Mivel azért, be kell látnunk, itt egy gyermekeknek szóló képregény-szappanoperáról van szó, nehéz minden részhez külön értékelést írni. Így ezentúl belinkelem majd az egészről szóló értékelésemet. Meg ha van külön véleményem, azt persze leírom.

A Digedag-sorozatról itt olvashatsz.

Erről a kötetről 
Ez nem annyira. Valószínűleg az utolsó beletett füzet lovakkal való vacakolása miatt, ami olyan volt, mint egy Louis de Funès -film, és engem az ő filmjei szórakoztatás helyett mindig nagyon fárasztottak. De tény, ezáltal a kötet által kezd bennem összeállni a kép, miről is szólt egészében Digedagék vadnyugati kalandja. Mert régen mozaikokból raktam csak össze magamban a Mozaik történetét.

De minden jel azt mutatja, hogy függő lettem: elmentem a könyvtárba, hogy még a nyári szünet, a könyvtár zárása előtt kivegyem a még bent levő köteteket. Öt darab volt. Most kilenc kötet vár még elolvasásra, kettő pedig értékelésre.

„Még és még és még és még”*

* Kálloy Molnár Péter pöpec dala. Csak ez a sor passzol ide, de a dal nagyon jó: https://www.youtube.com/watch…

*

A 26. kötet a Németországban 1970. július, augusztus, szeptember és október folyamán megjelent MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Kansas Cityben 
Az indiánok táborában 
Az erőd a Medve-folyónál 
Menekülés az indiánokhoz
(infó: moly.hu)

*

4/5

(2017)

Felmerül a kérdés, mi csudáért érdekli az embert egy író (színész, zenész, festő, akárki) élete, miért nem elégszik meg a produktummal magával? S na jó, kíváncsi arra, mik lehettek a motivációk, hol vannak a gyökerek, milyen volt akkoriban a társadalom, s milyen volt az alkotó, mint ember? Elismerem ez az érdeklődés is kétélű. Lehet akár értelmes is, de lehet akár beteges is. Az utóbbiba sorolom az egész felesleges, ostoba, fárasztó, felszínes bulvár sajtót, annak minden vonatkozásával. Ami nem bulvár, az talán még hozzá is tesz az emberhez. 

A könyveknél erről szól az irodalomtörténet. 

Ami PKD esetében szerintem messzemenőn és teljes körűn (legalábbis engem illetőn) kulminálódik Sutin PKD-ről írott könyvében. 

Nem, ezzel nem mondtam ellent magamnak, mert Sutin könyve alapvetőn életrajz. Míg a jelenleg taglalt kötet pedig PKD műveiről írt tanulmányok sora.

És tényleg azok. Mondjuk magam részéről nem nagyon szoktam tanulmányokat sem olvasni könyvekről. A Moly-os véleményeket szeretem, a leghosszabb sem fáraszt el, mert nem kötet-hosszú, jobbára nem überlila, bár sokszor, tény, hihetetlenül felszínes, de ez kiderül mindig a felvetésből, nem kötelező tovább olvasni. Szóval nem nagyon olvasok könyvekről tanulmányokat. Azért nem, mert ha nem érdekel maga a könyv,akkor miért érdekelne egy tanulmány a nem érdeklő könyvről? Ha pedig érdekel maga a könyv, olyan még nem volt, hogy ne azt éreztem volna a tanulmány olvasásakor, hogy kicsi szobatudós a félhomályos szobában, a ceruzacsonkját rágcsálva izzad, hogy tudjon valami nagggyon okosat mondani, írni, és aztán boldog, mert sikkkerül nekije!

Könyvtárból vettem ki a kötetet. Tehát még kerestem is. Most mondd! S lelkesen fogtam az olvasásához. Aztán csökkent a lelkesedésem. S olyat tettem, amit nagyon ritkán szoktam: elolvastam a róla írt értékeléseket. S bólogattam. Mert nem néztem utána a neveknek, hogy ki kicsoda az írók közül, s mit tudott eddig? De valóban nekem is olyan érzésem volt, amit többen is írtak, hogy volt valaki, jelen esetben a szerkesztő, akik összeszedte a diákjait, és úgy gondolta, jó a téma, van időnk, mindenkinek van számítógépe, szeretik PKD-et, nosza, csináljunk könyvet róla, az olyan kis amazing manapság!

