Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam áthelyezett névnapomra (március nyolcadikáról, mert hetedikén születtem, június huszonháromra, hogy ne akarja mindenki egy ütemben letudni az ilyenkori gazdasági kötelességeit), egy másik Pratchett-könyvvel egyetemben. 

Nagyot cuppantottam a szellmei kéjtől, amikor a kezembe vettem: a fülszöveg sokat ígér, és szeretem, amikor az összetartozó dolgok egymásra találnak, csak úgy, maguktól. Mert az nem lehet véletlen, hogy akkor, amikor egykori ismerősöm keresztényből ateistává lesz, blogot indít nézetei terjesztése érdekében, nos akkor csak úgy hullanak elém az olvasnivalók e témában. Ahogy tessék, itt is mit olvasok már megint? 

Az idő szeletelése! Ami majdnem ugyanebben a formában előfordul egy másik könyvben, csak ott tudományos ismeretterjesztésként. Ebben: A multiverzum nyomában. S ez is most került elém. Az ilyen-olyan idők, időben való csúszkálások, egymásra pakolt idősíkok meg a Csillagok között című filmben, amit szintén a napokban láttam/tunk Szerelmetesfeleségtársammal.*

Az időtolvaj című jelen könyv, ahogyan Mia_Wallace megfogalmazta, nyögvenyelős. Jóformán rá sem ismerni Pratchett-re. Nehezen indul, aztán az egész olyan lesz, mintha egy betépett délután agyi eseményeibe pottyantam volna, de a közepibe ám! Ez a finisben aztán konkrétan csőstül gyön, ez már komplett hippikorszak, körbejár a joint, mindenki látja, ahogy rózsaszín elefántok úsznak az égen.., stb. 

Valahogy úgy voltam az egésszel, mint a Pink Floyd régi, pszcihedelhikus lemezeivel: normál esetben marhára idegesít, de ha jó, megfelelő hangulatban ér, pazarul elkap, kikapcsol, megforgat, elrepít. (Önmagában, külső segítség nélkül.)

Mert be kell látnom, hogy miközben az olvasás során egészen végig hiányérzetem volt (még csak olyan igazán nagyot sem röhögtem), miközben a sztori annyira nem kötött le (ha belegondolok, volt egyáltalán? Mert az az öt sorban megfogalmazható semmiség, no…), a szereplők, az egyetlen Lu-ce kivételével, marhára távol maradtak tőlem, ésígytovább, nos eközben, miközben mindezek, aközben bizony folyamatosan és mindenhol olvastam a könyvet. Ezért a trükkért tisztelet Pratchett mesternek, jól átvágott!

Trükkért, mondom, mert olyan érzésem volt mindvégig, hogy Pratchett csak azért írt, mert volt egy ötlete, ami csak azért sem, akart kibontakozni igazán, de ő csak azért is megírta. Nem véletlenül, ez számomra az egyik legvastagabb könyve; s azt mondják, hogy aki öt mondatban mondja, amit öt szóban is el lehet mondani, az bármi egyéb galádságra is képes.

No, ennyire ambivalens bennem ez a könyv. De rossz hírem van: nem megy a Rukkolára. Nem bizony, mert Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam. S számomra ez a legfőbb értéke.

* http://www.port.hu/csillagok_kozott_interstellar/pls/w/…

3/5

(2015)

Az egyik óbudai könyvmegállóban találtam. Poénból hoztam el: a feleségem Márta. S melyik férfi nem kívánná, hogy a felesége/barárnője/élettársa amolyan privát rosszlány legyen (s akkor már csak a konyhában kell séfnek lennie, hogy teljesen tökéletes feleségstb legyen)? :-)

Aztán beleolvastam, és ígéretesnek tűnt, bár egyáltalán nem az volt, mint amire először gondol az ember fia/lánya. Mivel kis füzetről van szó, hamarost a végére is értem. A kezdeti ígéretesség hamar messze száll, krimivé alakul a történet, majd amolyan sekélyes coclista bűn ellenei példabeszéddé silányul.

