Egy drámapályázati felhívás során találkoztam Esterházy János nevével először. Ami szégyen, ugyanis itt, Óbudán, a Szentlélek tér melletti rakpartot őróla nevezték el, s sétálgatva ezt már nem egyszer láthattam, csak fel nem foghattam. 
A drámapályázat alá írt hozzászólások keltették fel a figyelmemet. A szokásos hideg-meleg, amit az 1930–1940-es évek több politikusa, közéleti személye, írója, stb. megkapott már.

Ekkor kerestem róla irodalmat a könyvtárban.

Esterházy János politikus volt. Felvidéki politikus. Felvidéki magyar politikus. Az egyetlen magyar a csehszlovák parlamentben. Az egyetlen, aki teljesen egyértelműen a zsidótörvények ellen szavazott. MIközben a többiek igennel szavaztak, vagy a mellékhelyiségben sunnyogtak. Esterházy János a terjeszkedő kommunizmus veszélyeire is felhívta a figyelmet. (Manapság sem ildomos egyenlőségjelet tenni a két diktatúra közé; ahogy írtam már: nyílván kevésbé fájnak a baloldali bakancsok taposásai a heréimen, mint a jobboldalik.)

Esterházy Ember volt. Minden egyértelmű veszély, politikai sorsforduló ellenére kitartott az erkölcsi, politikai elvei mellett. Bele is halt. Mert bár a két diktatúra elvileg teljesen más, a lényegét tekintve ugyanaz: darál.

S persze ebben a mindent kiforgató, szép, új világban, ahol már minden relatív, az értékek lassan szitokszavak lesznek, az értéktelenség és az aberráció pedig természetes vagy védendő állapot, érthető, hogy Esterházy mássága miért vitatandó, köpködendő rákos sejt e világ szövetében.

Ugyan nem tartozik szorosan a könyvhöz, de dicséret az Országút Társulatnak a kiírt pályázatért! ( http://www.orszagut.comze.com/ )

4/5

(2013)

Egy alapvetőn és teljes mértékben Istenről szóló könyvet értékelek, messzemenőn nem világnézeti semlegességgel. Nem lehet úgy elmondani a véleményemet, hogy senkit se irritáljon.

Istenről van szó: ha tényként kezelem a létét (ahogy igen), felfújják magukat az ateisták. Ha arról írok, amiről NBA is, én magam hogyan élem meg a jelenlétét, pukkadnak az ilyen-olyan -isták, izmusok hívei, tagjai, fanjai. Nem lehet igazságot tenni. 

Maradna a megalázkodás és semmitmondás, de az meg már milyen lenne, és akkor mi a csudának a blogoldalam?

No, akkor érdemben.

NBA ezen könyve hitetleneknek, istenteleneknek értelmezhetetlen, bugyuta baromság. Mint bármi, ami Istenről szól. Nem vitás. Nem is nekik szól, bár találnának benne vastapsos részeket maguknak.

NBA könyve egy rádiós beszélgetést szed ízekre. A beszélgetést Hankiss Elemér vezette, és résztvevői voltak papok, egy rabbi, vallástörténész és így tovább. (Érdekes lenne tudni, reagált-e közülük valaki NBA nem egyszerű, cseppet sem kesztyűs kezű reflexióra valaki közülük! Nem néztem még utána.) A beszélgetés kiváló lehetőség NBA számára, hogy kifejtse a maga nézeteit. Nincs ezzel baj.

NBA nem szereti a vallásokat. NBA hívő ember. NBA nem hisz Istenben, úgy ahogyan az megszokott (van egy személyes, kommunikatív, felsőbbrendű lény felettünk, aki mindentudó, mindenható, s aki alapvetőn részt vesz ennek a bolygónak a sorsában, aki belépett az időbe, belépett a térbe, s aki erkölcsi, etikai tökély).

NBA azt mondja, hogy Istent az ember teremtette. Ezzel lehet egyetérteni, lehet vitatkozni, megtámogatni és cáfolni. 

