Az ember elfogult a gyerek- és kamaszkora dolgaival, ugye…

A szerző könyvéből és rendezésében születt A lator a mai napig kedvencem. Nem melléks a két főszereplő Enrico Montesano és Edwige Fenech miatt, nem mellékesen szólva az utóbbi anatómiai esztétikájának lehengerlő hatásáról: gyerekkori fantáziálásom egyik kiemelkedő alanya volt Deborah (lásd a fotót!). S A lator bizony meghatározta ennek a könyvnek az olvasását is. komoly elvárásaim voltak.

Nem tudom a kornológiát, melyik született előbb, de nekem A lator volt és maradt a kedvenc. Voltaképpen semmi bajom Isidora történetével: kerek, pergős, nem rejt meglepetéseket. Kezdetben, főleg a szamárazágyban-jelenetnél azt hittem, Kaleb női párja lesz a középkorba helyezve, de sajnos nem lett az.

Kicsit tréfacsináló, kicsit lúzeresen szeretnivaló hősnő, akiről voltaképpen már az elején tudjuk, hogy önsorsrontásban maestro (maistrina? :-) ) lesz, és no, hát valóban! 

De nem volt kacagás, nem volt katarzis, csak a tudat, mesterember  mestermunkáját olvassuk. Ami szórakoztató ugyan, de nem sokszor olvasós. Nem úgy, mint naná és persze, A lator ! 

3,5/5

(2013)

Hm… Véres leszámolás-dráma, homályos bosszúhadjárat, beteg múltból fakadó beteg jelen, és nem előre tudott befejezés.

A történetről 

Akár, de nagyon nehezen elképzelhető. Mert az életkorok. Mert a lelki működés. Brrr! Mert és mert! 

De közben körülnéztem, és valóban, annyi beteg, értelmetlen, logikátlan kapcsolatot látok, annyi veszett, kétségbeesett, rossz kapaszkodást, hogy közben miért is ne, akár, és bizony. De ráz a hideg közben, mert végső soron annyira szánalmas, annyira szegény, annyira brrr, hogy naná, hogy a hátam közepére sem, hiába empátia, hiába sanyarú sors, hiába minden. Mert ennyire nem lehet hiába minden, ennyire nem lehetünk a kétségbeesésünk és az életünk drámáinak a rabjai, ennyire nem lehetünk kiszolgáltatottak és magányosak!

A könyvről

Szikár irodalom, minimalista. Kánikulában egy fürdőkád-vízhűlésnyi, úgy, hogy még más olvasásához is hozzá tudtam fogni. Nem túlbeszélt, nem túlmagyarázott, és mégsem kimódolt. Annyi, amennyi, ahhoz, hogy ne tegyem le, és a végén mégis gondolkodjak rajta. Egy kicsit. Egy értékelésnyit. De nem többet. 

3/5

(2013)

