A szemléletváltás nézőpont kérdése. Ha akarom: rugalmasság. Annak beismerése, hogy tévedésképes ember vagyok, aki új adatok birtokában nem restelli felülírni, korrigálni az addigi véleményét. Ha másképpen akarom: szélkakas gerinctelenség, gumi-hozzáállás.

Amikor azt mondom, feladom a Stephen King-gel szembeni eddig hivatalos álláspontomat („Nem szeretem Stephen King-et!”), akkor én természetesen az előbbi csoportba tartozom. 
Bár nem mondom azt, hogy szeretem Stephen King-et, de ez A búra alatt hozott számomra valami olyasmit, amit az eddigi könyvei nem. Ráadásul, legnagyobb döbbenetemre, éppen a végkifejletben tette ezt, ami más könyveiben jobbára a végső elszállás alkalma. S még ráadásul olyan ((SPOILER: kis látomásos, spiritualizált verzióban tette ezt, amit alapból nem szeretek sehol.))

Stehen King szemmel olvashatón nem hisz az emberben, és nem szereti az embereket. De szemmel olvashatón hisz az emberi értékekben, becsületben, kitartásban, elmésségben, szerelemben, barátságban, együttérzésben, szánalomban, stb. Csak úgy tartja, mindezek, sajnálatos módon a civilizáció csökevényes oldalági kinövései, a fő csapást a politika, a hatalom, az erőszak és az érzések nélküli szexualitás határozza meg. A cselekmény ennek megfelelő. 
A búra alatt című könyvnek vannak előzményei. Nem King repertoárjában és nem is a sztorit, hanem a mondanivalót tekintve. Elsőnek Hernádi Gyula örökbecsűje, Az erőd jut eszembe róla. Hernádi valamikor a hetvenes évek végén jelentette meg méltatlanul elfeledett kisregényét, amelyből még jól sikerült, parádés szereposztásos játékfilm is készült*. Az erőd előképe volt Az éhezők viadalá-nak, a Battke Royal-nak, és sok más egyéb oldalágnak. Hernádi történetében egy unatkozó milliomosnő játékot szervez a birtokán unatkozó kőgazdagoknak: a jelentkezők két csapatra oszlanak, az egyiknek meg kell védeni, a másiknak el kell foglalni a birtokra épített erődöt. A játékot a milliomosnő zsoldosai vezetik. Ölni nem szükséges (nem úgy, mint a későbbi irodalmi és képi következményekben), de az emberi természetből fakadón szükségszerűen bekövetkezik.

King történetében a búra alá szorult kisváros lakossága sem szükségszerűen ((SPOILER: pusztul el majd’ egy szálig,)) hanem egyrészt félrevezetve, másrészt gondolkodásbeli lustaság, harmadrészt a politika és a vallás demagógiája miatt. De az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a könyvbeli főgonosz semmire sem menne, ha a körülötte élő emberek nem lennének korruptak és pénz- és hataloméhesek. Mert a regény fő konfliktusa ebből fakad: zárt környezetbe szorult emberek vajon mit kezdenek egymással, az összezártság a jó emberit vagy a rossz emberit hozza ki belőlük? King ugyanarra a következtetésre jut, mint utána is mindenki: az összezártság, a következménynélküliség teljességre juttatja a hataloméhséget, a bosszúszomjat és mindent, amit az ember csak produkálni tud. S azok, akik nem hajlandók ezt elfogadni, mindig csak követik az eseményeket, s csak próbálnak túlélni.

S meglepő fordulattal A búra alatt-ban ((SPOILER: gonosz elnyeri végső jutalmát, sőt, még némi önmagával való szembesülésre is kényszerül)) ami azért Kng-nél, beláthatjuk hamar, nem annyira szokványos.

Szóval jó kis regény ez, bármennyire is hosszú. Olvastatja magát, s nehéz letenni, s még gondolkodni is lehet rajta, akarok, s nem csupán a végkifejlet hogyaafenébeisvoltez-módján, hanem elsősorban erkölcsi, morális kérdéseken ((SPOILER: s bakker, még a földönkívüliek is olyan szarul működnek, mint az emberek!))**

S főleg: nem szívesen, de becsületesen be kell látnom, kezdem szeretni Stephen King-et. Emiatt a könyv miatt.

* http://www.mavi.hu/filmek/432-az-erd-teljes-magyar-film-1979 
** A Facebook-on volt egy jó kis mondat: „Olvastam egy könyvet az antigravitációról: nem tudtam letenni.”

4/5

(2016)

Hát, szóval, no, bizony, és akkor… Ez a könyv valami, valamiért, de annyira nem egyértelmű, hacsak az nem, hogy Vonnegut az Vonnegut, a neve pedig üzlet, így a halála után pedig még inkább. 

