Valahogy nem erre számítottam, de voltaképpen jogos… Azt hittem, valami olyan könyvet veszek a kezembe, ami Európa történetében helyezi el a magyarságot, és magyarázza meg pl. az országunk sorozatos cserbenhagyását, majd feldarabolását. Nem ez lett belőle, hanem az elmúlt évek kormányzatának elemzése.

Tóth Gy. írásait régen is olvastam, bólogatva. Annak ellenére, hogy az első Orbán-kormány idején fő tanácsadója volt Viktorunknak. Az ebben a könyvbe írt harmadrésze tanulságos. Nem kertel. Mondjuk soha nem udvariaskodott. Rávilágít arra, ami voltaképpen köztudott: a magyarországi rendszerváltás elmismásolása, elrablása tulajdonképpen a komcsikkal való ilyen-olyan kiegyezésnek a következménye. Akiket el kellett volna számoltatni, nem lett volna szabad hatalomközelbe engedni, azok ugyanúgy tevékenykedtek a későbbiekben, mintha nem lett volna rendszerváltás. Az is tény, hogy ez a réteg, az egykori SZDSZ-szel összefogva jelentős külföldi támogatást élvez, bábmivoltuknak megfelelően.

Lenter Csaba oldalait átlapoztam. Nem ő a hibás, hanem én.

Zárug Péter Farkast már olvastam. Tetszettek a politikai elemzései. Tény, hogy a vele készült interjúk a veszett-Fideszes Bencsik Demokratájában jelentek meg. Őt olvasva gyulladt ki bennem a piros lámpa, hogy azért álljunk csak meg: nini, ez alapvetően egy megrendelt politikai iratgyűjtemény! Aztán továbbolvasva nem is volt szervilis., jócskán beszélt a hibákról, túlnyúlásokról és alkotmányellenességekről, meg a vacak kommunikációról, amiben a Fidesz soha nem volt túl erős.

Mondjuk a könyv arról nem sokat szólt, hogy Viktorék azért jócskán megszívatták a szavazórétegüket is az egykulcsos adóval, a barátom élettársát megbüntették, mert negyvenévesen nem szült gyereket, és sorolhatnám…

Azzal együtt van abban valami tökösség (gondolom sokak számára eszementség), hogy széllel szembe mennek, de nem kicsit. 

Az EU számomra soha nem volt szimpatikus, amikor szavazni lehetett, ellene szavaztam. A globalizáció hátrányait sem kell ecsetelni. Ahogyan azt sem, mennyire szeretjük a bankokat és a multikat, akik csak kivesznek, s amit kivesznek, azt meg viszik haza, miközben a magyar vállalkozókat meg nagy ívben letolja az állam. S ezt nem szeretjük.

Nem tudom a pontos választ, hogy az a jogi ámokfutás, amivel a Fidesz bebetonozta magát, mennyire lesz hasznos hosszútávon. Abban már régen nem hiszek, hogy bárhol is demokrácia lenne, vagyis ami itt történt, nem a demokrácia lábbal tiprása, hanem, ha akarom, egy olyan rétegnek a kizárása a politikai hatalomból, akiknek nem is illett volna már vagy húsz éve hatalom-közelben lenni. Más kérdés, hogy nem csak ők záródtak ki, s az azért nem annyira üdvös.

A könyv címében felvetett kérdés végső soron könnyen megválaszolható: a kormány tevékenysége nagyban belenyúlt a bankok és a multik lelkivilágába, ezt pedig nem csupán nálunk nem szeretik, hanem seholsem. Pénz beszél… és a magyar ballib kapcsolatok is élnek, az USA felé, a hazánkat deklaráltan felvásárolni akaró Izrael felé is, meg az EU-t működtető 3-4 nagy ország felé is.

Vagyis, ha akarom: propaganda. Ha akarom: segít megérteni, ami történt, ami történik. A szokásos: olvasni kell a sorok a között is. De szerencsére nem nagyon.

Az idő meg telik, s a ki tudja milyen gyümölcs meg érik. Majd meglátjuk. S vagy örülünk, vagy nem.

3,5/5

(2013)

A címadó képregény gyerekkoromban az egyik kedvencem volt, még a Füles újságból kivágva gyűjtogettem négy, azóta, valamelyik költözésnél eltűnt spirálfüzetbe ragasztgatva. 

Komolyan meghatódtam, amikor a Rukkoláról megszerezve nézegettem a jól ismert képeket. Ráadásul immár színesben. 