Egyetértés: hívőként tapasztaltam, hogy senkinek (mindentől függetlenül) a hite, az Isten-képe el nem tér a belső lehetőségeitől, az alapvetőn benne levő erkölcsi mércéktől. Nem kétkulacsosság ez, ahogyan régebben gondoltam, hanem egy teljesen természetes törvényszerűség.

Egyszer valamikor csináltam egy levelezőfórumot a keresztény vs. válás kérdéséről. Olyan embereket hívtam meg az ismerőseim közül, akiknek kíváncsi voltam, adtam a véleményére. A konklúzió nagyjából az lett, hogy mindenki úgy állt a kérdéshez, ahogyan az adott élethelyzete, a tapasztalata, a korlátai és lehetőségei engedték. Valaki ezerrel védelmezte a házasságot, isteni rendeltetését, megváltoztathatatlanságát, felbonthatatlanságát, s megkérdőjelezte azoknak a kitartását, találékonyságát, akik a válás útjára léptek. Olyan vehemensen tette, hogy gyanús lett; rákérdeztem, mire kiderült, hogy a párja permanens szóbeli agressziót használ, már kétszer félreszexuált, ő pedig éppen házasság-ment. Egy másik résztvevő kiszállt a listáról: a párja elnyomta őt, nembeli sajátosságait nem érvényesíthette, szexuális kapcsolat nem volt köztük, anyagilag teljesen kiszolgáltatott volt: ma is együtt szenvednek, de a törvény és az adott egyház szerint házasok. A harmadik isteni intézménynek tartotta a házasságot, de alapvetőn felbontható szerződésként értelmezte azt, aminek megvannak a szabályai, korlátai és konkrét ismertetőjegyei; ő a második házasságában boldog, több közös gyerekkel, harmonikus privátszférával. És így tovább… 

Vagyis NBA állítását ez a fórum aláhúzza: kicsit elnagyolva azt mondhatom, a fórumon mindeneki megteremtette maga erkölcsi maximumát, és próbálta isteni tekintéllyel, logikával és életszerűséggel megtámogatni. Egyszerre mindegyik nem nagyon sikerült, valahol mindig kilógott a lóláb. Szóval ahogyan a modern pszichológia is mondja, valahogy úgy, de mégsem aképpen született meg a következtetésem: az ember teremti meg az Istent, aki végső soron az ember világképétől és belső útjától függ.

De NBA nem így mondja ugyanezt .

S NBA csavar egyet a dolgon: bár Istent az ember teremti, ez az Isten mégis erkölcsi, etikai maximum, mindenható, mindentudó,stb. (Ez közelebb volt a fórumos tapasztalatomhoz.)

Végigpislogtam a könyvet, vajon feloldja-e ezt a fából vaskarikát. Annyira nem tette meg. Csak kicsit, amikor azt mondta, végső soron mindenkinek a legbelső törvényszerűségei szerint kell élnie, ha az beleilleszthető az világ szeretetrendjébe . Voltaképpen ez még a Bibliával is összecseng: Pál apostol nagyjából ugyanezt mondja: ha nem engedelmeskedünk a lelkiismeretünknek, akkor vétünk a Rend ellen. Igaz, hozzáteszi: ebben a világban a lelkiismeret is szennyeződött, valami magasabb erkölcse van szükség, hogy a helyén kezelhető legyen, s ő Krisztusban találja meg a magasabb erkölcsöt. S minden mást.

NBA azt állítja, hogy a szervezett, dogmatikus vallás mindenképpen ellene megy a belső erkölcsnek. Minden önmagához őszinte lélek előbb-utóbb felfedezi magában, hogy mely pontokon fogadja el az adott dogmatikát pusztán az alkalmazkodás, vagy hadd legyek rugalmasabb és bibliaibb, a botránkozás elkerülése végett. S NBA azt állítja, hogy ez mindenképpen az Istennel fennálló kapcsolat rovására megy. Nem vitatkozom vele. 
Mert a hit lénye a kapcsolat és nem egy rendszer elfogadása . NBA ezért vallásellenes, miközben teljes szívével hívő ember. Ha bármilyen izmus -istája lennék, lennének érveim ez ellen. Jobbára a Biblia alapján. Csakhogy ehhez az kellene, hogy a Szentírás mindkettőnk számára kiindulási alap legyen. NBA számára nem az. Ahogyan semelyik másik szent könyv sem. Meg a szent könyv nélküli izmusok sem, a könyvtelenségükkel. 
Mégis azt kell mondanom, amit évekkel ezelőtt nem mondtam volna: ha végiggondolom, összességében nincsen bajom a végső konklúzióval (amire persze minden hithű -ista felszisszen, hiszen nem kell, hogy az egész főzelék rossz legyen, elég bele egy-két csepp arzén).