Én nem mondom, hogy butaságokat írnak a szerzők. Nem írnak azt. Csak valahogy olyan kis érdektelen az egész. És emiatt ismét rájöttem arra, hogy a jó könyveket olvasni kell, nem róluk olvasni. A többiről meg teljesen felesleges olvasni. Vagyis PKD könyveit olvasni kell. Mert jók. 
Ezt meg nem annyira. Mert sokat ugyan hozzá nem tesz az eredeti alapokhoz.

2/5

(2017)

Wolf Haas könyvei azok a könyvek, amelyek elolvasása után az emberek minden erejét meg kell feszítenie, ha érékelést ír, nehogy automatikusan felvegye a stílusát. Még az is roppant nehéz, hogy ne úgy kezdje: „a” Wolf Haas. 

Büszke vagyok magamra: ellene álltam! Csak azt nem bírtam ki, hogy egyáltalán meg sem említsem, milyen nehéz ellene állni a kísértésnek.

Brenner első nyomozását olvashatjuk ebben a könyvben. Mert nem az első Haas-olvasásom, maga a stílus már nem hatott reveláció erejével. De az a nagy helyzet, hogy Haas minden ereje a stílusában van. Abban, hogy a olvasó végső soron nem olvas, hanem hallgat. Hallgatja, ahogy a narrátor elsörözi vele Brenner történeteit. S hogy ez nem csupán az én érzésem, legnagyobb meglepetésemre ugyanezt mondja könyv fordítója, Bán Zoltán András az utolsó oldalon konkrétan ezt írja: a roppant szórakoztató elbeszélői modor, melynek révén úgy érezzük, hogy az egyes szám első személyű narrátor […] mintegy a kocsmaasztal mellől egyenesen nekünk, a vele söröző olvasóknak címzi mondanivalóját. No, ez az, ezt tudja nagyon jól Haas! A könyvön keresztül egy kocsmaasztalnál ülve mesélni. De komolyan! Van/volt egy nagyon kedves ismerősöm, Feri. No, ez a Feri olyan figura, ha elkezd mesélni, egyfelől nem tudja abbahagyni (ettől még lehet nő is, de nem az), másfelől egy élmény őt hallgatni, mert olyan plasztikusan, annyi humorral mesél, hogy olyanok vagyunk, mi hallgatók, úgy csüngünk rajta, mint díszek a karácsonyfán. S közben potyog a könnyünk a röhögéstől. Nem és fajra való tekintet nélkül.

Ennyit tesz a stílus. Mert über alles. Olyan, hogy az ember, na jó, kis pihenés után újra akar még belőle. Mert persze, azért csak furdalt közben a kíváncsiság, hogy kifene lehet a gyilkos, de bevallom, voltaképpen ez annyira másodlagos volt, mint mondjuk a Rejtő-könyvek történetei. (Kapásból: na, miről szól a Csontbrigád?) Ha emlékszem is bármelyikre, az csak véletlen lehet.

S azért még hozzáadódik az összértékhez, hogy Brenner alakja nagyon kitalált figura. Nem szép, nem humoros, nem penge elméjű, nem pazar társalgó, nincsenek a lényegbe fúróként hatoló megfigyelései, kérdései. De (csak azért sem, nem és nem írom oda, illetve kitörlöm, hogy „a”! De nehéz volt…) Brenner mégis megoldja, a maga lassú, tétova módján, a bűnügyeket, és hiába sziklaként egybeszabott, hiába rossz társalgó , a nőknél mégis jó valamiért. S bár egyáltalán nem egy társasági epicentrum, mégis mindenki kedveli. Szóval ellenmondásos figura, de valószínűleg éppen ettől él. Mert ugyan, rajtam kívül nincs még egy ember, aki nem lenne ellentmondásos. :-)

S komolyan: vért izzadtam, hogy nehogy Haas stílusában írjak. Szerintem a következő Haas-könyv olvasása után legalább két könyvet várok, amíg értékelésbe fogok.

5/5

(2017)

A sorozatról magáról ezt írtam, így most csak egyből bele a közepébe nekije!

