Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: selyemcukor, meg azt, hogy pasztell színek. De ez csilivili, félreérthető, enyhén feminim, esetemben tehát furafiús, ezért nem mondom.

Tájolás: nem, ez nem Végjáték-sorozat akció, és még csak nem is Bűvölet-mese; visszafogottabb, jólesőn lassabb, ráérősebb.

Tehát más, de nem rosszabb. Más, mert Card világnézete lényegesen tettenérhetőbb, megkerülhetetlen. Akkor is, ha voltaképpen nem is jön át a saját vallása (mormon), pusztán csak az Amerika alternatív-valóságában is kikerülhetetlen kereszténység, illetve a kereszténység Ó- és Újszövetségében egyaránt megfogalmazott, Istentől független spiritualitás és praktikák, varázslatok elítélése. No, de kérem, ez itt úgy ítéltetik el, hogy azért jöve a marmaládé-sűrűségű kognitív disszonancia: mert ha az ember alapvetőn keresztény szempontból olvassa a könyvet, azért van abban valami bájos, hogy drukkol azoknak, a keresztény lelkésszel és a mélyen hívő Vértezettel szemben állóknak, akik túllépnek a Biblián, és bűbájt alkalmaznak a mindennapokban!

S itt érhető tetten OSC mormonizmusa. Mert azt nem tudom, nem találkoztam ilyen forrással, hogy mormonék alkalmaznak-e bűbájt, bár nem hiszem, de az tény, hogy a Biblia kizárólagosságán a Mormon könyvé-vel jócskán túlléptek.

Egy darabig szimpatikus volt, hogy OSC a kereszténységet és a bűbájt fej-fej mellett futtatja, de nem ám narrációban, hanem a szereplők, naná, hogy a női szereplők viszonyulásaiban; aztán a bűbáj persze a könyv végére kifricskázta a kereszténység mély-követőin keresztül a keresztény vallást is. Azért sem tántorodom el! :-)

Nem tudom, minek is olvastam, sci-finek kezdtem, de erről egy-kettőre letettem, aztán fantasyként folytattam, de leginkább bájos, izgalmas mesekönyvként fejeztem be. Meggyőzetve az alakok és a történet megformálásától.

Kérdés: 
Van különbég a Delta Vision és a Kalandor-kiadás között? Én az utóbbit olvastam, de úgy fest, az előbbi könnyebben beszerezhető.

P.S.: Szerelmetesfeleségtársammal rávetődtünk a 2014-es, A hetedik fiú című filmre. Hiba volt. Nagyon nagy. Köze sincsen semmihez, ami OSC. De tényleg. (Legalábbis őszintén remélem, hogy a folytatásokhoz sincsen!) Ellenben gyalázatosan rossz film. Még Lebowsky, akarom mondani Jeff Bridges sem menti meg, hiába játssza a laza sárkányboszimindengonosz-gyilkost az alkoholizmus alapállásából.

4/5

(2015)

Nem rohanok tőle a falnak és nem hidalok le, bár jó a történet, érdekes a kivitelezés is.

De valami hiányzik belőle, hogy igazán ütős legyen. Olyan érzéssel olvastam, ahogyan egy B-kategóriás filmet néz az ember: nézi, de egyfelől deja vu-érzése van, meg az a határozott, hogy meg nem tudná fogalmazni pontosan miért, de nagyon nem profi, amit néz. De mégis leköti, mert azért nem überfos, és a színészek itt-ott még villantanak is, az operatőr a helyén van, vannak rendezői ötletek is, a történet sem alapjaiban elfuserált.

Csak éppen holnap már gondolkodni kell: „Tegnap láttam azt a filmet, a na, tudod kivel, a' izével a főszerepben, a címe is itt van a nyelvemen, de meg nem mondom, öcsém, na, tudod, az a sci-fi az agyhártyagyulladásról, meg a titokdokikról. Nem zoknikról! Nem zombikról! Dokikról! Hjaj má'!!”

Egyvalami titok azonban részben megmagyarázódott a könyv által. Igaz, nem az irói- , hanem a fülszövegből. Soha nem értettem a PKD film-feldogozásnak sem az angol, sem a magyar címét. A Blade Runner sehogyan sem illett hozzá, egy fia kapcsolódási pontja sem volt a filmhez, a Szárnyas fejvadász-változat legalább a fejvadászban stimmelt. No, a fülszövegben itt a válasz: Ridley Scott-ot érdekelte a jelen könyv filmjoga,meg is vásárolta magának. Aztán összekeverte a mappákat, és a Blade Runner-feliratút használta a forgatás során: hozzánőtt. :-)

3/5

(2015)

 Marcus Meadow igazi nevén Réti László. Zsaru. És író. Népszerű. Méltán. Ráadásul közvetlen embernek tűnik: volt alkalmam vele pár szót váltani. De ez a könyve nem jó példa arra, miért jó Rétit olvasni.