NBA néha (jó értelemben véve) kinyilatkoztat: elmondja, hogyan hisz mit, s hogy igaz, ami szerinte igaz. Ezeken a pontokon maga is -ista lesz: nagybandóista, s ezen nézetből jól, logikusan kiosztja a más -istákat. A maga dogmatikája szerint. :-)

Gondolatkísérletet olvastam. Egy őszintén hívő ember Isten-keresését. Nem egyházalapítóét, nem papét, nem guruét, hanem egy mindennapi emberét, aki megosztja maga hozzáállását, tapasztalatait azokkal, akik erre érdemesítik. S ezen a ponton nem csalódtam Bandóban: a könyv fő hangsúlya az őszinteség és egy kényszerek nélkül érvényesülő valóban magasabb rendű, emberközpontú erkölcs után vágy. Ami végső soron valóban jobbá tehetné ezt a világot. Függetlenül attól, hogy milyen izmus, dogmatika, rendszer mentén történik.

Mindent összevetve: pozitív a mérleg. Posztkeresztény hozzáállásom több fából vaskarika érveléssel ütközött, de legyintettem ezekre: „Jól van, Bandó, sebaj, több a közös, mint a köztelen: ígyen-úgyan egy az istenünk, és egy a célunk, a fene se vitatkozik részletkérdéseken! Köszönöm a könyvedet!”

4/5

(2013)

Egyszerűen nem megy le a torkomon. Nem csillagozom, mert nem, de ezek a mikrók… Mindig röhögnöm kellett tőlük, mintha meseregényt olvasnék,de közben meg komolyan vette magát a történet. Valahol az organikus épület környékén adtam fel.Feltűnt, hogy nem haladok a könyvvel. Nem érdekelt, nem kötött le. Nekem úgy fest, a szerző nagyon izzadt, amikor ezt írta, és rá is csöpögött a papírra, érezni… Kár!

1/5

(2013)

Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek, amely elég komoly hangsúlyt helyezett az egészséges életmód propagálására, benne a helyes táplálkozásra is. Dicséretükre legyen mondva, nem konjunktúrát lovagoltak meg, hiszen ezeket az alapelveket nagyjából a XIX. század vége óta hirdették.

Szóval nem idegen tőlem, semmi, ami életmód-reform. Legalábbis elvben. Még a közösségben sem tudtam teljes mértékben belevetni magamat ebbe a vonulatba, vagyis agyban vagyok csak reformer. Megtartottam ezt meg azt, de nem volt igazán szívügyem. A gyakorlatban maradt/marad a hedonizmus.

De az ember, ugyebár, öregszik. S ahogyan öregül, jönnek az itt-ek, meg az ott-ok, az ezek meg az azok. (Kivizsgálásra nem szabad már menni mert akkor kiderül, hogy valójában csak néhány lépés a végső összeomlás. Negyvenhat évesen voltaképen nem panaszkodhatok, túl sok bajom nincsen: a derekamra kell vigyáznom, tönkretette az előző munkahely, meg mostanság puffadok (igaz, tudok enni), bármit is eszem. Ez volt az indok. Meg Dunaharasztin lakó barátaink, akik mániákusan hűdeegészségesek (szerencsére apjukom családi főzésű csodapálinkája még belefér az eü-reformjukba!), akik ezt-azt elültettek bennem.

A könyvet szerelmetesfeleségtársam vette ki a könyvtárból. Én meg, bár ilyet nem szoktam csinálni, mert bunkóság, de nagyjából a kezéből, hogy belenézzek. Aztán valahogy az én kezemben maradt. Nem örült neki. (A szerelmetesfeleségtársam. A könyv szótlan tűrte.)

