Mivel meglepő fordulattal a magyar kiadó két külön, más-más címet viselő kötetben jelentette meg a könyvet, ami eredetiben azonos címet viselt önmagával, így a könyv értékelése megegyezik Szálka Isten szemében című könyv alá írottakkal.

A könyv szép: megkapó a borító, kellemes a méret, keményfedeles, jó a tördelés. A könyvek szépek: megkapó a borítójuk, kellemes a méretük, keményfedelesek, jó a tördelésük. Nem dadogott a kezem, nem véletlenül ismétlem magamat: ez a könyv magyarul, érthetetlen oknál fogva, hacsak nem a dőljönazsé a magyarázat, két kötetben, különböző címekkel jelent meg, holott az angol eredetinek egy címe van. A könyvek magyar borítóin semmi nem utal arra, hogy egybetartoznak, s hogy melyik az első, melyik a kettedik rész. Vó't már ilyen érthetetlenség a magyar könyvkiadásban.

Olvastam a könyvet. Mert olvastatta magát nagyon. De közben fogalmam sem volt, mi a véleményem arról, amit olvasok. Sodródtam a lassúdad cselekménnyel. Lassúdad, mert voltaképpen aminek meg kellett történnie, az az első kötet háromnegyedénél megtörténik. Előtte történGET valami, utána pedig gyakorlatilag inkább semmi. Ettől még lehetne jó a könyv.

A sztori egyszerű: az Univerzumban kirajzott emberiség értelmes fajra bukkan. Az értelmes faj fejlettségi szintje uszkve az emberekénél van. Eltérések vannak, de annyira nem jelentősek. Vagyis elindulhat a tökölődés, hogy akkor mit kezdjenek egymással, ki legyen alul, ki felül, ki a nő, és ki a férfi (ez mondjuk átvitt és valós értelemben is igaz az új fajra).

S valahol itt kezdődnek a bajok. Jó, ’74-es könyv, s megszoktuk, hogy az idegen faj, lett légyen bármilyen eltérő, alapjaiban mégis humanoid: feje van, karja van (ebben az esetben három), lába van, tehát úgy mindenestül olyan marha nagy eltérés nincsen a felépítésükben. Nos, az új faj, a szálkák esetében voltaképpen semmiben nincsen marha nagy eltérés. Háborúznak, politizálnak, van művészetük (szobrok, festmények), kasztjaik, ahol nincsen átjárás, szeretkeznek (sokat), kereskednek, hazudnak és dominálni akarnak. Naná! Van ugyan egy-két olyan tulajdonságuk, amitől majdnem érdekesek, de olyan igazán mégsem.

Aztán van ez az érdekes anakronizmus, figyeljetek csak. A könyv háromezer valamikor játszódik. A kapcsolatfelvevő két csatacirkáló egyikét Lenin-nek hívják. Hoppá! Mondom, a könyv ’74-ben jelent meg, a politikai korrektség a ruszkik felé, ahogyan a könyvben is emlegetik őket. Újra mondom, a könyv háromezerben játszódik. A szerzőpáros, hm, ugyancsak statikusnak képzelte el a népek, fajok meglétét. Csak óvatosan utalnék rá, hogy háromezer évvel ezelőtt hogyan is nézett ki mondjuk Európa vagy Amerika. 
Aztán: ugyanaz a hiba előjött, mint Dan Simmons Hyperion-sorozatában: röppennek az évszázadok, de a művészet olyan statikus, mint a Stonehenge sziklái, kiesik a XX. és a XXXI. század közötti idő, kizárólag a XX. század előtti művészektől, bölcselőktől hangzik el idézet.

De a szerkezettel van a legnagyobb probléma. történeti csúcs az első kötet harmadában lezajlik. Valóban izgalmasan, agyalósan, falósan olvastatón. Aztán a második kötet elején még történik valami. Aztán a második kötet maradék közel kétszázötven oldalán voltaképpen már nem történik semmi, csak politikai tárgyalunk, stratégiázgatunk, meg taktikázunk. Már bocsánat, de olyan az egész, mintha orgazmus után folytatódna ugyan az aktus, de további orgazmusok nélkül. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert jó az, csak amikor az ember abbahagyja, orgazmus nélkül miért is teszi? Na? Ühüm: az unalom miatt: „Most már akár abba is hagyhatjuk, nem?” S valahogy így ér véget a könyv. A fene nagy megoldás és a cselekmény valami olyan ásítósan üdítő, mint cukros kakaó a nyári sziesztán.

