No, most azért megnéztem volna magamat az utóbbi napokban, amint ezzel a Zachergáboros dizájnommal, halásznadrágban, kilógó inggel, dupla karkötőben, bal csuklómon a kedvenc zöld kendőm, fehér mintákkal, magyaros nyaklánccal a nyakamban, fülessel a fülemben, ujjaimmal, lábammal verve a zene ütemét (jobbára valami progrock), a HÉV-en, egyes villamoson, menet közben olvasom ezt a réges-régi, (az én kiadásomban ráadásul) rózsaszínes-lilás Pöttyös Könyvet, s közben ráadásul legalább oldalanként egyszer szélesen vigyorgok.

A könyvecske voltaképpen nem összefüggő történet, hanem történetecskék sora, amiknek a főhőse a tizenkét éves, ötletdazdag, ebből kifolyólag néha bizony rohadtul idegesítő Andrea, a húga és a Svájcból hazaszakadt testvérük Médi (alias Mari). De jobbára csak az első kettő a főhős. 
Andrea dolgait olvasva lehet jókat kuncogni, röhécselni, kacagni, de bizony a sokadik ötletének a megvalósításakor eszembe jutott, hogy vele élni nem lenne fenékig tejfel, s hogy a lízingelt lányom mindennapi ötleteit rosszmagam nem ilyen derűsen kezelem, sőt, s hogy vajon akkor a gyerekekben vagy a felnőttekben van a hiba? (A mainstream választ, persze, tudom, de ha nem a mainstream-ben gondolkodom, akkor gondolkodnom kell, és a józan paraszti azért azt mondja, hogy Andreát nem ártana néha nyakon vágni, mert tizenkét évesen már azért számolnia kellene a következményekkel és előrelátóbbnak kellene lennie. ((SPOILER: Mert azért például a egyébként roppant mulatságos egy neműs jelenetben, amikor a játék hevében gyakorlatilag tönkreteszik vendéglátóik ágynemű-készletét, nehezen hihető, hogy négyük közül egyiknek sem jut eszébe, mit is csinálnak…)) De úgy döntöttem, alig túl a költözésen, még meg-meg álldogálva a felrobbant és még helyre nem tett lakás káoszában, hogy most csak azért sem hagyom magam nem szórakoztatni!

Vavyan Fable első könyve 1987-ben jelent meg. Vagyis az, hogy ki tanult kitől, nem kérdés. Ha Fable ifjúsági regényt írna, az nagyjából úgy szólna, ahogy G. Szabó Judit szólt 1973-ban. Hogy ez kinek miként hangzik, nem tudom. Részemről dicséret G. Szabó felé, s még csak árnyalata sem annak, hogy Fable plagizálna. Csupán hasonlóság. Amivel mindkettőjük olvasótábora jól járt.

Szóval még egyszer nekifutva: a könyv kis történetek lánca, amiket a szereplőkön kívül nem nagyon köt össze semmi, nincsen egy átfogó cselekmény, nincsen csúcspont, nincsen intellektuális orgazmus, jellemfejlődés. Nem, az nincsen. Csak önfeledt szórakozás van. Hatalmas poénok, derűs történetek, pofátlan vagy gyermeki beszólások (na, azon a Rómeó és Júlia előadáson szakadtam, Zachergábor-alteregó röhög magában egy Pöttyös Könyv felett az egyesen, mondhatom!). Meg szerethető szereplők, akik nem hibátlanok, de nem is ördögök, hanem éppen emiatt, élnek.

Várnai György illusztráció pedig szinte önmagukban biztosítékok a minőségre. (Vele csak Sajdik Ferenc rajzai vetekednek.) Oda vagyok a rajzaiért!

Valahogy az ilyen típusú ifjúsági könyveket mindig szerettem. Micsoda kölykök!, Az ágasvári csata, Talán Pista, Nyár a szigeten, Jó szelet, kaptány!… Nem folytatom, pedig bőven lehetne még…

Csak néhány másodpercig gondolkodtam, na, akkor mit olvassak most, de felmásztam az elköltözött lakás dobozhalmain a már álló könyvespolc tetejére, és levettem a Hárman a szekrény tetején folytatását. Holnap a Zacher-dizájn újra kiscsaj-könyvvel röhög majd a villamoson.

Ja, egyébként mindig kedveltem a Pöttyös Könyveket, és soha nem zavart, hogy kiscsaj-könyvek. Tán' azért, mert szerintem egy jó könyv soha nem bír nemi- és életkori korlátokkal.

4,5/5

(2017)

Eddig tulajdonképpen csak A játékmester-t olvastam, de mély nyomot nem hagyott bennem, csak valamiféle pángalaktikus kaszinó-feeling maradt az agyam zugaiban az egészről. De mégis itt van egy csomó Banks-kötet a rettenetesen zsúfolt polcok egyikén. Nos, a Phlebas nincs közöttük. S jó hír Szerelemetesfeleségtársamnak, nem is lesz. Ez az a könyv, amit tuti biztos, hogy soha nem fogok újra elolvasni. S szerintem most is csak azért jutottam a végére, mert költöztünk, rajta volt az e-book olvasón, belekezdtem, kíváncsi lettem, és csak egy hét múlva kapcsoltam, hogy az olvasón ott van még vagy háromszáz másik kötet is, de lusta voltam keresgélni, mi mást olvassak.

A könyv fordulatos, cselekményes, érdekes, fantáziadús, komplex és olvastatja magát. Mondjuk a feléig zavart, hogy miközben peregnek rendesen az események, fogalmam sincsen, voltaképpen mi a fenéért küzd a főhős Horza, amikor éppen em az életéért teszi, mert azt értettem. (Előleg: a baj ott van, hogy voltaképpen a végére sem tudtam meg, hogy miért.) Horza egy alakváltó, aki a főleg emberek alkotta Kultúra nevű szövetség pángalaktikus mészárlásában egy háromlábú faj, az idiriek oldalán cikázik jobbra-balra.

