Nem tudom, pontosan miért is kedvelem Anna Gavalda írásait. Mondhatom többes számban, mert már kettőt olvastam. Nem a történetei ütnek. Nem a párbeszédek. Nem a szereplők jellemábrázolása vagy -fejlődése. De van benne valami, nagyon van. 

Ez egy teljesen semmilyen történet, két majdnem semmilyen főszereplővel, és egy nem feltétlenül teljesen hiteles alapszituációval. Még a mondanivaló is viszonylag lapos: jobb önmagunk teljes felvállalása, ha bizonytalansággal jár is, mint a látszat évekig tartó cukrozott takony kanalazgatása (Ofi barátom örök érvényű hasonlata).

És ez nagyon fontos tudás, ha alkalmazva is van, de ehhez önismeret és bátorság kell, mert változással jár, és bizony a legtöbben inkább elfogadják a biztos, kiszámítható, langy, híg fekáliában való nyakig tapicskolás, mint a bizonytalan, de esélyes jót. S persze ehhez érvek, okok tömkelegét használják fel. Tudom, évekig csináltam, rossz volt, majdnem elviselhetetlen, de érveim voltak a rossz állapotra, ráadásul súlyosbított helyzetben voltam, mert vallásos érvek voltak. Aztán kiderültek a magam számára is az önhazugságaim, önbecsapásaim, vettem egy nagy lélegzetet (érdekes, de ebben hatalmas segítség, felismerés volt a Republic Kirúgjuk magunk alól a földet című száma: egy vasalás közben hallgattam, megdermedtem, úgy kellett felkapnom a forró vasalót a ruháról, hogy lakástüzet ne okozzak)

A könyv részei egésszé állnak össze, és az üzenet átjön. Akkor is, ha nem lesz kedvenc könyv, akkor is, ha nincs késztetésem újraolvasásra. De Gavalda-olvasásra bizony de!

3,5/5

(2011)

Az ószövetségi szentély körül zajló szolgálatok biblikus magyarázata. A kérdés még aktív keresztény koromban sem érdekelt igazán, úgy gondoltam, hogy az egész a zsidó nép egykori vallásos liturgiája mának semmit sem mondó, aprólékos, unalmas részletezése Mózes vonatkozó könyvében. Érdekes, de érdektelen. Nagyjából soha nem olvastam végig, nem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá.

Amikor a volt közösségem központi gyülekezetében egy Háló Sándor nevű lelkész belefogott egy erről szóló sorozatba, teljesen megváltozott a véleményem.

Sándor (mondom, a Háló, és nem az a másik! :-) ) ki- és felfejtette az a liturgikus elemek szimbolikájának a sokaságát, és a fülünk elé tárta, hogy a szentély körüli egykori teendők, a tárgyak jelentősége, mind-mind a megváltási terv bemutatása, előképe, Jézusra, az Ő egykori és jövendő szolgálatára mutatnak rá, nem csupán kötelező, érthetetlen, monoton vallásos hókuszpókuszok. 

Sándor jegyzeteit később könyvvé szerkesztettem, folyószöveggé írtam, könyvet csináltam belőle, de tudtommal sajnos soha nem jelent meg. Csabai Tamás kiadója aztán előrukkolt ezzel a kötettel (köszönet, Tamás!), és bizony komoly hiányt pótolt vele. 

Úgy fest a dolog, hogy a könyvnek bizony van a ma emberének szóló üzenete is, de azoknak is érdekes lehet, akik érdeklődnek a vallástörténet, a zsidóság és a kereszténység iránt. Minden propaganda nélkül.

Ajánló: Háló Sándor honlapja

5/5

(2012, 2018)

Aeternitas Irodalmi Műhely, 2004, ISBN: 9632124766 · Fordította: Csabai Tamás · Illusztrálta: Füleky Adrienne

Azon gondolkodom, hogy mennyire baj, ha egy történelemmel foglalkozó mű nem tűnik tudományosnak, és érzelmileg meglehetősen túlhajszolt, elfogult? S azon, lehet-e elfogulatlan valaki a szülei gyilkosával szemben, tudja-e annak tetteit tárgyilagosan mérlegelni és értékelni? És kell-e így tennie, vagy beszámolója elfogultan, érzelmileg túlfűtötten is teljesen elfogadható? Azt tudom, ha máshonnan nem, Dümmerth Dezső olvasása óta, hogy  magam szavaival idézzem az ő gondolatait: „a magyar történészek, ha a magyar őstörténetről van szó, bárkitől képesek bármit elfogadni, ha az degradálja a magyar múltat, és bármit képesek elutasítani, ha az emelné a népünk önbecsülését”. 

