Az esetek döntő töbségében van bennem valami (talán a már sokszor letagadott, de a felsőfokú tanulmányaim kimaradása végett aljasul bennem sunnyuló sznobizus végett) averzió az éppen nagyon divatos könyvekkel szemben. Nem mondom, mert ostobaság, hogy ami nagyon sokaknak tetszik, az biztos, hogy magában hordja (minimum) az értéktelenség csírát, de azért az „Egyél szart! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!”-graffiti mégis csak súlyos igazságot hordoz magában. Ahogy mondani szoktam:lássuk be!

Ha beláttuk, akkor máris nekiveselkedhetünk a könyvmoly történetének. Meglepő fordulattal erre a kötetre is az óbudai piac kis könyvcserélő kosarában akadtam rá. Túl sokat nem tudtam róla, de viszonylag passzív Moly-osként azért volt egy-két összekoccanásunk, legalább annyival tisztában voltam, hogy sokan szeretik. Tehát hazajött velem. Még útközben beleolvastam, és a kezemben is maradt.

Ugyanis a történet első fele pazarul jó. Azt hiszem, mondtam már: szép lassan onnan tudom, hogy egy könyv jó, ha mindenhol, mielőbb olvasni akarom. No, ennek az eleje olyan volt, de nagyon. Persze, hogy, hiszen egy kicsit kiállhatatlan, de szellemes könyvesboltos a főszereplő, akit mindenki csak a neve monogramján A. J-nek szólít. (Kötözködés: ha becenévvé válik, vajon miért marad külön a két betű, miért nem olvad össze egy szóvá?) S A. J. életébe, aki évek óta egyedül él a felesége halállal végződő balesete óta betoppan a Változás.

Szóval a főszereplő jól kitalált, megformált karakter, hamar szimpatikussá válik, ezért még elnézzük neki azt a kevésbé hihetően motivált, de szimpatikus döntés, hogy agglegény életébe egyszer csak ((SPOILER: minden további nélkül befogad egy kétéves gyereket.)). Nem annyira hihető, de kedves. ((SPOILER: Ha mondjuk a saját lánya is meghalt volna a balesetben, hihetőbb lenne a motiváció.))

Aztán persze a dolgok úgy alakulnak, ahogyan kell. Nincs megelepetés, nincsenek nagy fordulatok, nincsen katarzis. 

És az a baj, hogy nincsen. Ugyanis az a helyzet, hogy a cselekményben vannak nagy, sőt nagyon nagy fordulatok, de amíg ((SPOILER: A. J. és Amelie esküvőjéig)) normál tempóban halad a cselekmény, utána olyan, mintha az Egy könvymoly regényes élete című könyv szinopszisát olvasnám. Ugrálunk éveket, itt-ott bevágva egy jelenet, hogy azért legyen valami belső szerkezet, ami előre visz, jó persze, a végén megszólal a „falon függő puska”, ami az elején megjelenik, de minden elkapkodott, hirtelen, légből kapott és semmilyen. De komolyan! Annyira, hogy fontolgattam a sarokba hajítást is. 

Olyan, mintha az írónéni a könyv közepe felé elfárad volna, de mert az eleje jól sikerült, csak befejezte, hátha lesz belőle valami. Nem lett. A színes jellemek kiszürkültek (a rendőrparancsnok a végén már teljesen úgy beszélt, mint az elején A. J.), a cselekmény érdektelenné, erőltetetté vált ((SPOILER: (de komolyan, mennyire erőltetett már az a baleset, amiben Daniel meghal! Tisztára olyan, mint amikor egy kezdő író nem tud mit kezdeni egy feleslegessé vált szereplővel))), a stílus elveszett, összecsapott, legyintéses lesz az egész. 
A könyv legvége meg egyenesen pocsék. Nem az a bajom, hogy nem pozitív a befejezés, hanem az, hogy mindenáron valami üzenet akar befurakodni a történetbe. Ami gyakorlatilag véget ér ((SPOILER: A. J. halálával)), de még erőlködünk egy kicsit, hogy meghatódjunk, s hogy felsóhajthassunk: a könyvek éltek, élnek és élni fognak, és hogy az emberek, akik szeretnek olvasni, tovább viszik a fáklyát, éljenek a kis könyvesboltok, különösen, ha Alice Island-en vannak!

Nagyon-nagyon kár ezért a történetért! Pedig olyan pompásan indult, olyan jók voltak a helyzetkomikumok, a párbeszédek, jól indult a jellemek felépítése, aztán egy pacsmag lett az egészből, hogy a csuda vigye el!

2,5/5

(2017)

Az a baj, hogy ez a könyv nem jó. Pedig nagyon akartam, hogy az legyen. Hogy legalább a nyomába érjen a zseniális első résznek, hogy kiegészítse, folytassa azt, kerekítse, továbbvigye a történetet.

(Fontos figyelmeztetés: senki el ne higyje a fülszöveg kijelentését, hogy Az ősi lovagi jel önmagában is kerek egész, ez nem igaz. Aki az első kötet ismerete nélkül feszül neki, egy hangot sem fog érteni, annyira az elsőre épül ez a második rész!)

Igen, történet. Nos, az éppen ebben a kötetben nincsen. Megkedvelt főszereplőinkkel, akik a vak madarak körül sertepertéltek az első részben, gyakorlatilag nem történik semmi. De komolyan semmi. Na, jó,az elején még csak-csak egy iciripiciri, meg a közepén az Amazonaszos turné, de a többi egy szétcincált, elnyújtott, nekem valószínűtlen, de főleg érdektelen hipotézis-halmaz, amit a szereplők rágnak, cincálnak, szétnyújtva egy könyvnyi terjedelemre.