Hogy hogyan és miért került bele az életműsorozatba, hacsak nem rókabőr végett, azt nem értem. Mert maga a könyv is elárulja, na, nem egyértelműen, csak úgy lapítva, hogy nem posztumusz könyvről van szó. Vagyis Vonnegut életében már megjelentek az írások. Mármint az előszó, meg a szószedet, meg ál-Vonnegut ál-beszéd kivételével. Másrészt nem a kiadó szerkesztése, hanem Vonnegut haverjáé. Túlzással élve mondhatnók: egy kalózkiadás jogosítása, kánonba sorolása.

A könyv beszédek gyűjteménye. Ahogy kivettem, jobbára diplomaosztók terméke. Amiért Vonnegutot vastagon megfizették. Ami nem baj, csupán tény. Mondjuk a jól megfizetéshez képest egy-két beszéd kurta-furcsa, mint amikor (úgy emlékszem) Chuck Berry csupán háromnegyed órát játszott a plénum pénzéért, a sebtiben összekapott magyar kísérőzenészekkel. Akik a plénum szerint jobbak voltak, mint a Nagy Zenész. Ezzel szemben Vonnegut magát kíséri, magára van utalva, de az eredmény egy része, szellemes, okos és rövid.

Persze, mert tulajdonképpen mi a francot mondhat az ember egy csomó friss diplomásnak, a jövő politikusainak, közgazdászainak, irodalmistáinak, miegyebeinek, akiket nem ismer, akikhez köze nincsen, s akik nyilván nem lesznek mások, mint az előttük levő és utánuk jövő tengernyi más generáció. Összehablatyol egy sor nagyon szellemes, viszonylag semmitmondó, de pazarul élvezetes ezt-azt. Ami elviseli a nyilvános elhangzást, de nem feltétlenül kívánkozik könyvbe, mindörökre szólásra.

Álltam már viszonylagos tömeg előtt a volt általános iskolámban, és az öreg diákok nevében kellett beszédet tartanom, mindenféle szempontból irgalmatlanul vegyes hallgatóságnak. Nem volt kis feladat. Nem is tudom, sikerült-e megoldanom, és rajtam kívül érdekelt-e valakit, bárkit a tartalma. Én élveztem. De már a megírásakor, elmondásakor gondolkodtam, hogy jópofa vagyok, de vajon mi is a veleje? Van-e? Kell-e egyáltalán, hogy legyen? Amikor rájöttem, hogy, á, dehogy, onnantól élveztem a vele való pepecselést. Hogy a pepecselés végeredményét élvezte-e valaki más, dunsztom nincs. (A jóbarátom temetésén elmondott beszédem totális siker volt: utána ketten is megkértek, hogy őket is én temessem. Mondtam, húzzanak sorszámot, és plusz áfa, egyszer volt Budán Krisztus koporsót sem ingyen!)

Vagyis olvastam ezt a könyvet, ott marad a polcon, mert miért pont ez hiányozzon, de nem hiszem, hogy rongyos salátává fogom olvasni. Más pedig nem olvas Vonnegutot a családban.

3,5/5

(2016)

A történetem ott kezdődött ezzel a pompás, eddig teljesen ismeretlen könyvvel és szerzővel, hogy Szerelmetesfeleségtársammal elmentünk bringázni, és szokásunk szerint útba ejtettünk néhány könyvmegállós szekrényt. A Pók utcaiban nyomta a kezembe ezt a párom. 

– Nézd csak, ez olyan, amit te szeretsz: falusi környezet, nevetni is lehet rajta. Meg jópofa a szerző neve, azon akadt meg a szemem: Kukutyin. 
Ránéztem a könyvre: 
– Csin. Kukucsin. 
Zöldszemű társam nem tágított: 
– Annak nincsen értelme: Kukutyin! 
Mer a férfiember vitatkozni? Lett légyen olyan bátor, hogy már kétszer nősült, de akkor sem. :-)

Aztán adva van, ugyebár, hogy „Kukutyin” szlovák. Vagyis a fiam idősebb, mint az az ország, ami akkor még nem is létezett, amikor ő élt. S bár a kérdés örök érvényű: mit adtak nekünk a szlovákok, amikor még a himnuszuk is egy magyar népdal, de én most meg vagyok lőve, mert adtak egy Martin Kukučin-t. Aki tetszik, nem tetszik (tetszik), valami olyasmit tett le ezzel a kötettel, mint Tersánszky a Kakuk Marcival vagy Nyírő József Úz Bencével avagy Wass Albert Tánczos Mózsival. Eszembe jutott még Móricz is, mert minden tréfája, szeretetteli csúfondárossága, népiessége mellett Kukučin realista. Meg felmerült még bennem Mikszáth neve is. Meg mindez egybe'. Csak szlovákban. Vagy magyarban. Vagy irodalomban, inkább. Mert Kukučin-t frenetikusan nem érdeklik a nációk, csak az emberek. A nevük azért van, hogy megkülönböztethetők legyenek, nem pedig azért, hogy gyűlölhetők. Ahogy az idézett magyar íróknál is. Egytől egyig.