Az indok 

Abonyban járva, a helyi Coop-ba betérve (érdemes figyelmeznetek, ezekben a vidéki áruházakban néha csodákat lehet találni, fillérekért, feleim! Battonyán a helyi CBA-ban négy Luzsi Margó-féle Mesélj nekem… leltem 500HUF/db áron Szerelemetesfeleségtársamnak.) már rutinból stíröltem végig a sarokba dugott könyves állványt. Azon az állványon vettem észre ezt a könyvet.

A borító

Férfiként nehéz is lett volna nem észrevennem: az ordas méretű Szex felirat, fényes rózsaszínnel világít, a kiomlón dús keblű, szép arcú borítóhölgy, a lebegő hosszú hajával, csodás megvilágításban igen figyelemfelkeltő.

És egyben egyértelműen Tifany-értéket sugall.

Vagyis pillantás a taszító és a vonzó esztétikára, majd gyorsan lapozás is tovább a a forgóállványon, érték után. Csakhogy! A könyv alján szintén nem diszkrét betűkkel ez áll: Amennyiben a kedves érdeklődő harcos feminista, kérjük, óvatosan helyezze vissza ezt a könyvet a polcra. A szöveg tetszett.

Tekintsünk el attól, hogy előrejelez némi problémát az, hogy egy felszólító módú mondat végén, nicsak, pont van. De spongyát rá!

Kézbe vettem a könyvet, elolvastam a hátsó borító fülszövegét: a szerző egyébként realista thrillereket szok' írni. Irány a Moly! Aham, Réti László. Láttam már könyveit a könyvtárban, ízlésesek a borítói: ennyi volt a találkozásom vele. Hoppá, ez a könyve 88%-os… Nofene! 

Szóval akkor csak a borító cefet és félrevezető? Meg a könyv címe silány?

A tördelés 

Csúnya, rossz, ügyetlen kisfiú/kislány, aki csináltad eztetet! Hát nem tanított meg senki, nem volt tipográfus-gyerekszobád, és valaki a közeledben, aki legalább halványan utalt volna arra, hogy egy sorkizárt szövegben alap lenne egy elválasztó programot ráengengedni a veszett fehér, sorokon át tartó utcákkal, legalább ötszótagnyi üres helyekkel kiröghögő szövegre? Hogy csapna beléd a ménkű! Nyitottál már ki könyvet életedben, ember? S ha nem is állt a rendelkezésedre magyar nyelven tudó program, legalább a direkt elválasztó jeleket használtad volna! Szégyeld magad össze, de bokáig! Pocsék, vacak, fúj munka! Pironkodva mondom: tettem össze könyvet Word-ben, no, az különbül néz ki. S minek élőfejet használni, amikor tartalmilag halott fej lett belőle: minden oldalon tök ugyanaz az infó, a szerző neve és a könyv címe.

Érdekes, hogy a margókkal semmi baj nincsen, ak tördelt, annak erről volt ismerete. 

S mentsége a könyvnek a kötése. Tartósnak látszik, engem kibírt.

Hatás 

Ültem a kocsiban Abonyban, vártam az utasomra, és beleolvastam a könyvbe. Bele is ragadt a kezembe. Néha rázkódott a Citroen Jumper a röhögésemtől. 

Ahogy minden igyekezetem ellenére nem tudtam nem hangosan rötyögni az 1-es villamoson. 
S ahogy nem tudtam ellenállni tegnap este sem, amikor Szerelmetesfeleségtársam a vállamra hajtotta a fejét, hogy szokás szerint így csicsikáljon elfelé, de hamarost faképnél hagyott. „Nem tudok aludni, ha folyton rázkódsz, megyek a helyemre.” 

Mert röhögni lehet a könyvön. Sokat.

Ellenben valahol a felénél, háromnegyedénél úgy éreztem, nemcsak lehet rajta röhögni, hanem már kell is. Vagyis izzadni kezdtek a poénok. A szöveg már nem vitt semmit, csak azért volt, hogy egy-egy viccet történetté nemesítsen. Kutyabőr meg sehol.

Irodalmi érték 

Mondanám, hogy Rejtő, de nem mondom. Mondanám, hogy Aszlányi, de azt sem mondom. Eszembe jutott még Vavyan Fable és Kiss József László. Talán még az utóbbi, de az is csak nagyon nagy jóindulattal. Mert az előzők, Rejtő és Aszlány egyértelműen, az utóbbiak viszonyítva mindenképpen szépirodalmi szövegek Réti Marcus ezen darabjához képest. 

