A Magyarországon először megjelent füzet története egyszerű: a kis gall faluba eljut a hír, hogy Ceasar a belga harcosokat tartja a legbátrabbnak a birodalmában. Hasarengazfix főnök ezen annyira felszívja magát, hogy elhatározza, útra kel, és megnézi magának a hős belgákat. Asterix és Obelix természetesen nem engedik egyedül útnak indulni szeretett főnöküket, elkísérik az útján. 

Azt, hogy ki a bátrabb, természetesen a rómaik laposra verésén, erődítményeinek a lerombolásán mérik le. Hasarengazfix dicséretére legyen mondva, elárulja, hogy ők a varázsital hatása alatt verexenek, pardon, verekszenek, és becsületesen még fel is ajánlja, hogy igyanak belőle a beégák is. Akik visszautasítják a kínálást. (Én itt dönöttem el, hogy, a belgák a bátrabbak, a gallok meg a rászorultabbak.)

A gall és a belga római-verés híre eljut Rómába, Ceasar fülébe, aki úgy indul útnak a seregével, hogy nagy lázadást ver le. A történet vége nem kétséges. 

Alapvetően élvezetes, de nem pazar történet. Mosolygunk, de nincsen nagy sziporkák, és röhögés meg sem közelít, és voltaképpen olyan kis semmitmondó a konfliktus is. Annak ellenére, hogy az eredeti szerzőpáros, Goscinny és Uderzo jegyzi a 24. Asterix füzetet. Élvezettel olvassuk, de nem nyűgőz le, nem kapcsolja ki teljesen a külvilágot sem a képek nézegetése, sem a nyelvi lelemények, sem a poénok, sem a viccek tömkelege: mert nincs. De mégis szeretjük, mert szívünk csücske Asterix. 

Ez értékelés valójában KETTŐ darab KÖNYVISMERTETŐ.

Van egy rövid, kevésbé érdeklődőknek, meg egy hosszabb, a nagyon-nagyon merészeknek. Viszont mindkettőben vannak olyan gondolatok, amik a másikban nincsenek benne.

BEVEZETÉS

A holokauszt történelmi ténye, lefolyásának részletei mára vitathatatlanok. Azért vitathatatlanok, mert nem szabad őket nyilvánosan vitatni. Sőt, ha valaki a kutatási eredményeiben mást találna, mint az általánosan elfogadott, a kutatás eredményeit nem hozhatja nyilvánosságra, mert nagyon könnyen pert vonhat a fejére. A történelmi igazságokat, legalábbis a holokauszt kérdésében így a bíróságok döntik el. Mintha nem a séf, hanem a hentes mondaná meg, hogyan kell ötcsillagosra sütni a bélszínt. Az is tény azonban, hogy a történész szakma hivatalosai egyöntetűen ugyanazt a véleményt vallják. Tehát a séfek mindnyájan azt mondják, a bélszínt így és így kell sütni. Aki azonban nem úgy süti, azt a szakma kiveti magából. Így járt például David Irving. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Abban a pillanatban, hogy Irving nem az általánosan bevett kánont mondta, azonnal a szakmaisága  kérdőjeleződött meg. Ami persze akár igaz is lehet.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a történelmi események, történések, dokumentumok értékelése, a megfelelő összefüggésekre, következtetésekre való rámutatás messze nem úgy működik, mint a matematikában, kétszer kettő az négy. A történész az értelmezések meghozatalakor, a következtetések levonásakor óhatatlanul él a maga prekoncepcióival. 

Az is megfigyelhető, hogy ami ma kétségbevonhatatlan történelmi tény, az holnap túlhaladott értelmezéssé, fals igazsággá válik. Jobbára nem azért, mert a történészek rosszul rakják össze a mozaikokat, sokkal inkább azért, mert a történelmet a győztesek írják. A történelemi tények nem állnak olyan szilárd alapokon, mint a szorzótábla tényei. Jó példa erre például, hogy hosszú évtizedeken keresztül egyértelmű valóságként kezelték, hogy a koncentrációs táborokban emberbőrből varrtak lámpaernyőket, és emberi zsírből főztek szappant. A lámpaernyő és a szappan legendája mára egyértelműen semmivé lett, minden kétséget kizárón kiderült, soha nem tettek ilyen a németek, a vádakat a győztesek találták ki. 

Viszont a történelmi revízióra kizárólag a holokauszt mainstream értelmezői jogosultak. Arra, hogy mire számíthatnak a „kívülről jöttek”, ékes példa Ernst Zündel esete. Zündel kiadta Németországban Richard Harwood A hatmilliós zsidó mítosz nyomában című tanulmányát. Zündelt perbe fogták holokauszttagadás miatt, és a per végén el is ítélték. A per lefolyásáról Robert Lenski írt egy magyarul is megjelent könyvet, Holocaust a törvényszéken címmel. Izgalmas, döbbenetes olvasmány. Félelmetes, hogy gyakorlatilag már nenincs európai ország, ahol ne lenne gyűlöletbeszéd és holokauszttörvény. A vélemény- és szólásszabadság eddig terjed. (Vö.: Colemann: Cenzúrázva; alapmű)

Ugyan a büntethetőség lehetőségével még némely, hithű liberálisok sem értenek egyet, ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy jómaguk is hamarost és rögvest annak nyakára hurkolják a kötelet, aki van olyan bátor, és mer nem egyetérteni azzal, amiben szerintük semmi kételkedni való nincsen.

Az is tény, hogy maga a büntethetőség eleve gyanússá teszi az egész dolgot. Ez ellen sokan, sok helyen, sokféleképpen kifejtették már a véleményüket. A legfőbb érv talán az, hogy a történelem nem jogi kategória, és történészi feladatokat nem a jog szakembereinek kellene elvégezniük.

Arra, hogy milyen torzzá vált mára a holokauszt kérdése körüli viszonyulás-rendszer: egy magyar könyves oldalról a gyűlölettörvényből fakadó perektől való félelem miatt mind a fent említett, mind a jelen könyv adatlapját törölték. (S csak remélni tudom, hogy valóban emiatt!) Szerencsére a könyvterjesztők nem ennyire óvatosak!

A hivatalos történész szakma és a közvélemény döntő többsége egyaránt úgy kezeli a holokauszt történelmi revíziójának szükségességét valló történészeket, kutatókat, mint a természettudományok képviselői a kreacionizmus képviselőit: aki nem ért velük egyet, az nem lehet tudós, teljes bizonyossággal ostoba, meg- és félrevezetett ember, híján minden felvilágosultságnak, modernségnek, és idejét múlt, antihumanista célokat szolgálnak az eszméi. Aki ilyen nézeteket képvisel, azonnal, zsigerileg és magától értetődőn kizárja magát az értelmes, művelt, gondolkodó emberek csoportjából. (Hozzáteszem gyorsan, a legelvetemültebbek a revizionisták, de azonnal következnek utánuk a vallásos emberek, aztán azok, akik nem fogadják el az evolúciót.) 

RÖVID ÉRTÉKELÉS AZOKNAK, AKIK NEM AKARNAK HOSSZAN OLVASNI

Ez a Germar Rudolf által szerkesztett vaskos kötet nem a holokauszt kérdésének teljes körű áttekintése, csupán az általánosan elterjedt, bevett nézetek revizionista kritikájának a kifejtése. 

Célja, hogy tudományos eszközökkel és stílusban megkérdőjelezze azokat a mára eszement módon ostoba törvénnyel védett, úgynevezett megkérdőjelezhetetlen tényeket, és alátámassza az ellenérveket.