Állj! Az első problémám itt volt: a könyv függelékéig nem jön össze, annak megértése, miért is zajlik a csihipuhi. Illetve voltaképpen még akkor sem állt össze teljesen a kép, de akkor már nem is erőlködtem túlságosan a megértéssel. Vagyis nagyon zajlik a cselekmény, de voltaképpen nem értettem a hátteret és a miérteket. Ezáltal még azt sem igazán, kinek drukkoljak, és miért. Mert rendben van, hogy Horza voltaképpen szimpatikus (bár sokszor nem is annyira, mert például ((SPOILER: az űrhajó kapitányának likvidálása a cél érdekében)) érthető, de semmiképpen sem védhető morális szempontból. Pragmatikus, de kegyetlen. De azért csak-csak megbarátkoztam vele, még drukkoltam is neki, hogy sikerüljön elérnie a célját (amit reméltem, majd akkor megmagyarázódik). Szóval jól megírt alak ez a skac, de az a baj, hogy miközben a végére hőssé nemesül azáltal, hogy az egyik, a cselekmény során leamortizálódott robot/számítógép/mifene felveszi a nevét, és örök mementójává válik Horzának, megmagyarázatlan marad, hogy oké, de voltaképpen, miért is? Már maga a gép névfelvétele sem annyira indokolt.

S valahol itt van ebben a könyvben a legnagyobb baj: a motiválatlanság. A cselekedetek motivációi vagy érthetetlenek vagy súlytalanok. Csakhogy ezáltal az egész veszíti el a súlyát. S ez még a kötet legvégén sem kerül helyre.

S arról már ne is beszéljünk, hogy miközben térgörbítésekkel utaznak a csillagok között, az utolsó bolygón, ahol a végső, nagy összecsapás zajlik, sínen közlekedő vonatokkal variálnak. Valahogy nem tudott nem eszembe jutni a Kontroll és a folyton kigyulladó hármas metró, mint intergalaktikus helyszín. S csikorog, robban, ég itt is minden, mint a veszett fene, akár Budapesten. Csak szerencsére itt nincsenek háromlábú, három és fél méter magas pikkelyes csávók, akikkel küzdeni kell, csak ellenőrök és zsebtolvajok.

S még valami. R. R. Martin a főhősök, -szereplők likvidálásban kismiska Banks-hez képest, el kell ismernem. Azért, hogy a könyv szereplői közül voltaképpen egy menekül meg, gépeket nem számítva, nem apró teljesítmény. De talán beteges csöppet.

Viszont az űrhajók nevei, no, talán azok a legjobbak a könyvben, mert bekakkantás egytől-egyig. Csak a legfontosabb, amit Horza lenyúl: Felhő Nélküli Turbulencia. S ebben a szellemben a továbbiak. Majdhogynem ezek miatt érdemes elolvasni a könyvet. De voltaképpen nem érdemes.

3/5

(2017)

Az előtörténet szokásos: az óbudai piac cserekönyves-kosarában leltem erre a kötetre. Akkor nem kapcsoltam, hogy szerzője, Halasi Mária az írója a viszonylag híres, Az utolsó padban című regénynek is.

Jelen kötet alapképlete egyszerű: átlagos, négytagú magyar család, papa, mama, gyerekek, csak nem „csupaszív szeretet”. Azért nem, mert a kisebb kölök gyermekparalízis miatt térdtől lefelé megbénul. Ez persze alaposan felkavarja a családi belviszonyokat, amikbe, a lebénult kislányt, Sárikát talán kivéve, mindenki beleteszi a maximális minimumot, és elbattya, amit csak lehet. Apu-anyu a lebénult kislányra koncentrál, elhanyagolja a nagyobbik kislányt, Gabit. Gabi aztán erre úgy dönt, mint Shakespeare II. Richard-ja: ő bizony gonosz lesz. S mivel minden csak döntés kérdés, hát az is lesz. Amire Anyu persze makarenkói módon reagál. Apuban bujdokol a gyanú. hogy itt elcsúszik valami, de ő sem kapcsol, miről is van szó valójában, és szerető módon de passzív marad.

A szerző, bár ifjúsági regényről van szó, nagyon ügyesen fogja meg az indítékokat, nagyon hihetőn vezeti a szereplőket, és ügyesen, finoman tálalja a motivációkat. Voltaképpen mindenki elfogadható, szerethető és érthető. Lehet haragudni mindenkire, de minden gond nélkül meg is lehet érteni bárkit. Mert a reakciók jobbára viszontreakciók. Az empátia nélküliség viszontreakciói. Anyu haragszik, mert Gabi olyan, amilyen. Gabi cirókaminuszban van, mert a betegsége folytán mindenki Sárikát babusgatja, de ezáltal tényleg minősíthetetlenül bünteti nemcsupán a szüleit, hanem Sárikát is; s ahhoz már elég nagy, hogy érezze ennek erkölcsi tarthatatlanságát. ((SPOLIER: Van annyira genyó, hogy amikor Sárika a rengeteg munkának, rehabilitációs tornának köszönhetően járni kezd, azonnal lefikázza: „Mondtam, hogy csak nyavalyogsz!”)) Apu feszül kettejük között, de ő is Sárikára fordít nagyobb figyelmet.

Főleg azért tetszett a könyv, mert nem a másság ájult tiszteletét sugallja: szeressük Sárikát, mertmozgáskorlátozott! Ezért volt anno bajom Az utolsó padban-nal, ami, ugye, egy cigány kislányról szól. Mert egyfelől valóban, csúf, gaz dolog az önmagában való faji megkülönböztetés, másfelől eddig én két cigánytól is hallottam, hogy ami előítélet van velük szemben, az a cigányoknak köszönhető elsősorban. [Részletekért, kérem a szerkesztőségben jelentkezni!] S én ráadásul kisgyerekkoromban legtöbbet talán Lakatos Kálmánkával és nővéreivel, Etával és Marival játszottam a Szerdahelyi utcában levő udvaron.) Hanem azt mondja, szeressük Sárikát, aki mozgáskorlátozott. S egyébként nagyon helyesen sikerül még Sárika jellemét is árnyalttá tennie: túlságosan megalkuvó a nővérével szemben, a béke érdekében még a komoly megaláztatásokat is simán eltűri tőle.

