahol anyabolygónk rövidtávú jövőjének modelljeit írta le. Nem az tetszett, amit leírt. Szívesebben írok a kellemesen hűvös nyári reggelen könnyű takaró alatt értékelést a laptopon, a kávémat szürcsölgetve a könyvéről, mint keresgélek eszeveszetten élelmet a családomnak a kaotikus, láncát vesztett világban, baltával, fegyverrel a kezemben, mert meg kell őket védeni. Az teszett, hogy elfogadható nemszeretem alternatívákat vázolt fel.

S abba belegondolni, hogy bármelyik alternatívája megakadályozható lenne (most jön a rózsaszín történelmietlenség), ha az emberiség nem csupán szájkarate humanitással, józan ésszel élne, hanem valódival. Ha nem a pénz irányítana. Ha… ha… ha… Hahaha! Felébredtem, jó helyen volt a bili. (Adalék: 2003-ban, írja Z. Kárpát, egy harmadik világbeli családnak ötven dollár körülbelül másfél-két havi lakhatását és élelmét biztosította. No comment! Illetve de: az unokahúgom nem állt meg a lábán, amikor a McDonald'-ban dolgozva megevett egy szendvicset. Mert a szendvicsek az elkészültük után csak x percig eladhatók. Utána ki kell őtet dobni. Ő pedig aznap már megette a neki járó napi fejadagját. Ezért a gyakorlatilag kuka kajához sem volt joga hozzányúlni. Éhezzen csak, ha megette a magáét, a kaja meg a kukáé, punktum! (Jó, más kérdés, hogy odavaló, mert a sült krumpli egy óra után már inkább gyurma, mint krumpli, stb.)

Elkanyarodtam. Az utolsó fejezetek tehát a megoldásokra gondolnak, összpontosítanak. Nem elrugaszkodott alternatívákat tárnak fel. Tény, hogy olyanokat, amikre a mai körülmények között nincsen politikai akarat. Mert a jelenlegi politikai akarat az idegen érdekek kiszolgálásra rendezkedett be. A baloldali bevallottan a jelenlegi kormányzó jobboldali pedig szájkaratéval tompítva, de a lépéseiben kiszolgálva azokat (pl. a multik immár nyíltan töb pénzt visznek ki, mint amennyit itt hagynak, az EU-tagság mérlege is elég érdekes, stb.).

Sajnos tehát a változásokhoz elkerülhetetlen a jelenlegi status quo megváltozása, változás nélkül nem lesz szemléletváltozás, értékrendszer átalakulás. S akkor majd a civil szféra is erejére ismer. Kényszerűségből. Fájdalom árán. Halál révén. De változás lesz.

Jó kis könyv!

P.S.: Csak a címével van bajom. Ahhoz, hogy valami meghaljon, előbb élnie kell. Mikor, hol élt a demokrácia, mint működőképes forma? Nem csupán, mint kábító látszat. Az athéni a mai értelemben kirekesztő forma volt, lenne ma nagy oroszlánbőgés, ha úgy működne ma is. Igaz, az legalább működött…

5/5

(2014)

Most, 2019 késő őszén újraolvastam a könyvet.
Nem volt feltett szándékom, hogy ezt tegyem, csupán némely idézeteket kerestem benne, amikre úgy emlékeztem, benne vannak.
Nem voltak benne.  Máshol olvastam őket.
Ellenben a könyv a kezembe ragadt, újra végigolvastam.
Ezért a tavalyi értékelést kicsit megszerkesztettem, kiegészítettem, pofásítottam.

  MIT NEM TARTALMAZ EZ A KÖNYV?  

A könyv címe több mint provokatív. De nem kell riogniuk és máris hörögve feltápászkodniuk az ügyeletes liberális-megmondóknak, a provokatív cím ellenére nem pontosan arról szól, mint amit a cím sugall.

Ladányi Attila a könyve elején tart egy kis fogalom-tisztázást, amivel azonnal világossá teszi az elvi kiindulási alapokat. Amiből kiderül, hogy a Holokauszt-mítosz nem azonos a revizionizmussal, vagyis semmi köze az áldozatok számának a relativizáláshoz, a gázkamrák kapacitásának a számolgatásához, a falakban található Zyklon-B nyomok értelmezéséhez, a dízel motorok kipufogó-gázával megölt emberek számához, és a milliós nagyságrendű holttestek elégetésének a problematikájához. Nem, Ladányi ezekkel nem foglalkozik. Sőt, azt mondja, (szinte hallom a megkönnyebbült sóhajt), hogy ezekkel foglalkozni hiba, mert sehová nem vezet, a mindent uraló gépezet bedarál és még a kérdések, problémák, ellentmondások felvetését is szankcionálja minden szinten. S még ha ki is derülne az igazság, mármint, hogy vannak problémák a mainstream felfogással, értelmezésével, tény-interpretálásával, akkor sem változna semmi, mert nem ott van a kutya elásva. Vagyis teljesen felesleges például a Szovjetunió által 1946-ban a köztudatba bedobott hatmilliós számot a jelenlegi, hivatalos három és félmilliósra javítgatni, mert a Holokauszt-mítosz egyáltalán nem az áldozatok számán múlik. Konkrétan semmi sem múlik e kérdés szempontjából azon, hány ember halt meg a koncentrációs táborokban.