Ebben a kötetben csupa olyan füzettel találkoztam, amivel a saját mátrixomban még soha, ezért nagy élmény volt. Mondjuk a címét nem értem, mert egy fia kalóz elő nem fordult benne… Nem tudom, a német eredetiben is ez volt-e a címe (mondjuk ez kiderülne, ha odamennék a polchoz…) vagy csak valami magyar mellényúlás. Sokkal sikerültebb lett volna mondjuk a Hajsza a bendzsóért vagy a Mrs. Jefferson bendzsója cím. Vagy bármi hasonló, mert erről viszont szól a kötet. :-)

Ebben a kötetben lép színre Coffins, a nagyon gonosz, lelkész dizájnú fazon, jobb és bal kezével, Dokival és Jack-el, és ebben a kötetben veszi kezdetét a kincsvadászat. Szóval a későbbiek szempontjából kulcsfontosságú részt nézhettem, olvashattam.

Olvasás közben kapunk némi bepillantást az egykori rabszolgatartás módszereibe, feszültségeibe, az aranyásók lelkivilágába, és főleg az egykori Vadnyugat utazási szokásaiba is.

(S milyen kapzsi az ember: egyre csak ez duruzsolt bennem: kellkellkell!)

*

A 25. kötet a Németországban 1970. március, április, május és június folyamán megjelent
MOZAIK újságokat tartalmazza: 
A Mississippi kalózainál 
Az aranyásó öröksége 
Az elveszett végrendelet 
Út a szabadságba
(infó: moly.hu)

*

5/5

(2017)

Akkor még a nyóckerben laktunk, a Szerdahelyi utcában, a Mátyás tér mellett. Nem ház volt az, csak egy udvar, ahol kis kulipintyókat húztak fel a lakóknak. Az egyenetlen, durván összedobált macskakövek az udvaron csuda izgalmasan vezették ki a lejtős udvar vizét az utcára, bár csöppnyi kis kertünk előtt előbb mindig kis tó képződött. Itt laktunk együtt Mohácsi papával és mamával, s persze Anyuval és Apuval. Papa művészlélek volt, rajzolt, festett, írt, érdekelte a művészet, a logikai játékok, az eszperantó nyelv. Ő hozta haza az általam látott első mozaikot. 1972 volt, én öt éves voltam, akkoriban készültem iskolába. A füzet alcíme ez volt: Közjáték a Palace Hotelben.* A mai napig itt van a… még nem a polcomon, mert a képregényeket még nem csomagoltam ki a költözés után. 

Papától megkaptam a következő számot is: A Missourin volt a címe. Ezzel kezdődött. Nem lett belőle függőség, nem vagyok olyan típus, de hosszú-hosszú éveken keresztül megvásároltam a havonta megjelenő füzeteket. Akkor is, amikor már nem Digedagék, hanem az Abrafax-ok voltak a főhősök, és akkor is, amikor igazából már nem fogott meg a változó történet. Aztán a gyerekeimnek is el kezdtem megvenni, amikor az Amerika-sorozatot kiadták a 2000-es években. Nagyon-nagyon sajnáltam, de egyszerűen nem volt pénzem megvenni a reprint gyűjteményes köteteket. Majdnem sírtam de ez volt a valóság.

Tegnapelőtt a központi FSZEK könyvtárban teljesen véletlenül leltem rá egy csomó kötetre. Nyolcat hazahoztam belőlük. (Nem teljesen jó sorrendben, de majd megoldom.) 
Meglepő módon a köteteknek csak a gerincén jelzik, hanyadik is a sorban (de ezt a könyvtári jelzettel nyolc kötetből hétnél leragasztották), és azt sem tüntetik fel, amit itt a Moly-on igen, hogy eredetileg mikor jelentek a benne szereplő füzetek, illetve milyen címmel. Szerintem ez oltári hiányosság minden Mozaik-könyvben. Aztán valahol azt olvastam, hogy nem is időrendben történt a kiadás, mármint, hogy a magyar összegyűjtött kötetek nem követték az eredeti német megjelenés sorrendjét, de a számozás mégis a megjelenés sorrendjében történt. Az kihozott kötetekben egyelőre passzol a számozás és a történeti kronológia.

