A mindenit, megint elrohant egy év! Úgy peregnek az esztendők, mint a száraz lencse az ujjaink között. Emlékszem, Pipi barátommal, aki akkor még a Lóka becenévre hallgatott (mindig így szólt bele a telefonba: „'ló!”), valamikor a hetvenes évek végén azt számolgattuk, hány évesek leszünk 2000-ben.
– Azt a ku..., Én harminchárom, te harincnégy! Bakker, vénemberek leszünk!
Lóka majdnem pont egy évvel korábban bújt ki az édesanyjából mint én, de mégis egy osztályba jártunk elsőtől fogva.

Megértük mindketten a 2000-es évet. Akkor már nem éreztük magunkat öregnek. Azt' nesze, itt jön 2020! Lóka (Pipi) ezt már nem érte meg. Hat éve halott. Én meg még mindig olvasok. Van, ami örök. 

Szállnak az évek... Könyvek jönnek, mennek. Kérdés, mik és miért maradnak meg bennünk? A 2019-ben általam elolvasott könyveket alapul véve ennek próbálok egy vérszubjektív bejegyzésben utána járni. Önző módon mindössze önmagamra és az általam olvasott könyvekre nézve.

Fontos: a listára idén is igaz, hogy semmiképpen sem rangsor!

Élőhalottak (The Walking Dead)

Mivel idén olvastam el a teljes magyarul megjelent nagy részét, így cakkumpakk ajánlom az egészet. A sorozattal szemben volt némi előítéletem, ahogy a nagyon népszerű dolgokkal szemben mindig is van. Valahogy a túlzott népszerűség nekem mindig gyanús. Vannak kivételek. Itt a példa.
Az Élőhalottak bár zombi-film, horror, thriller, mégis, az alapvető mondanivalója nem a trancsir és a borzalmak bemutatásában áll, sokkal inkább az élő emberek reakciójának a mibenlétére: hogyan viszonyulnak egy teljesen új, kegyetlen, embertelen világhoz, ebben a világban egymáshoz, hogyan reagálnak az új helyzetekre, mi mindent tesznek meg az életben maradásért, meddig hajlandók elmenni, és mit ér egy ilyen világban az erkölcs, a barátság, a szerelem, az összetartozás, a becsület...
A sorozatból nem emelek ki egy részt sem, bár volt, ami kiemelkedőn tetszett, volt, ami kevésbé. De a kiemelt részeket külön elolvasni, megnézni nem túl bölcs dolog.

Morgan Lost

Idei felfedezése egy magyarul nem túl régen megjelent képregény sorozatnak. Csodálatos, részletgazdag bámulható rajzok, izgalmas, fifikás történet.
Erősen gondolkodom a polcra való beszerzésen, és ez nagyon sok mindent elmond. 

(A képekre egyesével kattintva behívhatók ez egyes kötetek értékelései.)

David van Reybrouck: A választások ellen

(A cím itt már a könyv értékeléséhez vezet.)
Reybrouck könyve azon meghatározó olvasmányok közé tartozik, amiknek a mondanivalójára valószínűleg évek múlva is emlékezni fogok, A kis kötet lényege: a demokrácia jelenlegi rendszere minden csak nem demokratikus, a képviseleti választási forma a hivatásos politikusaival pedig egyáltalán nem tölti be a szerepét: a politikusok egyre kevésbé képviselik azokat, akik rájuk szavaznak, sokkal inkább az önérdekeik megvalósításával törődnek. Ez pedig a képviseleti választás, ezáltal a demokrácia megcsúfolása.
Reyboruck-nak van megoldási javaslata is. A javaslat meghökkentő és elgondolkodtató. A szerző azt mondja, nem csupán lila, agyban született, megvalósíthatatlan javaslattal áll elő: van ahol már működik. És nagyon jól működik,

Réti László: Európa falak mögött

Réti László regényeit az általam olvasott második könyve, a Hasonmás magamévá tétele óta kedvelem. Majdnem maradéktalanul. Csuda jó krimiket ír. Számomra ez az egyik kiemelkedő történet. Talán mert élesben és regényformában reagál egy jelenleg nagyon is valós élethelyzetre. S ki mer mondani, na, jó, mondatni olyan, manapság nagyon keménynek számító gondolatokat is, amelyek egyáltalán nem polkorrektek, pusztán igazak. Például: ha elsősorban az egyén jogait tartjuk szem előtt, akkor a demokrácia valóban nem sérül, csak megszűnik az európai civilizáció. A túléléshez túl kell lépni az egyén jogain és a közösség érdeket kell szem előtt tartani. A közösség pedig a nemzet. Ha nem ezt tesszük, megszűnik a nemzet is, és az istenített egyének káosza fog uralkodni, olyan szabályok szerint, amelyeknek az ég világon semi közük nem lesz sem a dmeokrációhoz, sem a liberalizmushoz, sem semmihez, amit mi európaiak szép lassan evidenciaként kezelünk.
És mindemellett Réti regénye egy nagyon átgondolt, izgalmas történet. Így, kettő az egyben.

Daniel Whiteson – Jorge Cham: Halvány lila gőzünk sincs

Tudományos ismeretterjesztő könyv. Nem vékony, ám nagyon olvasmányos. Fizika, leginkább kvantumfizika. Amik közül egyiket sem fogom megérteni, soha ebben a rövid életben, de mindkettő mozgatja a fantáziámat, bizgálja az érdeklődésemet. S az, hogy nem értem, eddig sem csüggesztett el, mert hihetetlenül nagyvonalúan tudok önmagamnak ármit megbocsátani, mulasztásokat, tévedéseket, lustaságot, nagyjából akármit. S most még felmentést is kaptam: semmi gáz, a nálam országokkal nagyobb koponyák sem értenek fittyfenét sem a fizikából. Csak ők el tudják magyarázni azt a nagyon vékonka kis szegmenst, amiről legalább némi fogalmuk van. Én meg úgy vagyok az egésszel, mint a Woody Allen-filmben  az apuka, amikor megkérdezik tőle: „Van Isten?” Felháborodva ennyit felel: „Én azt sem tudom, hogyan működik a piritóssütő! Menj, kérdezd meg anyádat!”
Amikor ezt a könyvet olvastam, néha volt olyan érzésem, hogy már majdnem értek valamit. Igaz, nagyon hamar elmúlt, de magáért az érzésért hálás vagyok a szerzőknek. És ráadásul nagyon tréfás az egész mű, karikatúrástól, szövegestül, mindenestül.

Vámos Miklós: Legközelebb majd sikerül

Többször leírtam már: nem vagyok kompatibilis a posztmodern irodalommal. Illetve csak nagyon csínján vagyok az. Ez nem értékítélet, mindössze szubjektív vallomás. Vámos Miklós az egyetlen, akinek nagyon sok mindent el tudok nézni, meg tudok bocsátani. Talán azért, mert minden különösebb faxni nélkül tud engem, jómagamat megírni, anélkül, hogy bármilyen szinten ismerettségben lennénk egymással. Ez történt a Szitakötő, az Utazások Erotikába esetén, de ez esett meg ezzel a kötettel is. Iparkodtam is nagyon hamar beszerezni, állandóra, ad hoc újraolvasások igényére.
Ezt írtam az értékelésben: „Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vámos írt egy könyvet, ami alapvetően Mohácsi Zoltánról szól, miközben persze, az ő története az Ivánokról szól. De konkrétan rólam, meg Pipi barátomról. És igen, Pipi alias Kiss Endre (érted, KISS; vö., a könyvben a főhős NAGY Iván) 2013-ban meghalt. Ugyan nem balesetben, de végső soron, ha úgy veszem, egy kicsit baleset volt az egész élete. Félre ne érts, egyre inkább olyan érzésem van, hogy mindannyiunk élete, így vagy úgy az. (Nem a szakadt gumik következményére gondolok.) Amit írni kezdtem, Pipi emlékére kezdtem írni. Nem az életrajza, hanem csak olyan... És itt kezdődnek a bajok. A hátborzongató hasonlóságok. Annak ellenére hátborzongatók, hogy tudom, megfelelő intellektuális logisztikával bármilyen tényekből összefüggő logikai láncot lehet alkotni, akkor is, ha valójában semmi közük sincsen egymáshoz. A hangsúly a megfelelő logisztikán van. De most isten bizony nem erről van szó. Különben nem is lennék ilyen végtelenül feldúlt. Remeg a kezem, a gyomrom... Komolyan.”
Nem kevés, amit Vámos művelt velem.

James S. A. Corley: Térség 1-4.

A Térség, persze. Évekig szemeztem vele. Nem tudom, miért csak szemeztem. Nem hittem abban, hogy igazán tetszeni fog. Talán az, hogy elkészült a filmváltozata is. Mármint az elejének. Idén karácsonykor mutatták be a negyedik évadot.
De az első három rész nagyon, a negyedik közepesen bejövős. Ha akarom űropera, ha akarom nem, én pedig semmit sem akarok, csak élvezni a történetet.
Egymással szemben áll a Föld, a Mars és az Öv. Mind harcolnak a hatalomért. Egyszer csak felbukkan a semmiből egy valami, amit jobb híján protomolekulának neveznek el. Senki nem tudja, mi az, de bolygókat irt ki, formál a saját képére. Az események középpontjába akaratlanul kerül be James Holden és három társa (nagyon pöpecül formált karakter mind), akik egyfajta szuperhőssé válnak, de nem külső okok, hanem a saját döntéseik által. És elindul a kavarodás, a tülekedés, a kapkodás a protomolekuláért, minden kötetben külön fősodorral, új és új szemszögű hősökkel, de Holdenék mindig maradnak. Ügyes, pörgős, kidolgozott sztori.