Kukučin elbeszéléseinek (mert elbeszélésekről van szó) a szereplői nem konzekvensen ugyanazok, bár egy-egy alak ismétlődik egy-egy elbeszélésben. A szereplők hús-vér emberek, esendők, szerethetők, csetlők-botlók, néha talpraesettek, néha gyöngék, néha erősebbek. De mindnyájan szeretnek élni, kinek-kinek ez mit jelent. S ahogy vezeti a szerző ezeket az alakokat, azt az olvasó meg nagyon élvezi, hol mosolyogja, hol kacagja, hol szánja, hol drukkol nekik. De nem akar tőlük elszakadni. (Én legalábbis nem akartam.)

Mert Kukučin nem csupán hangulatában olyasféle, mint a felsorolt szerzők, hanem Kukučin nagyon jól ír, élvezetesen, szaftosan (nem cekcuális értelemben), és fura, nem fura: szépen. Már amennyiben a szépség mellé nem reflex-szerűen a giccset és a nyálat társítjuk. Én nem. Ráadásul régen meghalt (1860-1928), ámde frissen felfedezett szerzőnk nem szégyelli felvállalni, hogy az emberi kapcsolatok, lett légyen bármilyen kapcsolatról szó, lényege: a szeretet. De mondanivalója mindössze egy, egyébként a legmulatságosabb elbeszélésben rezegteti meg a didaktikusság lécét (ami számomra egyébként nem csípőből szitokszó), s annak is csak a legvégén. Ám addigra már annyi poént elsütött, olyan kis tréfás utakon vezette a hőset, hogy teljesen magától értetődőn borítunk fátylat a botlásra.

Egyszóval, édes feleim, könyörögve esdeklek, ha hozzájuttok, olvassatok Martin Kukučin-t, mert őt olvasni jó dolog! Ráadásul úgy fest, sajnos mindössze három könyve jelent meg magyarul (amiből egyet a konyvar.hu-n kettőszáznyolcvan (azaz 280) magyar forintért leltem meg…* Viszont ne reménykedjetek, ezt a könyvet nem teszem a Rukkolára.

P.S.: Nem tudja valaki, hogyan tudnám rávenni Szerelmetesfeleségtársamat, hogy olvassa el ő is?

* Most nézem, a regikonyvek.hu ez is 320 forint, az antikvarium.hu-n 600. Iparkodjatok! :-D

5/5

(2016)

Európa, Budapest, 1976, ISBN: 9630705575 · Fordította: Hubík István

Nem vagyok jóban Miéville-lel. Elkezdtem a Konzulváros-t, de nagyon hamar feladtam. Aztán amikor az egyik céges autónk váltója kimúlt alattam Nagykőrösön és vonattal kellett visszajönnöm Budapestre, a Kraken-nel kicsit tovább jutottam, de unalomba fulladt számomra az is. Ezt a Patkánykirály-t a Stadionok metrómegálló újságosánál találtam, s gondoltam, hátha… Nem tudom, miért gondoltam? Talán mert igényes a borító, meg Agave-könyv, meg olyan sokan szeretik, s úgy fest, maradt bennem sznobizmus, ha recesszív-módban is.

Elkezdtem. Érdekelt. Mondjuk ezt sem tudom, miért. A fülszöveg aztat mongya, ez a debütációja az írónak. Olvastam. Még mindig érdekelt. Átléptem pár meg nem magyarázott kérdésen,(

Aztán volt egy pont, amikor rájöttem, miért érdekel ez a történet. Pár éve Maglódon jártam Szerelmetesfeleségtársammal, aki akkortájt járt Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamára, ezért önmaga és a lánya miatt is lecsapott egy helyi rendezvényre, a Mesefalura. No, annak egyik állomásán találkoztam először a patkányfogó, mesével. A második találkozás egy a feleségemnek a Könyvudvarban vett könyv volt: A patkánybűvölő. Utána volt még egy köröm, az eddig befejezetlen Pratchett-féle átirattal. 
Nem tudom, mi van ebben a történetben, ami annyira megfogott. Egyszerre undorodom az egésztől (megfigyeltétek, voltaképpen nincsen benne pozitív hős, nincsen benne erkölcsi magaslat, mindenki genyó gyilkos, vagy erőtlen áldozat), de mégis van benne valami, valami… Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, mindenki megtalálja a maga meséjét, ami róla a legtöbbet mondja el, és abban a mesében jobbára minden szereplő ő maga. Hm, vajon mi vagyok, Hameln város garast a fogához verő polgára, a patkányok, vagy a gyilkos Patkánybűvölő(fogó)? Vagy a meredt tekintettel, akarat nélkül a halálba menetelő gyerekek? Egyik jobb kilátás, mint a másik!