És az a baj, hogy ennyi. Ehhez képest nem tudott lázba hoznia végső hipotézis, hogy a Marson már vannak emberek, a vikingek utódai, akiket egykor magukkal vittek az űrből nálunk leszállt idegenek, és akik most a Mars földrajzával, az abból kialakított ősi lovagi jellel üzennek nekünk, hogy igen, ott vannak. Valamikor azért el fogom olvasni a harmadik részt. De már nem akkora elánú érdeklődéssel.

Azt viszont, igen, most is megállapítom, hogy a könyv tipográfiája, képszerkesztése, fiktív dokumentáltsága most is zseniális, most is sokat nevettem és csodálkoztam a leleményességén. Bár ezt, ugye, az első részből már ismertem, még most is szórakoztatott.

2/5

(2017)

Most tömör leszek. Azt hiszem.

Le kellen törni annak a kezét, aki ezt a könyvet tervezte, de bizony és nagyon! Ugyancsak kellett erőlködnie, hogy olyan betűtípust és bekezdés-formátumot válasszon, ami majdnem tökéletesen olvashatatlanná teszi a végeredményt! Mert azért el kell ismernünk: egy olyan betűtípus, amelyik alapból olyan, mintha kurzív lenne, oldalakon, a könyv háromnegyedén át középre zárt bekezdésekkel, nem semmi tipográfia balfékség!

Egyfelől ezért voltam képtelen végig olvasni ezt a könyvnek csúfolt borzalmat. (A borítóról szó se essék, annyi hihetetlenül dilettáns. De tényleg nem is beszélek róla, nézzetek rá, és megálltok fejlődésben, még a fű sem nő tőle!)

De azért sem tudtam végigolvasni, mert bármennyire érdekes a téma, nos, 100+4 manipulációs recepten átrágni magunkat: teljesítmény. Mondj vissza tizet! Nem azt mondom, hogy fonalat veszítettem, de azt igen, hogy nem tudom visszaidézni, amit olvastam. Ez mondjuk elsősorban az én problémám, ahogyan az is, hogy egy idő után már nem érdekelt az újabb recept, mert olyan érzésem lett, hogy tök mindegy mit olvasok, úgy sem fogok emlékezni sem magára a receptre, sem az ellenszerére (ami ügyes megoldással minden recept alatt megtalálható). Tehát olyan végtelenül mindegy, elolvasom-e a könyvet vagy sem. Marad a józan paraszti…

De mindemellett becsülöm Kenyeres Attila Zoltánt, mert nagyon becsületes, okos munkát végzett annak érdekében, hogy mindenki leszűrje a tanulságot: becsületes, elfogulatlan sajtó úgy sincsen. 

Tévét eddig sem néztem, a híreket meg elolvasom innen is, onnan is (na, jó, ez csak jól hangzik, de nem igaz, annyi időm nincsen, és annyira nem is érdekel), az interneten, és megállok valahol félúton az érzéseim, blikkjeim szerint a személyes állásfoglalással. Nem azért, mert középen lenni jó, vagy demokratikus, nem, nem az, ez csak sugalmány, hanem azért, mert nem tudok szélsőséges lenni, gyárilag nem így vagyok bekötve.

2,5/5

(2017)

Szóval az megint úgy volt, hogy térültem-fordultam, és hopp, egyszerre megint egy Könyvmegálló előtt találtam magam. Ezúttal Csillaghegyen. És ahogy turkáltam a szekrényben, egyszerre csak ott volt a kezemben ez a könyv. Meg a biztos tudat, hogy egyszer, régen, egy messzi-messzi gyerekkorban már volt hozzá közöm, de nem ám csak úgy, hogy volt a kezemben, mondjuk a Fő téri vagy az iskolai gyerekkönyvtárból, hanem valahogy tágasabban, többeket érintve. S közben a könyvből semmire, de semmire nem emlékeztem. 
A Facebookon gyorsan megkerestem a volt általános iskolai osztálytársaim közül jó néhányat, hátha a kollektív tudatból felmerül az irodalmi dezsavűm eredete, de semmi használható válasz nem jött. 
Úgy fest, egy párhuzamos valóságban volt közöm ehhez a könyvhöz.

Viszont a varázs akkora volt, hogy a könyv azonnal jött velem a Könyvmegállóból. És szorongattam egész úton.

Pedig benne van minden, ami miatt nem kellene szeretnem. Nincs igazából kerek történet, van benne indokolatlanul megjelenő, beszélő, lekvárt főző Madárijesztő, ugyanilyen minden indok nélküli Róka, filozofikus Hóember, kedves Boszorkány, mogorva Öregember, meg persze a Fiú. S még ez sem riasztott el, pedig amikor a fiú szó nagybetűvel van, az ugye, egyértelműen az Isten Fiát jelzi. No, itt nem. De persze, ha belegondolok, ennek sincsenek szülei a jelenben, nem tudni honnan, miért jött…

Valójában még konkrét cselekménye sincsen a könyvnek. Történnek benne események, néha nevetünk, néha meghatódunk, néha kicsit izgulunk, de olyan átfogó, mindennek értelmet adó esemény-gyöngysor nincsen.

Ennek ellenére, amikor olvassuk ezt a pasztell-lírát, semmi hiányérzetünk nincsen. Valahogy úgy kell lennie a dolgoknak, ahogyan ott vannak. S jut eszünkbe számtalan szebbnél szebb történet a Kis Hercegről, meg valami Ózról, meg még eszünkbe férkőzik az Édentől keletre is, meg kinek-kinek mi, az irodalmi szocializációjától függőn, de ennek semmi jelentősége.