Kár érte. Ha maradt volna a kezdeti stílus, valami egészen más kifutással, akkor még jó is lehetne.  

1,5

(2015)

A könyv címe nagyon izgalmas. A témát még izgalmasabbá teszi, hogy a szerző a fizika és a vallás emeritus (nyugállományba vonult) professzora. Vagyis a természettudományban és a vallásban is „érdekelt”.

Mivel a Kalligram Kiadó Tudomány és vallás-sorozatában jelent meg a kötet, nem okoz meglepetést, hogy a végső konklúzió roppant egyszerű: nem szükségszerű, hogy a tudomány és a vallás „fasírtban” legyen egymással. Ahogy az alcím is megfogalmazza: Ellenségek, idegenek vagy társak?

Ha a tudományt és a vallást arénába engedik, rendszerint a fizika, a biológia, az archeológia és a történelem szállnak ringbe. De az bizonyos, hogy a párbeszéd/gyilkolás elsődleges témája a teremtés vs. evolúció lesz. Manapság már sokszor szóba kerül a kvantummechanikai is, ami, ugye, jócskán felülírta/ja a statikus, hagyományos fizikát.

Barbour nem árul zsákbamacskát az eszmei hova-állásában. Ripsz-ropsz kiderül, hogy vallásos, Isten-hívő embernek tartja magát, de nem hisz a Biblia szó szerinti értelmezésében, vagyis elveti a teremtés tényét is. Álláspontja a folyamatos teremtés. Vagyis Isten útnak lehetővé tette, indította és kézben tartja az evolúciót, de ez nem jelent mégsem kikerülhetetlen determináltságot.

A könyv átgondolt, nagyon megszerkesztett munka. A szerző beszél a tudomány és a vallás kapcsolatának szemléletmódjairól. Tisztázza, mi a tudomány és mi a vallás, mi a definíciójuk, hol vannak a határaik, és e tisztázás nélkül, ugye, nehéz lenne a kapcsolatukról beszélni.

Majd, mert mondom, e témában egykettőre a létezésünk hogyanjánál vagyunk, tisztázza a csillagászat és teremtés kapcsolatát.

Ezután (hol máshol?) a kvantumfizikánál kötünk ki, s kiderül, hogy ez az a tárgy, amit nagyjából senki sem ért, még a legnagyobbak sem, mert Einstein, Bohr és Heisenberg sem voltak egy állásponton Vagyis botorság azt állítani, hogy a tudomány egyöntetűen állít vagy bizonyít valamit: egyfelől, mert mire egyöntetűvé válik a vélekedés, addigra kiderül, hogy úgy, ahogyan egyöntetűen hiszik, mégsem igaz; másfelől gyakorlatilag nincsen egyöntetűség a tudomány művelői között sem. Mármint a kvantumfizikát illetően. Sem. (Nekem ez a fejezet volt a legérdekesebb.)

A következő nagy falat az evolúció és a folyamatos teremtés kérdése, ahonnan csak egy apró lépés a genetika, idegtudomány és az emberi természet. Ez a fejezet gyakorlatilag az antropológiával foglalkozik.

Az utolsó témakör címe: Isten és a természet. Itt áttekinthetjük a XX–XXI. század legfontosabb tudományos ellen-Isten eszméit, és ugyanezeket az Isten-hit oldaláról vizsgálhatjuk meg.

Izgalmas témák, izgalmas kérdések. De a kidolgozás nem annyira izgalmas. Sajnos. Barbour, bár a könyv tartalmát, szerkezetét minden bizonnyal maga találta ki, s miközben megvan a maga jól kialakult véleménye is, mintha nem vállalná mindezt mégsem. Hoz innen érveket, szembeállítja amazokkal, ez ezt mondta, az azt mondja, s persze, hiszen erről szól a könyv, de mintha mégsem merne egyenesen állást foglalni, nem csak összevetni, ki mit mondott, hanem összegezni is, hogy na, akkor lássátok, feleim, ebből ez következik.