Mondom: a fő gond az volt, hogy a szöveg önmagában már nem mond semmit egy idő után, csak azért van, hogy kiizzadja magából a poénokat. A fura, hogy azok némelyike még így is, a maga nyári, betonkeverős nap utáni hónaljkutya ájerjában is ül. Csuda se érti. 

De az irodalmi értéket felejtsük el!

Mondanivaló 

Reklámnak tartom a borító feminista-szövegét. (Mondjuk, jó reklám, engem is kíváncsivá tett, lám.) Mert persze, több fricskát kapnak a nők a szövegben, ha úgy akarom nézni, de én inkább úgy látom, nem annyira a nők kapják a fricskákat, mintsem a nők és a férfiak eltérő gondolkodásmódja. S kapnak a pasik is jócskán ezt-azt, egyértelmű. Vagyis a feminista szöveg a borítón csupán marketing humbug.

De azért nem egyszer hálát adtam már az Égnek, hogy Szerelmetesfeleségtársam jobbára és többségében maszkulin gondolkodásmóddal bír. Aki nem találkozott még ilyen nővel, az nem tudja, mit veszít! Ez csak egy esetben zavar, amikor vacak a kedvem, s az kellene, hogy átöleljen, meghallgasson, és ilyenkor ő többször megoldani akarja a problémámat. Ami talán nincs is, csak belőlem meg éppen kifolyik a feminim valóm. Kusza ez, kusza ez!

Összegzés 

Aki röhögni akar nagyokat, olvassa! Sokat ne várjon tőle, megoldani semmit nem fog, szemet sem gyönyörködtet, és véletlenül se ezt használjuk párkapcsolati-terápia alapnak! Mert csak, ahogy mondám, csak néhány tipikus eltérés bemutatása a két nem viszonyulásai között, jobbára bohózati eszközökkel.

Emberek, milyen Réti, mint író, amikor thrillert ír?

P. S. 2018-ból:

Már tudom. Van neki olyanja, amikor zseniális, de nagyon (Hasonmás), többnyire viszont szimplán csak nagyon jó. Eddig egy olyanja volt, amire azt mondtam, kár volt az időért, de az sem gyehenna rossz, csak olyan kis jólvannaelolvastampont (Vérvonal) .

2,5/5

(2015)

Az amerikai polgárháborúról való első ismereteim a tenyeres-talpas, de nagyszívű és bátor Jack történetéből valók. Jack persze Lincoln elnök futárja, s mintegy véletlenül viszi jó dolga, amerre viszi, s természetesen a rabszolgák felszabadításáért küzdő északiak oldalán harcol. Mondjuk tény: ebből a könyvből tanultam meg, hogy fára mászni csata közben nem feltétlenül gyávaság, hanem az egész áttekintésének a lehetősége.

A következő lépés a Képes Történelem sorozat kötete volt, amely a meglepő, Polgárháború Észak-Amerikában címet viselte. Jó kis kötet volt, tele képpel, így nem csupán a fantáziámra, illetve a memóriámra kellett hagyatkoznom, mint Földi Pál kötete esetén. Ebből a könyvből is megtudtam, mennyire galád volt az arisztokratikus dél a rabszolgákkal, s hogy nincs más választás, Lincoln népével „egy az utunk”, hiszen az ember ember, bármilyen is a bőre színe. S amikor ezt olvastam, túl voltam már Kunta Kinte lábujjainak a fejszecsapás-csonkításán is.

Azt, hogy ez a polgárháború nem az volt, ahogy tanultuk, s ahogyan polkorrekt módon évtizedekig bemutatták, s ahogyan arról jobbára ma is szó van, csak egy-két éve hallottam először. Fogalmam sincsen, hol.

Amikor a szerzőnek erre a könyvére rábukkantam, örvendeztem. A Turul népe című kötetét ismertem, alapműnek tartom azóta is, áttekinthető, olvasmányos, meggyőző, nem Mariana-árok mélységben elszöszölő, érthető munka a magyarság múltjáról. Valami olysmire számítottam. Bizonyára a sorozatcím miatt is: História álarc nélkül – Az igazság nyomában. Vagyis valami lepellerántó, mindent új megvilágításba helyező írást vártam.

Ezzel szemben a polgárháború korrekt leírását találtam, itt-ott valóban picit elhúzva a függönyt a háttéreseményekről is, de azért annyira mégsem. S emiatt maradt bennem hiányérzet.