S ha már szapulok: a szereplők is olyan kis felcserélhetők, súly és jellem nélküliek. Többször gondolkodnom kellett, hogy ki kicsoda, mi is a szerepe az űrhajón. Sok szereplő van, de mintha csak azért lennének, hogy ne legyenek kevesen. Az egyetlen karakteres figura Kutuzov admirális (el sem tűnődtem rajta, hogy milyen paralelizmus lehet a Napóleonnal harcoló, eredeti Kutuzov és közte; mondjuk ugyanígy kérdéses a másik cirkáló, a Mcarthur elnevezése: ez a Mcarthur vajon a koreai háború tábornokáról lett elnevezve?), de a szimpátia végett még az ő karaktere is cseppfolyóssá válik, amikor végre nem csupán emlegetik, hanem szemtől-betűre is megjelenik.

Ha arra gondolok, hogy űroperett, akkor ezentúl a szálkákra gondolok: színtelen, szagtalan, de határozottan szórakoztató vattacukor.

De egyvalami mégis elgondolkodtató a könyv olvastán! Akár aktuálpolitikaként is értelmezhetjük. Nem a korrekt fajtából. S bizonyos, hogy a szerzőpáros nem prófétaként jövendölte a XX. századból a XXI. századba. De van abban valami hátborzongató, hogy a kérdés voltaképpen ez: a mindennemű élet jogának feltétlen tisztelete vagy az egészséges életösztön, a fajfenntartás és az észszerű önvédelem döntse el, hogyan viszonyuljon az emberiség a szálkákhoz, amikor a kettő nem összeegyeztethető? Nem tudott nem eszembe jutni az olvasáskor a szintén ezt a kérdést boncolgató John Wyndham-könyv, a Szemünk fényei, amely gyakorlatilag ugyanezzel a dilemmával foglalkozik. S a feloldása is hasonló. Mondhatni ész- és életszerű.

2,5/5

(2015)

Igen ambivalens a viszonyom a Spencer-Hill páros, vagy egyéniben végrehajtott teljesítményéhez.

Alapvetően kedvelem őket. S néha van igényem a filmjeikre. 
De amikor megnézem valamelyiket, mindig, újra és újra megállapítom, hogy a pillecukor mázsás súllyal bír hozzájuk képest, s főleg, hogy igazán csinálhattam volna valami mást is; még akkor is így van, ha tudom, hogy alapvetően nem lélekboncolásra vagy művészi társadalomkritikára kell tőlük számítanom. (Két kivétel van. No, nem mondanivalóban vagy kivitelezésben, hanem nem is tudom miben. Mindkettő Spencer szóló-produkció: a Piedone sorozat első darabja, a Piedone, a zsaru és a Zsoldoskatona. Soha nem mélyedtem annak felfejtésében, miért tetszenek ezek jobban, mint a többi. Ó, és a duó szerintem legjobbja: a Különben dühbe jövünk [pá-pá-pá-pááám].)

A kívül-belül elismerésre méltón impozáns kötet magyar szerzők műve. Nekem már ez meglepetés volt. Gondolom, ahogyan Spencernek az, hogy gyakorlatilag Magyarországon kedvelik őt/őket a legjobban széles, kerek e világon; tán emiatt van a weboldalának magyar változattya is.* 

Felejtsük el, hogy kezelhetetlenül nagyra tervezték a könyvet, kézben tarthatatlan, felejtős az utazás közbeni olvasgatás, huzamosabban kizárólag asztalra, ágyra téve olvasható. A látványos belbecs különösen elismerésre méltó. Gyakorlatilag a kezdetektől sorra veszi a páros párban és egyénileg elkövetett szerepeit (na, jó,voltaképpen mindkettőnél azt az egyet, amit minden filmben játszik; bár Hill-nek voltak kilengései), gazdag képanyaggal, háttérinformációkkal, filmográfiával, egyebekkel. 

Okosodik az ember, és rácsudálkozik olyan filmcímekre, amiket még nem is hallott, miközben azt hitte, nem érheti már meglepetés. De.

Viszont a könyv szövege mégis nagyon egyenetlen, következetlen. Vannak filmek, amelyeknél megismerjük a tartalmat, a rendezői szándékot, az ötlet születését, és a végeredmény sikeredettségi fokát is, egyfajta kritikát mutatva be róluk. Ez korrekt. De sajnos vannak filmek, amiknél ez koránt sincsen így, szinte csak megemlítésre kerülnek, illetve a szöveg jóformán pusztán azért van, hogy ne legyen a képek mellett üres a szöveg helye.

Viszont ehhez a hullámos színvonalhoz a könyv ára horrorisztikus. Szerencsére csak a könyvtárból vettem ki. Bár az is tény, ha nehezen is, de mindenképpen csinálnék neki helyet a saját polcaim valamelyikén is! :-)

* http://hu.budspencerofficial.com/index.php

3,5/5

(2016)

Újra egy Morris-Goscinny Lucky Luke. A javából. Nagyon jót szórakoztam rajta, szerintem az egyik legjobb füzetük.