(A megkérdőjelezhetetlen tények, jelzi a könyv, az idők során jelentős változásokon mentek át. Példa erre a holokauszt áldozatainak teljes vagy az auschwitz-i tábor áldozatainak a száma. Mindkét szám drasztikusan csökkent a második világháború befejezése, illetve a nürnbergi per óta. De ilyen megkérdőjelezhetetlen tény volt a zsidókból főzött szappan, vagy az emberi bőrből készült lámpaernyő tévinformációja, amiket ma már csak a legtájékozatlanabbak vesznek komolyan. Mondja a könyv.)

A szerkesztői szándéka, hogy a kételkedőknek segítsen érvekre alapozniuk a kétségeiket. Kimondottan, bevallottan nem a szerecsenmosdatását tűzte ki célul a könyv összeállításával, hanem a tények jobb megismerését.

Az I. függeléket író történész, Joachm Hoffman, aki szakértői jelentést írt a kötetről, megjegyzi:

Amint a szóban forgó antológia rámutat, e könyv nem szolgál átfogó képpel a zsidóknak a II, világháború alatti nemzetiszocialista üldöztetése menetéról. Az antológia tárgya inkább egyes egyéni témák a zsidók megölésének vitatott és ellentmondásos aspektusait illetően. A könyv különböző fejezeteit szakértó módon írták meg, jellemzően kutató stílusban Ami a részleteket és a teljességet illeti, a hivatkozott és dokumentáló referenciák tömege kevés kívánnivalót hagy maga után, és rendkívül segíti az olvasót […] nem utolsó sorban azért, mert az ellentétes szakirodalom forrásait is minden visszafogottság nélkül idézik. A jelen antológia egyes cikkei logikailag összefüggőek és szerkezetükben objektíven leíróak […] Mindenesetre az új megértésre törekvés tapinthatóan nyilvánvaló az egész könyvben. E perspektívából tehát az antológiától nem lehet megtagadni tudományos jelleget […] Sok minden található a különböző cikkekben, ami igen meggyőzően hangzik.

Mivel a mainstream vélekedéssel szembe menni manapság már büntetőjogi kategória, ezért döntse el ki-ki, szigorúan magában, hogy sikerrel járt-e a szerkesztő és az egyes fejezetek szerzői.  

Németországban állítólag megsemmisítették e könyv példányait. Könyvégetéssel utoljára az inkvizíció és a francia forradalom foglalkozott, Bradbury szerint pedig ez vár ránk a jövőben is (vö.: Fahrenheit 451). De úgy fest, ez a jelen is.

(Magánvélemény: nem tudok nem arra gondolni, hogy ellenbizonyítéknak a máglya hihetetlenül csekély súlyú, de annál árulkodóbb érv.)

HOSSZÚ ÉRTÉKELÉS AZOKNAK, AKIK ELÉG MERÉSZEK

S akkor tessék, itt van egy bazi vastag könyv, amelynek szerkesztője nem átallott csupa-csupa olyan kérdést egybeszerkeszteni, fejezetenként más-más szerzővel megíratni, amelyek közül egy-egy önmagában is több évi börtönnel jutalmazandó!

S van magyar kiadó, ki más, a Gede Testvérek, amely nem átallotta kiadni magyar nyelven is a kötetet. És strapabíró, kemény fedeles, fűzött kiadás, ebbe nem tudunk belekötni! Ráadásul a kiadó, a fordító, a szerkesztő, mindenki vállalta a nevét, aki a kiadásában részt vett.

A KÖTETRŐL ÁLTALÁBAN

Kötött, kemény fedeles, nagyon masszív tárgy ez a könyv. Idáig rendben van. A borító olyan se-se: mond is valamit, meg nem is, akár tetszetős, de inkább nem. Mindenesetre egy szikra félelem nincsen, hogy olvasás közben atomjaira fog hullani, bármilyen testes is. (Nem úgy, mint például az Osiris Kiadó puha fedeles könyvei.)

Ha kicsit mélyebben belenézünk a kötetbe, fellélegezhetünk, legalább tipográfiailag, nem annyira lehet dicsérni, ám több szempontból is lehet fikázni!

A kiadványszerkesztő szemmel láthatóan bajban van a képekkel, mert sem elhelyezni nem tudja őket, sem a törzsszövegnek megfeleltetni a pozíciójukat, sem pedig a képaláírásokkal nem tud mit kezdeni.

Aztán kicsit bele-beleolvasva a szövegbe, feltűnik, hogy egyes szavak mögött, számok állnak. Valahogy így234. Vélhetően láb- vagy végjegyzetek számai voltak az eredeti szövegben. De persze ebben a formában egyrészt nem derül ki, miről is van szó, másrészt se láb- se végjegyzet nincsen a könyvben. Püff neki, ezmiezez? Így a számok egyfelől tökéletesen értelmetlenek, másfelől jobbára fogalma nincsen az egyszeri olvasónak, a szerzők honnan a viharból veszik az infókat. S végső soron emiatt némileg komolytalanná válik a szöveg.

Aztán ott van a könyv magyar címe: Felboncolt holokauszt. Vajon hogyan lehet egy történelmi eseményt, folyamatot boncolni? Még ha mikroszkóp alatt lenne ez az esemény: Holokauszt a mikroszkóp alatt .Vagy ízekre szedve. De boncolni? (Az eredeti cím nem ez. Az így fest: Grundlagen zur Zeitgeschichte azaz A jelenkori történelem alapjai. Szerencsésebb lett volna ezt megtartani, mert lényegesen beszédesebb cím. Meglepőn összecseng Ladányi Attila hihetetlenül provokatív című és tartalmú könyvével, bár Ladányi a saját könyvének a jelen könyvhöz hasonlítása ellen vadul tiltakozna.)

Aztán lássuk csak a könyv címében szereplő holocaust szót. Így van leírva a felboncolt eseménysor: holocaust. Kérem, ilyen magyar szó manapság már nincsen, így kell azt írni: holokauszt. Mert „magyarok vagyunk, nem”? Az a helyzet, hogy a „holocaust”-verzió az bizony angol. Annak ellenére, hogy valóban, régebben a magyar nyelvben is használatos volt ez a forma, manapság a „holokauszt” verzió a helyes. 2014-ben, amikor ezt a könyvet kiadták, akkor is ez volt az általánosan elfogadott.

Na, és a könyv alcíme: Az „igazság” és az „emlékek” egyre erősödő kritikája. Ez azért mivanmiez?-kategória. Mert ugye a könyv egy statikus valami. Élővé az emberrel való kapcsolata által lehet. De itt az alcím azt mondja, maga a könyv egy egyre erősödő kritika; a könyvben erősödik a kritika? Vagy mittudomén, hogyan is gondolták... No, szóval az alcím úgy marhaság, ahogy van.

Aztán: egy ilyen fajsúlyú, témájú könyv szerzőinek a bemutatása nagyon ildomos lett volna! Sajnos, nem sajnos, a mondandója igazságtartalmától függetlenül nem mindegy, ki mondja, amit mond.

És még: egy fia felhasznált vagy ajánlott irodalom nincsen a könyvben. Ez nagyon durva hiba!

Ugyanez a kategória, ahogy említettem, hogy nincsen se láb- se végjegyzete (mármint a magyar kiadásban, mert az kiderül, hogy az eredetiben volt), se bibliográfiája a kötetnek. Így esélytelen a kijelentések, a források ellenőrzése. S ez egy ilyen témájú, fajsúlyú kérdésben majdhogynem végzetes hiba.

Különösen az ellenoldal vitakultúrájának és megoldási technikáinak ismeretében.

A KÖNYV ÁTTEKINTÉSE

Vastag könyv: hétszáztizennyolc oldal, húsz fejezet, csupa felháborító téma, fejezetenként más-más szerző által megírva.
Átabotában lássuk, miről is szól! (Ez lesz a leghosszabb értékelésem, ember legyen a talpán, aki végigolvassa. Még nekem is nehezemre esett.)