No, szóval Miéville megírta a Patkánybűvölő hollywood-i változatát. Modern környezet, modern megoldások 

, pépes gyilkosságok, mondjuk a' la metrószerelvény, stb.) A könyve mocskos és büdös. Csepeg a vértől és szennyvíz-csatornák szarától és a lefolyókba öntött ragacsos pörköltszaftjától, meg a többnapos emberi izzadtság keserű bűzétől. Ez az alapállapot. Ehhez jön még menet közben ez meg az, de azt az olvasó már enyhe rezignációval fogadja. A történet csavarodik erre-arra, Miéville jól ír, érzékletesen, mondhatnám: büdösen, az olvasó meg egyre kíváncsibb a 

főhős, Saul sorsára, akiről tudva tudjuk, hogy persze, hogy úgyis és úgyse…

Aztán az érdeklődésem egyszerre lanyhulni kezdett, és a könyv éppen jókor ért véget, mert ha ez valami hosszabb remake lett volna, biz' Isten abbahagyom. A végső csata

Szóval nagy a csinadratta, üvölt a drum and bass, sereglenek a patkányok, pókok, a madarak kiestek, folyik a vér, roppannak a koponyák, van egy-két meglepő (?) fordulat, a gonosz elnyeri a büntetését  

, a főhős úgy korrumpálódik, mint az atom, s ezzel gyakorlatilag visszatér az eredeti mese hőstelenségéhez.

Nekem túl sok volt. Sok a megmagyarázatlan dolog is 

És a könyv nem befejezett, csak abbahagyott. Nem az a bajom, hogy maradtak nyitott kérdések, hanem az, hogy olyan, mintha Miéville is megunta volna, amit ír, úgy fejeződik be. 

Összességében tehát végre van egy elolvasott Miéville-könyv az életemben, de nem érzem, hogy egy fikarcnyit is több lettem tőle. Nagyobb baj, hogy még azt sem mondom, önfeledten szórakoztam rajta, vele, általa. Ez a nagyobb baj.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Aleister_Crowley

2,5/5

(2016)

Szeretem Terry Pratchett könyveit. Eddig, amiket olvastam, mind bejövős volt. Tény, hogy néha kapkodtam a fejemet a kis tréfás félmondatoknál, és gondolkodtam, hogy én nem figyelek-e vagy a fordító követett el valami hibát (volt ez is, az is). Sokszor volt olyan érzésem, hogy Pratchett agyában ott van a Nagy Kép, pontról pontra, pixelről pixelre le akarja festeni, de annyira nem alapos, és a nagy igyekezeteben le maradnak részletek, amitől aztán az összkép sérül, vagy nehezen értelmezhető.

Ez az Erik nem ilyen. Nekem itt az egésszel van bajom. Talán azért, mert van ugye a zseniális felütés, ezzel a Faust-fílinggel. Goethe apó azért ezt nagyon kitalálta! Pratchett apó meg nagyon elkapta! 
Aztán elindul a cselekmény. Rendben, Pratchett sohasem mély-pszichológiát ír, soha nem a lélekmély avatott ízekre szedője, de aztán az egészből valahogy mégis árnyalt jellemek bukkannak elő. No, most nem annyira. Vagy most nem. 
A stílussal persze semmi baj. A cselekmény annyira beszívott, hogy nem tudott igazán lekötni. Megjelennek itt-ott, 

és így tovább, de nem állt össze pontos illesztésekkel a kép

, és meglepődtem, amikor vége lett: komolyan lapozgattam egy kicsit, hogy akkor itt most kiesett egy lap, vagy mi van?

Erik és Széltoló figurája persze nagyon ott van, széles ecsetvonásokkal meghúzott pengeéles kontúrok, ahogyan az kell. Még a motivációik is. Bár tizennégy évesen a világ legszebb nője kellene…? Stop! Visszagondoltam, önmagam vajon…, igen, kellhet, naná, a legyet is, röptében, persze! Ellenvetés törölve!

Szóval elolvastam, de örültem, hogy nem ez volt az első Pratchett-könyvem, mert ha ez lenne, akkor nem lenne ingerenciám a többire.

2,5/5

(2016)

Vaszary Gábor jó író. A harmincas-negyvenes években a könyveit vagy harminc nyelvre fordították le. A Monpti című regényéből Romy Schneider főszereplésével készült filmváltozat. Könnyed stílusa, humora, szerethető, jobbára bohém alakjai hamar elnyerik az olvasó kegyeit.

