Nagyon szeretem a Don Camillo-történeteket, akár könyvben, akár a zseniális Fernandel-formálta film-verziókban (a Terence Hill-est felejtsük, lécci)!

A Rukkolán leltem ezt a könyvet, fogalmam sem volt róla, mi a csoda, de Don Camillo neve „eladta” nekem. Nem kis befolyással volt a tény, hogy az eredeti történetek legjobb részeinek éppen Don Camillo Jézussal folytatott beszélgetéseit tartottam.

Ma hoztam el a West Endből a könyvet, és a nagymamámnál, Vecsésen, a bőséges Nagyi-ebéd után pihegve, ki is olvastam (hatvanvalahány oldal).

Amikor kézbe vettem, kapcsoltam, honnan ismerős a szerző: a katolikus karizmatikus mozgalom már adott ki tőle könyvet. Ez önmagában se vissza nem tartott, se meg nem erősített semmiben.

Müller hozza Giovannino Guareschi stílusát, és miközben elgondolkodtat, jókat mulattam az olvasás közben. Don Camillo kérdez, szemrehány, felelősségre von, korhol, értetlenkedik, de végül mindig belát, és közben őszintén, kétségekkel szereti Jézust, aki, mert szereti Don Camillo-t, válaszol neki, fedd, korhol, mulat és szavakkal átölel.

Ha jól számoltam, húsz beszélgetést jegyzett le Müller. Rövid, tömör, frappáns beszélgetések, igen érdekes témákról. Természetesen az ember és Isten kapcsolatáról, az egyház szerepéről és a keresztények földön betöltött szerepérő, felelősségéről és lehetőségeiről. Húsz beszélgetés, könnyed stílusban, súlyos mondanivalóval, és folyamatosan mosolyogva.

Mégis van hiányérzetem: vékonka a kötetet, annyi, és annyi téma van, amiről Don Camillo-nak kellene még beszélgetnie Jézussal!

4,5/5

(2013)

Nem csupán egy kívülálló kritikáját olvashatjuk a Szcientológiai Egyházról, hanem egy egykori, németországi vezető beszámolóját, mit élt át, mit kapott és mit vesztett a szció által. 

Nem elfogulatlan, nem indulatmentes az írás, s nem is mindig teljesen világos a egyházon (?) belüli hierarcha és struktúra szemléltetése, de maga a könyv izgalmas, letehetetlen és érthetetlen olvasmány: érthetetlen benne az ön- és a majdnem kritikátlan gondolkodás-feladás. Minden bizonnyal ezt csak azt tudja némi empátiával kezelni, aki maga is benne volt valamilyen kizárólagosságra, egyedüliségre törekvő eszme sűrűjében, legyen az vallás vagy politika. 

A szcióhoz való kedvcsinálásra mindenesetre NE ezt a könyvet válasszuk!

4/5

Kairosz, Budapest, 2006, ISBN: 9637510311 · Fordította: Csuporné Hertei Annamária

Egy díszlet-, jelmez-, baba- és élettervező ösmerős ajánlotta, aki néha színházrendez is. Nem önmagában a könyvet, hanem Alma Mahler-ert, mint témát, és mint jelenséget. Semelyik szempontból nem bántam meg az olvasást.

A jelenség. Mert Alma minden bizonnyal az volt. Elfogyasztott végtagokon megszámlálhatatlan mennyiségű pasit, volt mindenféle étvágya, élvezte az életet, imádta és művelte a művészetet, művelt volt, s amerre ment, dőltek utána a férfiak, mint az oldott kéve, azt csinált velük, amit akart. Ha nem is rengeteg, de ilyenből lehet néhány ezen a bolgyón. Almát főleg két dolog tette különlegessé: egyfelől, hogy a vele kapcsolatba került férfiakban valami ösztönös zseniálitással látta meg a zsenit, és amit látott, ahhoz vonzódott. Amíg újabb zseni fel nem tűnt. 
A főnévsor magáért beszél: Klimt, Mahler, Gropius (Bauhaus), Kokoschka, Werfel. 
A másik, ami Alma-t kiemeli fajtájának nőstényei közül: miközben a pasaspk a lába előtt vergődtek (néha szó szeint), maga volt a megtestesült múzsa számukra. Nem tudtaknélküle alkotni. Ha ott volt, jelen volt, szárnyakat kaptak. 
Volt benne valai nagyon különleges, valami az Örök Nőből, a femme fatale-ból, ami nem csak és nem feltétlenül a külsejéből fakadt. (Vélem, hogy a középkorú férfiak zöme már tudja: egy nőt elsősorban nagyon nem a külseje tesz Nővé, az csak a bónusz! Persze nem elhanyagolható bónusz…)