AZ ELSŐ FEJEZET
a revizionizmus és a könyv történetéről, céljairól szól. Megér egy misét, érdekes, tanulságos. Sugall ezt-azt, amiről a bevezetőben írtam. 

JOGI HELYZET NÉMETORSZÁGBAN
A második és az ötödik fejezet taglalja, milyen fájdalmasan groteszk a német jogi, történészi és társadalmi hozzáállás ehhez e témához. Aztán még a függelék is hozzáteszi a magáét. A lényeg: felejtsük el a szólásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, ha a holokauszt részleteinek a vitatásáról van szó!

A jogi részét részint mi magunk is ismerhetjük, a bevezetőben ejtettem róla néhány szót, de amit itt olvasunk, az valami egészen szomorú és kétségbeejtő! A modern, demokratikus, jogállamiságon nyugvó német bíróságok a gyakorlatukban jelentős részben merítettek a kommunista koncepciós perek metódusaiból. (Tény, hogy így lesz, annak komoly előjelei voltak a nürnbergi tárgyaláson is.)

Jogai gyakorlatilag csak a vádnak vannak. Az alapvető hozzáállás természetesen az, hogy aki a közvélekedéssel és az általános, de biztos ismeretekkel szembe megy, az ítéletre való. Mármint negatívra. Merthogy, ugye, ebben a kérdésben eleve tudjuk, hogy a vádlottnak nincsen és nem lehet igaza. Ugyanis, ha igaza van, akkor mindenki más téved. De ennyien nem tévedhetnek, tehát a vádlott téved. Ez az alapállás.

Megtudjuk azt is, hogy a jelenlegi, demokratikus német önazonosság a holokauszton alapszik. Döbbenetes idézeteket hoz a vonatkozó cikk szerzője. Például:

További példák azt mutatják, hogy a fent említett sajtó vélemények nem csupán néhány sajtó személyiség véleményei, hanem inkább az egész német elit őszinte meggyőződése. Richard von Weizsäcker, volt német szövetségi elnök például azt állította, hogy „nem a NATO, hanem Auschwitz képezi a [német] állam alapjait.”
E nézetet nemrégiben Josef Fischer német külügyminiszter is megerősítette: „Minden demokráciának van egy alapja. Franciaország számára ez 1789, Az USA számára a Függetlenségi Nyilatkozat. Spanyolország számára a Polgárháború. Németország számára ez Auschwitz. Ez csak Auschwitz lehet. Véleményem szerint Auschwitz emlékezete, a 'soha többé Auschwitz, lehet csak az új berlini Köztársaság egyetlen alapja.”
A német jogászok hasonló érvekkel szolgálnak:
„A holocaust és elfogadása [német] Alkotmányunk normatív alapja. Alaptörvényünk legitimitása-abban az értelemben, hogy megérdemli az elismerést-a nemzetiszocialista bűnök elismerésén alapszik, mely tömegpusztító technológiai eszközökkel zsidók életér követelte.”
A német Bundestagban (parlamentben) e nézetet mindegyik (!) párt kifejezte és tapssal erősítette meg:
„Bárki, aki trivializálja vagy tagadja a zsidók nemzetszocialisták általi tömegmészárlását, más szóval a holokausztot, annak tudnia kell, hogy a demokrácia alapjait támadja.”

Ez pedig, mármint, hogy a holokauszt a demokrácia alapja, legalább akkor a marhaság, mint az ezt idéző könyv alcíme. (Itt ismét nyomatékosan utalnék Ladányi és Coleman könyveire, mint háttérirodalomra.) Csakhogy emiatt embereket tesznek tönkre és börtönöznek be.

Ráadásul vicces, hogy a „demokrácia alapját” megkérdőjelezni nem szabad, és az erre vonatkozó szólásszabadság-korlátozást törvény erősíti meg. Érted, ugye? A demokrácia érdekében korlátozzák a szólásszabadságot! Lehet véleményed, ha az megegyezik azzal, amit megengednek. Hogyan is énekelte a Bikini együttes? „Mindent szabad, ami nem tilos.” :-O

Lássuk csak, hogyan érvényesül a gyakorlatban a demokrácia védelme, ha jogi támogatást kap!

De a német bíróságok megengedik az ilyen bizonyítást? A német igazságszolgáltatás rendszere azon a feltételezésen alapul, hogy a holokauszt mind összességében, mind részleteiben „magától értetődő, és megcáfolatlan a nyilvánosság és eseményei által, ezért minden ezzel ellentétes állítás eleve hamis mindaddig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítják„. A „magától-értetődőség” ilyen eseteiben a német büntetőeljárási törvény felmenti a büntető ügyész hivatalát és a bíróságot az alól a kötelezettség alól, hogy bizonyítékot szolgáltasson saját ügyében. Valójában azonban a bíróságok ennél tovább mennek, mert a kérdéses szakaszt úgy értelmezik, hogy a védelemnek nincsen joga ahhoz, hogy ellenbizonyítékkal szolgáljon az általánosan elfogadott nézet ellen.

A SZEMTANÚK
A két legérdekesebb fejezet a harmadik és a negyedik. A szemtanúk megbízhatóságáról szól. Bevallom, engem talán ez érdekelt legjobban. Mert oké, dilemmázhatunk a falakon/ban talált Zyklon-B mennyiségével, eltűnődhetünk, hogyan lehet nedves földben holttestek százezreit elégetni, ha nem áll a rendelkezésünkre elég faanyag, és miegymás, de mi a fenét lehet kezdeni azzal, ha Kohn bácsi azt mondja, ott voltam, láttam, átéltem? Mi lehet ennél biztosabb?

A meglepő a helyzet, hogy nagyjából bármi... :-O

Leonard Mlodinow írja című könyvében (és keresem égre-földre az idézetet, de sehol nem lelem), hogy úgy általában a tanúk voltaképpen abszolút megbízhatatlanok. Mlodinow természetesen nem a holokausztról beszél, hanem úgy általában az emberi agyról és a tudattalanról. Azt mondja, hogy a hiányzó emlékeket a tudattalan tök simán kiegészíti, akkor is, ha a kiegészítésnek az égvilágon semmi köze nincsen a megtörtént valósághoz.

No, csak megleltem az idézetet! Íme:

Évente mintegy 75 ezer rendőrségi szembesítés történik. A statisztikai adatok szerint ezek 20-25 százalékában a tanú olyan személyt választ, akiről a rendőrség biztosan tudja, hogy nem lehet bűnös. Azért lehetnek biztosak ebben, mert a tanú a »tudottan ártatlan« vagy a »töltelék« résztvevők közül választott valakit, akiket a rendőrség csak azért állított a sorba, hogy meglegyen a szembesítéshez előírt létszám. Ezek az emberek gyakran maguk a rendőrség nyomozói vagy a helyi börtönben ülő elítéltek. Az ilyen hamis azonosítások senkit sem zavarnak különösebben, gondoljuk azonban végig a következményeket! A rendőrség tudja, hogy az esetek negyedében-ötödében a tanú olyan személyt azonosít, aki bizonyosan nem követte el a bűncselekményt, mégis, ha a tanú olyan személyre mutat rá, aki a rendőrség gyanúsítottja, akkor a rendőrség - és a bíróság - feltételezi, hogy ez az azonosítás megbízható. Amint az említett statisztikai adatok rávilágítanak, ez nem így van. Valójában azok a vizsgálatok, amelyek során eljátszott bűntényeket mulatnak a kísérleti alanyoknak, arra engednek következtetni, hogy amikor a valódi tettes nem is áll ott a sorban, akkor az esetek több mint a felében a szemtanú ugyanúgy tesz, ahogyan Jennifer Thompson tett: mindenképpen kiválasztanak valakit, mégpedig azt, aki legjobban hasonlít a tettesről az emlékeikben élő képre. Következésképpen a téves azonosítás a hibás bírósági ítéletek leggyakoribb oka. Az Ártatlanság Projekt (Innocence Project) nevű szervezet például megállapította, hogy a később elvégzett DNS-tesztek alapján utólag felmentett több száz elítélt 75%-át azért ítélték el, mert a szemtanúk pontatlanul azonosították a tettest.