A napokban láttunk egy filmet, 12 év rabszolgaság a címe. Nekem nem volt hozzá nagy kedvem, előítéletes vagyok bizonyos témákkal (ha meglátom, hallom, hogy holokauszt, csukódik be a fülem, a szemem, és valahogy így vagyok már a rabszolgaság és a néger, oppardon, az afroamerikai sorsokkal is: nem tudom jobb esetben nem a konjunktúrát, rosszabb esetben a ballibsi propagandát látni bennük. Nagyon nem kellett a film megnézése után revideálnom az álláspontomat. Különben is, e két témáról a Schindler és a Gyökerek után mit lehet még mondani? 

Most arról az oldalról gondolom, nem eminnen. Mert eminnenről lehetne, ha szabad lenne, s nem ütközne a mondó emberfia falakba. Az egyikre már írott törvény is van, a másikra „csak” íratlan van. S azért Földi ezt íratlant kóstolgatja. De nem kezdi el felfalni a témát. Pedig a kötet sorozatcímének ez az ígérete.

Annyit persze megtudunk, hogy 

1. az északiak, nagyjából pont magasról tettek a rabszolgaság kérdésre, részükről sem erről szólt a háború. Csak a polgárháború befejezése után hoztak törvényt a rabszolgaság eltörlésére.
2. Lincoln kizárólag az Unióhoz (északiakhoz) csatlakozó államok területén élő rabszolgák számára ígért szabadságot a háború alatt, az Unió államaiban ez fel sem merült.
3. a háború kimondatlanul valami olyasféle okú és célú háború volt, mint amilyen emitt, a szomszédban zajlik. 
4. az északi gyárakban dolgozó szabad embereknek csak egy kicsit volt rosszabb, mint a déli fekete rabszolgákat, s csak egy kicsit jobb, mint a rabszolgaságból felszabadult, északra menekülő négereknek, akik északi táborokba kerülve rájöhettek, lehet, hogy ezért kár volt felszabadulni.

Földi Pál kihagyja azt a ziccert is, hogy megemlítse, a Feketerigót 1960-ban irta meg Lee. Martin Luther King-et pedig 1968-ban lőtték le Memphisben. Vagyis száz (!) évvel a polgárháború után sem nagyon mozdultak el a dolgok arrafelé. Bár már legalább törvény van arra, hogy pl.egy filmben milyen százalékban kell feketéknek szerepelni, s ha egy mód van rá (legyen!), akkor vezető állásban.

De ne legyek szőrös szívű: a könyv a polgárháborúról szól, nem az emberi jogokról, a faji (jogos, jogtalan) előítéletekről. 

Ám az alcím meg mást ígér.

3,5/5

(2015)

Az első NesbØ (kicsi Ø-t nem találtam a karaktertáblában), és skandináv krimi könyv volt, amit olvastam. Az értékelések miatt volt bennem egy nagy adag várakozás, meg nyitottság.

Nem mondom, hogy csalódtam, mert izgalmas volt a könyv, Hole alakja pazar, következetes, a többi alak is hihető, jól formált, a sztori felépített, logikus. Vagy mégsem? És itt egy kicsit elakadtam…

Mert kérdem én: egy profi bérgyilkos, de komolyan, aki el akar tűnni a tömegben, és testi adottsága is van hozzá, hogy ezt gond és erőfeszítés nélkül megtegye, mi a francért visel mindig sajátságosan megkötött sálat a nyakában (kravátlit)? Hogy mégis legyen legyen valami, amiről a rejtőzködése ellenére felismerik? S minek hordozza magában a piszoár tablettákat? Hogy még legyen valami, amiről a személyére következtetnek? Ne már!

Ráadásul számomra nem volt túl hihető Hole és Megváltó-anyu egyezsége sem. Mintha csak azért került volna be a könyvbe, hogy a végső, zseniálisan megoldott jelentnek legyen erkölcsi alapja. Mert ha nincs az egyezség, az ember voltaképpen Hole kolléganőjével ért egyet: rendőrként nem az ítéletvégrehajtás a feladata. akkor sem, ha nem a saját kezével teszi. S bár a fene sem sajnálja a kivégzett személyt (azért nem nevezem meg, mert ennyire nem akarok cselekmény-leírni), de azért kérdés, hogy a Kis Megváltó ki mindenki, teljesen ártatlan embert likvidált előtte? Akár ebben a könyvben is? S elengedni, ennek tudatában, már bizony nem erkölcsi kérdés, nem dilemma, hanem bűn.