A könyv jó könyv. Nem túl szőrőzős, nem túl részletes, nem merül el olyan ismeretekben, amiktől lefárad a tisztelt olvasó, mégis a 220, igen olvasmányos oldalon bemutat egy korszakot (XIX. század vége, XX. eleje), egy várost (Bécs), egy szellemiséget (bécsi művészeti, társasági élet) és egy életet (Alma). S miközben egyértelmű, hogy van benne tistelet, csodálat Alma iránt tart tőle némi egészséges távolságot is. (Vélhetőn nem csupán a józan ész, hanem némi női féltékenység jogán is, de egyáltalán nem lóg ki lóláb.)

S nem mellesleg azért is jó a könyv, mert ösztönöz a benne felsorolt Alma-trófeák életművének a megismerésére.

P. S.: Azon a nyáron, amelyik évben az étékelést írtam, Egon Schiele-kiállítás volt a Szépművészetiben. Klimt-en keresztül volt némi köze Alma-hoz. Az első bekezdésben említett ismerősöm rávett, hogy írjak egy dármát Almá-ról. Azt mondta, tuti a bemutató, van egy kis színház, a Van Gogh-kiállítást alatt is végignyomtak egy darabot Van Gogh-ról. Vonakodtam. De addig-addig, amíg rá nem vett. Megírtam a darabot. Mindenkinek tetszett. Még nekem is. Aztán, ahogyan az lenni szokott, az anyagiak miatt nem lett belőle semmi. Pedig milyen szép lett volna! (A darabot azért levédettem, minden szimpatikus közreműködő ellenére.)

5/5

(2013)

Európa, Budapest, 2001, ISBN: 9630768003 · Fordította: Várkonyi Benedek

Első olvasásra első szerelem, még akkor is, ha a kor, amiben játszódik, nagyon más kor, mint az, amikor olvastam, s pláne más, mint a jelenkor. 
A szereplők annyira élnek, hogy szinte kilépnek a könyvből, és külön nagyon tetszett, nem zsenánt bevallanom, hogy Áts Feri alakja az egyik kedvencem: az ellenségnek nincs hét feje, és lehet neki nagy-nagy erkölcsi érzéke is, még becsülete is; ezt tanította nekem a Nemecsek beteg testét ölben vivő vörös inges vezér.

S persze nem lehet a Gitt Egyleten nem röhögni.

A könyv végén meg nem sírni… (Na, de férfi vagyok, vagy mi, nem igaz…?)

5/5

(2013)

Nehezen tudnám megfogalmazni, miért is nem dobtam hátast. Nem arról van szó, hogy meguntam volna Gion stílusát. Mert dehogy. Arról sem igazán, hogy a történetek nem érdekeltek, bár volt, amelyik tökéletesen hidegen hagyott; de Gionnál igazából nem annyira a történetek a lényegesek, hanem a stílusa, az érzékeltetése. 
Szóval (nem először) bajban vagyok…

Kétéltűek a barlangban 

Gion első regénye. Még ő sem szerette igazából. Ezen tény által magam is jogot formálok ugyanerre.

Testvérem, Joáb 

Tom, a főhős (Tamás, csak beceneve van), indul a tisztából, jut a koszba, az erkölcsből a megalkuvásba. Gion jellemzéstelen jellemzései, a párbeszédeken át való bemutatások telitalálatok. 

Ismerni vélem valamelyest a Bibliát, de annyira nem jött át a Joáb-hasonlat. Joáb Dávid hadvezére volt, gondolkodó, öntevékeny katona, akinek tevékenységét, főleg az utóbbi miatt Dávid király egyre terhesebbnek érezte. 

De nem lelem az analógia lefedettségét a történetben. Ami ebben az esetben nem volt rossz egyébként, csak nem szögezett egyértelműen a székembe (ágyamba/kádamba/wc-ülőkére/stb.).