A kis könyvecske talán legérdekesebb része az augsburgi csatával foglalkozó fejezet. Minimum elgondolkodtató… De amit Taksony haláláról, illetve Géza és István uralkodásáról ír, az is jócskán árnyalja a meglevő történelmi ismereteinket.

Függetlenül attól, hogy zavaros ügy volt ez a magyar államalapítás, bárhonnan is nézem. Mert sem a kincstári, agyonszajkózott álláspont nem kielégítő. Sőt! De egyik sem meggyőző igazán.

• Kincstári értelmezés: hurrá, kiírtja Géza és István a vérünket, a vallásunkat, ránk erőszakol egy tök idegen vallást, ami a szeretet nevében négyeli fel Koppányt és önt forró ólmot Vazul fülébe, hogy utána megvakíthassa; győzött István, de jó!
• Alternatív értelmezés: összeesküvés az egész, Géza jóformán gyerek volt, amikor a német papok és a katonák elözönlötték Magyarországot, csúnya magyarfaló önpusztító magyarok, akik a nép nevében olyan egyezséget kötöttek Ottó császárral, amely szerint csak a magyaroknak voltak kötelezettségeik, a németek meg örültek, hogy némi undorító fortéllyal az ölükbe hullott egy ország, de hol volt mindezen közben a magyar urak tömkelege, akik nem voltak tagjai a tizenkettőnek, aki a császárra a szövetséget kötötte?

De Grandpeirre K. Endre könyve mindenképpen gondolatébresztő, és rengeteg kérdést felvet, amik mindenképpen árnyalják az ismereteinket.

4/5

(2012)

Méhes György ifjúsági könyveinek elsője a sorban. Aztán jött még a Tatárok a tengeren, Leleplezem a családomat, Kilenc vesszőparipa.

Mondanám, hogy családtörténet, de ez nem lenne igaz. Sokkal inkább egy család és baráti körének csetlés-botlásai, szeretettel, kedves alakokkal, derűvel, röhögéssel.

Kamaszkorom alapműve volt mind, és olyan jókat kacagtam rajtuk Lóka (később Pipi névre hallgatott, 2016-ban három éve, hogy már nincs lehetőségem vele beszélgetni, röhögni, múltidézni, sorsrendezni) barátommal, hogy csak na!

És igen, és igen: tegnap, 2012. március 21-én egy újpesti könyvbögrecsárdában (értsd: utcai árus) 100 azaz száz forintért ráleltem! Mondja valaki, hogy nincsenek örömök az életben!

Újraolvastam, két nap alatt felfaltam. S még mindig ugyanannyira tetszett, mint korszakokkal ezelőtt: a humora az a finom, mindennapi humor, ami mára kiveszőben van, és ami az önmagunkon kacagás isteni adománya.

5/5

(2012)

Zseniálisan indul! Aztán leül. Aztán vannak fel-felvillanások. Aztán valami értelmetlen katyvasz lesz belőle. 
Ha pedig nem katyvasz, annál rosszabb! Komolyan azon gondolkodom, ha nem lennék posztkeresztény, akkor is fel kellene már figyelnem arra, hogy egyre több az olyan alkotás, amiben a metafizikai szerepek felcserélődnek, Isten lesz a rossz fiú és Sátán a pozitív lázadó, s hogy ennek nincs-e valami valóban metafizikai üzenete?

Ebben a könyvben is ez történik.

Ami Istent illeti: elnyomó, zsarnok, gengszter-gondolkodású. Meg sem jelenik sehol, semmilyen formában, mindig csak távol van, meg sem érkezik, szenvedteti az embereket. Még képviselői sincsenek. Aki elvileg az ő szolgája lenne, az annak örül, hogy a nő, akit rendszeresen kefél, milyen sűrűn veszi a szájára Isten nevét. Gondolom, ez poén akart lenni a könyvben. Mindazok, akik templomba járnak a könyvben, akik imádkoznak: nevetségesek, idióták, élhetetlenek, balfékek. De a minimum, hogy a tesznek az egészre és csak társadalmi szokást teljesítenek.