Én a könyvnek igen. Szendi világos, tömör, beszélgetős (engem nem zavart a közvetlen fogalmazás, sőt!) uszkve szembe megy mindennel, amit eddig tudtunk. Evolúciós alapon. Arra apellál, hogy mi volt évszázadokig a természetes eledelünk. Ehhez hinnem kell az evolúcióban. (A keresztény közösség pedig az Édenre apellált, meg a Bibliára, meg hatezer évre.) Azt írja, hogy úgy fele zöccség, gyümi, fele hús. S ha nincsen cukor, liszt, tej, fehér liszes pékcuccok, akkor ez dunsztig elég. Sőt, megszűnik a cukorbetegség, a laktóz- és gluténérzékenység, a keringési-, szív- és emésztési panaszok.

Azt is mondja, hogy nem muszáj az embernek betegségben meghalnia. Elég neki, ha szimplán lemerül az aksi, a sejtregeneráció már nem tökéletes, és kikopik a világból. Elalszik, és arra ébred, hogy nem ébred.

Ja, és fogyni lehet vele koplalás nélkül. Hoppá! Vagy trendiül: wow!

Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem követik többen? Mert a változtatás a megszokásból nehéz. S mert a köznépi sulykolásban nem ez megy (érdekes a koleszterin össznépi/orvosi szerepének a megkérdőjelezése: Szendi szerint a koleszterin segít az immunrendszer karbantartásában, csökkenti a vérnyomást, megakadályoz bizonyos agyi betegségeket [SM, Alzheimer]. Ezzel szemben jelenleg közellenségnek kiáltották ki, és idős korban mindent megtesznek, hogy csökkenjen a szintje. Ezért persze gyógyszerek tömkelege van forgalomban. Kapizsgáljuk? S ha hozzá tesszük, hogy állítólag az állati zsírral jobban járunk, mint a sokkal nehezebben lebomló növényi olajokkal, vagy az eredetileg kenőanyagnak indult margarinnal, akkor már a kettős érdeket sért a paleolit.)

Naiv ember vagyok: hajlok Szendi igazára. Nem unszimpatikus megoldás. Tán ki is próbálom. A tej, sajt nem fáj annyira. A cukor sem. A kenyérrel már lesz gond.

Viszont van egy ellenpéldám. A közösségben volt egy nagyon kedves, tényleg keresztényi figura. Neki meg egy kutyája, az a pattogós pumi. A kutya, Basa, úgy hatéves lehetett, amikor rárontott valami ízületi nyavalya. Voltaképpen csak kúszni tudott, ha lábra állt, remegett, mint a kocsonya, és látszott, hogy minden lépés szánalmas erőfeszítésébe kerül. 

Gazdija gondolt egyet, s váltott: a kutyus onnantól ugyanazt a vegán kosztot kapta mint a ő, a felesége és a gyereke. Vagyis semmi állatit. Fából vaskarika, persze,hogy naná, de a kutya fél évében belül teljesen talpra állt, ugrált, bohóckodott, lótott-futott, mondom, mert láttam, és eléldegélt még tizenhárom éves koráig. Hm…

4/5

(2013)

Ha Erich Kästner, akkor ifjúsági könyvek, és elsősorban a Május 35 című idiótizmus önszétröhögése. A verseivel már találkoztam, de nem vágtam magam hanyatt tőlük. Azt, hogy drámát is írt, nem tudtam. Az Alexandra akciós oldalán találkoztam ezzel a kötettel, és elsőre, ismeretlenül is megfogott. Mindig vonzódtam a hatalom kérdéséhez, hogyan, miért torzít, mivé lesz az ember, ha hatalomhoz jut, és egyáltalán, miért jó a hatalom. (Vagyok annyira perverz, hogy amikor bármiféle, általában mikronnyi hatalomhoz jutottam, soha nem éltem vissza vele, és másokért próbáltam kamatoztatni. Az előrejutáshoz nem feltétlenül ez az út.)