Az eredeti irodalmi anyagot nemrégen olvastam újra, és akkor tudatosodott bennem, hogy a képregény szerzőpárosa két regényt mosott össze egy képregénnyé. A rajzok zseniálisak, a történet így már nem fogott meg annyira. Kiveszett belőle Lundwall cinizmusa. 

A második képregény a füzetben Csernai Zoltán Titok a világ tetején című regényéből készült. A regényt réges-rég olvastam, akkor annyira nem volt gyere be. Így képregényben viszont határozottan élvezetes volt. 
A harmadik adaptáció egy Lem szösszenet, a Doktordiagoras. Hm… 

Összességében: marad a nosztalgia megszépítő hatalma és Zorád Ernő zsenialitása. Rajzolt ő mindent, klaszikustól ponyváig,a  világirodalomtól az ijfúsági könyvekig, magyar klasszikusokon át a sci-fi-ig, kém-sztorikat, mindent, és bár jellegzetes, egyedi stílusa minden munkáján uralkodott, sehol nem nyomta el az eredeti művek hangulatát. S közben mindvégig megmaradt eredeti céljánál: hogy festő legyen. Nála plasztikusabban, szebben senki nem festette meg a Tabánt. 

Megérdemelne egy életmű sorozatot, igazán! Örvendetes, hogy ma sincs elfeledve, mintegy reneszánsza van. 

P. S.: Az életmű-sorozat, jelentem, elindult! 

4/5

(2013) 

Ifjúsági, Budapest, Illusztrálta: Zórád Ernő

No, igen, Mark Twain és Dargay Attila, ha találkozik. Én meg Twain-nel először Dargayn keresztül, alsó tagozatban, a Fülesből kivágott és füzetbe ragasztott képregényen keresztül randiztam.

A képek nagyon-nagyon jól hozzák nekem a regény hangulatát és a cselekményt is. Dargay rajzai kedvesek, tréfásak, még akkor is, amikor gyilkosságról van szó, de nem lesz általuk banálissá és összeférhetetlenné a történet. Kiváló, szórakoztató, nevettető. 

A Móra-elbeszélés, a Szalonta falai ugyanez: bár vérzivataros, keserű történelmi időszakról szól, nem busong a sanyarú magyar sors felett, hanem kiemeli a sanyarban is tréfás magyar furfangot.

Dargay az Dargay, sajnos, nagyon sajnos, hogy csak múlt időben. S klónjai csak erőlködnek, bármilyen sikeresek is. Ami Dargaynál lelemény, kedvesség, humor, az pl. Füzesi Zsuzsánál már csak édibédizés, bármennyire is nyomták őt egy időben.

5/5

(2013)

Teljesen szellemi-szűzen fogtam az olvasásához: se Kazantzakiszról, se erről a történetéről nem tudtam semmit sem. Egy nyaralásra kölcsönkapott ház könyvespolcá találtam, találomra vettem le onnan
. 
Aztán nagyon hamar beleszerettem. Bármilyen pesszimista is. Mert a pesszimizmus mögött (a jó úgyis mindig elnyeri ebben a világban a méltó büntetését) valahogy ott ragyog az optimizmus is (de másképpen mégsem érdemes élni, csak ha a jóra törekszünk, semilyen más cél nem lehet helyes).

Mivel szellemiszüzen fogtam az olvasásba, még a fölszöveget sem futottam át, így csak menet közben kapcsoltam, hogy a történet alapvetően egy passió-remake. Elismerőn csettintettem, amikor erre rádöbbentem.

Valahogy olyan érzésem van, hogy kicsiben vagy nagyban, előbb vagy utóbb, de a saját kis életünkben is végig kell csinálnunk a passiót. Csak a szereposztás kérdéses még, a rendező már döntött, mi csak ott toporgunk az irodája előtt. 

5/5

(2013)

A grafomániám és a lelkesedésem nem hagyja, hogy itt pontot is tegyek az értékelésre, pedig ez volt a terv…

Olvastam már Giont, meg is fogott, amit olvastam, kedvet is kaptam a további olvasáshoz, de amit ez a trilógia adott (tudom nem az, de erről majd később), arra nem számítottam.

Szerelmetestársfeleségtársamnak egy kötelező-olvasmány lista adta a kezébe Virágos katoná-t, ő ajánlotta aztán nekem. Tud lelkesedni, és annyira imádom, amikor lelkes, de most hiperlelkes volt.