S valóban, egy együttes, ami már akkor létezett, mikor néztem már kifelé a porból, amikor eszméltem, amikor rácsodálkoztam a múlt rendszer álságosságára, amit kint a Hajcsi szigeten láttam először, Nagyferó a Balkáni Tigris, negyven golyóval a testében medvetáncolt és hiába próbálták ijesztegetni, nem félt, miközben könyörgött, könyörögtünk, hogy „Hagyjanak, hagyjanak!” 
S aztán bár soha nem mentem el mielőtt, kértem én is, hogy fújja az asszony, ne remegjen az ujja, miközben nem tudtam másképpen mondani, ébredés után, a tűzfalon háborgó tengert utálva, s felültem, fejem a lábam közt a nyakamra, s néhány évig még ferde vigyázzban jártam a nagy találkozásokra a fene nagy jólétben. Közeli helyeken adtam helyet magam mellett, s úgy integettünk bátyuskának, aki a kibelezett kőbányák üregéből egy fagyival integetett a széles, tágas téren át, de mindketten tudtuk, hogy hazudtunk egymásnak. Aztán megváltozott minden, ám még mindig csak nekünk kellett jónak lennünk, a szél fújt, nekidőltünk, megadtuk magunkat a mának; tudtuk, ha volna még időnk, akkor se lennék árulók, akkor sem, ha a szabad életben elfogytak a szavaink, s csak annyi maradt egy álmos hajnalon, azt kérjük: ne ébressz fel. Azon a temesvári vasárnapon, ki ne emlékezne, robogott felénk a jövő, legalábbis úgy hittük, de csak lyuk volt a zászló közepén. Olcsó vigasz volt, hogy részegen mindig volt valaki, aki hazavitt, aki elnézte a káromkodós rossz szokásunkat, bécsi kapu méretű reményeinkbe fúló izzó tavaszi délutánjainkban már csak a szőrös bunda nyújtott vigaszt, hogy az élet veri, verihepi, és a szabadság rabszolgái hiába könyörögnek, hogy dolgozni ne kelljen, csak eltűnt az élet az utcából, bár idehallatszott, hogy a világ végén a máról dalolnak a boldog bárányok, mert a réten már jól kihallgatták magukat. S ha hiányzott is pár dolog, egy kedves dal miatt boldogok lettünk, s boldog volt velünk a sírós ég, és a fejünkre hullt egy könnycsepp a mennyből, lezuhant, mint egy népmese szép története. A jó barátokkal sejtettük, hogy hiába minden, nem lesz ennek jó vége, múlhat az idő, csak egy dolog van: szeress, szeress még, mert sem egy korsó, sem egy pohár, eh, de igen, minden gondunk messze száll, mindörökre felszállunk magasra! De októberben elcsendesedünk, mondunk egy imát, kitisztul a lelkünk, mintha álomból ébrednénk, várjuk a tavaszt, de legbelül sejtjük, hogy ez ugyanaz a cirkusz, semmi sem változott, nem ér a nevünk ebben a vízióban, de szerencsére még látom a szemeden, hogy nem ér az én nevem sem, ezért veled akarok a pokol tűzén elégni! Láda sör az asztalon, mint elhaló angyali üdvözlet ebben a vadkeleti borzalomban. Elmélázok, mennyi mindent elhittem, miközben a messzeség csak hív, csak hív. Ki kell jutnom a mennyország felé, őrizni akarom a lángot én is, ami a szívemben van! Tűzvigyázó szabadíts meg, minden, minden úgy történt, ahogyan kellett, a magányos napon a lányok nem térnek vissza a körhintából, de ez tudjuk jól, rossz idők ezek! S csak lemondón hajtogatjuk egyre: adjon az isten mindig jobbat! Felnézünk a hegyekre, az őrtoronyból a a Hold keresői nem mentek, el, hiába múltak el az illúziók, Az utolsó pohár után még elmondom: szép vagy, szép vagy, itt a végtelen lába előtt.

30 év, az én életem is. S bár nem az enyémek, mintha az én soraim is lennének, amiket énekelek.

Fejet hajtok. 
Köszönöm!

5/5

(2013)

Disztopia. MInt ilyen: sci-fi. Tényleg -fi is, már ami a genetikát illeti. Némileg szókimondón erotikus (értsd: pornográf), de ez valahogy nem fáj, annak ellenére, hogy val'szeg kapnék ejnye-bejnyét, ha idéznék ezekből a részekből, sőt, igen sokszor, hm, hm, naeztmosthogy, magamra ismertem. 

A felépítés is tetszetős a párhuzamos fejezetekkel, amiket így-úgy ugyanaz a személy ír, kétezer év különbséggel. 

Ha a Epilógus nem lett volna, a sarokba hajítom a könyvet. Azzal viszont kerek lett, egésszé vált a történet. 