Daniel L. Schacter Az emlékezet hét bűne című könyvében a következő esetet idézi fel.

Vegyük például Binjimin Wilkomirski történetét, akinek 1996-os holokauszt-memoárja, a Fragments, amely egy koncentrácis tábor életét egy gyerek szemszögéből mutatja be, az egész világ elismerését kivívta. Wilkomirski a kisgyerekkorban átélt, nehezen szavakba önthető terrornak nyers és életszerűú emlékképeit tárja az olvasók elé. Prózája olyan energikus és ékesszóló, hogy egyik recenzense arra a kijelentésre ragadtatta magát: „a Fragments, morálisan fontos és minden irodalmi túlzásoktól mentes alkotás. Nem tudom, hogy egyáltalán jogomban áll-e dicséretet mondani róla." Ennél érdekesebb azonban, hogy Wilkomirskinek felnőtt évei nagy részében tudomása sem volt ezekről a traumatikus gyerekkori élményekről, amelyek egy terápia során bukkantak fel emlékezetében. Mivel az elbeszélés és a benne szereplő emlékek számtalan ember szívéből szóltak, Wilkomirski egy csapásra keresett nemzetközi figurává és a holokauszt-túlélők hősévé vált.

A történet azonban 1998 augusztusának végén meghökkentő fordulatot vett. Daniel Ganzfried svájci újságíró, maga is egy holokauszt-túlélő fia elképesztő cikket közölt az egyik zürichi lapban. Kiderítette, hogy Wilkomirski valójában Bruno Dossekker, 1941-ben egy Yvone Berthe Grosjean nevű fiatalasszony gyermekeként látta meg a napvilágot, aki később örökbefogadás reményében árvaházba adta őt. A fiatal Bruno a háború alatt nevelőszüleivel, Dossekkerékkel élt együtt szülőhazájában, a biztonságot jelentő Svájcban. Teljesen világos tehát, hogy a náci rémtettekről szóló traumatikus »emlékek« alapját semmiképp sem szolgáltathatták a koncentrációs táborban gyerekként átélt élmények. Vajon Dossekker-Wilkomirski tehát csupán holmi hazudozó? Nem valószínű: még most is meg van győződve arról, hogy az emlékei valójában megtörténtek.”

(A könyv a HVG Kiadó gondozásában jelent meg, és természetesen a gondolata sem érheti, hogy revizionista szemléletű lenne.)

Ugyanezt mondja az általam jelenleg értékelt könyvnek ez a két fejezete is. Majd hozzáteszi, hogy a tanúk tanúskodása és az elbeszélt esetek között sokszor több évtized eltelt, és ugye, a múló idő jócskán módosítja, torzítja az emlékeket. Azt is mondja, hogy sok visszaemlékezésben előfordulnak olyan dolgok, amelyeket az adott tanúk nem láthattak, nem élhettek át, tehát az emlékeik másodlagosak, vagyis filmeken, újságcikkeken, mások elbeszélésein alapulnak. Az egyik fejezetben felidézik, hogy volt tárgyalás, amelyen némely tanú még a családtagjainak a nevére sem emlékezett pontosan, de a több évtizeddel ezelőtt eseményekre igen… Khm...

(Végeztem egy kis önkutatást. Például a napokban egy kicsit összeszólalkoztunk Szerelmetesfeleségtársammal az idei nyaralásunk célhelye miatt. Én úgy érzem, egy év kivételével mindig én alkalmazkodtam a nyaralásaink választott helyszíneihez, de még abban az évben, amikor az én programjaim voltak a választás fókuszában sem az volt a program, ami miatt oda mentünk, ahová. Én kirándulni szeretek, de mindig vagy víz mellé mentünk, vagy városlátogatós programok voltak, és amikor végre a hegyekbe mentünk, két hét alatt kétszer mentünk kirándulni, és egyik rosszabbul sikerült, mint a másik. Szerelmetesfeleségtársam, velem szemben úgy emlékezett, hogy eddig mindig én döntöttem el, hová menjünk, menjünk most végre oda, ahová ő szeretne. Szerintem én emlékszem jól, mert például a Balaton partjára egészen biztosan nem én akartam menni, sőt! S ez a privát közelmúltunk, amin voltképen nem múlik igazából semmi!)

S rengeteg, súlyos példát hoz a szemtanúk tévedéseire. És azt is mondja, hogy a szemtanúk vallomásait mindig meg kell erősíteni külső érvekkel is, megbízhatatlanságuk végett önmagukban semmiképpen nem lehetnének semmiféle tárgyaláson perdöntők a szemtanú vallomások.
Érdekes fejezetei ezek a könyvnek!

STATISZTIKA
A következő fejezet a statisztikákról szól. Na, nem úgy általában, hanem az európai zsidó lakosság népesség statisztikáiról. A fejezet szerzője összevet egymással két teljesen eltérő eredményre jutó kutatási eredményt, W. Benz és W. N. Sanning számításait. A két statisztikus neve nekem semmit nem mond. A fejezet szerzője arra jut, hogy nehéz dolog a statisztika, nagyon sok mindenre kell figyelni, bár az eredmény szempontjából nagy segítség, ha statisztikus tudja, milyen eredményre akar jutni a legvégén.

A GÁZTEHERAUTÓK
Egy fejezet a nevezetes gázteherautókról szól. A szerzője azt állítja, hogy egyfelől a háború után egy darabot sem leltek belőlük. Sem konkrét és korrekt terveket róluk. Meg azt, hogy parancs sem sincsen a használatukra sehol. S azt is, hogy mindösszesen kettő darab nürnbergi dokumentum létezik ezekről a masinákról. Ezeket alaposan kielemzi. Az egyik legérdekesebb érve, hogy az egyik indigóval készült példányom a kézzel írt megjegyzések teljesen és tökéletesen megegyeznek az eredeti példányom levőkkel írásképben is, millimétere elhelyezkedésben is. Ez ugye, felvet nagyon komoly kérdéseket. Ráadásul az aláíró német tiszt eredeti aláírása még egy laikus számára is egyértelműen eltér a dokumentumokon levő aláírástól.

Ezt a fejezetet egészíti ki egy másik fejezet, amelyik arról szól, vajon lehet-e és hogyan lehet dízel üzemű autókkal embert, embertömegeket meggyilkolna. A fejezetből az derül ki, hogy a dízeljárművek büdösek ugyan, de nagyjából bármi jobb náluk a tömeggyilkosságra. Önmagában hatékonyabb, ha rengeteg embert simán bezárunk egy nyílás nélküli kis helyiségbe, az oxigénhiány végez velük. Azt taglalja a fejezet, hogy a benzinmotorok sokkal hatékonyabbak lettek volna erre a célra, a gázüzemű autók pedig végképp. Vagy a nácik voltak idióták, hogy egy hatékonyságban minden mögött levő módszert választottak, vagy a szemtanúkkal van komoly probléma.

A FÉNYKÉPEK
Két nagyon fontos fejezet a korabeli fényképekről szól. Egyfelől a dokumentum-képekről, másfelől a légi felvételekről.