Nos, a stílusában, a mesélő, anekdotázó kedvében egy nagy adag Tamási Áron és Mikszáth Kálmán. Persze, volt már a magyar és a kisebbségi magyar sorsnak is átfogó tablója, írtak már regényt az elvesztett magyar terültek nációinak együttéléséről is, ebben sem új Gion. (S vajon miért is hajszoljuk mindig az újdonságot?)

Amit olvasunk az viszont egy porcikájában sem plágium-gyanús, nincs utánérzés, nincs dézsávű, nincs semmi, csak Gion van. Gion és az általa teremtett két csodálatos alak, Rojtos Gallai és Török Ádám, valamint a Virágos Katona, meg a rózsaméz. (Nem mint címek, hanem mint szimbólumok.) Rojtos Gallai álmai, Török Ádám dühös életszeretete, kettejük barátsága, a túlélésért való derűs, később kópé vagy éppen önfeláldozó hősiességük, a háttérben Bácska, Szenttamás egyre komorabb, véresebb története. Szép és zseniális, felemelő és porbasújtó! Az egyik legszebb, legjobb, leglegleg magyar regény. Mert a három egy. 

A negyedik résszel azonban nem tudtam mit kezdeni. A harmadik rész katartikus vége után hatalmas bátorság kellett, hogy Gion a negyedik részbe is belefogjon. Hát, nem is sikerült a vállalkozás. A történetet jóformán csak Rojtos Gallai személye kapcsolja az első három részhez, s persze Gion stílusa. Önmagában megállná a helyét, élvezetes, mulatságos szatírája a kommunista rezsimek egymásra is acsargó világának, de az első három rész után súlytalan, és tartalmatlan. Hangsúlyosan az első három rész után. De azután meg nagyon. 

Olvassa, akinek csak lehetősége van rá! A tetralogia külön kötetekben is megjelent részei: 
1. Latroknak is játszott 
2. Rózsaméz
3. Ez a nap a miénk
4. Aranyat talált

5/5

(2013) 

Kiválóan tördelt könyv, már a borítófotó is megkomponált, a cím is azonnal megfogja az embert! 

Kiváló a filmek válogatása, a döntő részük lefedte az én ízlésemet is! Már csak ezért is kiváló! :-)

Érdekesek, élők a beszélgetések (végre egy pozitív könyv!), felkeltik az érdeklődést, dicsérnek, értéket emelnek ki! (Három filmnek máris a nyomába eredtem, olyan kíváncsivá tett.) Letehetetlen, szinte együltőben olvastam ki.

Ennyit a pozitívumokról. Amik, ugye nagyjából lefedik az egészet. 

Vacak a borító: Puzsér műmájer grimaszának, bármennyire is profin komponált a fotó, semmi köze nincsen a tartalomhoz: ugyanis a filmeket dicsérik benne, nem fikázzák. A fenéért elégedetlenkedik Puzsér a borítón?. Vagy az már reflexszerű? Csak ezzel lehet eladni, ami vele kapcsolatos? Ennyire bedarálta a média?

A könyv szubjektív, persze, hogy az. De valahogy furcsa, hogy egy magyar film szerepel csak benne, illetve európai is alig : egy Luc Besson, A profi, egy Forman, egy Polanski, de mindkettő már amerikai mivoltukban, meg az Utolsó tangó Párizsban. Ez öt a 25-ből. A többi film amerikai. Nyilván marha nehéz 50 filmet úgy válogatni, hogy ne sznobizmus győzzön, valóban jó filmek legyenek, ne csak egy műfajt jelenítsenek meg, és még náció szempontjából is kiegyensúlyozott legyen a válogatás; senki nem lehet teljesen elégedett egy ilyen válogatással, csak a szrző. De valahogy akkor is… S ez hagyott bennem hiányérzetet.

Csak, hogy puzsérkodjam egy kicsit. De hangsúlyosabb az értékelésem eleje, tessen visszatérni oda. 

4/5

(2013)

PKD. Nem annyira nyilvánvalóan. Nem is olyan érdekesen. Dupla világ, de a duplasága istenségek, illetve voltaképen kimondva is Isten és Sátán harcának a színtere. Nagyjából úgy, ahogyan az pl. Ellen G. White A nagy küzdelem című könyvében olvasható. Csak míg amaz teológia, a Biblia mondanivalójának fejtegetése, emez regény. Amaz jobban csinálja.

Nem tudom, mi volt ez a könyv (amit a fülszöveg regénynek hazudik, holott csak egy hosszabb elbeszélés)? Az ötlet voltaképpen jó, a kivitelezés… Voltaképpen semmire nem derül fény, senkiről nem tudjuk meg kicsoda, mik az indítékai, miért ott és miért akkor.