S vajon a szerző, a főhőse(ei?) pesszimisták, nihilisták valójában, ahogyan azt sokan vélték, vagy sem? Mert kerestem a könyvben a nihilizmust, a mindennekvégeszarazegész-érést, de nem leltem. Mert mind Daniel1, mind Daniel25 a maga módján megleli, amit keres. Az, hogy semmi sem tökéletes (mondta a süni, és elégedetten lemászott a súrolókeféről), tény; mindig van valami, ami elrontja az egészet, a kérdés az, hova teszem a hangsúlyokat. Daniel1 keresi a tökéletes kapcsolatot, Daniel25 keresi az emberlét érzéseit, vágyait, mozgatórugóit. Mindkettő boldog lehetett volna a saját életével, ha az kiegészítődik a másik életével, de valószínűleg még úgy sem. Mert az ember vagy a még távoli célokra nézve elnéz a mai nap felett, vagy szorongatja, amije van, és elfelejti élvezni. Vagy túlgondolkodik mindent (én, azt mondják, ezt szoktam), és a szürkeállomány szürke diadalt vesz az élet mezei élvezetén.

Ami kicsit hiányzott: a szekta vallásának kifejtése, mozgatórugóinak valahogy tartalmasabb megmutatása, bármilyen jót is röhögtem Steve Jobs és Bill Gates csatlakozásán.

Szóval, azt hiszem, kézbe kell még majd vennem a sziget történetét. Mert úgy sci-fi, hogy nem sci-fi. S voltaképpen még az sem zavart, hogy a bokononizmus kidolgozottabb vallás, mint az elohimiták vallása, és az a világvége , mindennel együtt, mégis kedvencebb volt/most/lesz, mint emez (hommage a maestro Vonnegut); ámde minden párhuzam ellenére nem volt plágium érzésem.

4/5

(2013)

A régi Delfin-könyves Az ifjú mesterdetektív-et és az Öcsi és a repülő bácsiká -t (manapság Háztetey Károly címen fut) annyira szerettem!  Lindgren neve ezért egyfajta garancia volt, és ezért olyan kis lelkesen kezdtem bele ebbe is… De ez a kötet nem nyert meg magának. Pedig pompás, szép a borítója, a belső illusztrációk megnyerők, és az a fajta könyv, amit kellemes kézbe venni. 

De a tartalommal már baj van. Olyan kis naiv az egész valahogy. A testvérek kapcsolata annyira szép, hogy már túlontúl szép.

Aztán mindig mindenki a jó helyen van ahhoz, hogy ne történjen semmi rosszul, mindig meghallják, kikerülik, stb., amit éppen hallani, kikerülni kell. Szóval valahogyan nem. A kezdeti lelkesedésem hamar ellankadt, és egyre kedvetlenebbül olvastam tovább. 

Biztos velem van a baj, mert egyébként a könyvnek olyan nagyon lelkes tábora van, hogy csak na!

2,5/5

(2013)

Finom!

Miért is ír az ember? A napokban bent jártam Szerelmetesfeleségtársam munkahelyén. A tulaj, aki olyan ritka arrafelé, mint a fehér holló, éppen akkor talált bejönni. Előttem a laptopunk, én meg az ő helyén ültem. Bemutatkoztunk egymásnak. Én tudtam róla ezt-azt, ő valszeg semmit rólam.

Szerelmetesfeleségtársam azt találta mondani, hogy most írtam egy drámát, a színház végül nem jutott pénzhez, nem tudta megvenni, bemutatni, nem tudna-e nagyfőnöktulaj segíteni? Annyira nem reagált (eszébe sincs segíteni, van neki baja elég), de amikor kettesben maradtunk, azt mondta, mindig úgy képzelte el az írókat, hogy ülnek egy nagy fa alatt, előttünk egy pohár bor, és milyen szabad élet! Mondtam: szakasztott így én is, de azért a látszat ellenére nem csak hűdevidámüldögélés, hanem néha gyötrelem, kétségbeesett keresgélés a végtelen lehetőségek között, vergődve a szavak,kifejezések, árnyalatok között, rohadt áldottmagányos harc. S az ember néha falhoz csapna mindent, mert erőlködik, próbálkozik, s még ha rá is talál arra, amit keresett, a kutyát sem érdekli, hiszen manapság már mindenki író.