Elfogadom én, hogy pártatlan akar maradni, de mi a csudának ,ha egyszer úgysem az?

S valahogy a rengeteg kimitmondott között számomra felaprózódott a lényeg… Aliester McGrath sokkal karakánabbul csinálja majdnem ugyanezt a műfajt! Hamarosan jön az értékelésem az ő könyvéről is (maradjatok velem, a reklám után folytatom; bár nem ma!).

3,5/5

(2015)

A Dűne számomra az ellentmondások könyve. Nem vagyok egyedül azzal, hogy vagy sokszor nekiveselkedtem, de mindig legyőzött, pár oldal után mindig félretettem. Aztán pár hónapja a Garmadában szembejött velem a Szukits-féle böszme nagy kiadás. Otthagytam, pedig héccá' forint volt csak. Egy hét múlva mentem, még mindig ott volt. Megint otthagytam. Harmadszor már nem tettem ilyet. Elhoztam, majd a Rukkolára jó lesz alapon.

Valamikor a filmmel már randiztam, végig is néztem, de nagyon nem jött be (Sting ide-oda), csak az maradt meg bennem, hogy nagyon nyolcvanas évek, különösen a rettentő nyálas Paul, akinek egy percig sem bírtam elhinni, hogy Muad-Dib lehetne…

Aztán a polcon is hónapo2ig állt. Majd mintegy oda sem figyelve, egyszerre óvatlanul levettem, beleolvastam. S olvasva maradtam. Onnan tudom, hogy nagyon tetszik egy könyv, hogy nem olvasok mellette másikat. A Dűne mellett nem olvastam semmi mást.

Herbert cseppenként adagolja csak az infót erről a világról, hagy időt a megértésre, a kikövetkeztetésre, a tűnődésre, a találgatásra. Nem rágja szájba sem a szereplői státuszát, sem a képességeiket, sem a különböző házak Dűne-történelmi szerepét, sem gyakorlatilag semmit.

A csepegtetés közben a cselekmény halad. Ugyan ez a szokása, de Herbertet dicséret illeti: a vaskos kötetnek nincsenek (Szukitsban pláne, de a KFK sorozatban kiadott kiadás is két kötetes volt) holtjátékai. Nem videoklipet olvasunk, még sincs idő az unatkozásra.

S lássuk, mi is ez a könyv? Mondhatnánk, a mára már szokásos: az űrbe kirajzott emberiség ilyen-olyan csoportjai küzdenek egymással, ki-ki a maga céljai érdekében, hatalomért, pénzért, vallási eszmékért, az emberiség túléléséért. Van itt császárság, vannak boszorkányok, vannak emberen túli képességek, gazdasági társulások, elitt-alakulat, gerilla-csapat (nemzet), tőr, kard, atomfegyver, kábítószer, gigantikus, fogakkal gyilkoló, hasznos „kukacok”, űrhajók, minden és az ellenkezője is.

Belecsöppenünk a sűrűjébe (miért pont ide?), és indul is a mandula, Majd eljutunk valahová (miért pont oda?) egyfajta feloldással, de nem a megoldással. Ha nem is lenne meg a biztos tudás, hogy Herbert és leszármazottja bőven gyúrt még az alaphoz mindenfelé, jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, akkor is evidens lenne, hogy lesz ebből folytatás, naná! Mert, ahogy mondom, szinte kurta-furcsa a befejezés, vagyis inkább abbahagyás.

A Dűne szereplői nem férkőznek az ember szívébe. Izgulunk értük, drukkolunk nekik, természetesen mindenki Atreides-párti (ahogyan máshol a Stark-ház az evidencia), de ha jól belegondol, meg nem mondja, miért az… S mindenki egyöntetűen utálja a Harkonnen-eket 

Paul sem az a szakasztott hős-típus, ráadásul az egyszerre rászakadt megvilágosodása a regény legrosszabb, leghiteltelenebb pillanata. Mégis kedveljük. Ahogyan édesanyját, Jessicát is. És így tovább…

Letehetetlen a könyv. Komolyan. Aztán amikor letettem, valahogy úgy jártam, mint a Jim Carrey-film végén a két biztonsági őr: leszakadni nem bírtak Truman élő show-járól, de amikor katarzissal véget ért az addigi története, csak belenyúltak a sültkrumplis (vagy mifenés) zacsiba és unottan így szólt egyik a másikhoz: 
– Kapcsolj át, mi megy a másikon!

