A képregénynek abból a korszakából van ez a darab, amikor még a regény-en hangsúly volt. Cs. Horváth Tibor nem takarékoskodott a szavakkal. A Rejtő-Korcsmáros-Cs. Horváth hármas klasszikusokat alkotott. Illetve a Korcsmáros-Cs.Horváth duó klasszikusokból csinált újabb klasszikusokat. Ez esetben is.

Majdnem hibátlan ez is, figyelni kell a szöveget is, a rajzokat is. Én csuda jókat röhögtem rajta, és még mindig azon gondolkodtam, miért filmrevihetetlen Rejtő Jenő. Bár ami a képi világot illeti a folyamatosan tolódó bemutatóra váró rajzfilm nagyon ott van, csak a szöveg lett olyan kis izés, modernították, és megkapta azt a tipikus, idegesítő rajzfilm szinkront, amitől alapesetben falra mászok. De azért meg fogom nézni, mert természetesen. Már csak azért is, mert a figurák ihletője egyértelműen Korcsmáros Pál. Ja, és alapvetően ezt, a most tárgyalt történetet vették alapul. (Vö.: http://port.hu/cikk/magazin/rajzfilmben-tamad-fel-piszk…)

Arra nem emlékszem, hogyan ért véget ez a Rejtő-regény. Ebben a képregény-változatban csak kapkodtam a fejem az utolsó oldalakon, hogy felfogjam, mi is a megoldás? Nem sikerült teljesen. De voltaképpen mindegy is. Mert a Rejtő-sztorik, a Korcsmáros rajzok nem elsősorban a történetekről szólnak, hanem a verbális poénokról, a helyzetkomikumról és a mulatságos figurákról. Ez pedig helyén volt itt is.

Ifjúsági, Budapest, 1987

5/5

(2017)

Az úgy volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam barátnője (s ez által az enyém is, de nem úgy), Kata ott ült a még be nem lakott lakásunk szobájában a már belakott, új heverőnk sarkában, és nagyon lelkesen mesélte, hogy tizenhárom éves lányával gyakorlatilag egy-két nap alatt befaltak egy sorozatot, ami arról szól, hogy egy vallásos diktatúrává alakult Amerikában hogyan nyomják el totálisan az ellőgéppé silányított nőket, s hogy mennyire elgondolkodtatta őt, hogyan lehet egy ilyen politikai helyzetet elviselni, ép ésszel túlélni, s egyáltalán, hogyan hagyhatja egy társadalom, hogy ilyen helyzet kialakulhasson.

Két gondolatom volt ezzel kapcsolatban. Az egyik arról szólt, hogy ezt már magam is próbáltam megfejteni a XX. század két egyenrangúan gyilkos diktatúrájánál, a fasizmus és a kommunizmus hatalomra kerülésének esetében. Nem fejtettem meg. Illetve nem teljesen. Ezeket a magyarázatokat találtam:

1. 1. Az egyik magyarázat talán a lábas vízben fokozatosan melegített béka esete, ami, mert lassan melegszik a víz, nem veszi észre, hogy fokozatosan megfő. 
   2. A másik magyarázat a két diktatúra kíméletlensége, amely ellen a megdöbbent társadalom tehetetlen. Egyébként ez ügyben az egyik, ha nem a legjobb könyv, amit olvastam Akszjonov Moszkvai történet-e. 
   3. A harmadik lehetséges ok, hogy a diktatúrák jobbára egy kilátástalan társadalmi helyzetben mutatnak lehetséges kiutat, és ezáltal sokakat maguk mögé állítanak (mondjuk erre az orosz forradalom, a Nagy Októberi, ami novemberben volt, nem jó példa, az gyakorlatilag egy nagyon szűk réteget érintő puccs volt), és mire a sorba álltak feleszmélnek, már késő.

A másik blikkem Kata ajánlójára a manapság kötelező polkorrektség volt. „Helyben vagyunk – gondoltam –, ismét egy okos film a gonosz, elnyomó férfiakról, ráadásul ismét egy rohadt nagy pofon a kereszténységnek. Két liberális agymosás egy csapásra.” Csak csóváltam magamban a fejemet, de azért megkérdeztem, mi a sorozat címe, bár biztos voltam benne, hogy nincsen bennem iránta érdeklődés. 
– „A szolgálólány meséje” – válaszolta Kata.

Fogalmam sincsen honnan, de ismerős volt a cím. Gyanús, hogy a Moly-ról, de biztos nem vagyok benne. Egy-két értékelést annak biztos tudatában, hogy ez engem marhára nem fog érdekelni, elolvastam (mert különben nem szoktam ilyet tenni, hogy ne befolyásolódjak). Feléledt az érdeklődésem, mert egy asszociációs lánc az értékelések olvasása közben rögtön beindult. Könyv beszerez, film letölt, illetve online megkeres, és indul az antikeresztény, totál patriarchális mandula.

Az a helyzet, hogy több dolog van. S ráadásul a több dologban csúnya módon a párhuzamos fogyasztás (könyv, film) végett össze is folynak a dolgok. Ezért a hibákért előre elnézést kérek! A több dolog a következő: a könyv, mint mű jelentősége és a mondanivalójának társadalmi és vallási vetületei. Majd meglátjátok, hogy mennyire nagyok ezek a falatok! Kezdjük a legegyszerűbbel!

A KÖNYV, MINT OLYAN… 

A könyv, a szöveg mint olyan: jó. Többen írták, hogy mennyire nem irodalmi szöveg, meg unalmas, meg miegymás. Tény, hogy minimalista, szikár a megfogalmazás. Akkor is, amikor fáj, akkor is, amikor felháborít. Egyszerű, szálkás, szürke minden, a színek csak útjelzők, de igazából nem színesítenek. Ugyan nem olvastam mást a szerzőtől (majdnem azt írtam, hogy szerzőnőtől, de gyorsan vissza is kaptam a kezemet), de azt akarom hinni, hogy ez nem csupán a saját stílusa, hanem eszköz a mondanivaló érdekében. Éppen azért, hogy rávilágítson, minden diktatúra (teszem hozzá én: bármilyen is legyen, bármilyen eszmeiségre alapozva, hivatkozva hozzák is létre) színtelen, illetve két szín dominál: a beolvadás kényszerű szürkéje, illetve a vér pirosa. S ezt a szöveg eszközei pompásan aláhúzzák. (Ha ez a szerző általános stílusa, akkor csak diktatúrákról szabad írnia.)

Ahogy érdemes megfigyelni, igenis irodalmi képei, hasonlatai, megfogalmazásai vannak az adott szikárságon belül!

Az is tény, hogy nem pergős, nem lélegzetállító az, amit történik. Illetve az utóbbi de, csak nem úgy, ahogyan ezt alkalmazni szoktuk, nem a cselekmény izgalma, fordulatai miatt lélegzetállító, hanem amiatt, hogy mindez netán megtörténhet. (Ahogy annyi helyen, annyiszor, pepitában már meg is történt.)

Jól adagoltan érkeznek az információk, nekem nagyon szimpatikus az időben való ugrálás, ahogy a jelen asszociáltat a múltra és vissza. Tény, hogy a filmsorozatban valahogy élesebben kijön a sokszínű múlt és a jelen gyilkos sivárságának ordító ellentéte, ahogyan az is, hogy a mostani jelenünk, amit gyakran erkölcstelennek, embertelennek, a magány koraként élünk meg, tulajdonképpen a humanitás, az empátia és a tolerancia kora. Hát, ezek szerint, bizonyos értelemben akkor az…

Nagyon élveztem olvasni, pedig kezdetben nem volt hozzá kedvem, hatalmas lett a pozitív csalódás. 
Ilyen is van…

De minden pozitívum ellenére hamar beláttam, s ha csúnya vagyok is, akkor is azt mondom, hogy Atwood pöpec turmixot pörget az 1984-ből és A lányom nélkül sohá-ból*, tesz hozzá egy kis reciprok Védett férfiak-at, és készen is van A szolgálólány meséje. Ami a történetet illeti. A nyelvezet más kérdés.

A MONDANIVALÓ, MINT OLYAN… 

Tudatos vagy sem, de Atwood ezzel a turmixszal bizony vastagon befröcsköli a vallásos, fehér társadalmat, az orrunkba tolva a vallás és a férfi nem erőszakosságát, irgalommentességét és kőfejűségét. (A vallásos nők gyakorlatilag férfivá válnak, nincs hiba, ahogy az ÁVH-s asszonyok is elvesztették minden bájukat.)