A magam önző szempontú szociológiája miatt kicsit hiányoltam a vallásos érintettség mélyebb firtatását; talán egy beszélgetésben fordult elő, amikor arról volt szó, hogy a pedofilok körében miért olyan magas a vallásos hátterűek aránya. De ez a panaszom, mondom, szigorúan az így-úgy érintettség (a vallás és nem a pedofília! :-) ) miatt merült fel bennem.

A kedvem ennek ellenére nem ment el NesbөØ-tól. Sőt! Fogok még próbálkozni. Csak már nem vagyok annyira várakozásteljes. A Brenner ütősebb. 

S erről eszembe jutott még valami: Ha nem lennének ebben a könyvben olyan részek, amik már majdnem szépirodalommá teszik, azt hiszem, nem olvastam volna végig. Így is volt olyan, hogy sokalltam a sztoriért a négyszázvalahány oldalt. Így mégis megérte egyszer elolvasni.

4/5

(2015)

Roppant érdekes könyv, faltam minden oldalát. Már csak avégett is, mert könnyű, olvasmányos írás. Elég a fülszöveget elolvasni, s az csak a töredéke az általuk citált történeteknek és megoldásaiknak.

A könyv előzményét még nem olvastam, lehet, emiatt nem fogtam fel az üzenetének éppen a lényegét.

A szerzők azt állítják, életünk sok problémája nem oldható meg a neuronpályáinkba már szinte visszavonhatatlanul beégett, rögzült megoldási sémákkal. A megoldás szerintük az – s erre bizony nagyon ütős példákat is hoznak –, hogy agyamenten kell gondolkodni. Természetesen nem az idióta, antiszociális viselkedésre biztatnak, hanem a bevált (mármint rögzült, de jobbára eredménytelen) utak elhagyására.

Nem vagyok elég agyament. Szomorúan konstatálom. Kötnek az eddigi utak, köt a szocializációm. Vagy csupán simán lusta vagyok. De leginkább: fogalmam sincsen, hogyan léphetek ki a saját sémáimból. S erre nem sok gyakorlati tanácsot ad a könyv (naná, még a végén más is gyakorolja, s a szerzők akkor miből élnek meg? :-) ). S csak tesznek rá egy lapáttal, amikor azt mondják, hogy a Lökonomiához képest ez a könyv gyakorlati. Egek! Persze az is vélhető, hogy én vagyok képtelen mások történetéből tanulni.

Az viszont fájdalmas felismerés, hogy mennyire makacs vagyok magam is: rengeteg energiát, időt, stb. fektetek olyan utaimba, amelyeknek a végeredménye majdnem teljes bizonyossággal előre jelezhető, ahelyett, hogy elengédném az agyam. Mert lássam be: minimum az a vállalti történet a reklámokkal minimum gyomorszájas. (Milliókat ölt egy vállalat a reklámokba. Írott sajtó, tévéreklám. És soha nem mérték a hatékonyságát ezeknek a reklámoknak. Egy területen egy slendrián kolléga miatt negyed évig nem jelentek meg semmilyen reklámmal. A szerzők megnézették a cég bevételeit ebben az időben, ezen a területen. Egy kanyival sem csökkentek az eladásaik! De a következtetés nem az volt, hogy hurrá, felszabadult egy csomó pénz, lehet szétosztani vagy befektetni, hanem az, hogy mi lesz akkor a cég marketing-dolgozóival (jogos), s hogy nem lehet, hogy a statisztika jót mutasson, hiszen a sajtóban és a tévében mindig is reklámoztak!)

3,5/5

(2015)

Nem olvastam még Varga Csaba egyik könyvét sem, logikusan ez volt az első.

A szerző a vaskos, de szellősen szedett kötetben gyakorlatilag egyetlen dolgot igyekszik bebizonyítani: a magyar nyelv belső rendszere okán az egyik legősibb, legösszetettebb, leglogikusabb nyelv a világon. S amely nyelv írásbelisége gyakorlatilag az egyik, ha nem a legrégebbi írás. Természetesen itt nem a latin betűs, hanem a rovásírásos írásbeliségre utal.

Mivel sajnos elítélhetőn kevés ismeretem van a más nyelvekkel való összehasonlításhoz, ezt megítélni nem vagyok hivatott. Amit azonban Varga Csaba a magyar nyelv gyökrendszeréről kifejt, s amit a gyökcsaládok felfoghatóan megfogalmazott bemutatásával bizonyít, az meglepő és hihető. Pedig majd' ötven éve magyarul beszélek, de a nyelvünk belső logikájára ebből a szempontból még soha nem csudálkoztam rá. Mindenképpen keresgélek még ebben a témában írásokat: egyelőre Kiss Dénes könyvét szereztem be, illetve szintén tőle itt áll még a polcomon a Magyarságtudományi Füzetek 6. kötete.

