Nagy bajban vagyok! Gyönyörű ez a könyv. Mindenféle szempontból. Külalalkra is, és főleg és igen, nyelvezetre is. Bizsergett bennem a gyönyörűség Máté Angi sorait olvasva.

A legszebb tollú magyar szerzők jutottak eszembe őt olvasva: Wass Albert, Sütő András, Nyírő József, Tamási Áron. Ugyan csúf dolog az irigység, de bennem feltámadt: MohaSalieri vs. MátéMozart. :-) 

Mert nem lehet elmenni szó nélkül az olyan kifejezések felett, mint „rajta nyújtózott az üres”, „megnőttek bennük a jó szavak”, „a kert örült egyet, majd lefeküdt”, „nem volt maradása a félésben”, „a szegénység olyan volt, mint egy igazi markolókocsi”. Nem sorolom tovább.

S most zuhoghatnak megint rám a kövek: az egésszel mégsem tudok mit kezdeni. Egyfelől fogalmam sincsen kinek szólnak ezek a mesék? Mert a gyerekeknek nem nagyon: igazából nincsenek hősök, nincsenek konfliktusok, nincsen azonosulási lehetőség, a mondanivaló pedig egy gyermek számára néha annyira egzakt, hogy értelmezhetetlenné válik (szegénység=markológép). Az a gyerek, aki pedig képes erre az absztrahációra, az meg pont nem fogja elolvasni. Mondjuk ez nem Máté Angi hibája.

Viszont, én, az elvileg felnőtt is csak ültem a mesék végén, hogy akkor most voltaképpen mi is van? Mit kezdjek velük, mit is mondott Angi egy-egy történettel? Egyen mindenki sült gesztenyét, és akkor jó szavak nőnek benne? Vagy fel kell köszönteni a szülinapos kertet, hogy elfújhassa a csillagokat?

A helyzet azzal vált kiutassá számomra, hogy elkezdtem líraként kezelni a szöveget. Mert a befejezetlenség, konfliktustalanság, ugye, ott nem alapvető elvárás.

Nagyon utálnám, ha valaki nekem ilyet mondana, de vajon mit tudna írni Angi, ha ezzel a nyelvezettel, ezzel a szívvel igazi, azonosulós, történetes mesét írna? S persze lehet, hihetetlen nagyot tévedek: hét darab, ilyen-olyan díja engem cáfol, az olvasót; a hozzáértők máshogyan döntöttek.

3/5

(2012)

Hihetetlen jó a címe a könyvnek! Zseniális! A felvezetés imádnivaló: részeg este utáni józanodás félkomás állapotttyában a haver felteszi a kérdést: K vagyok én? És ha igen, hány?

A tartalomjegyzékre pillantva szerettem volna egyszerre olvasni az összes fejezetet. Komolyan. Egy-kettő volt, ami nem nyerte el az érdeklődésem kimagasló prioritását, de Precht éles szemmel, jó érzékkel emelte ki emberi létünk legfontosabb kérdéseit, s hogy elbeszélgessen velünk róla.

A fejezetek felépítése nagyon hasonló. Végy egy embert, aki az adott kérdésben kimagaslót alkotott, egy rövid történettel vezesd be a bemutatását, majd vázold fel az életét, a legfontosabb eszméit, tedd hozzá a kritikusai legfontosabb ellenérveit, majd helyezd korunk felismerései, tudományos eredményei közé és vond meg a mérleget, az adott kérdésben, nézetben, eszme megítélésében hol tartunk ma? S persze mindezt széleskörű ismerettel, és főleg élvezetes stílusban tálald!

Ámde: valami, valami, valami hiányzik. Talán az, hogy nincsenek végső következtetések, ha meg vannak, akkor nem feltétlenül értek velük egyet. Talán az, hogy végső soron az összes nagy kérdés nyitva marad. Nem mondom, hogy ez Precht hibája, lehet, hogy ezekre a kérdésekre nincs is fekete-fehér válasz. De az az azért kiderül, hogy például Isten létének a kérdésében hol is áll a szerző. Nem vagyunk azonos plattformon. De nem emiatt volt hiányérzetem.