Persze, vannak olyan könyvek, amiben nem az az elsődleges, hogy mit mond, hanem az, hogyan mondja el a történetet. Rejtő Jenőnél, Vavyan Fable-nél, Edgar R. Burroughs könyveiben (satöbbisatöbbi) az ember nem a mondanivalót keresi, hanem szórakozni akar. Ez nem értékítélet. Mert ezek jó könyvek, rötyögünk, izgulunk rajtuk és akarjuk olvasni a következőt. Ezek erre valók, és mert nincsen sok Rejtő, Fable, Burroughs, ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem is könnyű minőségi szórakoztató irodalmat írni.

A szolgálólány meséje olyan könyv, aminek nyilván van mondanivalója. Persze, hogy van. Leegyszerűsítve és nem karakirozva: ocsmány dolog a diktatúra, ocsmány dolog bármilyen eszme nevében diktatúrával ráerőltetni az eszmét egy komplett társdalomra, és bármennyire is kényszerhelyzet van, visszataszító faji, nemi, kulturális alapon ember és ember között különbséget tenni, és a különbség alapján értékeket, társadalmi pozíciókat meghatározni (vö.: Emberi jogok nyilatkozata).

Ebben a könyvben egy nyamvadt vírus miatt a nők kerülnek hátrányos helyzetbe. Azok a nők, akik nemzőképesek maradtak, még hátrányosabba. Vagyis van egyszer a nemi megkülönböztetés, és van, hogy ez a vallás nevében történik. S ha már a kereszténység olyan rettenetesen patriarchális, meg Amerika a színtér, hát legyen annak a nevében. Ahogy mondtam, két legyet ütünk egy csapásra. S ezen a ponton én is érzek a könyvben valami negatív szándékosságot. Meg abban is, hogy sorozatot csináltak belőle, majd harminc évvel a megjelenése után. (Na jó, szavam ne legyen, az Odüsszeiá-ból majd háromezer évvel később csináltak filmet, szóval mi ez a harminc év?) Mert rossz, aki rosszra gondol, de azért a feminizmus és a keresztényellenesség manapság egyaránt divatos dolog, ezt nem nehéz belátni. Az előbbiről e könyv értékeléseinél is zajlott nagy vita, az utóbbi meg annyira nyilvánvaló, hogy szót sem pazarlok rá.

Szóval van ezzel a mondanivaló-kérdéssel némi baj. Mert ha úgy veszem, akkor Atwood simán nemi és vallási rasszizmust reklámoz a könyvében. (Mondjuk érdekes, hogy nincsen emlékem arról, hogy Merle könyvével kapcsolatban lettek volna ilyen polémiák, pedig ott a nők a „rossz fiúk”. Vagy azért nem.)

Szóval mindezek hátterén valójában mit akar mondani Atwood a könyvével? Csak megragadott két eszközt vagy valóban hergelni akar? Ez nekem annyira nem lett teljesen világos. Mivel a könyv óta eltelt harminc év, a filmmel konkrétan olyan érzésem van, hogy igen, hergelni akartak, de a szövegeredetivel, nem tudom, mi volt a célja. Mert diktatúrákról olvastunk már nagyon jókat, oda is vissza is, keresztül is, meg kasul is. De valamiért csak megírta ezt a könyvet! Mármint a pénzen és a grafománián túl.

A VALLÁS, MINT OLYAN… 

A vallás manapság, itt Európában jóformán szitokszó a társadalom többsége számára. Egyet jelent a korlátoltsággal, a szűk látókörrel, a tudománytalansággal és a hiszékenységgel (vö. Mikulás és Fogtündér). Valamint egyet jelent a Biblia szó szerinti ihletettségében való hittel és a szó szerinti való értelmezésével. Meg a máglyákkal, meg a pedofil papokkal, meg a műveletlenséggel és a bigottsággal, az élet nagyszerűségének, élvezeteinek való fittyet hányással és persze a vallás elveinek politikai eszközökkel való kényszerítésével.

A vallás szűk látókörű és semmi köze az emberi jogokhoz, sőt, ezerrel szembe megy velük. Aki vallásos, tartja a közvélekedés, az utálja a homoszexuálisokat és a leszbikusokat.

Az számomra csak hab a tortán, hogy a nemek körülötti túllihegést ostobaságnak tartom. Jogi szempontból persze, egyenlők, fizikai és testfelépítési szempontból persze, nem, az is tény, lehet felháborodni, hogy az istenné tett evolúció szerint bizony vannak és eltérő céljai vannak a nemi különbségeknek. Nem csupán más van a lábunk között, hanem másképpen is gondolkodunk, másképpen éljük meg az érzéseinket, ezáltal más és más a létezésből adódó feladat. (Bár már torzulunk rendesen.)

Ráadásul a nem férfi-női kapcsolatok evolúciós szempontból zsákutcás géntorzulások, már ha a génekre akarjuk fogni az irányultságokat. Az, hogy a kereszténység is zsákutcának tartja, de neki ez átkozandó, az bizony nagy érdekesség, hiszen ugyanazt állítja mindkettő, és egyik sem a személyről, hanem annak szexuális irányultságáról beszél. Az evolúció azt mondja, van ilyen, de kihal, a kereszténység azt, hogy van ilyen, nem támogatja a létezés és az élet csodáját, de van belőle kiút, és simán üdvözülhet, aki így járt. (Józan esetben, persze.)

A magam részéről teljesen csont nélkül el tudom képzelni, hogy egy matriarchális társadalom ugyanolyan simán kitermeli a poklát, mint egy patriarchális. Mert az emberi természet, ha nemek szerint másképpen is, de alapvetőn önző, a megtartásra, megszerzésre, és nem a megosztásra, adás van berendezkedve gyárilag. Függetlenül attól, hogy mi van a lábak között.

Ennyit S persze kérdés, hogy mit is nevezünk vallásnak? Elfogadom, hogy a valláson kívülieknek nyüansznak és a gyakorlatban értelmezhetetlennek tűnik, hogy igenis, megkülönböztethető 

1. a megélt hit, 
2. a látszat vallásosság, 
3. a politika céljaiból felhasznált vallásos maszlag.

Az uccaembere a farokság kategóriába sorolja valamennyit, mert felvilágosultan, a tudomány által támogatva Isten közvetlen rokona a Fogtündérnek, és beojának, a Télapónak, s ebből a nézetből, ugye, a a-c. pontok tök ugyanazt mondják, a katolikusok pedofilok és pénzéhesek, a Hit Gyülekezete a pénzről és Izrael fenekének a nyalásáról szól (és Slamo behitesülése, majd Izraelbe pattanása miatt az egykori Edda vagy a No összeállása is reménytelen vágyálom, de Pasquale annyira nem fáj, Szikora Robi azt megoldotta eddig is). A többi meg egyszerűen barom, mert nem tud élni, életszerűtlen, hogy sem bulizni nem járnak, sem kefélni nem kefélnek, sem inni nem isznak eleget, és ha komolyan gondolják a hitüket, még a munkahelyen sem használják ki a stikli-lehetőségeket. A hülyék! S persze, ha hibáznak, ha kihozzák őket a béketűrésükből, és kit nem lehet kihozni, akkor van lehetőség a hörgésre, hogy „ezek nevezik magukat kereszténynek?”, mintha a kereszténység azt jelentené, hogy egyenesen istenné válik az emberfialánya.

De még ebben is lesz csavar, itt a reklám, érdemes tovább olvasni!

ATEISTÁKNAK TUTI ÁTUGRANDÓ RÉSZ 

Itt a csavar, kérem szépen! 

A vicc az a dologban, hogy Atwood, azzal együtt, hogy férfi- és keresztényellenes, amit ír, nem ír botorságot. Az életet élvezni képtelen és ezért másokat is saját börtönébe záró kereszténységről sokat tudunk, ugye. Született néhány marginális, kevesek által ismert utópia, antiutópia a bibliai eszkatológia alapján, kinek-kinek szívének kedves Biblia-magyarázata szerint. De ennél sokkal érdekesebb, hogy létezik egy kis protestáns közösség, az Adventista Egyház amelyik a XIX. század közepe óta egy nagyon sajátos, ám koherens bibliai próféciamagyarázatot képvisel. Úgynevezetten historikus magyarázatot, amelyik a történelem egészében látja a nagyívű bibliai próféciákat (Dániel könyve, Jelenések könyve) megvalósulni.