Leviatán ébredése
Kalibán háborúja
Abaddon kapuja
Cibola meghódítása

Edward Redliński: A kor szava

Néha-néha beleakadok valami régen kiadott könyvbe, ami kinccsé válik a polcomon és elsősorban a tudatomban. Több ilyen volt már. Például a A Pokoltanya új Sátánja vagy Mács József regényei. De ilyen volt ez a kis kötet is. Ezeket a könyveket rendszerint valamelyik óbudai Könyvmegállóban lelem, és csak kíváncsiságból emelem le a polcokról. Így történt ezzel a kötettel is. Valami megmagyarázhatatlan, elemi szimpátia van bennem a Modern Könyvtár sorozattal szemben, pedig nem is olvastam túl sokat. Igaz, van néhány nehezen feledhető olvasmányélményem köztük (Equus; Faust; Merlin), de nem ez a meghatározó. Na, így emeltem ki a Könyvmegállós szekrényből ezt a lengyel írós kötetet. Semmit nem nem tudtam róla. Sem a regényről, sem a szerzőről.
Koszfalvába visszatér tanulni elvágyott gyermeke, Manius. Aki képtelen megbékélni szülőfalujának és lakóinak az elmaradottságával. Munkába lendül hát, hogy fellendítse a falu felzárkózását. Minden téren. Kezdetben nem sok sikerrel, aztán később sem... De a fellendülést mégis elindítja valami: a televízió. Na, mondhatom...!
Redliński könyve elgondolkodtató, mulattató, groteszkbe ágyazott szatíra. Kell ennél több?

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga

(Itt ismét a képekre kattintva jönnek be az egyes kötetekről írtak.)
A Morgan Lost mellett az idei év legnagyobb meglepetése volt számomra ez a sci-fi Rómeó és Júlia képregény-sorozat. Nem tudom, mennyi szufla lesz benne a későbbiekben, de az első három kötet elég következetes színvonalában és mondanivalójában. Ami plusz meglepő benne, hogy kiindulási mondanivalója a család fontossága. Ami lássuk be, manapság nem divatos eszme, hiszen mit tud  család, amit más mikroközösségek ne tudnának?
Egyébként van ebben a képregényben minden: kaland, akció, erotika, robot-szex, humor, borzalom..., amit akarsz. És még a rajzok is nagyon jók. Soha nem csináltam még ilyet, de az első részt egymás után kétszer olvastam végig. Igen, ez nálam nagy szó, komoly elismerés. Ráadásul nagyon fontolgatom, hogy örök darab legyen a polcon. Ez is nagy szó, mert már nem férünk a könyvektől. szinte lelkiismeret-furdalásom van, ha mégis hozok valami újat. Tehát folyamatosan furdalom magamat.

*  *  *

A listám enyhén elképesztő következtetései:

Azt hittem, amikor nekiálltam ennek a bejegyzésnek, hogy 2019-ben nem olvastam olyan könyvet, amely igazán húzóerővé, amolyan igazán megmaradóssá vált volna.

Viszont nagyon sok volt a képregény az olvasmányok között. S máris itt az ellentmondás, mert az Élőhalottak és elsősorban a Morgan Lost és a Saga egész biztosan megmaradós lesz.

Sci-fit mindig olvastam, de az idén többet. A James S. A. Corley álnév alatti két szerző Térség sorozata megint olyan kis alapmű-érzetű. Ha nem is maradéktalanul az összes, de az első kötetek bizonyosan.

Nagyon kevés volt idén a tényleges szépirodalmi olvasmányom. Mármint ha a képregényeket nem sorolom ide. Nem sorolom ide.

Ezen meglepődtem, majd tudatosítottam magamban, hogy igazán hedonista módon, minden különösebb tudatosság nélkül, tervezés nélkül olvasok: amit éppen megkívánok, ami jólesik. Akár baj ez, akár nem.

Boldog, békés,
olvasnivalóban gazdag új évet kívánok!

Esetem a sznobizmussal

Amikor rászoktam az olvasásra, vagy legalábbis pár évvel később, hamar sznob lettem. Azt olvastam, hogy a krimi az egy olyan műfaj, amit mindenki olvas, de aki művelt, az tudja, hogy valójában nem szépirodalom, mindössze ponyva. Kikapcsolásra való írás. Nem irodalmi nyelven. Vagyis aki entellektüel, az ilyet nem annyira olvas, de akkor is roppant mód titokban tartva. 

Aztán eltelt pár év, és megtudtam, hogy Rejtő Jenő is ponyva. Na, akkor azt mondtam, lúdtoll a fületekbe, vessetek meg, hát én szeretem a ponyvát! S akkor már nem kerültem el az Albatrosz könyveket sem, meg az Európa Kiadónak ezt a Fekete Könyvek sorozatát sem, amiben a jelen fejtegetés alanya megjelent. Főleg Ellery Queen-t, de még főlegebb Erle Stanley Gardner-t olvastam, tudod, ő Perry Mason-nek, a zseniális ügyvédnek a kitalálója, Gardner-ből sokat olvastam. Többet mint Agatha Christie-t. (Bár a mai napig azt mondom, hogy A tíz kicsi néger-nél és a Gyilkosság az Orient expresszen-nél jobb krimit nem nagyon lehet írni.) Érdekes, de Chandler például kimaradt. Ahogy Ed McBain is. Bár kétségtelen, eszemben sem volt következetesen bepótolni a hiányaimat. 

Mondjuk ezzel a mai napig így vagyok: jobban szeretem azt olvasni, amihez úri kedvem húz, mintsem azt, amit el kell olvasni. A kötelező olvasmányokat általában előre olvastam. Manapság nem vagyok hajlandó olyat olvasni, ami nem tetszik, akkor sem, ha a hivatalos és félhivatalos vélemények általában bőségesen nedves és hangos intellektuális orgazmusban fetrengenek az írók neve és bármilyen megnyilatkozása hallatán. Az utóbbi mondatban a leglényegesebb kitétel nem a dac, hanem az „ami nem tetszik” kitétel. Teljesen simán hajlandó vagyok meghajolni bármi előtt, ami meghajlásra késztet, piszkosul nem érdekel se stílus, se politikai hovatartozás, csak az, tetszik-e, amit olvasok. 

Például John Dickson Carr-t sem olvastam még

A könyveivel itt-ott találkoztam, antikváriumokban, könyvtárban, könyvesboltban, de soha nem fogtunk kezet, nem mutatkoztunk be egymásnak. Főleg a két Albatrosz-os könyvéhez, A gyilkos órá-hoz és A London Bridge-rejtélyé-hez volt szerencsém. Amikor A sorozatos öngyilkosságok esete a Könyvmegállóban hozzám tapadt, olyan ismeretlenül hoztam el, hogy azt sem tudtam, milyen nációhoz tartozik és mikor élt az írója. 

A könyv különben is az „esete” szócska miatt ragadt a kezembe. Tudniillik Gardner Perry Mason-történeteinek a címe végződik rendre erre: Az x. y. z. esete. Vagyis az öngyilkosok esetének az első kézbe vételnél csőbe lettem húzva. 

Ha az esete nem lett volna, a borító miatt bizony kézbe nem veszem ezt a könyvet. A Fekete Könyvek fedlapjai különben sem voltak olyan jól sikerültek mint az Albatrosz krimiké. De ez a rosszabbul sikerült sorozatban is talán a legrusnyább és legsemmitmondóbb. (Aki megfejti, mit is ábrázol a kép, kap a kiadótól egy Rózsa Gyuri-féle szuper hangszórót! Játék indul!)

Az író 1977-ben, hetvenegy évesen halt meg. Valamiért mérget vettem volna rá, hogy angol volt, de alaposan pórul járnék a méreggel: Pennsylvania-ban született, ami, ugyebár, kevésbé angol, mintsem amerikai terület. Bár kétségtelem, hogy miután egy angol nőt vett feleségül, tizenhét évig Albionban élt. Összesen hetven regényt írt, magyarul ebből tizenhét jelent meg. 

Carr történeteinek két fő jellemzője a következő:

• Carr a bezárt szoba rejtélyének a nagymestere. A bezárt szobában halott van, de minden ajtót és ablakot belülről zártak be. Mégis gyilkosság történt. 
• Carr regényeinek a fő kérdése nem az, hogy ki, mert nem az a lényeg, hogy ki a gyilkos. Igazából még csak az sem izgat bennünket különösebben, hogy miért gyilkolt, aki gyilkolt. Leginkább és mindenekelőtt Carr regényei a hogyan-ról szólnak: hogyan követte el a gyilkos a tettét. 

A maga korában szerzőnk kedvelt, keresett és a műfajában díjazott író volt. Nyilván nem véletlen, hogy hetven regénye megjelenhetett. 

Az olvasók számára Carr regényeinek kedvenc visszatérő hőse a zseniálisan következtető orvos, köpcös Gideon Fell volt. Fell nem a bűn ellen harcol, még csak nem is az igazság érvényesüléséért, hanem mindössze szenvedélyesen kíváncsi az igazságra. Az, hogy mit kezd vele, meglehetősen eseti, ám a gyilkossági rejtélyek többi megoldóihoz képest, elsősorban és főleg: egyedi. 