Vaszary szórakoztató író, regényi szórakoztató regények. Nem akarnak túl mélyet, túl nagyot mondani, nem művészi stílus-bravúrokkal operál, de a maga műfajában mégis egyértelműen stílus-bravúr, amit végrehajt. Témája többnyire a szerelem, a lelkek egymásba fonódása, férfi alakjait a nő mozgatja, nőalakjait pedig a szerelem.

Vaszary olyan, mint egy könnyű kapucsínó: nem keserű fekete, nem aromás tea, nem tejeskávé, hanem mindezek elegye: ízes, könnyű, zamatos, nem lórugás, de felébreszt, ébren tart, bár a hatása hamar múlik, s a történetei volta- és tulajdonképpen feledhetők, de ha nincsenek, és valaki már kóstolta őket, egy idő után hiányoznak. Hogy ezt az utat ugyanígy, újra bejárják.

A szőkékkel egyébként nincs mindig baj. Legalábbis a könyvben. A valóságban nekem volt. Nagyjából, két szőke, és több szőkésbarna lány/nő fordult elő az életemben. Ennyire, mint ebben a könyvben nem fordult fel miattuk a világ, de a szőkéim lepkék voltak, kicsit felkavarták a levegőt, lehetett gyönyörködni bennük, de nem volt túl nagy hatásuk. A szőkésbarnáimmal több baj volt, köztük volt már pillangói is, nagyobb szárnycsapások, nagyobb szenvedélyek, nagyobb viharok, nagyobb sebek…

Az alaphelyzet komikus: a főszereplők élni akarnak. Azok is, akik élni segítenének a barátaiknak, s közben akkorákat kavarnak, mint a falusi cigány vajda esküvőjén a szakács a kondérban. Nincsen hatalmas vágyaik, eszméik, nincsenek nagyra törő terveik, csak szeretnének kicsit jobban élni, és szeretve lenni. Ahogy mindnyájunk. Létezésüket nem zavarja a politika, ez egyszerűen nincsen jelen az életükben. Kis pénz (nem baj, ha sok, de legalább a mostaninál egy kicsit több legyen!), és legalább egy szerető szív. 
Erről szól ez a roppantul szórakoztató könyv. S nem baj, ha a jövő hétre már elfeledem, miről szólt, nem baj, ha a szereplők nevével máris gondjaim vannak! Olyan ez, mint ugyanennek az időszak filmjeinek a döntő többsége, nézzük, nagyokat nevetünk, ez a Kabos, ez a Gózon, ez a Latabár, nidd má', hogy miket mond, nidd má', hogy milyen arcot vág, aztán, mondd már, mi is volt a címe, tudod, na, tudd már, az a film, amiben a Kabos, a Gózon vagy a Latabár…, amikor azt mondtuk, hogy nidd má'!

Vaszaryt olvasni tehát jó! Olyan, mintha a világ kerek lenne, vagy legalábbis bízhatnánk abban, hogy kerekké válik.

U.I.: Vaszaryról: http://www.helikon.hu/szerzok/Vaszary-Gabor/219/

3,5/5

(2016)

Ez meg úgy volt, hogy Pipivel (akit akkor még Lókának szólítottam, mert mindig úgy szólt bele a telefonba, hogy „’ló?”) lementünk a Fő térre a gyerekkönyvtárba, semmi konkrét céllal, csak keresgetni. És akkor akadt a kezembe egy számomra addig ismeretlen író, valami Méhes György Tatárok a tengeren című könyve. 

Elsőre a borítója fogott meg: egy stégen, nyugágyban heverészik egy nagy hasú, szalmakalapos figura, pipával a szájában, a stég alatt meg négy ifjonc élvezi a vizet. Elsőre Brenner György karikatúrái jutottak eszembe róla, de a grafikák Cseh Gusztávot dicsérik. Sajátosak: grafikák és fényképek kollázsa minden illusztráció; a borítón a stég fénykép. Ráadásul összhangban vannak a borító színei is: felül a Fidesz-narancssárga alapon van a cím, a narancssárga alja úgy hullámzik, mint egy napernyő széle, alul meg a kék víz hullámzik, és ezekre rímel a nyugágy és a stég előtt egy felfújható labda színösszeállítása.

A külcsíny után a belbecs végleg letaglózott. Voltaképpen szinte füzetvékonyságú a kötet, de azóta nem tudom, hányszor olvastam. Egy nyaralás története az egész. De milyen történet, milyen nyaralás leírása! Méhes minden bizonnyal saját, valós családjáról és barátaikról mintázta az alakokat, s milyen jól tette! Vilmos atya, Quintusz, Anyu, Apu, Kriszta, a jó kis Vilike, a kétméteres icipici Istvánka, Pindur néni: mindnyájan feledhetetlen alakok.