Mert a lényeg az, hogy… de nem ám ilyen hullaszürke közhelyesen, ahogy most mondom, szóval az, hogy legyen közünk egymáshoz, a természethez, és legyünk valahol, otthon a világban, mert ha nem vagyunk a helyünkön, akkor helytelenek vagyunk. Na, ez meg coelho-s lett…

Eh, attól tartok, nem tudom elmondani. Pedig mocsokul szeretnék mindenkinek kedvet csinálni hozzá, mert egyfelől nagyon kevesen olvasták, másfelől mert a kevés olvasás nagyon méltatlan ehhez a könyvecskéhez.

S az az utolsó, nem azonnal értelmezhető, érthető befejező jelenet, no, az valami, de nagyon valami…! Ahogy… És csak érzékeltetve, finoman utalva.

De törni kell magatokat a könyv után, mert égen-földön se… Ez rossz hír. De a könyvek, amiknek kell, úgyis megtalálnak mindenkit.

5/5

(2017)

Óbuda, Könyvmegállós szekrény, ránézés, megszeretés. Amiben minden bizonnyal nagy szerepe volt a grafikáknak, amiket Várnai György követett el. Egyik kedvenc karikaturistám volt, a rajzai jókedvűek, játékosak, vidámak.

A könyvet itt, a Moly-on senki sem olvasta. Ez meglepetés volt, nem is értem…

Kürti András az egykori Ludas Matyi írója volt. Annak a régi, jópofa Ludas Matyinak, amit gyerekkoromban lapozgathattam. 

Kezdetnek nem rossz, de aztán a tartalom még nagyobb meglepetés volt. 
Összességében ugyanis elmondható, hogy Kürti egyfelől tud és szeret írni. S hogy minden bizonnyal alapvetően jókedvű pasas lehetett. Másfelől amiket ír, azoknak még mondanivalója is van. Ha akarom soványka, ha akarom bátran társadalom-kritikus. Mert azért ne feledjük, a könyv 1974-ben jelent meg, így ami ma nem mond semmit vagy keveset mond, az akkor egészen máshogyan szólhatott.*

A vékony, kézbe illő, kellemes megjelenésű könyvecske, négy kisregényt és egy novellát tartalmaz. A borító derűs, felkelti a figyelmet (különösen, ha valaki, mint én, kedveli Várnai rajzait). Egy baj van csak vele: nem adja vissza a könyv tartalmát. De egyáltalán. Mert, lássuk csak, apéldául a nyitó két novella, a Csókol: Renate és a Látogató a Kopasz-hegyen : sci-fi. Vagyis inkább sci-fi paródia. A címadó darab briliáns. Elsősorban az 1984 juthat róla eszünkbe, csak persze egy sokkal könnyedebb, derűsebb megközelítésben, és meglepő technikai jóslatokkal (hiszen ne feledjük, ’74-es könyvet olvasunk!). A befejezés a kisregény elejéhez, felépítéséhez képest nekem túl elnagyolt volt, de azért jót mosolyogtam rajta.

A második kisregényről, Látogató a Kopasz-hegyen -ről a Napoleon Boulevard zseniális darabja a Szállj el a hülye űrhajóddal! jutott eszembe.

Senki sem erőltette nagyon, 
elég volt az ablakon 
csak úgy távolról 
be-bekopogtatni egy-egy kővel.

– Hé, odabent, ha érted, 
úgy aggódunk érted: 
még a végén eltalálunk, 
s itt maradsz végleg! **

Mennyire mérjük fel egy-egy dolog jelentőségét, mit jelent a mindennapi törtetésben, tülekedésben egy-egy esemény, túllátunk-e a pillanatnyi érdeken, célokon? Nagyjából erről szól a kisregény, nem, nem ennyire magasztos, fennkölt, olvasás közben nagyon jókat derülünk, és még el is gondolkodunk: ha rajtunk múlna, mit üzennénk a galaxis lakóinak a Földről, ha három perc állna a rendelkezésünkre?

A könyv második fele, további két kisregény, illetve egy novella elszakad a sci-fi műfajától, de abszurd, ötletes mindhárom darab: mit kezdhet a művészetek városában valaki, aki csupán közönségnek jó, hogyan forgácsolódna apró darabokra egy tünemény sporttehetség gondozása, ha ő maga kézbe nem venné a dolgokat, illetve hogyan oldható meg egy csodaszemüveggel egy vállalat esetében a dolgozók alkalmasságának a kérdése. Érdekes, mulatságos felvetések, jó kidolgozások, komolyan. Kürti András csupán befejezni nem tud. Valahogy úgy jár, mint Lucky Luke: hatalmas csinnadrattával eljut a végső megoldásig, aztán az ünneplés elől rendszeresen eltűnik. Kürti is felvezet, tárgyal, majd jó ötlettel, de kurtán-furcsán, kis ívben lezárja a történeteket. Holott azok megérdemelnék a ráérősebb elvarrásokat is. Valamint: az utolsó történet, a Zöld fejekkiszámítható, nagy meglepetést nem nyújt, de azért az ember nem teszi le, végigvigyorogja.

A napokban láttuk A kard című mulatságos, nyomasztó magyar filmet, Haumann Péterrel a főszerepben. Valamiért Kürti könyvének a hangulata, mondanivalója nekem teljesen szinkron a filmmel: hiába nagy dolgok, nagy eszmék, nagy célok, az uralkodó eszme, a társadalom, a háttérben mindig ott levő politika, a lélektelen adminisztráció, a törtetés, a képmutatás kényszerítő ereje képes bármi nagyot, magasztosat, felemelőt, nagyszerűt tönkretenni.

