A napokban a blogom Facebook-oldalán keresztül megkeresett a jelen könyv szerzője, Kása Ferenc lenne-e kedvem elolvasni az első könyvét, és írni róla. Nem csupán a kérdést tette fel, hanem mellékelt egy rövid összefoglalót a regényről és egy YouTube-linket is a könyv trailer-éről. Amikor az összefoglalót elolvastam, egyszerre kelt bennem érdeklődés, szorult el a torkom, és kicsit elbizonytalanodtam, akarom-e ezt vállalni? 

Ugyan nem először írok első könyves író kérésére véleményt (másodszor), de van abban valami olyan kis izés, hogy ha nem is ismerem, mégis ismerem az írót, és ismerősként írok róla. Utálok fikázni. De azt mindkét esetben előre bocsátottam, hogy nem ajánlót fogok írni, hanem véleményt. Vagy nem írok. Mindkét esetben az volt a válasz, hogy hajrá, olvassak, írjak. Bevállalósak ezek az első könyvesek! :-) Az első felkérő nagyon jól vette az akadályt még akkor is, amikor elküldtem neki a kész bejegyzés linkjét. Ahogy neki is mondtam, nem ajánlót írtam a könyvéről, hanem véleményt. Ahogyan most is. Az ajánlóhoz nem fűződik semmi érdekem. (Majd ha fizetnek érte, akkor talán... De az meg, hááát...) S ha mégis ajánló lesz az írásomból, az bizony a szerző érdeme.

Szóval az érdeklődés, ami kelt bennem a Hogyan indítsd újra az Univerzumot iránt, tartalmazott egy jókora ódzkodást is. Az ajánló szövege, amint azt látni fogod pillanatok múlva, azonnal beindította az asszociációs láncot bennem: sci-fi (pompás!), poénos (hurrá), a stílus egy az egyben Douglas Adams Galaxis útikalauz-a (a fene tudja, ez sülhet el nagyon vacakul is (ajjaj!). Az viszont szimpatikus volt, hogy a hasonlóságot a szerző sem tagadta, sőt, örvendetesnek tartotta.

Ellenben óvatosságra késztetett, hogy Adams zseniális blődlije még neki sem jött be teljesen: véleményem szerint az ötkötetes trilógiának csak az első kettő, maximum három könyve igazán élvezetes, a többi már kicsit fárasztó és sok. Namost: ugyanez más szerző tollából... hát, hm... De nézd meg a jelen könyv trailer-jét, ha van hozzá kedved: 

 Az ajánló, ami egyébként a könyv fülszövege pediglen így festett: 

Egy virágillatú tavaszi reggelen Csongor arra ébred Londonban, hogy Magyarország eltűnt a térképről. Pár órával később kiderül, hogy a közelgő világvége megakadályozásának egyetlen módja, ha egy olasz ékszerkészítő és egy lengyel taxisofőr segítségével újra­indítják az Univerzumot. Ez pedig majdnem annyira idegtépő, mint a Windows újraindítása… Na de mit keres Neumann János és David Bowie ebben a kiforgatott Mátrix-sztoriban?

A legjobb tanács, amit az apokalipszis előtti utolsó percekre adhatok, az, hogy nyírd le a füvet. Ha valami idiótának mégis sikerül megakadályozni a nagybetűs vég eljövetelét, az utolsó dolog, amivel kezdeni akarod hátralévő életed első óráját, az a fűnyírás, nem igaz? (Persze hacsak nem Forrest Gump nézeteit osztod a világról.)

Ami fölött Ferenc levelét olvasva teljesen elsiklottam, hogy a könyv kiadója a Napkút Kiadó.

Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor ma, amikor éppen a jövő havi munkahelyi ebédemet rendelgettem a titkárság egyik gépén, „elűzve” onnan Cintiát, a másik asztaltól Lilla odanyújtotta nekem a borítékot („Ez is neked jött!”, mert a másik, egy Rukkolás-küldemény már nálam volt) és én ránézve csak lestem, hogy a Napkút a feladó... Mert a kiadó volt olyan szíves, hogy az író kérésére elküldte nekem a könyvet. Nem elektronikus könyvben, hanem papír formában, postán. (Ezúton is nagyon köszönöm!)

Ez a tény, hogy a Napkút a kiadó jó jelnek tűnt. Nem ismerem tüzetesen a kiadót, de amit ismerek tőlük, az szimpatikus és minőséget jelent.

(Nem csupán azért, mert egyszer sikerült bekerülnöm jómagamnak is egy novellámmal a Napút folyóirat egyik számába (XIV/8.) egy novellapályázat ürügyén.)

Azt is, hogy Kása úrnak nem csupán kiadója volt, hanem minden bizonnyal szerkesztője és nyelvi lektora is. Ami, ugye, a magánkiadásos első könyveknél még akkor sem biztosan van (mert pénzkérdés), ha a kiadó maga profi. Vagyis ez a könyv nem magánkiadás: egy kiadó rábólintott a szövegre, és gondozta is a kiadását. Mondom, ez nagyon jó jelnek tűnt. 

Na, mondok, akkor olvassak is bele! Éppen olyan kis nagyon régen tapasztalt pauzás nap volt, megtehettem. Rágyújtottam egy szivarkára, vettem az automatából egy kávét, és a téli tavaszban (ma indult az tizenfokos felmelegedés) az autó mellett kinyitottam egy könyvet. 

Kása Ferenc, az író, avagy a stílus

Egy szövegnek van ugye, stílusa, mondanivalója és cselekménye. Minden szövegnek. Ha szépirodalomról beszélünk, akkor a mondanivalóhoz kapcsolódik a tartalom, a cselekmény is. Még itt is lehet bibi, ha csak stílus van mondanivalóval, és a cselekményben bármi hibádzik: következetesség, dramaturgia, érdekesség. (S akkor a szereplők leírásáról, cselekedeteiről, jellemrajzáról még szót sem ejtettünk.)

A helyzet az, hogy egy író voltaképpen az elsőből és az utolsóból simán megél. Ha egy könyvnek van stílusa és tartalma (cselekménye) az simán elviszi a hátán a szöveget akkor is, ha nincsen mondanivalója. A lektűr, a ponyvairodalom erre kiváló példa.

A három összetevő variálódhat és felváltva hiányozhat. Ha már kettő hiányzik, akkor komoly baj van, bár a stílus megléte elég jól tudja leplezni a másik kettő hiányát. Nem variálom tovább, szájbarágós lenne, innen, ha érdekes a kérdés, a továbbgondolás szerintem egyedül is megy. 

Jelenleg sokkal fontosabb, hogy áll ebben a kérdésben Kása Ferenc? Maradjunk a legfontosabbnál, a stílusnál. Az első fejezettel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Kezdtem máris csüggedni.

Ezt nagyon hamar meg tudom tenni. Annyi elolvasni való könyv van, hogy így is reménytelen mindent elolvasni, amit az elmúlás előtt szeretnék, minek vacakodjak hát olyanokkal, amik nem is érdekelnek?

Szerencsémre (és szerintem a szerzőére is) csupán pár lap ez a fejezet. Aztán a második fejezet már egészen máshogy festett. Ezt mondtam magamban: 

Így, nagybetűvel mondtam. Ugyanis az történt, hogy ahogy olvastam, két dolgot felejtettem el nagyon hamar.

• Először azt, hogy felkérésre olvasok. 
• Másodszor azt, hogy első könyves író könyvét olvasom.

Kásának van stílusa, nagyon jól ír. Ha nem így lenne, a fenti két változás nem állt volna be nálam. Nincsenek döcögő szövegek, elcsúszott alá- és fölérendelő mondatok, nincsenek suta, élettelen párbeszédek, gyalulás és smirglizés nélküli megfogalmazások, jók a beszólások, a hasonlatok,  leírások, pereg, csúszik az egész szöveg mint olajozott istennyila. 

Azt mondják, az első könyvesek első könyve jobbára tele van az író kizárólagosan saját élményeivel. (Ami elsülhet így is, úgy is.) Ugyan a könyve témája ezt Kásának nem annyira adja, de itt-ott volt olyan érzésem, hogy a főhős, Csongor ilyen-olyan ízlései, élményei, véleményei megegyeznek a szerzőével, de ez egyáltalán nem döccentette meg az olvasást és nem tűnt kiszólásnak, pláne lólábnak a szövegből. Lefogadom (bár a fogadásaim jobbára nem jönnek be, mert úriember meg biztosra nem fogad, ugyebár), hogy például Kása úr veszprémi illetőségű, Londonban él/élt, és azt is, hogy a könyvben idézett David Bowie nóta, a Space Oddity a szerzőnek is kedves. Ahogy a Daft Punk dala a Get Lucky is. S vélem, hogy ugyanide tartozik Louis Armstrong, Elvis Presley és az Abba Dancing Queen-je is. S van egy olyan sejtésem is, hogy mindaz, amit Csongor a számítógépekről, a számítástechnikáról, a számítógépes játékokról tud, ahhoz a szerzőnek nem kellett nagyon utánanéznie és szakértői segítséget kérnie. De mondom, ebben az esetben ez csak sejtés és nem fülbántón tolakodó üvöltés, nincsen ezzel semmi baj. S tévedhetek is. Ha meg nem, semmi jelentősége. 

Maradjon meg az utolsó mondatnak Kása stílusáról, hogy ilyen szempontból egy első könyves kb. harmadik könyvét olvassuk. [Gratuláció, taps, konfetti, petárdák.]

S még valami nagyon fontos: onnan tudom, hogy tetszik nekem egy könyv, hogy mindig olvasni akarom. Ahogyan ezt az újraindítósat is. 

Tegnap, szombat este volt egy kis összejövetel, egy nagyon kedves barátunk villámlátogatott haza Tenerife-ről és mert szeretjük, összerándult egy elég tisztes számú társaság a Kis Dréherben, a Fő téren. Nos, amikor készülődtünk, hogy indulunk, felmerült bennem, hogy magammal viszem a könyvet, hátha lesz likas idő. Most mondd! Persze a tükörben mélyen a tekintetembe fúrtam a tekintetemet, hogy „most marháskodsz, ugye?” és a könyv maradt itthon, de erről beszélek, amikor arról beszélek, hogy tetszik egy könyv. 

A cselekmény

Ahogyan írtam, a cselekménnyel is lehetnek bajok. Mert egy szöveg ilyen szempontból lehet érdektelen. Lehet unalmas. Lehet semmitmondó. Lehet ezerféle. S lehet nagyon jó. Félre ne érts: egy cselekmény nem akkor jó, ha egy percre sem állnak le az események, ha mi, a mezei olvasó csak kapkodjuk a fejünket, fel sem fogjuk, hogy mi történt és máris egy újabb zajlásban vagyunk benne. 

A Hogyan indítsuk újrá-nak van cselekménye. Van dramaturgiája. Van története. Van szerkezete. De az utóbbival akadt egy kis gondom. Tényleg kicsi. Mégpedig a következő. 

A regény egyes szám első személyben íródott. Csongor, a főhős (aki Londonban él, és ember nincsen, aki ki tudná mondani a nevét, ezer verzióban szólítják) meséli el a történetet. Is. Mert hogy van olyan, amikor egy másik szereplőről egyes szám harmadikban olvashatunk. Aztán visszatér az egyes szám egyes, de kiderül, nem Csongor az elbeszélő. Aztán ez a nézőpont soha többet nem jön vissza.

S itt álljunk meg egy pillanatra! A gond az volt ezzel a második egyes szám elsővel, hogy a szövegének a stílusa számomra teljesen kavarodott Csongor szövegével. A stílusból nem jöttem rá, hogy a főhős beszél, csak a mondanivalóból. Nem volt stílusváltás, legalábbis nem volt túlságosan észrevehető. S ez kicsit megcöccögtetett. Mert kiestem a sodorból. Kicsit zavart az egyes harmadik is Csongor monológ szövege után, mert ha már, akkor legyen következetes, aztán jött még hasonló egyes harmadik, majd visszatért Csongor.

A nézőpontváltást jogosnak tartottam, de vagy mindenki egyes harmadik lett volna, vagy mindenki egyes első! Vagy még mozaikosabbnak kellett volna lennie a nézőpontoknak, hadd dolgozzon az olvasó, és rakja össze a sok apróságból a sztorit. Min amilyen például a számítógép rendszernaplójának fejezete. (Gondolnád, hogy egy rendszernapló is elmondhat egy történetet?) Azonban nem így történt, ezért egy kicsit felfeslett a szerkezeti varrás, sérült a koherencia.

Ez viszont kicsit odavonta a szememet arra, hogy a sztori bár baromi érdekes, de voltaképpen egyáltalán nem eredeti történet, mert ebben a kérdésben a Mátrix után mi lehet eredeti? Ennek ellenére, ugyebár sorolni lehet a könyveket, filmeket, amik ugyanezzel foglalkoznak pepitában. Kása Ferenc egy icipicit gondolta tovább a kérdést, az icipivel tett egy kicsit a témához. 

A tartalom avagy a mondanivaló

No, de ha már a cselekményről beszélünk: az Univerzumot valóban újra kell indítani. S ha ez így van, akkor nem kell sokat törpölgetni azon, hogy igen, itt valóban egy párhuzamos valóságról, egyfajta mátrixról, egy (?) szimulációról van szó. A szerző nem mászik bele metafizikai kérdésekbe. Oly annyira nem, hogy Csongor utolsó fejezete éppen arról szól, hogy a történetnek vajon van-e bármi mondanivalója? Becsületes, az olvasó szempontjából kényelmes megközelítés, mosolygok is tőle. Csongor arra jut, hogy semmi okos következtetést nem tud levonni abból, ami történt, csak annyit, hogy jó élni. Tök mindegy, mi okból és mi célból. Nem természetes, hogy létezünk, mert a mi szimulációnkat is bármikor leállíthatják, és rohadt nagy gáz lenne, ha nem akadna, aki újra indítsa! De talán már így is sokat mondtam, és nem szeretném péppé spoilerezni a történetet. 

Csupa megtorpanás az élet, újra torpanjunk meg mi is! A fülszövegből adódó Douglas Adams-hasonlat, ahogyan talán az előző két bekezdésből kiviláglik, annyira mégsem fedi a tényeket. Ha már hasonlítunk, hogy el tudjuk helyezni egy előzetes polcon ezt a regényt, akkor inkább Philip K. Dick felé tapogatózzunk! Csongor története ugyanis nem az önfeledt blődli irányában zajlik, hanem a „véget ér a világ, de mi is volt ez az egész”-felé. S ugye ez sokkal inkább PKD asztala, mint Adams-é. Mert sokkal inkább piszkálgatja a miisavalóság oroszlánját, mint azt, hogy a törülközőnkre stoppolós jelére miért pont egy vogon űrhajónak kellett behúznia a féket? Azzal együtt, hogy néha jókat mosolygunk, a sztori inkább izgalmas mint mulatságos. Vagyis ez is inkább a PKD-hasonlítás felé hajlik.

De mielőtt túlskatulyáznám a dolgot, fontos, hogy sokkal könnyedebb a szöveg mint amiket Phil barátunk szokott volt írni. Nem annyira sötét, nem annyira pesszimista, nem annyira kegyetlen. Viszont néha kegyetlenül látomásszerű. És akkor itt újra kézifék! Fontos! Mint az köztudott, a magam részéről valamiért viszolygok a regényekben, filmekben elhelyezett látomásos izéktől. Úgy A sárga tengeralattjáró és a János vitéz óta van ez velem. Mindig olyan érzésem volt/van, hogy nincsen elég mondanivalója, ötlete az alkotó(k)nak, ezért elengedték az agyukat, és hadd szóljon, teljenek a lapok, teljenek a percek! (Mint tudjuk, PKD ezt némi külső segítséggel tette.) Kása uram, hatalmas vállveregetés neked: a te látomás-szerű részeid nem késztettek menekülésre vagy fanyalgásra. Talán azért, mert nem voltak öncélúak, így-úgy mindig kaptak valamilyen magyarázatot. 

Amivel nem voltam kibékülve

az a borító. Nem rossz, csak nem jó. A regényt elolvasva már értem, miért az, ami, csakhogy a borítónak van egyfajta reklám funkciója, ami felhívja a figyelmet a tartalomra. A baj az ezzel a borítóval, hogy szerintem valahogy rossz asszociációkat indít el. Ugyan nincs közvetlen hasonlóság, de nekem Pokol Béla Európa végnapjai című könyve jut róla eszembe. Illetve valami biokémiai szakkönyv. Volt valami nagyon hasonló, de rá nem jövök, mi volt az. (A szerencsés megfejtők között egy hatalmas nagy KÖSZÖNÖM-öt sorsolok ki.) De az, hogy sci-fi lenne, nos, arra semmiképpen nem vezet rá. Sőt, a cím választott betűtípusa sem sejteti, mire számíthatunk, ha kézbe vesszük Kása Ferenc regényét. 

Akkor mit mondok mindent összevetve?

Pofon egyszerű: olvassátok Kása Ferenc sci-fi-jét, mert Kása jól ír. Akkor is olvassátok, ha nem hibátlan, és azért olvassátok, mert Kása története annak ellenére érdekes, hogy nem teljesen eredeti, és hogy még akad benne döccenet. De ez maradjon meg: a szöveg élvezetes, izgalmas és jópofa! Nem Adams, hanem vidám PKD! Á, fenét! Kása Ferenc. 

Személyes utóirat:

Feri, jöhet a következő könyv! Szólj a kiadónak, küldhetik, vállalom, írok róla! :-)

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

Coquillardok. Magyarul: Kagylósok. Egy XV. századbeli rablóbanda neve. amelynek a híres, hírhedt költő, Francois Villon is a tagja volt.

Villon talán az egyik legismertebb, legkedveltebb költője a világirodalomnak. Ironikus, de némileg szerénytelen személyem először egy Hobo Blues Band koncerten hallottam. Egy olyan Villon-verset zenésített meg a zenekar, amelyet nem Villon írt, hanem Faludy György, akinek akkor még nem jelent kötete Magyarországon. A Faludy által írt Villon-versek pláne nem. 