Már az első két, bevezető mondat is lehengerlő, röhintésre késztető, mindörökre megmaradó: „– El van intézve! – jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya. – A nyaralást én fogom szervezni. 
Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek.” 

Szóval a könyvet kiolvastam, majd Pipi kezébe nyomtam, és aztán még többször kiolvastam. Néhány éve egy utcai könyvárusnál száz forintért tudtam megvenni, szinte ugráltam az örömtől. Nagyjából beszerezhetetlen volt, hiszen eredetileg a Ion Creangă Könyvkiadó adta ki, és magyarországi kiadása a tavalyi évig nem is létezett.

Aztán nagy volt az örömöm, amikor tudatosítottam, hogy Méhes írt néhány folytatást a Tatárok-hoz: Leleplezem a családomat, Micsoda társaság!, Kilenc vesszőparipa Mindegyik kötet hozza a Tatárok színvonalát: kedves, mulatságos, ironikus, szívmelengető valamennyi. 

Itt jegyzem meg, hogy nagy-nagy dicséret a Cerkabella kiadónak, ami az összes kötetet kiadta tavaly és idén Magyarországon is! Hadd tegyem hozzá, egészen más stílusú grafikákkal és dizájnnal, mint ahogyan a könyvek eredetileg, Romániában megjelentek, de a választás így is tökéletes: Bányai István fekete-fehér (a’la Frank Miller) rajzai szépek, méltóságteljesek, humorosak és találók! (Ez az újrakiadás pazarra sikeredett, nem úgy, mint az Ulpius Szikra Ferkó kiadása, ami az eredeti, szintén Creangă-s kiadás minden Rusz Lívia keltett báját agyonvágta, és úgy néz ki, mint egy komor bányász-mese, pedig dehogy, dehogy; szintén Méhes alkotása, csodás és remek!)

És akkor itt van az Öcsi naplója. 

Amikor megláttam a metrón a hirdetését, nagyon-nagyot néztem, és örvendeztem. Erről egyáltalán nem halottam, úgy fest, a cocialista kulturális cserekereskedelembe akkoriban, amikor ez megjelent odakint, a gúnyhatáron túl, már nem fért bele. Ebben az új kiadásban 
semmiféle infó nincsen az eredeti kiadásra vonatkozón. Ritkán veszek könyvet könyvesboltban, rukkolázok és antikváriumozok, mert ugye, a mai árak… De ezt megrendeltem. S amint kiolvastam aktuális Csodaidők-et, azonnal belefogtam. Nem vastag könyv ez sem. Keményfedeles, eltalált kiadvány.

A tartalommal azonban meglepetés ért. A fülszöveg említi ugyan a fenti könyvekből jól ismert szereplőket, de ők csak az utolsó négy novellácskában lépnek színre. 

S voltaképpen nem tisztázódik az sem, hogy a könyv-kezdő novellák Öcsi-főhőse vajon egyezik-e a többi kötet Öcsijével? Vélelmezhető, hogy igen, mert szinte említés szinten felbukkan a jó kis Vilike is, de azért annyira nem kontúros a beazonosítás. 

A következő novella-egységekben még inkább elbizonytalanodtam, hogy Öcsi-e még a narrátorunk, vagy sem, míg aztán a Négy kedvenc unoka részben a narrátor hirtelen, de legalább egyértelműen lánnyá válik. Hogy aztán, ahogy mondtam, az utolsó négy novellácskában visszatérjenek a régi, jól ismert szereplők.

S ha nem lett volna ebből is egyértelmű, tisztázzuk azonnal: ez a könyv nem regény, hanem novellácskák laza füzére. A főszereplők sem ugyanazok, s természetesen nem is ugyanazon történetet mesélik. Ez csupán abból a szempontból zavaró, hogy a könyv címéből, a fülszövegből, meg a hátsó borító, főcímlap kínai írásjelből kreált szóviccéből az ember egyértelműen arra gondolna, hogy na, gyere, Öcsi, mesélj, hadd röhögjünk! (Mondjuk az utóbbival egyébként nincsen is baj, de semennyire sem!)

A novellácskák nem hagynak maguk után hiányérzetet. Ahogyan a fülszöveg is mondja, nem nagy történéseket mesél el Méhes, hanem nyaralások kis történeteit (bár kétségtelenül van köztük nagyobb horderejű, szinte drámai esemény is), de azt olyan szeretettel, olyan plasztikusan, olyan szerethetőn, hogy a könyv mindenképpen olvasandó, polcra való, újra olvasható. Nem ragoz, nem ír túl semmit, félszavakkal érzékeltet, beszólásokkal, apró momentumokkal érzékeltet, de olyan elánnal, hogy a kis hősöket azonnal a szívünkbe zárjuk. Az utolsó négy novellát olvasva meg hangosan nyeríthetünk.