Nos, ez a kis csapat tehát úgy százötven éve arról beszél, hogy az idők végén, Jézus második adventje előtt az egyesült Államokból kiindulva egy hatalmas nagy vallásos diktatúra fog kialakulni (hoppá!), s a diktatúra képviselői tevékenységük indokául a társadalmi felemelkedésre, a szociális jogok kiterjesztésére, a családokra fognak hivatkozni. És ezen elvek mentén fognak hozzá a rendcsináláshoz. Ez a hatalom sátáni hatalom lesz, és nyilvánvaló (vagy nem is annyira nyilvánvaló?) célja az Istenhez hűségesek kiirtása, illetve a nagy tömegek elhitetése Istentől elfordult tanításokkal). Vagyis az adventisták azt mondják, hogy kérem, attól, hogy garázsban alszom, még nem leszek autó, tehát nem minden az, aminek mutatja magát, és nem minden keresztény, ami kereszténynek nevezi magát, ne tessék már azt hinni! Egy diktatúra nevében lehet keresztény, egy politikai kurzus nevében lehet keresztény, de valójában mindig csak nevében lehet az, mert a kereszténységnek, mármint az igazinak, soha nem lehet köze országok, világrészek irányításához, hiszen maga Jézus tette egyértelművé, hogy ő nem politikai, gazdasági messiás, az Ő országa nem ebből a világból való.

De a lényeg: az adventisták szerint Amerikában az idők végén vallásos diktatúra lesz, látszólag bibliai elvekre hivatkozva. Érdekes, nem? Szóval az Atwood-turmixba került még egy csipet adventizmus is.** Teheti, földiek. :-)

Utóirat:
Megnéztem/tük a filmsorozatot is. Illetve részben. Az első évad jó. Hozza a könyvet rendesen, jók a szereplők, az alakítások, a dramaturgia, szóval, ahogy ma mondani kell: nagyon ott van. 
A második évadot nem értettem. Azt sem, hogy miképpen gondolták tovább a regénytelen folytatást. Aztán az kiderült, hogy Atwood azért ott sertepertélt, mint Martin a Trónok harca könyvtelen szériáiánál. De sokkal jobban nem értettem azt, illetve igen, de az olyan snassz, mifenéért kellett a folytatás? Egyszerűen totális érdektelenségbe fulladt a főszereplő néni vergődése, megszöktem, visszavisznek, megdöbbenek, hogy itt embereket ölnek, kiborulok, megint tovább visznek... stb.

Képtelenek voltunk végig nézni. Amikor jött az infó, hogy már gyártják a harmadik évadot, kihúztam a pendrivot a tévéből. 

* Az Ncore-on az egyik kommentelő, Vipes a könyvből készült sorozat alatt találón megjegyezte: Mi ebben a nagy durranás? A vallási diktatúra, a nők alávetettsége, megalázottsága a legtöbb muszlim országban élő, napi történés: a vallás nevében kompletten megalázzák, kihasználják a női nemet. Ennek, ugye, van nagyon ismert dokumentarista-irodalmi bemutatása. Amelynek olvastán meg van az a szörnyű tudat, hogy amit olvasunk az nem fikció, hanem a vérvalóság. Teszem hozzá én. 
** https://moly.hu/konyvek/ellen-g-white-a-nagy-kuzdelem ; főleg a könyv utolsó fejezetei

Mert, ugye, mindenben annyi van, amennyit a szemünk belelát, amennyit a fülünk meghall, és amire agyunk asszociációkért felelős része képes. Ofi barátomtól tanultam, hogy nyugodtan szabadjára lehet engedni következtető-képességünket, és akkor még egy Tom és Jerry rajzfilm is filozófiai alkotás. (S ebben semmi irónia nincsen, rosszindulat meg pláne nem.)

Amikor a Mátrix első nagy hulláma tombolt, megjelent egy könyv, amely a film mondanivalójával, az általa felvetett ilyen-olyan, főleg filozófiai, ismeretelméleti kérdéseket boncolgatott. Könnyű volt neki, hiszen a Mátrix tulajdonképpen a filozófia alapjaival foglalkozott: mi és hogyan ismerhető meg a valóság? A könyvben felvetett kérdések igen gyorsan és élesen visszacsatolhatók bármelyikünk mindennapjaiba. A könyv egyfajta tisztelgés volt a film előtt, ugyanakkor egy izgalmas, többágú gondolatkísérlet is, amely olyan szempontból minden bizonnyal csalódást okozott az avatatlanok számára, hogy nem magyarázta, nem adta meg a felvetett kérdésekre az élre vasalt, egyszer és mindenkorra kimondott válaszokat, mert nem is tehette. De a könyv által felvetett kérdések bármelyikünk egzisztenciáját alapjaiban érintik. 

Ehhez hasonlón a Dr. House-sorozat nyomán megjelent könyv is olyan alapvető kérdéseket tett fel, amelyekkel bármelyikünk, bármelyik nap találkozhat.* (Bár szerintem a House-os filozófia-könyv nem volt olyan jó, mint a Mátrix-os.) 

Vagyis ez a két könyv az alapjukat képező film és sorozat alapján olyan kérdéseket tett föl, amik bármelyik nap bármely órájában hókon nyomhatnak bármelyikünket.

Na, most: természetesen ugyanez van a politikával is. Az is hókon nyom mindannyiunkat, minden nap. Utáljuk és unjuk, és morgunk és köpködünk, miközben persze mindegyikünknek van politikai meggyőződése, amiért adott esetben harcosan ki is áll.

Tóth Csaba nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a sci-fi politológiájáról, úgy egy az egyben írt könyvet. Természetesen képtelenség lefesteni a sci-fi politológiáját, Tóth Csaba csak aláhúzottan néhány sci-fi alkotás politológiájáról beszélhet. Ahol birodalmak vannak, ott van politika, ahol harcolnak, küzdenek ezért-azért, ott van politika. S melyik az a sci-fi, ahol nem küzdögetnek? (Mondjuk, Lem néhány dolga, de ez nem lényeges.) Vagyis Tóth Csaba kénytelen volt néhány alkotást kiragadni a sci-fi óceánból, és azokkal bíbelődni a cím okából. Lehet azon vitatkozni, miért éppen ezeket ragadta ki, miért nem vett bele másokat (nekem a Sztrugackij tesók és Orson Scott Card hiánya fáj, de kinek a pap, kinek Tregillis szinte ismeretlen, és a Moly-on meglehetősen népszerűtlen sorozata.) Szóval spongyát Tóth úr szubjektív merítésére, mert az vesse rá az első követ, aki tudta volna jobban csinálni!

Hatalmas elánnal haladtam a könyv olvasásával. Aztán a Radch Birodalomnál lelassultam. Nem ismertem a sorozatot. Ráolvastam itt, a Moly-on, és nem is támadt bennem túl nagy érdeklődés a megismerése iránt, különös tekintettel a gender-dolgok emlegetésére, amit jelen könyv méltatlanul említetlen jegyzete is felvet, mert nekem ettől a hátamon is áll a szőr. Viszont ezáltal ez a könyv sem nagyon kötött le onnantól. S miközben lapozgattam, volt időm azon tűnődni, hogy nem jár-e vele így bárki, aki olyan könyvekről, birodalomakról, univerzumokról olvas, amikről halvány gőze nincsen? Mert ha igen, akkor a moly.hu-s phetei pompás értékelésében megfogalmazott vágyakozás, tudniillik, hogy az ilyen és hasonló művek végre oda teszik a sci-fit, ahová való (jó-jó, persze, kérdés, melyik sci-fit, de most ne szőrözzünk!), nos az bizony naivitás, mert nem fogják oda tenni.