Minden bizonnyal ezért kapcsolódott össze bennem Villon neve a szabadsággal. Holott a költő már akkor sem volt teljesen ismeretlen előttem, egy réges-régi, utoljára gyerekkoromban látott képregény révén valamicskét tudtam róla. 

Többször meséltem már, ami most következik. A képregényt apai nagypapám vagdosta ki a Füles rejtvényújságból és ragasztgatta be egy spirálfüzetbe. Természetesen nem csupán ezt, hanem sok másikat is. Nagyon-nagyon szerettem ezeket a képregényeket! Amikor legutóbb ugyanezt a történetet leírtam egy másik könyvértékelésben, és akkor rákerestem, hogyan is írják a coquillard szót. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre az antikvarium.hu-n eladó volt egy képregény. Természetesen egy házilag összetűzött, celuxszal ragasztott füzetecske képében. Ez a változat is a Füles-ből kitépett lapokból állt össze. Nem adták olcsón, de nem is volt kifizethetetlen. Most itt van az asztalomon, elolvastam, újra végignéztem, és belülről sikkantgattam, olvadoztam a gyönyörűségtől és a nagyon jóleső, kicsit szívszorult nosztalgiától. Ó, Papa! 

A képregény

Eszerint a történetet nem egy külső regény, novella, dráma vagy valami alapján írta Cs. Horváth Tibor, hanem a képregény teljes mértékben saját. Azonban az alcím, miszerint „regényes élettörténetet” olvasunk, nem igaz. Villon életéről nem sokat tud az irodalomtörténet. Többek között a születési évét, a nevét és a halálának okát, helyét és idejét sem. Minden világos, ugye? S amit tud, az sem túlságosan részletes.

Amit a képregényben olvashatunk és nézegethetünk, az bizony egy mozaikokból összerakott epizód Villon életéből. 

A történet jópofa, izgalmas és sokat elmond Villon-ról. Francois barátunk tüneményes poéta volt, egyszerű, de virtuóz nyelvezettel írt, talán ő a legtöbbet utánzott költő. Ahogy élt az viszont egyáltalán nem volt példaértékű, Villon semmiképpen nem volt a becsület szobrának modellje. A Coquillardok sem a becsület bajnokai voltak, rablásból, betörésből éltek, és nem Robin Hood mintájára kezelték a zsákmányt. 

Villont többször halálra ítélték, de magas rangú kapcsolatai miatt mindannyiszor kegyelmet kapott. Charles d' Orleans herceg istápolta őt, aki önmagát is költőnek tartotta, de minden hiúsága ellenére, úgy tetszik, érzéke volt az irodalomhoz, felismerte Villon-ban a lángelmét, ezért védte, támogatta őt. 

A képregény története a börtönben indul, ahol Villon az akasztását várja. Az akasztás azonban ezúttal elmarad, Orléans-i Fülöp közbenjárására XI. Lajos kegyelmet ad a költőnek. Aki nem lustálkodik, és nyomban útnak is ered, hogy megszöktesse utolsó szeretőjének zárdájából az egyik novíciát, az egyik Coquillard-vezér lányát, Catherine de Montigny-t. A szökés sikeres és ezzel Villon ki is hívja maga ellen a sorsot, felpörögnek az események. Catherine-t a püspök emberei elrabolják a sorbonne-i diákok törzshelyéül szolgáló kocsmából, ahol a énekelt a kisérdeműnek. Villon a lázadó diákok élére áll, és hamarosan meg is szervezi Catherine kiszabadítását: a püspök el karja szállíttatni a lányt a palotájából. A diákok ekkor akarnak lecsapni, és visszavenni a „jogos tulajdonukat”. Azonban valaki megelőzi őket, és a püspök katonáitól idegen fegyveresek elragadják a lányt. Villon egyik társa elfogja az egyik fegyverest. A diákok, Villon vezetésével kifaggatják, és kiderül, hogy a király gárdistái öltöztek álruhába. Villon, amikor megtudja, hogy védőangyala, Orléans-i Fülöp is éppen a királynál tartózkodik, merész tervet kovácsolva útra kel a lányért. A szabadítás nem annyira egyszerű, ahogyan gondolta, de sikerrel jár, igaz, közben fellázad a Sorbonne teljes diáksága (ez való esemény volt) és felforgatják Párizst. Villon-t azonban újra elfogják, újra halálra ítélik. A hercegi segítség ismét időben érkezik, a halálbüntetést megváltoztatják: Villon-t tíz évre kitiltják Párizsból. És a költő itt kilép az általunk ismert történelemből. Valamint a képregényből is. 

A stílus

Az valami elképesztő! Nem is a szövegé, mert az csak aláfest, kiszínez, nem egyszer a költő verseinek részleteivel, sokkal inkább az a roppant meglepő, hogy a rajzok stílusa teljesen homogén egységet alkot a szöveggel és a történettel, holott egyáltalán nem kellene, hogy így legyen. A rajzok ugyanis kedvesek és bájosak. Vér még csak véletlenül sem folyik. Nézd csak például Villont! Gombszemei vannak, mint egy kölyökkutyának, szinte gyerek arca is, de az arcszőrzete egyből a kisnemes gascogne-i, D' Artagnan-t, a negyedik testőrt (soha fel nem fogtam, miért a három szó szerepel a testőrök számaként?) juttatja az ember eszébe. Vagyis Villon nem tud nem szimpatikus lenni. A merészsége, a bátorsága és az ötletessége is erre játszik rá. Ha megnézed az alábbi képeket, a következőkre figyelj: arra a lazaságra, ahogy a püspök segítséget hív, amikor az apátnő elájul és Catherine kedvesen örömtelin kokettáló arcára a hóhér kezében. 

De akkor, amikor halál van a történetben, egy szem vér sincsen. Villon cimboráját amikor leszúrják, voltaképpen csak megbökik a pocakján. De minden középkorisága ellenére az egész történet: kedves. Miközben az események, ahogyan és amennyire ismerjük őket, valóságosak. Vagyis Dargay és Cs. Horváth nagyon ügyesen elkerüli az akkor még nem is divatos cukiságot: esetükben kedves kópéságról van szó.

Minden bizonnyal ez a pazar elegy az oka annak, hogy a nyilván meglevő, és a mélyben extázis közeli pogózást produkáló nosztalgiafaktort figyelmen kívül hagyva (amennyire csak lehet) is csuda jó ez képregény. Most nem mondom, hogy fuss és szerezd be, mert lehetetlenre nem biztatnálak, de azért ha szembejön veled, el ne kerüld!

(Van egy meglepetésem, és szívre a kezem, hogy semmi érdek nem fűz hozzá:
a Vaterán éppen most zajlik egy rá egy licitálás.)

5/5

(2020 január)

Azon gondolkodom, ugyan mi a csudát tudok még mondani akár Rejtőről, akár a regényének első képbe álmodóiról, akár a képbe álmodott regény újraalkotóiról? Eddig négy újraálmodott Rejtő-Korcsmáros képregényről írtam beszámolót. Ezekről

• Piszkor Fred, a kapitány
• Az előretolt helyőrség
• A három testőr Afrikában
• Az elátkozott part

Most, hogy így kézbe vettem ezt a számomra új átdolgozás átdolgozását, tanácstalan vagyok. Azért vagyok tanácstalan mert minden szuperlatívuszt leírtam már Rejtő regényeiről, Korcsmáros eredeti képregényeiről és az újraalkotók, Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán újra alkotásáról. Önmagamat pedig nem szeretem ismételni, ám, mert a memóriám nem valami eszementül frenetikus, mégis szoktam (csak akkor nem direkt, nem tudatosan teszem). De most nem akarnék szokni.

Lássuk tehát, mit tudok összehozni Az elveszett cirkáló-ról! Tényleg kínban vagyok...

– Nem tudom, észrevetted-e, de nem kötelező mindenről írnod. Ha nincs mondanivalód, miért kellene írnod róla? – kérdezte logikusan szerelmetesfeleségtársam értetlenül.

A kérdése kicsit olyan volt, mint pár héttel ezelőtt egy napon, amikor igen vacak idő volt odakint, tudod, az a ki se kelljünk az ágyból, takarózzunk be, kávé, könyv, összebújás és hagyjon békén a külvilág. Akkor ő sóhajtott fel: „Nincs kedvem úszni menni...” Az úszás számára egészségmegőrzés és deréktorna. Elképesztő: nem addig úszik, amíg e nem fárad, hanem amíg meg nem unja. Ha együtt megyünk, én leúszom a magamét, kimászok a medencéből és kiolvasok egy könyvet, mire ő is végez. „Hát akkor ne menj, kedvesem! Senki nem fog blokkoltatni!” Ő elképedve nézett rám: „Jaaaaa!” És nem ment úszni. 

Én is csak néztem rá értetlenül. 
– Hogy-hogy miért? Hát elolvastam!

Azt mondják, valahol, valamiben mindenki függő.

A Rejtő-képregényekről

Okosabb lettem ettől a könyvtől. Az utolsó lapjaitól. Ahol is az újra-alkotás folyamatáról szóló dupla oldalon egy számomra meglepő információval találkoztam. Azt tudtam, hogy Korcsmáros Pál Rejtő-adaptációi eredetileg a Füles-ben jelentek meg,

Többször, sokszor leírtam már: az apai nagypapám, A Papa kitépkedte a hetilap képregény-páros oldalait, gondosan körbevágta a képregényeket és amikor összegyűlt a teljese sorozat, spirálfüzetbe ragasztotta a kivágott lapokat: pont belefért egy páros oldal egy spirálfüzet lapra. Három ilyen, Papa által készített, vaskossá ragasztott füzetem gyűlt össze, de (verem a fejemet ütemesen az asztallapba) az évek és költözések során mindháromnak lába kelt, nyoma veszett.

Azért nem semmi, az egyik online antikváriumban az egyik ilyen, Fülesből összegyűjtött sorozatot, a Villon-ról szóló, Dargay Attila képregényt, A Coquillardok kincse-t a múlt héten vásároltam meg, kétezer forintért a neten. Az egyik legkedvesebb történetem volt abban A Papa által beragasztgatott füzetben. Amiben volt vagy másik tíz-tizenkét történet.
Egek, a antikvarium.hu-n, ahol a Dargay-történetet megtaláltam, elérhető volt valamikor jó néhány olyasféle egyedi képregény-gyűjtemény, mint amilyen az enyém volt. Ha egy képregény, mint a Villon-os, kétezer forint, mennyibe kerülhet egy olyan füzet, amiben tíz-tizenkét képregény van? De már ahogyan a címeket olvastam, olvadoztam.) 

Úgy emlékszem, Az elveszett cirkáló is része volt a gyűjteménynek. De itt már lehet, hogy kavarodnak bennem a dolgok. Ugyanis ez a képregény megjelent az Ifjúsági Kiadó Rejtősorozatában is, 1988-ban. 

Éppen ezzel, az Ifjúsági Kiadós sorozattal kapcsolatban ért meglepetés. Ugyanis az általam most ismertetett kiadás utolsó két oldalán azt az információt olvasom, hogy a nyolcvanas évek beli sorozat is átdolgozás volt. Korcsmáros Pál rajzait ezekben a kis, újságnyi füzetekben Lukáts Péter rajzolta újra. Ímmeg az első bekezdésben nevezett szerzőpáros. Ezen a két oldalon példákat is hoznak arra, hogy milyen különbségek vannak az egyes változatok között. Vagyis én eddig azt hittem, hogy mivel a birtokomban van majdnem mindegyik Ifjúsági Kiadós Rejtő-adaptáció, így a birtokomban van a Korcsmáros-féle verzió, hát tévedtem. 
Az első képek Korcsmáros eredeti rajzai, a másodikok Lukáts Péteré, a harmadik a jelenlegi átdolgozás végeredménye. 

„Az elveszett cirkáló” története

A szokásos, azt mondhatom. Van a háttérben egy igaztalanul megvádolt ember, van valaki, aki keresi őt, van megint másvalaki, egy niemand alak a kikötőből, aki a pártfogásába veszi (a niemandról rendre kiderül, hogy csak ma az, tegnap még valaki volt ő is), és a barátai segítenek neki megkeresni az igaztalanul megvádoltat. Keresés közben hatalmas gazemberségeket követnek el (ebben az esetben ellopnak egy hadihajót, magas rangú tárgyalásokat folytatnak inkognitóban), közben nagyokat pofozkodnak, kacagtató beszólásaik vannak és persze a végére mindenféle kitüntetéseket kapnak, van szerelem, van barátság, van Piszkos Fred, van nevetés. Rejtő van. 

– Idehallgass, Rozsdás: itt a közelben, az Andaman-szigetek magasságában, délkeletre, egy hajó kér segítséget. Rohamosan süllyednek, de a Piszkos Fred azt mondja, ne zavarjuk őket.
[...]
– Hé, Fred! Micsoda pimaszságot hallok? Valahol süllyed egy hajó, és te közben nyugodtan tömöd a fejed szivarral!
– Ha én nem rágok szivart, attól az a hajó még nem marad a felszínen.

Többet minek is áruljak el? Aki olvasta, az tudja, miről van szó, aki nem olvasta, annak meg szétspoilerezem az élményt, és ilyet nincs szándékomban elkövetni. De ennyiből is látszik, hogy egy teljesen tipikus Rejtő-regényről van szó. Ez sem az a regény, amiből oldalakat idéznek, de ez korántsem jelenti azt, hogy rosszabb lenne mint bármelyik másik. Sőt! Szögezzük le, én már máshol megtettem: Rejtő pompás, egyedi alakokat teremt (Piszkos Fred, Vanek úr, Potrien őrmester, a nagy Levin, Tuskó Hopkins, Török Szultán), ugyanakkor a főhősei, tudod, azok a lezser, nagyvonalú, nyugodt, nagy szájú, bátor, gavallér, fiatal férfiak, akik látszólag naivan végig pofozkodják a történetet, szinte teljesen simán felcserélhetők: Fülig Jimmy, Galamb, Csülök és itt Rozsdás gyakorlatilag ugyanazok a figurák (Fülig Jimmy annyival több, hogy kevesebb: róla tudjuk, hogy iszonyatos a helyesírása), teljesen simán felcserélhetők egymással, fel sem tűnne ha helyet cserélnének. Na, jó, az elveszett cirkáló Rozsdása legalább jellemzőn vörös hajú. 

Rejtő regényeinek a titka

Egyfelől és elsősorban, ugye, a humor. A sajátos pesti humor, szójátékok tömkelege, francia és főleg afrikai környezetbe interpretálva. Másfelől a kisember győzelme. Mint a mesékben a szegény ember harmadik gyerekéé. A tengerparti csehók alvilágának lenézett és méltán kétes figurái kerülnek a fókuszba, és dicsőülnek meg egy igaz és jó ügy érdekében, aminek a végig viteléhez . Olyan alakok ők, akik jobbára csak csetlenek-botlanak a normális társadalmi viszonyok között, viszont az rettentő határozottsággal teszik. Nem mellékes az sem, hogy jobbára hatalmas pofonjaiknak köszönhető gordiuszi megoldásaik kacagtatók és jót tesznek az olvasó igazságérzetének. a legtöbbször a normál társadalomból lecsúszott alakok ezek, akik egykor fényesebb napokat láttak, de valamiért lejtőre kerültek és a tengerparti kiskocsmák alvilágában landoltak. 

Ahogy írtam már, a figurák nagy része roppant egyedi, a másik részük pedig nagyon szimpatikus kaptafára felhúzott karakter. Az egyiknek ezért, a másiknak azért szurkolhatunk. Rejtő világa egyfelől teljesen realista, másfelől tökéletesen idealista. A realista budapesti figurákat helyezi el a tőlük teljesen idegen környezetben, s hiába is antagonisztikus a megfeleltetés, Rejtőnek mégis elhisszük, hogy Vanek úr létezhet és funkcionálhat ott és úgy, ahol és ahogy. Vagy jelen esetben Piszkos Fred. Aki mogorva, slampos, önző és koszos, egyáltalán nem szimpatikus alak, mégis az, és mégis mindig a jó ügy mellett sunnyog a háttérben. 

Milyen lett a képregény?

Jó. Nagyon jó. Megbízhatóan szép és szórakoztató. Nem is tudok sokkal többet mondani: menj, vedd meg, vedd ki könyvtárból, kérd kölcsön, nézegesd, rötyögj, gyönyörködj! 

Hogy mennyit ad hozzá Korcsmáros humora a puszta szöveghez, arra álljon itt egyetlen példa. A hölgyről sokáig mindenki azt hiszi, hogy pelyhes állú legény, a főhős, Rozsdás számára egy ájulás által derül ki, hogy miről van szó: meglazítja a legényke ingét, és olyan dolgokra bukkan, amik annyira nem legényesek. Ezen a kockán természetesen Rozsdás már tudja, hogy a Kölyök nő. Az előtérben álló barátja nem, ő csak azzal szembesül, hogy Rozsdás csókolódzik a Kölyökkel. 

A sorozat

A Ventus Libro Kiadó tizenkét kötetet jelentett meg a Klaszikusok Képregényben sorozatban. Az alapötlet nagyon jó, és kár, hogy több kötet nem jelent meg. Klasszikus még bőven lett volna. Vagy nem is olyan nagy kár, hogy több kötet nem jelent meg...?

A sorozat ötlete kiváló. Azért is kiváló, mert a magyarul megjelent kötetek döntő többsége valóban klasszikus ifjúsági művek adaptációja. Többsége, mondom, mert például a Hódító Robur-t nem gondolom klasszikusnak, ha már Verne Gyula, kapásból lehetne legalább négy-öt másikat említeni, ha már klasszikus. De ne szőrözzünk! 

A magam részéről, mint őskövület, voltaképpen sokkal jobban is szeretem az ilyesféle képregényeket. A maiak döntő többségükben szuperhősös, darabolós, rémes, mangás féle történetek. Természetesen van köztük magasan kiváló alkotás is, mint például a Watchmen, de egyre kevesebb az olyasféle témaválasztás mint ez a sorozat.