Lehetne akár alapkönyv is. Minden együtt áll hozzá. De nem lett az, csak roppant érdekes, élvezetes gondolatkísérlet.

3,5/5

(2013)

A beszélgetést olvasva olyan érzésem volt, mint Nagy Bandónál: le kellene ülni ezzel az Ervinnel, és feltétlenül szükséges borozgatnunk egyet. Valahol, valamelyik kertben, ahol lefotózódott, a könyvben levő képek tanúsága szerint. Vélem ennek csak két akadálya lehetséges, sajnos, nagyon sajnos ő már nem él, s ha élne sem biztos, hogy kiváncsi lenne rám. De ez utóbbi immár mindörökre függőben marad.

Az interjúban, a gondolataiban, az őszinteségében, az emberségében és elsősorban az írásaiban viszont nagyon itt van!

A kötetből elénk mondogató szerző igen hiteles embernek tűnik. Embernek tűnik; hogy félreértés nélkül legyen érthető, mondat közben is leírom a szót: Embernek tűnik. Szerény, tévedő, lusta, hedonista, de családszerető embernek. Akit viszont szeretett majd' mindenki, aki csak ismerte.

S ami nekem vadonatúj volt: Lázár Ervin alapvetően vallásos és jobb oldali ember volt. Nem ez adja meg egy ember értékét számomra, de némi szégyenkezéssel bevalom, valahol, valamit számít. Azzal együtt, hogy Márquez vagy Vonnegut könyveit is nagyon szeretem, bármennyire is balra húznak. Szóval ennyit számít. :-) 

4/5

(2012)

June Strong könyve egyfajta keresztény sci-fi, világvége-regény, egy végső apokalipszist megelőző látomás. Az alcíme egyébként találóbb, izgalmasabb mint a főcim: Jared naplója. 

Strong alapvetően egy keresztény próféciaszemlélet, a historikus prófécia-értelmezésnek az utolsó, vagyis Jézus Krisztus második adventje előtti földi eseményeknek a megregényesítését tűzte ki célul. Nem könnyen megvalósítható célkitűzés! Keresztény berkekben több hasonló kísérlettel találkoztam már. Ilyen például J. F. Lövgren próbálkozása, az ...és lámpásaik kialusznak, amely egy más értelmezés szerint, de ugyanazt iparkodik megtenni, amivel Strong próbálkozik. Egyébként Lövgren könyve is olvasható.

Két másik nagyon hasonló, öszvér-próbálkozás adventista berkekből származik. Az egyiket megtaláltam a neten, teljes hosszában. Az a címe, hogy Az Őrtorony Isten igazságának csatornája-e? Ez, ahogyan a címe is elárulja, egy tökéletesen apologetikus darab, regényszerűen bontja ki, hogy a Jehova Tanúinak a Biblia-magyarázata, -értelmezése miért téves. A másik Charles L. Taylor munkája, amely az előző könyvvel ellentétben éppen azt iparkodik bebizonyítani, természetesen szintén egy regény „leple” alatt, hogy melyik a helyes Biblia-magyarázat. A címe: A kijegyzett könyv.

Úgy fest, az ilyen könyvek mindegyikére jellemző valami elemi sutaság. Ez a sutaság elárulja, hogy szerzőik nem szépírók. A furcsa az, hogy ezekben a regényekben a sutaság egyben valami bájt kölcsönöz a regénynek. Teszem hozzá, valami hasonlót érzek például a roppant népszerű Anne-sorozat köteteiben vagy a Ben Hur-ban, de simán idesorolom Hohn Bunyan örökbecsűjét, a Zarándok útját.) S a helyzet, hogy van mindegyikben valami krimiszerű: vajon valóban úgy van-e, ahogy a hm, „hősök” állítják, kiderül-e, győz-e az igazság? 