A legmeglepőbb viszont az volt, hogy Halasi Mária mennyire más követelmények szerint fogalmazhatott, mint ahogyan az ma kötelező lenne. Gabi kiváló versmondó. Az osztályban feleltetik egy versből, de az egyik antiszociális kisköcsög sokadszorra megzavarja az órát. A tannéni megállítja Gabit, és hosszú polémiába kezd a rendzavaróval. Gabi, nem kicsit Sárikára is gondolva levonja a következtetést: ha valakivel nincsen semmi gond, ha nem szorul plusz figyelemre, mert semmi nem gátolja a feladatai elvégzésében, s mert meg is csinálja azokat, nos ez a valaki simán benyalhatja, hogy a kutya sem fog ráfigyelni, az ő testi, lelki igényeit simán át lehet lépni, és az, aki tudatosan renitens vagy aki önhibáján kívül ugyan, de sokkal több figyelmet igényel, az bizony meg is fogja kapni a figyelmet is, meg a segítséget is. A normalitásnak nincsenek jogai, csak kötelességei. S ez nagyon igaz, döbbenetes üzenet. Gabi tehát e logika mentén harcolja ki a a figyelmet, s meg is kapja azt. Igaz, köszönet abban sincsen. De figyelnek rá. 
Jómagam éppen a napokban tűnődtem azon, hogy ha valaki renitens, leszarja a szabályokat, az együttélés alapjait, semmit nem tesz bele a közösbe, de végre egyszer hajlandó valami közösért is megmozdulni, vagy akár csak tisztességesen megszólalni, mindenki elájul, oda van, elismer. Míg ha valaki, aki addig közösben gondolkodott, teljesen szocializáltan állt a dolgokhoz, szépen beszélt, segítőkész volt, de egyszerre nemet mond, az azonnal háborút vált ki, az azonnal a rossz oldalon találja magát, ő lesz a főszemét, közellenség. S no, hétköznapi értelemben vajon melyik a kifizetődőbb, melyik igényel kevesebb energiát, odafigyelést? No, melyik?

Amit nem értettem, nem díjaztam, nem élveztem a könyvben: Sárika agyjátéka Szobária tárgyaival: az éltre kelt tárgyakkal, bútorokkal. Számomra teljesen feleslegesek, unalmasak voltak ezek az oldalak. Amikor harmadszor is erről olvastam: átlapoztam.

Aztán a végső megoldás is hihetően nyílt marad, van feloldás, de van tere annak is hogy eltűnődjünk, ki mit kezd vajon az új helyzettel? Csak mint az életben.

3,5/5

(2017)

A Wekerle mindig a szívem csücske volt, bármikor jártam arra. Van benne valami, valami, nem is tudom mi. Vidék Budapesten, egy vidéki kisváros a város szívében. Közvetlen rokona a sokkal kisebb, de nagyon hasonló hangulatot árasztó, óbudai Gázgyári lakótelepnek. 

A Wekerlén tanultam vezetni, és a Wekerlén lakott nagyon hosszú ideig egy jó barátom. A Wekerle az a lakótelep, ahol mindig van valami olyan, amit addig nem láttam, és ahol képes vagyok mindig eltévedni. A barátomhoz a Határ úttól mindig könnyen odataláltam, aztán amikor nagy adag magabiztosságot merítve a könnyű odatalálásból új utak felé tekertem a kormányt, rendre eltévedtem. Nem sokat segített az sem, hogy ott tanultam a telepen vezetni, nem lett helyismeretem.

Ez a kis füzet a Wekerle ötletének születését, építésének a rövid történetét mondja el. Roppant tanulságos! 

A telep építésének ideája a pénzügyminiszter-miniszterelnök fejéből pattant ki. A kiegyezés után nagy lendülettel beinduló iparosodás következtében tömegek jöttek Budapestre munkáért. A korabeli feljegyzések szerint igen áldatlan lakhatási körülmények voltak a fővárosban, az akkori európai viszonyok között az utolsók voltunk mind az egy főre jutó lakónégyzetméterekben, mind a csillagászati mértékeket öltő lakhatási költségekben, Ezen az áldatlan állapoton akart segíteni Wekerle Sándor.

Nem lakótelepet, hanem egy kisvárost képzelt el, komplett infrastruktúrával, üzletekkel, rendőrséggel, orvosi rendelőkkel, -lakásokkal, iskolákkal, óvodákkal, sportolási lehetőségekkel, közlekedéssel.

A Wekerle annak ellenére, hogy több építész dolgozott a terveken (pl. Kós Károly is), annak ellenére, hogy az építesziti terveken az alapelvektől eltérni az egységes kép miatt eltérni nem volt szabad, annak ellenére, hogy a semmiből, homokos talajon húzták fel a házakat, annak ellenére, hogy még arra is volt gondjuk, hogy a sugárutakat és a körutakat más-más fákkal ültessék be, annak ellenére, hogy tanulmányokat készítettek a munkásság életmódjáról a lakások optimális tervezése végett, annak ellenére, hogy alapelv volt, mindenkinek legyen kertje, mégis egységes, korának legolcsóbb telepe lett, mind az építkezést, mind a lakások bérleti díját illetőn. A bérleti díjak esetében például kikötés volt, hogy egy átlagos lakás bérleti díja nem lehetett több 170 koronánál. Az átlagkereset akkoriban 1200 korona volt.*

Elképesztő számomra, hogy mennyire gondosan tervezték, építették a Wekerlét, de még elképesztőbb, hogy mennyire nem hagyták a piaci viszonyokra a plebszet. Tény, hogy aztán a Kádár-rendszerben is rengeteg lakótelep épült, de azoknak a minőséget, az élhetőséget nem is érdemes összevetni a Wekerlével. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás óta eltelt majd' harminc évben olcsó, állami lakások nem épültek, az ország vezetése pont kakkant bele, hogy egy átlag magyarnak a lakhatás megteremtése nagyjából egy fél élet munkája.**

*

Nagyon rövidke ez a füzet, nagyon szívesen olvastam volna még részleteket, érdekességeket az akkori dolgokról, de rövidségében célratörő, érdekes, és gazdag képanyaggal bír. Igazából arra jó, hogy felkeltse a Wekerle iránti érdeklődést, akár csak más kiadványok keresése felé, de akár egy nagy sétára is a telepen: hiszen a budapestieknek csak a Határ útig kell elmetrózniuk vagy gurulniuk.

* Önkormányzati lakásban lakunk. A lakbér konkrétan a fizetésem fele. Ez azt is jelent, hogy nagyon magas a lakbér, meg azt is, hogy szégyen, mennyire cefetül fizet a közalkalmazottság. 
** Nem haszontalan a CSOK, de ahogyan a gyermekek után járó adókedvezmény, ez is inkább a magas jövedelműeknek kedvez, alantabb csak semmire sem elég alamizsna. Persze, aki a kicsit nem becsüli…, de tán éppen az lenne mindkettő lényege, hogy azok juthassanak lakhatáshoz, akiknek nagyjából esélyük sincsen rá, és ne azok, akiknek egy-két évi spórolás egy lakás. Eh, hagyjuk…

5/5

(2017)

Sajnos már nem tudom, kinek az értékelésénél találtam rá a Moly-on erre a könyvre, pedig megérdemelné, hogy emlékezzek rá! Annyira bennem maradt az értékelés fílingje, hogy hónapokkal az értékelés olvasása után is bevillant, amikor ott álltam a csillaghegyi Könyvmegálló előtt, és megláttam a gerincét.