Aztán még a könyvekről, mint tárgyakról, technikai szempontból. Kicsit olyan izés, hogy van/volt itt egy csapat, akik nagyon sokunk álmát megvalósította a kiadással, én meg itt kekeckedek, de el kell mondanom: sajnos többször feltűnt, hogy mennyire életlenek, durvák a képek, egyértelmű, hogy szkennelt képek hasznosításáról van szó. Lehet, ha nem olvastam volna gyerekkorom óta a füzeteket, nem tűnt volna fel, de így nagyon. Elég vacak szkennere lehetett a kiadónak, vagy aki szkennelt, nem nagyon értett hozzá. Nagyobb baj, hogy van könyv, ahol a színek olyan valótlanok, hogy az bántja a szemet. (Egy példa: a Digedagék és az aranykincs című kötet több füzete is a birtokomban van, nagyon sokat nézegettem őket, így amikor belelapoztam a kötetekbe, egyből feltűnt, hogy nyomni kellett volna a képekre egy kis kontrasztot, meg egy kis tónust,mert halvány és színtelen majdnem az egész.) Szerencsére ez nem áll minden kötetre.

Szóval, mondanom sem kell, a könyvtárban sikongattam magamban a gyönyörtől, s úgy kapkodtam le a polcról a köteteket mint egy kisgyerek, majd amikor kiderült, hogy Szerelmetesfeleslgtársam és lízingelt csemetém nem akar semmit kivenni, még visszarohantam néhányért.

A történet, mivel évtizedeken át megjelenő sorozatról van szó, gyakorlatilag elmondhatatlan. Nagyobb egységekre bonthatók a történetek, attól függően, hogy a főhősök, Dig, Dag és Digedag, a három manó (nagyjából háromnegyed magasak, mint egy ember) éppen merre, melyik földrészen melyik korban kalandoznak (mert ez sem konstans). A jelen sorozat tetszett nekem legjobban, és úgy fest, ez volt talán a leghosszabb, egybefüggő történet: Digedagék a Vadnyugatot császkálják keresztül-kasul, mint újságírók, egy nagy kincs nyomában. 
A technikai malőrök ellenére most falom a könyveket, az elmaradt eleddig beszerezhetetlen részekkel, és örvendezek, hallelujázok magamban, hogy láthatom, olvashatom őket. S ezért minden hiba ellenére hála a kiadónak!

S nem lelem sehol megvásárlásra a könyveket. Bár az összes birtokomba kerülése, úgy tudom, harminchét kötet jelent meg, egy vagyon és egy komplett polc lenne.

* 2014-ben a Digedagék St. Louisban című kötetben jelent meg újra ez a füzet.

*

A 24. kötet a Németországban 1969. november, december és 1970. január, február folyamán megjelent MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Éjszaka a homokpadon 
Megérkezés Baton Rouge-ba 
A kalózok szigete 
A bendzsós fiú
(infó: moly.hu)

*

5/5

(2017)

Karcsú kis könyvecske, alig százhuszonnyolc oldal; tegnap vettem ki a könyvtárból, és lásd, mára el is olvastam, pedig nem voltam teljesen dologtalan.

Egy parttalan és valószínűleg soha el nem dönthető vitához szól hozzá a könyv: létezik-e Isten, a tudomány és a vallás kizárják-e egymást, illetve valóban befellegzett Istennek a modern tudomány eljövetelével? Teszi mindezt a világ egyik legnagyobb tudósára, Stephen Hawking-ra, annak is A nagy terv című könyvére reagálva. (Hű, tényleg, írjam csak fel azonnal a könyvtári listámra! Fel is írtam.)

Hawking beáll azoknak a nagy nevű tudósoknak a sorába, akiknek az élén egyértelműen a vallás-gyűlölő Dawkins áll. Azoknak a sorába, akik tudományos tudásukat és tekintélyüket bevetik a vallás és Isten eltüntetése érdekében.