– Itt a bizonyíték. Mit akar még ?– Az igazságot – mondta Dr. Fell konokan. – Ódivatú vagyok. Az igazságot akarom.

Alan eltűnődött.
– Mintha úgy emlékeznék – mondta –, ön azzal a kifejezett céllal jött Északra, hogy segítsen Colinnak. Vajon segíteni fog Colinnak, vagy Elspat néninek, ha a detektív, akit ők hozattak, hogy bebizonyítsa, Angust meggyilkolták, világgá kiabálja, hogy Angus igenis öngyilkos lett, még azután is, hogy kezünkben Alec Forbes vallomása?
Dr. Fell Alanra pillantott.
– Drága uram – szólalt meg sértődötten –, csak nem képzeli, hogy elképzeléseimet a rendőrség tudomására kívánom hozni?
– Nem erről van szó?
Dr. Fell körülnézett, nem hallgatja-e ki valaki.
– Az én múltam – mondta bizalmas hangon – nagyon sötét. Khm. Több ízben összekavartam a bizonyítékokat, hogy a gyilkos megmenekülhessen. Néhány évvel ezelőtt önmagamat is felülmúltam, amikor felgyújtottam egy házat. Most az a célom (magunk között szólva), hogy félrevezessem a biztosító társaságokat, hogy Colin Campbell élete végéig tobzódhasson a jó szivarban és a tüzes vízben.
– Micsoda?
Dr. Fell aggodalmasan nézett Alanra.
– Ezen ön megütközik? Ugyan, ugyan! Pedig én mindezt el fogom követni. De az ördögbe is! A saját épülésemre szeretem tudni az igazságot.
(139–140.)

Egy végigrötyögött történet, halott-hegyekkel

Jó, persze, van olyan, hogy krimiparódia. De ez nem az. Mégis a legmegkapóbb benne, hogy az ember végigmosolyogja az egészet. Ahogy a moly.hu-n fogalmazott a Dors_Peabody nevű felhasználó (igaz, egy_ember észrevételét nyolc évvel később új köntösbe öltöztetve): 

... e könyv esetében valóban elmondható, hogy olyan, mintha A(gatha)C(hristie) és Wodehouse összeültek volna egy közös történet megalkotására.

Pompás észrevétel mindkettejüktől, akár fakad egymásból a kettő, akár nem. Mert valóban, ennek a könyvnek ez a legnagyobb előnye és erénye. Amikor éppen nem potyognak hullák az égből, akkor jobbára a skót arisztokrácia társasági életén, italozási szokásain és annak következményein derülünk nagyokat. S ez pompás turmix. 

Mert a történet elmondásának a felszínét valóban P. G. Wodehouse könnyű, mulatságos, társalgási stílusa uralja. Aki olvasott már Wodehouse-t, az tudja, miről beszélek. Aki nem, az sürgősen veselkedjen neki, hogy megtudja, miről beszélek. (Iszkiri! Nem mondom kétszer! Nem bánja meg!) 

A történet másik vetülete a gyilkosság(ok) titokzatos története. Tudod, a lezárt szobás rejtéllyel, amikor belülről van mndn zárva, de mégis hulla van, aki nem lett öngyilkos (vagy igen, vagy nem, vagy igen, vagy nem... a töprengésnek ebben az esetben nagyon nagy anyagi tétje van: ha az első hulla önkezétől lett hulla, többek számára ugrik a busás örökség!). 

Carr-nak sikerül elérnie, hogy ne feszüljön anyagidegenség a társasági börleszk és a titokzatos halálesetekben való nyomozás között. Meglepően egységes vásznat sző a két teljesen eltérő anyagból. A jó nyelvek azt mondják, ez nem is sikerült neki többet, ebből a szempontból, legalábbis a magyarul megjelentek közül ez a legjobb könyve.

Persze ne legyenek hiú ábrándjaink és Kékes-tető elvárásaink: ez a regény krimi, s mint ilyen, a szórakoztató irodalom oszlopos tagja. Ergo: nem akar világmegváltani, nem akar társadalomformálni, nem akar sötét gazdasági, politikai titkokat leleplezni, csupán kicsit gondolkodtatni és nagyon szórakoztatni akar. 

Az alakok ha nem is kapnak dosztojevszkiji mélységű jellemeket, élő, megkülönböztethető, ha nem is minden ráncukban, de jól formázott alakok. Számomra csak a visszatérő főszereplő, a nyomozó orvos, Gideon Fell volt kicsit jellegtelen, de a fenti idézet legalább adott neki valami ellenállhatatlan vonzerőt.

Arról meg ő tehet, hogy számomra különben is kedvesek, kihívást jelentők az olyan szituációk a valóságban is, az irodalomban, a filmek esetében is, amik egy kis csoporton belüli erő és függőségi viszonyokkal foglalkoznak. Itt ugyebár van ez az Isten háta mögött ez a skót kastély, ahol valaki(t) kiesett/kilöktek egy toronyszoba ablakából. S vannak, lesznek még áldozatok. S van a kastélyban néhány összezárt ember. (Rendben, elfogadom: a két tudós meghívása, akikkel a történet indul, s akik voltaképpen a főszereplők, mindvégig némileg indokolatlan marad. De jó, hogy ott vannak!)

A megoldás, amiről persze egy szót sem árulok el, nagyon fifikás ám, hajtja az olvasót a kíváncsiság, hogy megtudja, mi a fene is történt a világvégi, skót kastélyban? Megtudja. :-)

Kár, hogy Carr könyveinek magyar fordításainak száma meglehetősen visszafogott!

Valami ilyesmi helye játszódik a történet. Ez itt a Dundareve kastély a Loch Fyne partján.
(A fotó forrása: itt )

Egy érdekes oldal a szerzőről: Krimi Birodalom

A San Marco utcai kultúrház előtt Könyvmegállóban találtam ezt a könyvecskét, ahogy a Margit kórházból tegnap hazafelé tartottunk; szerelmetesfeleségtársam (SzFT) nagynénjét látogattuk meg, vittünk neki csillagszórót, hadd legyen karácsonyi hangulata. Mostanában, hála Istennek, tömve vannak a könyves szekrények. 

Olyan könyvecske ez, amelyre SzFT azt szokta mondani, hogy nem is könyv, csupán könyvjelző. Arról szól, hogy Berlinben vagyunk a hetvenes években, s egy egygyerekes házaspáros nagyon szeretne lakást. Van hol lakniuk, de a lakás nem teljesen az övék, hanem egy úgynevezett társbérlet. A fiatalok kedvéért: a kerületi tanácsok nagyobb lakásokat úgy utaltak ki, hogy összeköltöztettek olyan személyeket, családokat, akiknek egyébként semmi közük nem volt egymáshoz. Ebben a könyvben a fiatal házaspáros egy idős nénivel kénytelen együtt élni. 

Erről a helyzetről rögtön két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy vajon ma nehezebb lakhatáshoz jutni, a tizenöt-húsz évnyi csillagászati törlesztőrészletek mellet, vagy akkoriban volt macerásabb? A kérdés azonnal vitt a nosztalgiához.

Apu és Anyu rögtön akkor beadták a lakáskérelmüket, amikor megszülettem. Bevállaltak még egy elvi gyereket, hogy joguk legyen a két szoba, összkomfortra. Hét évet kellett várniuk, és emlékeim szerint valami kétszázötvenezer forintot leperkálni, részletekben. A második gyerek nem jött össze, mert Anyu a szülésem után vérrákos, leukémiás lett. De a lakás már meg volt. (Mondjuk Anyu halála után, Apu harmadik újranősülésének következménye, Zsuzsa úgy semmizett ki az Apu és Anyu szerezte lakásból, mint a pinty: elhozhattam egy festékfoltos kombinált-fogót és Apu szakadt bőrkabátját. Ez volt az örökségem. 

Előtte a Mátyás tér mellett, a Szerdahelyi utca 8-ban laktunk. Utólag jöttem rá, milyen csuda érdekes volt ez a Szerdahelyi 8.. Mert ez nem egy ház volt, hanem egy udvar ahol az udvart szegélyezőre tűzfalakra kis építmények tapadtak. Gyakorlatilag külön házikója volt itt mindenkinek. Kulipintyója. Csináltam egy rajzot róla, hogyan is nézett ki a Szerdahelyi 8., ha valaki benyitott a nagy kapun. 

Azért, hogy segítsek képben lenni, mindjárt felteszek még egy képet, amely elsősorban a későbbi Winnetout, a Tenkes kapitányát, Old Shatterhand-et, a Minden lében két kanál Danny Wilde-ját és a négy páncélos, meg a kutya Janekját ábrázolja. Ám ebben az esetben nem ez a szuperember a lényeges, hanem a mögötte homályba vesző udvar, amely a fenti skiccet erősíti. A szuperember-csemetét az udvar kapuja felől fotózta, feltételezhetőn a nagypapája, mert ő volt ilyen kis kreatív. S lőn a fotó:

Namost, nem volt semmi Mohácsiék lakrésze sem. Egy szoba, egy konyha, egy kamra, meg egy amorf alakú, bár ablakos helyiség a szoba mellett, amely a szokásos négy fal helyen helyett öttel rendelkezett, viszont nem volt zárható ajtaja. Az én rácsos ágyam gyakorlatilag félig kilógott a szobából, és elzárta az utat a kamrába. Fürdőszobánk sokáig nem volt. Volt helyette egy szőlőlugasos terasz. A szőlő valami hihetetlenül finom, muskotályos  szőlő volt. Aztán áldozatul esett a fürdőszobának, amit a terasz helyére épített Mohácsi papa és Apu. Így mi lettünk azok az udvarban, Akiknek Fürdőszobájuk Van. 