Alapvetően Bulgakovon kívül senkinek nem nézem el a trippszerű cselekményeket, még történet-betétnek sem. Olyan nekem, mint a musical-ek döntő többsége (van kivétel), amikben a cselekmény megakasztják a spontán dalolgatások a vajon honnan jövő zenére való táncolgatásokkal. Namost, barátaim, ez a könyv egy merő tripp. Na jó, álomleírása- Egy álom leírása. Abszurd cselekménnyel, főhős nélküli történettel.

A történet: egy város órásmestere a maga megfiatalodása miatt belebabrál a Nagy Mester művébe, és elintézi, hogy a torony órája visszafelé járjon. Azért tesz ilyen badarságot, hogy megfordítsa az időt. S amikor az óra visszafelé jár, a város felette uralmat átveszi három, az őrültek házából szökött őrült, s közülük is az, aki valóban nagyon elmeroggyant, a másik kettő az ő minisztere lesz. Támogatóik pedig a vörösingesek. Nem, nem Áts Feriék.

Innentől az utalás nem annyira nehezen kódolható, ugyebár. Nálunk a könyv 1984-ben jelent meg. Eredetileg 1981-ben. Fura, hogy egyáltalán megjelent. Azért a rendszerváltástól még öt, a glaznosztytól két évre vagyunk. A vörösingesek vezére egy gigantomán őrült, aki erőszakkal tartja a markában a várost, ahol visszafelé jár az idő, ugyebár.

Panova stílusa megkapó. A könyvecske valóban olvastatja magát, s a kis mozaikokból összeáll a történet. S voltaképpen mindenkire kíváncsiak leszünk.

Csak az a baj, hogy nekem összekuszálódtak a szimbólumok. Lehet, hogy velem van a baj. Az őrültek és a vörösingesek: egyértelmű. Van áruló írástudó is, meg emigráns is, aki elmenekül a rendszer elől, van, aki a jólétért belekurvul a rendszerbe, meg van még több mindenki. Ezek egyértelmű alakok. 

De az órásmesterrel nem tudtam mit kezdeni, aki kiszabadította a szellemet a palackból. Ő kicsodamicsoda? Az eszme gyárosa? A főideológus?

S az sem világos, hogy ha kudarcot vallott végül az idő megfordításával, mert a rossebbnek sem tudott fiatalodni, bárhogyan várta, s közben megdöglött a kedvenc kutyája is, akkor, izé, voltaképpen milyen szellemet szabadított el. S mit nyert vele, ha mea culpa-képpen ismét átállította az órát, hogy előre teljen, ahogyan kell? S ebben miért voltak annyian segítségére, ha közben mégsem fordult meg az idő. Nem értem… Akkor sem, ha az idő pusztán szimbólum. Vagy csak annyi, hogy a vörösingesek az őrült vezérrel az élen kizökkentik az időt, s amikor az visszatér a saját, jó arányába, az a hatalmuk végét jelenti? Hm…

S ezzel véget is ér a könyvecske. Egy darabig azt hittem, kedvenc lesz, de egyre enyhült a lelkesedésem, és a végén megállapítottam, hogy jó-jó, de azért valami fűszer, valami, olyan kis izé még hiányzott hozzá, nem tudtam elismerőn csettinteni a végén. S nekem a „felébredtem az álomból” valahogy túl olcsó és méltatlan befejezés lett. Pedig méltó párja lehetett volna az 1984-nek, a Szép új világ-nak, a Moszkvai történet-nek, kivált az Állatfarm-nak és egyéb ilyeténségeknek. Csak nekem nem lett az. Pedig mondom, majdnem, majdnem.

3/5

(2017)

Megkapó kis könyvecske! A szerzőjéről ezt olvasom a neten: „Az Országos Színészegyesület színiiskolájában végzett 1948-ban. 1948-tól 1951-ig a Belvárosi Színház tagja volt, ahol 1949. november 11-én volt az első bemutatója. 1951-ben a Magyar Néphadsereg Színházának tagja lett. (A színház korábban, és 1962-től ismét a Vígszínház nevet viselte.) Írt, és műfordítóként is tevékenykedett. 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra. Karel Čapek összes darabjának és a Jaroslav Hašek Svejk című művéből készült színpadi adaptációnak a fordítása is a nevéhez fűződik. 

A Magyar Rádióban Pándy Lajos a vasárnap délutánonként sugárzott tudományos műsor (Rádiólexikon) vezetője volt éveken át. A Gondolat című irodalmi műsor szignáljában – évtizedekig – az ő hangján szólaltak meg József Attila Ne légy szeles című töredékének sorai: …dolgozni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”* 

Ugyanitt láthatjuk színházi, ilm- és tévéfilm-szerepeinek hosszú és impozáns listáját.

Ez a kis könyv már a külsejével megkapott: kedvesen, kényelmesen símul a kezünkbe, Balogh Péter grafikáit pedig nagyon szeretem, szerettem is mindig,

A borítón nincsen ugyan rajta, de kettőt lapozva ezt olvashatjuk a főcím alatt alcímként: Perbetei mesék. Mivel Pándy Lajos a Perbete nevű falucskában született és nőt fel. Perbete (szlovákul Pribeta) egy jelenleg szlovákiai község, a Nyitrai kerületben, a Komáromi járásban.

A könyv tartalmát a szerző a nagyapjától hallotta, ő mesélte neki ezeket a történeteket. A stílus, ahogyan a fülszöveg is állítja, valóban lírai. Nem csöpög, nem jópofáskodik, hanem barátságosan beszélget az olvasóval, sőt minden történet előtt megtalálható egy-egy kis bevezető, amiben konkrétan meg is szólít bennünket. 
Ha hasonlítanom kellene valakihez, akkor leginkább Móra Ferenc jut eszembe. Illetve még valaki, de a Mégvalaki meséit csak a beavatottak ismerik (remélem: jelenleg): Mohácsi Zoltán Zsombor mesekertje című mesefüzére jutott még eszembe a Nagykendőről.

Nagyapa meséi alkalmi mesék voltak. Ezekkel zsongította alvásba a kisunokát. Nem koncepciózus mesesort mondott, nem a tájegység ősi hagyományát adta át a csemetének, hanem ahogy jött, mondott réges régi mesét, mondott éppen eszébe jutó, napi aktualitású történetet, mesélt a saját életéről, és van olyan történet, ami mese nagyapáról, a mesemondóról, az unoka által elbeszélve.