Jelen könyv írója John C. Lennox reagál Hawking A nagy terv című könyvére. Lennox nyíltan, bevallottan keresztény. Vagyis hisz Istenben, mégpedig egy személyes, mindenható, örökkévaló Istenben, akinek Fia, Jézus Krisztus eljött erre a Földre, hogy megváltsa, aki hisz benne. Mindezt Lennox egy pillanatig sem titkolja, de csak az utolsó pár oldalon tolja előtérbe, akkor is csak Hawking-ra reagálva, a csodákkal kapcsolatban.

Mondom, vékony a könyvecske, ezért nyilván nem szedi cafrangokra Hawking írását. A könyv nagy része Hawking alaptételéről szól, miszerint kezdetben nem volt semmi, csak a gravitáció. Lennox erre a mondatra, gondolatsorra fűzi fel a maga érveit (ellentmondás, állítja Lennox, mert ha volt gravitáció törvénye, akkor a semmi már valami, de/ha/és hogyan teremt egy törvény, és megteremtheti-e önmagát az univerzum?)

Majd rátér Hawking multiverzum és M-elmélet fejtegetéseire, és ezekről az érvekről még könnyedebben bebizonyítja, hogy meglehetősen súlytalanok. Teszi ezt más, nagy nevű tudósok szavaival, akik nem voltak szégyenlősek szembeszállni Hawking nézeteivel.

Ezek után következik a csodákról való polémia, ahol Lennox leginkább C. S. Lewis szavaival világít rá, hogy a csoda és a természeti törvények nem zárják ki egymást.

Világos, tömör érvelés, nem merül el felesleges részletekben, számomra ezzel a százhuszonnyolc oldallal elpelyhesítette Hawking mondanivalóját. Jó, könnyű neki, az alapvető nézeteim az övéhez állnak közel, és sokkal távolabb az ateista nézőponttól.. A harcos ateistától meg végképp. 
Mondjuk egyfelől értem én, hogy Lennox az ateizmustól egyből a Biblia Istenéig jut el, de közben nem értem, hogy miközben a logikára, észre, ok-okozatra hivatkozik, hogyan lehet egyből a Biblia Istenég eljutni? Első lépésben miért nem áll meg egy kicsit messzebb, hiszen az sokak számára sokkal elfogadhatóbb lenne, és nem lógna ki a hitterjesztés lólába. Ami szintén nem önmagában baj, hanem azért az, mert ez sokak szemében súlytalanítja az érveit. Holott a kettőnek voltaképpen semmi köze egymáshoz. Mármint Lennox tudományos és logikai érveinek ahhoz, hogy mindezt hívő keresztényként írja.

Bevallom, a legérdekesebb fejtegetés számomra az volt, amikor Lennox bemutatta, hogy Hawking temeti a filozófiát, majd szinte azonnal metafizikus fejtegetésbe kezd. S ezen a ponton van bennem egy marha nagy kérdőjel. 
Egyszerűen nem értem ugyanis sem Dawkins, sem Hawking, sem egy volt keresztény ismerősöm, sem némely ateista Moly-társak harcos ateizmusát. Mert voltaképpen mi múlik rajta? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az emberek a vallástól egyszerűek? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az emberek szomjasak a valódi ismeretre, és az majd felemeli őket? Vajon emelkedett-e az Ész istenítése, a francia forradalom óta bármekkorát is az emberiség erkölcse, morálja? Az ateizmus térnyerése óta vajon jobbá, szeretőbbé, szolidárisabbá lettek-e az emberek, összetartóbbak-e a családok, nemzetek, társadalmak? Az észre hivatkozó liberalizmus békét, egészséget, harmóniát hozott-e a mindennapokba? 
De persze máris és azonnal felteszem a kérdést: a vallás, az egyházak, gyülekezetek megtették-e ugyanezt?

Nem mondom, hogy teljesen feleslegesen az igazság megismerésére törekedni, mert dehogy mondok ilyet! Már Jézus is azt mondta: az igazság szabaddá tesz. (Aztán rab lett és meghalt. Igaz, aztán feltámadt.) De valahogy úgy fest, hiába bármilyen igazság, csak nem jön az a szabadság, bárhogyan is értelmezzük, bárhonnan is várjuk. Lehet hogy a szabadság fogalmával vagyunk bajban?