June Strong csavar egyet a történeten: ő egy oltalmazó angyalt állít a középpontba, aki naplót ír az által védett Napsugárról, akit a nyugodt hétköznapokból kísér az apokaliptikus események közepette Jézus második adventjéhez. A könyv határozottan fogyasztható. Jómagam többször olvastam. Hogy a kitűzött célját eléri-e, nem tudom. De kedves, szórakoztató és el is gondolkodtat. Nem az irodalmi értékeiért szeretjük, de volt már ilyen a történelemben... :-)

A borítóról inkább ne essék szó, a kiötlője mindent megtett, hogy senkinek ne legyen indíttatása a kezébe venni a nyomdaterméket. A nőknek semmitmondó, a férfiaknak is, semmit el nem árul, de még csak nem is utal a tartalomra. Az már csak hab a történ, hogy sokkal szerncsésebb lenne, ha az alcím és a főcím helyet cserélne. A jelenlegiben semmi érdekes nincsen, lehetne akár napkollektor-reklám is. 

4,5/5

(2012)

A mindenki által kötelezően ismert gyerekversek és a Rongyszőnyeg egy rövid részletének kivételével teljesen szűz voltam Weöres Sándorból. 

Amikor nekifogtam a Csónakos-nak, kellemesen meglepődtem: mese! Hurrá!
Aztán jött a lapp-magyar barátság, meg Paprika Jancsi, meg Vitéz László, meg Sólyomistennő, sumírok, kínaiak, Majomország… 

Kapkodtam a fejemet. Mindvégig. S vártam valamit, ami majd, ami talán… Aztán véget ért a dráma. 

Amit a közepe felé – egye penész a korokat, személyeket, mindent összekutyuló cselekményt! – kezdtem már élvezni. Aztán a végére valahogy mégsem állt össze, hogy ez most mi volt. Próbálkoztam az utószókkal, de sokkal okosabb nem lettem.

Válámi ván, válámi igen, de valahogy mégsem, nem, nem igazán. Biztosan bennem van a hiba, mert azt olvastam, siker volt. S csak húzom felfelé tanácstalanul a szemöldökömet, hogy vajon miért? Hivatkoztak arra, hogy ’44-ben született, és csak jól kell tudni áthallani, Vitéz Lászlót, meg Paprika Jancsit, meg Bolond Istókot… Megsüketültem, szégyellem, de ez van.

2,5/5

(2012)

Palatinus / Nemzeti Színház, Budapest, 2003, ISBN: 9639487791

A második általam olvasott Lukjanyenko-könyv. (Nem számítva a többször elkezdett, de félbehagyott Őrség-et.) 

Az elejét faltam: nagyon tetszett a történet megszakítatlan vezetése, a stílusával meg elsőre megbarátkoztam. 

Aztán a Pjotr átalakulásakor nekem leengedett a történet. Egyértelmű volt, hogy Nikki maga Pjotr, ez nem is volt kérdés, tehát amikor kiderült, hogy igen, ő, akkor meglepetés sem lett, de valahogy újNikki törteneténél érdeklődésemet veszítettem.

Szerencsére a végkifejlet iránti kíváncsiság tovább olvastatta a regényt, ami aztán megint beiindult Pjotr öntudatra ébredésénél. Akkor visszatértek vagy előkerültek azok a kérdések, amik miatt bárkinek érdemes elolvasnia Lukjanyenko munkáját.

Mert a történet ismét nem csak és nem elsősorban a cselekményről szól, hanem a felelősségről, az egyén és a társadalmak felelősségéről, az alkalmazkodás határairól és az értelmes közös célok meghatározásáról. Szép nagy falat, nem mondom! 

Lukjanyenko nem akar mindent tudni és spanyolviaszt feltalálni. Ezért szerencsés, hogy a főhőse nem szuperhős, hanem egy saját identitásával is küszködő, alapvetően jó szándékú, értelmes, mindennapi ember. Szergejünk tehát nem mondja ki, hogy hogyan kell működnie a társadalomnak. Még akkor sem, ha Panglos mester mintájára azért mégis ezt a velejéig önző, de mégis saját világunkat tartja élhetőbbnek.