Ismerünk, ugye nem egy esetet, még a digitális korszak előttről is, amikor egyszer csak megváltoznak a dolgok: a leghíresebb talán Trockij kiretusálása az emelvényen szónokló Lenin alól. Akkor már a jégcsákány végzett vele, nem volt kívánatos, hogy Vlagyimir Iljiccsel egy képen szerepeljen. A fejezet írója elmondja, hogy a korbeli retusálások azért egyértelműen szembetűnők, ha az ember megfelelő figyelemmel vizsgálja a képeket. Olvashatjuk, hogy több képből léteznek egymástól eltérő verziók, holott elvileg ugyanazt ábrázolják. Emlékeszem, hogy régebben nézegettem Lord Russel híres könyvét, A horogkereszt rémtettei-t, és nem értettem, némely fotókon miért néznek ki úgy az áldozatok, mintha rágógumiból hajtogatták volna őket: aránytalanok, kontúrtalanok és valószerűtlenek voltak, mint a Barba-család. E cikk szerzője azt állítja, hogy több híres, hírhedt kép azt ábrázolja, amit, de nem ott, nem akkor, és nem ők követtek el (vö.: Katyin történetével). Nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

A légifelvételekről szóló fejezet fő mondanivalója, hogy azok alapján, ha nem telik el túl sok idő, a nagyobb talajváltozások egyértelműen kimutathatók lennének. De a korabeli légifelvételek alapján úgy fest, nem találtak ilyeneket. Ezek a tömegsírok léte vagy nem léte miatt érdekesek. Amikkel kapcsolatban szintén olvashatunk egy matematikai szakaszt: mekkora földmozgatásra van szükség mennyi ember elhantolásához? A végeredmény szerint a jelenleg ismert számú áldozat elhantolása több táborban olyan mennyiségű földterület megmozgatását igényelte volna, amely megegyezett a tábor egész területével. Treblinkában például negyvenszer (!) akkora területre lett volna szükség a becsült 1,2 millió halott elföldeléséhez, mint amennyire rendelkezésre állt.
Elképesztő állítás, hogy állítólag több tábor is lakott területek mellé épült (például Treblinka, Belzec), mondja a szerző, és ezek a táborok teljesen beláthatók voltak a civil lakosság számára.

A TÁBOROK
Ez a fejezet először annyira nem érdekelt. Aztán mégis. Olvashatjuk, hogy a közvélemény számára úgy ismert, hogy a táborok más-más céllal épültek. Holott, az ismert dokumentumok szerint teljesen ugyanolyan szabályok vonatkoztak mindegyikre.
Tűnődhetünk azon az érvelésen, hogy a koncentrációs táborok ideája nem a nemzetszocialista diktatúrából származik, és például az USA-ban is voltak a második világháború idején táborok, ahová a német és a japán származású lakosságot zárták.

Azt mondj a könyv, az következtethető ki, hogy a náci rezsimnek célja volt a táborok létrehozásával, de ez a cél nem a megsemmisítés volt, hanem a gazdasági érdek. Háború volt, a haditermelés volt a cél. (Mondjuk itt vagy valamit félreértettem, vagy ebben az esetben a táborok közelében termelőegységeknek, gyáraknak kellett lenniük.)

Viszont idéz a szerző néhány elképesztő dokumentumot. Az egyikben a táborlakók orvosi kezeléseiről, a másikban az élelmezésükről van szó. Az orvosi kezelések listájában meghökkentő betegségeket kezeltek: például kanyaró, mumpsz, anginális panaszok, vesegondok. Ha haláltáborban voltak, ugyan, mi a csudáért kezelték a betegeket? Beteg, meghal, hurrá, kevesebb gond, ez a cél. De kigyógyítani a kanyaróból, hogy aztán gázkamrában küldjék, abban mi a logika?

Az élelmezés kérdésénél egy utasítást idéz a könyv: kellő menyiségben meghatározott szénhidráttartalom, tápláló leves készítése, hetente legalább egyszer virsli, elégséges kenyéradag, ez a parancs.

A kérdés újra kérdés: ha meghalni küldték oda őket, vajon mi az indoka annak, hogy a táborvezetések parancsot kapnak a _tápláló_ ételek osztására? Egyáltalán minek etetni, akit halasztani gyűjtöttek be? A szövetségesek a háború után egyszerűen nem adtak enni a német foglyoknak, meg is halt másfél millió közülük.

A GÁZKAMRÁK
Két fejezet szól róluk. Az első megpróbálja valamennyire áttekinteni az Auschwitzi Központi Építési Hivatal dokumentumait, és azokból vonja le a következtetést: a ma ismeretes, a milliós kivégzésekhez szükséges eszközöknek, épületeknek nyomuk sincsen bennük. A másik fejezet a konkrétan a gázkamrákat vizsgálja, és kifejti, hogy voltak gázkamrák, de azok a tífusz betegséget magukban hordó tetvek elpusztítására szolgáltak, amelyeket valóban az ismert Zyklon-B-vel pusztították el.

Részletes érvekkel kifejti, hogy azok az épületek, amelyeket ma emberi kivégzések helyszínéül ismerünk, semmiképpen nem lehettek gázkamrák. De tényleg részletes érvekkel teszi.

A KREMATÓRIUMOK
Ez a fejezet szintén technikai és matematikai fejezet. Technikai abban az értelemben, hogy bevezet a krematóriumok alapvető működésébe és kapacitásaik rejtelmébe a kezdetektől a második világháborúig, majd áttekinti a legfőbb táborok krematóriumait, kapacitásukat és ismert javításaikat a javításokhoz szükséges idővel, majd az adatok birtokában matematikázik egyet.

A matek vége az, hogy mind a rendelkezésre álló fűtőanyag mennyisége, mind a krematóriumok kapacitása, mind a karbantartásukra, javításukra szánt idő kizárja, hogy azokban ipari mennyiségű emberi holttestet égessenek el. A matematika alapján valószínűsíthető elhamvasztott holtest mennyisége pedig nagyjából megegyezik a dokumentált hamvasztások számával. Vagyis, mondja a könyv, szó sem volt a számolatlanul krematóriumba hányt holttestek garmadájáról, amelyek égetése közben (állítólag, de a valóságban soha) még láng is csapott ki a kéményekből. 

TREBLINKA
Egy fejezet a treblinkai táborról szól. Jórészt rímel más fejezetek tartalmaira, ami ebben újdonság azokhoz képest, hogy részletesen taglalja a nyíltszíni, tömeges halottégetések lehetőségeit. Mire az érvelése végére ér, úgy láthatjuk, hogy nem a lehetőségekről, hanem a lehetetlenségről van szó. Olvashatjuk például, hogy a tanúk beszéltek önmagukban égő holttestekről. Amik nem léteznek. Az emberi test 65% víz, nem ég önmagában. Aztán szó van a holttestekből kicsöpögő zsír összegyűjtéséről az égés fokozása érdekében. Azt mondja a szerző, hogy aki egyszer is sütött szalonnát, az tudja, mi történik a lecseppenő zsírral… annak összegyűjtése lehetetlen.

Meg alapul veszi az indiai halottégetéseket, a hamvasztáshoz szükséges fa mennyiségét. Se a fa Treblinkába való szállításának, se erdőirtásnak nincsen nyoma arrafelé.
Szó van arról is, hogy a szemtanúk által kifejtett égetési megoldásoknak sincsen semmiféle nyoma Treblinkában. A nyolcvanas-kilencvenes években végeztek geográfiai vizsgálatokat arrafelé, és semmiféle nyomát nem találták a hatalmas gödröknek, földmozgatásnak, tömegsíroknak.

S gond lett volna a gödrökből kiásott föld mennyiségével is, mert hová ették volna.
S ahhoz, hogy egy ilyen halálgyárat működésben tartsanak és az egyesek szerinti mintegy kétmillió embert meggyilkolják, mintegy nyolcezer fős személyzetre lett volna szükség.
És a csont, különösen a fogak nem égnek el olyan hőfokon, amin a fa ég. Az pedig képtelenség, hogy benzinnel locsolták volna a holttesteket, mert a benzinre sokkal fontosabb területeken volt szükség.

Mondja a könyv.