Ladányi Attila tehát nem kérdőjelezi meg a holokauszt történetiségét, nem relativizálja a történeti tényeknek tartott történészi eredményeket. S főleg nem keres és nem talál olyan okokat, magyarázatokat, amik menthetővé, elfogadhatóvá tennék a holokauszt aljasságát, borzalmait és tragédiáját. Nem ez a könyve mondanivalója. Azt mondja, hogy a holokauszt áldozatait magától értetődőn megilleti a kegyelet, de a kegyelet nem zárja, nem zárhatja ki a tárgyilagosságot.

   MI A HOLOKASZT-MÍTOSZ, HA NEM A HOLOKAUSZT TAGADÁSA?  

A Ladányi-féle Holokauszt-mítosz lényege korántsem abban áll, hogy tagadna bármit, a holokauszt megtörténtéből, módszereiből, tényeiből. Azt olvassuk, hogy a történelmi holokauszt megtörtént. Pont. Mára azonban a holokausztra rárakódott, levakarhatatlanul ráragadt, mert rárakták, ráragasztották a holokauszt értelmezésének a problémája. Az értelmezés által vált holokausztból Holokauszttá és mítosszá. Tehát nem a holokauszt ténye, nem a lefolyásának módja, részletei adják a mítosz alapját, hanem a Ladányi által liberálnáciknak nevezett csoport által túltolt filozófiai (vagy milyen) értelmezés. Mert az értelmezés, mondja Ladányi, arról szól, hogy olyan tartalmakat, következményeket tulajdonítsunk a holokausztnak, amiknek a valós történelmi eseményekhez semmi köze nincsen. S amely tartalmak, következmények örök időkre kisajátítják a holokausztot és olyan elméleti tartalommal töltik meg, amelyekkel gyakorlatilag az egész nyugati világ sakkban tartható.

  Az első lépés  , mondja a szerző,

• hogy a holokausztot felülmúlhatatlanná és mindenek felett valóvá kellett tenni. Nincs és nem lehet semmi sem rettenetesebb, borzalmasabb, mint a náci zsidó-irtás. Hangsúlyozottan: zsidók-irtás. Soá. Függetlenül attól, hogy a német nácik által táborokba kényszerített tömegek nem csak zsidó származású emberekből álltak. A liberálnácizmus ezt a tényt irdatlan nagyvonalúsággal dobja a háta mögé.
  

  A második lépésben  

• a liberálnácizmus szerint nem egy adott történelmi folyamat része volt, hanem gyakorlatilag erre futott ki az egész európai történelem. A holokauszt az európai történelem eszenciája, és eleve benne volt az európai szellemiségben. Nem egy történelmi zsákutca, hanem az európai gondolkodás, a fehér faj mentalitásának, szellemiségének, lényegének a nyilvánvalóvá válása. Ez nagyon fontos! Olvad csak el még egyszer! Nem arról van szó, hogy a XX. század történelmében a Holokauszt egy gyalázatos, mocskos kisiklás volt, hanem arról, hogy itt mutatkozik meg az egész európai történelem lénye. A Holokauszttal megszűnik a történelem, megszűnik az idő, nincs értelme történelemben gondolkodni. Ezáltal a Holokauszt egy folyamatosan jelen levő valóság, amellyel minden pillanatban újra és újra számolni kell. Hiszen soha véget nem ér, itt van, itt él velünk, eleve benne van az egész európai kontinens leglényegében.
  

Ezen a ponton én nem hittem a szememnek, de Ladányi számtalan példát hoz, idézeteket citál, elsősorban magyar szerzőktől (például Heller Ágnestől, Kőbányai Jánostól, Kertész Imrétől, Nádas Pétertől) a fentiek alátámasztására, s annak igazolására, hogy a fenti gondolatokat, következtetéseket nem az ő elméje szülte. Lélegzetelállító olvasni a sorjázó mondatokat, amelyeken keresztül gyakorlatilag a szavak jelentésének, a mindennapi tapasztalatainknak a teljes kiforgatását szemlélhetjük.

Aki nem részesült a holokauszt tapasztalatában, az is a holokauszt túlélője.
(Kőbánya János: A holokauszt mint elbeszélés; Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2005, 21. o.)

Sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának (...) a Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy végállomását, ahová kétezer év etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.  [...] Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna.
(Kertész Imre stockholmi beszéde)

Teljesen mindegy, hogy évtizedekkel a holokauszt után születtünk. Azt a nyelvet használjuk, amelyen a bűnöket elkövették. Fogalmaink nagy része is változatlan. Abba a kultúrába nőttünk bele, amelyben a bűnöket elkövették. A holokauszt az európai és a magyar kultúra ügye és kérdése. Auschwitz az európai, a nyugati kultúra bűne.
(Boros János: Auschwitzról beszélni, Élet és Irodalom, 2003/4.)