Hat éves voltam, amikor elköltöztünk Óbudára. Anyu egy év múlva meghalt. Az óbudai lakás két szoba összkomfortos volt, gardrob-szobával, külön vécével, külön fürdővel. A konyha a két ház közötti szűk lichthof-ra nyílt. Ha a szemközti lakó is éppen a konyhában volt, simán átláttunk egymáshoz, és nappal is villanyt kellett kapcsolnunk. A szobám ablakából a Hármashatár-hegyre láttam egyenesen. Gyönyörű naplementék voltak, és pompásan lehetett papírrepülőzni is az ötödikről. Egy bazi nagy parkoló volt előttünk. De volt, hol laknunk. Kényelmesen. Csak már Anyu nélkül. 

A könyvecske nem a magyar, hanem a coclista-blokk általános lakáshelyzetéből indult ki. Főhőse Günter Kotte, egy óvodáskorú gyerek édesapja, a felesége férje. Munkássorból emelkedett ki, került az üzemből az irodába. A napjai telnek, múlnak, soha semmi különös. Keddenként a lakáshivatalban kilincsel vagy ő vagy a felesége, beosztás szerint, kicsi reménnyel, hiszen másfél szobájuk máris van, az egy fő/négyzetméter szerint pont annyi az életterük, amennyi lehet. Günter két dolgot szeret: a meccseket és a régi filmeket. Egyébként életközepi válságban van, unja a mindennapjait, az irodát, ahol dolgozik, a munkáját, ami mindig ugyanaz, és úgy általában mindent un.  

A társbérlő nénivel jól megvannak. Az hangosan veszi a levegőt, még a falon is áthallatszik, de egyébként sok vizet nem zavar.  Semmi különös nincsen a kapcsolatban. A néni egykor szerepelt egy némafilmben. A filmet együtt nézi meg a Kotte házaspárral, és csak a képre lépésekor kottyantja ki, hogy ni, ő az, aki ott táncol. 

Kis idő múlva Karla egész hétvégés céges bulira egy, a gyereket a szüleinél, Güntert meg egyedül hagyja. Aki lemegy sétálni a városba, iszik itt, iszik ott, s egyszerre megismerkedik néhány emberrel. Akik között megtalálja azt a nőt, akivel összenéztek a minap az Alexanderplatz-on, meg akit egy másik kocsma ablakán át látott, de ami a lényeg, akinek valami hihetetlenül megkapó arca van. Günter szereti a feleségét, eszébe sincsen megcsalni, de valami nyílik ki előtte... 

Na, ez egy érdekes dolog! Vélem, minden férfiember így van vele: amikor unalmassá válnak a dolgok, amikor sokká válnak a mindennapi szarságok, amikor a monotónia olyan, mintha az agyunkban kalapálnának egy csengő-bongó üllőt, akkor egy tiszta női arc, egy formás fenék, egy megfelelő csípő, egy méltó dekoltázs kompletten a szabadság ígérete. Különösen, ha otthon vannak bajok, még különösebben, ha hiányok vannak. 

Valószínűleg ember nincsen, aki ezt meg tudja magyarázni: ha egy nő nem adja meg a párjának a köteles jóakaratot, ahogy a Biblia fogalmazza, ha kiéhezteti, kontaktusdiétára, cirókaminuszra fogja a párját (van erre a tipikus női büntetésre egy közismert szó, így fest: punamegvonás), akkor a válaszreakciónak a verbális felmerülésére is felháborodva tiltakoznak: 
– Hogy képzeled? A te lelkiismereted!
Vagyis elgáncsolnak, de a férfi a hibás, ha morogni mer, és olyan sétatárs után vágyakozik, aki mellett nem kell félnie az eleséstől. Ha belegondolok, nem találkoztam még olyan férfival, aki mindent megkapva, hiányérzet nélkül lépett volna félre, csak a változatosság kedvéért. Viszont sok olyannal, aki megtapasztalta, hogy mi sem csökkenti jobban a női libidót, mint a házasság. 

De a mi Günterünk nem ezért néz a csinos arc alá is. Legalábbis szó nincsen róla, hogy ezért tenné. Karla nélküli lázadása, úgy fest, nem erről szól, hanem a mókuskerékből való kitörésről. Ezért mássza meg az Alexon a szökőkutat is. De amikor Karla hazatér, ezt teszi Günter is, és a sors egérutat mutat: a lakótárs néni kórházba kerül, és a Kotte házaspár kap egy könnyű reményt, hogy a néni halála esetén új lakást ugyan nem kapnak, de a hivatal nem költöztet a helyére senkit, övék lehet a teljes lakás. Hurrá!

Günter visszaáll a sorba, a lázadása a reménybe fullad bele. S valahogy úgy érezzük, jól van ez így. Mert minden megunható, minden nőt un már valaki, a változás csak ideig-óráig hoz megnyugvást, aztán az is megszokottá válik, bárhol, bármilyen körülmények között jelentkezik a megszokás és az unalom. 

– Amibe végképp nem tudok beletörődni – folytatja Kotte –, hogy az ember élete egy bizonyos meghatározott ponton megfeneklik. Hogy egyszerre nincsenek többé különösebb lehetőségeid. Hogy lényegében bármit kiszámíthatsz előre… S mi volna – tűnődik tovább Kotte –, ha az emberek hirtelen előre meglátnák, mi lesz vénségükre, amikor már mindennek a végéhez jutottak! Ha hirtelen mindenki világosan felfogná ezt, érted? Mit csinálnának akkor?

– Talán abbahagynának mindent – mondja Jakob a háta mögött.
– Az ember mégsem hagyhat abba mindent csak olyan egyszerűen – véli Kotte.
– Mért ne – mondja Jakob. – Voltaképpen ez az egyetlen, amit csakugyan megtehet.
(70–71.)

S nagyjából ez a könyvecske mondanivalója: vagy belenyugszunk a választott sorsunkba, és megtanuljuk értékelni, ami jutott, a nagy dolgok helyett faragjuk a saját sarokülőnket, mert az mégsem tömeggyártás, hanem valami eredeti, vagy értelmetlenül lázadunk az Alex szökőkútjára mászva a semmi felé. 

Nem túl vaskos, nem túl optimista opció. Schlesinger nem markol sokat, hogy keveset fogjon. Ezért keveset fog, nem is mond nagy dolgot. Így viszont nagyjából megmarad egy feledhető, délutáni olvasmánynak egy széles látókörű sorozatban. Szösszenet a szocialista mindennapokból, apró látleletecske a választott célokról. 

Európa, Budapest, 1977, 126 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630712717 · Fordította: Sárközy Elga

2,5/5

(2019)

Mielőtt bármibe is fognék az egyik kedvenccé lett képregényem harmadik részével kapcsolatban, el kell mondanom, hogy egy friss és meglepő felfedezést tettem az alkotókkal kapcsolatban.

Az első részt két alkotó rajzolta, Michele Rubini és Giovanni Talami. A második részt az utóbbi úriember. A harmadikat Giovanni Freghieri. Az író mindhárom kötet esetében azonos: Claudio Chiaverotti. Az utóbbi művész az alábbi fizimiskával rendelkezik:

Akkor tehát a harmadik résznél tartunk. Azt mondják az okosok, hogy egy zenekar, előadó életében a harmadik album vízválasztó. Kiderül, mennyi is az eredeti szufla, vannak-e tartalékok a mélyben vagy csak egyszeri nekibuzdulásról van szó, és azzal ki is fogytak a tartalékok, az invenciók, és elpárolgott az ihlet. 

A Morgan Lost esetében nem egyértelmű a válasz. Az előző füzetben félbehagyott Lisbeth-szálat ezúttal teljesen hanyagoljuk, és egy egészen más történetbe csöppenünk. Ha akarom, úgy is értelmezhetem, hogy na, de kár, kezd fulladni. Ha akarom, csak egy kis zseniális kitérőt teszünk. Zenéset. Mr. Sandman-nel. Erre még visszatérünk. 

Érdekes ez  harmadik rész. Egy kicsit olyan mint valami drogos látomás. Volt is egy pont, amikor arra gondoltam, oké, ez az egész elszállt, szép, meg minden, de köszi ez már nem az enyém! Soha, semmikor, semmiben nem szerettem a történetből kilógó látomásos vackokat. Mindig úgy éreztem, időhúzás, tizenegyes! Írókém, rajzolókám a normál cselekményen belül éppen nem tud mit kezdeni magával, szürrealizál hát egyet, mert az olyan kis asszociációs értelmiségi-művészajavábólhogycsakna. Az egész Jankovics Marcell-féle János vitéz-t úgy imádom, ahogy van, de azt a galambos, csókos, indák ide-oda részt már gyerekkoromban sem bírtam, feleslegesnek, szövetidegennek tartottam. 