És sajnos ez a könyvecske gyengéje: a vegyesfelvágottság. Azért is, mert a népmesei jellegű műmesét egészen máshogyan olvassuk, mint a háborúból hazatérő, megnémult frontkatona gyönyörű történetét, vagy mint nagyapa okító meséjét a méhecskéről. Nekem a valós életből vett történetek tetszettek a legjobban, bizony, nem bántam volna, ha nincs műmese, nincs népmesei feldolgozás, mert ezek az életmesék ütnek, simogatnak, ríkatnak és mosolyogtatnak. Be' jó lett volna ezekből több!

És emiatt sajnos teljesen ki is billen a kötet harmóniája, még nagyobb baj, hogy az esztétikája is. Mert a való-történeteknek jól áll a túlbeszéletlen, lebegtetett befejezés, de a súlyukkal teljesen és jogosan agyonnyomják az ígyviselkedjkisunoka-típusú szösszeneteket. Sőt a népműmesét is: az meg érdektelenné válik. 
Emígyen pedig a kötet nem kedves, erőteljes, lírai nyelven előadott felejthetetlen történetek lírai lánca, hanem csupán egy kedves emlékezés egy csodálatos nagyapára.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1ndy_Lajos

3/5

(2017)

Üldöztem már embert pusztán a mássága miatt. Zúztam már össze másnak a végtagját. Törtem már el kezet is. És… öltem már. Sőt gyilkoltattam is.

Igaz, egyiket sem élveztem igazán. Illetve a másság miatti üldözést egy kicsit. Hm… Voltaképpen az ölést, az öletést igazán.

P. Tamásnak szaga volt. És ette a saját fikáját. Egyszer, akkor éppen ok nélkül, egy késő tavaszi alkonyatban úgy öten, kb. hatodikosok lehetünk, nekieredtünk és üldözőbe vettük Tamást. Futott, mint a nyúl. Előlünk futott. Elfutott a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mellett, szinte átugrott az úttesten, elfutott a Vöröskereszt 14. előtt és a Kórház 9. felé vette az irányt. A két ház között játszótér volt már akkor is, csak még nem volt bekerítve. Ötünk közül, az üldözők közül Pipi volt a legfürgébb, ott nyargalt szorosan Tamás nyomában. 
– Kapd el, kapd el, nehogy meglógjon! 
Trappoltunk, mint a megvadult lovak, Tamás pedig az életéért futott. Pipi a Kórház 9. árkádja alatt érte utol, és mivel ő velem ellentétben jól is focizott, futás közben is tudott mit kezdeni a lábaival. Tamás akkorát zakózott, mint egy ház. Még akkor sem tápászkodott fel, amikor a többi üldöző is beérte. A földön fekvő emberben már nem volt semmi érdekes, kicsit körbe álltuk, néztük, de senki nem szólt semmit és a spontán támadt üldözés ott nyomban véget is ért.

K. Attila ujját egy ajtónyílással zúztam pépesre. A szó szoros értelmében. Az általános suli, az áldott Harrer vécéjében voltam, brunyáltam. Amikor végeztem, kezet mostam és menni akartam kifelé. Két valaki ott ökörködött az ajtóval: az egyik kívülről, a másik belülről nyomta. Nem tudtam kimenni. Egy idő után türelmetlen lettem, és belülről neki ugrottam az ajtónak, hátha a lendület segít. Segített. De Attila, ki tudja miért, a jobb keze hüvelykujját éppen betette az ajtórésbe, Én meg ugrottam, az ajtó engedett, és Attila ujja is: a körme ott azon nyomban leesett és valami gusztustalan, sárgás izé folyt belőle. Tavaly tudtam meg, egy sokadik-sokadik osztálytalálkozón, hogy Attila soha nem haragudott rám emiatt.

V. Gyuszika karjának az eltörése még egyszerűbb volt. Rajtam görkorcsolya volt, ő meg egy bringa csomagtartóján ült, és mellettem elhúzva valamit beszólt. Nekilódultam, hogy utolérjem. Utolértem, elkaptam a karját, de nem voltam olyan gyors, mint a bringa, az ment tovább, én meg fogtam Gyuszika karját, s ezzel lerántottam a csomagtartóról. Olyan szerencsétlenül esett a beton kézilabda pályára, hogy azonnal tört az alkarja. Igaz, ő mindig olyan kis szerencsétlen volt, a csalánbokorba is egy szál fürdőgatyában tudott bezakózni…

A gyilkosság, amit elkövettem, kíváncsiságból történt. Pipivel, akinek a becsületes neve akkoriban még Lóka volt, találtunk egy jól megtermett keresztespókot. Pár perccel később meg egy hozzá illő súlycsoportú darázspókot. Egymás felé tereltük őket, de nem bántotta egyik sem a másikat. Kitartóan próbálkoztunk. Addig-addig b@sztattuk őket, míg megunták, és egymásnak estek. Rövid küzdelem volt: a keresztespók megmerevedett, a darázspók hatalmas potroha pedig szinte szétrobbant.

S ezen kívül, igen, ma már tudom, hogy ennél nagyobb bűn jóformán nincsen, felnőttként ütöttem meg gyereket is, visszaélve a helyzeti előnyömmel és az erőfölényemmel. S tudom, ma már az atyai segges is bántalmazás (szopja is az egész világ a következményét), de én elkövettem mindkét saját és a lízingelt gyermekemmel szemben is. Sőt, volt, hogy amikor a barátom fia spontán, tényleg minden ok nélkül a hasamba mart, reflex-szerűen felpofoztam. („Miért kapta?” – kérdezte az anyja. Elmondtam. „Csak ekkorát kapott?” – kérdezte az anyja. Na, vihetik őt is a rendőrök!)

Ahogy nagyon-nagyot ütni akartam, zúzni akartam, amikor gyermekvédelmis munkám közepette találkoztam egy történettel: egy nagyon feminim mozdulatokkal kommunikáló ifjúról kérdeztem a gyámját a nemi identitásáról. A gyám elmesélte, hogy amikor megkérdezte a fiút, hogy honnan van pénze drogra, az csak annyit válaszolt: „Azt kis g…it lenyeli az ember jó pénzért!” Azta qva, mi? Pedig ez csak a történet vidám része. Hoppá, ugye? Mert a fiúnak volt előélete. Az édes szülei őt és a húgát arra kényszerítették, hogy nézzék végig, ahogy kefélnek. Aztán bevonták a gyerekeket, kezdetben mindegyiket az ellenkező nemű szülő. Aztán már nem tettek megkülönböztetést… És ez éveken át így ment. 