Eredetileg 1968-ban jelent meg. Terence Hill 1972-ben forgatta a Vigyázat, Vadnyugat-ot. Ebből talán egyértelmű, hogy az ötletet ki vette kitől. Mert a téma több, mint meglepően hasonló: angol ficsur örököl a Vadyugaton, jó bácsi mellé áll, rossz bácsi le akarja nyúlni az örökséget, ficsur pedig meglepő fordulattal, s némi tanulással lealázza a rossz bácsit és embereit. S közben persze röhögünk nagyokat. Mndkét esetben. 

De tényleg nagyokat; s most a képregényre gondoltam. 

A bíró: „Még pénzbírságra is ítélem őket az akasztásuk előtt.”

5/5

(2016)

Jonasson hozza a formáját.

Amikor egy együttes lemezt ad ki, azt mondják, az első két album tartalmazza mindazokat a dalokat, szerzeményeket, amik az első időszakban felgyűltek. A harmadik, igen, a harmadik lemez a vízválasztó, ott derül ki, igazából mire is képes a csapat, tud-e a kezdeti lelkesedés után is kreatívan alkotni, tudja-e hozni a minőséget és abban továbbra is önmagát.

A magam részéről nem bánom, ha egy szerző nem újít és bont formát könyvről könyvre, nem zavar, ha valaki egy életen át gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írja. Rengeteg minőségi példa van erre Vonnegut-tól Philip K. Dick-ig. Írtak frenetikusan zseniálist, írtak elmegy-dolgokat, de gyakorlatilag mindig ugyanazt és ugyanúgy írták. S mindig élvezhetőn tették, ha rosszabb volt, akkor is.

Nos, úgy fest, Jonasson megtalálta hangját, és ez már így marad. A Százévesben kialakított egy nímand szereplőréteget, akik más formában visszagyüttek az Analfabétában is. A cselekmény is szőrmentén más: rámozdulás a zsére, és menekülés azok elől, akik szintén rámozdultak. S közben a szereplők társadalomperemi vegetálása, sajátos kultúrája, következetesen és várhatón felépíti az Üvegtigris-feeling-et, amiben van valaki, aki az eszével alakítja a dolgokat, miközben voltaképpen a sors, az élet, a gondviselés (kinek-kinek ízlése szerint) a főrendező. S közben folyton rötyögünk.

Jonasson ugyanezt hozta a Gyilkos Anders-ben is. Aminek a címe nem jó. Már csak azért sem, mert nem Anders a főszereplő, ahogyan a Százévesben a százéves volt, az Analfabétában az analfabéta. De itt a lelkésznő és a recepciós a központi húzóerő.

S van két bajom ezzel a könyvvel. 

Az első a fontosabb: valahogy egyre kevésbé kedvelem az olyan könyveket, filmeket, ahol gazembereknek kell szimpatikussá válnia, és erkölcstelen dolgokban kell nekik szurkolnom. A nagyobb baj, ha ezek a figurák még szimpatikusak is. Ebben a könyvben Jonasson kicsit könnyített a helyzetemen: a két központi figura olyan baromira egoista, annyira áttipor másokon, hogy egyáltalán nem kellett kalibrálnom az erkölcsi érzékemet és a szimpátiámat. 
A második bajom, hogy nem rötyögtem olyan önfeledten, mint az elsőkét könyv esetében. Nem mondom, hogy nem volt humoros, de annyira tényleg nem.

Ezzel együtt két nap alatt kiolvastam. Ami nem keveset jelent. És egyáltalán nem beszélt le Jonasson eljövendő könyveiről. Egyáltalán nem, hangsúlyozom! Vonnegut is írt gyengébb könyveket, PKD is. De azok is minőségiek és vonnegutosak és dickesek. Ez jonassonos, határozottan és összekeverhetetlenül. De ez a „harmadik lemez” nem tett mást: hozta az első kettő tapasztalatait és rutinját. Élvezhetőn, gyakorlatiasan, csípőből. De nem tette hozzá azt a… azt a… csettintést a nyelvvel, azt a pattintást a hüvelyk és a középső ujjammal. Jonasson: marad a polcomon, és nem csak azért, mert Szerelmetesfeleségtársam születésnapi, „összefirkált” ajándéka, de nem ez lesz az a könyve, amelyiket nagyon sokszor el fogok olvasni. De ezt is többször.

4/5

(2016)

Megvett kilóra. Én már a százéves pasasnál kapituláltam, de ez az eszement börleszk túltett rajta. Annyira képtelen, annyira abszurd, annyira annyira, hogy kalapot emelek előtte. No, ez olyan mindenhololvasnikell-könyv* volt!