Az európai kultúra emberképe nem rajzolható meg Auschwitz nélkül. Látjuk Mona Lisa közömbösen éteri mosolyában, hullái kilógnak az isenheimi oltárkép alól.
[...] az európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként ismerte fel Auschwitzot...
[...]
Kínos felismerés kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni. [...] Ez a nyelv, ez a kultúra, ez a rendje, mindez nem esetleges és nem tetszőleges.
(Nádas Péter: Kertész munkája és témája, Élet és Irodalom, 2002/42.)

[...] a holokausztra való autentikus emlékezés mindig egyidejűséget teremt.[...] Ha a holokauszttal kapcsolatban létezik autentikus emlékezés, akkor az a misztérium eseménye, amely mindig a történés örök jelenében zajlik. Akkor viszont már nem kérdés, hogyan kérhetnek bocsánatot személyükben valóban nem bűnös emberek vagy intézmények. [...] Hiszen azt mondhatnánk, hogy az abszolút jelenben nincsenek nemzedékek. [...] Ezek az emberek nem a saját személyüket vagy nemzedéküket képviselik, hanem annak az eredeti, érthetetlen és meg nem értett, értelmetlen történésnek a szerepeit öltik fel, amely most, ha nem is teljesen, de bizonyos fokig mégis újra lejátszódik, s e rekonstruálás során az ismétléssel közelítenek az értelmetlenséghez.
(Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág, Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2002, 27–29.)

A zsidók az áldozatok voltak, a németek, magyarok, franciák, stb. pedig a tettesek. A szerepek örökre le vannak osztva. Ábel az Ábel, és Káin az Káin – ártatlanság és bűn.
(Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág)

„Megbűnhődte már e nép..” Megbűnhődte?
(Kronstein Gábor: Holokauszt – érdek – jellem – nevelés; Új pedagógia Szemle, 2004/6.)

Az a következtetés, hogy a holokauszt elkövetése a civilizációnk testén fakadó fekélyt jelenti – nem pedig borzasztó, mégis szabályszerű termékét –, nem csupán az önfelmentés erkölcsi vigaszával nyugtat, hanem az erkölcsi és politikai fegyverletétel végzetes veszélyével is fenyeget.
(Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt; Új Mandátum Könyvkiadó – IV., 2001) 

A holokauszt-élet annyiban különbözik a más narratíváktól (és ez a megmagyarázhatatlan történelmi vagy teológiai jelenség egyik megfogható tulajdonsága), hogy nem torkollik ,,megoldásba", valamilyen befejezésbe. Az majd csak egy új mesében, mítoszban folytatódhat. [...] Lehet, hogy ez a narratíva, amit emberi történelemként azonosítunk, egyenes irányba haladt e végső kudarcig, s nem ,„kisiklás” volt, de az is bizonyosnak látszik, hogy ez a történet nem folytatható, s a ,,kisiklás" állandósult, s semmi jel nem mutat arra, hogy a történelem visszazökkent volna a holokauszt előtti korántsem békésen zakatolgató útjára. Nem! Ez az elbeszélés a kimerevített jelen időben feszül, mint az akasztott ember nyakára hurkolódott kötél.
(Kőbányai János: A holokauszt mint elbeszélés; Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2005)

Ladányi azt mondja, úgy látja, a holokauszt kisajátításával, Holokauszttá mitizálásával, a közbeszéd leuralásával a liberális gondolkodás gyakorlatilag terrorban tartja az egész európai világot. Gondoljunk csak arra, van-e, létezik-e manapság nagyobb veszély, mint a fasizmus, ami a holokausztot okozta? Van-e erősebb ideológiai guzsaly, mint az a fenyegetés, hogy valakit fasisztának tartanak? Van-e nagyobb félelem, mint ami azt szül, hogy bárkit antiszemitának, rasszistának tartanak?

Ladányi Attila azonban rámutat arra is, hogy akkor, amikor a haláltáborokban zajló népirtás híre eljutott a nyugati hatalmakhoz és az Egyesült Államokba is, mind a nyugat, mind Amerika, beleértve az amerikai zsidóságot, teljesen passzív maradt. Sőt! Az alábbi idézet nem egyedi, abban az értelemben, hogy Norman G. Finkelstein is több hasonló reakciót idéz a holokausztról szóló könyvében.

Hogy a nemzetközi zsidó vezetők miképpen viszonyultak a nácik által kiirtott zsidó milliókhoz, azt plasztikusan illusztrálják a zsidómentéssel foglalkozó cionista ügynökség (Jewish Agency Rescue Committee) igazgatójának, Isaak Greenbaumnak a szavai. Ez az alak a szervezet 1943. február 18.-i ülésén jelentette ki: ,,ha azt kérik tőlem, hogy adjak a United Jewish Appeal pénzéből, hogy zsidókat mentsenek meg, azt mondom, hogy nem, még egyszer azt, hogy nem." Aztán hozzátette, hogy: ,,egy tehén Palesztinában többet ér, mint Lengyelország összes zsidója".
(Gazdag István: Atrocitás-propaganda II., Magyar Demokrata 2007/8.
(150.)