Ilyenkor omlik le az emberről a szocializáció maradéka is, és csak a jó Isten kegye, hogy nem teheti, amit szíve szerint megtenne…

* 

Ezzel együtt békés embernek tartom magamat. 
Egy-két horrorfilmet megnéztem ugyan, de nem kedvelem igazán őket. Nem szeretem különösebben az erőszakos filmeket sem. 
A YouTube-on láttam egy gyerek lefejezését, láttam egy keresztény megfeszítését, láttam két katona élve elégetést, és egy állat élve megnyúzását. Mindegyik a retinámba égett, és a felháborodástól még most is émelyeg a gyomrom.

Úgy akarom tudni, van bennem empátia, és kamaszkorom óta az a jézusi elv vezet, hogy iparkodom úgy viselkedni másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem viselkedjenek.

De mostanság már könnyebben mondok nemet a tapasztalt viselkedési formákra és viszonyulásokra.

* 

A szomszéd lány-t Toma barátom ajánlotta. Volt, aki azonnal letrompfolta, hogy a kezembe ne vegyem, borzalom! Nem vettem a kezembe, megkerestem e-book-ban, és úgy olvastam el. Magába a történetbe nem merülök bele, ott van a fülszövegben, meg a rengeteg értékelésben. 

Nem az érdekelt, hogyan kínozták meg ezek az állatok (igen, állatok: Mit mond macska-anyu a kiscicának, amikor az egeret fog? „Ne játssz az étellel, hanem edd meg egyből!”) az ártatlan kamaszlányt. Nem a fájdalom okozás módozatai foglalkoztattak, nem az, mekkora képzelőerőről tettek bizonyságot a kínzások kitalálásában, sőt, az sem annyira érdekelt, miképpen borult a felnőtt nő, a kínzó gyerekek anyjának az elméje, hanem elsősorban az, mit kezdenek, és miért kezdenek mit a helyzettel az egyébként egészséges gyerekek?

Ne feledjük: itt nem egy képzeletbeli Hannibal Lester eszik agyvelőt, hanem nagyon konkrét, nagyon valós alapokon nyugszik a történet. Egy anya és gyermekei a környék kölkeivel kiegészülve ((SPOLER: hónapokon keresztül kínoznak egy kamaszlány egy pincében, végül megölik.)) (Na, csak elmondtam.) 
Vannak, ugye, irodalmi előzmények. A Legyek Ura, Semmi, Battle Royal, A domb, egyebek. De azok a pazar képzelet termékei. Ez meg a vérvalóságé. Bár így-úgy mindegyik az erőszak természetrajza.

* 

Miért néz az ember fia horrorfilmeket. Nem találom fel a spanyolviaszt. Nagy eséllyel azért, mert szeret borzongani, mert érdekli, meddig vannak a határok az embertelenségben és a kínok bírásában. Azért, mert büntetlenül levezetheti a saját frusztrációit, és a büntetlenség tudatában keresgélheti a kínok eszeveszett határait. 
S közben élvezheti annak a gőgös, biztos tudatát, hogy ha ő lenne, ha neki lenne lehetősége, ő biztosan nem úgy cselekedne, egészen tuti, hogy ember maradna, minden kétséget kizáróan bizonyos, hogy még csak cinkosa sem lenne az embertelenségnek. Hétszentség!

De mi történik, amikor mindezt a valóságban tapasztalhatja meg? Amikor úgy érzi az ember, hogy egy felsőbb hatalom árnyékában, parancsára a saját keze által tapasztalhatja meg mindezt? Ugye, nem kell példákat mondanom a valóságból? Mindegyik arról szólna, hogy a kontrollja, póráza, kantárja vesztett kisember hatalmat kap, és ennek a lehetősége határtalan távlatokat nyit a benne élő embertelenség előtt. Ahogy Dinnyés Lajos énekelte: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya.”

Karinthy írja a Barabás című novellájában, hogy amikor Jézust megfeszítését forszírozta a tömeg, és Pilátus megkérdezte, kit engedjen el, Jézus-e vagy Barabást, mindenki azt kiáltotta: „Jézust!” És amikor a tömeg hangja eggyé forrt, így hangzott a kiáltás: „Barabást!”

Ez a könyv arról szól, hogy de bizony, a kísértés mindenki számára adott. A bevezetőm béli történetek közül kettő, K. Attila ujja és V. Gyuszika alkarja kakukktojás. Nem tehettem róluk, és halvány árnyalata sem volt bennük a tudatosságnak és szándékosságnak. A gyerekeke makarenkói megközelítése megint más kérdés. De P. Tamás megkergetése és a pókok egymás általi kivégzése már messze nem ez a kategória. Illetve messze az a kategória, amit a könyv feszeget: ha lenne lehetőség, ha adód alkalom, biztos, hogy nem, biztos, hogy ember maradna az ember az embertelenségben, biztos, hogy nem lenne még a cinkosság bűnössége sem? 
A fotelben, heverőn hátra dőlve, persze, hogy biztos. 
Ha a könyv szereplőit kérdeztük volna, minden bizonnyal ők is ezt válaszolták volna…

* 

No, akkor a könyvről. 
Gyomor kell hozzá. Nem csupán a borzalmak miatt, hanem a felháborodás miatt elsősorban. De jól van megírva, mert nem kéjeleg a borzalmak mély bemutatásában, de főleg azért, mert rá-rávillant arra, hogyan maradhatott csendben annyi ideig a főszereplő kicsi srác, sőt, hogyan lehetett passzív részese a kínzásoknak heteken át. Ügyesen el-elhelyezi azokat a korlátokat, amik megakadályozzák a cselekvést, illetve lélektanilag némileg indokokat adnak a passzivitásra. Ilyen indok a barátság, a régi ismerettség, a felnőtt környezet passzivitása, az esetleg őt érhető erőszaktól való félelem, és no, igen, a konkrét testiség nélküli szexualitás. Sőt, felveti azt is, hogy az áldozat egy ponton valójában már nem egy konkrét ember, hanem egy darab valami. Mint Merle Mesterségem a halál-jában Rudolf Lang számára a zsidók: kezdetben érkezik x ezer fő, aztán már csak x ezer darab.

Szikár, tömör a nyelvezet, szinte csak egy érzés nélküli monológ. Az érzés nem az elbeszélő lelkéből tör ki, hanem a szöveg váltja ki az olvasóból.