Nem is tudom, kell-e, érdemes-e a tartalomról bármit mondani? Meséld már az Üvegtigris történetét, lécci! (Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen ez jutott eszembe, ahogy belegondolok, van benne asszociációs logikai lánc.) Na, ugye!

Persze, körbe lehet írni, át lehet adni a poénok egy részét, de az egésznek a feelingje átadhatatlan: kellenek az arcmimikák, színek, jelmezek. Jonasson eszementsége ugyanígy átadhatatlan.

Hihetetlenül abszurd történet, váratlan reakciók, röhögve fejcsóválós karakterek, pazar poén-hegyek. Röhögős, könnyed alapmű, Biztosan lesz még a kezemben, ha megérem.

* Saját kategória: annyira jó, hogy bármely állapotban, helyzetben kívánom az olvasását.

5/5

(2016)

Magamtól biztosan kezembe nem vettem volna, mert ahogyan már mondtam, nem szeretem a horrort, nekem olyan kis öncélú műfaj. Stephen King tehet róla, meg az a fránya Danse Macabre, az általa írt horror-történet.

Amikor valami művet az utókor alapműnek kiált ki, akkor természetesen hatalmasakká válnak az elvárások. Ha alap, akkor rohadt nagyot kell szólnia, hiszen a későbbi dolgok arra épültek, belőle nőttek ki. Csakhogy mivel az alap az alap, mire az utókor felismeri, addigra már ismer egy csomó mindent, ami belőle nő ki, ami rá építkezett, ami így-úgy magába hordozza az alap tulajdonságait, logikáját, eszközeit, esztétikáját. S az utókor nem pallérozott része csak les: „De hiszen ezt ismerem, ezt olvastam, láttam már, mi ebben a nagy vasziszdasz, erre mások is képesek?” Innen nézve hálátlan dolog alapnak lenni.

Másfelől nézve Levin (mindig Rejtő nagy Levinje jut eszembe róla, és röhögnöm kell) könyve bravúr. A horror öncélú, de ki nem állhatom az öncélúság szuperlatívuszát, a kizárólag gyomorforgatásra látvány-centralizált darabolós, fröcsögős darabjait. S Levin ezt hihetetlen bravúrral kerüli el, a könyvében jóformán még egy túlfújt orr vérzése sincsen, ha azt az ablakon távozott hölgyet nem számolom. Le a kalappal Levin módszere egészen más: a fosatás finom adagolásával dolgozik, a sűrűsödő jelek, kétségek, felismerések halmozásával közeledünk a mesterien félbehagyott csúcspontig.

Tekintsünk el attól, hogy a Sátán nemzette gyermek így önmagában teológiai baromság. Ha már Sátán: mi célból kellene neki egy hús-vér gyermek, amikor angyalok garmadája áll a rendelkezésére? Avagy egy kifordított megváltás, amire Levin (nem a nagy, hahaha!) is utal? De hogyan fordítható ki a megváltás? A történet csak Mária és József történetének a negatívja, nem Jézus keresztény teológia szerinti küldetéséé. Így akkor Rosemary gyermekének vissza kellene csinálni a megváltást.. Na, hagyjuk, ez úgy ökörség, ahogyan van. De a könyvet voltaképpen nem is érinti a kérdés, mert a történet csak az anti-Betlehemig jut el. És nem program, hanem történet.

Ott hagytam el a lényeget, hogy Levin nem vérfröcsögéssel manipulál, hanem annak felismerésével, amire Palahniuk is utal az előszavában, hogy a XX–XXI. században az ellenség már a falakon belül van. Ahogyan mondja: az embert addig a biztonságos mikrokörnyezetéből kiszakadva, az erdőben, a hegyek között, a tengeren támadta a Gonosz. Levin óta már sehol és senkitől nem vagyunk biztonságban. Szar ügy. A manhattan-i (ki nem gondol Woody Allen-re?) hétköznapok így fordulnak a boszorkányság mocskává.

A hatalmas plusz még a könyvben a befejezése, Rosemary kétsége, felismerése, gondolkodás-változása, az egyén érzéseinek és a köz érdekei összecsapásának minden didaktikától, lila gondolatiságtól mentes hihetetlenül frappáns levezetése. De csitt, erről szót se, maradjon titok! Ha már Levin sem fejtette ki bőven.

Szóval a horror még mindig nem a kedvenc műfajom, Rosemary nem lesz a minden évben elolvasott könyvek között. Sőt talán újra sem olvasom. Erről az ízlésvilágom tehet, ami ugye, nem abszolút mérce. De pazarul felépített, ízléses horror az kétségtelen.