S miközben ezzel szembesülünk, ez tudatosul, ezt átismételjük, közben nagyon jól szórakozunk mindkét esetben.

* Tegnap láttuk szerelmetesfeleségtársammal az Egy fiúnak a fele című 1944-es magyar filmet. A másság, a kirekesztés ellen szóló film volt, az elején egy felirattal, hogy a készítésekor betiltották. Holott csak annyit mond, hogy alapvetőn, pusztán a születés végett nincsen különbség ember és ember között. Na, de mindez 1944-ben egészen mást mondott! Egyébként érdemes megnézni, kedves, vidám darab! 
** Nézd meg, hallgasd meg, pazar! https://www.youtube.com/watch…

3,5/5

(2017)

Én Lucky Luke és képregényeinek a feltétlen híve vagyok. Még akkor is, ha az eredeti szerzőpárosnak, Morris-nak és Goscinny-nak semmi vagy csak fele köze van a történethez. Eddig kapituláltam minden füzet előtt. Most nem és majdnem egy merő elutasítás vagyok. Nem Morris & Goscinny követte el a füzetet, hanem Achdé (D'Aprés) & Jul (Morris; rokon?).

Úgy indul a történet, mintha csak egy Sherlock Holmes sztorit olvasnék. Vagy bármi XIX. századit, maximum a XX. század elejéről egy titokzatos, misztikus történetecskét. 

S bármilyen kis vékonyka, könyvjelzőnyi a könyv, valahogy mégsem lett haladós. Annak ellenére nem, hogy szívemszotty az alaphelyzet: zárt térbe kevesen összezárva, bárki lehet bármi, tíz kicsi orosz valahol a hegyek között egy fogadóban, holttesttel, hátborzongató eseményekkel.

Szóval voltaképpen működhetne minden, de mégsem teszi ezt igazán. Lassan haladtam vele, majdnem egy hétig olvastam, félbehagyni nem volt szívem, talán mert még mindig itt bujdokol bennem némi sznobéria, ez meg mégis csak a Sztrugackij-tesók regénye, ugyebár. De tartok tőle, hogy ha nem tudtam volna, hogy az övék, akkor nem olvasom végig.

Amit nagyon nem tettem volna jól. 
Mert az utolsó harmadban, amikor kiderül, kicsoda is a micsoda, hogyan élhet (?), aki meghalt (?), ki tud mit kiről és miről, s nos akkor viszont nagyon érdekessé válik a történet.

Mostanság több találkozásom volt a törvénnyel és a joggal, személyesen is, kedves ismerősök kapcsán is. Eljutottam oda, hogy a rádöbbentem, amit soha nem hittem volna, a jognak semmi, de semmi köze nincsen sem az objektivitáshoz, sem a kauzalitáshoz. Sokkal inkább eszköz arra, hogy álcája legyen annak, hogy itt objektivitás, kauzalitás és igazságosság folyik, hogy úgy fessen, emberség van, humanitás van. A jogállam ennek a látszat-valóságnak az álcája, egy hivatkozási forma a törvény és az igazságszolgáltatás tehetetlenségére, szubjektivitására, és sokszor gonoszságára. Egyébként már az igazságszolgáltatás név is hazugság. Több jogász ismerősöm kifejtette, hogy az igazságról szó nincsen, nem tudják, mi az, honnan is tudhatnák, maximum jogot lehet szolgáltatni, majd kiderült, hogy ez is nagyon plasztikus valami, mert jobbáar saját farkába harap a kígyó, és a jog értelmezése nem sokkal több a verselemzésnél, amikor ki kell találni, mire is gondolt a költő, amikor lila metaforákkal jellemez valamit. Mert mit mondhat valaki, akit megvádoltak valamivel, kilenc hónapig a törvényre hivatkozva szívatják őt a jog emberei, bíró, ügyész egyaránt, majd kilenc hónapi múlva akad egy Ember, aki végig is olvassa a papírokat, és néz nagyot, hogy de hiszen ez az ember nem is csinált semmit, lépjünk már érte! S amikor ez az ember megkérdezi az ügyvédjét, hogy akkor most már vége lesz, ugye, akkor még mindig csak azt a választ kapja, hogy ki tudja, milyen bugyi lesz a bírón, és hogy előző este lesz-e orgazmusa (mer’ ugye, aki otthon nem, az a munkahelyén másokat, ahogyan a mondás tartja). Szóval a jogszolgáltatás is egyfajta orosz rulett, ki dob a sors az életünk felett intézkedni? Ha Ember, szerencsénk van, ha rosszindulatú, fáradt vagy figyelmetlen, esetleg megy minden a levesbe… 
Szóval a törvényben és a jogban sem hiszek már. „Valahogy mindig az a tévedés / Amiben olyan nagyon hiszel!”*