De két folytatás már itt van a polcomon. :-)

3,5/5

(2015)

Nagyjából elfogult vagyok Vámos Miklóssal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Vámos, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus. 

Nagyjából elfogult vagyok Bródy Jánossal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Bródy, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus.

Ebben az esetben, ugyebár, nagy szellemek, ha találkoznak: ők ketten, meg én, hogy többen legyünk. :-) 
A nagyjából való elfogultság sugallta, hogy szeretni fogom ezt a könyvet. (Bár megmosolyogom, megviszolygom ezt a Molyos prekoncepciót, de, lám, nem vagyok, ment' tőle.)

Mert Vámos generációs társ, meg így-úgy zenésztárs is (mármint Bródyé), meg értelmiségi ő is, meg minden is, ami indokolná, hogy csuda jó könyvet írjon Bródyról, aki a szellemes, az okos, a higgadt ellenzéki megtestesítője volt sokunk számára évtizedekig. Akinek a dalait kívülről fújtuk, akivel össze-összekacsintottunk, ő színpadon, mi előtte, s aki nem egyszer megnevettetett (KISZ-kacsa, miegymás), megríkatott („Ha én zászló volnék…”; miegymás), egyenes gerincet adott, reményt keltett, és sok minden más.

S Vámos róla ír könyvet. Valamiféle dokumentumkönyvet. Aminek a legjobb pillanatai azok, amikor az önkritikus Vámos Bródyhoz méri önmagát. De ez nagyon kevésszer fordul elő. Marad a visszaemlékezés, a kis színes, a dokumentum. Amiben Koltay Gábor az A koncert környékén már letett valamit az asztalra, s az nyomja az asztallapot rendesen, fel kell gyűrnie az inge ujját, aki hozzá akar tenni valamit (hacsak nem a múló idővel kialakult új információkkal nem egészíti ki; de Vámos nem ezt teszi). Mert az az iformáció, hogy mind Szörényi, mind Bródy szellemi alkatából fakadó politikai hovahúzása kinek miféle, információnak kicsit kevés. Még akkor is, ha ezt megerősítjük nációbeli hovahúzással is, bár Bródy ezt csak nagyon osztva vállalhatja be (ezt is a könyvből tudtam meg). S még az az infó sem ment semmin, hogy Vámos (nyilván) Bródy hovahúzásával szimpatizál. (S bizonyos értelemben az sem jelent semmit sem, hogy szimpátiájuk tárgya a könyv megírása után néhány pillanattal összefeküdt azokkal, akik ellen adig küzdöttek, majd tizenévek múlva teljesen, senkinek nem hiányozva a semmibe enyészett. Azért nem jelent semmit, mert ők, tudniillik Vámos-Bródy megőrizték az önazonosságukat, miközben poltikai szimpátiájuk tárgyáról inkább szó se essék.)

S ebben gyakorlatilag kimerült az értékelésem. Vámos kedveli Bródyt, Mohácsi kedveli mindkettőt, kicsit elcsevegtünk, egy-két pohár bort lehajtottunk, de semmi több. Nem tudtam meg újat Bródyról semmit, maximum megerősödtem abbéli nézetemben, hogy a Fonográf jobb volt zeneileg, mint az Illés, de gyengébb volt szövegileg (viszont amiről Vámos nem ír: akkor oszlottak fel, amikor megcsinálták a legjobb lemezüket, a Jelenkor-t; ej, de kár!). S ez sem sok…

3/5

(2015)

Ha nem lenne vérfagyasztó mindaz, amit olvasok, azt mondanám, vicces a könyv. Ugyanis kicsit olyan, mint a mese, amikor a főhős azt az utasítást kapja, hogy övé a nagy kincs, ha x napig nem gondol a majomra. S naná, hogy lehetetlen valamire tudatosan nem gondolni, mert ha arra gondolok, hogy nem gondolok rá, naná, hogy gondolok rá.