Nem akar feloldani. Nem akar megkönnyebbülést. Nem is ad. Az erőszak itt él velünk. Ami rosszabb: itt él bennünk. Nap, mint nap elgáncsoljuk P. Tamást és gyilkoltatjuk egymással a pókokat. 

A megváltás, ha ráébredünk önmagunkra. A tudatosság. Amikor Tamás a földön feküdt, egymásra néztünk Pipivel. Ahogy összevillant a szemünk a pókok felett is.

Nem mondtuk ki, soha nem beszéltük meg, de szégyelltük magunkat. Nagyon. Mégis, kellett ez a két alkalom, kellett ennek a két alkalomnak a gonoszsága, és kellett az egymás szemében önmagunkra ismerés is.

És bár így a meleg szobában, a heverőn írogatva biztos vagyok magamban, van bennem tartás attól, hogy valami szélsőséges helyzetben miként reagálnék…

5/5

(2017)

4/5– Zoli, miért írod magadat minden nap reggel héttől este hétig a jelenléti ívre? 
Nem értettem a kérdést. 
– Mert reggel hétre jövök, és este hétig vagyok. Három hete. Ti osztottatok Péter mellé, neki pedig két körzete van. 
– De hiába írod be a tizenkét órákat, a próbaidőre nem jár a túlóra. 
– Mi az, hogy nem jár? Ettől-eddig dolgozom. Se pénz,se idő? 
– Úgy van, egyik sem. 
Három hétet töltöttem az utcán, egy szakadt postáskocsit vonszolva magam után, tömve levelekkel, prospektusokkal, zsebemben házkulcsok tömkelege, hidegben, esőben, mindennap ugyanaz a rutin, ugyanazok az utcák, ugyanazok az arcok, ugyanazok a poénok, ugyanaz a fáradt láb, feszülő hólyag… És kiderült, hogy a napi munkaidőm felét betanulási pénzként, ingyen kellett a Postának adnom. Három hét alatt hatvan órát. 
Másnap már csak leszámolni mentem be.

Bukowski jelenlegi antihőse megalkuvóbb nálam. (Legalábbis ami a Postát illeti… Ez nem dicsőségem, tudok rohadt sokat dolgozni szirszar pénzért jelenleg is.) Ő tizenegy évet húz le a maga postáján. Megalázó, megszégyenítő, a dolgozókat semmibevevő körülmények, követelmények között. (S még én morgok néha, hogy a napi munkámban dróton rángatnak! Egek!)

A történet voltaképpen nem történet. Úgy fest, főantihősünknek csak pár dolog van az életében: a Posta, a puncik (amikhez jobbára nők is tartoznak, de az utóbbi nem annyira lényeges), a pia (abból nagyon sok) és a lóverseny (de ez nem szervesen, csak szükségszerűségből). A legelső, a Posta gyakorlatilag minden idejét elveszi a többi még meglevő dologtól. Mondom, nagyjából ennyi a történet. Mozaikok Henry Chinaski életéből. Csupa icipici mozaik. A legnagyobb dolog, hogy le tud tenni valami embertelen postai vizsgát, meg hogy születik egy lánya„ de ezek sem fajsúlyos dolgok. Semennyire.

A könyv fejezetei roppant rövidek, van amelyik fél oldal sincsen. De a hosszabbik is alig pár oldalt tesznek ki. Ezáltal könnyen haladós, amit olvasunk. Igazából és ténylegesen nem csak ezáltal: Bukowski élvezetesen ír. Tömören. Humorosan. Agyat felb@szón. Mert az ember néha törne-zúzna Chinaski főnökeinek a genyósága, a Posta belső rendszere, embertelensége miatt (miközben…, eh hagyjuk!). S igazából csak az utolsó oldal után kapcsol a t. olvasó, hogy, jó, de akkor hol is volt itt a történet, miről is szólt ez az egész? A kapitalista társadalom zsákutcás céltalanságáról? Arról, hogy az életben a legfontosabb dolog a női nem, és annak lába köze (jó, ebben sok igazság van, éljenek a nők!…)? Arról, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, s csak dönteni kell végre, hogy a magunk útják járjuk, ne mások megalázott rabszolgái legyünk, akkor sem, ha azért közben amennyire lehet, egyenes marad a gerincünk?

Úgy gondolom, leginkább talán a legutóbbi. Bukowski dolgozott a Postánál, amíg egy kiadó meg nem kínálta havi száz dollárral. (Mi a francot kezdett annyival, még ha a hatvanas évek végéről van is szó?) Elfogadta, aztán csak írt. Elsőnek a Postát.

Értékelnem is kellene? 
Próba 1.: ez egy szórakoztató, lucskos, felháborító könyv a kapitalista állam egyik intézményéről, a megalkuvásról és a kispolgár mindennapi élményeiről, kétségbeesett kiút-kereséséről, a függőségeiről (ami mindenkinek van, csak mindenkinek más, de minden függőség önpusztító valahol). De ez nagyon hangzatos, sőt, felhangos. 
Próba 2.: Jópofa, de végső soron szomorú beszámoló arról, hogy bakker, rohadt kis fogaskerekek vagyunk a gépezetben, ám végső soron, adott pontokon a jövő tökéletes bizonytalanságával bőven bebugyolálva kell jól döntenünk, az ezernyi ismeretlenes egyenletben, amit más néven az életünknek hívunk. 
Próba 3.: Olvasd el, tetszeni fog, nem fogod letenni!

4/5

(2017)

Kerülgetem egy ideje Bukowskit. Egyfelől mert nem bírom a függő írókat, akik képtelenek másról írni, mint függőségük tárgyáról (jó-jó, PKD kivétel, mert áttranszferálta a drogjait történetekké, és milyen történetekké!; meg állítólag nem is annyit és nem is akkor, amikor írt, az csak a közbeszéd tatja így), másfelől nem szeretem az egyirányú szenvedéseket, és nekem olyan blikkem volt Bukowski-ról, hogy ő ilyen.