És akkor az úgy van, hogy a fenti NBLD-szöveg idézet tökéletesen igaz a Sztrugackij tesók könyvére is. Mert ugye adva van az említett zárt térben összezárt néhány ember, adva van egy holttest, majd még egy, ((SPOILER: de már itt meg kell állni, mert a még egyről kiderül, hogy dehogyis, nem is holt csak teljesen az volt néhány órával ezelőtt, majd az első állapotáról is lehetne vitatkozni, mert feltétlenül halott-e, aki pusztán nem ad életjeleket? Innen már érdekes, nem? De ez még nem fedi le a NBLD-szöveget. A könyv egyes szám első személyű elbeszélője, a rendőr, aki teljesen tiszta lelkiismerettel nyomoz, aki mindent megtesz, aki a kauzalitásra és a törvényre hivatkozva rakosgatja teljesen rosszul össze a mozaikokat, és aki végül mindent brutálisan tönkre tesz, nos rá már igaz Erdész Róbert szövege: tévedés az irány, amelyikből érkezik, és amiben az utolsó zsigeréig hisz. De honnan s tudhatná, miből is sejthetné, miért is gondolná? S mert egyik sem elvárható, ő, a rend őre, olyan brutálisat téved, mint talán senki az emberiség történetében.)) S erről nem tudott nem eszembe jutni egy csomó, mostanság a jog látókörébe, hálójába tévedt önmagunk, ismerősünk, akiknek nem a jog, nem a rend, nem a törvény, nem az igazság, segített, hanem emberek, akiknek volt józan eszük, akik hallgattak a lelkiismeretükre, a szívük szavára, s csak mellesleg voltak a jog és a törvény emberei. 
S persze, gondolhatunk arra is a Halott Alpinistához címzett fogadó történetét olvasva, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Jelen esetben a rend, a törvény és a jog jószándékával, és még csak gonosznak sem kell lenni hozzá, hogy ezekkel irgalmatlant pusztítson valaki. ((SPOILER: Ahogy a rendőr, mondom, ebben a könyvben.))

S emígyen végül teljesen elégedetten csuktam be ezt a XIX. század végi, XX. század elejinek induló, de végül kőkeményen sci-fi-ben kikötő történetet. Azzal a biztos tudattal, hogy érdemes volt elolvasni, s hogy bizony, meg kellene szerezni az új fordítást is.

* Napoleon Boulevard: Zombik vagyunk; https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2017)

Kérem szépen, ami ebben a könyvben van, az simán akár igaz s lehet: Tanúsítom a magam személyes történelmén keresztül is. Az emberi hülyeség, a magánytól való félelem, a gerinctelenség alkalomadtán olyan hatalmas lehet bármelyikünkben, mint a kínai Nagy Fal. Na, erről mindjárt mesélek!

Szerelmetesfeleségtársammal élvezethalmozás gyanánt, bepótolandó több karácsonyt és születésnapot, elmentünk Noszvajra a Nomád Gampingba, átlátszó buborékban aludni. Jó kis hely ez a Nomád, szedett-vedettségében is egységes, van medence, étterem, bár, pingpong-lehetőség, egy csomó érdekes szálláslehetőség. A nappaliban például találtunk egy félfalnyi könyvet, amire az első adandó alkalommal rávetődtem. És ott leltem ezt a könyvet. Az ég adta egy világon semmit nem tudtam róla. Amíg Szerelmetesfeleségtársam egy Csernust lapozgatott, én ebbe olvastam bele. Aztán rögtön félre is tettem a magammal hozott három könyv mindegyikét, és beleragadtam ebbe a történetbe.

Ami egy (e-mail) levélregény. Egy asszonka le akar mondani egy újságot, de rossz helyre küldi az emiljét. Aztán újra le akarja mondani, de megint ugyanoda megy a levél. A sokadik kísérletére jön egy válaszlevél egy úriembertől: ő szívesen levelezik az asszonkával, de mivel magánember, az újság lemondása érdekében csak annyit tud tenni, maga is küld egy lemondó levelet a folyóiratnak, az asszonkát megtámogatandó, hogy ne küldjenek több újságot neki.

Levelezni kezdenek, és látatlanul, de nem teljesen ismeretlenül egymásba habarodnak. Aztán kiderül ez, meg az, túl sok lesz a szereplő kettejük kapcsolatában, néha nem beszélnek, de mint a tikitaki-golyók, mégis mindig, újra és újra összekoccannak.

Sokan írták: szellemes, kedves, majd egy idő után végtelenül idegesítő történet az övék. Az ember drukkol nekik, meg egyáltalán nem dehogy. Megérti őket, miközben mindketten tök betegek.

De újra mondom,voltaképpen az alól, amiről a történetük szól, egyikünk sem ment. Jómagam, illetve ebben az esetben rosszmagam, egyszer szerelmes lettem (azt hittem, meg voltam róla győződve) egy férjes asszonyba. Az asszony egy barátom felesége volt. (Ki ne mondd, én is azt gondolom, amit te, de nem akarom hallani!) Mondhatnám, nem tehettünk róla, mindketten irgalmatlan cirókaminusz ridegtartáson voltunk, túl sokat tartózkodunk szoros földrajziságban együtt, elkerülhetetlen volt az egymásra nézés. Megvolt a másikban, ami az akkori saját párjainkból (akikkel kapcsolatunk gyakorlatilag már nem volt) hiányzott. Szerencsére nem lett a dologból semmi komoly: egy félig sikerült éjszaka, néhány suttyomban elkövetett találkozás.
Mígnem asszonka egyszer a fülem hallatára hazudott a férjének. (Memó: aki a barátom volt.) Ez annyira szíven ütött, hogy bár előtte hosszasan, több hónapig tusakodtunk a hogyan tovább felett (ő sem tudott már úgy élni, ahogyan addig, ám váltani sem mert, gyerekek mindenfelé, meg az elvek, hogy nem illik válni, meg hogyan lesz tovább, meg a hite, de közben csak velem jó, mennyivel izgalmasabb, stb., stb.), akkor és ott megszületett bennem a döntés: itt van vége! Mondtam is asszonkának, aki sírva fakadt a metrón: „Akkor most tényleg? Ne keresselek? Nem keresel?” A Határ úttól a Klinikákig lezajlott a szakításom. (Utólag hallottam, milyen jó hogy kirúgott! Ő engem! De az nagyon fájt neki, hogy Szerelmetesfeleségtársammal milyen hamar összejöttünk, hogy ilyen hamar túljutottam őrajta! Megáll, ugye, az ész!)
Szóval nagy az Isten állatkertje, és lám, legeltem én is ott, mint főbarom. Képzeld, még az is megesett velem, mint a könyvben: ((SPOILER: asszonka kerített nekem egy barátnőjét, majd amikor találkoztunk, nem lett semmi, bár részemről csak az alkalom hiánya volt, asszonka halál féltékeny volt utána.)) Így, szóról szóra, mint a könyvben, ((SPOILER: miközben otthon őt meg férjura abajgatta altestileg.)) Na, elég beteg?