4/5

(2016)

Hm… Réges régen, egy messzi messzi időpontban vettem azt a könyvet szerelmetesfeleségtársamnak. A bejegyzés szerint, amit beleírtam, azért, mert egy könyvesboltban, valamikor 2008 táján, végigröhögtük az első két oldalt. Nos, a könyvet azóta sem nyitottuk ki, annak ellenére sem, hogy engem Vámos engem közben megvett, kilóra. Fent tartottuk a galérián levő polcon, gyerekbiztos magasságban a Lady Chatterley, az Illatos kert, a Káma Szútra, a Nemi öröm, a Márta (ha már Márta Szerelmetesfeleségtársam is) meg néhány hasonlatos mellett, vélt témaegyezés okából.

Mert voltaképpen egyezik a téma. Az Utazások Erotikában egy nagyon nedves könyv. Félreértés ne essék: nemi váladéktól nedves. Csöpög ebből kendőzetlenül minden, mondhatom. Annyira csöpög, hogy bátorítást érzek arra, hogy megbotránkoztassam, aki olvassa az értékelésemet (jelen esetben a lelkendező ujjongásomat), és Vámos példáján felbátorodva, ne körbeírjak, hanem fogalmazzak olyan egyenesen, amilyen egyenes a 66-os út.

A könyv címe vacak. Félrevezető. Olyan Bolgár Györgyösen Blikk-es. Mert, mondom, csöpög belőle a férfi nemi szerv (jelen esetben fasz) öröme, és a kuncik bugyinedve, de a könyv mégsem és egyáltalán nem pornókönyv. Annak ellenére sem, hogy rengeteg szépen, fantáziamozgatón megírt szeretkezésről, dugásról olvashatunk benne.

A könyv Dr (tudatosan pont nélkül) Mester János regénye. (Vagy Vámos Miklósé, aki alig kendőzve bebújt mögé, és néha kiinteget mögüle, de nem ismerve az életrajzát, nem tudom eldönteni, mennyire.) Mester Janoschka nem egy mindent elsöprő macsó figura, nem az élet nyertese. Ahogy többen írták: Janoschka lúzer.

S itt álljunk meg egy pillanatra! 

A lúzer a Wikipédia szerint: „önmegvalósításra, sikerek elérésére lényegileg alkalmatlan, reménytelen életű, kilátástalan jövőjű személy.” Persze rögtön és azonnal definiálni kellene az önmegvalósítás szót, majd a siker szót is. S nem ártana legalább körbeírni a reménytelen életet és a kilátástalan jövőt sem. 

Vajon a reménytelenül géphez kötött tudós,Stephen Hawking lúzer-e? Hiszen soha a büdös életben fel nem fog kelni abból a rohadt tolószékből, és a hanggenerátora nélkül egy szót ki nem fog ejteni, és vajmi kevés esélye van a fizimiskájával a bejövős csajozásra is! Vagy lúzer-e Robin Williams, aki a rengeteg sikere ellenére az öngyilkosságot választotta (vagyis reménytelennek érezte az életét, kilátástalannak a jövőjét)? És Hemingway? Az a rohadt puska! Vagy Cobain, a Nirvana-ból? Jim Morrison a Doors-ból? Voltak sikereik, nem kicsik, de mire mentek velük? Vajon olyan sikernek érték meg az elért sikereket, amire életet lehet építeni? Nyilván nem. Kilátástalannak érezték az életüket? Nyilván. Lúzerek voltak? 

Na, ugye!

Janoschka tehát nem lúzer, hanem egy közepes képességű irodalmár, közelebbről Gőtista. S most tényleg: ki a fasz az a Goethe? Tegye fel a kezét, aki a Faust-on és a Werther-en kívül ismer és olvasott tőle valamit, és nem a foglalkozása Goethe!

Most tegye fel a kezét, aki a Faust-ot végig elolvasta!

Erről beszélek… 

Janoschka azt mondja, marha sokan tanulmányozzák Gőte írásait szerte e nagyvilágban. Sőt, meg is élnek belőle. Nem semmi szempont. Gyakorlatilag Janoschka is kihúz vele ötvenhat évet, és be kell látnunk, ez nem kevés! De ma már a kutya nem olvas Gőtét. Ja, Gőte tényleg lúzer a száz nőjével? (Nagyon-nagyon pirulnék, ha nőszámlálást tartanék...)

Mi marad az emberből, ha elmegy? Rendben, sokaknak, néhányaknak, keveseknek fontos, hogy itt volt, hogy élt, hogy letett valamit az asztalra. De úgy zsigerből kinek marha lényeges, hogy például járt itt egy Goethe nevű fazon, pár száz évvel ezelőtt? S kinek fontos, hogy volt mondjuk egy Bogart-unk? Egy Freddie Mercury-nk? Egy Umberto Eco-nk? Nélkülük nem kel fel a Nap? A fenébe is, dehogynem! Einstein? Tudott valamit, de kinek befolyásolja ez az emberiség hétmilliárdjából az életét? Ugyebár.