Szerzőnk ilyen majomútravalót ad a könyvével: ne gondolj arra, hogy az olvasottakat bárkire is alkalmazod, nyájas olvasó, magadra sem, másra sem, mert egy ilyen könyv elolvasása nem ad képzettséget ehhez, és a pszichopata-állapot olyan komplex valami, ami egy outsidernek tutira nem sikerülhet. S aztán nyomja az infókat ezerrel.

Amitől az ember hátán futkározik a hideg, rettegni kezd, s gondol erre-arra, s naná, hogy másodperceken belül a majomra, mert, ugye, megtudjuk, egyre több és több pszichopata vesz körül bennünket. Csak idő kérdése, hogy a közvetlen közelünkben is felfedezzük valamelyiket.

Majom!

4/5

(2015)

Igen nagy érdeklődéssel vettem kézbe a könyvet. Fő indítékom egyfelől a kíváncsiság volt, de sokkal inkább az, hogy egy régi ismerősöm indított egy blogoldalt, amiben azt fejtegeti, miért ad több szellemi tartást az ateizmus, mint a keresztény hit. Ez utóbbi azért volt meglepő, mert az ismerős nagyon aktívan missziózni akaró keresztény volt még abban az időben, amikor én is aktív gyülekezetjáró voltam. Dolgoztunk együtt is a közös hit érdekében.

Picknett könyvétől sokat vártam. A műfaj ugyanaz, mint Dawkinsé*: észérvekkel bebizonyítani, hogy miért észszerűtlen a kereszténység, és milyen inkoherens annak alapműve, a Biblia.

A nagy elán, amivel belefogtam hamar elhagyott. Ahogyan Dawkins esetében is. Pedig nagyon komolyan mondom, nem akartam elfogult lenni. Meg akartam győzetni. Nem sikerült.

Elolvastam vagy sok oldalt, amikor eszembe jutott egy másik könyv, ami éppen ellenkező oldalról közelíti meg a kérdést. Egy bűnügyi újságíró ered a nyomába annak, hogy logikailag, észérvekkel bizonyítható-e a kereszténység igaza. A címe: A Jézus-dosszié. A szerzője, Lee Strobel ugyanazt a szerkezeti sorrendet követi, amit a jelen könyv szerzői. Nyílván, mert így logikus. Kezdik tehát a Biblia, azon belül is az Újszövetség megbízható megbízhatatlanságával. Logikusan.

De az a vicc, hogy ugyanazokból a tényekből homlokegyenes más-más következtetéseket vonnak le. Mivel természetesen mindkét könyv ezer apr mozaikból áll össze, engedtessék meg csupán egyetlen példa. Az ÚSz megírásának időpontja vitatott, de abban nagyjából megegyezik hívő-hitetlen egyaránt, hogy Jeruzsálem Kr. u. (vagy i.sz.; tetszés szerint) 70-ben, Jeruzsálem Titus által végrehajtott lerombolása előtt már megvoltak az iratok. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mai formájukban, hagyjunk helyet a későbbi változtatások lehetőségének). A legtöbb ókori irat megtalált példánya és a megtörtént események között sokkal nagyobb az időeltérés. Az ÚSz esetében, ugyebár, így kb. negyven évről beszélünk: Jézus Kr.u. kb harmincban végezte a munkáját, 70-ig eltelik negyven év. Nem kevés. De más ókori dokumentumok esetében több száz évről beszélhetünk. Strobel példánk hozza Nagy Sándor esetét, aki Kr.e. 323-ban halt meg. Róla Arrianosztól és Plutharkosztól tudunk legtöbbet. Akik mintegy négyszáz évvel később éltek. Mégse vonja senki kétségbe, amit írtak. A Krisztus álarcai szerzői viszont azzal érvelnek, hogy az a negyven év nagyon nagy idő, megkezdődött a misztifikálás mind tartalomban, mind a szerzőket illetően. Egy pofon innen, egy pofon onnan.