A komédia nagyjából a feléig, harmadáig zseniális. Kästner sziporkázik, de veszettül. Sorjáznak a jobbnál jobb poénok, meglepetések, s gondolatok. A felénél, háromnegyedénél, miközben a történések peregnek tovább, mégis leül az egész. A fekete komédiából tragédia válik, de az egésznek ez nem tesz jót.

Ami történik, az ugyan ismerős, hiszen pl. a Titánia, Titánia című filmből visszaköszön a diktátor alteregóinak felvetése, de Kästner javára kell írni, hogy a komédia 1957-es. Tény, hogy jó ízléssel adagolja, miről is van szó, hogy a diktátor nem is a diktátor, csak egy hasonmása, s hogy a garderobeban még van belőlük néhány példány, s ezek mindegyike voltaképpen a katonai vezetés kezében van, az Elnökök szigorúan azt léphetik csak, kizárólag azt mondhatják, amit azok megengednek. S persze azok között is dúl a háború. 
S odalent, az egyszerű emberek érzik, látják, tapasztalják, hogy minden mindegy, mindenki egykutya, mindenki ugyanazt csinálja a szólamok alatt, amik nem is változnak olyan nagyon.

Volt valami mai korra vonatkoztatható, erőteljes dézsávűm: mintha a magyarországi kék és vörös, kék és narancssárga színekbe öltözött operett forgatókönyvét olvastam volna, a háttérből irányítók kezében levő elnökökről, akik közül mindegy ki van odafent, az ország ugyanarra halad és idelent ugyanúgy nem történik semmi.

Kästner ezen a ponton nem old fel semmit, nem lát kiutat, hiába is van valaki, a Hetedik nevű alteregó, aki meg akarja állítani a mókuskereket, erkölcsöt, morált akar hozni (vagy ki tudja?), de esélytelen, mert lázadása a katonai vezérkar előtt a nép nyílt színe helyett csak egy felvételre állított magnetofon előtt történik. (Aktualizálásom: ha valaki odafent tényleg akarna valami jót tenni is, nem csak frázispufogtatni, hamar lekapcsolják a mikrofont, és hamar kizuhanhat egy erkélyen.)

Összegezve: nem rossz, nem rossz, nem rossz. Sőt!

4/5

(2013)

Na jó, persze, valójában semmi új, de ki az, aki újat vár, amikor a régitől, a beválttól is dől a röhögéstől, és még némi új ismeretre is szert tesz? S különben is: minden Asterix-füzet élmény! S valahogy itt újra sziporkázott a füzet fordítója is. Hurrá!

* 
Sokadik olvasás. 
Az a jó, hogy bármikor újra tudom olvasni ezeket a füzeteket, mint most is, és mindig az újdonság erejével hatnak. Nem tudom, ez a füzetek érdeme, vagy a genetikám csapnivalósága?

5/5

(2013)

Az első Darvasi-olvasásom volt. Nagyjából találomra szedtem le a polcról a könyvtárban.

Annak ellenére, hogy vegyes benyomásaim vannak, Darvasival nincsen baj. Nagyon nincs. Hihetetlenül jól ír, plasztikus, tömör, átjön, amit írni akar. Avagy nem. De használ gondolatjelet, kötőjelet, nem zsonglőrködik a szöveg interpunkciójával, s ez nekem nagyon szimpatikus. Volt néha valami nagyon pozitív, Kosztolányis érzésem, de ez is Darvasi javára írandó.

És mégis itt vagyok bajban. (Egek, már hanyadszor!) Elképzelhető, hogy a tárcanovella műfajával nem vagyok kibékülve. Az is lehet, hogy nem a legszerencsésebb volt ez a kötet kezdésnek. De miközben Darvasi, oppárdon, Szív Ernő írásművészete lenyűgözött, vagyis az ahogy lenyűgözött, az teljesen levett a lábamról, aközben az amit -tel komoly bajaim vannak. S mondom újra, lehet, hogy a tárcanovella és én nem vagyunk kompatibilisek egymással.

A harminchat kis írás mindegyike gyönyörködtetett technikailag, de igazából egy taglózott le, az Angyali üdvözlet, néhány elgondolkoztatott, de a legtöbbnél valahogy úgy voltam, hogy rendben, ezt is olvastam, izé, nem több. 