Na most, pajtás, képzeld el, hogy itt az egész történet elkezd ilyen lenni. Hol a Földön vagyunk, hol a Marson, hol realizálódnak a dolgok, hol a tévébemondó elvágja a nyakát és az utcára ömlik a képernyőn át a vér... És így tovább. Szar, mi? Nekem is csurgott el a kedvem az egésztől, mint lyukas zsebből az kiszúrt petpalack ásványvize. Ámde hóhó!

Mert az a nagy helyzet, hogy mivel nem testes-vaskos kötetről van szó, illetve mert az első két kötet imádkozva lett, hát végigolvastam (pedig simán lehúzok olyat is, amit nem olvastam végig, de vacaknak tartom) az egészet. Mondhatom, jól tettem! Mert immeg azt mondom, ez a rész lett a legjobb. Most mondd meg!

Ez lett a legjobb, mert a végére a látomásos vacakolásról kiderült, hogy nem mellékszál, hanem simán a főtörténet. A baj azonban az, hogy ha erről többet mondok, akkor ellopom a katarzist, márpedig az meg olyan, mintha valakit orgazmus közben zavarnék meg, márpedig olyat én nem akarnék tenni, mert ugyandehogy! 

Azt azonban mégis elmondom, hogy itt van ez a Mr. Sandman, aki naná, hogy sorozatgyilkos, tiszta sor. A nevét. Eszünkbe juthat róla Neil Gaiman Sandman-je, de nem erről van szó. Sokkal inkább arról, amit a Wikipedia-n találtam: 

„A Sandman nyugati kultúrák folklórjának egyik figurája, magyar fordításokban általában mint az „álommanó” jelenik meg.”

És ebben az esetben eszünkbe juthat még az ötvenes évekbeli női kvartett, a The Chordettes The Sandman című dala. Ha nem jut eszünkbe, az sem baj, a történet több helyen is egyértelműen hivatkozik rá. Ha Mr. Sandman közeleg, szól a zene. Erről a zenéről van szó: 

(Gebedjek meg, ha ez nekem tetszik, de mire végighallgattam azt vettem észre, dúdolom.
Amikor elhallgatott a zene még akkor is. Körül is néztem gyorsan, nem látok-e valami gyanúsat.)

S innentől nem tudom átadni a sztorit. De még ennek a Sandman-dalnak is jelentősége van, meg az álommanóságnak is. S mivel a „cherchez la femme” örök érvényű (legalábbis nagyon reménykedem ebben, bár ahogyan a dolgok kinéznek politikailag korrekt-szerte...), hát itt is van egy nő, aki nem csak roppant csinos (csak azért sem a meztelen képeit tettem fel! :-P ), hanem okos is, még mértani közép is, de ez utóbbi csak a füzet  végére lesz világos. Nem meglepő, hogy Morgan barátunk is jócskán megszédül. Nézd csak ezeket a képeket, itt kezd kialakulni valami. Az a bal alsó rajz, hát az valami...

Az jutott eszembe róla, hogy volt egy lány fiatal felnőttkorom idején. Ha szerelmetesfeleségtársam (SzFT) nem lenne nekem, akkor neki kellett volna lennie. SzFT-re nézve szerencsére alaposan elbaltáztam a dolgot. Ő volt az egyetlen nő, akihez szégyenletesen önző patkány voltam. Nem érdemelte meg. Az utolsó előtti találkozásunk (az utolsó már csak egy amolyan coda volt) a Vörösvári úti rendelő elött levő villamosmegállóban volt. Én indultam hazafelé, Pestre, ő lejött velem. Én már nagyon menni akartam, ő húzta az utolsó pillanatot, közben leszállt a köd, csepergett valami nyálkás franc, már este volt, én nagyon vártam, hogy jöjjön a villamos, ő nagyon nem. De aztán persze jött, én felszálltam, elindultam „tétován a híd felé a ködben, ahogy a villamos vitt a hídon át”, ő meg „látta, nem jövök többé és látta közben azt az el nem múló éjszakát”.
Dőlt a szöveg, nem véletlenül. Pár évvel később Fábri Péter megírta a történetünket, Gallai Péter (Isten nyugosztalja) megzenésítette és Kováts Krisztával el is énekelte. Úgy, hogy semmit nem tudtak rólunk. Úgy látszik ezt hozza ki az 1-es villamos megállója a budai oldalon. Az a bal alsó kép meg teljesen ilyen hangulatú. 
(Ja, ha kíváncsi vagy a dalra... Sajnos az eredeti klipet nem találtam meg, amiben Kováts Kriszta és Gallai Péter énekelnek, és igen, ott vették fel, az Árpád-hídnál. De a dal szól: https://www.youtube.com/watch?v=X9DbPr25sDo

Szóval ebben a történetben olyan szorosan összekapcsolódnak a látomásos képsorok a történettel, hogy mindennek értelme lesz, nem kell belemagyarázni sem, aztán a végén meg lehet szédülten gondolkodni, de nem olyan kis rossz érzéssel, hogy mi a fene volt ez, hanem elismerőn csettingetve, ahogy összeáll a kép, ahogy szorul össze a szívünk mert megértjük, hogy valóban, ez van, nem lehet mit tenni... S úgy fonódnak össze a dolgok, okok okozatok, mint egy barokk képkeret fonatait. Csigázzalak még? 

Szóval azt mondom, a történetet tekintve, az átgondoltságot nézve, az összetettségre vetve csudálkozó tekintetünket, messze ez a legjobb füzet az eddigi háromból. Pedig az első kettő sem csak gurigázott a lasztival. 

S immár nagyobb a félelmem. Hogyan lehet ezt a későbbiekben meglépni? 

No, ezt a rajzot még vizslasd egy kicsit! Ügyelj a részletekre! Nem azt mondom, hogy rohanj megvenni a képregényt, mert nekem marhára nem érdekem. De neked igen. :-)
Szóval nézd meg jól a képet, és amíg nézelődsz, én mára elbúcsúzom!

Kezdjük azzal, hogy az epizód címe ezúttal nagyon rosszul sikerült. Nem önmagában, hanem az asszociáció miatt: valószínűleg ember nincsen, legalábbis egy bizonyos életkor fölött, akinek ne Bergmann ugyanezen című filmje jutna eszébe. Viszont Bergman filmjének semmi köze nincsen zombis kedvencünkhöz. Vagyis a képregény címe téves információt kelt. Arról nem is beszélve, hogy a képregény eredeti címében nem az angol and szó szerepel, hanem az into. Vagyis úgy tűnik, az eredetiben kerülni akarták a Bergman-ra való közvetlen asszociációt. Viszont ez az alcím tudatosította bennem, hogy eddig nem igazán figyeltem a sorozat alcímeire. 
Lépjünk túl ezen!

Miután számomra a Negan-háborúval véget ért a The Walking Dead-sorozat, alig vártam, hogy a háború utáni második kötetet is olvashassam. Naná, hiszen ahogyan a 22. rész, tudod, a Macskafogó-s befejeződött, az nem volt semmi! 

Nos, a folytatás sem az. Mármint nem semmi. Csak, hogy értsd, mire gondolok! Lássuk csak!

Van egyszer a suttogós, élő zombik közül elfogott kis csaj. Aki majdnem szimpatikus, majdnem sajnálatra méltó. De szerzőink még időben gondoskodnak róla, nehogy idealizáljunk bárkit is. A Carl-lal való kapcsolatából elég hamar kiderül, hogy bármilyen szimpatikus, tuti, hogy nem százas a kis lelke. Mert ugyebár százas lélekkel nem nyalogatná élvezettel a kamaszsrác benőtt szemgödrét... Brrr! S ugye, amikor anycija hazaviszi, az a kétértelműség, ahogy megnyalat... megnyilatkozik anyunak... 

Na, és itt van Carl. Aki, érthető módon, az átélt dolgok miatt sosem volt teljesen kilós, de kezd bevadulni a gyerök. Ugyan az erkölcsi súly még az ő oldalán van, végső soron őt támadták meg, illetve a barátosnejét, de azért az a lendület, ahogy az ásóval zavartalan lendülettel csépeli a másik két kamasz fütyifejet, valamit felsejtet a figyelmes olvasóban Negan viszonyulásából az igazsághoz. És érveléstechnikájából is. Hiába, azért a mélyben cimbik voltak az első pillanattól fogva. Lesz ebből még ihaj, bárki meglássa, tuti itten vanna magát a későbbi konfliktusok forrása! De persze ehhez nem kell túl nagy fantázia...

Aztán itt van a félig agyonvert fütyifejek tömérdek szüleje. Egyik hülyébb mint a másik. Tipikusan mai liberális szülők. Tök mindegy, mit csinált az idióta csemetéjük, az ellenfélnek nem lehet igaza! Dafke! 

Oszt' ne feledkezzünk a grafikailag pompásan sikeredett Gregory, a telep volt vezetője. Aki, az itt történtek szerint nem heverte ki a félre állítását, és aktívan aljas lépéseket tesz a hatalom visszaszerzése érdekében. Igaz, elég bénán csinálja. Szerencsénkre. Illetve a mieink szerencséjére. 

A fentiek után totál meglepő a konfliktus feloldása a kiscsaj, nevezzük nevén, Lydia övéinek megjelenésekor. Ritka egy tárgyalás folyik a két vezető nő között. De azért lássuk be, anyuci sem százas, amikor ez a beszélgetés folyik le a lányával: 

– Sajnálom anya, köszönöm, hogy eljöttél értem!
– Neked ugyanúgy Alfa vagyok mint a többieknek!
– Igen, Alfa!
(127.)