Szóval van bennem empátia Mr.Gwyn iránt. Mert van olyan állapot, hogy az, amihez egyedül ért az ember, nos, az is teherré válik, unalmassá, gyűlöletessé. Még ha pénzt jócskán hoz is a konyhára (de szép is lenne!).

A könyv borítója zseniális! Mondjuk Szerelemetesfeleségtársam azt mondta, irányított vagyok: nem tudtam nem egy, az övéhez igen hasonlatosan formás, hmmm, nő csípőt, lábakat látni a töltőtoll hegye helyett, de mentségemre szolgáljon, hogy töltőtoll-csípőt kitöltő női hajtömeg eltérítő hatása. Mondjuk azt nem tudom, szorosan mi köze lenne egy formás, hmmmm, női csípőnek a könyv tartalmához, miközben a töltőtollnak de, csak nem akarok leragadni mellékes dolgoknál… A csípő lényeges!

Volt egy pont, amikor majdnem abbahagytam a könyvet: amikor Mr. Gwyn rákészül az embermásolásra. No, akkor kicsit lilának láttam az egészet, abnormisnak, értelmiségi nyavalygásnak. Aztán amikor elkezdődött Rebecca ideje, újra nagyon lekötött, kötözve is maradtam. S messze nem reméltem, hogy még lesz benne fordulat. Lett. S még a kíváncsiságom is kielégíttetett: sokáig azt hittem, a portrék mibenléte izgalmas homályban marad. Ami részben igaz is, de végső soron kiderült Mr. Gwyn módszere, s hogy miben, miből is álltak a végén az arcképek.

Baricco erőssége ebben a könyvben a kapcsolatok ábrázolása. Minden pasztellszínű. Tom és Mr. Gwyn sokkal több, mint munkakapcsolata, Rebecca és Mr. Gwyn érzelmei, a portrék alanyai és Mr. Gwyn közti kapcsolatok, a történelmi nevekkel felruházott izzók készítői és Mr. Gwyn: egyértelmű, de mégis kellemes, beavatottaknak szóló (és ki nem beavatott, aki a könyvet olvassa?), félhomályban tartott kapcsolatok.

Miről szól a könyv? Sok mindenről. Nekem két dologról, elsősorban: miközben az alkotók, előadók nem tudnak meglenni a visszajelzés vállon veregetése nélkül, a művészet mégis elsősorban nem reflektorfény, hanem adni-akarás. S ha nem,célját tévesztette. Másfelől: a csend néha többet mond, mint egymillió szó. (Írom én, akinél csak a saját és a nevelt lányom beszél többet.)

Szeretem ezt a könyvet. Nemcsak stílus, hanem történet, nemcsak történet, hanem mondanivaló, nemcsak mondanivaló, hanem cselekmény, s nemcsak cselekmény, hanem élvezet. Mondom: szeretem ezt a könyvet!

Nem mellesleg, adott egy indíttatást, egy halvány írásötletet.

5/5

(2013)

Érdekes ez a könyv! Önmagában is, meg az előző folytatásaként is, meg értékelendő alanyként is. 

Nem tudtam letenni (wc, fürdőkád, tópart, utca, lépcsőház, stb.) mert olvasni akartam, mert tudni akartam mi fog történni, mi lesz a megoldás. 

De miután elolvastam, lenyugodtak az izgalmak, úgy összességében túl sok mondanivalóm nincsen róla.

Akkor az a kevés, ami mondanivaló maradt a következő. 

Az előző részhez képest ennek a kötetnek van összetartó vezérfonala. Jared „előzményének” a kiiktatása. Ebből indul ki minden, s nagyjából ezzel zárul minden. Ez, az előző részhez képest határozottan pozitívum. 