Biztos nincsen szó plágiumról, de olvasás közben mindvégig Szathmári Sándor frenetikus Kazohiniá-ja járt a fejemben. Aki pedig, bár hihetetlenül eredetivé tette, de a másik mestertől, Swifttől vette az alapötletet.

4/5

(2012)

Nem tudom, mi a véleményem erről a könyvről. Valaki mondja meg a véleményemet, legyen szíves!. Amit tudok róla, hogy nem tudom az ötös skálámon értékelni. 

A könyv olyan, mint valami egyéb műnek a bő függeléke. Valaminek, ami részletesen kifejti a témát, itt meg csak adalékok találhatok, ha kedvem támadna mélyebben elmerülni a témában.

Lenne kedvem, csak éppen az a bajom, hogy nem leltem még olyan könyvet, ami érthetően, és részletesen kifejtené a kérdést. Ami irodalom van erről róla, az mind olyan, mintha engem, aki dunsztja nincs az emberi szervezet működéséről, bevinnék egy laborba, és azt mondanák: „Na, itt vagyunk, akkor keresd meg a megfelelő eszközöket és módosítsd úgy a frigóban levő géneket, hogy öt füle legyen ennek a delikvensnek, és olyan hosszú mint a nyuszinak!”

A Bibliához még csak-csak konyítok valamit, de a többi infót nagyon nehézkes felfűzni a logikai szálra. Egy függelékből ráadásul. Szóval...

....

(2012)

Nos, alapvetően a képregényváltozaton szocializálódtam. Hogyne imádtam volna: gólem, Monte Christo, Nemo kapitány, cowboy, indiánok, szfinx, robotok, római aréna, űrhajó… S persze Zorád Ernő felejthetetlen rajzai!

Aztán kamaszkoromban megleltem könyv formájában is. Csalódás volt. Nem volt benne a szfinx, nem volt benne Nemo, a gólem… Valahol, valamikor megszabadultam a könyvtől. A napokban a Rukkolán vettem észre, hogy valaki feltette. Teljesen elfeledtem a kamaszkori fenntartásaimat, lecsaptam rá, és szinte azonnal újraolvastam. 
Nem bántam meg.

Valamiért a régi olvasásánál a humort képtelen voltam értékelni a könyvben. Valószínűleg a képregénnyel való összehasonlítás csalódása miatt. Most oldalról oldalra nyerítettem fel. Azzal együtt, hogy nem lesz a kedvenc könyvem, szerintem újra fogom még olvasni.

Nem néztem utána, hogy Lem Kiberiádá-ja vagy ez született előbb. A Galaxis útikalauz-nál evidens, hogy idősebb. De rokona mindkettőnek és legalább az egyiknek őse is. Nem méltatlan őse. Hőse antihős, ahogyan a másik kettőnek is, aki bénázik, ahogyan a másik kettő is, és a szerző végtelenül cinikus, ahogyan a másik kettő is. S egyik esetben sincsen plágium gyanú, csak stílusbeli sajátosság, a hasonlóságok ellenére is.

Hiányérzetem csak két dolog miatt volt Lundwall-al kapcsolatban: befejezetlen a kisregény és a Cs. Horváth–Zorád-féle szerkesztésben (akik igen széles nagyvonalúsággal összevegyítették a könyvben megjelent két kisregényt és csináltak belőle egyet; az Alice világában ott van a szfinx és Nemo), és ez jót tett a történetnek. Az irónia pedig Lundwall eredetijének.

4,5/5

(2012)

Kossuth, Budapest, 1973, Fordította: Vajda Gábor · Illusztrálta: Nyári István

Mi ez a könyv? Hát ez a kérdés, bizony!
Nem előadás. Nem memoár. Nem valahonnan valahová. Nem a központi gondolat kifejtése. Nem SGy. Sándor Györgyről, s nem mások SGy-ről.
Nem fotóalbum.