   MI A HOLOKAUSZT-MÍTOSZ CÉLJA?   

Azért, hogy a fasizmus- és az antiszemitizmus vádja állandóan jelenlevő fegyver lehessen, a holokausztnak egy percnyi szünet nélkül jelen lennie az életünkben, ezért nem szabad a zsidóság és hangsúlyozottan csak a zsidóság szenvedéseiről soha egy pillanatra sem elfeledkeznünk. Mintha a szenvedés rasszokhoz kötődne, illetve egy adott rassz adná meg a szenvedés értékét, mélységét és legigazibb borzalmát. Mert a Holokauszt egyetlen, megismételhetetlen, felülmúlhatatlan – állítja a liberálnácizmus.

Ladányi a könyve második részében kifejti, mit jelent a könyve címében szereplő liberálnácizmus kifejezés. Amely első olvasatra kibékíthetetlen szóösszetételnek tűnik. Ladányi kifejti, hogy miért nem az, és hogyan építette ki a maga diktatúráját Európában, s hogyan akarja maga alá gyűrni az egész világot. Ladányi nagyjából a XIX. századig megy vissza, és nyújt egy rövid eszme- és politikatörténetet, és onnan jut el napjainkig, legalábbis a könyve kiadásának az idejéig.

A gondolatmenete nagyjából kiegészíti alátámasztja a könyve olvasásra érdemes, kimondatlan társkönyveit. Ezekre gondolok:

• Norman G. Finkelstein: A Holokauszt-ipar
• Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala
• Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
• Paul B. Coleman: Cenzúrázva
• John Kekes: A liberalizmus ellen
• John Kekes: Az egalitarizmus illúziói
• Frank Karsten – Karel Beckman: Túl a demokrácián
• Nagy Ervin: A liberalizmus illúziói
• Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség

Azt mondja, a Holokauszt-mítoszra alapozó, Európa-gyűlölő liberálnáciknak a legfontosabb célja Európa elpusztítása. Erre alapozva verik szét a nemzetállamok önállóságát, nyomatják a gazdasági neoliberalizmus által a multiérdekeket szolgáló globalizmust, semmisítik meg a család fontosságát, jelentését, teszik relatívvá a férfi-nő kapcsolatot, istenítik a szabadságot (miközben nem határozzák meg, mit is jelent a szabadság, mire való szabadságról beszélnek? Azt is mondja, hogy Európa egyéb rasszokkal való felhígítása is szerves része ennek a tervnek. Itt szavai összecsengenek azzal, amit Oriana Fallaci már a kétezres évek elején hajtogatott, és azzal, amit Pokol Béla fejtegetett.

Vagyis a szerző nem tesz mást, mint összerakja a mozaikokat. Amikről tudjuk, hogy megfelelő csoportosítás esetén bármilyen ábra kirakható belőlük. De az a helyzet, hogy több szerző, politológus, író, filozófus, politikai elemző is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő, ha nem is ezekkel a szavakkal.

Magyarországon eme egyáltalán nem magasztos cél kiváló eszköze az „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós” fogalmak állandó, hazug sulykolása.

   *   

Ladányi Attila kötetének több mint a fele arról szól, a Holokauszt-mítosz felhasználói, nyertesei miként tartják a kezükben a gazdaságot, miként próbálják lenyúlni gyakorlatilag az egész világot a neoliberilizmus köntösébe öltöztetett globális anyagi érdekek miatt. Mondanivalója alaposan összecseng Mészáros G. László Neoliberalizmus a közellenség című dolgozatával. Tény, hogy mindkét könyv 2008-ban jelent meg, és az akkori magyarországi viszonyokat is taglalja. Amit jellemzőn Gyurcsány Ferenc neve és koalíciós kormánya fémjelez, amely koalíciónak az SZDSZ a kisebbik, ám sokak által domináns része volt.

Szimpatikussá teszi Ladányi gondolatmenetét, hogy a liberális, neoliberális baloldallal szemben nem meneszti a Mennybe sem a történelmi, sem az akkori jobboldalt. Reálisan be- és megmutatja az elkövetett bűneit, hibáit, tévedéseit. Vagyis a könyve semmiképpen nem pártpolitikai pamflet. Akkor sem, ha az egyik befejező gondolata az, hogy folytatni kell azt a nemzetépítő munkát, ami 2002-ben megszakadt.

   *   

Az, hogy gondolkodni még szabad, tudjuk. Azt, hogy a gondolatainkat már nem feltétlenül szabad kimondani, a saját bőrünkön érezhetjük. Most, hogy ezt a könyvismertető írom, érzem, hogy erőteljesen működik a belső cenzúrám. Mert nem a liberálnáci Holokauszt-mítosz műve-e az ostoba, buta, demokrácia-ellenes gyűlöletbeszédből fakadó félelem, amely odavezet, hogy egy könyvekkel foglalkozó oldal nem mer revizionista (és nem antiszemita!) szemléletű könyvet tárolni az adatbázisában, de ennek még a tényét is iparkodik elhallgatni, semmissé tenni? Ladányi Attila egyáltalán nem revizionista tartalmú könyvét az oldalra felkerült értékelésem miatt egyszerűen törölte az oldal fenntartója az oldal adatbázisából.