Sátán ezzel szemben jogosan lázad egy ilyen főnök ellen. Naná! 
Ig, a főhős démonná lesz, különleges tulajdonságokkal, mindvégig szerethetőn, annak ellenére, hogy a tulajdonságai ördög-tulajdonságok. Vagyis: az ördög szerethető figura, ostobaság a tőle való viszolygás. S gondolkodjunk el, mondja a végső transzcendens összefoglalás, melyik az ördög: az aljas, szemétté, gyilkossá, szadistává lett ember, vagy az ördög? S ez már azért rohadt nagy csúsztatás! Kár, hogy sokan be fogják venni! Szerencse, hogy ezen a ponton legalább Isten nem került be a választékba!

Isten meg, mondom, nincsen sehol. Isteni tulajdonságokkal, a szeretettel csak emberek bírnak. Jézus meg annyira smafu, hogy szót sem érdemel…

Mondom, katyvasz. Jó, persze, ez teológia vastagon, de nem én kezdtem, hanem Joe Hill!

A könyv olvastatja magát, majdnem együltőhelyes, csak a végén van olyan érzése az embernek, hogy „tulajdonképpen mi a fenének olvastam el?” Mert valóban értelmetlenre sikeredett. De sebaj, a nemzetközi kritikákban csupa négy-öt csillagos eredményt ért el a kritikák szerint, mondja a fülszöveg. Akkor jónak kell lennie a mi számunkra is… Bizony!

Csak azért sem! Mégis maradok konzervatív! Már, ha ez az. Nem csupán a jó ízlés védelme.

Mellesleg: a Bibliában Sátán a „szétdobáló”, aki összekeveri a dolgokat, felcseréli a helyiértékeket. Hm… soha nem fogok könyveket égetni, a hitem miatt pláne nem: de azért elgondolkodtató, nem? Mert Hill könyvében éppen ez történik: a szerepek, értékeket felcserélése, szétdobálása.

2/5

(2012)

Nem nagyon szeretem a krimiket. Próbálkoztam Christie-vel, Chandler-rel, Gardner-rel, Ellery Queen-nel, Jo Nesbo-val, meg még néhánnyal. A Tíz kicsi néger, no, az igen, de az sem a hullák száma, hanem a zárt helyen játszódó, kisközösséges jellege miatt. És a Hylkosság az Orient expresszen, ez pedig a nem mindennapi feloldás miatt bólogatós.Filamér már a műfaji meghatározással legyőzött: MESEKRIMI. A meséket viszont nagyon szeretem! S milyen már: olyan gyilkosos könyv, amiben a főhőst még sárkány is megkergeti! Pazar, az hát!

Kedves, könnyed a stílus, bár a sztori nem annyira vág oda. De nem is a benne a lényeg. Alapvetőn Rejtőt sem a történetekért, hanem a finomságokért szeressük, nemde? Jól kitaláltak a főszereplők, a mangánnyominger is, meg a király is. És végignevetjük az egészet.

Szóval: Filamér nyert, többször olvasva is az egyik nagy kedvencem.Nagyon kár, hogy Bogdán István több könyvet nem írt!

5/5

(2012)

Szerelmetesfeleségtársam késztetésére kezdtem bele ebbe a könyvbe. 

1. A könyv mondanivalója zseniális: valahogy így kellene élnie az életetét minden kereszténynek, aki valóban szeretné átadni a világnak mindazt, amit Istentől kapott! Gilbert meggyőzött. 

2. A könyv francia környezetben íródott. Nem magyaráz meg, nem ír körbe semmi olyat, ami egy francia számára evidencia. Ez Franciaországban teljesen érthető. Más környezetben nyelvi környezetben ez nem igaz. Nem Gilbert, hanem a kiadó hibája, hogy nem látta el jegyzetekkel a könyvet, nem magyarázott meg történéseket, háttereket, amik nélkül következtetések, események a magyar átlagos agy (s ez alatt értsd azt is: nem katolikus) számára érthetetlenek (mit kerestek a franciák Algíriában, ki volt az a hét pap mártir, akire hivatkozik, miért haltak meg, hogyan haltak meg, mi volt az I. és a II. zsinat lényege, stb.). Ez sokat levesz a könyv hazai értékéből. (Régi boldog idők, amikor tudhattam a láb- vagy végjegyzetekből, hogy D'Artagnan az kiejtve Dártanyan!). Nagyon el kelt volna!

Olvassátok, vegyétek, vigyétek! A megmentő szeretet módszer- és természetrajza!