S mindez egyszerre. 

SGy. hetvenéves volt. Valamifajta születésnapi ajándék önmagának, önmagáról. 

Élvezetes, mosolyogtató és elgondolkodtató ajándék. 

Sándor György.

Pár hónapja voltunk egy előadóestjén Szerelmetestárspárommal. Nem volt jó az est. Nem tetszett. Nem valamelyik előző műsorának az előadása volt, hanem valamiféle mix az eddigiekből, meg a jelenlegi gondolataiból. Valahol ott estem ki teljesen, amikor a fasizálódás veszélyéről kezdett beszélni a zsidó identitás kapcsán. Csalódás volt az előadás.

De vannak emberek, akik önmagukban, ahogy vannak: hitelesek. (Én is hiteles vagyok, nem tudok a bankomtól megszabadulni! :-D) Nincsenek túl sokan. A közéletben még kevesebben. Sándor György az egyik ilyen.

Kosztolányi azt írja, hogy a

szójáték a legalantasabb szellemeskedés. Ez a száraz ember humora.

Tegyük hozzá gyorsan: Kosztolányi nem ismerte SGy-t. Minden bizonnyal erőteljesen finomított volna a meglátásán, miután az ismeretség birtokában szükségszerűen újragondolta a kérdést!

4,5/5

(2012)

Arcus, 2012, ISBN: 9789638747655

Mi a csudának megírni egy regényt, amit egyszer már megírtak? S mi a csudának írja meg ugyanaz a szerző ugyanazt? S a cselekmény ráadásul ugyanakkor és ugyanott játszódik, ahol az eredeti. Rendben van, egy másik szereplő szempontjából, íródik, de azért mégis… Szegény róka, hány bőre van még? És OSC is beállt a rókanyúzó sorba. Ez volt látatlanban a blikkem a könyvről, amikor az Alexandra Könyvjelző-jében olvastam erről a könyvről.

A Végjáték a egyik kedvencem olvasmányom. Nem elemezgettem magamban, hogy miért. Csak azzá lett. 
Most az Ender árnyékában is mellé állt. Minden előzetes prekoncepcióm, előítéletem ellenére. 

A könyv voltaképpen valóban ugyanaz a sztori, mint a Végjáték, de úgy olvastam, mintha most olvasnám először. Még a végén is izgultam, hogy mi lesz? Az lett, hogy nem lett dupla csavar. De nem is hiányzott. Bean hazatérése kicsit Hálivúd, de elnéztem OSC-nak. Az összhatás miatt. 

Gondolkodtam, voltaképpen miről is szól, ez a két könyv,? És miért tetszik mindkettő?

Amiről első olvasatra szól, voltaképpen csontegyszerű: hogyan lehet okos emberekből a legjobbat kihozni, akár embertelen módszerekkel is? Láttunk már ilyet: hasonló kísérletről szólt a Most és mindörökké is, csak ott nem a világ sorsa, hanem a boksz volt a tét.

Másodsorban arról szól a könyv, hogy vannak felismert, púpahátamon, nemszeretem kötelességek, elhordozhatatlan terhek, amiket bizonyos esetekben a nagy egészért mégis vállalni kell. Meg arról is, hogy, van helyzet, amikor vastagon ki kell állni magunkért. Meg arról is, hogy a zsenialitás még nem tesz boldoggá, maximum a túlélést segíti (mondjuk az sem kevés), a boldogságház ember kell, kapcsolatok kellenek; a konfliktusok legyőzése csak röpke boldogságforrás. Meg arról szól a könyv, hogy a barátság… Meg arról, hogy azért, mindent összevetve a család…

Na jó, érthető már, miért tetszik? Az Ajtó az óceánba és a Lord Valentine kastélya mellett ez a harmadik sci-fi, ami arról szól, hogy szeretet, kapcsolatok nélkül nincsen semmi. 

4,5/5

(2013)