Elmondom, szerintem miért nem, és miért célt tévesztett ez egyébként jól megírt, élvezetes könyv. A legfontosabb: nincs, illetve csak nagyon kis felületen van visszacsatolása a mindennapi valóságunkhoz. Úgy értem, ahhoz, hogy most kedd van, 15:19, amikor ezt a mondatot leírom, van még néhány óra addig, amíg újra látom Szerelmetesfeleségtársamat, és nagyon vacak fizetést kapok a munkámért. A Mátrix és a Dr. House nagyon sok mindenben azonnal visszacsatolt. Az a kérdés, hogy Lucas, Herbert, a Star Trek és egyebek hogyan konvertálták a földi politikát az univerzumba, s hogy az ottani politikai xarakodások hogyan változtatták hatalmas vakuvá a Halálcsillagot, vagy hogyan döntötték romlásba a Dűne birodalmát, nos, az bizony érdekes elméleti pepecselés, de nincs közvetlen ráhatása a jelen percemre. De tartok tőle, hogy még a 2018-as magyar választásokra sem. Mert egyébként szerintem a könyv egyik legérdekesebb felvetése, hogy a jobbítás (vö. Paul Atreides szándéka és a totális diktatúra kialakulása, minden szándéka ellenére) hosszútávon nem hoz-e gyalázatosabb állapotokat, mintha senki meg nem mozdul, és minden marad a régiben (vö. a magyar rendszerváltással)?

Szóval Tóth Csaba elemezgeti a nyilván kedvenc alkotásokat, hogy összevesse kedvenc szakmájával. S ahogy mondtam, bennem egy idő után az a kérdés merült fel, hogy jó, de akkor most mi van? Persze, politizálunk a sci-fikben is, oké, felismertem, hogy többet, mint gondoltam volna, de így, hogy tudom, hogy ennyit és így, no, akkor mi van? Közben Tóth Csaba ahol tud, hoz földi, valós példákat (pl. a fent említett beavatkozásra Irakot), ezzel élőbbé teszi, amit ír, de a politika úri passzió, innen lentről maximum szidni tudom, akik fent vannak, vitatkozni róluk, azzal, aki az itthez képes egy szinten van, és jó, nagy ritkán dicsérni őket, de szép lassan alig van mit, mert színjáték az egész, meg pénz, meg hatalom, és úgyis megszívjuk, bárki van ott, bármit csinál.

Így valahogy. Összefogom egy kicsit, jó? Jó ez a könyv, bemutatja a legnagyobb sagák némelyikének politikai vetületeit, eljátszik ezzel-azzal, érdekes, olvasmányos, de nem tudjuk meg tőle, hogy mitől megy a villamos.

Aztán amikor már fel akartam adni, jött a hatodik fejezet az idegenekről, robotokról, meg a hetedik az egyenlőségről és az egyenlőtlenségről, s ezekben már megcsillant, amit a könyvből hiányoltam: a mindennapi kapcsolódás.

De ekkor már valahogy késő volt.

* Aigi értékelését A sci-fi politológiájáról elolvasása és a saját értékelésem megírása előtt, de a gondolataimban való összerakása után olvastam. Merthogy ő is erre a két rokon-könyvre asszociált.

Bolyki Tamás, a könyv szerkesztője munkatársa a Hihetetlen Magazinnak is. A magazinnal, úgy, ahogyan ezzel a könyvsorozattal is, ellentmondásos a kapcsolatom. A magazin számait, úgy, ahogyan ennek a sorozatnak a részeit, nem veszem rendszeresen, csak azt, ami konkrétan érdekel. A magazinnak a különszámai szoktak érdekelni, a könyvsorozatnak a vallással, ezotériával, spiritizmussal foglalkozó részei.

Mind a magazin, mind a könyvsorozat elmondhatja magáról, hogy egy eszmének, világlátásnak sincs alárendelve, és nyitott mindenre, ami nem megszokott, alternatív magyarázata történelmi, tudományos eseményeknek. Vagyis egyáltalán nem vádolhatók azzal, hogy a hagyományos történelem-szemlélet béklyóiban vergődnének.

Az is tény, hogy az alternatívák egyikénél sem kötelezik el magukat. Mind a magazin, mind a könyvsorozat említett darabjaira jellemző, hogy jobbára bemutatja, elsorolja az alternatívákat, de a szerkesztők nem teszik le egyértelműen a voksukat semmi mellett. Mintha Bolyki Tamás még kételkedőbb lenne, mint a magazin főszerkesztője, Szűcs Róbert.

Viszont az egyöntetűen vonatkozik mindkettőjükre, hogy nem sokat pepecselnek a források felfedésével és ismertetésével. Vagyis lesz gondja annak, aki utána akar nézni állításaik, mármint a könyvek és a magazin valós tartalmának, de legalábbis forrásainak. Munkamódszerükre egyaránt jellemző, hogy csuda érdekes, sokszor elég vad elképzeléseket vetnek fel, mutatnak be, sorolnak fel, aztán nyitva hagynak minden vele kapcsolatos kérdést.

Ez nem feltétlenül baj. Különösen akkor, ha nincs is feloldása, magyarázata annak, amit írtak. Mert miért is kellene állást foglalniuk, ha nincsenek bizonyíték a kezükben? Felvetik az elképzelést, adnak mellé némi érvet, aztán lehet studírozni, kutakodni, ha valakit mélyebben érdekel a kérdés.

Ez a könyv arról szól, amit a címe mond: az írott történelem rejtélyeiről. Kezdve a világ születésével/teremtésével, az evolúció, az ember törzsfejlődésének a kérdéseivel, ellentmondásaival, a vízözönnel, folytatva Atlantisszal, Mu-val, a sumérokkal, a dél-amerikai kontinens aztékjaival, majáival, az árjákkal, Thule földjével, hogy végül kikössünk a magyaroknál, azoknak is a sumér-kapcsolatánál. Úgy kb. ennyi. Most valahogy nem kötött le annyira az, amit olvastam. Olyan kis felületesnek tűnt. Kazalba rakottnak. Volt, amit figyelmesebben olvastam (pl. a világ kezdete, evolúció, Atlantisz), de úgy különben csak olvasgattam.

Böszörményi Gyula egyet jelent számomra a Gergő és álomfogók-kal. Előtte nem olvastam semmit tőle, utána a Gergő-könyveket, meg egy-két Gergő-következményt (de azokért már nem lelkesedtem).

Aztán volt némi, igaz, csak internetes, írásbeli kapcsolatom Böszörményi Gyulával. Kedves, segítőkész embernek ismertem meg, hiába, hogy ismeretlenül kerestem meg. 
Ez persze egy író képességeit nem határozza meg, mert lehet kedvesen, empatikusan rossz író valaki, ahogy fordítva is igaz, írhat mufurc vadbaromként valaki elsőrangú könyveket. De Böszörményi Gyula segítőkészsége annyit nálam mindenesetre elért, hogy kicsit nehezebben írok értékelést a könyvéről. :-)

*

Az Ambrózy báró eseteiről szóló sorozat témaválasztása és időbeli elhelyezése telitalálat. Nem mondok újdonságot: a XIX. század utolsó és a XX. század első éveiben zajlik a történet. A gyilkosságos, romantikus krimi.

Aminek olvasása közben művelődünk is, mert megismerhetünk sok, korabeli utcanevet, a mindennapi beszédben előforduló, de mára eltűnt kifejezést, a budapesti szlenget, s a gyönyörű erdélyi szóhasználat kis részét is. (Nem tudom, a könyvben hogyan van, nekem az e-bookban azonnal előhívhatók voltak a lábjegyzetetek; a magam részéről azt tartom normálisnak, ha az olvasónak nem kell a végjegyzetben lapozgatnia, hogy megkeresse a magyarázatokat, hanem csak lepillant a lap aljára, és győzelem, ért is mindent.) 

Magától értetődik, hogy ahhoz, hogy mindezt így összehozza, Böszörményinek elég sokat kellett kutakodnia. Vagy valami pazar könyv kerülhetett a kezébe a századfordulós Budapestről. :-P 

Mindenesetre kellőn adagolva nyomatja a plusz ismereteket. Nem tolakszik*, de nem is szalaszt el alkalmat. 
Gondolom, amikor az NKA-nak leadta a regény szinopszisát, emitt dönthettek a támogatásról az illetékesek: szórakoztató irodalomba csomagolt, fogyaszthatóvá tett történelmi, nyelvi és szociológiai ismeretterjesztés. Nyami!