Szóval Jánoska átgőtézi az életét, növekszik az egzisztenciája, nő a beteljesedett numerák száma. És voltaképpen erről a háromról, Gőtéről, a kuncikról és az egzisztenciáról szól az élete. Kevés ez vagy nem? Lúzer Jánosunk?

Janoschka egy kicsit naiv embernek tűnik. Valóban nem az élet császára, mert még Gőtében sem a legnagyobb, és nem jut minden lábujjára is huszonöt nő. De Janoschka él. 

Még a létszámokról: a napokban hallgattam a Mittudoménmelyik Rádiót, ahol Bocsi baromkodik, bölcselkedik a műsorvezető társakkal. A nemi partnerek létszámáról volt szó. Bocsi bevallotta: neki ez bizony ezer körüli. A másik csávó száz körüli számot jelölt meg. Petra (?) nagy-nagy nógatásra, egy tíz alattit ködösített. A csávók próbáltak megértők lenni, mert az polkorrekt, de csak majdnem nem hülyéztek le Petrát(?), hogy csak annyi? Melyikük a lúzer? Egyértelmű? 

Elgondolkodtam, gyorsan fejszámoltam, no, jó, itt a frankó, én Petra szintjén lúzerkedem.

Bevalljuk vagy nem: fontos a kunci, fontos pénisz! Nagyon fontos! Mindenkinek. A főnökökről mondják: aki otthon nem, az a munkahelyén másokat. Tuti nemi élet mérce! 

A világ a hatalom és a nők körül forog. Nőm volt több (mint látható, nem számtalan), a hatalom soha nem vonzott. A nők mindig. Mert a női testnél csodálatosabb dolog nincsen, bárki bármit hazudik, és mert dugni nagyon jó!
Tény az is: világ életemben a végletekig monogám voltam. Egy eset volt, amiért még ma is leköpöm a tükröt. Az történt, hogy… Na, jó, ez már intimpistaság, és én nem Vámos könyvét írom. 

Most eszembe jutott a Száll a kakukk fészkére filmváltozatából Jack Nicholson mára közhelyesen ördögi mosolya, amit McMuprhy-nak kölcsönzött: „Miért feküdtem le azzal a tizenéves lánnyal? Doktor úr, maga ellent tudna állni, ha ott van az orra előtt az a vörös kis szőrpamacs?” A válasz ott volt a kérdésben. S nehéz ezért utálni McMurphy-t, bár normális embernek persze támadnak egészséges gátlásai az életkorokat illetőn.

Kiegészítés 2018-ban: most van a Sziget. Voltam az Auchanban. Nemcsak én. Volt mit nézni. Drasztikusan csökkent a szigetlátogatók életkora. A nézdegélésre még nem támadnak gátlásaim az életkort iletőn. A tettlegesség esete megtorpantana.

Negyvenévesen megtorpantam, amikor egy netes párkeresőn az adatok felvitelénél be kellett írni, hány éves nőkkel akarnék ismerkedni. Némi belső huzavona után, fogszívva a harmincat írtam be. Először még többet akartam, de ez lett belőle. Jól tettem: Szerelmetesfeleségtársam ott talált rám; kerek egy tízessel fiatalabb nálam, de gondolkodásában idősebb a koránál. Intuitívan győztem. 

Janoschka tehát ujjaz, nyal, kefél, baszik, ahol és akivel csak lehetősége van. De végső soron a könyv végéig megáll egy tíz körüli létszámnál. Ahogy mondtam, a könyv végére ötvenhat éves. Lúzer emiatt a kicsi szám miatt?

Én sokkal inkább azért érzem ezen a ponton annak, mert félrekefél, nem csupán kefél. Mert akkor sem tud ellene állni az új/régi, de nem törvényes puncinak, amikor szerelmes, és nem az adott szerv tulajdonosába az. Itt válik lúzerré. Nem a kunci imádata és a saját kis Jánoskája bármilyen női szerv, kéz, száj, kunci, bármi általi dédelgetésének imádata miatt, mert ki az a balfék, aki ezt nem szereti? Hanem azáltal, hogy a magasabb cél, a szerelem érdekében nem képes nemet mondani.

Egyéb vonzataiban Janoschka számomra nem lúzer, csak él. Ahogy tud. Ahogy a külső, belső lehetőségei adják. Meglovagol lehetőségeket, konjunktúrát és kiveszi, amit képes kivenni. Házasodik, válik, gyerekei vannak, szereti őket, feleségei vannak, szereti őket és közben felnő a Kádár-rendszerben, és él a rendszerváltás után. Gőtéből. Egyre kevesebb meggyőződéssel, de még mindig meggyőződéssel. Tud örülni. Írógépnek, számítógépnek, új autónak, és persze az adódó kunciknak.