SPOILER! 
Egyetlen jelenet tetszett csak nagyon. Az, amelyikben az elvarázsolt városba tévedt, kényszerített főhősstől megkérdezi az elvarázsolt doki, hogy voltaképpen neki miért kellene örülni annak, ha város visszaszerzi az eredeti önmagát, amikor az ő léte a város elvarázsoltságához kötődik, s ha a varázslat elmúlik, ő maga is elmúlik vele együtt? 
Mert valamiért evidens, hogy a látszat az nem jó, a látszat az gyilkos, a látszat az hazug. De ha valakinek a látszat a lételeme, akkor a látszat megszűntetése a halálát jelenti. Ugyebár.

Hány ember halna meg hirtelen, ha őszintén kellene élni?

2,5/5

(2013)

Valhalla Páholy, Budapest, 1998, ISBN: 9639039411 · Fordította: Szántai Zsolt

A szerző saját szövege ötven oldal. Konkrétan. A könyvecske fele. 
Azzal nyugtatatom magamat, hogy persze, 1920-as szövegről van szó, biztosan az az oka. Meg az, hogy ez három előadás volt, vagyis a könyvecske az élőszöveg írásba ültetése. Így aki meghallgatta, annak volt valami előismerete Schmittről és a témáról.

Nekem nem volt, A moly.hu-n egy Morpheus nevű felhasználó ajánlott egy weboldalt. Scmittről szólt. Kíváncsivá tett. Amit ott olvastam róla, az arra biztat: bármennyire is hidegen hagyott, meg nem érintett, és egyszerűen nem értettem ezt a könyvét, próbálkozzam még vele. Mert az a helyzet, hogy voltaképpen fogalmam sincsen miről írt, beszélt Schmitt ebben a három előadásban… S még nem tudom, szégyelljem-e magamat? 

Bár szégyellnem kellene, mert Schmitt nemzetközileg ismert filozófus volt a maga korában.

2/5

(2013)

Írtam már: Keller úgy elképesztően profi bérgyilkos, hogy közben egy totálisan mindennapi, szürke figura. Aki még gondolkodni is úgy gondolkodik zseniálisan, hogy közben az teljesen mindennapi. 

Block stílusa, a nagyon kitalált figurán túl, óriásit dob a történeteken. Alapvetőn krimit olvasunk, ugye, de hamar felfigyelünk arra, hogy voltaképpen alig van olyan történet, amelyben maga a bérgyilkosság lenne a középpontban. Azért „történet”-et írtam, mert bár van íve, vannak koherenciát biztosító elemek, de mégis csak Keller egy-egy megbízatásának a történetét olvashatjuk. S aztán még szintemelő tényező: Keller egy erkölcsös bérgyilkos. 

Na, most az az elképesztő, hogy a sztorit olvasva azon kapjuk magunkat, hogy a szakmáját tekintve teljesen erkölcstelen, megvetendő Kellert megszeretjük, drukkolunk neki. 

Pár évvel ezelőtt tűnt fel, hogy egyre több az olyan film, amelyben nem azért szurkolunk a hősnek, mert a jó oldalon áll, mert jó célokért küzd, mert jellemes, szeretetre méltó, erkölcsös. Ellenkezőleg, könyvekben, filmekben egyre többször gazembereknek, tolvajoknak, gyilkosoknak, rablóknak drukkolunk, csak mert ők vannak a középpontban, mert valamilyen tulajdonságukat szimpatikussá téve, a készítők azt akarják, hogy velük szimpatizáljunk. 

Mondhatnánk, hogy Keller is ez a vonulat. Nehogy már drukkoljunk egy olyan valakinek, aki azért klassz csávó, mert mérlegel: a célszemély mellett nem kellene még két embert megölnie, csak azért, mert ott voltak. Egy bónusz még elmegy... 