A másik mondanivalóm: Scalzi határozottan hagy gondolkodni a klónozás erkölcsi, etikai kérdésiről, a személyiség egyediségéről, értékéről (lásd a Szellemhadtest katonái) és az egyén vs. közösség a fontosabb súlyos kérdéséről. 

Hoppá, találtam még egy feledik mondanivalót: Jared „előzménye” halálra ítéli az emberiséget, s kiderül (?), hogy voltaképpen az információ helyesek voltak, csak éppen hiányosak. S a hiányok ismeretében val'szeg eszébe sem jutott volna olyan erkölcsi ítéletet hozni a Földről származó humanoidokról, amilyet hozott. (Még így sem tudom megváltoztatni a politikusokról, bíróságokról, s „bizonyos” diktatórikus megoldásokról kialakult véleményemet… :-( )

Akkor a „refrén”, amit manapság többször írtam már: fogok még Scalzi-t olvasni, ha módom lesz rája. Szórakoztat. De valahogy lanyhuló figyelemmel...

5/5

(2013)

Jókait a kötelező Kőszívű óta nem szeretem. Valahogy soha nem fogott meg. Se előtte, se utána, se közben. 

Zorád Ernőt, amióta az eszemet tudom, szeretem, az pedig még a Füles képregényeinek idejéből, a ’70-es évekből való. Mármint az eszem tudása.

Namost: meg nem válnék tőle, de valahogy így volt felemás nekem ez az ormótlan alakú füzet. Mert Zorád rajzai lenyűgöztek. Az egyoldalas festmények gyönyörűek. 

Viszont nem egyszer vissza kellett lapoznom, hogy akkor voltaképpen kicsoda is a Névtelen Várban olyan nagy szenvedéllyel őrzött leány, akiért ennyien vállalnak hűmennyi kockázatot, lemondást, egyikük még a poklot is? S voltaképpen, ajjaj, annyira felületes voltam, fogalmam sem volt róla… 

De maga a történet szép, s ahogyan mondtam, Zorád ernő az Zorád Ernő! És ebben az esetben ez nagyon jót tesz Jókainak. 

3,5/5

(2013)

Juha Vakkuri finn író. Ez a könyve 1982-ben jelent meg először. Nálunk három évvel később, 1985-ben. A könyv több szempontból zavarba ejtő.

Elsősorban azért, mert finn. Ugyan, mi közük a finneknek a diktatúrákhoz? Náluk van hideg, hó, rénszarvasok, nagyjából mind depisek egy kicsit, de jobban élnek sokkal, mint mi itt, Kelet-Európában. Meg még azt is tudjuk, hogy Mika Waltari is finn. Legalábbis, ha olvasunk. Ja, és olyan kis fura, muris neveik vannak, nekem például volt egy Häkkonnen Patrik nevű osztálytársam a középiskolában. S persze agyunkba van verve, hogy a finnugor-kapcsolat (amiben egyre kevésbé, vagy inkább egyáltalán nem hiszünk). De diktatúra a finneknél?

Vakkuri egyfajta disztópiát írt egy elképzelt országról. Az utószót író Pap Éva azt mondja, naná, hogy azt, 1985-ben!, hogy Vakkuri nyilván afrikai tartózkodása szolgált a könyve modelljéül. Itt, Kelet-Európában tudjuk, hogy dehogyis, dehogyis. És zavarba ejtő, hogy ez 1985-ben megjelenhetett. Mert ugye, az négy évvel volt a módszerváltás előtt. 

A történet egyszerű: az országban rosszul mennek a dolgok, a főváros elszakad a vidéktől (na, ugye, hogy nem Afrika a minta?), az ország vezetői nem veszik a lapot, lassan, óvatosan akarják végrehajtani a változásokat, de a húr már nagyon feszül. Nagyon-nagyon. Akkor támad egy karizmatikus vezető, a Parancsnok, aki a sztrájkból kinövő felkelés élére áll. A győzelmet a főváros lebombázása hozza meg, rengeteg ember halálával, az ipar elpusztításával, a művészeti emlékek elpusztításával. Ez hozza el a Fordulatot. Amikor az új paradigma diadalt ül, és szükségszerűen kialakítja a maga intézményeit, elnyomó szervezeteit. Amik minden bizonnyal az összes diktatúrában, függetlenül annak ideológiai hová állásától, ugyanúgy működnek: céljuk a félelem terjesztése, az egyéni akarat, gondolkodás elnyomása, az egységesítés, a kockaság, a kezelhető egyformaság, az öncenzúra kialakítása és fenntartása.