Azért is van bennem kíváncsiság, mert Varga Csaba könyve nem elégítette ki teljesen, azt amit felkeltetett bennem, valami, nem tudom mi, még hiányzott belőle.De alapnak, kiindulási pontnak mindenképpen megfelelő.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Varga_Csaba_%28filmrendez%… 
http://www.varga.hu/A%20MULT%20NAGY%20TITKAI/MIRE%20LEH…

3,5/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta a könyvet, ő a kislányának, a nevelt lányomnak olvasgatta mostanában lefekvés előtt.

A könyv fülszöveg reklám. Ez nem baj, nagyjából minden fülszöveg az. A nagyobb baj, hogy félrevezető reklám. Azt írja ugyanis, hogy új klasszikus született ezzel a könyvvel. S ez minden szempontból otrombaság.

Az alaptörténet nem lenne rossz: egy rettenetesen torzult arcú kisfiú beilleszkedése a normál társadalomba, ami beilleszkedés közben felvetődik a kérdés, hogy voltaképpen mi is a normalitás. Mivel szerencsére itt nem erkölcsi, hanem esztétikai másságról van szó, néhány veszélyes, kínos, Moly-képtelen kört szerencsére nem kell megtennem.

Miközben olvastatja magát, kíváncsivá tesz, haladós a történet, az egész mégis több sebből vérzik.

Az első és legszembetűnőbb seb: a stílus. Néha szinte fájtak a párbeszédek, olyan suták, ügyetlenek voltak. Mintha valóban egy ötödikes gyerek írta volna őket. Rendben van, ez egy E/1-es könyv, íródhatna akár teljesen, tudatosan sután, de itt nem erről volt szó, mert a sutaság eseti volt, nem a könyv sajátja volt, nem előre elgondolt koncepcióba simult bele, hanem néha így sikerült.

A második seb a szerkezet. Ez voltaképpen egy gyerek Jodi Picoult-könyv. Ugyanazt a történetet több szempontból meséli el, több stílussal igyekszik operálni, s a történéseket felfedni. De amíg Picoult-nál a több szempont konzekvens, átgondolt szerkezetet mutat (a Törékeny borzalmasan sikerült, nagyon buta végét felejtsük el!), addig itt egyes szempontok a levegőben lógnak, jóformán csak azért vannak, hogy legyenek, semmi szerves kötődésük nincsen az egészhez. Teljes mértékben ilyen fejezet Justin és Miranda fejezete. 

A történet végéről szerelmetesfeleségtársam ezt írta: totál amerikai nyállá cseppfolyósodott. De nekem nem a díjkiosztótól kezdődik a nyálasodás, hanem már korábbról: egy ponton mintha az író megunta volna az osztály undokságát, hirtelen, ha nem is egycsapásra, de földcsuszamlás-szerűen mindenki Augusztus felé fordul.

Ami még nagyon zavart:

1.

Az alapszituáció kicsit erőltetett. Nem önmagában, hanem mondanivalójában. Mert mi is az üzenet? Ugyanaz, ami már régen a hasonló mesékben, mondjuk amire Augusztus is utal, A szépség és a szörny-ben: a külső nem feltétlenül fedi a belső lényeget. Ez idáig igaz, ha nem is sok, de a mindennapi életet illetően minden generációnak meg kell tanulnia. Aztán vagy megteszi, vagy nem.

DE: keveredik a szezon a fazonnal, mert valahogy az jön le az egész könyvből, hogy már azoknak is mélyen magukba kellene nézniük, akik megbámulták a torz arcú kisfiút, mert az milyen már? Holott lássuk: ha ötvenes, szakállas férfi létemre skótszoknyába bújnék, és erőteljes sminkkel vonulnék az utcára, bármilyen liberális is a világ, azért még megnéznének az emberek. Nem azért, mert gonoszak, hanem azért, mert van egy általános elvárás mindegyikünkben arról, hogy milyen egy nagyjából normális ötvenes, szakállas manus. Ebbe az átlagba a skótszoknya és a smink Magyarországon nem fér bele.

Augusztus arca olyan, mint egy stílusában kiforrott Picasso-festmény. Ijesztő, torz, nem mindennapi. Ha lila, duplaszárnyú elefántok jönnének velem szembe valamelyik álmos reggelen az 1-es villamos megállójában, minimum felkapnám a fejemet. Nem a másság elítélése, hanem a szokatlanság végett. Nem férne bele a látvány agyam egyik fiókjába sem, ahová a szükségszerű kategorizálás végett elkerülhetetlenül, rutinszerűen elteszek dolgokat, látványokat, hogy ne kelljen minden másodpercben túlhevülnie a processzoromnak. Vagyis azért fújolni embereket, mert megnézik Augusztust, megijednek tőle, nem logikus. Az a logikus, ahogyan azok először reagálnak. Nem mellesleg: ezt maga a főszereplő is elismeri, amikor rábólint: Csubakkát ő is megbámulná az utcán.