4/5

(2012)

Nem harsány a nevetés, pedig, ha akarom, vígjáték-mese. Nem önfeledt a sírás, pedig, ha akarom, targédia. Nem teljesen pamflet, de ha akarom, látlelet a Csau-rendszerről. 
Semmi sem teljesen. Mégis egész, de nagyon. Mégis gyönyörű nyelven íródott mesejáték. Mégis sokszor olvasható irodalom. 
Egyszóval: Sütő András.

5/5

(2012)

Szerelmetesfeleségtársam fedezte fel Lakatos Menyhértet, molytársunk, porca idézeteiben, amiket felolvasott nekem a telefonba. Legyőzött vele. Ezt a könyvet az Újpest-Központban levő könyvbögrecsárdában (kipakolós könyvesbolt) találtam, azzal együtt, amiből porca idézett. Nos, idáig a történelem.

A lényeg: gyönyörű nyelvezete van Lakatos Menyhértnek! Nyírő, Wass, Sütő, Lázár Ervin óta nem olvastam ilyet! Mai nyelven ír, mégis a megfogalmazásai önmagában mesésévé teszik az írásait. Él a történet. Mese a történet. Jó mese.

És mégis van „de”…

Nehezen tudom megfogalmazni. Hm. Valami kohézió hiányzik a történetből. Talán az, hogy az elején herceg a főszereplő, ő van az események középpontjában. Aztán Bogárka. Aztán Gujdár. S nem egymás mellett, hanem egymást háttérbe szorítva. S mindez egy százvalahány oldalas könyvben.

Aztán: a fő alakok kidolgozotottak, életerősek, motiváltak. A mellékalakok annyira mellékalakok, hogy mindez nagyon hiányzik belőlük. Ami pl. Gujdár ellenfelénél, a még nevet sem kapott eltátkozott vitéznél engem roppantul zavart. Már csak azért is, mert az egyik katartikus pont (Gujdár megleli az édesanyját) itt következik be.

Ettől nekem valami félig-sült érzésem lett a könyvet olvasva. Jó lehetett volna, nagyon-nagyon jó (Sütő „Kalandozások Ihajcsuhajdiában”-ja jutott róla eszembe, pedig nincs közük egymáshoz), de valahogy félbemaradt. 
Ám mindez nem tántorított el Lakatos Menyhért olvasásától.

3,5/5

(2012)

Ami az alap: imádom a Dire Straits zenéjét, amióta csak először hallottam; az pedig vagy harminc éve volt. A Romeo and Juliet, majd a Private Invedstigations volt az első nagy szerelem. A fizikai első nagy szerelmem is hozzá kötődik. Vagyis elfogult vagyok: pozitívan, de nem elvakultan (pl. az On Every Street-lemezt az elejétől a végéig egyszerűen nem tudtam végighallgatni, de nekem az már nem „A” Dire Straits, hanem Knopfler szólólemez, csak más néven). Mármint az együttessel.

Lunkán Katalin könyve egy hurrá-optimista fan-könyv. Rosszul megírva. Olyan, mintha mindenféle infókat leszedett volna a netről, kicsit gatyábarázta, kicsit átfogalmazta volna, aztán visszatöltötte egyetlen dokumentumba.

Egyetlen hatalamas pozitívuma van a könyvnek: az, hogy általa létezik magyarul könyv az együttesről. Hazudok: van még egy nagyon jó húzása, ez pedig a dalszövegek magyarítása, köszönet érte!

De jóvanna, miért várok én minden monográfiától Vasváry-Tóth-féle Yes-könyv színvonalat?

Ami érthetetlen: a szerző belefog Knopfler szólókarrierjének is a taglalásába, majd el is jut vele az első lemezéig. Ami 1996-ban (!) jelent meg! Aztán csönd. A maradék 5 (!) lemezről néma a csönd. A könyv 2011-ben jelent meg! Érthetetlen! Ahogyan az is, hogy a Chat Atkins-es kollaborálást megemlíti, de az Emmylou Harris-szal valót (két lemezen) nem. Ahogyan azt a tényt sem, hogy közreműködőként kb. száz lemezen játszott Knopfler bácsi, olyan nevekkel, mint B. B. King, Jon Anderson (az ő kihagyása számomra büntetendő cselekmény!), Kris Kristoferson, Eric Clapton vagy a Thin Lizzy. Mintegy mellékesen....

De mondom, legalább van könyv magyarul a Dire Stratits-ről!

2/5

(2012)