Vakkuri főhőse, S magas beosztású hivatalnok, a rendszer feltétlen kiszolgálója. Szereti a nőket, dugja is rendszeresen a nála magasabb beosztásban levő miniszter feleségét, de nem lehet azzal sem gyanúsítani, hogy a pokolban egyetlen kihagyott numera muffja is az orrára lesz húzva: ha lehetősége adódik, azonnal cselekszik. Egyébként irányítgatja a maga kis, nem túl jelentős hivatalát.

Míg egy napon valami kis szilánk jellegű kétség gyanút nem ver az elméjében. Egy kulturális, történelmi pályázat pályaműveit olvasgatva úgy dönt, utánanéz a történteknek. A pályázat témája a Fordulat. Amiről, ugye, vagy jót vagy semmit. Persze így értelmetlen a pályázat, de sebaj. S tehát kutakodni kezd. Nem bukkan nagy dolgokra, de amire bukkan, az egyre inkább afelé sodorja, hogy revideálja az addigi nézeteit. A revízióban hamarosan társa is akad. Elindul a lavina.

Aminek bukás a vége. 

Vagy mégsem?

No, itt van Vakkuri könyvének másik zavarba ejtő pontja. Ami a regény egész identitását érinti. Tudniillik Vakkuri könyvét már legalább ketten megírták.

Az egyik egy George Orwell nevű fickó, aki összeírkált egy csomó oldalt, aminek aztán az 1984 címet adta. Ott is hivatalnok, ott is hatalomátvétel, ott is újbeszél, történelemhamisítás, szerelem, szellemi kaland, lebukás, agymosás, önfeladás. Igaz, Orwellnél cseppnyi esélye sincsen az optimista, pozitív végkicsengésnek.

A másik könyv, amit Vakkuri újra írt, egy Rubasov nevú fickóról szólt, aki fellázad a diktatúra ellen, és a rendszer kezelésbe veszi az elvei, nézetei feladása érdekében. A könyv a Sötétség délben címet viseli és egy Arthur Koestler nevű bácsi írta.

Azon lehet vitatkozni, hogy melyik a megrázóbb, azon nem, hogy Orwell munkája nagyobb hatású és prófétikusabb. Ami semmit nem von le Koestler művének értékéből.

De vajon mit tesz ehhez hozzá Vakkuri? Ez a nagy kérdés. Mert amit írt, simán besorakoztatható a másik kettő és társai (Zamjatyin: Mi; Szathmári Sándor: Hiába, stb.) mögé. Vagyis, ha akarom, Vakkuri simán lenyúlta a két nagy előd ötleteit, és csinált belőlük egy saját szájízű remake-et. Ami sokkal inkább többé, mint kevésbé jól sikerült.

És itt jöhetünk harmadszor zavarba. Mert el kell ismernünk, Vakkuri pazar darabot adott ki a kezéből. Pompásan adagolja S kétségeinek a szaporodását, a kérdéseinek a sokasodását, majd szembe nézését azzal, hogy talán minden téves volt, amiben hitt. A főhős megtörésének a leírása nem sikerült annyira, mint Orwell-nek vagy Koestler-nek, de itt sem hiteltelen, csak nem annyira plasztikus, de ugyan mi versenyezhetne a 101-es szobával? Na, ugye! De Vakkuri könyvének az erényei itt érnek véget. El kell ismernünk, ez nagyon nem kevés. De nem is többletérték.