De a technika, a technika az bizony még kerestet velem Darvasit. 

3/5

(2013)

Vannak írók, akiknek a stílusa annyira önmaguk, hogy az ember gyakorlatilag mindent megbocsát nekik, amit abban az adott stílusban követnek el. Az egyik ilyen számomra Hrabal (a másik Vonnegut). A Bambini-t nem kell megbocsátani. :-)

Voltaképpen fogalmam sincsen, miről szól a könyv. De annyira velejéig Hrabal, annyira Közép-Európa, annyira bármikor mi vagyunk, hogy a voltaképpenmirőlszólás eszembe sem jutott, miközben a Mátrában, a Hidegkúti Túristaházban (reklám volt: csodaszép, nomád hely, nézzetek utána!), ahová a fiam fizetett be meglepetésül engem és a szerelmetesfeleségtársamat, gyertyafény mellett kiolvastam a könyvet.

Mert ha voltam is annyira vak, hogy nem vettem észre a mirőlszólást, a könyv akkor is szórakoztató, és a könyv akkor is vicces, és a könyv akkor is elgondolkodtató, és a könyv akkor is annyira megható, mint Chaplin legjobb börleszkjei, amin az ember kacagva sír. S mikor melyiket jobban.

Szeretem Hrabalt. Illetve az írásait.

4/5

(2013)

Egész végig bosszús voltam a szerzőre. Mert úgy mesél, hogy azonnal oda kell figyelni, úgy mutatja be az alakjait, hogy azok nagyon be vannak mutatva, úgy készíti elő a konfliktusokat, úgy vezeti a konlfiktust is, hogy szó bent akad, aztán egytől egyik, egy határozott baltacsapással úgy vágja el a történeteket, ahogyan régen a vizsla vagy a dobbermann (rottweiler?) farkát vágtá… [vágás]

S rendben van, hagy töprengeni, továbbgondolkodni, de kérem, itt nekem történetet meséltek, amibe beleéltem magamat, amit végig akartam olvasni! 

Mindig baj van velem, egyszeri, egyszerű olvasóval.

3,5/5

(2013)

Ez igen! 14 elbeszélésből 7 üt, 3 nagyon jó, 2 elmegy, 1 nem tetszett, 1-et pedig tőlem lopott (A centripetális erő-t: tizenéves koromban írtam egy nagyon hasonlót; abban Grau úr felszáll a Keletinél a metróra, elmegy a Blaháig, aztán amikor kérik vigyázni, mert csukódnak az ajtók, bemondják a következő állomás nevét: „A Blaha Lujza tér következik”. Meg is érkeznek oda, az ajtók ott is záródnak, majd a kedves női hang bemondja: „A Blaha Lujza tér következik”. És így tovább…)

Nem megyek végig a novellákon, csak egy-két flash-t osztok meg. 

A Mindennap aktuálpolitikai töltettel bír, a legjobb fajtából, itt, a böszmeségek hazájában. 

A Trója kapujában, A helvétek szabadsága, a Gregor és az Igazságra éhezve és szomjazva irodalmi, történelmi parafrázisok a falóról, Tell Vilmosról, Kafka átváltozásából és Robin Hood történetéből. Egyik jobb, mint a másik. Monzó hagy nyitva történeteket, de az előzőleg olvasott könyvvel szemben, Elpusztítva, felperzselve,  ez itt nem zavar. Talán azért, mert a történetek lezáratlanságukban is zártak. S ezzel Monzó ellene mond a Könyvek című novellának.

A próféta történetéről Az elpusztíthatatlan című Bruce Willis-film ugrott be; nem tudom, van-e összefüggés? De jó nagyon! 

A szó hatalma: tegnapelőtt volt egy kis társaság nálunk. Nos, volt egy kis dézsávűm, amikor ezt olvastam. Hogy ez jó vagy rossz…?

Szóval Monzó úr: jók az arányok, határozottan nagyon jók, szeretnék még összetalálkozni az írásaival! Köszönöm Önnek!

4,5/5

(2013)