Szóval ennek az új szériának a második kötetében a szerzők tettek gyújtóst rendesen a cselekmény tüzébe. Mit is beszélek...? Gyújtóst? Csudát gyújtóst. Peterdát, rakétát, dinamitot. Több szálon futtatva, cafatokra szaggatva az előző részre jellemző Macskafogói-fílinget. Biztosítva ezzel, hogy továbbra se kerüljem el a FSZEK-ben a képregényes polcot, hiába értem be a The Walking Dead magyar változatának a kiadási ütemét. 

S nem apró szempont: a rajzok egyre jobbak és jobbak. 

Books & Stuff, Budapest, 2019, puhatáblás · ISBN: 9786158120234 · Illusztrálta

AMI VAN

Ez a magyarul megjelent második rész gazdagabb, mint amilyen az első volt. Abban az értelemben biztosan, hogy a szürketónusos rajzok mellett itt a vörös, vagy inkább rozsdabarna szín is szerepet kapott. Mint utólag kiderül, azért, mert a főhős, Morgan Lost színvak, csak a vöröset érzékeli.

Az első részről írt véleményemben alaposan és elfogultan kiörömködtem magamat efölött az olasz sci-fi–thriller fölött, És ahogyan szokott, vitt ugyan a lelkesedés, ám sorozatról lévén szó, azért ott sunnyogott bennem a tapasztalat szülte óvatosság: vajon meddig tart ki az újdi varázsa, mennyi van az ötletben, a történetben? A második rész minősége feletti aggódás miatt azért még nem rágtam véresre a körmömet, bizton jósolható volt, hogy itt még tutira nem lesz semmi baj. 

Na, jó, egy baj azért lett. Ugyanaz mint az első résznél: a címlap-borító ismét kilométerekkel elmarad a belső rajzok minőségétől. 

Mondanék vadonatújakat az első részhez képest, de nem sokat tudok hozzátenni ahhoz, amit ott írtam. Természetesen még mindig Heliopolis-ban vagyunk. Morgan Lost, a tetovált szemű fejvadász eltökélten nyomoz az új sorozatgyilkos után, aki elképesztő módon hasonlít a hat évvel ezelőtt meggyilkolt kedvesére.

A füzetben lezajló, ugyancsak akció-dús események után több mindenre fény derül, megoldódik egy csomó kérdés. Ebbe annyira nem mennék bele, mert nagyon komoly spoiler-veszély áll fenn, és nem akarom megutáltatni magamat. (Én utálok előre tudni könyvbeli, filmbéli eseményeket.) De annyi talán nem túl sok, hogy lesz megoldása az előző kötet gyilkosságainak, és megoldódik a rejtély, hogyan tud ölni, aki hat éve meghalt.

A sci-fi elem ebben a részben felerősödik. Legalábbis ami a főgonosz személyét, betegségét és az életét illeti. Illetve mindazt az orvostudományi eszközt, ami a rendelkezésére áll. Jól áll a történetnek a sci-fi. Valószínűleg a Szárnyas fejvadász fílingje sóvárog rá. 

AMI NINCSEN 

Ülök itt a billentyűzet felett karácsony első napján, várva, hogy lefőjön a reggeli kávénk, néha elpötyögök egy-egy mondatot a sci-fi-ről, meg a kávéról, és fogalmam sincsen, hogyan lehetne érdemben írni erről a kötetről anélkül, hogy tönkre tenném az olvasás és az izgalom értékét? Azt hiszem, sehogyan sem.

Ebben az esetben viszont maradnak a majdnem érdektelen általánosságok. Az egyik például ez: bárhogy töprengek, minden lelkesedésem ellenére arra még nem jöttem rá, hogy miről szól a sorozat. A történetet értem. Azt nem tudom, hogy mond is valamit vagy csupán lehengerlő külsőbe csomagolva gyönyörködünk egy jó sztoriban? Ebből a szempontból ez a második rész adja magát: izguljunk! Pont. Akció az van, hiba nincsen! Fordulat is van, hogy ne legyen egysíkú az izgalom. Csak még (?) nem tudtam az akció és a fordulatok mögé nézni, hogy ott van-e valami?

De tény, hogy ez egyelőre nem is zavar különösebben. Talán azért, mert sok minden nincsen a történetben, ami kiábrándítana. Nincsen például csak önmagáért a borzalomért ábrázolt borzalom, ahogyan azt például a Ha/Ver esetében éreztem. Egy sorozatgyilkos sztorinál ez manapság némileg meglepő, és mindenképpen örvendetes. 

S legnagyobb örömömre semmi spiritizmus nincsen a történetben. Manapság ez nem kevés. 

Csak hogy értsd, miről beszélek, egy kis teológiai kitérő következik. Manapság nagyjából senki számára nem kérdéses, hogy a halál után valamilyen formában van élet. Vagy azért, mert halhatatlan a lelkünk, vagy azért, mert reinkarnálódunk, vagy bármiért. A magam részéről sokkal tisztábbnak látom azt a képletet, amit a Biblia is közvetít. Az ember nem más mint matéria, amit Isten életre keltett. Az Ő éltető lehelete teszi élővé az anyagot. Az emberi tudat elválaszthatatlan e két összetevőtől. Ha bármelyik hiányzik, nincsen tudat, nincsen élet. Ez történik a halál beálltával: a matériát elhagyja az éltető lélek, a tudat ezáltal kialszik, mert a matéria megszűnik élet lenni. Az agy nélkül nincsen gondolkodás, nincsen kommunikáció, nincsen mozgás, nincsen reakció a környezetre. (Jó, persze, az elektromossággal ingerelt békacomb, tudom, de nem nehéz belátni, hogy az egészen más asztalra tartozik.) A halál olyasféle mint az alvás: az ember semmit sem tud közben a külvilágról. Mondom semmit. Vagyis nincsen kommunikáció az élőkkel, nincsen kapcsolat a világgal, nincs csámborgás, nincsen semmi. Minden, ami akár elvi, akár gyakorlati szinten nem így kezeli a halált: spiritizmus. A Biblia nem azt mondja, hogy nem lehetnek tapasztalatok a halál utáni kommunikációban, hanem azt, hogy ezek a tapasztalatok nem Istentől valók, s különösen nem is természetszerűk. 
Na, és hála az alkotóknak, ebből semmi nincsen ebben a történetben. Meglepő, üdvös fordulat!

Idén nagyon sok képregényt olvastam. Semmi fogadalom, vagy csoda nagy elhatározás nem volt ennek hátterében, pusztán csak így alakult. Elsősorban azért, mert a FSZEK-ben (tudod, a központi Szabó Ervin, a Kálvin térnél) egyre több képregény van. 

Ez a Morgan Lost is úgy jött velem a legutóbb, két folytatásával egyetemben, hogy véletlenül találtam a képregény-polcon. A harmadik részbe néztem bele, és hol máshol, egy szeretkezős jelenetnél sikerült kinyitnom. Ízléses volt, és nagyon különlegessé tette a fekete-fehér, ámde szürkeárnyalatos rajzot egy szín, a vörös használata. (Ne aggódj, mutatok majd példát rá!) Akkor kutakodtam tovább, mert a füzet gerincén észleltem, hogy a harmadik kötetet sikerült leemelnem. Ahogy belelapoztam, annyi rögtön lejött, hogy a hangulat valami Szárnyas fejvadász-ba oltott Cin City, de majdnem Blacksad-részletességű, csak nem színezett rajzokkal. 

És itt azonnal meg is állok. Mert bár mostanában több jól, szépen vagy ötletesen rajzolt képregénnyel találkoztam (Blacksad, Saga, Watchman, Ha/Ver). Leginkább a Blacksad nyűgözött le az aprólékosságával és részletességével. Amikor azonban kinyitottam a Morgan Lost első részét, és még a hazafelé a metrón jobban megnéztem a rajzokat, már a legelsőnél elképedtem. Nézd csak meg a legfelső képet! Kell többet mondanom a rajzokról? Vélem, nem. Engem kilóra megvett. Akkor is, ha alapigazság, hogy egy képregényben nagyon nem másodlagos a történet.

Hát, lássuk, mi a történet! Egy alternatív valóságban vagyunk. Egy olyan alternatívában, ahol a második világháború kimaradt, mert 1937-ben Marlene Dietrich lelőtte Adolf Hitlert. 

Egy apró megjegyzés. Bevallom, egyszerűen felfoghatatlan számomra, miért kell hetvennégy (!) évvel az események után is úton-útfélen ilyen irgalmatlanul nyomatni az egykori eseményeket.
Tegnap, bevásárlás közben, az Auchanban körülnéztem az újságos pultnál: két külön kiadvány foglalkozott a második világháborúval, a fasizmussal. Kettőt odébb léptem, rögtön egy ifjúságnak kiadott képes kiadvány a Harmadik Birodalomról. Felületesen néztem körül, a regények környékén nem is jártam.
S lám, itt, a Morgan Lost-ban is itt van Hitler. De benne volt a Blacksad-ben is, meg ki tudja már miben nem.
Ilyenkor jutnak eszébe az embernek az összeesküvés elméletek.

Ebben az alternatív valóságban sem fenékig tejfel az élet. Sőt! A képregény második részében az okát is megtudjuk annak, miért lett szinte divat Heliopolisz városában a sorozatgyilkosság. Szaladjunk előre!