Namost: a könyvtár polcáról látatlanban (ebből volt egy, tehát minden bizonnyal marha jó, mert mindig kiveszik) és tökéletesen tudatlanul emeltem le éppen ezt a kötetét. Mellette, a leemelt könyvek között volt a Blacksad-képregény is. A tudatlanok véletlenje, ugye. Mert mindkettő noire: magánnyominger, akit néha megvernek, de aki célirányosan megy, avagy jelen esetben issza magát szarrá a cél felé. 
S ahogy normál viszonyulásaimban a Blacksad esetében az állatosság kizárná az élvezhetőséget, ám most dehogyis, emitt meg a függőség ecsetelése, meg ((SPOILER: a halál személyes megjelenése)), mert, ugye, nem egy Pratchett-regényben vagy egy Sütő-színdarabban vagyunk, illetve ((SPOILER: az femme fatal űrnéni genyózásai)) alapesetben kivágatnák a nyitott ablakon a könyvet. Ha már tavasz van. És nyitva az ablak. De nem teszik. Mert lassan-lassan olyan poénos őrületté válik az egész, mintha Chandler-be oltott Douglas Adams-e olvasnék, Sin City szósszal. Lassan-lassan ráérezve az ízére, és oldalanként felröhögve.

Szóval nem ilyennek képzeltem Bukowskit. Hanem valami olyasminek, hogy kurva sok homok közepette nyavalygunk sok-sok alkohollal a kaktuszok sré árnyékában, izzadtak, lepukkadtak, de még utolsó virágzásukban ölelgetjük a gömbölyű, reményvesztett, céltalan életű nőket, akik pont tőlünk várják egyre csüggedtebb életük megváltását, és nem kapnak mást, csak félárbócos, meleg viszkis ejakulációkat, amikre az ember már akció közben is csak legyint egy nagyot. Valami izzadt, pállot-hónaljú szépirodalmi szenvedésre számítottam, amit nem kívántam igazán.

Erre egy jópofa, őrült, misztikus-, sci-fi-krimi paródiát kapok. Soha rosszabb szcenáriót (ahogy Svájcban ragadt barátom mondaná)! A Ponyvá-t nem tudnék semmihez sem hasonlítani, mert ugye a noire meg a poénok annyira nem kompatibilsek egymással. Most megtudtam, hogy de. S a döbbenet, hogy bár az egész olyasféle hangulattal bír, mintha Károly bácsi két delirium tremens között, a delírumok élményiből írta volna meg a könyvet, amit marhára, de rohadtul nem kedvelek, de ezt most mégis, és nem csakazértis mégis, hanem úgy, magától, önmagáért.

Külön poén, hogy a főhős egy kicsit sem rokonszenves, löttyedt, nagy hasú sokéves balfék, akinek azért mégis drukkolunk, akik körül minimum három bomba testű nőci (illetve, khm, ha belegondolok, csak az egyik hús-vér, a másik kettő, hát, ezmegaz) köröz, nincs kemény ökle, nincsen vas logikája, egyáltalán semmi köze Philip Marlowe-hoz vagy bárkihez, de mégis megoldódnak a dolgok a keze ügyében, vagy inkább körülötte, többnyire az aktív közreműködése nélkül, és legnagyobb megkönnyebbülésére.

A Ponyva: ponyva. Valószínűleg azért ez a címe. De mert tudatosan ponyva, akkor már nem is ponyva. Ahogy nem misztikus-krimi, és nem sci-fi. És semmi se nem, de minden igen. 
De mert ilyen, isszuk a szavait. Öregem, tölts nekem is, de vigyázz, a seregben egyszer öten megittunk hat üveg vodkát, azóta már magától a vodka szótól is fel tud fordulni a gyomrom, szóval inkább ne az…! De csak mértékkel, élvezni akarom a megboldogult Károly bácsi szavait.

Ja, és bakker, és ahogy az értékeléseket nézem, ez a legrosszabb könyve! Lehet, hogy a többinél fog csalódás érni? 
Mondjuk a vége ennek is nagyon gyík, olyan, mintha Karcsi bácsi nem tudta volna hogyan befejezni, de valahogyan be kellett, s hát így. De mondom, ami előtte van, nagyon faja!

4/5

(2017)

Facebook-os képregény-oldalon olvastam, hogy megjelent végre ez a képregény. Mármint nem nekem végre, hanem annak, aki a hírt írta. Mert ő ismerte eredetiben, ahogy én még csak nem is hallottam róla. De a beharangozása csábítóvá tette.

Annak ellenére, hogy nem annyira bírom az emberként beszélő, cselekvő állatokat. Utoljára talán Aesopus-nál és a narnia-i történeteknél jött be, a Micimackó -t, mint alapot és a Paddington-történeteket nem számolva. Na, jó, még Fésűs Éva meséi beleférnek, „Mert mit adtak nekünk a rómaiak?”-alapon. Tovább nem vagyok hajlandó állat-kérdésben asszociálni!

Szóval emitt a zord-noir macskusz magándetektív, aki üt-vág, mert kicsinálták az egykori, szószerint macskatestű barátszeretőjét. Aki szebb volt, amíg nem lőtték fejbe. Macskusz-detektívünk nyomoz, néha üt, néha lő, amikor kell, talál is, megoldja a problémát, de nyitva hagy erkölcsi kérdéseket. Legalább egyet. Az egész képregény olyan, mint a Macskafogó-ba oltott Sin City, meg még valami, ami nem jut eszembe… Felülről látjuk a szobát, maximum az ötvenes években, forog a lusta ventilátor, ott a negyvenes magánnyominger, pantalló, feltűrt ingujj, csöpögő izzadtság, Füles-féle flegmatikus beszólásokkal, önnön szarrá verését is higgadtan konstatálva, csöpög odakint az eső, a városban a sötétben osonnak az ember-állatok, szakadnak a blúzok, nyílnak a combok, likadnak a homlokok, dőlnek el a hullák a sikátorokban. Senki nem érzi jól magát, de mindenki tud mindent erről az ocsmány világról, az ocsmány világ ocsmány titkairól, beteg szereplőiről a beteg játékoknak, s aki túl sokat tud, az nem él túl sokáig, ugyebár.

És a Blacksad -ben gyönyörűen van megrajzolva. Részletesen. Részletgazdagon. Hogy sok percet elidőzhetünk egy-egy kép felett, mert megéri. És van benne humor is. Ahogy az előszót jegyző Kondor Vilmos mondja, a állat-szereplők makacsul közhelyesek: a rendőrök: kutyák, a besúgó: patkány, a verőemberek (öööö…): medve és rinocérosz. De MIÉRT macska Blacksad? A távolságtartás, a megközelíthetetlenség? Ki tudja?

Ezzel együtt a történet nem szól nagyot. De összhatás mindenképpen akkora, hogy az ember legalább még egyszer el akarja olvasni, nézegetni akarja, és kíváncsi lesz a folytatásokra. Nagyon.

4,5/5

(2017)