S minimum itt az ember gyanút fog, nincs-e igaza Ladányinak?

   *   

Nem hibátlan Ladányi könyve.

Vannak bajok a szerkezetével, pontosabban inkább a jelzésének hiányával. Vannak önismétlései, vannak kifejtetlen gondolatmenetek, kapkodások.

Ha akarjuk, a szemére vethetjük, hogy nem visszafogott, hogy nem tárgyilagos, nem szenvedélymentes. Ez manapság divatos. Mármint a tárgyilagosság követelése. (A magam részéről úgy vélem, a tárgyilagosságot [értsd: elfogulatlanságot] jobbára azok követelik meg magukkal, a nézeteikkel szemben, akik rosszmaguk képtelenek az elfogulatlanságra és az tárgyilagosságra.) Tóth Gy. László három kötetet állított össze, Politikailag korrekt címmel a liberális gyűlöletbeszéd megnyilvánulásairól, bizonyítva, hogy akik megkövetelik a tárgyilagosságot, maguk sem gyakorolják azt.

Ha nagyon akarjuk, Ladányi szemére vethetjük, hogy nem következetes: miközben kézzel-lábbal ágál a revizionista érvek ellen, azért nem röstelli megemlíteni e jelen értékelés bevezetőjében említett hatmilliós szám légbőlkapottságát. Vagyis maga sem állja meg, hogy ennek a ténynek tartott adatnak a ténytelenségére ne hívja fel a figyelmet. 

A könyve végén Ladányi megpróbál megoldásokat is felkínálni, de az ajánlatai, a célkitűzései valahogy nem gyakorlati megoldások. Ez a könyvet és a valóságot illetőn is csüggesztő.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a könyv már külső megjelenésében is hajaz Norman G. Finkelstein A holokauszt-ipar című sikerkönyvére. Jogosan, hiszen a holokauszt-ipar és a Holokauszt-mítosz, ha úgy nézzük, váltófogalmak, hiszen mindkét értelmezés arról szól, hogy egy történelmi cselekmény-sorozat a történelmi eseménysortól független célok érdekében eszközzé válik valakik kezében. A cél a több és még több, valamint a több és a teljes hatalom megszerzése érdekében. Voltaképpen ugyanarról beszél Ladányi és Finkelstein csak picit más szempontból. Ezért ezek a könyvek nem kioltják, hanem erősítik egymást.

Masszi, 2008, ISBN: 9789639851092

4/5

(2018), (2019)

Amikor olvastam, éppen beszélgettem valakivel a Facebbok-on. Feltett egy Kertész Imre-idézetet, arról. Ott merült fel bennem Finkelstein jelen könyve, belinkeltem neki, és döbbenten konstatáltam, hogy még nem értékeltem a moly.hu-n

Annyira nem volt új, amit Finkelstein mondott, írt ebben a könyvben. Csak helyre tett, összefüggésekbe helyezett információkat, történéseket, mozaikokat.

Mert az ember mezei gyereke, ugye nem nagyon érti, hogyan van az, hogy könyvelői következetességgel, kegyetlenséggel irthattak ki népeket bárhol a Földön, legyenek azok indiánok, örmények, kurdok, tuszik, lehettek bárkik, az igazi, a valódi szenvedés mégis csupán egy nációban kulminálódik, a többi smafu. Lehettek bárkik, katolikusok, Jehova Tanúi, cigányok a német táborokban, ott bizony csak egyetlen náció tagjai szenvedtek és haltak igazán. S igazi értékkel, valódi mélységgel bíró filmek, könyvek is csak erről a szenvedésről születhetnek, de azok viszont hetente, havonta, mert erről van igazán mondanivaló.* Ezek a művek nyerik is mindig a díjakat rendesen!

Finkelstein azt állítja, a holokauszt mesterséges életben, napi felszínen, köztudatban tartása egy célt szolgál: a zsidó szenvedés emlékének, felülmúlhatatlanságának kimúlhatatlanságát. Ennek oka a pénz. Nagyon sok pénz. Nagyon-nagyon sok pénz.

Állítását érvekkel, tényekkel, bizonyítékokkal támasztja alá. Nem a holokausztot tagadja**, hanem azt mondja, valakik rettenetes cinizmussal visszaélnek a holokauszttal, és nagyon-nagyon jól élnek belőle. És Finkelsein komoly különbséget tesz a Dohány utcai Kohn bácsi és a Rotschild-ok között.

Norman G. Finkelstein maga is zsidó. Holokauszt-túlélő zsidó szülők gyermeke. 