Aztán még a nyelv használatáról. Nem tudom, képes leszek-e fogalmazni értelmesen, amit gondolok. 
Amikor a Gergő-könyveket olvastam, bármennyire szerettem őket (főleg az első kettőt), és bármennyire az is a véleményem, hogy übereli a Harry Potter-könyveket, sokszor találkoztam bennük olyan megfogalmazásokkal, amik, és itt vagyok bajban, egyszerűen, hm… (talán) suták voltak, kilógtak a szövegből. Napi poénok, a szleng-nyelv oda nem illő, vagy odaillő, de mégis, a szövegösszefüggésből kilógó, csak erőszakkal beleszuszakolt, kilógó alkalmazása, no, ilyesmikre gondolok.** Nos, Böszörményi dicséretére legyen, azt kell mondanom, hogy ez a szöveg sok helyen nem pusztán szórakoztató, hanem irodalmi szöveg. Ami különösen akkor értékelendő, ha nem feledjük el, hogy voltaképpen nem szépirodalmi-, hanem kalandregényt, krimit olvasunk. A két regény-folyam, a Gergő és az Ambrózy ilyetén értéke egyértelműen és gondolkodás nélkül az utóbbi javára billen. Egyszerűen és hála Istennek, ebben a kötetben semmi ilyet nem találtam.

Böszörményi szereplői meglepőn élő, jellemmel bíró alakok, anélkül, hogy túlragozná, túlírná őket. 
S ez is hatalmas változás a Gergő-könyvekhez képest. A cselekedeteik konzekvensek, indokolhatók. (Nekem csak Mili lóg ki: ő azért akcióhős, mert erdélyi. Vagy ki tudja, miért? Mert alapvetőn egy erdélyi, városi könyvkereskedő lánya, nem pedig a Havasokban küzdő pásztoré. Ettől mondjuk lehetne hősalkat, de a könyv elején meg még nem az. Aztán egyszerre csak mégis.)

Böszörményi felhasznál sok korabeli, valós személyt, akik epizód-szereplői lesznek a történetnek. Azt mondjuk nem értettem, hogy minek egy valós személy neve, ha a könyvbeli szerepe szerint semmi köze nincsen a valós személyhez, sőt, a történet egészéhez sem, de fájni nem fájt, zavarni nem zavart, csak feleslegesnek, információk másodrangú felhasználásának éreztem. Ezen a ponton Böszörményi egyfajta alternatív valóságot alkotott (a´ la P. K. Dick), anélkül, hogy ezt valójában kiaknázta volna.***

* 

A krimi-szál sem tolakszik. A történet tempója megfelelő, nem rohan, de nem is cuppan bele a korabeli Budapestről, Magyarországról szóló ismeretekbe, megmarad olvasói ismerteit szórakoztatva bővítő kriminek. Ami abban az értelemben nem baj, hogy ebben is rendhagyó. Ugyanis a történet elmesélése két síkon, két időben történik. Egyfelől az alaptörténet 1896-ban indul, egyes szám harmadik személyben. Aztán az alapszálra fekteti rá az író az annak cselekményeit megismerni vélő második szálat, 1900-ban indulva. Viszont a két idősík történéseit felváltva olvashatjuk.

Az már számomra kérdéses, hogy mi értelme volt az utóbbit egyes szám első személyben írni? Az, hogy melyik idősíkban vagyunk a fejezetek elején a dátum árulja el. Az elbeszélésmód váltását különösen az teszi megindokolhatatlanná, hogy ebben az E/1. elbeszélésben töméntelen olyan jelenet van, amelyet Mili nem élt személyesen élt át, mégis minden részletre kiterjedőn számol be, arról, ami térben és időben tőle távol történt. Ennek miértjét egyszerűen nem értettem. Semmi sem került volna egy olyan megoldás, amely ezeket a részeket egy újabb fejezetbe helyezi el, ha rövid, hát rövid, és ugyanazzal a keltezéssel látja el, mit a Mili-fejezeteket. De persze még egyszerűbb lett volna ha nem maga mesél, hanem mindvégig a narrátor. Ez a történetkezelés, ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jobban zavart. De túlléptem rajta.

*

A könyvet gyakorlatilag két nap alatt kiolvastam. (Könnyű nekem, nyaralunk.) Haladtam vele, és olvasni akartam. (Mára ebből tudom, hogy egy könyv jó-e nekem, ha van-e belső kényszerem az olvasásra, vagy csak olvasom, mert szeretek olvasni.) Ma reggel fejeztem be. Döbbenten. Ugyanis a könyvnek nincsen vége, csak befejeződött. Gyorsan utána néztem a Moly-on. Ambrózy báró esetei, két feledik-kötettel az ötödik kötetnél tartanak. De az első kötet cselekménye, ahogy gyanút fogva utánaolvastam, még mindig nem oldódott meg. S ez így számomra, elnézést a tiszteletlenségért: rétestészta. A nagyobb baj, hogy bármennyire tetszett az alaptörténet, annyira , hogy még négy köteten keresztül erről olvassak (saccolva: ezer-ezerkétszáz nyomtatott oldal, nem néztem pontosan utána), nos, annyira azért nem. Azt hittem, Ambrózy báró esetei kötetről kötetre mások lesznek (igen, tudom, minden kötetben van valami, csak abban megoldott eset). Ha elolvasok egyet, befejezett sztorit kapok, nem pedig végtelenné nyújtott szappanoperába ágyazott történeteket. :-( S evégett elveszett a lelkesedésem. Beleolvastam a második kötetbe, de amikor arra gondoltam, hogy még ötszáz oldalon követik Milit és Hangay bácsit sötét, gyanús alakok, és xaraxik, kekeckedik egymással a kicsit következetlen jellemű Mili és Ambrózy báró, úgy döntöttem, hogy nem. Azt még nem tudom, most nem, vagy egyáltalán nem, de egyelőre a második felé hajlok. Holott, szeretnék még Amrózy-st olvasni.

* Na jó, egy alkalommal igen: Mili öltözik, és közben minden szépítőszert megismerünk, de valami olyan összefüggésben, mint a Truman show -nak abban a jelenetében, amikor Truman kérdőre vonja a feleségét mi is zajlik körülötte, mire az egy porkakaó-reklámot kezd hajtogatni, s Truman nem érti, mi a francot zagyvál, ahelyett hogy értelmesen válaszolna. 
** Vavyen Fable is hajlamos ilyesmire, csakhogy az ő szövegeiben nem annyira szövetidegenek az ilyesmik. 
*** Egy kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint amikor az LGT, még vaskosan a bakelit lemezek korszakában (egy lemez átlagosan nyolc-kilenc dal) megjelentetett egy dupla kislemezt (egy oldalon egy dal, vagyis összesen két kislemezen négy dalt, ráadásul egyik erősebb, mint a másik), ami ugye, voltaképpen egy hiányos nagylemez: vajon miért nem még négy dal, és inkább egy nagylemez? Ami ebből a négy dalból kiindulva a Loksi után a második legjobb lemezük lett volna.

A Moly megértette velem, hogy átlagember vagyok. Az esetek többségében a véleményem megegyezik a nagy átlagéval. 

Amikor ma hajnalban felébredtem, és a visszaalvás előtt végig olvastam PKD jelen történetét, az utolsó mondat után csak lestem ki a fejemből, hallgattam a hajnali Holt-Kőrös hangjait, és azon tűnődtem, hogy ez most micsoda és megy-e valahová? Annak ellenére, hogy két nap alatt elolvastam, mert olvastatta magát. 
Aztán, amikor már tudtam, mit akarok írni erről a könyvről, a reggeli kávé mellett, itt, a nagy teraszon, a Holt-Kőrös partján*, elolvastam az értékeléseket, hátha velem van a baj. Megnyugodtam, úgy fest nem. Vagy a mainstream ízlés értetlen talpnyalója vagyok én is, ez is fennáll.