Na jó, még egy példa: szerzőink hivatkoznak arra is, hogy az ÚSz átírása szakadatlanul folyt az idők során. Aztán felhívják a figyelmet arra, milyen ellentmondások vannak az egyes evangéliumok között (Pálról nem is beszélve, aki gyakorlatilag Krisztussá tette Jézust a teológiája által.) Az már annyira nem zavarja a szerzőket, hogy az átírások meglétével kiküszöbölhetők lettek volna az ellentmondások is… Ha már átírták a szövegeket.

Haladt előre a könyv, érv született érvre, ismeret ismeretre, de én meg egyre kevésbé lettem meggyőzve az igazáról (vö. Dawkins könyvével). Mert, ne legyek igazságtalan, felbukkannak keresztény érvek is a sajátjaik mellett, de az érvek nem ütnek igazából az érvekre, nem alakul ki egyensúly. Félreértés ne essék, nem várok ebben a témában középutas könyvet!

De egyvalamiben ismét megerősödtem: nem csupán a vallás és a teológia feltételezi a hit meglétét, hanem a történelem és a tudomány is. A tények csoportosítása, majd a csoportosított tényekből levont következtetések erősen függnek, ha nem az határozza meg teljesen, a szerzők világnézetétől, prekoncepcióitól.

Meg az olvasókétól is.

* Álljon itt azonnal Dawkins kritikája is, mert nem venném a lelkemre, ha valaki nagy lelkesen teljesen és kritikamentesen komolyan venné őt!

3/5

(2015)

Harry Hole kedvelt figurám. Mondjuk nem tudom, hogy a mindennapokban is elviselném ezt a depis, munkamániás, zseniális alkoholistát, de ahogy így írva vagyon, nekem nagyon tess.

Nem akarok általánosítani, ez csak a kettedik Nesbø könyv, amit olvasok, de nem hiszem, hogy bármelyik karón varjú lenne. S nyilván lesz még a kezemben könyve (el kellene már mennem a happolt Fejvadászok-ért, csak olyan kis kuszán van a nyitvatartása a Kócosnak). Mert izgalmas, mert összetett, mert átgondolt, mert barkácskönyv (vö.: csavaros).

S ezzel itt le is zárhatnám az értékelést, mert micsudát várna még az ember lányafia egy krimitől, thrillertől. Jó, van vér is, meg ide-oda rejtett, ilyen-olyan állapotban levő hullák, Hole küzd a gaz ellen ellen (hehehe), aki egyfelől a gyilkos, másfelől a korrupció (milyen szerencse, hogy ilyen csak Norvégiában van! :-P ).

Azonban és de: ez a második könyve, mondám már, a szerzőnek, ami a kezembe került. Az első sem volt hibátlan. Írtam miért nem. 
Ez sem az. Ebben nincsen akkora logikai bakugrás, mint a Megváltóban. Itt szerkezeti gond van. A cselekmény, ami ugye, megegyezik a gyilkosságok számának növekedésével és a nyomozás előrehaladtával, a könyv háromnegyedénél leül. Mivel van hátra még vagy sok oldal, egyértelmű, hogy akire gondolnak, nyilván nem az (gondolkodtam, hogy ez spoiler-e?), s hogy lesz még itt ezmegaz, s ráadásul a lezáratlan a Főkorrupt szála is. 
S nem csupán az a bajom, hogy a feszkó megszűnik, hanem, nem is tudom, hogyan mondjam, mi a jó szó, végül a Főkorrupt-szál rendben van, de a sorozatgyilkos vonal olyan kis szájhúzós. Erőltetett, vagy mifene. (Mellesleg hova a csudában is tűnik a fószer a beszélgetés közepén, és aztán…?) Motiválatlan. Illetve izzad a motiváció. Majdnem jó, de mégsem az. Túl komplikát. Ahogy ezt Hole is szóváteszi, mert ezek szerint Nesbø is érezte, hogy az.