– Üdvözlöm, doktor Stillman! Ön szerint pár éve miért egyre magasabb a sorozatgyilkosok száma a városunkban?
– Remek kérdés, amelyre csak politikailag inkorrekt választ tudok adni. Az esetek nagy részében az egyén erőszakos vagy szadista késztetései kimerülnek a késztetéseiben. Megnézhet egy filmet vagy egy magazinban lát valami hasonlót... [...] Sajnos a társadalmunk napi tizennégy óra munkát ír elő, és minimalizálja a társas kapcsolatokat. Az egyénre fókuszál, mert annak így több vágya van, ezáltal több pénzt költ, működésben tartva a gazdaságot. A magány és a stressz táplálják az erőszakos késztetéseket legátló tényezőket. És akkor ott vannak az olyan műsorok, mint Lindy Kiss híradója [megjegyzés: amit a városi kivetítőkön vetítenek, hogy mindenki lássa], amely rocksztárokként magasztalja a gyilkosokat, akiket elkerülhetetlenül sokan utánoznak. (2. kötet, 25–26.)

A pszichológus elemzése az alternatív valóságon alapul. A város alapvető tapasztalata, hogy a sorozatgyilkosoktól senki sincsen biztonságban. Arat a halál. 

A város egyik, ha nem legprofibb fejvadásza Morgan Lost, az arcán tetovált maszkot hordó fiatalember. A karakter egyfajta keveréke Rick Deckard-nak (Szárnyas fejvadász), Philip Marlow-nak, Chandler klasszikus noir nyomozójának és az egyik mesterlövésznek a hétből, a Yul Brynner játszotta Chris Adams-nak. 

Morgan Last sorsa tragikus. Egykor a kedvesével együtt maga is áldozata volt egy gyilkos szektának. Akkor „szerezte” a tetovált maszkot is. S Morgan nyomozni kezd. Na, jó, több mindent nem árulok el. A lényeg, hogy a cselekmény pörög, Morgan egyáltalán nem szuperhős, nem zseniális és nem verhetetlen. A képregénynek remek tempója van, pompásak a fordulatok. És a legnagyobb erénye, hogy elfeledtette velem, hogy mostanság kicsit besokalltam a darabolós, gyilkolászós tragédiáktól, és a besokallás ellenére rögtön levettem a második részt a polcról. 

*  *  *

A _Morgan Lost_ sorozat eredetileg a manapság Magyarországon is egyre ismertebb és népszerűbb, olasz Sergio Bonelli Editore sorozata. Hazánkban az olasz kiadó képregényeivel két kiadó, a Goobo és a jelen füzetet is megjelentető Frike Comics is foglalkozik. 

A kötetről egyetlen negatívumot tudok csak mondani, ami sajnos az általam ismert két folytatásra is igaz: a külső borítók egyáltalán nem adják vissza a belül lelhető csodálatos grafikák minőségét. 

És egy tanácstalanság: az első kötet címét nem értem, vajon miért Az ​utolsó éjszaka embere? De ez legyen a legnagyobb problémánk!

Szerencsére a Központi Szabó Ervin Könyvtárban egyre több képregény van. Tényszerű ugyan, hogy valami hihetetlenül nem vagyok képben a végtelen és átláthatatlan képregény-univerzumban, de különösebben nem is törekszem, hogy pótoljam a hiányosságomat.

A SOROZATON BELÜLI SOROZAT

A RAJZOK

A TÖRTÉNET

Amit nagyon hiányoltam, bár ez egyértelműen nem a szerzőpáros hibája, valamiféle bevezetőt, mi is van a kezünkben, mi is ez a sorozat, ki is ez a főszereplő Jamesindiana Bondjones, mi is ez a sorozat, mikori is a figura, ésígytovábbegyáltalán?

A Negan-féle háború lezárása után, úgy gondoltam, részemről befejeződött a The Walking Dead, innentől már csak újabb bőr a rókáról, semmi más, csak üzlet, egy jól bejáratott brand lendkerekes önlendülete. Ugyan erre utalt már az is, hogy az előző rész végén Rick, tudod, a jók egykori rendőr vezetője minden józan észnek fittyet hányva élve hagyta Negan-t, mondván, hogy élete végéig börtönben fog rohadni. Humánusan járt el, borítékolva, hogy jó nagy fekáliát fog kavarni a későbbiekben, és hogy a humanizmusa mások életébe fog kerülni. De kétségtelenül szép döntés volt. Vagy mégsem? Egy fél élet valóban szép a börtönben? 

Ha már itt vagyunk... Ugyan tulajdonképpen az előző résznél kellett volna rácuppannom erre az örök témára, de vajon valóban, mi a helyzet a halálbüntetéssel? Elveheti-e egyik ember a másik életét? 

Az ember természetes ösztöne azt mondja, hogy persze, mi az, hogy, nagyon is! Mert mi a tőgynek pár év pihi után a vadbarmokat újra és ismételten rászabadítani az ártatlanokra, garantálva, hogy új és új áldozataik lesznek? Ahogy erre már annyi, de annyi példa. volt. Éppen a napokban is, az apuka, aki kalapáccsal nevelte anyut, böribe is került, majd amikor a jó magaviselete miatt kiengedték, megfojtotta két gyerekét, majd végzett magával. Rendes volt, mert a harmadik gyereket életben hagyta, az csak végignézte, hogyan gyilkolja meg apu a tesókat és önmagát...

De a mérleg másik serpenyőjében ott van a tény, hogy (bár a százalékos arányra nem emlékszem pontosan, de olyan 10%-osnak rémlik), hogy az Amerikában kivégzettek egy része utólag ártatlannak bizonyult.
Mondom utólag. Vagyis a fene tudja, melyik rosszabb: a beteg baromarcoknak újra lehetőséget biztosítani, hogy a humanizmus miatt újra ölhessenek, vagy tévedésből ártatlanokat kiiktatni a létezésből? 

Ne is várd tőlem, nem fogom megoldani a dilemmát!

ÚJRA NEKIINDUL A HAJCIHŐ

Legelőször is, a sorozatnak nagyon jót tett az új rajzoló bevonása. A The Walking Dead messze nem a káprázatos, részletgazdag rajzai miatt nyert meg magának annyi embert. Semmiképpen nem egy Blacksad vagy egy egy Morgan Lost. Néha konkrétan nem tudtam, férfit vagy nőt látok a rajzokon. (Azt a rasztahajú csávót, akinek le kellett vágni a lábát, én nem tudom hány köteten át lazán csajsziként könyveltem el magamban.) A rajzok most változtak. Nem überfeltűnően, de ha odafigyelsz, azért komoly a változás. 

Az új sorozat, nem tudok rá másképpen tekinteni, bevezető kötete olyan, mint a Macskafogó című rajzfilm vége, amikor az agymosott cicusok a réten bávatag arccal virágot szednek: az egészből sugárzik a bárgyú, képtelen harmónia.

Mindenki örül, mindenki boldog, „béke van végtelen”, immár a zombikat vadakat terelő juhászok hajtják el a lakott telepek mellől. A legnagyobb gondunk, hogy Carl kovács akar lenni, de Rick-nek nagyon nem fűlik a foga ahhoz, hogy elengedje Hilltop-ba a másik, élők által lakott területre, mert csak ott tudja kitanulni a szakmát. 

Egyfelől jólesett, hogy végre nem trancsírozni senki senkit, immár az építéssel, a pozitív célokkal vagyunk elfoglalva. Nagyon jól. Kicsit besokalltam a többféle trancsírtól manapság. Másfelől meg, bár átélőként persze, hogy naná, inkább ne történjék semmi, csak éljünk csendes, unalmas békében, de komolyan. De egy zombis képregényben a békében mi az érdekes? Mármint olvasóként? (Én a magam részéről tök simán elborozgatnék a kerti diófa alatti tölgyasztalnál üldögélve úgy az életem végéig, ha lenne kertem, meg diófám, meg tölgyasztalom. Ha lenne tojásunk és volna hozzá sonkánk, csinálhatnánk egy pompás ham and egs-et!)

Persze az előző részben történtekhez képest eltelt néhány év. Carl már nagykamasz, Ricknek dús szakálla van, Jézus már hátrafogja a haját és valami szamurájpáncél-szerű izében lovagol. Mert már, lám, lovagolnak. 

Negan-nak is szakálla nőtt, és ravaszul próbálkozik ezzel-azzal a börtönében, viszont már nem káromkodik olyan ocsmányul.

Rick-ék közössége beterel magához egy öt fős kis csoportot. Ők a kontraszt, hogy micsuda jó élet van, ha az emberek nem egymás kiirtásával, hanem a termeléssel, a termesztéssel, az építéssel foglalkoznak minden téren.

Aggódni nem kell, azért, ez a The Walking Dead, nem múlhat el zombidarabolás nélkül egy kötet, van is belőle bőven itt is. Csak kiszámíthatóbb keretek között. 

A füzet vége viszont rettenetesen odacsap, mondhatom, olyan kis „levegőt nem kapsz”-érzésben. 