S az a gond, hogy egy bizonyos olvasatban, legalábbis erre a sorozatra nézve ez nem is baj. Mert sajnos csak az ötlet, hogy klasszikus ifjúsági műveket képregénybe öntsenek és egységes sorozat dizájnnal megpróbálják az eredetihez vezetni az olvasókat az kiváló. Ám tragédia, hogy az egységes dizájn sajnos magába foglalja, hogy a képi megfogalmazások is szinte teljesen egységesen igénytelenségbe torkolltak. 

Bár a sorozat összes darabját nem olvastam, de jó párat igen. Az összbenyomásom az volt róluk, ami erről a füzetről is. Csak erről hatványozottan. Mondhatnám, ez az állatorvosi ló. 

Tom Sawyer

Sok szót itt nem ejtenék. Van, aki nem ismeri a Tom Sawyer-t? A magam részéről soha nem értettem, miért yomják sokkal jobban a párját, a Huckleberry Finn-t, miért tartják azt a sokkal jobbnak, amikor szerintem meglehetősen unalmas és színtelen e mellett a kötet mellett, de aztán felfogni véltem. Talán arról lehet szó, hogy a Huckleberry sokkal közelebb van a kötelező polkorrekt vigyázzban álláshoz, hiszen ugye, szökött rabszolgával bíbelődik. Nem tudom. Egyszer olvastam, nagyjából unatkoztam felette. A Tom Sawyer-t meg már nagyon sokszor és nem tettem soha ilyet. Mármint nem unatkoztam. De hát lássuk be, a két könyv különbsége nagyon egyszerű: a Huckleberry-ben jönnek-mennek, utazgatnak, s közben olyan marha sok minden nem történik. A Tom Sawyer-ben vannak tréfás dolgok (kerítésfestés,fej fölött forgatható döglött macska, saját gyászbeszédjük meghallgatása könyekkel), van szerelem (Becky), van gyilkosság, van bátorság (tárgyalás), van barlang, eltévedéssel, miközben Indián Joe is ott kavar a nyomukban, van kincs... Szóval a mérleg nyelve egyértelműen efelé a regény felé billen. 

EZ a Tom Sawyer

Ugorjunk fejest a közepibe! Semmilyen. Ha pedig valamilyen, akkor minden szempontból, mellébeszélés nélkül lapos és siralmas. A szöveg még csak-csak, ha úgy fogom fel mint egy diafilmet (holott ez képregény)... De a rajzok minden kritikán aluliak. 

A grafikust Brian Shearer-nek hívják. A grafikus nem rossz grafikus, ha nem ezt a képregényét nézem. Ha megnézem a weboldalán levő rajzait valami zongorázhatatlan a különbség azok és ezek között. Amikor belefogtam ennek a füzetnek az elolvasásában, az első oldalon még nem sejtettem, mi vár rám. Aztán már a második oldalon szembesültem a dolgokkal. Az első blikk az volt, hogy a színezéssel nem nagyon bíbelődtek, olyan az egész, mintha Paint-ben készült volna: ami kék, az kék, ami vörös, az vörös, ami zöld, az zöld és így tovább, és slussz. De ez még a kisebbik baj. 

Még az sem a legnagyobb, hogy az alakok néha olyan suták, hogy az valami elképesztő. Ez fokozódik azzal, hogy az alakok és tárgyak egymáshoz való viszonya olyan, mintha két külön térben lennének. Ezt képzeld el: Tom fejét oldalról látjuk, a kalapot rajta meg majdnem felülről, mintha a tér két különböző dimenziója gellert kapott volna egymáson. Ráadásul az alakok olyan testhelyzetekben léteznek, amilyen nincsen: konkrétan gumiból vannak: például Becky teste előre néz, de a feje teljesen kicsavarodva visszafelé néz; tömény horror. Vagy valami egészen más...

De a legnagyobb, legzavaróbb probléma az alakok kidolgozatlanságának és konzekvenciájának a hiánya. Úgy nagyjából egyetlen alak van, aki minden képen jól kidolgozott: Polly néni. Őt Brian barátunk szemmel láthatóan kedvelte, és határozott elképzelése volt arról, hogyan néz ki. De nem hiszed el, Tom arca ahány rajz készült róla, annyiféle. Nincs két képkocka, amin ugyanúgy nézne ki. S ahogy kinéz,az is valami tragédia. 

Arról nem is beszélve, hogy a történet gonosza, Twain rasszizmusának megtestesítője, Indián Joe a törétnetnek ebben a verziójában egy szőke amerikai csávó. Mondom Indián. Mondom szőke. (Bár igaz, magyarul is mondják, hogy szőke cigány...) 

No, közben megleltem a rajzok összefoglaló jellemzőjét: gyerekes. Mintha Pistike megpróbált volna képregényt rajzolni. Az ember nem mondja neki, hogy ez bizony még nem minőség, mert mégis csak szeretjük Pistikét, és nem akarunk beletiporni cseperedő lelkébe, de ezek még nem azok a rajzok, amiket dagadó mellel egyből posztolunk a Facebook-on. Büszkék vagyunk Pistikére, de ennyire azért még nem. 

Na, és akkor ezek pislants csak ezekre a rajzokra! El sem hiszed, de ugyanaz a grafikus. Mintha a Tom Sawyert bal kézzel, kakálás közben skiccelte volna a falra, miközben valaki viccelt mesélt neki és ő meg röhögött rajta. 

S mielőtt bárki félreérti: a borítót nem ő rajzolta. 

Magyar képregényváltozat Tom-ból

Mert az a helyzet, hogy ilyen is van. Hála Istennek, hogy adott nekünk egy olyan tehetséget, amilyen Dargay Attila volt. Akiről, ugyebár, csakis szuperlatívuszokban lehet bármit mondani. Bármit is rajzolt, rendezett. És csinált egy Tom Sawyer-képregényt is. Ami anno a Füles rejtvényújságban jelent meg folytatásokban.

Amint azt már meséltem, az apai nagypapám kitépkedte,körbevágta és egy spirálfüzetbe ragasztgatta az összegyűlt képregényeket. Amik, azóta is a falnak rohannék miattuk, az évek során valahol szőrén-szálán eltűntek. Egek, pedig mik voltak azokban! Mond-e valakinek valamit például A Coquillardok kincse, mint egyfajta Villon-életrajz? Vagy az, hogy rajzolt Dargay egy A dzsungel könyvét is? 

P. S. a Coqillardok-hoz
Közel vagyok a csendes, férfias könnyezéshez. Nem emlékeztem pontosan, hogyan írták ennek a képregénynek címét. Gugliztam.

Pár pillanat múlva láttam, hogy az antikvarium.hu-n van belőle egy példány! Ugyanúgy kivágva, ahogyan Papa kivágta nekem, csak nincsen beragasztgatva sehová. Nem hittem el, hogy tényleg, de tényleg. Megrendeltem, persze. Valakinek már a kosarában volt.

S most csak ülök itt, és Papára, meg a gyerekkoromra gondolok. Miket előhoz egy képregény értékelésének az írása. Amikor azt olvasgattam, még Anyu is élt, Apu is, a Szerdahelyi utcában laktunk, majd hamarosan a Harrer Pálban, úgy hét éves lehettem, és fogalmam sem volt, ki az a Villon. Csak nagyon szerettem a történetet. Bár Dargayn kívül semmi köze a jelenlegi értékelés-alanyhoz, egyszerűn nem tudom megállni, pedig próbáltam,,hogy ide ne tegyek egy képet belőle.

A Dargay-Tom Sawyer is megérdemli, itt a borítója és egy oldala. Már csak azért is, mert már abból egyértelműen kiderül, milyen zongorázhatatlan, ég és föld a különbség a jelen írás tárgyát jelentő szégyen és a magyar Sawyer-változat között. Dargay minden bizonnyal megvigasztalná a Shearer műve miatt zokogó Mark Twain-t. 

Dargay képregénye is a birtokomban marad. Ez a másik, ez nem. 

KI AZ A MÁRTONFFY ANDRÁS?

Tréfás! A Könyvudvarban láttam meg a könyvet, kézbe is vettem, bele is olvastam, de nem vettem meg. Könyvtárból vettem ki. De már ott, a Könyvudvarban sikerült asszociációs lánccal, figyelmetlenséggel, és felületes gondolkodással a szerző nevét duplán összemosnom másokéval. Éreztem, hogy van valami bibi, de rendre lesöpörtem az érzést, és ragaszkodtam magamban ahhoz, hogy Mártonffy András a KFT zenekar egyik tagja. Még elismerőn cöccögtem is neki, hogy milyen sokrétű egy ember. 

A helyzet az, hogy a KFT-ben van egy Márton vezetéknevű András. És van egy Lengyelffy, aki viszont Miklós. Tiszta? „Összeáll a kép, a játék véget ér...” – énekelte ugyebár az East. Ha már egy pszichopatáról olvasunk. 

Akkor lássuk, ki ez a Mártonffy András!

Coach (kócs?), tréner, angolnyelv-tanár, és egy kicsit író is. Összességében legalább huszonöt éve nyomom a felnőtt- és nagygyerek-oktatást. Tanítok, trénerkedem, kócskodom azóta is sok helyen.

2016-ban megjelent egy regényem, a címe Én, Sándor Erik – Egy pszichopata emlékiratai. Elég ütős lett, itt lehet bővebben olvasni róla, itt pedig akár meg is lehet vásárolni.

A feleségemmel két fiúgyereket neveltünk föl a nullától – illetve a mínusz háromnegyedtől – úgy nagyjából a felnőtt korig. Ezen a vonalon is megesett egy s más.

Korábban dolgoztam a térképkereskedelemben és újságíróként is, elég sok mindenbe beleütöttem az orromat. Még korábban elvégeztem a bölcsészkart angolnyelv – és irodalomszakon, aztán humánpolitikát, sőt, egy bohó évem során még az újságíró-iskolát is.

1990-ben érettségiztem –a felnőttkorom szimbolikus értelemben a rendszerváltással egyidős. Előtte eltöltöttem tizennyolc évet a változatos megítélésű, úgynevezett előző rendszerben.

Csóró, Moszkva téri, városmajori gyerek voltam, és bizony sok szépsége volt annak is. Az István kórházban születtem, három kiló, öt dekagrammal.
– írja magáról a szerző.

Kell ennél több? 

Már olvasás közben felmerült bennem a kérdés, miért írta Mártonffy András a könyvét. A honlapja választ ad rá. 

Mivel ez a könyv meglehetősen komoly érzelmeket váltott ki egyes olvasókból, jogos a kérdés: miért írtam? Két fő célom volt vele (azon a szokásos írói szándékon kívül, hogy egyszerűen le KELL írnunk a gondolatainkat).

Az egyik, hogy bemutassam az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait. Ezt ráadásul a lehető legközvetlenebb módon akartam csinálni, egyes szám első személyben. Mintha csak maga Sándor Erik beszélne. Kompromisszumok nélkül, úgy, hogy se a gondolatok tartalmát, se a megfogalmazás módját egyáltalán semmiféle korlátozás vagy öncenzúra ne befolyásolja. Meg akartam mutatni a gátlástalan, kíméletlen szektavezér legbelső gondolatait. Azt, hogy maga a pszichopata mire gondol, mit érez a világ és az áldozatai iránt.

A másik, hogy egészen konkrétan felvonultassam, részletesen elemezzem a rafinált manipuláció eszközeit. Meg akartam mutatni azokat a konkrét kommunikációs módszereket és trükköket is, amikkel egy szorongás és erkölcsi korlátok nélkül működő ember maga alá gyűri a nála kiszolgáltatottabbakat.

A Sándor Erik felfogható akár egyfajta kézikönyvnek is, amiből bárki megtanulhatja, hogyan ismerje föl az ilyen embert, és hogyan védekezzen a befolyása ellen. Hogy időben kigyulladjon a fejében a nagy, piros lámpa, még mielőtt belemenne valami pusztító és visszavonhatatlan dologba.

 Vélem, hogy a megírás gondolatához pedig a kócskodás vezette el.

A PSZICHOPATÁK

állati érdekes figurák. Vagy állati figurák? Hm... Á, dehogy, nem feltétlenül azok. De a pszichopata szóról nagy valószínűséggel az emberek döntő többségének Hannibal Lecter jut eszébe, jobbára, amikor rendőr-áldozatának feltálalja a szeme előtt elkészített saját agyvelejét. Meg az Amerikai pszichó főszereplője, Pat Bateman. Pszichopata: vagyis beteg állat, aki kímélet nélkül, trancsírozva öl, olyan nyugodtan, ahogyan más a rét virágait gyűjti csokorba. 

De ez csak a kép egyik, bár igaz oldala. Jobbára a sorozatgyilkosok pszichopaták. Azonban nem minden pszichopata sorozatgyilkos. Tudod, minden rovar bogár, de nem minden bogár rovar. Azért, mert valaki pszichopata, nem feltétlenül sorozatgyilkos. Nyilván vannak olyan vonásai, ami egy sorozatgyilkosnál is megtalálhatók, de ezek a vonások nem predesztinálják arra, hogy sorozatgyilkos legyen. 

Gyakran igen jó intellektusú, simulékony modorú ember, aki kedvességével még a szakembert is megtéveszti. A pszichopata embert leginkább a fejletlen erkölcsi ítélőképesség, a többi ember érzelmeinek figyelmen kívül hagyása, a megbánás és bűntudat hiánya jellemzi. Viselkedésszintjén a pszichopátiás személyiségvonások általában bűnözéssel, hazudozással, sekélyes érzelmi élettel párosulnak, ami gyakran a partner(ek) kihasználásával vagy promiszkuitással (=gyakori partnercsere), házasságszédelgéssel is párosul, azaz állandó hódítási, uralkodási igénnyel. A betegség okait a szakma még kutatja, vélhetőleg genetikai okai vannak. Emellett agyi működészavarokat, így a frontális (homloklebeny) és parietális (elülső és oldalsó) agylebenyek működési zavarát is elképzelhetőnek tartják a pszichiáterek és farmakopszichológusok. Az antiszociális viselkedés, illetve a fentiekben leírt tünetek gyakran már gyerekkorban megjelennek... – írja a Wikipedia.

A wmn.hu Kit nevezhetünk pszichopatának? című cikkében Szalánczi Krisztina a következőt írja. 

„Hétköznapi pszichopaták" 
Róluk viszonylag kevesebbet tudunk. A pszichopátia lehet egy tartós személyiségvonás, nagyon sok ember tulajdonsága, akik orvosi értelemben nem tekinthetők betegnek. Mégis az adott személy viselkedését, életvezetését hosszasan jellemezhetik, befolyásolhatják. 
Hallottunk, ismerhetünk házasságszédelgőket, hírhedt csalókat, állandóan ígérgető, kölcsönt kölcsönre halmozó „üzletembereket”. Akik a törvénnyel ugyan nem kerülnek összeütközésbe, valahogy mindig megússzák, de nagyon messze állnak a törvénytisztelettől, becsületességtől, mások jogainak figyelembe vételétől, az igazmondástól, a felelősségteljes viselkedéstől, és a társadalmi normák tiszteletben tartásától. Ellenben előszeretettel használnak ki másokat, szeretnek kitűnni, szerepelni. 
Él bennük a feltűnési vágy, kíméletlenül tudnak hazudni és átverni másokat. Mindezt belátás nélkül teszik, képtelenek átérezni, hogy mások kárára vannak. Soha nem izgulnak, ha lopnak, ha tartozásuk van, mert sem bűntudatot, sem megbánást nem éreznek. 
A feszültségüket azonnal a környezetükre ürítik, emiatt sem szoronganak.

Manipuláció! 
Hihetetlenül manipulatív emberek, az empátiájuk csak addig terjed, míg felmérik, mit szeretne hallani a másik fél. Ezt gyorsan megteszik, és a reakciójuk sokszor lefegyverző, megtévesztő, míg a sértett fél gyanútlanul besétál a csapdájába. Ezért is vágnak át sokadszorra másokat. 
Ők egyáltalán nem érzik át, mit okoznak ezzel, nincs belátásuk, nincs bennük megbánás. Gyakori a felelőtlen viselkedés, ittas vezetés, gyorshajtás, költekezés, melynek nincs fedezete.

„Nem szeret, nem szorong, nem tanul"
Mérei Ferenc híres pszichológusunk lényeglátó, tömör leírása a pszichopatákról gyorsan elterjedt szakmai körökben és mély igazságot takar: „Nem szeret, nem szorong, nem tanul.” Mármint a rossz tapasztalataiból. Mindannyiszor elköveti mások jogainak megsértését, áthágja a szabályokat, ebből nem okul, soha nem érzi a felelősségét. A világ valahogy úgy jó, ahogy ő látja, saját rendezőelve, szabályai szerint él. 
A pszichopaták nem csak a laikusokat képesek megtéveszteni. Sok szakember beszámolójából, esetleírásából kiderül, számukra is megtévesztő viselkedésük, manipulatív hajlamuk csapdája.

A pszichopatáknak és betegségüknek, agyi torzulásuknak tengernyi irodalma van. Ilyen például Robert D Hare Kímélet nélkül című könyve. Hare szinte kiabál az olvasóval, hogy amikor a pszichopatákról olvas, el ne kezdje keresni a környezetében a magáét, mert óhatatlanul megtalálja!

Kevin Button könyve már kíméletesebb címében és alcímében is: Sikeres és bölcs pszichopaták (Élettanulságok szentektől, kémektől és sorozatgyilkosoktól) Na, jó a végén kibújik a szög a zsákból, de ez a könyv azt mondja, hogy a pszichopata is lehet értékes, kreatív, bölcs, stb. ember, ne húzzuk le egyből a vécén. Vagy zárjuk el a társadalomtól. 

Szóval van választék bőségesen, tulajdonságokban, módszerekben és lehet hozzáállásban is. Nem véletlen, hogy pszichopatáék olyan népszerűek művészet szerte. Hálás téma. Főleg mert félelmetes. És ami félelmetes, az valahogy vonz is egyben. Ha nem így lenne, éhen halnának a horror-gyártók és sokan mások. 