Akkor végre a könyvről. Naggyon jó könyv. Nem csupán a szeretkezések, kefélések leírása miatt. Azért jó könyv, mert jó. Stílusa van, feelingje van, lehet nevetni, szomorkodni, hej, vágyakozni, emlékezni, s bizony, bizony, magamra ismerni. Sokszor, sok helyen, Jánoska viselkedésében, a nőktől kapott reakciókban, a sóhajtásokban a majdnem élet miatt, és a mélyben soha el nem hallgató, de sohasem manifesztálódó, Herzog-féle „Akarom!” permanenciájában.

A végével, az utolsó oldalakkal nem vagyok kibékülve. De hogyan máshogyan? Hálivúd nem illett volna ide.

* 

S most egy kis stílusváltás az értékelésben, bár eredetileg nem akartam újra párbeszélni.

5/5

(2016)

Hosszan olvastam, bár alapvetőn volt bennem kíváncsiság, és alapvetőn nem is volt rossz, de azért nagyon bátor hazugság a hátoldalán levő fülszöveg elemntáris túlzása, miszerint ez a világ legjobb thrillere.

Egyfelől, mert a thriller fosatós. Ez nem az.

Másfelől, mert ha nem is kiszámítható, de azért de. 

Harmadfelől mert ez nem egy jó könyv. Komoly bajom volt a motivációkkal, mind a fővonalon, mind a romantikus mellékszálakban. 

Negyedfelől Sejer azért volt a könyvben, mert benne van a többiben is, de se íze, se bűze, és a végső megoldás is olyan, mintha nem ihatnék több pohár vizet a túlcukrozott mákostészta után. 

Ötödfelől olyan érzésem volt, hogy ez a könyv azért született, mert kellett születnie egy új Fossum könyvnek.

Szóval érdekelt a megoldás, ezért végigolvastam, de nem érte meg a ráfordított időt. :-(

2,5/5

(2016)

Kamaszkorom delén túl nagyon szerettem Nemere könyveit, főleg a sci-fi-ket. Aztán egy szép napon az összes eltűnt a polcomról. Apu kölcsönadta egy munkatársának. A megkérdezésem nélkül. Aztán meghalt. Soha nem tudtam ki volt az a munkatárs, aki Apu alattomos halála révén megnyert magának egy polcnyi Nemere-könyvet.*

A fájdalom és a csalódás enyhültével, meg a könyveinek számlálhatatlan ömlésével aztán valahol kiszerettem Nemeréből, és meggyőződésemmé vált, hogy négerekkel íratja a könyveit, mert ennyit és ennyi témában lehetetlen egy embernek elvégezni.

Viszont ez a Triton valamiért megmaradt bennem. Nem tudom, nem értem, pontosan miért, de megmaradt. Talán benne van az is, hogy az emberiség végre nem rohadt görény, benne van az is, hogy kicsit ellentmondásos az álcát viselő gyilkos gondolkodása: 

Aztán Nemere összefutott Fazekas Attilával és Cs. Horváth Tiborral. Az utóbbiról talán elég annyi: egy időben nem jelent meg úgy magyar nyelvű képregény, hogy ne ő írta volna a szövegeit. Vagyis a képregény magyar történelme elválaszthatatlan a személyétől. 

Fazekas Attila rajzai ellentmondásosak. Jó rajzok. Miközben nem. Másolják a valóságot. Ez a filmadaptációs képregényeiknek (Csillagok háborúja, Beverly Hills-i zsarú, stb.) jót tett, de egyébként a megkapó realizmusa néha mulatságos: anakronisztikus például ebben a történetben is, hogy a zsaruk Colombo hadnagy ballonját viselik, miközben az emberiség képviselői elgondolhatatlan messzeségekben keresgélnek bolygót a kirajzáshoz. Aztán: a realisztikus rajzok között mindig van néhány, ami a mozdulatok sutaságával esetlegesség érzetét keltik, és halványítják a professzionalizmust. (Viszont tagadhatatlan, hogy olyan kívánatos nőket senki sem rajzolt, mint Fazekas Attila. Kamaszkoromban főleg emiatt szerettem a képregényeit. Feleim, ne rohanjatok emiatt megvenni ezt a füzetet, ebben nincsen egy sem!)

Nos, a Triton gyilkosságok tehát sci-fi krimi. Van benne minden, amitől sci-fi és van benne minden, amitől krimi. Megítélésem szerint minőségi, élvezetes és még izgalmas is. Sőt, ha akarom (akarom) tanulság is van benne, ha nem is nagyon árnyalt (ha van benned belátás, nem veszed más életterét). S a regény képregény-változata hozza, amit a könyv képvisel. 

Tehát nekem tetszett.