BABI JAR
Babi Jar Ukrajnában van. Az uralkodó nézetek szerint a németek 50.000–240.000 zsidót likvidáltak ott. A szemtanúk szerint a legváltozatosabb és legképtelenebb módszerekkel, sorrendben, eszközökkel. A cikk szerzője számtalan kérdést vet fel a Babi Jar-ral foglalkozó beszámolókkal, újságcikkekkel kapcsolatban. Az állítólagos tények ügy ütköznek egymással, és a valóság lehetőségeivel, mint az egykori dodzsemek a Vidám Parkban (bár a szövegösszefüggésben a Vidám Park morbid, kéretik szorosan a dodzsemek ütközésének hasonlatára koncentrálni!)

MEGTORLÁSOK ÉS FELÜLRŐL JÖVŐ PARANCSOK
A cím adja magát. Nürnbergben a Szövetségesek által létrehozott bíróság kétségessé tette a vádlottak azon védekezésének érvényességét, hogy parancsra cselekedtek. Azt mondja a cikk szerzője, hogy az alárendelt engedelmességének kötelező voltát akkoriban jócskán relativizálták. Ez a relativizálás aztán, az idő múlásával erőteljesen megváltozott, és mára csak annyi maradt belőle, hogy a parancs akkor tagadható meg, ha egyértelműen törvényellenes cselekedetere vonatkozik.

*

Ennyi mindenről olvashatunk. Részletesen, 718 oldalon keresztül, érvekkel, indokokkal megtámogatva. Lehet mérlegelni, gondolkodni. Amíg még lehet mérlegelni, gondolkodni.
A könyvet elolvasva azon gondolkodtam, hogy mi van, ha igaz, és mi van, ha nem igaz. Kinek milyen érdeke állhat mögötte, pro és kontra? Mindenre találtam érveket. Pro és kontra is. Egyik sem megnyugtató.

Gede Testvérek, 2014, Budapest, kemény fedeles, 718. oldal, ISBN: 978-963-9298-84-2

Refrén: a könyvet az egyik óbudai, történetesen a békásmegyeri gyermek-Könyvmegállóban találtam. Lecsaptam rá, mint az a bizonyos tyúk arra a bizonyosra, abban a tudatban, hogy gyermekkorom egyik kedvence volt. Zsákmányként cipeltem haza, rávetődtem, felfaltam, kivégeztem. És most itt állok csudálkozva.

Mert egyfelől a könyv elejére emlékeztem csak, s az is kérdéses lett, hogy végigolvastam-e valaha, vagy csak Hegedűs István rajzai meg az alapötlet tetszett nagyon. Most elolvasva úgy igazán más sem. Tréfás a történet, de nem megy sehonnan sehová, nem mond igazából semmit, és még a stílusa is olyan kis semmilyen. Egyedül Hegedűs István illusztráció mentenek valamit a helyzeten. 

Mondanám, hogy megöregedtem, más az érdeklődésem, de például a napokban olvasott A Macskaherceg kilencedik élete egyből azonnal, szőröstűl-bőröstül megnyert magának.

Gimesi Dóra mesekönyvével a Molyon találkoztam. Szegedi Katalin rajzait meg réges-rég az exemen keresztül kedveltem meg. A könyv borítója pedig telitalálat, egyből megfogott magának. Gimesi Dóráról pedig semmit sem tudtam. (Most sem, de már olvastam egy könyvét.)

Amikor az első történetnek nekiveselkedtem, mert hogy, ugye, a csalóka cím két, nem összefüggő mesét rejt. Az első mese címe: Amikor a városban megállt az idő. Szóval nekiveselkedtem, de valami másra számítottam, csalódás volt. De valami ott bizergett odabent, mert éreztem, a csalódás most nem az író teljesítménye, hanem az én hozzáállásom, prekoncepcióm terméke.

A második nekifutásnál márt jöttek az ízek, a fények, a zamatok. Gimesi Dóra valami nagyon szépet, ízeset, pasztell-fényeset kevert. Olyan meséket, ami úgy reálisak, hogy telis-teli vannak lírával, de közben mégsem lesznek lilák. Úgy szimbolikusak, hogy közben mégsem lesznek ezmegmiafenék. Gimesi Dóra olyan mesét írt, ami szerintem a szépségével, játékosságával, melankóliájával kortalanná tette a meséjét. (De azért van olyan sejtésem, hogy a kicsik annyira nem fogják díjazni.) Ha hasonlítanom kellene, elsőre Oscar Wilde jut eszembe. De nem teljesen találó a hasonlat, Gimesi finomabb, pasztellebb.

Az első mese, az Amikor a városban megállt az idő*, egy gyönyörű szerelem története, két össze nem illő, khm, ember (á, nem, de mégis) hatalmas egymásra találása. Akik mégsem tudnak együtt maradni, mert mindkettőnek meg van a maga hatalmas közösségi feladata. De képtelenek egymás nélkül élni is. Nagy dolog, talán a legnagyobb dolog a csuda-szerelem. Tanúsítom!

A Macskaherceg kilencedik élete szintén egy gyönyörű, fájdalmas, beeljesületlen szerelem története. Itt nem a kötelesség, hanem a megszokás, a volt életmódtól való elszakadás képtelensége a tragédia oka.

S miközben, igen, Gimesi Dóra tragédiákat ír le, mégis az ember fia nagyokat nyel a szépségtől, és némi sírhatnéktól. Mármint ha nő! (Férfiként nem árulom el, hogy dehogynem, így is…)

Ám minden tragédia ellenére kedves, szép meséket olvasunk. Nagyon szépeket, egy külsőre is nagyon szépen megalkotott könyvben. Szépeket, mert Gimesi hisz a szerelemben. S van annál szebb dolog? S nem áll meg ott a meséiben, sőt, éppen ez a lényeg, hogy a hős meg a hősnő végre egymásba szeret, hanem azt mutatja meg, mi van ezután. Mert a lényeg, a keményebb próba csak ekkor jön! És itt szép nagyon mindkét történet: ((SPOILER: mert a válás, az elszakadás után mindkét páros egymásra talál, igazán megküzd a szerelméért, és akkor kapja meg, amikor lemondott róla.)) Nagyon fontos tudás!

Szegedi Katalint még nem is dicsértem, pedig nagyon megérdemli most is!

* Semmi köze Hrabal mester művéhez, a A városka, ahol megállt az idő-höz. Vagy maradjuk annyiban, hogy én nem találtam kapcsolatot.

Nem tudom, hány éves lehettem, de még nagyon süldő voltam, amikor a család, nem találván más lehetőséget a felügyeletemre (ebből is látszik, hogy nagyon kicsi lehettem), kiadott gebinbe Nagyim húgáékhoz, Juci nénihez és Józsi bácsihoz. Józsi bácsi ma már túl van a százon, Istennek hála, de akkor még jócskán munkásember volt. Juci néni pedig sokkal fiatalabb nála. Így ebben a gebin-időszakban emlékeim szerint többször voltam egyedül a Menyecske utcai panellakásukban. Viszont áltisis elsőn már túllehettem, mert amikor a polcon megtaláltam ezt a külsőre nagyon felnőttes könyvet, beleolvastam. A piros borítós volt meg nekik. Jobb híján. Aztán meg azt állapítottam meg, hogy jobb nem is kell. Egy-két napra beleragadtam.

Kolozsvári Grandpierre Endre mesét dolgoz fel. Valahol, valamikor összefutottam az eredetivel, de nem emlékszem mik voltak az eltérések. Szóval feldolgozást olvasunk, jó hosszan, de cseppet sem unalmasan. Amolyan kapzsi gazdagot nevetségessé teszi a szegény legény-fajtát. Lehet rajta izgulni is, meg mosolyogni is.