De úgy fest, Nesbø-t már csak így szeressem. Mer' minden ellenére jó ez, komolyan. Csak szőrözök kicsit.

3,5/5

(2015)

Hoppá! Amikor a ceglédi Coop-ban lelt Szex és Szekszárd-ot elolvastam, bármennyire jókat rötyögtem rajta, nem lettem túl lelkes. Az értékelésem végén megkérdeztem, milyen Réti, amikor nem Szex és Szekszárd-ot ír? Galagonya33, Robinson és brigg siettek a segítséfemre, és kedvet csináltak a folytatáshoz. 

Amikor a könyvtárban megálltam a krimi-polc előtt, az Üveghegyen túl és az Óperencián messze is híres vacak memóriám természetesen nem hazudtolta meg magát, fogalmam sem volt, melyik könyvet ajánlották: mintegy a család legkisebb gyermekeként (nincs testvérem) ezt emeltem le a polcról.

In medias res: nem bántam meg. Nagyon nem. Minden más olvasnvalómat félretettem, A hasonmás bankot robbantott. Köszönöm, feleim!

Mert: a poénok nagyon ülnek, s tényleg csak egy-két helyen éreztem, hogy a cselekmény, a párbeszéd pusztán azért van, hogy megágyazzon a viccnek. (Az egyik ilyen hely, amikor a főhős megkéri a kollégáját, hogy hallgasson ki helyette valakit, mire az közli, hogy rendben, úgyis tartozik egy vallomással. Se füle, se kapcsolata, se borja sem az éppen folyó cselekménnyel, sem az egésszel, bár jó kis szóvicc.) Tény, hogy egy idő után már nem fogtam vissza magam a BKK közönsége előtt sem, hadd legyenek kiváncsiak, mi a francot olvasok!

Mert: a cselekmény döntő részben következetes, meglepő (és mulatságos; bár ezt már írtam), fordulatos, izgalmas. Komolyan: filmre való. De egészen komolyan! Akkor is teljesen így van, ha ezt a könyvet nem emiatt őrzöm meg a legjobb emlékeimben (emlékhelyeimben, tudod, Óperencia, Üveghegy, stb.), hanem a főszereplő alakja és humora miatt.

Mert: miközben nem éreztem plágiumnak cseppet sem, nagyon kedves olvasmányélmányeket, vagy inkább azoknak érzetét elevenítete fel bennem: Rejtő, Fable, és (a sajnos nagyon magában álló) az Őfelség magánnyomozójá-t. Ez pedig nem kevés, de nem ám!

No, kb. egy hét, és megyünk megint könyvtárba!

P.S. (vagy sok héttel később): A könyvet odaadtam a nem éppen könyvmoly, s ha már olvas, akkor is inkább ismeretterjesztő irodalmat olvasó, huszonegy éves fiamnak. Egy hét alatt kiolvasta, és ez nála nagy szó! (A Korongvilág első részét fél éve olvassa, és azt mondja, tetszik neki… Érzékeltettem?) Aztán a vége felé járva szólt, ha megyünk könyvtárba, hozzunk még Rétit, s hogy ezt tervezem-e állandóra megszerezni, s ha igen (igen), akkor jó! Hoppá, hoppá! – a' la Cipő. 

Hoztunk Rétit a könyvtárból.

4,5/5

(2015)

Biztosan velem van a baj: az előző kötetnél nyavalyogtam, hogy nem az eredeti szerzők, és jó-jó, de azért nem az igazi. 

Erre kapok eredeti szerzőpárost, s mégis azt mondom, hogy jó-jó, de nem az igazi.

Mintha azért született volna meg, mert kellett egy következő füzet. Olyan, mint a borítója, szürke alapon némi szín, itt-ott. 

A mércém: hányszor nyerítek fel olvasás közben. Most egyszer sem… 

S nem is tudok többet írni erről a füzetről.

3,5/5

(2015)