3,5/5

(2016)

Bármennyire hihetetlenül rutinos King-félbehagyó és -fikázó vagyok, King ezúttal csapdába csalt.

Már azzal, hogy a könyvtárban a kezembe vettem egyáltalán ezt a könyvet, mert egészen más írásait kerestem. De már az, hogy kerestem a csapda része volt, hisz van itthon egy polcnyi olvasatlan kötetem tőle…

De a csapda sokrétű ám, nem aprózta el King bácsi! A sokrétűség okai.

1. 

A könyv nem jó, de egyszerűen nem engedte letenni magát, pedig többször is véresen komolyan (véresen, értitek, hahaha) megkísértett a gondolat, hogy hagyom a csudába, de akkor Pityu King mindig előrukkolt valamivel, amivel éltre keltette a nacsakmégeztazegyet hazug kíváncsiságot.

2. 

A könyv nem jó, mert mintha szabad ötletek, emlékfoszlányok darabjaiba csomagolt King-önfeltárás lenne. Tisztázzuk, valahol a háromszázadik oldalon jut eszébe elgondolkodni azon, hogy egyáltalán mi jó és a rossz horror között a különbség. De ott is valószínűleg csak azért teszi ezt meg, mert annyi vacak filmet elemezget, hogy a végén úgy jár, mint a csodás lakberes adottságokkal megáldott exem, akivel egy Ikea-menet tömény vicc volt, mert szinte csak a jó ízlését ocsmányul felkavaró árukra hívta fel a figyelmemet a vásárlásunk során; „Azért, hogy lásd, milyen minőségi a többi!” 
King úgy érvel, mint az egyszeri teológus Sátán létének szükségessége mellet: azért jók a rossz filmek, mert megmutatják a jók értékeit. Ám ha ez igaz is, a létük miértjére semmi magyarázatot nem adnak. 

3. 

A horror létezésének a miértjét viszont hihetetlenül hanyag eleganciával kerüli ki. Érzi, hogy választ kellene adni, de anekdotázó készsége, vagy a minőségi rutinja mindig elsodorja a konkrét válasz megfogalmazásától. Talán akkor jár a majdnem kimondáshoz legközelebb, amikor a félelem archetípusait pöckölgeti.

4. 

Abból, hogy a leglényegibb kérdéseket úgy szórta szét a könyv vastagságában, ahogyan a szántóvető a magot, már felsejlik, hogy a könyvnek szinte nincsen szerkezete. Van, persze, fejezetekre bontott, egy fejezet a huszadik század előtti alap-horroroknak, egy fejezet az ötvenes évek filmjeinek, majd a televíziónak, majd az irodalomnak. De mégis, valahogy olyan érzésem volt, hogy King tesó beömleszti a nézeteit, meglátásait, a személyes véleményét, élményeit, miegymásait, aztán lesz, ami lesz, kisül, ami kisül.

*

Nem hiba, mert arról nem King tehet, hogy harminc-negyven évvel a megjelenése után olvassuk a könyvét, és arról sem, hogy Magyarországról tesszük ezt, de tény, hogy a horror-áttekintést jelentősen behatárolja, hogy az ötvenes-nyolcvanas évek műveivel, fércmunkáival foglalkozik. Itt szét kell tárnom a kezemet, és megsimogatni a buksiját, nem tehetsz róla, írókám! 

Akkor az erényekről jó pár szót! 

Mondtam: nem letehető a könyv. Akkor sem, ha Magyarországon olvassuk, egy csomó mindent nem láthattunk, olvashattunk, amiről szó van, és akkor sem, ha az ötvenes-nyolcvanas évek műveivel, fércmunkáival foglalkozik. S az az erőteljes benyomásom, hogy ennek oka az, ami egyben a hibája is a könyvnek, de ezáltal erénnyé minősül át: a mindent átható személyessége. (Itt megfogott, mert magam is rendre hasonló módon írom az értékeléseimet. Önfelé nyelvnyújtás.)

Valamint: önismeretre tettem szert. Valamiféle kultúrsznobságból meg voltam arról győződve, hogy nem szeretem a horrort, nem kívánom látni az öncélú szenvedést, engem ne rémisztgessenek cafrangoló szörnyek a nyikorgó emeleti lépcsőfordulóban! De King rávezetett, hogy egy csomó minőségi horrort magamévá tettem, csak nem soroltam ebbe a kategóriába: Dr. Jekyll, Poe novellái, Wyndham könyvei, a Madarak, a Pszycho, stb., stb. S ezáltal bizony szembe kellett néznem a korlátaimmal.

Amikor ez megtörtént, elfogadtam, hogy pótolnom kell sok mindent, ami eddig kimaradt! 
S ezáltal a könyv jó!

A címe pedig haláltáncot jelent. Én nem tudtam.

3,5/5

(2015)