2.

Van egy komoly logikai baki a könyvben. Egy helyen azt olvashatjuk, éppen Augusztus tollából, hogy már megszokta, hogy megbámulják. Ez egyfelől nem igaz, meg másfelől sem.

Egyfelől, mert a könyvben végig lehajtott fejjel közlekedik, hogy ne bámuljanak rá. Másfelől meg ez a megszokás érdekes dolog. Mert egy szabadban élő, befogott vadnak meg kell szoknia, hogy az állatkertben emberek naphosszat állnak a ketrece előtt és bámulják őt minden pillanatban; de egy állatkertben született állatnak ezt nem kell megszoknia: ez történik vele az első pillanatától kezdve. Deák Bill Gyulának („Bill a király!”) meg kellett szoknia a mankót, mert nem mindig csak egy lába volt.

De Augusztusnak nem kellett szokni az arca által kiváltott reakciókat, mert születésétől fogva így reagáltak rá! Vagyis számára az első reakciókban soha semmi újszerűség nem lehetett. S innentől az iskolába járás dilemmája sem annyira érthető.

3.

Nem mellesleg elgondolkodtam, s ez nagyjából független a könyvtől: hasonló helyzetekben, ha valami testi hibával, vagy bármivel kirívó rendelkező emberrel találkozunk, vajon miért kötelező úgy tennünk (mert a szocializációmnál fogva én is úgy érzem, kötelező úgy tenni), mintha semmi különös nem lenne abban, hogy valakinek a szeme az arccsontján van, nincsen füle, vagy olyan szája van mint a teknősbékának? Kötelezően játszmázunk az ilyen szituációkban, holott minden fél tudja, hogy nem mindennapi a helyzet. Mi értelme van ennek? Miért kell hazudni? S miért az elvárás?

A főszereplő családja

nekem édibédi volt. Ha nagy véletlenül elő is is fordulna konfliktusok, azok pikkpakk megoldódnak, mindenki imád mindenkit, lufik, konfetti, szerpentin… S úgy általában, most, ahogy belegondolok, valahogy az összes szereplő ilyen kis egysíkú volt. Talán csak Jack a kivétel…

A címről

az utolsó, pink-amerikai jelenethez kötődik. Csodácska. Nyál. Nem Csodácska Agusztus. Illetve az, de nem önmagában. Voltaképpen mi a fenéért a kicsinyítő képző, amikor az a könyvben elő sem kerül? A főszereplő olyan értelemben csoda, ahogyan minden ember: az ember csoda! De a regénybeli szereplő voltaképpen nem tesz semmi különöset. Szemben a barátaival, Jack-el és Summer-el, mert ők bizony nagyon is!

3/5

(2015)

Végy egy adag Legyek Ura-t, adj hozzá némi Battle Royal-t, csepegtess bele némi Semmi-t, fűszerezd meg némi kamaszos lábközi nedvességgel, bolondítsd meg csöppnyi, nagyjából értelmetlen, csak jobb híján való mézgás hallucináció-szerű zavarral, s nagyjából előtted van az Erdő Köztársaság.

Mert nem az a baj, hogy a kamaszok lázadnak, és ennek tér kell, ami jelen esetben egy társadalom-kísérlet, mert persze, legyen így. Az sem baj, hogy a kamaszok rátalálnak egymás testére, s az bizony olyankor előbb-utóbb nedves lesz. (Mondjuk én kiskamaszként még kimelegedtem az Éljen a számüzetés! csókjelenetétől is, pedig…, de ma már más világban élünk!) Még az sem lenne baj, hogy az erőszak gyerekekre vetített természetrajzával próbálkozik valaki, bár manapság a fent említett Legyek Ura és a Battle Royal, és a Semmi óta ez már nem nagy cucc (bár lehet, hogy a megírás kronológiájában a két utóbbiban van tévedés vagy átfedés, nem néztem utána).

Ami az ötlet nem túl eredetiségén túl bajom volt ezzel a könyvvel. 
Indokolatlan, motiválatlan, miért is mennek ki az erdőbe a kamaszok. S miért megy utánuk Joy, hogyan találja meg őket, s ha ő megtalálta őket, miért nem jönnek többen? 