Én csak azt sajnálom, hogy a külső megjelenései miatt ez a könyv valahogy elsikkadt. Pedig kiváló ifjúsági könyv lehetett volna. Valahol A Tenkes kapitánya, meg A koppányi aga szintjén, minőségében.

Jómagam azóta vagy háromszor újraolvastam, és vagy kétszer láttam a szintén nagyon jól sikerült filmváltozatát is.

Ahogy visszagondolok, az ilyen sok-képes, rövid történeteket nem nagyon kedveltem már gyerekkoromban sem. Ahogy visszagondolok, csak néhány kivétel volt: a Sicc-könyvek, Vera Ferra-Mikura Szaniszlói és persze Brúnó kapitány. De tényleg nagyjából ennyi. Legalábbis ennyi felé van nosztalgiám.

Zdeněk Svěrák könyve „3 in 1” mesekönyv. Van egy alapsztori (feminista, fáradt anyu unja a házi-rabszolga szerepét, és megpróbálja hímsoviniszta, otthon semmit nem segítő aput rávenni, hogy legalább meséljen már este a skacoknak), meg van két másik (anyué és apué). Mert apu, ahogy ezt a cím is elárulja, elindul anyu emancipációjának az útján és (nagyon helyesen) ő is mesél a skacoknak, és még jobbat is, mint anyu.

A mesék szerepéről Szerelmetesfeleségtársam sokat tudna mondani. Nekem azt szokta mondogatni, hogy minden mesének az a célja, hogy az ember, az olvasó, a hallgató önmagára ismerjen, jobbá legyen. Persze ő a népmesékről beszél folyton. Amik tele vannak szimbólumokkal. Én meg mindig az olyan meséket szerettem, amik nem két oldalassal, aztán mire felvenném a fonalat, már vége is, meg olyan kis ad hoc jellegű bennük minden, szóval nekem, szégyen, nem szégyen, soha nem jöttek be. A Szikra Ferkó, meg A csillagszemű, meg A babó, meg a hasonlók, azok nagyon, azok igen.

Kicsit úgy vagyok néha a jelen könyvhöz hasonló mesekönyvekkel, hogy oké, nagyon szépek, nagyon megtervezettek (mármint külsőleg), könnyen olvashatók, még azt is elismerem, hogy a györök, aki hallgatja, könnyen talál kapcsolódási pontokat a történet és a saját élete között, csak nagyon sokszor olyan érzésem van, hogy oké, elolvastam, és ööö… Most akkor mi mennyi, merrefelé, hányszor? Mert a történet annyira nem történet, bár ebben a jelenlegiben még csak-csak, a mondanivaló, hát, izé, és akkor most mi van. 
Többször mondtam, nem értek az irodalomhoz (se), az ízlésem a legtöbbször nagyon nem mainstream, nagyon nem modern, nagyon nem együttműködő.

S akkor egy kis lényeg: tulajdonképpen van története ennek a könyvnek. Apu megtanul mesélni a skacainak. És mérföldekkel jobb mesét mond mint anyu. Ha gonosz vagyok, azt mondom, Mórától lopta, mert a másodikos áltisis olvasókönyvünkben volt egy nagyon hasonló, bár sokkal jobb történet (amikor a kigyulladt pajtából Mici (Micó) sorra mentegeti ki a kölykeit, aztán, szegény, az utolsónál már nem jön ki…). Anyu meséje a vállfákról, hát…, inkább ne, lécci. Namost, marad a keretmese, tudniillik, hogy apu megtanul mesélni, mert nála van a Cseh Paradicsom csodaköve (vö.: a Túl szexi lány című önbizalom-opusszal). Hm. Mondjuk.

De legalább külsőre szép a könyv, mókásak a rajzok.

Nagyon sokszor találkoztam már ezzel a könyvvel, de közvetlen kontaktusba még soha nem léptünk egymással. Most de.

Voltaképpen pompás kis történet arról, hogy az elkényeztetett, fényesre nyalt popsijú városi lányka hogyan ismeri fel, hogy vannak értékek azokon túl is, amiket ő annak vall. Bálint Ágnes kedvesen, finoman vezeti a történetet, hihetőn kapcsolja össze a szereplőket, és derűsen mutatja be, hogyan kapaszkodnak végül össze az értékrendek (mert még városi lány is ért valamihez, amihez a vidékiek nem annyira: a divathoz).

Jókat nevetünk olvasás közben Móric, a kicsit idegesítő szarka tolvajkodásain és annak következményein, megkedveljük a szereplők mindegyikét, és kíváncsian figyeljük, hogyan gömbölyödik ki minden.

S aztán jön ez a repülő dívány. Amivel a magam részéről nem tudtam mit kezdeni. A helyzet az, hogy már gyerekkoromban sem kedveltem, ha egy realista történetbe koherencia-idegen elem vegyült. Nincs bajom a Végtelen történet-tel, az Öcsi és a repülő bácsikával, mert ott eleve más a világ leírása. Ott evidencia, ami történik. Itt szövetidegen. Mert a falu, ahol a történet játszódik, reális. Juli egy reálisan megformált kislány. Dedi (Dezső) a szomszéd fiú szintén az. Néha már szinte túl jó, de azért szerencsére nem, csak még hihetőn az. Vagyis reális. Lidi néni, Juli nagynénje is az. Meg mindenki is az. S akkor itt van ez a dívány, amelyik röpköd. Mintha, mittomén, a Keménykalap és krumpliorr-ban láthatatlanná válna Kisrece. Vagy Tutajos egy ufóra bukkanna a nádasban. Nem illik oda. Ráadásul ennek a röpködő bútornak a dramaturgiai szerepét sem értettem meg. S akkor ki is zuhantam a történetből. Még akkor is, ha az író megpróbálta egy sci-fi elemmel elfogadhatóvá tenni, de nekem nem sikerült vélt érnie.

Az a fura, hogy összességében mégis úgy gondolom, csuda jó kis könyvecske ez. Voltaképpen megértem, hogy már a hatodik kiadása.

Sin City, a Bűn Városa. Mára fogalom. Frank Miller műve alappá lett a képregény műfajban. Két okból.

Egyrészt a zseniális rajzstílusa miatt: a képeken nincsenek színek, nincsenek árnyalatok, Miller kizárólag a feketével és a fehérrel dolgozik (kivéve a „Sárga rohadék¨ című epizódot), és ezzel a két színnel mond el mindent, zseniális perspektívákkal, néha csak pár vonallal érzékeltetve, néha, mint például a heves záporban ázó Marv képén, a szálkás eső tengernyi vonalával megrajzolva a figura hátán szétcsattanó, vízszintesen verő záport.

A másik ok a történet(ek) egetverő kegyetlensége. Sin City-ben nincsenek pozitív hősök, mindenki beteg, aberrált, kegyetlen, kíméletlen. Kizárólag egyéni érdekek, célok vannak, a kapcsolatok semmi máson, csak az érdeken alapulnak. Ha nem, mint ebben a történetben, az is vérengzéshez, kegyetlenséghez vezet, mit ebben a történetben.

A fekete-fehér megoldás gyakorlatilag annak kifejezése, hogy a világosság, a tisztaság csak arra való, hogy megmutassa a sötétség, a bűn, a szenvedés nagyságát. Ezért Sin City-ben soha nincs világos. A legfényesebb napszak a hajnal, oda is csak egyszer jutunk el, és hőseink gyorsan el is bújnak előle.

Az első Sin City-történet hőse, Marv egy roppant csúnya, tagbaszakadt, agyilag egyáltalán nem cizellált fickó, aki élvezi, ha ölhet, vagyis inkább az utat, ami ami az áldozatai halálához vezet, élvezi mások kínszenvedését, sikolyait. Az vallja, az a jó, ha a halál megváltássá válik, várt öröm legyen, amikor megüvegesedik a tekintet.