Börtönről álmodom mostanában 

Egyértelműen a kötet legobbja. Olvasása közben folyton Hrabal főpincére jutott eszembe, aki őfelségének is felszolgált, bár nem fedi egymást a két alak. Hrabal pincérét sodorja a történelem, de közben ura is a saját életének, Gion hőse, Kiss Lajos lelki értelemben sem egy óriás, de valami öntudatlan módszerességgel minden helyzetben megtalálja azokat a kapcsolatokat, amik kimentik minden adott bajból, de legalábbis a túlélését és a viszonylagos komfortját biztosítják. 

Kiss Lajos nem hős. Egy irodalmár-szeszcsempész banda külső tagja. Indul a rosszból, az önhibás közlekedési gyilkosságból és megérkezik a jóba, a rossz elutasításába. Pozitív, didaktikamentes fejlődésregény. No, ezt határozottan élveztem olvasni!

Izsákhár 

A bibliai analógiával itt is bajban voltam. Még nagyobban, mint Joábbal.

Gion a már széthulló, a vér, a pusztulás és borzalom felé tartó Jugoszláviába teszi hőseit, a majdnem ismert írót, a spiritualista gurut és feleségét, a fegyvercsempészeket és mindenkit. Nincs szó nemzetekről, csak pusztulásról, félelemről, túlélésről és a béke vágyásáról. Miközben mindenkinél egyre több a fegyver. Ebben a regényben nincsenek pozitív hősök. Az egyes szám első személyű író valójában agresszív, keféli más (s ez a más voltaképpen a barátja) feleségét, fegyverkezik. Él és túlél.

A feleség,miközben feleség, minden különösebb morfondír nélkül jár az íróhoz orgazmusért, rendszeresen, módszeresen. A spiritualista guru szellemiségét néha übereli az alkohol, majd lehengerli a biznisz.

A fegyverkereskedők kihasználják a konjunktúrát és teszik a „dolgukat”. Erkölcs nincs, csak erő van. 
Majd a végén a pincében felrobbanó kézigránát (vihar a biliben) magával viszi a szemüveges katonácskát, s néhány társát, megszeppentve az önkéntes szabadcsapat vezetőjét is. Széthullik Jugoszlávia, felrobban a kézben a kézigránát, de a világ egészét tekintve a szertefreccsenő testdarabjainak tragédiája csak vihar a biliben. 

S az író sorozatot csinál Izsákhárból, mert van a történetben annyi… 

Hoppá: Izsakhárról alig tudunk valamit. Csak hogy ott volt. Izsakhár Jugoszlávia lenne?

3,5/5

(2012)

Ezért nem tudtam, nevessek vagy sírjak, amikor végre újra megjelent a könyv. Csakhogy nem az általam ismert formában, hanem egy teljesen más formában, valami hihetetlenül komor, depis rajzokkal. Az új illusztrátor Helmut von Arz lett. Nem önmagában, hanem Méhes témájához és a stílusához képest borzasztó ez a kiadás.

Azért borzasztó, mert túl reális. Túl komor. Túl depresszív. Túl nemmese. S így elvonja a lényegről a figyelmet. Mennyire nem mindegy, hogyan néz ki egy könyv!

Évekig hajkurásztam antikváriumokban azt a régi  kiadást, de nem bukkantam a nyomára. Aztán valaki lefénymásolta nekem a saját példányát. Aztán valamelyik antikváriumban meg tudtam venni egy könyvtári selejtezett példányt: a könyvtár által bekötve. Jobb, mint a semmi, jobb, mint a fénymásolat. Aztán az antikvárium.hu, nem is tudom hány év után értesített, hogy az előjegyzett könyvem megérkezett. Az a kiadás, jó állapotban. Hip, hip, hip, hurrá!

Egy jó ideje itt van, az enyém. Nem is tudom, örültem-e már ennyire könyvnek...

A Szikra Ferkó meseregény. De a javából.

Nem azért mert mesés dolgok történnek benne, hanem azért, mert Méhes gyakorlatilag népmesét ír. Már ha ez nem lenne önellentmondás. De olyan ízes, kedves, mulatságos nép-műmesét, hogy nem tudom, ide legyek vagy vissza a lelkesedéstől. A mesék minden eleme megtalálható benne. Ezt nem magamtól tudom, hanem meseterepauta-tanfolyást végzett Szerelmetesfeleségtársam mondta, aki elzárkózik mindentől, ami nem nép- hanem műmese. De tényleg mindentől. Azt mondja, a műmese kiheréli a mese lényegét, semmibe veszi a célját, a szimbólumait, az eszköztárát és a mondanivalóját.