A VALLÁS, A SZEKTÁK ÉS A DIKTATÚRA

Nos, ez sem hálátlan téma. Mert a ma emberének a fejében a vallásos emberekről kialakult sztereotípiákról egyből a következők jutnak eszébe: a bezártság, az elzárkózás, a pénzéhség, a bigottság, az ostobaság, a meggyőzhetetlenség, az elfojtások tömkelege, a műveltség és az információk hiánya, a szolgalelkűség, az elvakultság, a társadalmi alsóbbrendűséggel párosuló felekezeti gőg, az agymosás (kifulladtam, nem is sorolom tovább, pedig lenne még bőven ötletem). Aki egy vallásban felül van, az vagy hideg, számító gazember és visszaél mások jóhiszeműségével vagy maga is végtelenül korlátolt és ostoba. Aki pedig alul van, az minden a fenti felsorolásban van, és minden egyéb rossz, amit már nem győztem beleírni. 

A sztereotípiák nem igazak, de nem is alaptalanok. Természetesen hihetetlen ostobaság lenne minden vallásra, közösségre, minden hívőre alkalmazni a jellemzőket. De sajnos voltak/vannak olyan egyházak, közösségek, amelyek több mint kimerítik a fenti jellemzőket. Nyilván elsőre mindenkinek Jim Jones Népek Temploma nevű öngyilkos vagy David Koresh háborús szektája jut eszébe. A maiak közül pedig úgy gondolom, az utca embere egyből a Vidám Vasárnapra asszociál. A második-harmadik befutónak pedig a szcientológiát és a Jehova Tanúit gondolom. Az utóbbi tök a dinnyeföldön, mert míg az előbbiek esetében mindig állt egy karizmatikus vezető a közösség élén, addig... hopp, voltaképpen a Tanúknál is volt egy Joseph Smith. Igaz, a XIX. század végén. Míg a többiek XX. századiak. (Ajánlott olvasmány a téma farvizén: Borovička – Sátáni istenek szektái.)

A fentiekhez hasonló vallásos jelenségekhez óhatatlanul kapcsolódik az agymosás fogalma. Ahogy a felsorolásba is beletettem.

Az agymosásról sokak és többek között Dominic Streafeild írt egy érdekes könyvet, nem meglepő módon Agymosás címmel (amiről viszont meglepő módon nem készítettem olvasónaplót). A másik könyv, amit a témában megemlítek Drábik János Tudatmódosítás című vaskos kötete. 

A vallást azért is hálás dolog összekapcsolni az agymosással mert Bibliában vannak félreérthető és félremagyarázható szakaszok a hívő egyén és a családja kapcsolatáról. Vagyis ha egy vallásos közösséghez csatlakozó egyén életmódja, életformája vagy akár csak az életének egy apró szegmense gyökeresen megváltozik, a külvilág szemében máris szektás, agymosott, önmagát feladó személyiséggé változik. Ami egyfelől érthető. Másfelől könnyen lehet, hogy irdatlan butaság. Hogy csak ezt a hirtelen eszembe jutó, nem vallásos példát említsem: a kocsmai barátok körében mire számíthat az az ivócimbora, aki a mája kímélése, a családja és a munkája megőrzése végett teljesen leteszi a poharat? Vagy ha valaki a mindenevőből vegánná (semmiféle állati eredetű táplálékot nem fogyaszt) válik. Egy mai, átlagos, mindennapi ember számára a vallás értelmetlen zagyvaság, a papok és lelkészek pedig becstelen, pénzsóvár pedofilok, akik a saját céljaik érdekében agymossák a hívek elméjét. Ami lehet igaz is. Meg lehet bődületes butaság is. 

Mert az, hogy vallásos közösség, nem automatikusan vonja magával mindezeket. Tudom, hogy van, akiknek dehogynem, de akkor sem. Tapasztalatból tudom. 

Vagyis valóban vannak/voltak pszichopaták által kitalált, irányított vallásos képződmények. Mártonffy András könyvében ez a kiinduló pont.

Meg az, hogy ezekben a szektákban véresen szigorú diktatúra van. Ami egy érdekes dolog. Mármint a diktatúra. Egyfelől mindenki utálja, mint a... Mert kötelező az egyen-gondolkodás, mert mindenki csak azt teheti, amit szabad, mert nincsen szólásszabadság, mert imádni kötelező a vezért, mert, mert, mert... Másfelől az emberek döntő többsége nem igazán tud élni a szabadsággal. Igénylik az útmutatást, az irányítást. a karizmatikus vezetőt, akire felnézhetnek, akit isteníthetnek. Figyeld csak a sztárokat, színészeket és főleg a rockzenészeket! 

Ő, SÁNDOR ERIK

A könyv főhőse egy nagyon okos, előrelátó, hidegen számító, a lelkében, szívében mindenkitől távol és felett álló, pszichopata, Sándor Erik. A neve két világhódító nevéből, Nagy Sándoréból és Vörös Erik nevéből áll össze. Vagy legalábbis így magyarázza a főhős. Egyes szám első személyben. 

A regény Erik története, felemelkedése, tündöklése és bukása. Miközben olvassuk, nyúlhatjuk lefelé a módszereket és az ötleteket minden téren. Mondom, gyorstalpaló pszichopatáknak a felemelkedéshez.

Görög származású, a görögségnek minden pozitív genetikai hozadékával, bár testalkatilag nem egy Adonisz. „Csak” nagyon vonzó arcberendezésű férfi. S ezzel már kamaszként is hódított, a nők minden generációjában, természetesen bizonyos életkori határokkal. Minden esetre az érett nőkkel való kapcsolat tapasztalatait bőven begyűjtötte. Ki is használta vastagon. (Vastagon... érted!) 

Szóval Erik egy jóképű, minden porcikájában pszichopata fiatalember, aki az embereket semmiképpen sem embertársnak, hanem puszta eszköznek tekinti a céljai eléréshez. A célja pedig a hatalom, a sok pénz és az általa lenézett munkák megvetése. Lenézett munka: minden, amihez gürizni kell, amit becsületesen végezhet, amiben nincsen játszma és amihez minden reggel fel kell kelni és adott helyen adott időt el kell tölteni. Vagyis Erik sok pénzt akar, és mindent, ami azzal jár, nőket akar, ha lehet minél többet, minél változatosabban, és akkor dolgozni és azt, amikor és amit ő választ magának. Kizárólag jelentős pénzért. 

Erik hamar rájön, hogy milyen könnyen, milyen egyszerű módszerekkel uralkodhat az emberek felett, hogy milyen hatékonyan képes kihasználni a gyengeségeiket, a gyarlóságaikat, a jellemhibáikat, a vágyaikat és az emberismereti hiányosságaikat.

Azt is hamar felismeri, mint a harcművészek, hogy mások befektetett energiáit milyen egyszerű ellenük fordítani vagy csak simán kihasználni. S mindebből nagyon hamar arra a felismerésre jut, hogy voltaképpen mindennek a legjobb keretet egy vallásos szekta biztosít.

Mivel szép is, meggyőző is, karizmatikus is, okos is, igen könnyen szerzi a híveket, és igen könnyen összedob egy nesze semmi fogd meg jól, de piszok jól hangzó tanítási rendszert is. Attól óvakodik, hogy a kereszténységbe belemásszon: túl nagynak tartja a konkurencia. A divatos áramlatokhoz fordul, a tanításának az alapja az Ősszellem lesz. Ehhez hozzátesz néhány divatos, spirituális, new age-körökben bevett fogalmat, és kialakítja a tanítását, a maga terminológiáját is. Miközben tiszteletre méltó rendszerességgel és libidóval teszi magáévá a szektája nőtagjait. És rakja szorgosan egymásra a befolyó, egyre vaskosabb bankjegy-kötegeket. 

Mondjuk attól az érzéstől nem tudtam szabadulni, hogy bár a mintavétel alanyának nagyon sok vallásos csapat magától adja magát, de a szerző egészen biztosan olvasta Bartus László Fesz van! című könyvét Sándor atyáról és az ő vidám gyülekezetéről. Ami könyv vagy igaz, vagy nem, de több minden visszaköszönt belőle Erik történetében. Az alapmetódus pedig ezerrel. 

A KÖNYV MINT REGÉNY

Mártonffy András jó könyvet írt. Több szempontból jót. Nézzük előbb a szöveget. Gondozva volt, ez az első, ami feltűnik. Van benne néhány elütés, de valóban csak néhány.

A megfogalmazás gördülékeny, élvezetes, következetes, egyáltalán nem érződik rajta, hogy egy első és ezidáig egyetlen könyves szerzőről van szó. A történet felépített, logikus, Erik személye, pszichéje konzekvens, amit mond az pedig teljesen hihető, ha visszataszító is. 

Mindvégig pörgős a történet, kellőn (hogyan is van a moly.hu-n a sokak által alkalmazott „szakszó”?) beszippant, és el nem enged. S lám, ennyire képes rá. Utoljára hasonlót a Mesterségem a halál olvasásakor éltem át: akkor drukkoltam a főhősnek, hogy legyenek ötletei a még hatékonyabb tömeggyilkosság végrehajtásához. Aztán megráztam a fejemet, hogy mi a francért is drukkolok neki? Itt meg neki láttam, hogy átvegyem Erik helyiértékeit. Bakker, hogy biza'!

Ezáltal még az is megbocsátható, hogy amikor eljutunk a történetben a szekta megalapításáig, néha volt olyan érzésem, hogy az író maga elé tette a szektavezérek hét parancsolatát, és annak megfelelőn megírta a könyvet. Nem baj ez.

Illetve egy kicsit azért igen, mert a könyv az elejéhez képest onnantól egy kicsit, hm, felsorolás-szerűvé válik a történet. Simán talpon marad a történet, csupán picit megtörik a történetmesélés folyamatossága azzal, hogy Erik többször pontokba szedve felsorolja a módszereit. Sokkal ügyesebb, amikor nem ő sorolgat, hanem a gyakorlatban derül ki a mit hogyan. De félreértés ne legyen: egyáltalán nem lesz unalmassá Erik története,, Mártonffy úr simán élettel töltötte meg a „felsorolást” is.

Külön szerencsés megoldás volt, hogy Erik sztorija nem egy teljesen lineáris történet. Akkor kapcsolódunk be az életébe, amikor először és utoljára alkalmazott lesz és eljutunk a szektavezér dicsőségének a csúfos elszállásáig, de vannak közbeiktatott fejezetek, amelyekben megismerjük Erik gyerek és kamaszkorát, a családját és az első pénzszerzéseit. A visszatekintő fejezetek teljesen szervesen és logikusan épülnek a fősodorba, és mintegy háttért adnak Erik személyiségének a kiteljesedéséhez. Bár a szekta-dolog pörgősebb, akciósabb, nekem mégis ezek a részek tetszettek legjobban.

Aztán az egyik, Erik családjában lezajló jelenetnél arra is felfigyeltem, hogy milyen kifejezők a leírások. Erik teszetosza, üres életű édesapjának a bemutatása, leírása. Az édesapa bemutatása, tartalmatlan proli-büszkesége, lecsúszása kódolt, mégis szívfacsaró, plasztikus és szagokkal teljes. Vagy csak túl nagyot kellett nyelnem, mert túlon-túl ismerős volt ami történt vele, az apával... (Van még nekem is mit feldolgoznom. Bár, ha harminc év alatt nem sikerült teljesen...)

Azért az odaüt, amikor a végén Erik felsorolja, miért nem bán semmit sem. Két okból vág földhöz. Egyik felől azért, mert valóban, ki mondhat magáénak olyan életet mint ő, kinek van akkor és olyan nője, amilyet akar, és aki készségesen kiszolgálja a szexuális étvágyát? És kinek van annyi pénze, hogy nem is tudja mennyi? És ki az, akihez szinte magától ömlik a lóvé, tennie is alig kell érte valamit? Mások oldalról azért is K. O. ez a szakasz, mert lehet gondolkodni, Erik most, a dolgok végeztével magát is vaskosan átvágja-e ezzel a magyarázattal, netán próbálja megmagyarázni magának, miért jobb neki, mint azoknak, akik ekkor körülveszik vagy valóban úgy gondolja, ahogyan mondja? 

A regény trágár. Szókimondó. Permanensen, de nem feleslegesen, és semmiképpen nem öncélún. Erik akkor trágár, amikor arra szükség van, amikor a trágársággal kiemel, megindokol valamit. Vagyis a trágárságának dramaturgiai szerepe van.

A KÖNYV MINT TÁRGY

Minden szempontból kifogástalan. Több mint megfelelő a mérete, kemény borítós, kötött darab, könyvjelző van benne (!), pompás a tördelése, kiváló a belső tükör és megkapó a borító is a fekete tónussal, az ördögien füstölgő szemöldökű fiatalemberrel. 

A könyv címét három sorba tördelték, és a sorok között pirossal van ott az alcím, hogy helyre tegyen, nagyjából miről is lesz szó. A magam részéről a három sor között nagyobb térközt hagytam volna, hogy feltűnőbb legyen az alcím, de spongyát rá.

Vagyis az Én, Sándor Erik tárgynak is remek! 

A Maximum Bonelli,

ahogy erről egy másik helyen már írtam, egy olasz képregény kiadó. Amott ezt írtam:

A főhős

Arról, hogy van itt még egy Benelli-képregény, és a főhőse ennek sem szuperhős, abból a Superman, Batman ésilyesmi fajtából, hanem mégis az, James Bond- vagy Ethan Hunt-ágán, összekutyulva egy kis Indiana Jones-szal, meg Sherlock Holmes-szal, és már majdnem teljesen képben is vagyunk.

Mercurio Loi a főhős neve. Hogy pontosan kicsoda, micsoda ő, azt még az első kötet után sem sikerült belőnöm. Kicsit kalandor, kicsit piperkőc, kicsit tudós, kicsit nyomozó, de ebből a piperkőc az, ami teljesen egyértelmű. Egy negyvenes-ötvenes pasi, végre egy nem jóképű, kicsit szopott nudli feje van, nem muszkli-király és nem legyőzhetetlen. Vagyis esendő. Nagy erény. De van agya, van tudása és van logikája. 

A rajzok

Rómában él, a XIX. században. Lenyűgöző helyszín és kor választás. Amikor először belelapoztam a füzetbe, nem tűnt fel, csak olvasás közben, hogy mennyire jók, részletgazdagok a a rajzok. Mostanság több olyan képregénnyel találkoztam, Blacksad, Saga, Morgan Lost, amelynek a rajzai nem csupán ötletesek, kifejezők voltak, hanem kimondottan szépek is. Nézd csak az alábbi rajzokat!

Vagyis nincsen semmi baj a rajzokkal, igaz, kétszer kell rájuk nézni, hogy kiadják a finomságokat, de aztán nem adják nehezen magukat, és van mit nézni. 

A történet

Egyik oldalról érdekes, izgalmas, ötletes. Három ember zuhan le pár éjszakán belül az Angyalvár tetejéről, s mindhárom kísértetet látott előtte. (Mondjuk most elgondolkodtam, hogy ha mindhárom meghalt, honnan tudják, hogy mit láttak előtte? Hm...) Ráadásul ugyanazt a kísértetet. Mercurio Loi és a jobbkeze, a fiatal Ottone nyomozni kezdenek. Lesznek itt titkos társaságok, titkolózások, lesz harc, lesz meglepő, bár némileg sánta megoldás is, de mert azért tudjuk, hogy mesét olvasunk, elfogadjuk a végső kimenetelt és örülünk. Ugye, Vincent? Ráadásul van főgonosz, akinek a célja bár annyira világos, de azért butának ő sem buta. Csak Loi okosabb. S közben lehet szorítani neki és Ottoné-nek. 

Ennél többet egy ilyen történetről elmondani galádság lenne. 

Vagyis van történet. Nem is rossz, de nem is lenyűgöző. De összeadva a képregény küllemével, a külcsín és a belbecs azért összehoz a képregénynek egy erős 3,5-es értékelést. Tetszett, örülök, hogy a kezembe került, de mégsem lennék sokkal kevesebb, ha nem így lett volna, és nem fordulok orvosomhoz, gyógyszerészemhez, pszichológusomhoz, ha a folytatással nem találkozunk. De ha mégis, semmiképpen nem hagyom majd ki. 

A kiadvány mint olyan

minőségi. A5-ös formátum, vagyis kényelemesen kézben tartható, nézegethető. A betűtípus és méret jól megválasztható, olvasható. A kötés-margó viszont elég szűkre sikerült, a képek kicsit eltűnnek, s bár kivehetők, kár, hogy nem élvezhetők teljesen. 

GooBo, 2019, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072595 · Fordította: Koszoru Péter

MILYEN NŐK TETSZETTEK?

Szerelmetesfeleségtársam egyáltalán nem törékeny. Kezdettől fogva, úgy a második pillanattól láttam és imádtam, hogy mindenhol van rajta mit fogni. Nagyon kedves volt minden érzékszervemnek. Ez tizenkét év után is így van, pedig már látjuk egymáson „az arcunkra szőtt változó időt” (Vö.: Ossian: Régi láng).
– Csak azért mondod, mert szeretsz! 
Elgondolkodtam, tényleg, és úgy válaszoltam. 
– Nem csak azért. 
Nyilván benne van az is, hogy szeretem. De ezért is szeretem, s nem csupán azért tetszik, mert szeretem.
– Figyelj, vagy kívánatos vagy, vagy pedig boszorkány! Nincs más lehetőség!
– Boszorkány? 
– Különben hogy a viharba szerethetném a testedet is tizenkét éve, és hogyan okozhatna még mindig esztétikai élményt, ha látom a formáidat? 
– Nem vagyok boszorkány!
– Akkor szép vagy! 
Legyintett. 
– Szereted a nőket. Te mondtad, hogy minden nőben van valami szép. 
– Csakugyan így van... Na, jó, majdnem mindegyikben... És nőnek kell lennie, nem pusztán nőneműnek. De egyébként, ahogy visszagondolok, már kamaszkoromban is tetszett, ha egy nő nem ropi. 
– Bizonyítsd be! 

Kamaszkoromban gyűjtöttem a kártyanaptárokat. A csajosakat pláne. Sajnos már egy sincs meg belőlük. Illetve egyet megtaláltam egy Könyvmegállós könyvben. A birtokomban volt kamaszkorom elején is. Ez a hölgy tetszett világéletemben. Csak a feneke lehetne még gömbölyűbb...