S vajon Hawking-nak vagy Lennox-nak a jobb? Ki a boldogabb? Hawking, mert felvilágosultan elveti az ósdi babonákat, és hisz a tudományban, mint egyetlen vezérlő erőben, vagy Lennox-nak, aki az Isten megváltott gyermekének tartja magát? S most nem a szajkózott, egyen-válaszra vagyok kíváncsi, hanem arra, melyik ember érzi a maga hite, vallott ismerete miatt boldogabbnak magát? Nem tudjuk meg úgysem soha…

A könyv voltaképpen tudományos vita egy olyan területről, ami kutathatatlan, eldönthetetlen, csak következtetni, valószínűsíteni és hinni lehet. Bármelyik oldalról. De élvezetes, okos kis könyv ez. Végső soron megtudjuk belőle, hogy a legnagyobb elmék is csak emberek (és itt a „csak” nem lefokozás, hanem empátia), akiknek meg van a maguk korlátja, prekoncepciója és hite.

Afelől is van kétségem, hogy Isten-telenített társadalom lenne-e a sokkal jobb, vagy egy Istennel teli? Úgy vélem, az egyik a hinek, a másik a behinek területe, ha az analógia kicsit el is csúszik. Egyik sem jobb vagy rosszabb önmagában, de az ember mindkettőt gallyra tudja vágni. Egyikben sem jó élni, mindkettőre volt már példa a történelemben.

De jó élni. S valami számomra is érthetetlen módon nekem valahogy jobb, hogy Lennox érvei a meggyőzőbbek…

4,5/5

(2017)

Nem olvastam még Chandlert. Néhány könyve itt van a polcon mögöttem, de eddig valahogy kimaradt az életemből, sőt tudatlan is voltam felőle. Csak annyit tudtam, hogy Philip Marlowe a hőse, magánnyominger.

S akkor lőn, már nem vagyok szűz Chandler-ből. 
Sőt, mi több, nem egyéjszakás kaland volt, akarok még többet! :-)

Elsősorban azért, mert végig úgy éreztem, az az elbeszélő stílus, a szinte unott, tőmondatos mesélés, amiben mégis van valami érthetetlen líra és életszeretet, amivel Marlowe elmondja a történetét, s maga a figura (akit egy hangyapénisznyi árnyalattal lepukkantabbnak és lezserebbnek képzeltem, mint Humphrey Bogart-ot) egy csomó későbbi olvasmányélményből visszaköszön, de ugye, a kronológiát nézve Chandler a nyerő, így a Watchman figurái vagy a Blacksad miáúja köszönnek vissza Marlow-ra és nem fordítva. Vagyis elég sok későbbi alak Marlowe-Chandler noir-jából bújt elő.

Költőiség: lehet, nem is jó ez a szó. Inkább irodalmiság a megfelelő. Az Albatrosz sorozat krimijét olvastam, s hangsúlyozottan krimit olvastam (gondoltam, a költözés negyedik hetében legalább az agyam ne legyen már fáradt, ha már én magam néha a nyüszítés határán voltam fizikailag), egyre többször azt vettem észre, hogy irodalmi szöveget olvasok, és visszaolvastam, hogy mennyire jó, de közben mégis maradt egy pörgős krimi az egész. És éppen ettől baromi olvasmányos. Krimi ÉS irodalom, de ebben a sorrendben. Nem krimi keretekbe ágyazott szépirodalmi valami, hanem szépirodalmi nyelven írt krimi. Ha érthető vagyok…

Cselekmény: természetesen egy szót sem szólok a tartalmáról, nem úgy, mint a bőbeszédű fülszöveg, ami nagyon nem fogta vissza magát a galád! De annyit el kell mondanom, hogy néha eltévedtem a szereplők között, hogy ki mikor, merre, miért, és vissza kellett lapozgatnom hogy fonalat ne veszítsek. Hogy ez nem Chandler hibája, arra rájöttem, amikor egy kulcsfigura kilétére nem emlékeztem az ötezredik említésekor…

Barkácskönyv (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta volt mondani): tele van csavarral. Nem mondom, hogy nem számítottam a végső megoldásra egyáltalán (és nálam krimik esetében ez meglepő fordulat, mert nem agytornának, hanem kikapcsolódásnak szoktam használni őket, és jobbára meg sem próbálok agyban előre futni a megoldásban), mert itt valahogy kicsit adta magát a dolog, de ez nekem egyáltalán nem volt zavaró, mert nem ebben láttam a lényeget.