S írtam mindezt úgy, hogy Mohácsi ágon a nagypapámnak és az ő édesanyjának, aki egy kisebb palota nagyságú lakásban lakott a Felvonulás téren, a fekete-fehér családi filmek tanúsága szerint a fülcimpája, kis túlzással az álla alá lógott. Bennem a cigány vér már sokat árnyalt az elsődleges nációs-jellemzőkön, amit csak tovább tompított a bennem csordogáló, a genetikai százalékaimat tovább csökkentő jász vér.

*

Ajánlott irodalom: Ladányi Attila - A Holokauszt-mítosz mint a liberálnáci diktatúra alapja 

* Toma barátom azt mondta, ott sz@rom el a dolgot, hogy vacak dolgokat írok, vacak néven. Mohácsi Zoltán, ugyan már! Mesék? Mitológiai, bibliai parafrázisok? Menjek a csodába! Mocsok Zalán, na az név! És folyjon valami testnedv, akár vér, akár agyvelő, akár férfi, akár női nemi váladék, na, azt vinnék, mint a cukrot! De minimum a holokausztról kellene írnom, hogy felfigyeljenek rám. „Figyelj, úgyis van benned zsidó vér, azt mondod, mi az neked, szenvedj egy kicsit, és azonnal híres leszel, akkor is, ha tök sz@r, amit írtál!” 

** Olvastam több holokauszttal, de nem a terrorral felszínen tartott közvélekedés szerint megírt könyvet. Ezeknek hátterén nem tudom értelmezni a holokauszt-tagadást. Egyik sem tagadta. Azt mondták, hogy nem úgy, nem annyi, ezért, meg ezért, de azt, hogy ne lett volna, azt senki sem írta. Legalábbis én nem olvastam olyat. S onnantól, hogy büntetik, ha valaki nem a mainstream-vonal szerint mond valamit a holokausztról (vagyis vélemény-fasizmus van), nos, onnantól lettek komoly kétségeim, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogyan eddig tudni véltem? Mert az már milyen, hogy kutatható ugyan a kérdés, de ha bármi olyan kerül felszínre, amit nem felel meg az eddigi, kötelező véleménynek, az nem hozható felszínre? Vajon ha valaki bebizonyítaná, hogy nem irtották ki Észak-Amerika hatmillió indiánját, azt is el kellene hallgatni? Eh!

4/5

(2017)

A könyv arról szól, ami a címe. S ahogyan a címében, a tartalmában sem köntörfalaz. Százhúsz oldal tömény liberalizmus-kritika. Élvezettel, bólogatva olvastam a gondolatmeneteit. Akkor is, ha egyértelműnek látszik, hogy gyakorlatilag néhány, úgy fest, alapmű zanzásítása, könnyen fogyaszthatóvá tétele. De Nagy Ervin ezt nem is titkolja: már a mottóban köszönetet mond Molnár Tamásnak és John Kekesnek*, a két filozófusnak, hogy meríthetett a gondolataikból.

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta. Meg a lányom, Szamóca. Hallgattam rájuk.

Vélem, Orwell és Huxley nagyjából mindenkinek, aki csak olvasta ezt a könyvet, eszébe jutott. Csak könnyedebben, kamaszba hangnemben. Nincs ezzel baj.

Jó a könyv, Lightos utópia, jó jellemekkel, jól felépített világgal, kiválóan csalfa felvezetéssel. Olvastatja magát.

Csak valahogy… Valahol a kilencvenedik oldalon egy kicsit le kellett tennem. Na, mondok, akkor innentől komolyra fordul a konfliktus!

Ámde alig maradt olvasnivaló oldalszámom a könyvből! Nem volt jó jel. Sajnos ennek megfelelő is volt a maradék oldalak tartalma. Miközben kétszer is gyomorszájon vág (azért sem spoilerezek), onnantól túl sok kérdés marad nyitva. A társadalom felépítéséről, a felépítés okairól, a Másholban élők társadalmáról, arról, hogy az örökítő végül is milyen feladatot végzett el, arról, hogy Máshol és Jonas otthona milyen viszonyban is vannak egymással, s nem utolsósorban arról, hogy voltaképpen melyik kaki is a büdösebb: Jonas otthona vagy Máshol (aminek a története a háborúk története, ugye)?

Nem tudom, a folytatásokban feloldódnak-e ezek a kérdések? Nem tudom, a szerző eleve sorozatra tervezte-e a könyvet? De a nyitva hagyott kérdések súlya miatt nekem csak majdnem nagyon könyv. A baj viszont az, hogy a folytatásokra nem lettem igazán kíváncsi. Szerelmetesfeleségtársam, aki olvasta őket, nagyon húzza száját, azt mondja, csak újabb bőrök erről a rókáról, a közelében sincsenek. Akkor meg minek...?

3,5

(2014)

Nem olvastam el az előző két könyvéről írt értékeléseimet. Lehet, hogy ismételni fogom önmagamat.