Elképesztő, bár némi agycsikorgással ezt még csak-csak lenyelem, hogy a nagynak hazudott francia forradalom lészen a fő eszményük, annak a mintájára iparkodnak mikrotársadalmat formázni. De az alapalkotmányuk szerint a halálbüntetés simán átmegy a „törvényhozásukon”. Holott csak a főszereplő kiskamasz, a többiek már a fiatal felnőttség felé tipegnek.

Egyébként a könyv számomra egyetlen pozitívuma, az író határozottan méltányolandó íráskészsége után, annak skiccelése, hogyan lehet bármi ökörséget elhitetni az emberekkel, még agyament társadalmi formákat is, hogyan lehet fogalmakat, tetteket megfelelő terminológiával az ellenkező előjellel ellátni, mint amivel eredetileg bírtak, és hogyan lehet hitetlenekből hívőket, józanul gondolkodókból pedig ellenséget faragni semmi perc alatt. 

Illetve van még egy örökérvényű mondanivaló, bár ezt sem Taylor találta fel: a történelmet az a csudálatos női nemi szerv és a hatalomvágy irányítja. Itt az utóbbi nem játszik.

A nagykamasz lány és a kiskamasz pasi szexjelenetei nem kicsit hiteltelenek. A kiskamasz csókolódzni sem tud, életében nem önkielégített, de masszírozás közben simán rátalál, hogy mi jó a lánynak és mennyire nagyon; annyira nagyon, hogy az kéri meg, tanítsa meg mit csinál, mert saját magán is gyakorolni akarja! Öööö…! Saját szocializációmból kiindulva (a tévedés joga fenntartva!) bizony a lányok, nők testének a működtetését tanulnom kellett, nagyon nem magától jött (de szerencsére a tapasztalat hiányát és a félszegséget simán legyőzte a szerelem!).

A befejező hagymázas, öntudat-kieséses jelenteknek semmi alapja nincsen az előzményekben, s nagyjából a szerepe is annyi, hogy valahogy meg kell indokolni a kiskamasz végső totálőrületét.

A kiskamasz egész életében szerette, bálványozta a bátyust, majd a végén, a vérgőz kiteljesedésével mégis ellene fordul. Nincs logikai bevezetése ennek a döntésnek. A nagykamasz csajszi puncijának birtoklása lehetne indok, de a könyvben leírt kontextusban marad a szamár csudálkozása a hegyen.

Ugyan nyitva marad a kérdés, hogy az előzőleg többször beharangozott zuhanás végül a kiskamasz halálhoz vezet-e, de úgy tűnik, bizony. Viszont ez esetben másodszor találkozom (az első Picoult Törékeny-je) E/1-ben megírt önhalállal, ami valljuk be, egetverő ökörség!

P.S.: Figyelem, megy a rukkolára, 2015. 04. 14-e délutánig megy a licit! :-)
P. S.2.: Elment

2/5

(2015)

Hát emmeg mi volt?

Leginkább egy olyan előjáték jut eszembe róla, ami nem fut szeretkezésbe, orgazmusba, hanem amikor már szinte fáj minden ideg, remegve gyönyörre vágyik, akkor, hopp, véget ér az akció. Értelem és magyarázat nélkül.

Mert alapvetően a könyv alcíme sem igaz: a jövő kiszámítható. Éppen a szerző írja le, a könyv vége felé, hogy nem az. Vagyis az alcím: reklám. 

A tartalom pedig végig izgalmas, érdekes, lenyűgöző, figyelemfelkeltő, elgondolkodtató. A Székely György-vonal pazar, szinte vágyik arra az ember, hogy ne érjen véget, illetve egy külön könyvben, szépirodalomként olvashassa, hogy aztán utána tudjon nézni, mi a való és mi a képzelet belőle? 
Mondjuk erőlködnöm kellett, hogy végső soron miért van a kötetben ez a nagyon vastag betéttörténet? (Vesztettem, nem jöttem rá, csak gyermeteg tippjeim lettek.)

De a legdurvább, hogy a amikor eljutottam az utolsó fejezet utolsó oldalára, csak lestem, és lapoztam volna tovább, hogy ki lehetett az a barom, aki kitépte az utolsó, mindet összefoglaló, magyarázó, megértető oldalakat? De nem tépte ki senkifia barom, BAL egyszerűen nem írta meg őket. Hoppá! 
Csak az a aj, hogy emígyen az egész, címestűl, alcímestül, mindenféle sztoristul, Dózsástul, elméletestül: egy irdatlan blöff. Rosszabb esetben: átverés. Szelídebben: céltalan időtöltés. Bár ez nem igaz: Dózsáról nem tudtam, hogy rabló volt Erdélyben.

2,5

(2015)