SPOILER jön: A csavarban csak két dolgot nem értek
1., Ez a kérdés már előjött a Negan-sztoriban is. Ha van itt még egy nagyon galád csapat, akkor hol az ördögben voltak eddig, ráadásul akkora létszámmal, s hogy a viharba nem akadt velük eddig össze senki, sem? Ha ekkora a létszám, a nagy számok törvénye alapján valakinek már össze kellett volna futnia velük. 
2., Oké, találékonyak, zombi bőrt húztak a fejükre. Azonban ha egy zombiharapás vagy egy zombitrutymóval fertőzött kés elég a fertőzéshez, az egész fejet beborító zombimaradékból készült maszk, hogy a viharba nem okoz nekik fertőzést? A körülmények miatt a fertőtlenítés megoldását nehezen tudom elképzelni és elhinni.
De spongyát rá, a csavar azért pompás!

S a végső csavar simán nem csupán egy naújrafussunkneki-fílinget ad a már lezártnak hitt történetnek, hanem valóban hatalmas elánnal veti bele magát a túlélésért folytatott küzdelem elmesélésébe. 

Ezzel a kötettel nagyon kitöltöttem az időt. Igaziból még nyáron, a nyaralás alatt kezdtem olvasni, közvetlenül a harmadik rész után. Aztán a hamari lelkesedésem ahogy jött, úgy lohadt is le. Nagyon hamar elveszítettem az érdeklődésemet és azon kaptam magamat, hogy egészen mást, másokat olvasok. Ennek oka elsősorban az új karakterek semmilyensége volt. Valahogy még azt sem fogtam fel, hogy melyik férfi, melyik nő (bár manapság szép lassan már a megkülönböztetés is szexizmus). 

De az olvasmánylistámon ott maradt a könyv. Tartósan. 

Persze a Térség sorozattól nem szakadtam el. Ha lassan is, de a végére értem az első három rész filmes feldolgozásának. Ami kimondottan tetszett. Jók voltak a karakterek (teljesen passzoltak az elképzeléseimhez, aki meg nem, az átírta a képzeltemet; Naomi-t például nem félvérnek képzeltem). Jó volt a látvány, jó a tempó, jók az akciók, és fel sem tűnt, hogy voltaképpen nem is volt benne olyan túl sok. Amikor a sorozat végére értem, nekiveselkedtem újra a negyedik résznek. 

Most sem haladtam gyorsan. De azért a nyártól idáig eltelt időt sikerült jócskán lerövidítenem. Így sem száguldottam át a köteten, de először csak arra fogtam, hogy közben megjött egy előjegyzett, csuda érdekes című könyvtári könyvem, és azzal is haladnom kellett, mert esélyes volt, hogy nem fogom tudni meghosszabbítani a kölcsönzését a könyv népszerűsége és viszonylagos friss kiadása miatt. (Nem csigázlak, erről van szó: A liberalizmus kudarca.) De mégsem csak ez volt az oka a lassú haladásnak. 

MICSUDA CIBOLA ÉS MI KÖZE A TÉRSÉGHEZ?

Cibola a dél-amerikai hét aranyváros egyike volt. Először Marcos de Niza, ferences rendi szerzetes számolt be róla. Elmondása annyira felketette a hódító Francisco Vásquez de Coronado kíváncsiságát, hogy expedíciót szervezett Cibola felkutatására, amelyet ő maga vezetett. Cibola végül egy pueblovárosnak bizonyult, nem pedig titokzatos aranyvárosnak. 

A Térség-ben Cibola egy bolygó, túl a titokzatos, az előző részben keletkezett Gyűrűn, amely a titokzatos protomolekula egyfajta galaktikus kapuja az emberiség számára a távolságok legyőzésére. 

A Föld, a Mars és az Öv ebben a kötetben is küzd egymással. Jelen esetben a tét a bolygó birtoklása, illetve a kibányászható lítium tulajdonjoga. Van egy csapat telepes, aki pattant, száguldott, és nekiesett a bolygónak, mint tót az anyjának, gürizett, termelt, logisztikázott és már majdnem megtöltött egy hajót, hogy visszaküldje a Gyűrűn és dőljön a zsé. A Föld legnagyobb vállalata azonban résen van, odaküld egy hajót, hogy érvényesítse a vállalat tulajdonjogát a bolygó felett. A bolygófoglalók elhatározzák, nem adják olcsón magukat. Vér folyik. Majd egyre több. Az eddigi főszereplő, Holden és kis, háromfős csapatát küldik oda moderátornak. Úgysem fog neki sikerülni, gondolják a küldők, mert eddig jobbára csak kirobbantotta a háborúkat, nem megszüntette. 

Holden megérkezik. Folyik a perpatvar. A vállalat hajójának biztonsági főtisztje (kicsit olyan figura, mint a Lázadás a Bounty-n kapitánya, genetikailag vegyítve a Mesterségem a halál táborvezetőjével, hozzáadva egyharmad részt a Híd a Kwai folyón ezredeséből. Képzelheted! A vállalat érdekei minden előtt, ha mindannyian pusztulunk akkor is, és messze nem biztos, hogy pusztulunk. 

Közben, hogy történjen valami, bár van ilyen-olyan populáció, életre kel a telepesek ellen a bolygó: érintésre ölő csigák, egész bolygón körbefutó cunami, szökőár, lelőtt silók, megbénított űrhajó reaktorok (nem tréfa, sodródnak a légkör felé, ahol reaktor nélkül el fognak égni mindhárman, a Roci, a nagyvállalat hajója és a telepesek telerakodottja. 

A történet spékelve van egy lelkiismeretes ám botcsinálta terroristával, egy fülig szerelmes, nagyon okos tudós csajszival és egy kötelességéből józanodó űrhajóskapitánnyal. Ők az új szempontok. (Mert hogy tudvalevő: a Térség-sorozat könyveiben az egyes szereplők szempontjait cserélgetve halad előre a történet.) Nem unszik, egyáltalán nem, dehogy! Csak olyan kis semmilyenek. Vannak, mert kellenek szempontok. 

MILYEN EZ A NEGYEDIK RÉSZ?

Hát, őszintén? Olyan... negyedik rész. Amikor vannak még tervek, be is indult a szekér, megy a sorozat, érdemes energiát bele fektetni, mert fial rendesen, de az invenció már nem árad, csupán patakokban csörgedezik. Ötlet van dögivel, csak végiggondolni, kidolgozni nincsen már kedv. (Nekem erre eklatáns példa a befejező nagyjelenet, amelynek egyik főszereplője a tudós csajszi lesz. Nekem olyan zavaros, ok és indok nélküli az egész, hogy az csuda! Miért pont a tudós néni, miért lesz Miller robottá, miért támadnak rájuk robotok? Miért győztek, ha legyőzték a robotokat? S miért is áll le a bolygó a genyózással? S voltaképpen kik is genyóztak most az emberekkel? Rendben, de izgalmas és látványos volt a végső párbaj, mindenki életben maradt, akinek életben kellett maradnia, naná, és meg van a végső csavar is, hogy legyen hová továbblendülni. 

Ráadásul még némi erkölcsi tanulság is van. Az a fura, hogy most egyszerre három helyről jött ugyanaz. Nem űzöm pedig a kérdést, csak szembejött. Mert az ember  ember, és a legnagyobb szarban is igyekszik a másikat a matéria alá nyomni, ahelyett, hogy összekapaszkodna a másikkal és együtt keresnének kiutat. Ugyanez a probléma köszön vissza a mostanában képregényben sokat olvasott The Walking Dead-ben, és az édeslányom, Szamóca ajánlására nézett, A gyilkos eső című dán sorozatban. Az emberek egymást gyepálják, ahelyett, hogy összefognának. Naná, ahogy az lenni szokott. Aztán a The Walking Dead-ben, meg a Térség-ben csak összekapaszkodnak. (Az Eső-ben még nem tudom, nem láttam, csak az első évadot.) 

Összességében, ahogy mondtam a történet voltaképpen nem érdektelen. De nem túl érdekes. Nem hagytam abba a könyv olvasását. Pedig nagyon könnyen teszek ilyet  De egyáltalán nem akartam mindig, mindenhol olvasni. Ami nálam a legbiztosabb jele annak, hogy valóban érdekel egy könyv. Volt, hogy utazás közben azon kaptam magamat, hogy a harmadik passziánsz-partit játszom, ahelyett, hogy olvasnék. De mégis olvastam tovább. A végéig. 

Szóval az egész olyan, hogy ha szereted ezt a sorozatot, el fogod olvasni, mert ott vannak a kedvenc karakterek, kíváncsi leszel, mi történik velük, miért, s az elsőre kapsz is választ (a másodikra nem), és miközben pereg a történet, jó hosszan, voltaképpen a fele is lehetne, akkor sem lenne kevesebb, és semmi nem lenne megcsonkítva. És kevesebb sem derülne ki semmiről. Mert amkor becsuktam a könyvet, azon tűnődtem, mennyit ment előrébb az össz-sztori? Hát, barátom, egy fikarcnyit sem! Tapodtat sem mozdult. Csak újra izgultunk kicsit a mieinkért, meg az emberiség józanságáért, és lám, nem hiába, győztünk is a végén. Aztán voltaképpen ennyi. 

Csak attól félek, ha ez ilyen volt, milyen lesz a következő három rész, amiről hallottam, olvastam már véleményeket. Mondtam már (ezerszer, persze!), hogy igazából nem szeretem a sorozatokat? 

* * *

De legalább idén,2019-ben elkészült a filmváltozat is, és december 13-tól vetítették is..
Hátha a látvány feledteti a történeti hiányosságokat. Bár nem szokta.