Scalzi jól ír. Izgalmas, gördülékeny, fantáziadús. Az is tény, hogy nem nagyon kedvelem a sorozatokat, tisztelet a kivételeknek, s azoknak, amelyek eleve sorozatnak íródtak, de azok közül is olyannak, amelyek eleve úgy indulnak, hogy az elképzelés nem fér bele egy kötetbe, s nem csak azért sorozat, mert nyúzzunk rókát!

Scalzi sorozatát megbocsátható rókanyúzásnak gondolom. Azért, mert volt a történetben és az íróban is tartalék, hogy ne feltétlenül ugyanúgy és ugyanazt a komplex világ és a jól eltalált szereplők miatt. De bevallom, immár befejezettnek találom teljesen a történetet, s mondanám, Scalzi utószavával együtt, hogy ne tovább (miközben tudom, hogy van tovább, s azt is, ha a kezembe kerül, el fogom, olvasni, van bennem mazochizmus, de előre elfogult vagyok, negatívan)!

A Gyarmat-ot könyvtárból vettem ki, nem volt most hangulatom hozzá, de ritkán van bent, kihoztam, és hangulathiányom ellenére belefogtam. Mit mondjak: körülbelül egy oldal kellett a hangulathoz. Elég jó arány, tagadhatatlan.

A Vének háborúja lenyűgözött. A Szellemhadtest elszórakoztatott, de már akkor éreztem, amikor olvastam, hogy a pergős, letehetetlen űreksönön kívül semmi nem marad meg bennem belőle. Úgy lett.

Az utolsó gyarmat zavarba ejt. Nem olyan ütős, mint az első rész, hiszen már nem meglepetés benne jóformán semmi, csak a történet csavarjai rejtenek lepődéseket, a világ már ismert. Eksönnek eksön, de nem kell nagyon erőlködnöm, hogy a lelkemnek és a könyv mennonitáinak oly kedves végső csűrcsavar erkölcsi vetületét pillanatok alatt magamévá tegyem, még akkor is, ha nem túlbeszélt, nem túlgondolt, nem szájbarágós és lássuk be, nem túl mélyen szántó az üzenet. Mindössze ennyi: mindig kell lennie egy második, pusztulás nélküli megoldásnak. 

S ebben a könyvben Scalzi többször humoros is, ami határozottan jól esett.

3,4/5

(2014)

Aszlányi regénye(i) nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, nevettető irodalom. Azonban ennek az Emmi-nek vannak olyan pillanatai, amiken át-átsejlik valami más, valami több is. Nem erőltetetten, nem tolakodón, nem elütve az általános stílustól, csak szépen, finoman. Úgy. hogy az ember közben nagyokat röhög, nagyokat dühöng Emmi viselkedésén és legszívesebben felpofozná Málnássy Gábort a puha pöcssége (a’la Csernus) miatt.

Persze képtelen az egész szituáció: valaki, ahelyett, hogy aki az anyagilag pont megfelelő feleségével enyelegne a nászéjszakáján, egy olyan leányzat szerelmét kezdi üldözni, aki életkorát tekintve szinte pedofil kapcsolatnak tekinthető; aki hülyére veszi és annak nézi, húzza, hazudik, mint a vízfolyás, aki megfosztja a méltóságától, feladatja vele a büszkeségét, porban csúsztatja, gilisztává teszi, köpjük, le utáljuk, phü, phü, phü. Törölgesd magadat, Málnássy!

Aztán a történet végén, láss csodát, Málnássy magára talál. Megunja a nyálkásságát, talpra áll, férfi lesz, és hopp, Emmivel is mi nem történik: beáll normálisba, szerelmesbe, miegymásba, ami jó!

Rózsaszín mondhatnánk, mert ilyen nincsen. De felesleges ilyet mondanunk, mert ilyen van.

Egyfelől , mert van- e férfi, aki meg nem tapasztalta még a kutyáztatásnak e fokát, aki még soha nem ment túl a büszkesége értelmes határain, aki nem vált nyáladzó, szeretet-görcsgombóccá, aki eldobva méltóságát, beszopta, hogy a kapcsolatért harcol, küzd, ad fel magából mindent, ami miatt a kiszemelt ember-nőstény felnézhetne reája? Na, ugye!

Férfitársaim, mondjátok, megérte-e egy pillanata is ezeknek a kapcsolatoknak a reá áldozott energiát, érzelem-hegyeket, és önfeláldozásokat? Lófittyfenét, nemdebár! Akkor sem, ha ezeket a nőket utólag izgalmasnak, érdekesnek tartjuk. Aztán, ahogy telnek-múlnak az évek: ütnivalónak, gennyládának és szóra sem érdemesnek.

A tapasztalat, hogy soha ilyet többet, no, amiatt volt értelme, ugyebár; ha ilyen jönne, elhajtani a fenébe, de a nagyon messzire valóba.