Alapból szeretem PKD történeteit. A kedvencem a Figyel az ég. Azon gondolkodtam, mi is a különbség a kettő között. 
Ami közös (és ezt már írtam valamelyik értékelésben), hogy PKD nem szereti, hanem használja a szereplőit. Mindegyik egy repetitív dallamocska, amelyik önmagában nem élvezhető igazán, csak az összhangzat alapján, és szerepe teljesen az előtte és az utána megszólaló dallamvariánsoktól függ. Vannak tehát különbségek a szereplők jellemében, s bár az nem mondható el, hogy a szereplők felcserélhetők, mert dehogy, de abban egységesek, hogy nem kerülnek közel az ember szívéhez, és marad a két lépés távolság minden történet minden szereplőjével. Mintha mindössze eszközök lennének csak a mondanivaló érdekben. Azt is egységesnek látom PKD sztorijaiban, hogy a szereplők szerepe, súlya változik a történetek során. Bárki is van fókuszban az első oldalakon, az nagyon könnyen mellékszereplővé válik a huszadikon, és végül az fejezi be a történetet, aki az elején olyan se hús, se hal nem volt az első lapokon. Ez nincs ellenemre, de bevallom, néha ad hoc-jellegűnek tűnik a váltás, mintha PKD egyszerűen megunná egy-egy szereplőjét, vagy valami egészen más jutna eszébe, és mint kisgyerek a Matchbox-ot a Transformer-ért félredobó kisgyerek, úgy hajigálja, gyilkolja, tünteti el a szereplőket, és viszi tovább a történetet. Ez van amikor tess nekem, van amikor indokolatlannak és követhetetlennek érzem. Ebben a regényben középpályás volt a szereplők helyi értékének a váltogatása. De váltogattunk szépen.

A nagyobbik bajom az volt, és ebben a Visszafelé világ nem áll egyedül, volt már más ilyen PKD-könyv is, hogy nem tudtam, igazából miről is szólt a történet. Mert ment egy darabig lineárisan, érthetőn, igen, tolódtak ide-oda a szereplők súlyai, olvashattunk nagypolitikai sakkjátszmák tömkelegéről, de valahogy az nem jött át igazán, hogy mi is a tömege a mérlegen ezeknek a játszmáknak, meg különben is, és ezt a befejezés aztán végképp erősítette, tulajdonképpen hány éves a kapitány?

Az pedig végképp zavart, amit egyébként több értékelésben is szóvá tettek a molyok, hogy az alapprobléma, az idő visszafelé folyása valami hihetetlen szinten nincs átgondolva, kidolgozva. Igen, a cigaretta az elszívás után visszakerül a dobozba, az ételt nem elfogyasztják, hanem felöklendezik, a halottak feltámadnak, öregszülöttek lesznek, de egyébként a történet tök lineárisan fut előre. És nem visszafelé. Vagy PKD annyira zseniálisan írta meg, hogy egyszerűen nem tudtam elkapni a fonalat a visszafelé folyásban. Vagyis volt, ami visszafelé történt, és volt, ami nem, de ettől meg nekem a koherenciát elvitte a szél.

A történet ezzel együtt érdekes, szokásosan kifordított PKD-i sztori, izgalmas üldözés, versenyt futás az idővel, lövöldözés, robbantás, kis ember nagy helyzetben, még szerelem/szerelmek, félre kefélés is van/vannak (persze csak PKD-i távoltatással, a cél érdekében), de mégis, úgy éreztem, PKD-nek volt egy ötlete és valamit írt belőle, ne vesszen kárba. De olyan érzésem van, mégis kárba veszett. Ha nincs igazam, tegyetek helyre és okítsatok, legyetek szívesek!

Addig bajban vagyok, mert tudomásom szerint már csak ez a magyarul is megjelent PKD-kötet hiányzik a polcomról, de jelenleg úgy áll a dolog, hogy pusztán csak a sorozat teljessége miatt kerülne fel oda.

* Békészsentandrás, Szarvas mellett. Ha eljuttok ide, mindenképpen menjetek el a Szent András Sörfőzdébe (Szarvas felé haladva az utolsó leágazás balra, s onnan pár száz méter), mert valami fantasztikusan különleges és finom sörök vannak itt, csapolva is (petpalackba is megteszik) és üveges verzióban is. Némelyik gasztronómiai orgazmus (Szent András Könnye, Betyár király, Magyar Vándor, Málnás búza), nyami!

Ahogy megtudtam a Moly-ról, ez E. S. Gardner nyolcvanadik Perry Mason története, s ahogy megtudtam a moly-hu-n, kitől mástól, pwz-től, ez volt az egyik utolsó története. Nyolcvan könyv, a mindenit neki, nem is tudtam…!

Gardner volt azon kevés krimiírók egyike, akitől, mint tudjuk egy előző értékelésemből, viszonylag sok könyvet olvastam kamasz koromban, és a mennyiségi jelző utal arra, hogy élveztem az írásait. Az egy más kérdés, hogy egy darab történet nincsen, amit vissza tudnék mondani, de a krimi talán nem is erre van. (Két mindenképpen kivétel akad számomra ötletességben és számos erkölcsi kérdés felvetésében: A tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient expresszen)

Ami a borítót illeti, a Lap-ics Kiadó kitett magáért, az egész úgy mellényúlás, ahogy van. A címlap felső negyedében, a Perry Mason felirat o-betűjében van egy arc. Egyértelműen Humphrey Bogart-ról mintázva. Mivel a Mason feliratba tették bele, nyilván ő Mason. Pedig tudomásom szerint ő nyilván nem Mason, hanem Philip Marlowe. 

Aztán a borító festménye. A lány arca majdnem szép, de a szája valahogy elcsúszott. Ez még elmenne, csak valahogy gagyi. De az autóban lelőtt krapek a lány arca mellett, rejtély, mit keres a borítón, mivel a könyvben szereplő halottat a épületben ölték meg, és onnan a hullaházba vitték. Viszont ez meg jó illusztráció. 

A könyv címe, erről mondjuk nem a magyar kiadó tehet szintén félrevezető. A címben szereplő hölgy fiatal, szőke, megtudjuk a méreteit (36-24-36 [gondolom] inch; 91-70-91 cm), sok mindent a jelleméről, de a szépségéről meg nem sokat, csak a méreteit. Mindenesetre a pasik nem hullanak utána, mint a döglött legyek, még Della sem ejt róla egy szót sem. Ráadásul kétséges, hogy csaló-e egyáltalán a kis hölgy. Inkább csak hazug. Hogy ezt Gardner eszelte-e ki vagy az ő eredeti kiadója, a csuda tudja. 
Szóval a borító egy rakás félrevezetés, amiről tehet a magyar kiadó is, meg az eredeti, amerikai is.

Ez a történet soványka terjedelmileg és tartalmilag is. Valahogy olyan kis lapos mindkét értelemben. 
Magam is csudálkoztam, hogy fel sem ocsúdtam, már a felénél tartottam, és ahogy az általam nagyra becsült és már idézett pwz megjegyezte, a könyv háromnegyedénél történik a gyilkosság. De az is igaz, ahogy ő is mondta, hogy addig sem unatkozunk. Csak valahogy kurta-fucsa volt a háromnegyed után a negyedre eső konfliktus és megoldás. Ami számomra a nagyobb gond volt, hogy a szereplők csekélyebb száma miatt a megoldás is kimagozható volt, viszonylag könnyen, még nekem is. Legalábbis nagyjából. Ígyen nálam nem is szólt túl nagyot a történet, még úgy sem, ha az indítékról fogalmam sem volt (pedig csekélyke erőfeszítéssel még arról is lehetett volna, Gardner odapöttyözte a jeleket).

Szóval kellemes kis szórakoztatás ez a könyv, pár órás kikapcsolódás Perry Mason egyik utolsó védőügyvédi esetével. Nem tesz többet, szórakoztat. De mondom: szórakoztat.

A közelmúltban jártam a Semmelweis utcában, ahol is megálltam a Magyarok Háza kirakata előtt, amelyben a Magyarságtudományi Füzetek eddig megjelent számai kínálták magukat. Úgy a huszonegyéhányadik példányig az összes ott sorakozik a polcomon. Akkor valahogy lemaradtam a sorozatról. Egyből azt stírőltem, miről maradtam le. Egyből feltűnt Einstein arca. Mint kakukktojás. Mert, ugye, Magyarságtudományi Füzetek. Einstein meg kevésbé magyar. A tudomány, mint olyan, még kevésbé. Einstein pedig nyilván nem magyar világképről írt. Azonnal betértem megvenni. Nem sikerült, mert csak nagy címletű bankjegy volt nálam, s nem tudtak visszaadni. De legközelebb már kiszámolt pénzzel mentem.

A füzet megmagyarázza a megjelentetés okát: túlléptek a kitűzött célon, mert a szerző, dr, Balogh Sándor mondanivalója egyetemesen fontos.