De az a helyzet, hogy ha körülnézek az ismerettségi- és baráti körben, még ilyenebb történeteket tudnék mesélni. Most nem fogok, túl nagy a nyilvánosság, nem akarom őket megbántani. De néha csak hápogok a döbbenettől, sokszor meg már csak legyintek. Olyan ostoba, porban kúszó dolgok vannak, annyi gerincnélküliség, hazugság, hogy nem is gondolnád! De gondold nyugodtan!

És ha gondolod, akkor a könyv két szereplőjének a története máris nem lesz hihetetlen. Sem az, hogy egy értelmes pasit hogyan vezetheti csupán a fantáziája, a szeretet utáni vágya, hogy belemenjen egy többszereplős kapcsolatba egy még írásban is hisztis nővel, tudva, hogy szerelme tárgyát közben a hivatalos párja rendszeresen dugja, sem az, hogy a nőci mézesmadzag-húzogat, ám érdemben képtelen dönteni, két pasinak is szenvedést okoz (ez létezik reciprokban is), miközben szenved maga is, mint a kutya.

Érdekel a történetem vége?
Amikor asszonka hazudott férjurának, megpattant bennem valami. De nem csak úgy, hogy oké, pá, kis aranyom, pá, hanem úgy is, hogy soha többet nem akarok kiszolgáló kiskutya lenni.
Pár hónapra rá az interneten megismertem Szerelmetesfeleségtársamat, Életem Nőjét. Az első találkozáson, úgy kábé félórán belül már tudtam, hogy ő az. Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Nem feküdtünk le egymással. Tudatosan nem. A következő tizensokórás találkozás során sem. Azt is tudatosan.
Fokozódó szerelemben teltek a napok, hetek. Hét közben jobbára csak telefonon tudtunk beszélgetni, de azt meg folyamatosan: beléptünk egy flottába, úgy ingyen beszéltünk. Mire alkalmunk nyílt az összeköltözésre, mindent tudtunk egymásról, mindent megbeszéltünk, mindent letisztáztunk (legfontosabb: nem lehetnek játszmák, őszinték leszünk, akkor is, ha kíméletlen). Aztán három hónap múlva kirúgtam őt, Életem Nőjét. Ugyanolyan komolyan, mint az asszonkát. Szerelmetesfeleségtársam is hitetlenkedett („Sem e-mail, sem sms, sem telefon, sem semmi?”) Mondtam, semmi, csak ha eldönti mit akar. Én őt, de mellérendelő kapcsolatban, a pórázt köszönöm, soha többet, az alkalmazkodás természetes, de nem a tavaszi szél-hangulatához, hanem józan, elvárható mértékben és keretek között. Megdöbbent. Letettem a telefont, én pedig tudtam, soha többet nem látom Életem Nőjét. Én biztosan nem fogom keresni. Tényleg. Ő meg olyan kis leszarompont volt, tehát tudtam, itt van vége, hatszáz, konyec, ende, finito...
Húsz perc múlva visszahívott: döntött, szeret, akar, igazam van. Mondtam, reggel hívjon vissza, gondolja át, aludjon rá. Mondta: nem kell, tudja, mit beszél. Nem hittem neki. Pedig igazat beszélt. Tapasztaltam. Ez tizenegy éve volt.

S ezért a regény sem fejeződhetett máshogyan be, csak úgy, ahogyan befejeződött. Az egyetlen normális, egészséges megoldással. (Olvastam, hogy a második kötetben heppiend lesz. A ló farát, happiend! EZ a happiend! )

Voltaképpen ebből a könyvből simán lehetne egy párkapcsolati tréninget tartani. Meg házasságosat is. Meg legalább egyet az egyenes gerincről, a józan észről. Meg arról, hogy amint az ember elenged dolgokat, utak nyílnak azok számára, akik neki vannak előkészítve, de a torlaszokon nem bírna átmászni. (S ezeken nem is gondolkodtam, csak úgy jöttek.)

Még annyit: a legnagyobb fekáliában is lehet emberi nagyság. Mindenek után a barátom, akinek félig lenyúltam a feleségét, megkeresett, találkozzunk. Nem tudtam, verekedés lesz-e vagy beszélgetés, de elmentem. El akartam mondani, mennyire hihetetlenül szégyellem magamat. Nem lett verekedés. Hosszú-hosszú beszélgetés lett. Átöleltük egymást a második percben. Meg a sok óra végén is. Nem rajtam múlt, ez az ő nagysága. Amit még ma is végtelenül tisztelek. Főleg, mert én nem lettem volna rá képes a helyében.

Szóval okos kis könyvecske ez. Nem mond újat a szerelemre vágyó lelkek hülyeségeiről, elvtelenségeiről, gyalázatos ocsmányságairól mint annyi más társa, de a formája mosolyra fakasztó, a tartalma végső soron érdekes, a megoldása pedig példaértékű. (Kár, hogy lett, hogy folytatása, és ostoba mód hepiendre kifuttatott. Nem is érdekel.)