Szeretem Méhes György könyveit, na!

4/5

(2016)

Az úgy volt, hogy a föci tanárnőnk, Balogh Éva néni közös természetjáró szakkört szervezett ötödikben a férjével, a másik suliban, a Váradiban tanító Bartha Laci bácsival. Mi meg mentünk szakkörbe, kirándulni, táborozni, csókolózni, ökörködni, elfáradni, izzadni, megfagyni. 

Éva néni és Bartha Laci (néhány év múlva csak Éva és Bartha [tegezve], de ezt ki kellett ám érdemelni, megtiszteltetés volt!) egy vándortáborban, azt hiszem a Bakonyban mesélt Az ágasvári csatá-ról Bár Pipi is, Toma is, én is sokat olvastunk, de erről a könyvről még nem hallottunk. Irány a könyvtár! Bent volt! Meg ez a tulajdonképpeni második rész is. 

Az Ágasvári-lenyűgözött, szétröhögtük a fejünket, idézgettük, és köszöntük a tanciknak az ajánlást. Onnantól együtt idézgettük.

Ez a voltaképpeni második kötet annyira nem jött e, mint az Ágasvári, de nagyon szerettem ezt is. Már csak Éva és Bartha iránti lojalitásból is. :-)

Kiskamasz történet a hetvenes évekből (vagy hatvanas?), az akkori kamaszkönyvek minden pozitívumával, semmi nyavalygás, életöröm, kalandok, víz, móka, kacagás. Ahogy annak lennie kellett, s ahogyan nagyjából volt is. Nincsen benne varázslat, vámpír, posztapokalipszis, nincsen benne kamasznyávogás, de van benne nyár, vakáció, életszeretet, tréfák. Tartok tőle, hogy a mai skacoknak nem jelentene élvezetet az olvasása. Ez nem a könyv hibája, hanem a skacok baja: rosszul jártak. 

Kár, hogy Bogáti Péter szép lassan elfeledtetik… Nagy kár!

4,5/5

(2016)

Nomostmerugye… Kognitív a disszonanciám. Egyfelől nem tudom letenni a sorozatot: kiolvastam a harmadik kötetet, és bá elhatároztam, hogy pihenésképpen, és védve magam a túltöltődés ellen elolvasom a frissen beszerzett és számomra eleddig ismeretlen Méhes György könyvet, az Öcsi naplóját, mégis automatikusan levettem a polcról a Csodaidők negyedik kötetét. De Szerelmetesfelségtársammal megnézve egy vacak thriller-horrort (Porontyok), lazulás végett mégis a Méhes-könyvet vettem kézbe. Meg azért is, hogy ne sokalljak be. Ugyanis féltem, hogy unni fogom már a Judy-Giin-Yaan világot. S nem csak azért, mert sok oldal.

Eta, a szerző azt írta nekem ebbe a kötetbe, hogy az eddigi olvasók ezt kedvelték legjobban. Bár ugyanúgy 95%-os a kedveltsége, mint a második és negyedik kötetnek, elfogadom, miért ne tenném? Tény, az első három kötet közül ebben végre nem csak beszélnek róla, de történik is a politika. Ráfért a sorozatra. Kezdett már olyan érzésem lenni, hogy egy látványos sci-fi magyar megvalósításával van randim: zéró költségvetés birtokában a látványos csatajeleneteket a nappaliban beszélik meg a szereplők, egy bolygó leigázása szörnyülködő hírváltás a levelesládák mellett („Hallottad, tegnap este elesett az xy naprendszer!”, „Ne mááár! Ez szörnyű! Erről jut eszembe, te szoktál paprikát vágni a gombás rántotta alá?”).

Szóval eddig ez a legmozgalmasabb kötet, talán itt a legösszetettebbek a kapcsolatok, s ebben a kötetben történik a legtöbb minden. Logikus a cselekmény, következetesek a karakterek, valósak az események.

De a disszonanciám mégsem akar szűnni. Mert valóban, végre beindul a cselekmény, végre nem csupán megbeszélik a szereplők, hogy mi történik galaxis-szerte, hanem meg is élik, a kötet nem csupán foltokban tartalmaz cselekményt, de valahogy a utolsó pillanatban csípte el a szerző ennek adagolását. Nem önmagában hiányzik a valós történés, hiszen lássuk be, egy könyv irodalmi értékét nem csupán és nem elsősorban ez adja; például az Átváltozásban Kafka a cselekményt tulajdonképpen az első mondatban ellövi, utána már csak nyűglődés van. De milyen szinten! 