Ám Keller valahogy nem ez a kategória. A gondom csak az, hogy semmivel meg nem tudnám indokolni, amit leírtam. Nem csupán azért nem ez a kategória, mert vannak érzései. Több utalás van arra a könyvben, a szakmai kollégák hogyan távolítják el önmagukat az áldozatoktól, hogy érzelmileg kívül maradhassanak a szakmájuk következményein. Érzéseik tehát nekik is vannak. Keller még csak nem is azért más, mert minden esetben érezhetjük, hogy feleslegesen nem akar ölni, és bár köze nincsen hozzá, de ártatlan sem nagyon: így van, amikor a megbízó távozik a másvilágra. Meg olyan is, hogy Keller igazságtételként öl. Önbíráskodás, persze, de az a furcsa, hogy mégis igazságosnak tűnik. Talán, mert a jogban már nem hiszünk.*

Mindez gyakorlatilag bármelyik Keller-könyvre igaz Block konzekvens volt a zseniálisan kitalált, hihetetlenül egyedi figuráinak a szerepeltetésében. Ennek ellenére az első Bérgyilkos-könyv után a második harmatgyenge volt. Ez a harmadik, no, ez visszajutott az első szintjére. Ideális körülmények között olvastam, jobbára a bulgáriai Szarafovoban szépségeskedő tengerparti apartman-hotelunk** medencéjének partján olvastam, sört kortyolgatva, a lányával lubickoló Szerelmetesfeleségtáramban gyönyörködve, élvezve a napernyők árnyékát és a tengeri szél illatát. Kikapcsolódás volt teljesen.

Bajban csak akkor voltam, amikor egyszerűen nem tudtam visszafojtani a röhögésemet: ültem ott egyedül, körülöttem a medence partján majdnem minden napozóágy foglalt, csak mellett kettő nem (ez a lányoké volt), és meg ülök és rázkódik alattam az ágy. 

* Ma, 2018 júliusában olvastam, hogy a MArian Cosma meggyilkolásáért erősen felelős Sztojka Iván az idő előtti, öt évvel korábbi kiszabadulását hatalmas partival ünnepelte meg.
** Itt a link, hátha kedvet kaptok. Gyönyörű hely, és ha a magyar árakkal hasonlítom, nagyon nem elrugaszkodott. 

4/5

(2018)

 Az első Bérgyilkos lehengerelt: a hihetetlenül jól kitalálta bérgyilkos-figurával, aki voltaképpen egy szürke kishivatalnok. Akinek nem mindennapi munkája van, amiben hihetetlenül vérprofi. Ám voltaképpen nem egy észlény. Beleszeret majd' minden helybe, ahol jár, bélyeget gyűjt, ha hiányzik a testiség (de annyira nem), hát keres egy megfelelő likat, de voltaképpen nem érti, hogyan működik a világ, hogyan működnek a normális emberek.

Az előző kötet fejezeteinek zsenialitása abban állt, hogy Keller a munkája ellenére egy rendkívül erkölcsös ember, aki a munkájából fakadón maga mögött hagyott hullákat is csak a saját etika mentén öldökli. S Keller etikájával (már ez is mekkora: egy bérgyilkos etikájáról gondolkodunk!) nem tudunk nem egyetérteni.

Ennek a második kötetnek a felütése ott és ugyanúgy folytatja, ahol az első kötet abbahagyta. Ez nem baj. Van egy csomó sorozat, ami ugyanezt teszi, és ezért a megbízhatóságukért is szeretjük őket. A párbeszédek Keller és Dot között biztosítják a folyamatos vigyort, hiszen van abban valami különösen nem mindennapi, hogy a megbízó egyfajta anyapótlékja a bérgyilkosnak, pátyolgatja, helyre teszi a logikátlanságait, rávezeti a valóságra, összeilleszti számára a mozaikdarabokat, satöbbi. Ez rengeteg humor forrása, s közben Keller mégsem válik röhejessé, csak mulatságos lesz.

Kellet célkeresztbe kerül. Úgy érzi vadásznak rá. A ki és a miért nagyon sokáig nyitott marad, és ez okoz némi izgalmat is. Keller most is vonzalomba esik egy nővel, egy másik meg szimpatikus neki, s közben, ugye, vadásznak rá.

S aztán a könyv közepe felé világos lesz, hogy erről szól a könyv: a nők veszélyforrások Kellerre nézve, a vadász meg vadászik, és le kellene állítani.

A baj az, hogy miközben fel sem merült bennem, hogy letegyem a könyvet, az érdeklődésem egyre fogyott. Fogyott, mert valahogy nem sikerült Block-nak annyira feltupírozni a Kellerre vadászó másik bérgyilkos fenyegető rémét, hogy igazi izgalom legyen, s valahogy nem sikerült átjönnie Keller csalódottságának, erkölcsi dilemmájának sem a nőket illetőn. S evégett nem Nagy Megoldásként él bennem a befejezés, hanem, Na Ennek Is Vége-ként.

De mondom, legalább nagyon jókat röhögtem rajta.

3/5

(2017) 

Agave Könyvek, Budapest, 2005, ISBN: 9637118187, Fordította: Varga Bálint