A Szikre Ferkó-t mégis elolvasta, és egyedüliként elismerőn beszél róla azóta is. 

Azt hiszem, annyi bűne mégis van Méhesnek, hogy a Szikra Ferkó által leszoktatott a rövid mesékről és rászoktatott a meseregényekre. Bár neki legyen mondva, valahogy, a magam részéről már kisgyerek koromban sem szerettem igazán a népmeséket. Még a Grimm és Andersen párviadalban is egyből Andersen mellé álltam. 

A Szikra Ferkó maradt tehát a toppon. Vélem, amíg élek. 

5/5

(2012, 2018)

Méhes György nem családtörténetet írt, hanem egy család történeteit. Egy romániai család történeteit. Egy romániai magyar család történeteit. Aminek az égvilágon semmi jelentősége nincsen semmilyen szempontból. És ez itt és most jó. Ezek a történetek azért vannak, hogy mosolyogjunk, nevessünk, röhögjünk, és néha meghatódjunk, és elismerőn cöccögjünk, hogy igen, erre való a család, akkor is, ha ilyen, meg olyan az a család. 

S több évtized óta nem bukkanok a könyv nyomára nyomára… :-( 

* 

S már ez sem igaz: az antikvarium.hu oldalán előjegyzésben megkaptam, megvan, megvan, megvan! S újra olvastam. S újra csak nagyon tetszett, s újra csak nagyokat nevettem. Vállalom az értékelés minden sorát.

*

Nagyon dicséretes módon a Cerkabella Kiadó kiadta a sorozat minden darabját, sőt még egy olyat is (az Öcsi naplójá-t), amivel eddig nem találkoztam. Igaz, az nem lett sikerült darab. A kiadó könyvei megtervezettek, ötletesek és szépek. Az illusztrációk árnyak, sziluettek. Élethűek.

S csak nagyon halkan, szégyenkezve mondom: az a baj, hogy nem illenek a könyvekhez., bármennyire is nagyon klasszak. Az eredeti illusztrációk, Cseh Gusztáv zseniális munkái rajzok és újságcafatok kollázsából állt: zseniális volt. Harsány. Nagyvonalú és tolakodó. Ezért illettek ezekhez a könyvekhez. Zseniálisak voltak. Önmagukban is, hangulatukban is. Az új kiadás illusztráció is zseniálisak, önmagukban is, hangulatukban is. Csak van valami hangulati összeférhetetlenségük a szöveggel. 

De mondom: a fő, hogy immár bárki hozzáférhet a könyvhöz! Hurrá!

5/5

(2012, 2018)

Tekintsünk most el a politikai vetületektől (amelyektől egyre inkább el kell tekinteni), és nézzük csak Zsolt írói képességeit, amik az erdélyi, régi történetekben már vastagon megmutatkoztak!

Nagyon fontos de nagyon fontos: nem arról van szó, hogy Bayer melyik oldalon áll, miket írt és mondott politikai megnyilvánulásként. Úgyis erről lesz szó, de nem erről kellene, hogy legyen!

Nem azért mert elfogult vagyok. Illetve elfogult vagyok, de nem azért, hanem egyszerűen, mert jó ez a könyv. Azzal is tisztában vagyok, hogy azoknak, akik Nyírő „olyan nem is tudom”, Wass pedig giccses, hát nem fog tetszeni Bayer sem. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert az előbbi kettőre hajadzik, azoknak meg, ugye, a magyarságuk, meg fasiszták. 

Kár, hogy az irodalomra is szart a ventillátorba jelent a politika. (Mondom, miközben magam is nehezen viselem, ha a másik oldal nézeteivel szépprózában találkozom, vagy éppen a saját értékeim ócsárlásával...) 

A lényeg: a Tündértemető novellái Mándy Iván írásait juttatták eszembe. Már a címével is: ízlelgesd csak! A tündérek temetője... A lírai próza jut eszembe, amin hol sírni kell, hol könnyesre röhögni magamat. Nem tudok rá jobb szót: Bayer írásai szépek. Lélekszorítók. Torkon ragadók. 