Ziccert adott. Lett rögtön három példám is. Az első a remek olasz, Jézus korában játszódó filmvígjáték, A lator női főszereplője, Edwige Fenech, aki már kamaszkoromban is roppantul megragadta a képzeletemet. Nem mondom, hogy csak miatta néztem meg rengetegszer a filmet, de mindenképpen benne volt az okok között. 

Aztán volt egy másik kedvenc modellem is. Róla egy Ági nevű barátnőmtől kaptam egy képeslapot. Tizenhat-tizenhét lehettem. A képeslap szövege nagyon pimasz volt. Ági éppen nyaralt valahol, onnan küldte. A szövege, ami meglehetősen felgerjesztett, Így szólt:

Tetszik? Mifelénk csak ilyen képeken látni a napot. De azért a kép még nem mindenben pótolhatja a Valódit, igaz? [...]

Nem mondtam: a szöveget Ági írta. A piros fátylas hölgyről volt egy komplett, tizenkét hónapos falinaptáram is, minden hónaphoz más-más fotójával, ami már akkor régen lejárt ugyan, amikor a birtokomba került. De ki a csudát érdekeltek a dátumok? Azokon a képeken még jobban látszott, hogy a hölgynek mindene meg van, ami kell, s nem törik el, ha az ember erőteljesebben ránéz. Én bőven ránéztem. Hajjaj!

Na, és a slusszpoént a végére hagytam. Hétéves voltam, amikor Óbudára költöztünk. Amikor először beteg lettem, és elvittek a vörösvári úti gyerekrendelőbe (a Harrer Pál utcában akkor még nem volt), Annyira tetszett a rendelő előtti szobor (még mai is ott van), hogy alig tudtam a szememet levenni róla. Utólag tudatosult, hogy az ízlésem már kezdetben is rímelt a mostanira. Na, és a Pala! A Palatinus strand. Imádtam sorban állni a pénztárnál. Ezért, nézd csak  a harmadik képen! Az első kettőn a gyerekrendelős szobor van.

A NŐK VÉLEMÉNYE ÖNMAGUKRÓL

És akkor most itt van egy könyv, amely már a címében is provokatív.. Duplán. Először azért, mert a szerzője valami x-dik diéta atyja. Mondom: diéta. Erre ír egy könyvet, amely arról szól, hogy a gömbölyű nő a szép. Másodsorban azért provokatív, mert az ember azt gondolná, hogy persze, a gömbölyű a szép, de azért ez elsősorban esztétikai kategória. Ha valaki a ropi nőket szereti, hát legyen neki, maximum több marad. 

S azért itt álljuk meg egy pillanatra, jó? Nem mondom, hogy nem találkoztam olyan nővel, aki elégedett lett volna magával, mert volt legalább egy, maximum kettő, de azért meg kellett állapítanom, hogy ebből a szempontból a nőkkel baj van. Komoly baj. Ugyanis egy nőnek nem elég, ha a pasija azt mondja, lett légyen bármilyen komoly a kapcsolat, hogy neki úgy tetszik, úgy szép, ahogyan van, elhinné, és simán sütkérezne a férfi imádatában, netán elégedetten mutogatná a pasasnak, mintegy jutalmul, hol mennyire szép, ami ennyire tetszik. A legtöbb nő ilyenkor némileg zavartan tiltakozni kezd, mindet tudó mosollyal legyint, és egy szót sem hisz el az egészből. 
– Persze, csak azért mondod, mert dugni akarsz!
És férfi nincsen, aki erre szívből tiltakozna, mert persze, melyik ne akarna, naná! Csakhogy a dicséret, az elismerés, az elégedettség a nővel nem elsősorban és nem kizárólag erről szól, hanem egy valós esztétikai elégedettségről. Amit a nő nem hisz el. 

De oka van, miért nem hiszi el. Amikor a baráti körben egyszer erről a kérdésről beszélgettünk, volt ott néhány böcsületes hölgy is. Ez a néhány megegyezett abban, hogy persze, csuda jól esik egy ilyen elismerés, de nem elég, mert a nő nem elsősorban a férfiak akar tetszeni, hanem saját magának. Csakhogy ilyen állapota egy nőnek sincsen (kivéve azt a kettőt, aki elégedett volt magával). Vagyis bárhogyan is törhetjük magunkat, mi férfiak...

– Egy tízes skálán te hányasra értékelnéd a külsődet, kedvesem?
Nem kapkodta el a választ, töprengett egy kicsit. Jobbára megfontolt. 
– Hármasra.
– De szereted, ha olvadok a látványodtól, ugye?
– Persze! Követelmény!
– Vagyis azt várod tőlem, hogy rajongjak érted, csodáljak és imádjak egy ótvar rusnyánál alig szebb külsőt, Hármaska? 

Rögtön adódik a kérdés, miért nem hisznek a nők a férfiaknak? Ahogy mondtam, a legtöbb nő önmagát jelöli meg viszonyítási pontként. Okos érvelés, mert hogyan lehetne vitatkozni azzal, hogy hiába is minden hódolatunk, ha egyszer ő nem érzi jól magát a bőrében? Az evidens kérdés, amit eléggé el nem ítélhetőn soha nem tettem fel: miért nem? Mert vannak elfogadható érvek és vannak elfogadhatatlanok. A kulturális és társadalmi nyomás, a médiából, a reklám- és divatiparból levett példák és követelmények az elfogadhatatlanok közé tartoznak. A probléma csak az, hogy a nők nincsenek azzal tisztában, hogy az önmaguk elé állított mércének jobbára semmi köze a valósághoz és pláne semmi köze a belénk kódolt ösztönökhöz. 

Nem beszélek ám félre, máris a könyv mondanivalójánál vagyunk! Ugyanis az író dokinak az a fő mondanivalója, hogy a modern kor lányait, nőit, asszonyait hihetetlen erővel és roppant ostoba módon befolyásolja a fogyasztói társadalom, annak fő eszköze, a média. Mindenhonnan az folyik, azt nyomatják ezerrel, hogy a ropi nő a szép. Azt, hogy az a nő, akinek van egy kis pocakja, akinek nem átlátszó a combja, annak esélye sincsen a szerelem-piacon az érvényesülésre. Azt, hogy a férfiak a vékony, törékeny, hústalan, gömböly nélküli nőket szeretik.

Na, itt van mindjárt ez a Bridget Jones-dolog. A könyvben, ugye, a hölgy túlsúlyos. Van olyan. A főszerepet megkapó Renée Zellweger-nek komoly hízókúrába kellett fognia a szerep miatt. A végeredmény a baloldali képen látható, tessék, itt a túlsúlyos, kövér Bridget Jones! 

Most újra lassítok, és újra elmondom, ismét nem csupán és pusztán esztétikai kategóriákról van itt szó. Arról nem nyitok vitát, hogy lehet, van akinek Bridget alakja tetszik jobban, s lehet olyan, akinek Zellweger a szerep után (a jobb oldali képen). Nem erről, hanem arról az álnok sugallatról van szó, hogy Bridget elfogadhatatlanul kövér, tehát abszolút esélytelen a piacon. (Tényleg, ha már itt vagyunk: meglepő volt, hogy a könyvben/filmben Bridget nem egy tuti fogyókúrával fogja meg a pasit/kat. Vagyis a példának, most fogtam fel, vegyes az alkotás, mert jó is, meg rossz is. Mutat egy „kövér” nőt, akinek a megformálásáért Zellweger tizenöt kilót hízott, de aztán elmondja, hogy kövéren is lehet pasit fogni. Szavazzunk bármelyik nemből, kinek melyik a fajsúlyosabb üzenet?

A jelen írás alanyát jelentő könyv szerzője már az első két oldalon világossá teszi, hogy eszébe sincsen a esztétikáról vitatkozni. Ha csak ezt akarná, két oldalon letudná, hogy neki milyen nők tetszenek, aztán slussz, készen is lenne a könyv. Ehhez képest írt kétszáznegyven oldalt. Miről? Ez a nagy kérdés!

AMIÉRT A NŐ OLYAN, AMILYEN

A szerző számára nem kérdés: a nő azért olyan, amilyen, szőrtelen, csak a megfelelő helyeken nem az, nagy mellű, széles csípőjű, szemből is szeretkezni tudó, nincsen párzási ideje, mert mindennek evolúciós oka van. (Oké, részemről nem hiszek az evolúcióban, de amit mond, roppant érdekes). Megpróbálom összefoglalni. 

Az emberi agy arányaiban a legnagyobb az élővilágban. A nagy agyért nagy az ár: az embergyerek hihetetlenül gyámoltalan, az emlősök közül ő szorul legtovább segítségre. Ezért az anyának nagyon sokat kell foglalkoznia vele. Emiatt nem volt képes a vadászatra, bármilyen emlősnél jobban rászorult a hímre. Aki nem szívesen melózott többet, csak azért, mert gyereke volt. Az ősnőnek magához kellett kötnie az őspasast. Az állatvilágban a párosodás hátulról történik, a majmok többségének éppen a fenék része szőrtelen, hogy kiemelje a hímek számára a vulvát. Az ember felegyenesedésével ez a hívogató eszközt megszűnt, a vulva  eltűnt”. Megnőtt viszont a mell, mint sztenderd hívogató eszköz, kiszélesedett és párnássá vált a csípő (erre sincsen máshol példa), a szőrzet eltűnt, hogy kiemelje a nő formáit a csupaszság, csak ott maradt meg, ahol annak szexuális tartalma van (igen, a hónalj is ilyen, csak ez a fránya társadalmunk menekül a szagok elől: az ember a rengeteg tisztálkodás után mesterséges szagokkal, állati mirigyek kiváltotta pézsmával illatosítja magát, holott...), például az a kis háromszög mint kötelező útirány jelzés mutat a női nemi szerv felé.

Távoli európai országban élő barátainknál voltunk, és a férfi és nő között működő kémiáról beszéltünk a háziasszonyunkkal. Megállapodtunk abban, hogy náluk is, nálunk is működik. Szerelmetesfeleségtársam bármikor, bármilyen izzadtan is kérdezte tőlem, hogy nagyon büdös-e, még nem volt alkalom, hogy annak éreztem volna. A háziasszony lecsapott erre:
– Igen, pontosan! Férjuram például soha nem büdös!
Férjura, mint a filmeken, ebben a dramaturgiailag megfelelő pillanatban lépett be a lakásba. Futásból érkezett. Fogyni akart, ezért valami mulatságos alufólia-ruhában érkezett meg. Amikor azt levette magáról, a talpunktól a homlokunkig beborított miket az izzadtságának valami embertelenül penetráns szaga. A gyomrunk liftezett. 
A háziasszony büszkén nézett ránk: 
– Na, ugye, hogy nem büdös? 
Voltunk ilyen kapcsolatban:
– De, de, de! Az! Azonnal nyissunk ablakot! Ez a kémia, erről beszéltünk! Neked nem büdös.
Férjeura csak állt közöttünk mosolyogva. 
– Büdös vagyok nagyon? – kérdezte, és levette a cipőjét is... 

 Az ember, a szemből is közösülő állat feltalálta a szeretkezést, a szimpla párosodás helyett. Azzal is, hogy az aktus közben látja a másik arcát, s azzal is, hogy rájött a csókolózás jelentőségére. Gondolkodtál már azon, hogy a csók miért izgató szexuálisan? Ki mit érez a szájában? S feltalálta az orális szexet is, igen. A hímnek/férfinak nem volt már mindegy, hogy melyik nősténnyel párosodik, és ugyanígy járt a nőstény is a hímmel. Nagyon lecsupaszítva ez a lényeg.

Minden nemi jellegnek komoly oka, indoka van. A nő gömbölyűsége egyfajta elsődleges jelzés, hogy nőről van szó. Egy épelméjű ember nyilván felismeri a vele szemen álló ember nemét (bár manapság ár ez sem teljesen bizonyos), de a gömbölyűség jelzése egészen ősi korokból, egészen mélyen belénk vésődött, teljesen ösztönös vágyakat mozgat meg. 

A GÖMBÖLYŰSÉG A KOROKON ÁT

Dukan tesz egy villámsétát a történelmen át, és áttekinti a korok és ízlések kérdését. Arra a következtetésre jut, hogy a művészet tanulsága szerint minden korban a teltebb, gömbölyűbb nőket részesítette előnyben a férfi nem. Becsületesen elmondja, hogy voltak tájak és időszakok, amikor az ábrázolásokon vékonyabb nők jelentek meg (Egyiptom, keresztény középkor), de ezeknek az ábrázolásoknak jobbára vallásos oka volt. Összefoglalva: milyen már egy szexuális vágyakat kiváltó Szűz Mária? 

Teszünk egy rövid sétát az őskortól egészen napjainkig. (Érdekes, hogy a willendorfi Vénuszt meg sem említi.) A legfőbb lépéseket az alábbi galériában tekintheted meg (érdemes, van benne fotó is). 

A könyv olvasása közben nagyon komoly hiányérzetet okozott a képek hiánya. Nagyon jó lett volna azonnal rápislogni a példákra, amiket a szerző hoz. Sokáig nem is értettem, hol lehet az a határ, ami szerinte természetes és szép, illetve már valóban túl sok egy táplálkozásszakértő orvos megítélése szerint is?

Itt vannak, ugye a képzőművészet példái. A Maillol-szobrok esetébe nagyon lelkes volt. Aztán valahol a könyv háromnegyedénél azt mondja, hogy szerencsére a filmek, vizuális mivoltuknál fogva inkább a szintén vizuális tartalmuk miatt inkább a férfiakat szólítják meg. S megemlíti három színésznő nevét, akire szerinte nincs férfi, akiknek a láttán ne futna össze a szájában a nyál. Ők azok. 

Mondjuk a magam részéről látok némi ellentmondást Maillol női alakjai (hogy Rembrandt-ot és pláne Rubens-t ne említsem) és a színésznők alakja között, de spongyát rá!

A GÖMBÖLYŰSÉG BUKÁSÁNAK OKAI

Dukan megállapítja, hogy a soványság kultusza csak a XX. században, a második világháború után,a jólét korában terjedt el.

A szerző az okot a feminizmus és a fogyasztói társadalom kialakulásában és térhódításában leli meg. Azt mondja, hogy a feminizmus erőre kapásával a kezdeti nagyon helyes célok később gellert kaptak. Az egyenlőséget felváltotta az azonosság jelszava.

A jóléti társadalom pedig a fogyasztásra épül, a fogyasztáshoz pedig pénz kell: egyre több nőnek kell dolgozni menni, hogy az igények kielégíthetők legyenek. Manapság pedig nincs már család, amely a régi, hagyományos modellen nyugodna. A nők a munka birodalmában felzárkóztak a férfiak mellé, ugyanazokat a munkákat végzik, mint amazok. A nők férfias ruhákat kezdtek hordani. Aztán erőre kapott az uniszex, majd a konfekció forradalma és diktatúrája. A konfekció termékek pedig a soványság kultuszára építenek, a nőies nők egyre kevésbé találnak maguknak megfelelő ruhákat, így egyre inkább úgy érzik, velük van a baj. Holott a konfekció-ruhákkal. 

– Nem, Morzsám, ez sem jó rám – vette le a próbafülkében a sokadik nadrágot szerelmetesfeleségtársam. – Ha derékban jó, csípőben szűk, a combomra fel sem jön. Nagyon el vagyok szabva.
Morzsája, azaz én, aki a családi legendárium szerint kaptam ezt a nevet (nem a méreteimre utal, hanem a Futrinka utca bölcs, okos és kedves kutyájára) meg csak néztem bambán.
– Dehogy vagy elszabva, így vagy gyönyörű! 
Most már tudom, miről van szó. 

Dukan megemlíti azt az apróságot is, hogy a divat világában a tervezők között statisztikailag sok a homoszexuális férfi, akikek az ízlésvilága nem a nőies formák felé hajlik. Ezért nem a ruhákat tervezik nőiesre, hanem a ruhákhoz keresnek megfelelő modelleket. Kezd bezáródni a kör. S akkor még nem tettünk említést a számítástechnika csodájáról, amellyel a modellek, színésznők fotói kények-kedvek szerint, a valóságtól teljesen elrugaszkodva változtathatók. A média tehát ezerrel nyomja a soványság kultuszát, és kampányol minden lehetősége szerint a valóban nőies formák ellen. 

Dukan 2003-ban még azt írta, a vég az lesz, amikor a természet által alkotott alapállás megszűnik, a nemek egyformák akarnak lenni, és talán már az sincsen messze, amikor egy adott nem tagjai a másik nem jellemzői szerint akarnak élni, akár operációk árán is... S lőn. 

KÖVETKEZMÉNYEK

Nos, azok gyászosak. A nők számára egyenes út a teljes frusztrációba. Rajtuk keresztül pedig a férfiak számára is. 

Dukan táplálkozás-szakértő, vagyis igen bőséges tapasztalata van arról, hogy hány és hány nő fejében kavarodtak össze teljesen a dolgok.

Ahogy mondtam, Dukan nem az elhízásról  beszél. Nem arról, amikor valaki a zsírtól már mozogni sem tud. Tisztában van azzal, hogy az elhízás komoly negatív hatással lehet az egészségre. De azt hangsúlyozza, hogy manapság a nők döntő többsége teljesen összekeveri az egészséges gömbölyűség fogható zsírpárnáit a kóros kövérséggel. S tapasztalata megegyezik az enyémmel: a nők döntő többségét nem a férfiak akarják lefogyasztani. Az ő ösztöneik teljese jól működnek, s az ösztöneik azt mondják nekik: a nő gömbölyű. 

– De nézz már rám, hogyan nézek ki! – fakadt ki Lujza (nevezzük így, mert ilyen nevű ismerősöm soha nem volt). Többen ültünk a szobában, három házaspáros. Ránéztünk. Lujza az én ízlésem és a harmadik páros férfi tagjának is valóban sok volt. A mintegy százhetvenötös magasságához képest igen tekintélyes méretekkel rendelkezett. Nagyon bőven volt melle, igen-igen vaskosak voltak a karjai, a hasa igen tolakodóan gömbölyödött, redősödött, oszlop-combjaira épületet lehetett volna rábízni, s az épület súlya alatt a vádlijai sem rogytak volna meg. Mi ketten a Lujzában nem érintett férjjel voltaképpen egyetértettünk vele. A férje nem. 
– Igen, van rajtad felesleg. De így szeretlek, így kívánlak, ahogyan vagy! Nekem így tetszel!
Lujza és a férjura úgy évente kétszer-háromszor éltek házaséletet. Nem a férjen múlt, gondolhatod! 