Vagyis az van már csak hátra, hogy megfogalmazzam, miért szeretjük Vakkuri könyvét, és miért nem hajítjuk a sutba, hogy ennél már olvastunk innen jobbat, onnan alaposabbat, minek töltsük vele az időt?

És itt jövök utoljára zavarba, mert nem tudom a választ. A vékonyka kis könyv olvastatja magát. Annak ellenére, hogy a dézsávű-érzés mindvégig velünk van. Nem tudjuk abbahagyni, mert drukkolunk S-nek, miközben tudjuk, hogy nem győzhet, hogy nem nyerhet semmit, sőt, még az is lehet, mert okultunk a valós történelem eseményeiből, hogy ha nyer is, netán ő lesz a következő parancsnok. S azt hiszem, ez lehet a viszonylagos elismertség oka: az olvasmányosság, a szikár, rövid mondatos elbeszélés olvasmányossága, és a vágy, hogy talán most megfejthetjük, hogyan nyer utat, teret és hatalmat az őrület?* 

Vakkura könyve tehát jó kis könyv, hiába is olvastuk már más formában, se haragudni nem tudunk rá, se letenni nem tudjuk a stílusa miatt. S mint a népmesékben, drukkolunk a hősnek, miközben a népmesei hősökkel ellentétben tudjuk, itt fikarcnyi esélye sem lehet a győzelemre.

* Én utoljára Richard Pipes nagyon élvezetes, izgalmas munkája, Az orosz forradalom története olvasásakor akartam ilyet tenni, de sikertelen voltam. Soha nem sikerül megragadnom az a pontot, amikor kezdetét veszi az őrület, amikor még visszafordítható, ami egy lépéssel később már visszafordíthatatlan. Talán azért vallottam kudarcot, mert nincsen ilyen pont, nincsen milettvolnaha. De persze akkor is ott a kérdés, hol van az a pont, ahol még a józan ész uralkodik, s hol ér véget a hatalma?

4/5

(2018)

Ez történelem volt, erről mindenki tudott. Igaz volt, mert igazságként tanították. (38. oldal)

 

Az igazságot, a múltat az ember nem változtathatja kényére-kedvére, bár bizonyos helyzetekben az igazságnak semmi gyakorlati jelentősége nincs, sőt egyenesen lehetetlenség, mondhatnánk károsabb a hazugságnál is. (54. oldal)

 

Ha én teremtettem volna a világot, más szóval, ha én volnék Isten – ez a gondolat fiatalabb koromban valóban foglalkoztatott, de túlságosan apró termetű voltam hozzá, az istenek nem lehetnek csenevészek –, szóval, ha rajtam állt volna, közönséges népeket bizonyára nem teremtettem volna. Hivatalnokokat, gazdálkodókat, néhány embert a szolgáltatóiparba meg egy maroknyi művészt, másra nincs szükség. A többiek helyébe inkább gépeket. Sokkal jobban működne a demokrácia. És senkinek nem lenne rossz lelkiismerete! (43. oldal)

 

A perspektíva, a nézőpont mindennél fontosabb az életben. Ezt olvasta is valahol, de nem emlékezett rá, hol. Arra gondolt, hogy valóban így is van. A perspektíva segítségével mindenkit meg lehet téveszteni, mindent meg lehet fosztani a jelentőségétől, csak tudni kell helyesen összemérni a lehetetlennel – a még lehetetlenebbet. (94-95.)

Pedig a téma (rólam, a generációmról szól) és a kor és a cselekmény miatt vércseként csaptam le rá a könyvtárban. Még nagyon jókat mulattam is, meg teljes empátiával kezeltem a szereplőket… 

De valahogy mégsem. Nemcsak azért, mert (miért lett ez ennyire divatos vajon?) nem szereti a párbeszédeknél a gondolatjelet, a gondolatoknál a idézőjelet, hanem nem tudom…

Úgy a századik oldalig jutottam el, amikor feladtam. Kíváncsi leszek mások véleményére!

2,5/5

(2013)