A Csodaidőkkel kezdtem úgy járni, mint a nyolcvanas évek tévéfilmjeivel: a ’48-as szabadságharcosok korhű díszletek között és jelmezekben beszélték meg, mi van merre, hogyan tovább? Sehol egy villogó kard, sehol egy álgyú, egy pisztoly, csak beszéd és beszéd és beszéd. Mint ha Odüsszeusz csak elmesélné a küklopsz megvakítását a kockás abrosz mellett. 

Minden bizonnyal erősíti ezt az érzést az is, hogy bár voltaképpen sci-it olvasok, ezt a különböző bolygók nevén kívül szinte semmi nem jelzi. Ami történik, történhetne bárhol, a világ végén, mondjuk a Csendes-óceán kis szigeteiért folyó küzdelem ürügyén.

S akkor valami, ami eddig nem tűnt fel: a sorozat címe. Hogy nem smakkol. Mer' nem csodák történnek, hanem gyalázatok, vér, szenvedés, pusztulás. Mondjuk tény, hogy csodálatos nagyságban, hiszen 

De a csodák eddig elmaradtak, a környezet, a cselekmény nem csodás, hanem hideg, szürke politikus.

De újra hangsúlyozom: eddig ez a sorozat legjobb kötete, s maga a sorozat mégis, ennek ellenére nagyon jó. Hiszen, mondom, máris levettem a polcról a negyedik kötetet, és elméleti szinten már tervezem a két Időcsodák* beszerzését is. 

* 2017-ben megkaptam névnapomra Szerelmetesfeleségtársamtól mindhárom kötetet!

4,5/5

(2016)

Viszonyom King bácsival továbbra sem harmonikus, de szakítani képtelen vagyok vele. Mint egy soha nem létező gyerekkori kapcsolat, amelyről mindenki tudja, hogy nem tesz jót, mindenféle sületlenségekbe rángat bele, de mégis, minden belső ellenkezés és külső tiltás ellenére csak vele lógok.

Toma barátom ritkán kérdezősködik az olvasmányaimról, de A Setét Toronyra rákérdezett, és biztatott a továbbolvasásra. Tovább olvastam hát. Nem mondom, hogy bennem nem volt érdeklődés, de olyan veszett érdeklődés nem volt, aminek nem tudtam volna ellene állni. De olyan kis csendben sajgó, mint egy kezdődő fogfájás, az ember szentségelve rá-ráharap, hideget, meleget iszik belenyilal, de még nem permanensen kívánkozik a jeges űrbe, a csillagok közé, amiket lát.

Írták többen, újat nem mondok: A hármak elhívatása King-regény. Ahogy az első kötet nem az volt. Ezt King is elismeri. Ez ennek a kötetnek az előnye, de a hátránya is. Azzal együtt, hogy nem jött be igazán az első kötet, a hangulata, stílusa valahogy mégis hiányzott. S vélem, mert King képtelen volt tovább írni abban a stílusban az egészet, ezért nem fogja elérni a sorozat soha azt, amire törekedett vele: a mitologikus csúcsokat, amiket Tolkien, hát bizony, elért. Az első kötet stílusában volt valami, sokáig gondolkodtam rajta, mi is a jó szó, de végül megleltem: méltóság. Ami ebben a kötetben már nincsen. Olvasmányosabb így, igaz, de ez óriás vesztesége is. S alakjai valószínűleg ezért nem érnek fel soha Gandalfhoz, Bilbóhoz, Frodóhoz és a többiekhez. S ez valahogy azt a sejtést ültette el bennem, hogy a végső kicsengése sem lesz olyan igazi, nagy durranás

A cselekmény valóban egy pillanatra sem ül le, a szereplők ellentmondásosak (mintegy A piszkos tizenkettő mintájára), egyik sérültebb, elesettebb, mint a másik, de végső soron egyik sem unszimpatikus

A közöttük levő feszültségek valósak, életszerűek ebben az életszerűtlen, duplavalóságú világban.

Valahogy azonban Odetta személyét túlzásnak éreztem. Túlságosan, valószínűtlenül, halmozottan hátrányosnak. 

Elhittem, de igazán nem volt dramaturgiailag felépítve. S nekem az ő elhívásával, -rablásával egy kicsit le is ült a történet. Miközben nincsen is igazam, nem nem ült, mert 

Az a fura, hogy az értékelést írva jöttem rá: végső soron túl sok mondanivalóm nincsen a könyvről. Elolvastam, gyorsan haladtam vele, szórakoztatott, de semmi kútmélységű benyomás nem maradt utána. 

Ám, ha belegondolok, King-nek ennél több célja talán nem is volt vele. S akkor ezt elérte.

No, megyek, feleim, utánanézek, a könyvtárban bent van-e a harmadik kötet?

4/5

(2016)