S miért baj ez az egész? Mert felborítja a teremtés rendjét, a nemek Istentől rendelt szerepét felcseréli és a kapcsolatok tőle való harmóniáját feláldozza az önzése, szűklátókörű pillanatnyi érzelmi érdeke oltárán. Ezáltal megakadályozza a férfiúi és a női-mivolt teljességének a megélését. Belemegy egy arckaparós hatalmi játszmába, aminek voltaképpen csak a liberalizmus gender-ökörségéhez való elméleti alkalmazkodás és a szingli-lét nevetséges, melldöngető, önigazolásra kényszerítő a hazug célja a tét. S csak áldozatai lehetnek.

Másfelől: döbbenetes Aszlányi végső megoldása. Mert a való életben meglepőn valóságos. [Össznépi hördülés.] Málnássy elveri a feleségét és voltaképpen kényszeríti a házasságuk elhálására, a szeretkezésre ezt a kis szűz kurvát. Aki a verés után, az első betevő után, láss csodát, hunyászkodik, törleszkedik, szerelmet vall. Mondhatnánk, hogy hopp, hogy valótlanság. De nem mondhatjuk. Illetve mondhatjuk, de nem igaz. Két okból nem.

Ismerem magam, aki tettem megfelel mindent egy menthetetlen, de annál hosszabb kapcsolatban, s a menthetőség érdekében egyszerre csak a porban arccal, lábfej alatt eszméltem. Aztán volt, hogy másik kapcsolatban, feladva az egyik legfontosabb elvemet, szintén azon voltam, hogy megfelé tegyek mindent önnön nyálkásodásomért, miközben aktuális Emmim csak húzta az orrom előtt a mézesmadzagot, és eszébe sem volt semmin változtatni, közelebb lépni. 

De ismerek olyat, aki keresztényként a házassága első hónapjaiban örömlányhoz fordult. 
Meg olyat is, aki megtalálta élete párját, a neki legpasszentosabb lelki társát. Kár, hogy az egy nővel él, egy ágyban alszik vele… 

Ismerek olyan fiatal házastpárt, ahol apci szexuális spontenitása megközelíti a tölgyfák nyilvánosan megmutatkozó libidóját, pedig anyci ugyancsak szemrevaló, kedves, okos asszony, és van neki nagyon működő, de partra vetve vergődő libidója.

Nem sorolom tovább.

Harmadfelől, és ez a legdöbbenetesebb. Emmi az elseggelés és a rákényszerített aktus után váltott. Életszerű ez? Az, barátaim, az bizony! Vajon, na, vajon miért? Egyszerű:az előzményekből már ismerte, hogy Gábor mit meg nem tesz érte, mennyire szereti őt, mennyi mindent hajlandó feladni, stb. De nem ismerte Gábort, Aki Odavág. Aki Férfi.

Mondom: életszerű, mert egyszerűen így működik. Tapasztaltam. A saját életemben is. Még mielőtt leszáll a vérvörös köd, tisztázzuk: nem a családon belüli erőszak programbeszéde ennek a könyvnek az értékelése. Életemben egyetlen egyszer, úgy tizennégy éves koromban ütöttem meg nőt. (Utólag is bocsánat, Sophi. Bár lehet, ma sem tennék másképpen.) Hacsak a gyereknevelési seggeseket nem számítom, de azokat nem számítom.

Az önmagunkért, a kapcsolatért, a bennünk élő férfiért való kiállásra gondolok. Helyreáll tőle a férfiúi stabilitás. A férfiban is, de a nőben is: lám ez a pasi tud férfi is lenni, miközben szeret; én a pasi tudok férfi is lenni, és talpon állva is képes vagyok rá! Azta! De hangsúlyozom: a kettő, szeretet és határozottság együtt!

Három hónapja ismertem életem szerelemét. Tudtam, mindenben őt rendelte nekem az Ég, a külső megjelenése, a gribedlije, a zöld szeme,széles álkapcája, a széles csípeje, karcsú dereka, még a mellmérete is, a libidója, a viselkedése, a humora, az élethez való hozzáállása, az optimizmusa, úgy, ahogy volt, bruttó, na! De három hónap tán kiskutya lettem. Azt hittem beledöglök, mondom, tudtam, Életem Nője. De kirúgtam. Mondok: ez nem pálya, nem egymásmellettiség, ez alárendelés, jogom van megalázkodni, pitizni, és ezt nem! Se telefon, se sms, se emil, se postagalamb, se nyílvessző, amíg nem dönt. Biztos voltam benne, hogy most fejeztem le a kapcsolatot, mert határozott volt a drága, amolyan leszarompont-személyiség. Húsz perc múlva visszahívott. Mondtam, hogy minek, döntést várok tőle, nem csevegni akarok. Azt mondta, döntött. És tényleg.

Egy év múlva összeköltöztünk, azóta együtt élünk. Pofon, seggelés nem volt, hacsak azt nem veszem, hogy milyen jó érzés néha rácsapni arra a gyönyörű, igencsak fogható méretű fenekére, de az erotika, nem fenyítés. 

Szóval nagyokat röhögtem a könyvön, írogattam ki az idézeteket sorban, aztán a végén rájöttem, hogy kicsit több ez, mint poénok sora. S emiatt is érdemes elolvasni. Nagyon.

5/5

(2014)