Részemről ezt nagyon köszönöm Zsolt! 

4,5/5

(2012)

Valami hihetetlenül szépek az illusztrációi ennek a mesekönyvnek! Emiatt csillagos hatos lenne az értékelés.

Jó, jó, tudom, mesekönyv, nem kellene szőrösszívűnek lennem, de a meséből nagyjából a második oldalon kiestem. aztán még többször. Lássuk, miért:

1. Aranyhaj apukája KERTÉSZ. A kertész a szomszédba megy salátát lopni! Még ha valami különleges orchidea lenne, de nem: saláta!

2. A boszorkány és Aranyhaj megérkeznek a toronyhoz, ami nincsen ajtó, csak ablakok. Aztán Aranyhaj bejárja a rengeteg szobát. Aztán megérkezik haza a közben elment banya, majd ezt mondja: „Ereszd le a hajadat, mert tudod, nincsen ajtón, amin felmehetnék a toronyba!” 
Írjam le a kérdést? Na, jó: ha a banya CSAK ARANYHAJ HAJÁN tud felmenni a toronyba, akkor a tyúk vagy a tojás volt előbb?

3. Aranyhaj enyeleg a királyfival, és napról-napra a LÁNY TERVEZI A SZÖKÉSÉT. 
a.) Még ilyen antiférfi-királyfit, és ebbe szerelmes Aranyhaj! Egy normális, tökös királyfi már régen lepattintotta volna a lányt! 
b.) Tervezi a szökését, ahelyett, hogy azt mondaná: „Vaze, bénácska szerelemem, ha holnap jössz, királyfi, valszeg tele van vele az udvar, nem hoznál egy húsz méteres kötelet? Oszt' holnaptól boldogok vagyunk, kanál, villa, nagyharang. Ha nincs, akkor vannak kötélverők, jó lesz holnapután is! 
De nem, ő tervez!

4. Mondjuk Aranyhaj is megéri a pénzét észben: amikor a királyfi először megérkezik, és a felkiáltja a banya által előtte kiáltott jelszót, a csaj ledobja a haját, majd csodálkozik, hogy nem a banyát húzta fel! Pedig nem süket! Vagy ilyen kis repedt fazék-banyás a csávó hangja?

5. Szóval Aranyhaj tényleg nem túl okos, lássuk be: simán kikotyogja a banyának, hogy a pasiját mindennap felhúzogatja a toronyba: „Különös, mostanában olyan lassan mászol fel a toronyba! A királyfi meg mintha repülne!”

6. Nem olvastam még mesét, amiben a boszorbanya INGATLANKERESKEDŐ! Mert ugye: 
a) van egy háza a kertészék, Aranyhaj szülei háza mellett 
b) van a torony, ahol fogságosdit játszik 
c) s még ezt az utolsó sora a mesének: „Ami pedig boszorkányt illeti, ő annyira elkeseredett és olyan dühös lett, hogy bezárkózott egy félhomályos kastélyba, és soha többé nem jött ki onnan!” 
Feleim, meg van oldva a magyar lakáshelyzet, meg a devizahitel kérdése! Nyűglődünk itt annyian a rohadt sok milliókkal, ahelyett, hogy hagynánk, valaki nyomja már fel az agyunkat (az elkeseredéshez már elég körülnézni ebben a világban!), és máris mehetünk EGY kastélyba, ahogy a banya. Bezárkózni nem kötelező!

Nem néztem utána az eredeti Grimm-mesének. Meg fogom tenni, kíváncsiságból, hátha az nem ilyen gyalázat!

1,5/5

(2012)

Nem a sztori, hanem a stílus. Egyértelműen. Önsanyargtás következik: írok magam is. De Ulickaját olvasva nagyon erős volt az az érzésem, hogy bármennyire tetszem legalább magamnak, egyáltalán nem tudok írni.

Túlzásnak éreztem a fülszövegek klasszikusokhoz való hasonlítgatását. Amíg el nem kezdtem olvasni. Már nem érzem annak.

Akszjonov Moszkvai történet-e járt az eszemben. De amíg az brutálban írja le zseniálisan a sztálini rendszert, addig Ulickaja számára az csak keret, nepedig a cél. A sorsok, a jellemek lefestése meg Márquez-t jutatta eszembe, de persze mégis teljesen más.

4/5

(2012)