Nem számoltam mennyi, de pár óra alatt elolvastam. Ennyire nem szoktam gyors lenni.

4,5/5

(2018)

Érdekesek ezek a Sztrugackij tesók, pontosabban érdekesek a könyveik. Egyik sem lett a kedvencem, nem ragadott torkon, nem tepert le, nem tetette le velem a petéimet, nem ájultam el tőlük és semmi szuperlatívusz. De itt sorakozik jó pár a polcomon, tervben van a hiányzók, sőt a teljesebb kiadások beszerzése is. Talán mert olyan jó kis oroszok. Talán mert olyan jó kis orosz sci-fi-ket írnak. Talán mert Sztrugackijok következetesen és rendületlenül.

S valamit el kell most mondanom: eddig, bár gyűlnek a könyveik a polcomon, minden könyvük után fanyalogtam valamiért. Sőt, főművük, a Sztalker számomra megfejthetetlen és érthetetlen bármilyen formában. (Nagyon érdekes, hogy az első Metagalaktika megjelenésekor, gyerekként olvasva is, akkor Piknik az árokparton címen (1), megmaradt bennem mind a kisregény, mind a szerzők neve. De akkor sem tetszett, csak mégis.) Nem tudnám azt mondani, hogy ABSZ regényinek, novelláinak a stílusát ezer közül is megismerném, ahogy mondjuk Vonnegut vagy Pratchett stílusa megismerhető. Azt sem mondanám, hogy a történetvezetése, a szereplők mozgatása is olyan, mint PKD (2) írásaiban: senki más nem tudná, vagy ha de, akkor sem csinálná így. Ugyan az a klasszikus, „ezcsakoroszlehet”-feeling meg van, de ezen belül, önmagából a szövegből nem biztos, hogy lokalizálnék ABSZ-re. 

És mégis… És valahogy ez a „mégis” a lényeg.

A Lakott sziget után nem fanyalgok. Egyáltalán. A belőle készült filmet évekkel ezelőtt láttam, és igazán tetszett.(3) S volt valami külön kellemesen borzongató abban, hogy nem szinkronizált, csupán feliratos verzióban létezik a film. (Valami érthetetlen okból máig nem mutatták be nálunk.) Nem szoktak ennyire bennem maradni filmek, sőt, túl könnyen felejtek. De ez mégis itt ragadt. Annyira hatott mindennel, hogy bár többször kézbe vettem a hatására nagyon gyorsan beszerzett könyvet, valahogy soha nem jutottam a végéig. Pedig voltaképpen a film nagyon hű leképzése a regénynek. 

Anélkül, hogy tartalmat írnék: néha megdöbbenek, hogy abban az átkoz, lelkiismeret nyúzó és dögletes kompromisszumokra épülő, kényszerítő rendszerben, amikor kötelező volt mindennel egyetérteni, és szeretni kellett azokat, akik köteleztek (4), mégis döbbenetes művek jelentek meg nyomtatásban és filmvásznon is. (Miközben persze mennyit indexre tett a politika és az őt kiszolgáló hivatalos kultúra. A Lakott sziget Szovjetunió-beli betiltásában és magyarországi meg nem jelenésében semmi meglepő nincsen. A könyv egy ((SPOILER: atomháború utáni disztopia, ahol a hatalom képviselői agymosással, fegyverrel, erőszakkal kényszerítik rá akaratukat a népre, miközben hivatalos ellenségképet kreálnak, háborút is viselnek a kreált ellenség ellen, s miközben a nép nyomorog, szellemileg és testileg egyaránt, a vezetők egymással marakodva, félve a másiktól, az intrikáktól, jól élnek a Papa [ez is micsoda találó megnevezés: Papa, aki gondoskodik az övéiről, szereti őket, akihez védelemért futhatnak; úgy fest, Szrtugackijék csak lemásolták a valóságot] vezetése alatt.))

Ebbe a világba csöppen a Földről űrhajókázó Makszim Krammerer, az alig húszéves fiatalember. Aki, miután lassan megérti, mi is a dörgés a lakott szigeten, a kezébe akarja venni a dolgok rendbe tételét. Makszim különleges tulajdonságokkal is bír a lakott sziget lakóihoz képest. A történet Makszim története. Voltaképpen. Ha akarjuk rendszerkritika. Illetve, ha nem akarjuk, akkor is. Voltaképpen akár aktualizálható rendszerkritika is (5). Meg kiáltás, hogy: emberek birkák vagytok. Meg elismerése annak, hogy de voltaképpen nem tehettek róla, még a birkaságotok is csupán emberi mivoltotokból fakad, önerőből nem is fogtok kitörni soha, hiszen nincsen hatalmatokban kitörni. Meg szól arról is, hogy minden rendszer megteremti a maga egyensúlyát, amit kívülről csak nagyon óvatosan, nagyon körültekintőn szabad csak megbolygatni, mivel a bolygatás talán nagyobb tragédiát eredményez, mint a bolygatástalanság. Meg szól arról, hogy micsoda felelőssége van annak, akinek hatalma van, meg annak, akinek lehetősége van bolygatni. Meg szól arról is, hogy aki sokak szemében ellenség, az minden bizonnyal maga is csak áldozat, és hogy a másság csak állapot, nem értékmérő. (Ez manapság divatos úgyis, bár szerintem nem egy az egyben átvihető a regényből a valóságra való vonatkoztatás, de legyünk nagylelkűek, simán belemagyarázható.) Meg szól elsősorban arról, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Meg és meg és meg szól sok mindenről. Meg van ám jellem-visszafejlődés is, hiszen Makszimnak rá kell arra döbbennie, hogy könnyű egy olyan társadalomban mosolyogva pozitív értékeket közvetíteni, amelyik visszamosoly, és ugyanazokat az értékeket tartja értéknek, és ez a felismerés bizony kibillenti főhősünket is az egyensúlyából, és a kibillenés alkalmazkodást eredménye, ((SPOILER: jellem-visszafejlődés is, hiszen Makszimnak rá kell arra döbbennie, hogy könnyű egy olyan társadalomban mosolyogva pozitív értékeket közvetíteni, amelyik visszamosoly, és ugyanazokat az értékeket tartja értéknek, és ez a felismerés bizony kibillenti főhősünket is az egyensúlyából, és a kibillenés alkalmazkodást eredményez.)) Meg ABSZ a végén csavar egyet a történeten, és az ember csak les ki a fejéből, hogy ami addig tökéletesen egyértelmű volt, akkor most mégsem az, és ami a legnagyobb gyűlöletet kiváltotta, mégsem teljesen a sötétség eszköze, vagy mi van? Meg jól ír, ABSZ, na! Meg kalandregénynek sem semmi, amit olvasunk. Szóval, mondom újra, nagyon sok minden ez a történet.