Aztán a fagyi visszanyal, mert Marv rájön az élet értékére. Egy nő, egy párductestű istennő, kedves, figyelmes lesz hozzá, de reggelre ébredve az éjszaka magát seggrészege ivó Marv holtan találja maga mellett a lányt. És mert szerelmes lett, és mert gyilkológép, megfogadja, hogy bosszút áll. A bosszú története ez az első képregény. Marv maga meséli el a történetét. A szöveg szikár, keserű, tárgyilagos, és mégis süt belőle a csalódás, a gyűlölet, a fájdalom.

A képregény zseniális. Nagyon zseniális. Abban is zseniális, hogy az ember, amikor nézi, olvassa és gyönyörködik a képekben, valami elementáris kognitív disszonanciát él át. Mert lássuk be, nem nehéz, a gyilkolás, az emberkínzás, a fájdalom, a vér, a halál élvezete beteg dolog. Akkor is, ha überelhetetlen művészi eszközökkel van megjelenítve. S mi nem vagyunk betegek. Mi humánusak és szeretettelik vagyunk. Ugyebár. De mégis élvezzük ezt a képregényt. Mondhatjuk, hogy nem a kegyetlenségét, hanem a művészi megoldásait. Mondhatjuk, hogy Sin City-ben nincs más megoldás, de közben el kell nyomnunk azt az aprócska, nyilvánvaló igazságot, hogy egyfelől semmi sem kötelez a képregény olvasására, nézegetésére, másfelől meg, hogy Sin City azért gyakorlatilag itt van körülöttünk, s valószínűleg azért drukkolunk Marv-nak, mert a való életben is azt látjuk, hogy a jó elnyeri a méltó büntetését, a rossz meg büntetlenül hávájozik. S akkor is Marvnak szurkolunk, amikor tudjuk, hogy a bevásárláskor összeszedett szögesdrót, gumicső, bilincs, fűrész, balta bizony nem ízléses kertápoláshoz szükséges, és kegyetlenül összeszorul a gyomrunk, hogy uramfia, mihez kezd majd ezekkel, de nagyon kívánjuk, hogy bármit, sikerüljön neki. Aztán amikor sikerül, akkor azért hátrébb lépünk, hogy ekkora állat, hogyan lehet valaki, és még azt is sérelmezi, hogy áldozata egyszer sem sikoltott. De ott legbelül mégis örülünk, hogy történt, ami történt. S ezt az ellentmondást képtelenség feloldani. Azért képtelenség, mert a valós életben is azt látjuk, hogy ha vannak is törvényi következmények, azok nem egyöntetűn sújtanak mindenkit, hanem van akit minden nyilvánvalóság ellenére egyáltalán, s van aki hiába öl meg részegen több embert az úton, még a rá kiszabott, nevetséges büntetést sem kell letöltenie. Vagy a drabális barom, aki a rátette a vaságyat az idős asszonyra, és a sodronyon bakanccsal ugrálva, kínok között gyilkolta meg a semmiért, az előzetesből simán távozhat, mert nem érkezett meg egy genetikai vizsgálat eredménye a törvény szabta időben. S Marv önbíráskodása ezt a mivan?-érzést elégíti ki, s közben büszkék lehetünk, hogy bár a végeredménnyel némi szégyenkezésem között, de teljesen egyetértünk, az eddig elvivő utat elítélhetjük. Miközben még arra is azt gondoljuk, de csak ott mélyen, legbelül, mert milyen már, hogy ezt gondoljuk, hogy a kannibál rohadék, aki lányok preparált fejének trófeájával díszítette az otthonát megérdemelte Marv megoldását. S viszolygunk Marv-tól, de rettentően drukkolunk neki. Itt nem Charles Bronson konszolidált Bosszúvágy-airól van szó, itt már a súlyozott igazságtételről: nem csupán pusztulnia kell a töketlen, korrupt, a hatalmával ezerrel visszaélő hatalomnak, hanem szenvedve kell pusztulnia. Nagyon szenvedve. Tudva, hogy a bűnüldözést, az igazságszolgáltatás szerveit abszolút nem az igazság érdekli, és az igazságszolgáltatás a legnevetségesebb kifejezés, ami Sin City-ben létezik. Aki a karmai közé kerül, annak sorsa nem attól függ, mit tett, hanem attól, a létezése milyen érdekeket sért, és milyen előnyei vagy hátrányai vannak a hatalomra nézve, ha ezt a levegőt szívja tovább?

Miller valószínűleg ezt fogta meg zseniálisan a Sin City-vel: miközben megmaradhatunk a humanitás szent és magasztos emelkedettségében, aközben borzongató elégedettséget is érezhetünk, annak láttán, hogy a szemet szemért, fogat fogért-elv legalább ebben az esetben működik, mert minek éljen, milyen igazi ok létezhet egy [[SPOILER: nőket lassan feldaraboló és elfogyasztó vérnösző aberrált állat és az őt imádva szopó, a kannibalizmusát Isten-élménynek magyarázó egyházi főember]] létezésére?

Hát így valahogy. Lenyűgöző és fertelmes. Mint az életünk.

Gion Nándorra Szerelmetesfeleségtársam talált rá. Konkrétan a Latroknak is játszott első részére, a Virágos katoná-ra. Őt lenyűgözte, engem pedig megfertőzött a lenyűgözöttségével, azonnal folytattam a folytatásaival együtt, majd iparkodtam az összes regényét elolvasni. Egyelőre az elbeszéléseit tartalmazó kötet olvasatlan a polcon.

Sok mindent el lehet mondani Gionról is, de azt hiszem, olvasni őt sokkal érdekesebb. Persze vannak fontos életrajzi adatai, vannak érdekes momentumok az életében (illetve sajnos csak voltak, hiszen 2002-ben sajnos elhunyt), el lehet mondani, hogy határon túli magyar író, hogy igazgatott színházat, hogy meg is filmesítették több művét, s mindez igaz, de a legfontosabb, hogy a könyvei olvasva legyenek. Mert jók. Mert sajátos ízük van, akkor is, ha több műfajban is alkotott. Mindegyik sajátosan Gionos, legyen az ifjúsági- vagy családregény, börleszk vagy bármi egyéb, mindegyikben eltéveszthetetlenül ott vannak a sajátos Gion-aromák.

S akkor itt van a Napkút Kiadó remeke, a Hang-Kép-Írás remeke, a Gion Nándorról szóló, pazarul gazdag fényképanyaggal ellátott kötet. A könyvtárban az újdonságok között találtam rá, nem kerestem, csak szembe jött. Sajnos azt nem tudom, a kötet sorozatcímében mit jelent a „kitétel”, gondolom, eredetileg van benne egy cd/dvd, de a képnek és az írásnak tökéletesen megfelel.

Nem ismertem ezt a sorozatot. A kiadó weboldalán található információk szerint a sorozat eddig megjelent köteteinek alanyai igen impozáns névsor: Örkény István, Szabó Magda, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós, Lázár Ervin, Bella István, Orbán Ottó.

Úgy fest, tudatos, az egész sorozatra kiterjedő koncepció, amivel engem a Gion-ról szóló kötet meglepett: a könyv úgy szól Gionról, hogy nem életrajz, de mégis maga Gion írta. A vicc az, hogy korántsem életrajz-töredékekben, és még csak nem is elsősorban interjúkban beszélve önmagáról, hanem az életrajzi elemek hatalmas része a regényeiből áll össze. Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt Latroknak is játszott-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira, hogy helyek, események, épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

Bevallom, ez számomra hatalmas meglepetés volt. A regények értéke, tetszési indexe persze ettől mit sem változik, de egy újraolvasásánál, ha egyáltalán eszembe jut keresgélni, és nem visz el az olvasás áradata, még ez is szempont lehet.