Viszont a nők fogyási kényszere a férfiakat sem hagyja érintetlenül. A média befolyása elől természetesen ők sem tudnak kitérni, valamit mert bennük is nyomokat hagy a társadalmi nyomás. Másfelől azonban az ösztöneik egészen mást mondanak nekik, mit amit a média sulykol, illetve amit a környezetük váradalma. Ahogy Dukan fogalmaz: más alakú nővel mennének társaságba és megint másik alakúval az ágyba. 

De ez a kisebbik baj. A szerző tapasztalata szerint azok a nők, akiken van gömböly, van egy kis súlyfelesleg, de hisznek a médiának, a társadalmi esztétikának: szégyenlősek. Szégyellik a testüket, mert elégedetlenek magukkal. S ez a szégyen az intim szférában is visszafogottá, szégyenlőssé, tartózkodóvá teszi  őket. Nem vetkőznek a férjük kedvéért, nem mutogatják magukat az egyébkét szerető és minden porcikájában vizuális párjuknak. Ők azok, akik ha lehet, még a villanyt is lekapcsolják, ha tehetik. (Érdekes kontraszt, amit Dukan megállapít: az orvosi praxisából eredő tapasztalata szerint azok a ők, akiken valóban tagadhatatlan súlyfelesleg, és nem csupán azt gondolják magukról, hogy van, sokkal gyakrabban élnek át orgazmust, mint azok, akik kétségbeesetten akarnak szabadulni a nem létező torz alakjuktól. Ezek a nők bele is teszik a maguk részét, hogy orgazmusuk lehessen. (Valamikor olvastam, hogy a súlyfelesleggel rendelkező nőkben szemmel láthatón is van hedonizmus: szeretnek enni is. Lujza kivétel volt. Ő csak enni szeretett.)

Vagyis, állítja Dukan, a soványság kultuszának igen magas faktorú rombolási kvóciense van. Nem csupán a nők önbizalmát rombolja, nem csupán az vele a gond, hogy egyre erőteljesebben mossa össze a nemek közötti különbségeket, hanem az is, hogy mind határozottabban teszi tönkre a párkapcsolatokat, és rombolja a családokat. 

A szex kevés a házassághoz, de elég a váláshoz. 
(dr. Szigeti Jenő)

CSENDES UTÓSZÓ

Tényleg csendes, mert erről Dukan egy szót sem ejt. Érthető módon. A kép, amit fest, ördögi. A női egyenjogúságon keresztül a pénzen, a fogyasztáson keresztül eljutunk a nemi szerepek felcserélődéséhez, összekeveredéséhez, a családok felbomlásához, majd a nemi identitás káoszához, a homoszexualitás elfogadásán át a propagálásához, s legvégül a transzvesztiták és nemváltók teljes társadalmi elfogadottságához. Mondom, ördögi ez a kép. 

S az ördög szótól azért kibújik belőlem a posztkeresztény. Hiszek Istenben. Alapvetőn hiszem, hogy van ellenpólusa is. A Sátán szó görög eredetije szétdobálót jelent. Sátán, aki szétdobálja, összekeveri a dolgokat, aki az isteni rendet, Dukan megfogalmazásában a természetesen jól működő, az evolúció által kifundált, prosperáló ötleteket tönkreteszi, kiforgatja, megfordítja, megszünteti és azoknak a  karikatúráját állítja a helyükbe. 

Ebben a könyvben azt olvasom, hogy a nővel, a férfi és nő természetes kapcsolatával, az értékrendekkel, a belénk ültetett ösztönökkel, a házasság intézményével ugyanez történik. S mindez ez egy pici szegmensen, a nő gömbölyűségén keresztül. Tudod, ahogy az angol gyerekversben van:

Egy szeg miatt a patkó elveszett.
A patkó miatt a ló elveszett.
A ló miatt a csata elveszett.
A csata miatt az ország elveszett.
Verd be jól azt a patkószeget!

Persze, hogy ez a dolog végtelen leegyszerűsítése. De azt is hiszem, hogy a világ összeomlása előtt hatalmas káosz lesz, s mert az Ellenségnek nagy hatalma van, az ember meg gyakorlatilag képes bármit a magáévá tenni. 

Lám mennyi múlik azon, hogy minden sulykolás, agymosás ellenére mind a nők, mind a férfiak elhiggyék: a gömbölyű szép! 

A magam részéről, ahogy közhelyesen mondani szokták, én kötelezővé tenném ezt a könyvet. Elsősorban nőknek, önmaguk miatt is, a párkapcsolatuk miatt is, de a férfiak számár is. Nekem mondott újat és hasznosat. 

Jaffa, Budapest, 2013, 240 oldal · ISBN: 9789639971240

Ismét elveim ellenére mondom, mert ingyen nem reklámozok semmit, de
a Könyvudvarban 490 forintért jelenleg megvásárolható a könyv. 

A holokauszt mai interpretálásával foglalkozó irodalomban az egyik legmeghatározóbb írás számomra Norman Finkelstein irománya, A holokauszt-ipar volt. Az a könyv tudatosította bennem, hogy a holokauszttal és a zsidósággal foglalkozó könyveknek alapvetőn négyfajtája van: 

1. amelyek teljesen megfelelnek az általánosan bevett, jól ismert nézeteknek, magyarázatoknak (itt nem mondok példát, nagyjából bármi, ami kapható és a holokausztról szól),
2. amelyek kétségbe vonják a holokauszt általánosan elismert, tényeknek elfogadott szegmenseit vagy egészét (az egyik legátfogóbb, vaskos kiadvány a Germar Rudolf szerkesztette könyv). Ezek a könyvek az úgynevezett revizionista irodalom.
3. amelyek azokkal az erőkkel foglalkoznak, amik eszközként használják fel a holokausztot valamilyen cél érdekében (Finkelstein könyvén kívül ilyen még Ladányi Attila döbbenetes című és tartalmú kötete is. Ezek azok a könyvek, amelyek általában kihangsúlyozzák, hogy nem általában a zsidósággal van baj, hanem a zsidóságnak egy meghatározott részével (valahogy így: vö. Kohn bácsi, nyugdíjas szatócs, Dob u. 2345/b 30/124 és mondjuk a Rothschild-ok). 
4. végül amelyek nyíltan antiszemiták, nem mismásolnak, hanem kimondják, amit gondolnak: az egész világ a zsidók kezében volt/van/lesz, ők irányítják és tartják a markukban a gazdaságot és benne a bankrendszert. S hogy Hitler nem tett mást, mint ami embertelen, de szükségszerű, mert sajnos nincsen más út. 

AMIRŐL SZÓ SINCSEN

Manapság a gyűlöletbeszéd törvénynek és a politikailag korrektség diktatúrájának (vö.: Cenzúrázva) „köszönhetőn” magyarázkodni kell, ha az ember nyilvánosan olyan véleményének ad hangot, amely nem egyezik a holokauszt mainstream értelmezésével. Mert ez manapság már büntethető.

Önmagában hatalmas ellentmondás és gyalázatosság a demokráciák fénylő korában, hogy ilyen bevezetéseket kell írni egy könyvhöz, mint amit n most írok. Mondhatnók, ez a demokrácia, a szólás- és véleményszabadság tökéletesen csúfos kudarca. De sajnos így van. 

Rácz András könyve egyáltalán nem annyira pimasz, mint a címe. A cím alapján az ember gyereke valamiféle bátor politikai pamfletet várna. Ugye? Hát nem az. Mármint nem pamflet. Már az első fejezet olvastán egyértelművé válik, hogy nem egy Puzsér-hangnemű, okos dühöngés következik, hanem valami egészen más. Már a könyv mérete és vastagsága gyanússá teszi, hogy nem erről szó, és nem ilyen lesz a hangnem. 

A könyv egy történész könyve, aki a második világháború egyik kiemelkedő eseményét, esemény-láncolatát igyekszik új összefüggés-rendszerbe helyezni.

A szerző írása egyáltalán nem antiszemita, nyomokban sincsen benne sem antiszemitizmus, nincsen benne szó szemita világ-összeesküvésről. Rácz András könyve nem revizionista kiadvány. Rácz András könyve nem vonja kétségbe, hogy hatmillión haltak meg a holokauszt következtében. Rácz András könyve nem kérdőjelezi meg az általánosan ismert tömeggyilkos-módszereket. Rácz András könyvében árnyalata sincsen annak, hogy rehabilitálni akarná a fasiszta eszmét, a fasiszta kormányokat vagy embereket. Rácz András nem hisz az összeesküvés elméletekben, abban sem, hogy a hetven évvel az események után a holokauszt nyomatása egy zsidó érdeklobbi anyagi érdekek mentén történő összezárása lenne. 

Vagyis Rácz András egyáltalán nem vonja kétségbe, hogy volt holokauszt, nem vonja kétsége a deportálásokat, nem vonja kétségbe a tömeggyilkosságokat, nem kérdőjelezi meg a gázkamrák létét, működését és a működésükkel szemben feltehető kérdésekkel sem foglalkozik. Ahogy a krematóriumokkal sem bíbelődik. A holttestek megsemmisítésével sem. Nem folyik bele a számháborúba, folyamatosan hatmillió zsidó áldozatról beszél. Ténynek tartja az elgázosító teherautók egykori létét és használatát. És így tovább... Vagyis semmi baja nincsen azokkal a kérdésekkel, amiket a holokauszttal kapcsolatban többen kérdésesnek tartanak. Ugyan tesz fel más kérdéseket, de azok jobbára nem a tényekre, hanem az értelmezésekre vonatkoznak. Például: 

Végezetül válaszolnom kell arra is, hogy miként lehetséges az, hogy hatmillió ember a legcsekélyebb ellenállás nélkül gyalogolt a haláltáborokba, mit sem sejtve végzetes jövőjéről, miközben vezetőik – az állam felelős vezetői, a végrehajtásban részt vevő bürokraták és fegyveres szervezetek tagjai, és nem utolsó sorban a zsidó tanácsok elöljárói – pontosan tudták, milyen sors vár erre a hatmillió emberre. Hogyan lehetséges az, hogy a zsidóság semmit nem tudott a kitervelt tömeggyilkosságról, vagy ha némi pletykákat hallott is róla, fegyelmezetten tudomásul vette végzetét? Hogyan képzelhető el az, hogy hatmillió ember, ezzel a tudomásul vétellel, személyes végzetén kívül gyakorlatilag hozzájárult szülei, gyermekei, szerettei meggyilkolásához?

A mítosz e kérdésre ismét a titkosság és titkosítás zavaros érveivel reagál, nem törődve azzal, hogy fél Európában a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott a gyilkolás. Ráadásul a holokauszt-építmény abba az önellentmondásba is belebonyolódik, hogy miközben a zsidók nem tudtak a rájuk váró szörnyű sorsról, mindenki más tudott róla. Bűnösök a deportálásban részt vevő rendőrök, csendőrök, de még vasutasok is, hiszen tudták, mi vár a zsidókra, akik viszont – mint valami holdról ide csöppent, szociális kapcsolatok minimumaival sem rendelkező különcök – nem is sejtették, miféle sors felé indulnak. Ez a két, egymásnak is ellentmondó állítás végletesen összezavarja a holokauszt közismert fantáziaképét. Olyan súlyos és kiáltó önellentmondás van itt, aminek elleplezésére nagyon komoly és teljességgel eredménytelen erőfeszítéseket kell tennie a megszokott keretek között érvelő legendáriumnak.
(271.)

Jelentem, a mai követelményeknek Rácz András abszolút megfelel, teljesen tiszta! 

Szóval Rácz András teljesen tiszta. Csak éppen a ma ismert formájában a holokausztot teljesen kisiklott, döbbenetesen torz és következményeiben nagyon veszélyes, hazug mítosznak tartja. Elsősorban azért, mert szerinte e mítosznak az egyik következménye a fent említett, sajnálatos módon egész Európában működő gyűlöletbeszéd-törvény.

MIRŐL VAN SZÓ?

Ha nem akarok szószátyárkodni, és nagyon lecsupaszítom az üzenetet, akkor kábé így hangzik a mondandójának a veleje: 

A történelmi események kauzálisak, de semmiképpen sem egyértelmű linearitással bíró történetek. A történelmi események értelmezése igen nagyban függ attól, hogy az értelmező az eseményeket milyen prekoncepció alapján óhajtjuk felfűzni az utólag ismerni vélt cselekményszálra. 

Az árja elmélet a XIX. század végén, XX. század elején voltaképpen az eugenika elméletéből fakadt. Az eugenika a faj nemesítéséről szóló elmélet volt, alapvetően Darwin unokaöccsének munkásságához köthető. Az eugenika nem náci találmány volt, tulajdonképpen egész Európa a magáévá tette. 

A XIX-XX. század egyik alapviszonyulása volt az antiszemitizmus. Ám Rácz András szerint az antiszemitizmusból nem kikerülhetetlenül fakadnak sem az antiszemita törvények, sem a helyi atrocitások, sem a pogromok, a holokauszt pedig végképp nem. Természetesen van összefüggés, de nem kikerülhetetlen az ok-okozat. 

A náci birodalom nem tervezte a zsidóság komplett kiirtását, ám kétségtelenül meg akart szabadulni tőle. 1941-ig kelet-európai kitelepítésben gondolkodott. Megtudjuk, hogy a zsidó állam létrehozása ellen alapvetően egyik európai ország sem tiltakozott (a zsidóiktól többen szabadulni akartak), de a háború eseményeinek a hatására végül az országalapítás terve dugába dőlt. Ez nagyon komoly oka volt a későbbi gyalázatos eseményeknek.

A szerző szerint a holokauszt nem egy előre eldöntött, gondosan kitervelt, minden lépésében kiszámított, végrehajtott eseménysor volt (hiszen a történelem legjobban dokumentált háborújában mindennek nyoma sincsen a dokumentumok között), hanem egy olyan ok-okozati összefüggés, amelyet az események láncolata hozott létre. Értelmetlen azért is a zsidóság teljes kiirtásának a tervéről beszélni, mert ha az európai országok statisztikáit nézzük, akkor azok után az országok után, ahol nem hajtották végre a deportálásokat (Dánia, Norvégia), Németországban volt a legmagasabb a zsidó túlélők száma (!). (Félreértés ne essék: amit fentebb mondtam, még mindig érvényes. Rácz András semmit nem von kétségbe a hatmillióból, a halálgyárakból, a krematóriumokból!)

Sokkal inkább azt mondja, hogy a nácik tömeggyilkosságaiból a győztesek és az utókor csináltak egyszeri és megismételhetetlen eseményt. (Ezzel kapcsolatban Ladányi Attila könyve nagyon sokat mond, érdemes oda klattyolni, és az idézeteket elolvasni.) A holokauszt borzalmas, kegyetlen, embertelen és értelmetlen eseménysor volt. De magyarázható eseménysor. Nem megmagyarázható, csak magyarázható. De semmiképpen nem önálló, mindentől elkülönülő eseménysor, hanem egy szál az történések között. Vastag és fontos szál, de minden borzalma, hihetetlensége ellenére nem a legfontosabb szál. Ha egyáltalán lehet fontossági sorrendet felállítani. 

S nos, az a helyzet, hogy amikor manapság a holokausztból egyszeri, felülmúlhatatlan eseményt kreálnak, akik ezt teszik, akkor ők maguk állítanak fel fontossági sorrendet a nácik áldozatainak felekezeti, nációbeli hovatartozásának a fontossága között. S ez bizony nem különbözik a náci szupremázicmustól. 

A GYŐZTESEK VÉRES SARA

Az emberi életek értékének megítélésben bizony vaskos kétkulacsossággal mér a nyugati kultúra.

Rácz András leírja, hogy nem egy olyan eset akadt, amikor a zsidó menekülteket szállító hajókra lőttek Nyugat-Európa partjainál. Több menekültszállító hajó el is süllyedt, fedélzetén a nácik elől a demokráciák felé menekülő zsidókkal. Akadt, hogy majd egy hónapig nem engedték kikötni a menekültszállító hajót. Ehhez képhez Finkelstein teszi hozzá, hogy Németország felajánlotta a zsidó állampolgárait az Egyesült Államoknak, fejpénz ellenében. Egyetlen olyan hajó sem indult a német zsidókkal az USA felé, amelyiken kivásárolt túlélők ültek volna. Az USÁ-nak nem kellettek a kelet-európai zsidók. 

Az ártatlan polgári lakosság meggyilkolása az utólag kreált törvények szerint is emberiségellenes bűntett. A Szövetségesek már 1942-ben napalmmal bombáztak német városokat. Drezda bombázásakor 130.000–200.000 ember halt, sült, égett meg. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba áldozatainak a száma 140.000–260.000 fő. A második világháború után embertelen körülmények között, koncentrációs táborokban fogva tartott és a fogva tartás körülményeivel kivégzett német hadifoglyok száma körülbelül másfél millió fő. Mindezekért a tettekért a Szövetségesek legfelső szintjének emberei is ott ülhettek volna Nürnbergben a vádlottak padján az emberiség ellenes tetteik miatt. 

Csak ezekről az eseményekről jobbára nem nagyon esik szó. Minden bizonnyal ennek egyszerű oka az, hogy a győztesekről van szó. Akik, ugye, ahogy az igaz közhely mondja, a történelmet írják. 

A Sztálin vezette Szovjetunióról mindenki tudta, hogy az ideológia végett meggyilkolt emberek száma 1930–1941 között mintegy húszmillió fő. (Csak a kitelepített kulákok között volt egymillió meggyilkolt, illetve a ukrajnai mesterségesen generált éhínség hétmillió [!] áldozatot követelt.) A Szövetségesek ezzel a Sztálinnal fogtak össze, és ennek a Sztálinnak és az általa vezetett kommunista rezsimnek nyújtották át tálcán Kelet-Európát Jaltában és Potsdamban. Vagyis a sztálini rezsim volta- és tulajdonképpen szemernyit sem különbözött a náci rezsimtől. 