De elsősorban egy pompás regény.

(1) És nem is. Egy kritika döbbentett rá, hogy a Metagalaktikában Piknik a senki földjén címmel jelent meg egy kivonat a kisregényből. Egyébként az egyik legjobb kritikát itt olvastam a könyvről: http://www.prozanostra.com/iras/ujra-es-ujra-zonaban-b-… 
(2) Philip K. Dick 
(3) Itt például megnézető: https://www.youtube.com/watch… 
(4) A magam részéről, bár természetesen vannak teljesen érthető elemei az érveléseknek, nagyon sokszor érthetetlenül állok ennek a rendszernek a visszasírása előtt. Aki megöl, azt is ölelnéd… De ebbe inkább most ne menjünk bele, jó? 
(5) Egy barátom osztotta meg a Facebook-on az alábbi videót. Mivel éppen olvastam a Lakott sziget-et, nem tudtam nem párhuzamot találni a kis filmecske és az olvasmányom között. A link: https://www.facebook.com/laszlo.palfalvi.75/posts/29102…

4,5/5

(2017)

Sinkovits Imre, a Tizedes. Meg Bódi Vencel. Meg Tót, a tűzoltóparancsnok. Meg Ónodi 2, a két félidős pokolból. Meg ezer és ezer szerep. 

És az az orgánum, egek, micsoda hang! Derű és nyugalom. Humor és méltóság. Ha kell pápa, ha kell pesti vagány, ha kell értelmiségi, ha kell, melós a sokból, ha kell német tiszt a XIX. vagy éppen Gestapo-s a XX.. századból. Sinkovits mindent el tudott játszani. Mindent. S minden jól állt neki. (Nem negatív összehasonlítás, csak a tipizálás miatt: a könyvben említ valaki, hogy a másik zsenit, Darvas Ivánt nem tudjuk elképzelni a Csepel Vas- és Fémművek öntőmunkásának, ez be kell látnunk. Darvast értelmiséginek szeretjük, így hajolunk meg a zsenialitása előtt. De nem csak egyszer.)

Sinkovits, aki magyar színész volt. Ezzel minden bizonnyal sokak nem tetszését is magára vonja, mert a magyar nem trendi, manapság kozmopolitának illik lenni. De a magyar nem jelent egyet azzal, hogy „fotózkodik a turulszárny alatt”*. A magyar azt jelenti, hogy nemzetben gondolkodik. Sinkovits magyar színész, művész volt. Egy nagy színészgeneráció egyik óriása.

Nem tudom elképzelni, hogy akadna bárki, aki ne kedvelné, aki ne kedvelte volna őt.

Ez a könyv (és több se) a halála után készült, 2001-ben. (Valóban elképesztő, hogy előtte se, azóta se másik, és ebben nagyon szeretnék tévedni!) Szedett-vedett könyv, abban az érelemben, hogy több szerzős, nem pedig egyetlen koncepció által felfűzött gyöngysor. Kapunk egy kétoldalas életrajzot, legkiemelkedőbb színházi szerepeinek sorát, majd a filmográfiáját, rövidebb-hosszabb kis értékelésecskékkel, majd interjút a feleségével, Gombos Katalinnal, a fiával Sinkovits Vitai Andrással, a lányával, Sinkovits Mariannenal, a testvérével Sinkó Lászlóval és néhány írás Sinkovits Imréről a csodatollú Sütő Andrástól.

Sok ez vagy kevés? Egy hosszú, gazdag pályát háromszáz oldalon áttekinteni szinte lehetetlen feladat. Ha ilyen szedett-vedett a könyv, akkor még inkább. De ez a könyv mégis egyben van. A koncepció világos. Nem életrajzot olvasunk, hanem nemzetünk egyik legnagyobb színészének a pályáját tekintjük át. És áttekintjük. Érdekesen, méltón. A végén még megkapjuk a legfontosabb színházi szerepeinek a listáját és egy teljes filmográfiát is. (Ha már: tévéfilmjei is megértek volna egy misét, úgy gondolom!) S a terjedelemhez, formátumhoz képest bőséges fotóanyagot is. Szóval egyértelműen tetszett a könyv, s ki is jegyeztem magamnak jó néhány megnézendő filmet, amelynek ő volt a fő- vagy főbb szereplője.

Az a másik, teljességre törekvő könyv pedig, reméljük, egyszer csak megjelenik róla!

* https://www.youtube.com/watch… ; 1:37-nél hallható

4/5

(2017)