Vágjunk bele! 
A szerző nem állít mást, mint azt, hogy a tudomány mára zsákutcába jutott. A materializmus zsákutcájába, amely kizárólag alulról próbál felfelé gondolkodni, és a részletek alapján próbálja összeállítani a nagy egészet. S így eleve tudománytalannak ítél mindent, ami ebbe a világképbenem fér bele. Valahogy úgy, ahogyan egy lábjegyzetben idézett, álhivatalos szócikk megállapítja: Tudományos fikció – olyan tudományos elmélet, amely kihagyja Istent. Holott, mondja a szerző, a teljes kép csak hierarchikusan megismerhető. Valahogy a jól ismert arisztotelészi oksági elmélet alapján: minden mozgás mögött ott van a Mozgató. S mert így tesz a tudomány, kénytelen a véletlen, a valahogy, az önszerveződés, és a tudjuk szavakkal manipulálni. S mondja, az utóbbi, a tudjuk mögött jobbára ennyi áll: A redukcionista módszer könnyen megzavarja a laikust: ha egy tudós „tudja” ki vagyok én, hogyan vitatkozhatnék egy tudóssal, egyáltalán meg merhetem-e kérdőjelezni, amit egy tudós „tud”? Pedig az ilyen „tudjuk”, gyakran csak azt jelenti, hogy ismerjük a közvetlenül látható előzményeket, de fogalmunk sincs, hogy mi okozta az előzményeket, és hogyha az előzmények létrehozzák a vizsgált eredményt, vajon miért történik az, ami történik.

Balogh Sándor nagyot mer: azt állítja egy einstein-i előszó alapján, hogy a tudománynak új paradigmára van szüksége, mert a jelenlegi, ahogy írtam, zsákutca. Képes törvényszerűségek felismerésére, de alig képes többre, mint milliárdok elköltésére olyan sehová sem vezető kísérletekre, mint a részecskegyorsítás, vagy az ellenőrizhetetlen húrelmélet körüli cécót. S amivel foglalkozik, annak már régen alig van gyakorlati haszna.

A kvantumfizika (nocsak, ismét!) sok mindent felborított. Ismerjük a hatásait, de nagyon ismerjük a miértjeit, a hogyanjait. Ráadásul teljesen felborította a statikus newton-i fizika egyetemlegességét. A „hiszem, ha látom” hozzáállás teljesen értelmét veszítette, hiszen régen túllépett a fizikailag érzékelhető három dimenzión. Az amiről beszél, amit feltételez, már régen olyasmi, mint a hangyáknak magyarázott konyhatechnika.

Dr. Balogh Sándor mondanivalója gyakorlatilag leegyszerűsíthető a következőkre:

1. Ami van vagy történik és amit az okság elve megkövetel, az nem lehetetlen, nem lehet kizárni a tudományok területéről.
2. Amikor a végső dolgokról van szó, el kell fogadni, hogy valami vagy Valaki VAN.
3. Isten elégséges oka a valóságnak. De azonnal ki is emeli, hogy ez nem „istenhit”, nem hit a teremtő Istenben, hanem tudományfilozófiai konklúzió, annak megállapítása, hogy létezik egy teremtő Isten . Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez az Isten nem szükségszerűen azonos sem az Ó- sem az Újszövetség Istenével. (Gondolom, ez sokaknak megnyugtató.) Pusztán csak azt, hogy Isten van. Mint létező oka mindennek.

Ez a könyvecske lényege. Amit természetesen doktor Balogh sokkal hosszabban, kimerítőbben és tudományosabban fejteget. Sokszor úgy, hogy fel is adtam a megértését a tudományosabb részeknek. Ismerethiány és hiányos szürkeállomány végett. Viszont, ahogy többször leírtam már, éppen a kvantumfizikáról olvasott egy-két könyv volt az, ami megerősített abban, hogy a tudomány nem mindenható, és sokszor ugyanúgy képviselőnek metafizikai befolyása, hite alatt áll, mint az általa kárhoztatott vallások képviselői. (A szerző erre hozza példának a nyugati orvostudományt, amely, szemben a keleti orvoslással, csak kezeli a betegséget, néha nagyobb bajt okozva, mint amit az alapállapot jelentett, szemben a keleti orvoslással, amely az embert, mint egészet nézi.) S így eleve kizár magyarázatokat, mert nem illenek bele a világképébe. Ez a zsákutca.

Amit nem fogtam fel az a lényeg: mitől új ez a paradigma? A XIX. század végéig az összes tudomány képviselőnek ez volt a világképe. (Figyelj csak, Szerelmetesfeleségtársam!) A zene is tudomány, és például Bach egész életét annak szentelte, hogy művein keresztül mutassa, bizonyítsa be Isten létezését, nagyságát és szeretetét.

Dr. Balogh Sándor írását csuda izgalmasnak és felettébb naivnak találtam. Ha egyet is értek vele. Amit át akar adni voltaképpen hitkérdés. S tudomány emberei, néhány kivételtől eltekintve, ha el is jutnak odáig, hogy valamire már csak a VAN lehetne magyarázat, nem lépik át a küszöböt, mert a következtetést eleve kizárják. Ebben képtelenek hinni, számukra megváltoztathatatlan, hogy a véletlenben, a valószínűlegben, az önszerveződésben higgyenek.

Jó tudom, ismétlem önmagamat! Mert nem egyszer írtam már, hogy bajban vagyok egy adott könyv értékelésével. De most is bajban vagyok. Kolozs Pál könyvét nem tudtam ugyanis letenni, de voltak oldalak, amiket simán és minden lelkiismeret-furdalás nélkül átlapoztam, s miután elolvastam, mégis az volt az érzésem, hogy ezt a nagyon élvezetes, humoros, szellemes könyvet teljesen felesleges volt elolvasni.

Pedig annyira kitalált, annyira megcsinált, és annyira Réber Lászlósak már az első oldalak is. ötöt kell lapoznunk, hogy a főcímlaphoz eljussunk, és addig van egy csomó réberes gyilkosság.

Irodalomtörténetet olvashatunk, az irodalomnak is egy kis, sajátos szegmensének a történetét, a krimi műfajét. De voltaképpen nem is történet ez, hanem utazás. Aki utazik, nem mutat be mindent, nem lát át egy komplett országot, nem ismer meg mindenkit azon a helyen, azokon a helyeken, ahová utazott: azt írja le, amivel találkozott, és úgy, ahogyan ő látta. Aztán a mozaikokból vagy összeáll valami összkép, vagy nem.

Az a baj, hogy Kolozs Pál könyve által nem áll össze. Pedig akár meg is tehetné.

Mondom, nagyon szellemes a könyv. Mert nem azt teszi, mint például Szerb Antal, hogy elindul a kályhától, és még olyan írókról is lényegi meglátásokat tesz, akiket szinte csak ő ismer. Nem, Kolozs Pál valami regény-félét ír a krimi műfajról. Az anyaggyűjtés Albionban maga a történet. S vannak nagyon jó megfogalmazásai, meglátásai. És információgazdag. És tök fölöslegesen szószátyár, ami az általa említett, mi említett: bemutatott könyvek tartalmát illeti. De még a bemutatás sem jó szó. Poe híres novelláját, a krimi műfaj egyik legelső darabját, amely eredeti formájában harmincöt oldal, Kolozs húsz oldalon keresztül mutatja be. A megoldással együtt. :-O
S így tesz még nagyon sok mindennel. Aki nem akarja zanzában megismerni a következő könyveket, történeteket az ne olvassa el Kolozs könyvét:

Edgar Allen Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság 
Conen Doyle: A Thor-híd probléma 
Karel Čapek: Betörők, bírák, bűvészek és társaik (Igaz, innen csak egy novella, de a címét nem árulja el, én meg így költözés után nem tudom, hol is van a könyv, hogy megmondhassam…) 
Karel Čapek: A költő
G. K. Chesterton: Furcsa lábak 
Edgar Wallace: A három igaz ember 
Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset 
Alexander A. Milne: A vörös ház rejtélye 
Gaston Leroux: A sárga szoba titka 
E. S. Gardner: A harcias nagymama esete 
Móricz Zsigmond: A tiszazugi méregkeverők 
Geroges Simenon: A kis szabó és a kalapos 
Dürrenmatt: Az ígéret (Harmincöt oldalon!) 
Dürrenmatt: Késő őszi esti órán 
Graham Greene: A merénylet (Harmincegy oldal)

Remélem, nem hagytam ki semmit! 
A poén az, hogy voltaképpen semmi szükség a rettentő hosszú összefoglalásokra. A végső megoldások lelövése pedig egyszerűen gonoszság az olvasókkal szemben.