Vagyis a Szövetségesek sem álltak jobban erkölcsileg, mint a Harmadik Birodalom. Ám az utóbbi démonizálása (mondjuk nem kell sokat tenni érte) háttérbe szorítja az előbbi bűneit és egyfajta fekete-fehér mítosszá változtatja a második világháború történetét. A csúnya, sötét, brutálállat nácikat legyőzték a fehér kesztyűs hős Szövetségesek, és soha többet ilyet, tartsuk is ébren az emlékezetét a brutálállatok jelentette veszélynek (fasizmus, antiszemitizmus) és az áldozataiknak (értsd: zsidók)! De a holokauszt kiemelése a második világháború eseményeinek a sorából, mondja Rácz András, csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején következett be. Addig messze nem volt akkora hangsúlya, mint amit később kapott. Vagyis tíz-tizenöt évig a nácik kísérletét a zsidóság kiirtására senki nem kezelte a mai helyén.  

MINDEZEK UTÁN CSAK EGY KÉRDÉS MARADT

bennem. Ha elfogadom Rácz András érveit, ha rábólintok arra, hogy a holokauszt jelenlegi tálalása a Szövetségesek önszerecsenmosdatása volt, az még a könyve elolvasása után is kérdés marad, voltaképpen kik emelték a jelenlegi helyére a holokausztot, kiknek érdeke a milyen érdeke manapság, hogy a zsidóságot érő bármilyen kritika, a holokauszt elfogadott tényeinek bármilyen új értelmezési kísérlete, a lefolyását érintő szinte bármilyen kérdések feltétele azonnal egyet jelent az antiszemitizmussal (s az antiszemitizmusból pedig azonnal következik, hogy az antiszemtia népirtásra törekszik)? Kik, milyen csoport, csoportok érték el, hogy a bevett nézetek nyilvános megkérdőjelezése jogi eszközökkel legyen büntethető? 

Mert rendben, utasítsuk el az összeesküvés elméleteket, tegyük meg, nem fáj. De valahogy el kellett jutnunk idáig, és hogy eljutottunk odáig, hogy hetven év elteltével a holokauszt még mindig nem tudott történelemmé válni, annak oka van, az valamilyen érdeket szolgál. Ahogyan az is, hogy a mainstream-től eltérő nyilvános beszéd immár büntethető kategóriává vált, megcsúfolva a szólás- és a kutatási szabadságot. 

A KÖNYV MINT TÁRGY

Amikor kézhez kaptam a könyvet, meglepődtem. Sokkal nagyobb mint amekkorára számítottam. S ahogy mondtam, sokkal vastagabb.

A borító megfelelő és kellő módon figyelem felhívó. A kötése pompás, nem akar széthullani, teljesen, masszívan egyben van. 

Puha borítója van. Nagyon puha. És ez jelen esetben, a könyv mérete miatt (16,6x23,5 cm) a praktikusság miatt problémát jelent. Ugyanis nyeklik-nyaklik olvasás közben. A belső tükör nincs folyamatosan szem előtt, mert a vastagsága miatt lefittyednek a lapok. Még akkor is, ha két kézzel tartom. Vagyis csak akkor olvasható teljesen kényelmesen, ha ölbe vagy asztalra tettem. De ez legyen a legnagyobb baj vele!

Időkapu, Budpaest, 2011

4/5

(2020. január)

Privát KISS-történelmem

A Könyvudvarban találtam tegnap, január harmadikán. El kellett  mennem, mert várt egy Rukkolás könyv, s mert Szamóca becenevű lányomnak mutattam egy könyvet arról, hogy a pasik döntő többsége azokat a nőket szereti, akik gömbölyűek, erre ő „Kölcsönadod, apci?”-felkiáltással már tette is a táskájába. Én, mert alapvetően jószívű vagyok, s mert szeretem a lányomat, azonnal le is mondtam a könyvről. (Ennek oka van: a tavalyi karácsonyi ajándék az volt a s család felé, hogy elvittük őket A funtineli boszorkány színházi előadására, miután Szami kölcsönkérte a könyvet. Adtam jó szívvel, naná! Október körül kaptam vissza. Nincs ebben semmi baj,) Csak a gömbölyű-könyvbe a kölcsönkérés előtt pár nappal kezdtem bele. Vagyis egyértelmű volt, hogy megyek a duplikátumért. Mentem. S ott találtam ezt a KiSS-könyvet is. 

*

Nos, ha KISS (és hangsúlyozottan nem KISZ!), akkor Óbuda, és akkor Csabi, Pipe és Zsolt. És egy réges-régi farsang, meg Csabi egykori szobája. Illetve előbb a szoba, aztán a farsang. A fent említett három ifjú közül egyik sem volt az osztálytársam, bár egyidősek voltunk. Sőt, volt, akivel nem is egy suliba jártam. Ami egy óbudai lokálpatriótát fikarcnyit sem érdekel. Viszont néha együtt bandáztunk. Legközelebb Csabi állt hozzám. Fergetegesen jó beszólásai voltak, roppant élvezetesen tudott mesélni. És komolyan is lehetett vele beszélgetni. (Néha találkozunk még, leginkább a KisDréher környékén futunk össze, de egy olyan igazi beszélgetés valahogy tíz év alatt nem jött össze.) Szóval ők hárman marhára szerették a KISS-t. Csabi édesapja, ha emlékeim nem csalnak, tán kamionos volt, de külföldre biztosan járt, mert egyfelől soha nem láttam őt, másfelől a szoba tele volt KISS-poszterekkel, a lemezei között meg úgy nagyjából az összes KISS-lemez ott sorakozott. Valamikor '83 körül volt mindez. Ami kor azonos volt azzal, amit a könyv második szerzője a roppant élvezetes előszóban lefest: nagyjából beszerezhetetlen dolgok voltak ezek. Dolgok, ugyan! Ereklyék! Ahogy Váry Zoltán írja: 

Mai ésszel persze talán felfoghatatlan ez az élmény, hiszen manapság egy kattintás után bármi a tiéd lehet az internetről, de ezekre a sztorikra édes a visszaemlékezés, hiszen teljesen más volt a szájíze akkoriban birtokába jutni egy poszternek vagy egy kazettának.

Csabi is csak nagyon vonakodva adta oda, kettesével a Kiss-lemezeit meghallgatni. Magnóm sem volt még akkor, hogy átvegyem, ha tetszik. A borítók alapján nagyon nem tudtam, mire számítok, de amennyire taszított a vérköpő vámpír, annyira szimpatikus voltak a koncertek képei, a négy beöltözött, kimaszkírozott fickóval, akiknek szikrázik a gitárja, és körös-körül lángcsóvák csapnak ki a színpadból. De a zene nem olyan volt mint amire számítottam. Bár, mondom, nem tudom, mire számítottam. Valami komolyabbra. Tetszett ez meg az (a teljesség igénye nélkül: Hard Luck Woman, Beth, Strutter, Then She Kissed Me, Love Gun, Tomorrow and Tonight) de egyik albumról sem gondoltam, hogy ezért bármit megadnék. Az első dal, ami igazán megfogott, s szerintem mai is jól szól, az egyébként még a zenekar szerint sem igazán sikerült The Elder című, konceptnek szánt lemezen volt. Ez az:

Ígértem egy farsangot is. A három KISS-fan ifjú egy farsangra hiányos KISS-nek festette ki magát. Csabi volt a Démon (Gene Simmons), Zsolt a Macskaember (Peter Criss), Pipe pedig, hm, ha jól emlékszem, a Csillaggyermek (Paul Stanley). A negyedik tagot nem lelték meg... Viszont a dizájnjuk átütő volt, és akkoriban roppant szokatlan. Az a fura, hogy a ruhájukra nem emlékszem. De arra igen, hogy tiszteletben tartottam a mániájukat.

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! A blog nyilvánosságra kerülése után Csabi megkeresett, hogy valóban, itt lakunk egymás hegyén-hátán Óbudán, miért nem találkozunk. Addig is átküldte annak a farsangnak két képét. A hiányos magyar KISS éppen indult a suliba. Érdemes a mögöttük levő falat is vizslatni! Szerény meglátásom szerint, és még a mai megítélésemmel is, marha jól néztek ki!

A KISS későbbi lemezeit meg-meghallgattam, lettek kedvenc nóták, például a Heaven's On Fire, a Crazy, Crazy Nights, de likasra egy lemezüket sem hallgattam. 

De akkor miért vettem meg a könyvet? 

A hiányosságok

A két szerző úgyis mint a magyar KISS Forever Band két tagja, írt egy könyvet az amerikai KISS együttesről. A könyv 2010-ben jelent meg. Vagyis el vagyok maradva, és túl sok fogalmam nincsen, mi történt azóta a KISS háza táján. A discogs.com szerint új lemez kiadása terén sok minden nem, legalábbis ami a stúdióalbumokat illeti. 

Olvastam már szenzációsan jó monográfiát rock-előadóról (ez volt Vasváry Tóth  Tibor YES-könyve), találkoztam már nagyon szép és végső soron nagyon szépen megcsinált könyvvel (Queen, Pink Floyd) és valami hihetetlenül gyalázatosat is (itt inkább nem említek nevet), de aki keres, az talál...) Ezek alapján úgy tűnik, aki jó monográfiát akar írni, annak egyfelől piszkosul ismernie kell az adott előadó, együttes életét és munkásságát, és kell lennie valamilyen koncepciójának, amivel ezt a munkásságot bemutatja. A meg nem említett gyalázatos monográfiák fő hibája volt a felületesség, s hogy a munkásságot összekeverték a könyv alanyának a felületes történetével, a megjelent lemezek felsorolásával és annak a sikernek a rögzítésével, amit a lemezek elértek. Vasváry-Tóth könyve, de a másik két könyv, vagyis inkább album tartalma is ennél jóval messzebb, értelmesebb irányba megy: megpróbálja bemutatni az alkotásokat, mögéjük nézni, magyarázni őket. Mellette persze ott vannak a való világ történései és a művekre való reakciók is. 

Nos ebből a szempontból ez a KISS-könyv mutáns.
Azért az, mert a KISS-lemezek bemutatásánál nem megy sokkal messzebbre, mint hogy éppen milyen stílusú lett a lemez, illetve hányadik helyre került slágerlistákon. Ez nem baj, csak kevés.
Ráadásul voltaképpen mindegyik lemezről kiderül, persze csak a kiadás után, hogy valami nagyon mellé ment, vagy ez még nem az igazi volt, aztán visszatekintve kiderül, hogy túl vagyunk a fénykoron, azt időszakot kellene valahogy megidéznie az új lemeznek. 

Vagyis a könyvből így az sejlik fel, hogy a KISS műfajt, saját stílust semmiképpen sem teremtett, csak a maga eszközeivel iparkodott alkalmazkodni az uralkodó trendekhez: ha kellett (ha nem) a diszkóhoz nyúlt (mondjuk a legismertebb KISS-szám, a fekáliává játszott I Was Made For Lovin' You  ebből a korszakból származik, és szerintem ember nincsen, aki ne kedvelné valamilyen szinten), ha kellett a grunge-hoz, ha kellett a heavy metalhoz. Miközben alapvetőn glam-zenekar. 

Mondom ez jön le. És mindez igaz. Ezzel együtt az már nem jön le, hogy a KISS-nek vannak saját stílusjegyei, zenei megoldásai. Ez baj. Mármint, hogy nem jön le. 

Aztán, s szerintem ez a könyv legnagyobb hibája, kísérletet sem tesz a lemezek bemutatására. Na jó, valami hihetetlenül elemi szinten igen. Értem én, hogy ha valaki azt mondaná, oké, haver, mondd már el milyen, mittomén a lengyel Riverside Wasteland című lemeze, persze, hogy bajban lennék, de azért megpróbálnék tovább lépni azon, hogy „fantasztikusan jó”. (Egyébkén tettem rá kísérletet, bár a könnyebbik végéről fogtam meg a dolgot: a tavaly A38-on tartott koncertjükről írtam beszámolót.) Vagyis e könyvet elolvasva alig lesz valami fogalmam a KISS zenéjéről. S nem nehéz belátni, talán ez lenne a lényeg. 

Vagy mégsem? Ugyanis a KISS a rockzene történetének egyik legrégebbi zenekara, amely a show-t és a marketinget valami hihetetlenül tudatosan alkalmazt/za. Ahogy a szerzők írják, nincsen előadó, aki annyi másodlagos terméket (értsd: bármi, amin ott van a KISS-felirat vagy a maszkos tagok rajza, fényképe) nem dobott piacra, mint ők. Mondjuk ez is egy fontos jellemző, belátom. Az is tény, hogy a KISS volt az a zenekar, amelyik elképesztően és egyedien építette fel a koncertek látványvilágát és talán ők alkalmaztak először pirotechnikai eszközöket is a színpadon. 

De én mégis azt hiszem, a szerzők ziccert hagytak ki a zene be nem mutatásával. Füleld csak ezt a két darabot!

Rock and roll a javából! Ugyebár. Tombolós, együtténekelhetős, ereszdelahajamatos. S olyan kis helyén van benne minden, hogy az ember táncolni, csápolni, kezdjen és felszabadultan üvöltse a szöveget a csapattal. Robban az energia, felemel a tempó, jó dolog élni. Rock and roll! Akkor is, ha a KISS nem elsősorban az én zeném. Szóval valami hasonló hiányzik nekem a könyvből. 

Viszont véleményem szerint nem állja meg a helyét, amit a moly.hu-n több értékelésben is olvashatunk, hogy a könyv nem más, mint egyfajta kiterjesztett wikipedia-szócikk. Ha valamiért igaz is rá ez a jellemzés, akkor azért, mert a legtöbbször csak átrohant a lemezek felett. Ahogy ezt már mondtam. 

Az erősségek

Mert a mutáns mindig valami és valami más valami. Az egyik valamit már bemutattam. Az ha nem is magától értetődőn, de fakad a kiadvány jellegéből is. Ugyanis ez egy könyvecske. Nem album, nem egy teljességre törekvő, több száz oldalas, exluzív kiadvány, hanem egy könyvecske, ami azoknak szándékozik bemutatni a KISS együttest, akik érdeklődnek iránta, de azért egy Ytong-tégla nagyságú könyvnyi információ már túl sok lenne a számukra. 

Tény, meg lehetett volna jobban is írni a könyvet, nagyobb hangsúlyt fektetve a zenére, a dalszövegekre. De azt mondom, barátom, hiába is fanok írták a könyvet, mégsem nyálas ömlengést olvasunk, s iparkodtak nem megmagyarázni minden megmagyarázhatatlant. Vagyis van némi egészséges  távolságtartásuk az idoljaiktól. (Amibe például az is belefér, hogy elárulják, volt olyan KISS-lemez, ahol Ace Frehley három számot gitározott fel, a többi munkát sessions-zenészek végezték el helyette.) 

Figyelembe kell azt is venni, hogy a könyv terjedelme és az együttes történetének a hossza, közel negyven év, megköveteli a nagyon erős szelektálást a könyvbe bekerülő információk kiválogatásában. Ekkora terjedelembe jóformán csak a szikár adatok férnek bele. Ehhez képest nem tartottam száraznak és infóhiányosnak a szöveget. (Bár kétségtelenül akadnak kicsit túlszerkesztett részek: amikor például a két új együttestagot megkérdezik a régiek, hogy gond lenne-e, ha a már kivált zenészekkel mennének el egy turnéra, azok azt mondják, hogy ó, dehogy, menjetek csak... A turné egy évig tartott, aztán az új tagok végül évekre kikerülnek a képből, vagyis az együttesből. Miközben tudjuk jól, hogy a zenészek annyira a lemezekből, hanem a koncertekből élnek.:-O ) Összegezve: a szerzők rendelkezésére álló terjedelemnek a tartalom szerintem teljesen megfelel, az olvasnivaló nem unalmas, és azért nem egy érdekes, kis színes található benne. 

Rendkívül tetszett a bevezetés és a KISS Forever Band-ről szóló beszámoló a végén. Szinte sajnáltam, hogy nem ebben a stílusban, hozzáállással íródott az egész könyv, de hát ugye a szerzők magyar volta, és az együttes nációja közötti áthidalhatatlan földrajzi ellentmondás lehetetlenné tette a mindvégig személyesre vett beszámolót. Azzal együtt nem semmi, hogy a Váry Zoltán, ha nem is cimbije lett Gene Simmons-nak, de többször beszélgetett vele, illetve egy alkalommal a KISS kronologikusan harmadik dobosa dobolt a KISS Forever Band-ben. Gondolj csak bele! 

A KISS-nek van egyéb, a szerzőktől független, magyar vonatkozása is. Gene Simmons magyar származású, ráadásul pompásan beszél magyarul. Amikor először Magyarországon jártak koncertezni, Simmons tett egy látogatást egy magyar otthonba. A kiválasztott meglátogatott egy Zemlényi Zoltán nevű fiú volt. Zoli több könyvet írt az életéről. Az Oktogonnál elütötte őt egy autó, gyakorlatilag lebénult, tolószékbe került, és hihetetlen akarással tanult meg újra beszélni és mozogni. Nagy KISS-rajongó volt. Simmons az otthonában látogatta őt meg. 

Hallottunk kósza híreket, hogy Gene Simmons-nak magyar felmenői vannak, de ez is olyan hihetetlennek tűnt, hogy a vérköpő és tűzfújó démon beszéljen magyarul. A Multimedia Concerts jóvoltából Gene meglátogatta lakásán Zemlényi Zolit, a nagysikerű „Hoppárézimi” című könyv íróját, aki három évvel korábban szenvedett súlyos autóbalesetet, de hihetetlen akaraterővel újra megtanult járni és beszélni, többek között a Kiss dalainak köszönhetően. Egy gyönyörű napsütéses kora szeptemberi napon egyszer csak ott állt Zoli lakásának ajtajában Gene, s amikor Zoli ajtót nyitott neki, így kérdezte tört magyarsággal, hogy bemehet-e- : „Akarsz jönni be leülni? Csak páran lehettünk ott a lakásban. hiszen nem is fértünk volna be sokan, de teljesen ledöbbentünk mindannyian, hogy mennyire szépen beszélt magyarul Gene, noha még sosem járt Magyarországon korábban. Elmondta azt is, „tudod, az én apukám és anyukám szület Magyarországból, azért én tudok beszélni magyarul”. Mintha csak tegnap lett volna, úgy hallom a szavait.
(14–15.)

Persze, lehet ez egy roppantul kitervelt, nagyon ügyes marketing fogás, de valahogy mégis megható. Nekem nagyon tetszik. Ez is a KISS. Ha marketing, akkor nagyon okos, ha nem az, akkor meg nagyon emberi. 

 P. S.: Két napja KISS-t hallgatok. Csak úgy mondom...

Jodi Picoult

amerikai írónő. (Egykor nagyon szép volt, de hát a kor őt sem kímélte. A mellékelt fotó egy köztes állapotát mutatja az egykor és a ma között.) Ha jól számoltam, eddig tizenkilenc könyve jelent meg magyarul a huszonháromból. Ötéves kora óta ír, és nagyjából egyidős velem, 1966-ban született. Regényeinek témája jobbára érdekes, sajátos társadalmi jelenséget jár körbe, pörgős, érdekes cselekményekkel, és a történet több szempontú bemutatásával. 

A magam részéről a Szívtől szívig című misztikus, gyilkosságos könyvével találkoztam először. 
– Morzsám, ez olyan neked való lehet! – ajánlotta Szerelmetesfeleségtársam (SzFT), talán a moly.hu-n rábukkanva a könyvre. Nem tudom, miből gondolta, de jól gondolta. Valóban, abban a könyvben mindent kellő módon és arányban adagolt a szerző, letenni sem tudtam. Emlékszem, órákig olvastam a Flórián téri lakás viszonylag nagy, bár egy személynek óriási, kettőnek szűk sarokkádjában ülve, ahová egy forró, kánikulai napon vonultunk be SzFT-vel, kávéval, gyümölccsel, nasival és egy ventilátorral felvértezve, és a rettenetes meleg miatt kedvünk sem volt kijönni. Oda jött velem a Picoult-könyv.

Picoult gyakorlatilag minden könyvére igaz, amit az Elrabolt az apám című opuszának az értékelésében írtam: 

Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. 

Én eddig, a jelen kötettel együtt nyolc könyvét olvastam. Azt a hatást, amit a Szívtől szívig tette rám, egyik sem érte el, sőt, volt, amelyik kiábrándító volt. (Az eddig olvasott könyveiről írt olvasónapló-bejegyzéseim linkjeit ennek a cikknek a végén találod.)

A környezet: az amisok

Picoult ebben a könyvében, az Egyszerű igazság-ban is nagyon érdekes, sajátos környezetet mutat be: az amisokét. Az amisok egy tipikusan amerikai, konzervatív keresztény közösség. a külvilág felé legismertebb jellemzőjük, hogy nem használnak elektromos áramot és gépkocsit. Bár több irányzat létezik, és vannak már olyan amisok, akik nem utasítják el teljesen a civilizáció újabb vívmányait sem. Valamint jellemző, hogy elenyésző számú bűncselekmény fordul elő a köreikben.

Világuk annyira érdekes, izgalmas vagy éppen hihetetlenül unalmas, a mai ember számára érthetetlen világ, hogy több könyv és film is foglalkozik velük, őket használja fel háttérként. Mert ami nagyon más, ami érthetetlen, az ugye, reakciókat vált ki. A legismertebb történet, ami amisok életét használja fel keretnek, a Harrison Ford főszereplésével készült izgalmas krimi, A kis szemtanú, amelyben egy amis kisfiú egy gyilkosság szemtanújává válik, és a rendőröknek őt kell megvédeniük. 

Az amisok világában talán az a legizgalmasabb, amikor találkoznak a jelen korral, illetve az velük. A kis szemtanú is jobbára erre a konfliktusra épít, amikor éppen nem az izgalmakkal vagyunk elfoglalva. Ez az ellentmondás csuda izgalmas kérdéseket vet fel, és ha túl vagyunk az első afrancseakarnaígyélni-érzésen, elkezdjük meglátni az életük azon szépségeit, ami a mi életünkből fájdalmasan hiányzik. Az amisoknál/kal lenni időutazás. 

Ezt a ziccert Jodi Picoult sem tudta kihagyni. Hogy jól tette-e? Nézzük csak!

Az alapsztori

egyszerű: van egy terhes amis lány, Katie, aki szül, és másnap halva találják a megszületett kisfiút. A lány bűnössége mindenki számára egyértelmű. Csak önmaga számára nem. Tagadja, hogy terhes lett volna, tagadja, hogy szült és leginkább tagadja, hogy megölte volna a fiát. S jöve egy harminckilenc éves ügyvédnő, akinek a saját magánéletével is meg van a maga baja, aztán még belecsöppen Katie ügyébe is mint Pilátus a krédóba. (Ami belecsöppenés csak még inkább előhozza a saját problémáit. Igaz, némileg meg is oldja.) Úgy tudja csak kihozni a lányt a böriből a tárgyalásig, hogy a feltételes szabadlábért kezességet vállal érte. Ez esetben a kezesség azt jelenti, hogy oda kell költöznie az amisokhoz Katie-t felügyelni. Egyikük sem hagyhatja el a közösség területét a másik nélkül. 

Ez a szitu persze egyből magától adja az életvitel-, életmódbeli problémákat, feszültségeket, és hatalmas lehetőséget ad az amisok életének, gondolkodásának a bemutatására. Pro és kontra, naná! S persze az is fakad belőle, hogy a kultúrák találkozása is szóba kerülhessen. Meg az egymás megértése, pláne. Meg az is, hogy az ügyvédnő, Ellie, miközben azon ügyködik, hogy vajon hogyan tudja felmentetni a védencét, a végére járjon annak, mi is történt valójában a szülés éjszakáján. 

Van egy jelenet a könyvben: Ellie meghív egy pszichiátert, vizsgálj meg Katie-t. A pszichiáter a sarokba szorítja Katie-t. 

„– Ha a baba be volt bugyolálva, ha meg sem érintetted… honnan tudod, hogy fiú volt? 
Katie pislogott.
– Nem tudom.
– Próbálkozz, Katie. Próbálj visszagondolni arra a pillanatra, amikor megtudtad, hogy fiú.
A lány a fejét rázta, és most már hangosan sírt.
[...] Coop sóhajtott, és hátradőlt a hintaágyon.
– Visszaszorítottam a határra – mondta. – Egyenesen neki annak a világnak, amely a gondolataiban létezik. Be kellett zárkóznia, különben kénytelen lenne elismerni, hogy a logikája nem működik.”

A jelenet az érintettség jogán nagyon elgondolkodtatott. Coop, a pszichomókus, ugye azt állítja, hogy az ember valahogyan úgy van bekötve, hogy működnie kell a logikának a dolgaiban. Valamilyennek legalább. Ha bárki logikátlanságon kapja magát, valami megoldást kell találnia, hogy kimásszon a kognitív disszonanciából. Mondom kell. 
De szavamra mondom, van olyan ismerősöm, aki tök simán mosolyog egyet, ha egyáltalán szembe tudom fordítani a logikátlanságával. Vagy a vállát vonja meg. Vagy irgalmatlanul dühös lesz. De az ellentmondás feloldására semmi késztetést nem érez. Nem érvel. Nem viselkedik következményképpen másképpen. Soha semmi előrelépés nem történik. 
Ez Picoult nélkül is feltűnt már, de nem gondoltam volna, hogy konkrét pszichológiai törvényszerűségről van szó. (Gyorsan olvasok tovább, hátha lesz megoldás számomra is.)

A jog mint szolgáltatás

A könyv végére majdnem minden ki is derül, efelől nem legyen kétség, hiszen végső soron egy krimit olvasunk. Vagy mit. Mert persze izgalmas benne a krimi szál is: ölt-e Katie vagy nem ölt Katie? Miért és hogyan halt meg a kisfiú? Hogy kétségünk ne legyen abban, hogy krimit olvasunk, legalább a könyv harmadát Katie bírósági tárgyalása teszi ki. Az ördög tudja, mi a fene vonzó van az ilyen tárgyalásos könyvekben, filmekben, de az biztos, hogy van bennük valami. Talán, hogy az olvasó/néző úgy érzi, bepillantást nyerhet egy olyan világ kulisszatitkaiba, amelybe egyébként jobbára maximum vádlottként léphet be. Persze a titkok tudása nélkül. Ez persze azért is elképesztő, mármint, hogy valamennyire ismerve a jog világát.  mégis mennyien kíváncsiak vagyunk, mi is történik odabent. 

Van egy bíró ismerősöm. Vele volt már több enyhe csörtém, mit is ér a jog. Szerintem igazságszolgáltatás nincsen se Magyarországon, se sehol. Ő ebben egyetért velem, és azt mondja, Magyarországon jogszolgáltatás van. Én meg erre vagy húzom a számat, vagy jót röhögök. És most meg csak azért is ellent állok, és nem kezdek részletesen felidézni nyilvánosan is ismert ügyeket, meg nyilvánosan ismeretleneket sem. Abba végképp nem mennék bele, mennyire függetlenek a bíróságok a politikától, akármelyik országról legyen is szó. 

Az ellentmondást (mindenki tudja, hogy mit ér a jog, mégis érdeklődünk) Picoult sem rejti véka alá. Sőt, meg is erősíti. 

– Jobban tudlak védeni, ha nem tanúskodsz, Katie.
– Miért? Miután annyit beszéltek az igazságról, nem kellene engem is meghallgatniuk?
Ellie felsóhajtott.
– Senki sem állította, hogy én az igazat fogom mondani!
– A nyitóbeszédben azt mondta…
– Ez egy előadás, Katie. Az ügyvédi foglalkozás hetvenöt százalékban Oscar-díjas színjátszást jelent. Előadok nekik egy mesét, ennyi, és ha szerencsénk van, az én történetem jobban fog tetszeni nekik, mint a George-é [az ügyészé].

Már régebben is töprengtem azon, vajon mit érez, gondol egy védőügyvéd, amikor tudja, nyilvánvaló, hogy gazembereket véd? Gondolom, volt védőügyvédje az Olaszliszkán meglincselt tanár, Szögi Lajos gyilkosainak is, Marian Cosma gyilkosának is, a lúgos orvosnak is, aki elkábította a barátnőjét, majd lúgot öntött az altestére, és a többi egyértelműen gazembernek is. El nem tudnám képzelni, hogy én védjem őket, és nem csupán azért, mert nincsen jogi diplomám. Tudván tudva, mit követtek el, még keressem azokat a pontokat, hogy enyhíttessék általuk a büntetésük? Na, ne már!

Avagy mennyi pénz kell, hogy az ember leköpje az igazságérzetét? S vajon ez mennyire van az ördögtől? Elképzelem, hogy ne adja Isten, a munkám következményeképpen felmentenek, vagy alig büntetnek egy gazembert, az áldozatának a rokonai meg hazamennek, és csak néznek néma csendben egymásra bután. A gazembernek meg adott az üzenet: csak egy megfelelően okos, és lelki korrupt ügyvéd kell, és csinálhat bármit... Megvehető az ártatlanság, megvehető a szabadság akkor is, ha az alanyom nem ártatlan, és egyáltalán nem méltó a szabadságra. 

És vajon mit éreznék ügyvédként, ha az általam kiharcolt amúgy is könnyített börifutamból szabadulva a védencem, akit azért csuktak le mert súlyosan bántalmazta a feleségét, két gyereket gyilkol meg? Ahogyan az a napokban történt. Vagyis ha nem jön ki ez az aberrált a fegyházból, a két gyerek még mindig élne, a harmadiknak meg nem kellett volna végignéznie a tesói, majd az apja halálát. De hurrá, én megtettem érte, amit csak lehetett, mert ismerem a jogot. (Félreértés ne essék, a fenti esetek csak példák a számomra, fogalmam sincsen ezeknek az eseteknek a tárgyalásán mi történt valójában, kik voltak ezeknek a gazembereknek a védői, és mennyit tudtak segíteni a védenceiknek.)

A könyv főszereplője, Ellie is ügyvéd. Sikeres, nyerő ügyvéd. Olyan persze nincsen, hogy valaki minden pert megnyerjen, de Ellie nem egy vesztes típus. Vagyis ha előző gondolatmenetet követem, nála is végbe kellett már mennie némi lelki deformációnak. Leragadtam: egyszerűen nem tudom másképpen elképzelni ezeknek a védőügyvédeknek a lelkivilágát. Nem általánosan a védőügyvédeket, hanem azokat, akik egyértelműen gazembereket védenek.) Ellie is azok közé tartozik, akiket nem az igazság érdekel elsősorban, hanem a győzelem. Höhöhö, és ugye, Justitia-nak (jobbára) be van kötve a szeme, úgy tartja a mérleget és a kardot a kezében... Persze... 

Milyen a könyv?

Hát elsősorban olvasmányos. Másodsorban nem rövid. Harmadsorban úgy éreztem, a egyharmada ötlet, három harmada rutin, viszont az ihletnek nem maradt túl sok hely. Az az azonban elmondható, hogy a Picoult rutinja bőven olyan, mintha Kékestetőről kellene lejutnom járó motor nélkül Mátrafüredre: simán. 

Ezzel együtt néha úgy éreztem, Picoult kénytelen volt kicsit túlbonyolítani Katie motivációit és itt-ott a cselekményt is. Katie jellemét nem éreztem igazán felépítettnek és önmagához következetesnek. Valahogy túl sok volt a változás a hozzáállásában, túl sok a össze nem illő elem a pszichológiájában, túl sok a következetlenség az emberekkel való kapcsolatában.

(SPOILER: 
a) példa: Katie, amikor megismerjük, éppen készül feleségül menni a szintén amis Samuel-hez, gyerekkori pajtásához. Aztán kiderül, hogy Katie teljesen belezúgott egy nem amis fickóba, igaz, az nyolc hónappal ezelőtt történt, aki viszont annyira elvette az eszét, hogy egészen kifordul magából, amikor a ficak egyszer csak védő tanúja lesz a tárgyaláson. Ismétlem: nyolc hónap telt el a két dolog között. 
b) példa: Katie kezdetben tagad mindent, nemi kapcsolatot, terhességét, szülést, a baba létét, a gyilkosságot, mindent. Aztán szép lassan eljutunk oda hogy csak a gyilkosságot tagadja. Miközben amisként, ugyebár, nem hazudhat, de ami fő, nem is hazudik. Azaz, a fene tudja. De itt egy kicsit tetten érhető Picoult játszmája: Katie egészen végig teljesen szimpatikus a számunkra. És semmiképpen sem beteg pszichéjű. Viszont a megfelelő jelentekben simán eltolja Katiet a zakkantság felé. Amikor nem csupán azért fogalmaz, cselekszik kétértelműen, mert az amis gondolkodás és cselekedet nagyon elüt a külső világétól. Aztán amikor a józan, de félreértett Katie kell, akkor gyorsan visszahozza a normalitásba. Konfliktusnak simán elég lett volna az amis és a külső világ gondolkodásának az ütközése, ahogyan az például a tárgyalás egyik jelenetében előfordul, amikor Katie bűnösnek vallja magát, de az már nem mondja ki, hogy csak abban az értelemben, hogy a fertőzést, amibe az akkori ismereteik szerint a baba belehalt, az ő teste hordozta. Ez egy zseniális húzás. 
c) példa: A végső feloldás, amit még itt a spoilerben sem lövök el, teljesen fals, bár először üt. De az egész könyvben csudálatosan bemutatott amis gondolkodásmódtól teljesen eltérő, és hihetetlenül logikátlan is, mert nagyon ostoba. SPOILER VÉGE)

Sajnos Ellie figurája is tele van ellentmondásokkal. Elsősorban számomra lehetetlen belezsúfolni a hideg, számító sztárügyvédet és az anyáskodóvá váló érzelembombát egy figurába. Még ha valahogy sikerült volna azt összehozni, hogy az amisoknál töltött idő formálja valahogy az ügyvédasszonyt mássá... De nem sikerült. 

Ami viszont sikerült: ha nem nagyon elvakult technokrata, elvárosiasodott szemüvegen keresztül nézem, az amisok bemutatása pompásra sikeredett! Egyfelől a kívülről ostobaságnak tűnő makacsságuk, vallásosságuk, másfelől annak pompás érzékeltetése, hogy az amisok szinte képtelenek önző módon csak saját magukban gondolkodni. Számukra a bibliai elv: 

„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.”
(Galata 6,2)

mindennapi valóság. Ha pajta épül, mindenki ott van, és a pajta egykét nap alatt felépül. Ha bárkinek bármiben segítségre van szüksége, megkapja. És biztos lehet abban, hogy ő is meg fogja kapni a segítséget, ha neki lesz rá szüksége. Egy amis abban is biztos lehet, hogy ha hibázik, ha bűnt követ el, megkapja a büntetését, de a büntetéssel azonnal együtt jár a megbocsátás is. És az amisok tudják, hogy az ember vertikálisan is, horizontális is a kapcsolataiban létezik (ahogy az adventista professzor, dr. Szigeti Jenő magyarázta nagyon plasztikusan: horizontálisan a másik emberrel és a természettel, vertikálisan Istennel. És ez adja ki az ember minden viszonyulását). 

*  *  *

Vagyis olvasni nagyon jó volt ezt a könyvet, de gondolkodni rajta nem érdemes, mert egyre több minden felett kell elhúznom a számat. Az amisok miatt mégis csak érdemes kézbe venni: ugyan amissá lenni biztosan nem akarunk, csak egy kicsit, csak mégis. 

*  *  *

Az általam olvasott Picoult-könyvek:

• Szívtől szívig (Döbbenet, de éppen a legjobb könyvéről nem írtam méltó értékelést.)
• Tizenkilenc perc (Nos, itt volt a másik döbbenet: ez Picoult talán leghíresebbje, de ehhez is, méltatlanul csak pár sort írtam, és 3/5-re értékeltem.)
• Elrabolt az apám
• Csodalány
• Házirend
• Törékeny