Nagyobb baj, hogy minden szellemesség, találékonyság ellenére képtelen voltam átlátni némely fejezetek miértjét (akkor is, illetve akkor sem, ha nagy élvezettel olvastam őket) és még nagyobb baj, hogy nem leltem a könyv szerkezetét sem. Mint tyúk az udvaron, ide csippent, oda csappant, ide pottyant, oda kotkodácsol. De nem győzőm hangsúlyozni, végig vele vagyunk, hallgatjuk, figyelünk rá. Chandler falhoz kenése miatt pedig, de, haragszom Kolozsra, mert éppen a napokban szerelmesedtem bele az általam most először olvasott Chandler egyik könyvébe, és az ember megvédi a szerelmét, különösen, ha friss, élő szerelem! Biz' a!

Szóval utazgatunk Detektíviába, de sehová nem jutunk az utazással. (Illetve de, kíváncsi lettem John Dickson Carr könyveire. Lehet, más más írókkal jár így.) Kapunk egy kupac spoiler-t, kapunk egy nagy kupac szubjektivizmust, nagyon élvezzük, amit olvasunk, ezt nem győzöm hangsúlyozni, de mondom, a végén sehová nem jutunk. S ráadásul aki eddig nem olvasott krimit, Kolozs hatására valószínűleg nem is fog, de aki eddig is olvasott, az ezután is fog. Már csak azért is, mert bár én magam is örvendezem pl. Chandler Kolozs szerint nem is létező irodalmiasságának, de voltaképpen amikor Burroughs Tarzan- vagy Mars-történeteit olvasom, tudom, hogy a szöveg stílusilag, szerkezetileg vacak, de mégis, képtelenség őket letenni. Vagyis van valami a szöveg minőségén túl a könyvekben, valami, amit nem tudok megfogalmazni. És ez fordítva is igaz: van olyan szöveg, ami minőségi irodalom, príma szöveg, belátom, de képtelen vagyok élvezni, elmerülni benne meg még kevésbé tudok. Így van, ez barátaim.

Tehát nem mondom, hogy ne olvassátok Kolozs Pál detektíviai utazását, mert de, mert érdemes, mert élvezetes, de azt mondom, hogy ne legyen feltétlenül mérce számotokra ami könyvében értékítélet. Mert ugye, nem kell valakivel egyetértenünk ahhoz, hogy szeressük.

Az ember olyan, hogy kategóriákban, fiókokban gondolkodik. Kell hová tenni, mihez kötni a dolgokat. Ha tudom, hogy az alsógatyáim és a zoknijaim a komód felső fiókjában vannak, nem kell minden egyes alkalommal kutatnom, hol is vannak, hová is tegyem őket? S ha újat veszek, akkor nem az ingek és kabátok közé nyúlok, nem a szerszámos polc felé közelítek, nem az íróasztal fiókban turkálok, hanem megyek a komód felső fiókjához. Nagyon sok időt takarítok meg ezzel. 
Szelektálnunk kell az információkat, egyre gyorsabban, egyre radikálisabban.

Így vagyunk ezzel a Moly-on is. A könyvek egymásról szólnak, írta valahol, ha jól emlékszem, Umberto Eco. Sokszor egymásból születnek. egymás oldalhajtásaiból nőnek ki; egy ötlet, egy hangulat, egy mondanivaló annyira fontossá válik egy másik író számára, hogy abból külön könyvet csinál. Talán példákat sem kell nagyon sorolnom, elég csak mondjuk Swift Gulliverjére gondolni, aki megihlette Karinthyt és Szathmári Sándort is. És az ihletettség itt egyértelmű, egyenes vonalú, s mégis, mindkét mű, azonos súlyú az eredetivel. Sőt, részemről Szathmári még élvezetesebb is.

Namost, itt van ez az új régi PKD regény, A végső igazság. Már a címe PKD a legjavából, mert lehet a könyv utolsó mondata után agyalni vastagon, hogy mi is az a végső igazság? Mert ezen a háború utáni Földön csupa igazságtalanság van. Mindenféle szempontból. De a regény elsősorban a dezinformációra, az álhírekre, sőt, a kitalált személyek műszemélyiségére koncentrál. A tömegeket műszemélyiségek műhírekkel, műinformációkkal tartják sakkban, hogy teremtett művilágukban engedelmes rabszolgák legyenek. Egyáltalán: örüljenek szűk lakókörnyezetükben, hogy élnek, van mit enni, s hogy a Nagy Testvér, oppárdon, a Védelmező gondoskodik róluk. Ami egyfelől igaz, van gondoskodás, van élelem, van víz, van munka, de ezentúl semmi nem az, aminek látszik, semmi nem úgy van, ahogy gondoljuk.

Vagyis, igen, PKD megalkotta, újra fogalmazta az 1984-et. S bár vannak komoly áthallások Orwell művével (vö. zokni a komódban, Swift-Szathmári), nem volt olyan érzésem, hogy PKD lenyúlta az elődöt, kicsit átfazonírozta, különben minden ugyanaz, és már az eredeti ötlet meglepetés sincsen meg (vö. például: Vanília égbolt vs. Nyisd ki a szemed!)

A történetben nem merülnék most el. PKD módszere és stílusa PKD-i. Ahogy az lenni szokott: távol tartott figurák, akik nem ellenszenvesek, de nem is kerülnek közel a szívünkhöz, egy világ, ahol semmi nem az, aminek látszik, és a szereplők nagyon ritkán azok, akiknek tűnnek. Ebben tehát senki ne várjon nagy változást. Sőt voltaképpen a fő mondanivalóan sincsen semmi új: a világ, ami körülvesz,csinált, alkotott világ. Nem egy transzcendens isten által alkotott, nem valami párhuzamos valóság világa, hanem a hatalom birtokosai/bitorlói által, elsősorban a média és az erőszakszervezetek által alkotott világ. Amiben kiderül az is, hogy a hatalom emberei ugyanúgy emberek, félelmekkel, bizonytalanságokkal, bezárva a hatalom kényszerpályáira (ahol néha ölni is kell), a hatalom kikerülhetetlen módszereibe. S PKD kimondja a frankót: média és erőszak. S nincs kivétel: senki nem lehet önmaga. Aki alul van, az azért nem, mert etetve van, fogalma nem lehet, mi zajlik a felszínen, s ha lesz is fogalma, vagy meghal, vagy a földalatti léthez képest ugyan luxus börtönbe zárják: de börtönbe zárják.* 
Aki felül van, az pedig tarthat a jól ismert kényszerpályáktól, módszerektől. Mert ma nekem, holnap neked… S aki fél, az nem szabad, mert nem lehet szabad. Csak mások a problémái.

PKD nyitva hagyja a regényt. Ahogyan szokta. Van egyfajta feloldás, de továbbra sem lehetünk biztosak semmiben. Mert emberek vagyunk. A célok, a kényszerpályák és a módszerek pedig adottak. Hiába szép a lelkünk, ha egyszer élni kell, s ebben a világban csak ennek a világnak a módszereivel lehet élni és életben maradni.

Vagy ez is csupán a velünk elhitetni kívánt látszat?

* Évekig nem néztünk tévét Szerelmetesfeleségtársammal. Semmiféle marha nagy elvek miatt, hanem mert nem érdekelt. Nemrégen elköltöztünk, s párom azt mondta, legyen tévénk. Lett. Ezáltal rájöttem, hogy vagy buta, vagy öreg vagyok, vagy mindkettő: egy öreg, buta ember. Egyszerűen nem értem a reklámokat. Itt van ez a MOL-reklám például: festi magát apu nemzeti színűre, aztán akció-filmként peregnek a képek, és a végén a MOL-felirat: a szurkolóknak. S nem értem, mi a tőgy van? Aki szurkoló, az MOL…? A családot meg összetartja a kávé, amit az interneten szagoltat anyu a skaccal, mire az gyorsan hazaruccan Londonyországból. Mi van? Nem folytatom. Régen volt a termék, vedd meg, ha kell. Ma: kellkellkellveddmegveddmegveddmeg, kizárólag felszólító módban (bennem ez előhozta a dackorszakomat: NEM! Ma egészen más, látszólag össze nem függő dolgokkal manipulálnak, agymosnak. Média. PKD. Van összefüggés. Börtön.