Szóval Chandler jött és nyert. Azt hiszem, s ez rossz hír Szerelemetesemnek, marad a polcon, még nincsen szívem megszabadulni tőle, pedig fogynia kellene a mennyiségnek térfogati okokból. A többi kötetet majd meglátom. S a Rukkolán van néhány elérhető, ami nekem nincsen meg…

4,5/5

(2017)

Olyan tizenkettő körül voltam, amikor Apu és Nagyi kiadott gebinbe két hétre Nagyi szomszédjáéknak, Földiéknek, hogy vigyenek ki magukkal, az azt hiszem, ráckevei telkükre. Úgy maradt meg bennem, hogy délelőttönként olvastam rengeteget, délután meg Tibivel, Földiék nálam pár évvel nagyobb fiával kártyáztunk, sakkoztunk, eveztünk. A délelőttökön E. S. Gardner volt a társam. Pontosabban Perry Mason. De nem csak egy könyv, hanem egy sor.

Nem tudom, hogyan találtam rá. Akkor már volt nálam jó néhány Albatros és Fekete Könyvek sorozatban megjelent kötet. Perry Mason feledtette el velem a krimikkel szembeni előítéletemet, ami már kamasz koromban is megnyilvánuló sznobizmusom vadhajtása volt. Mondjuk tény, hogy rendre úgy jártam ezekkel a könyvekkel, hogy nem tudtam őket letenni, amikor befejeztem, kampányszerűen faltam a következőt, de pár nap múlva már bajosan tudtam volna felidézni, mit is olvastam, ki ment hová, miért, és hogyan oldott meg zseniálisan mindent a frappáns ügyvéd.

Úgy tűnik, ez a kötet kuriózum. Véletlenül találtam rá egy óbudai könyvmegállóban. Ahogyan az lenni szokott.

S valaki itt, a Moly-on írta, hogy nem érti, miért Agatha Christie-t ajnározza mindenki, amikor itt van Gardner. Mondjuk van Christie-nek legalább két olyan könyve (Tíz kicsi néger, Gyilkosság az Orient expresszen), ami mindenképpen messze kiemelkedik a krimiirodalomból, de van nagy igazság a fenti érvelésben. Talán nem véletlen, hogy több Gardner-t olvastam, mint Christie-t.

Nem emlékszem már a réges-régi kötetekre (amik, hála a korai Rukkolának, rendre itt vannak a polcon, mögöttem), de valami olyan blikkem maradt, hogy azokban Mason többet beszél és kevesebbet cselekszik. Itt aktívabb volt az ügyvéd úr, és nem annyira beszédes.

A végső megoldás sem meg nem lepett, se le nem nyűgözött, de úgy fest, ennyit lehetett kihozni belőle. Vagy az eltelt néhány év szépíti a Duna-parton olvasott történeteket. 
De nem mondom, hogy unatkoztam voltam, sőt, jó volt olyan könyvvel nosztalgiázni, amit még nem olvastam.

S fel nem foghatom, hogy a Szerelmetesfeleségtársammal nézett Perry Mason-filmsorozatban (valami nyolcvanas évekbeli) hogyan lett Perry nagy darab, szakállas, nehézkes figura, Della Street pedig ennek az idősödő fazonnak a nagymamája, korban? S Drake alakja, már ne is haragudjatok… 
A páromnak tetszett a sorozat. De csak azért, mert olvasni még nem olvasott Mason-történetet.

Szóval egy szó, mint száz, szerettem ezt a harcias nagymamát. Marad a polcon.

4,5/5

(2017)

Teljesen véletlenül találtam az óbudai Cseriti boltban ezt a kis könyvet. Hihetetlenül megörültem neki, s ráadásul csak százötven forintba került. Sejtheted! 1928-as kiadás. Szóval igazi kuriózum.

Ráadásul azt tudni, hogy Wodehouse kedvenc írója volt például az alábbiaknak: Rudyard Kipling, Douglas Adams, Salman Rushdie, Terry Pratchett és Stephen Fry, nos, csigázza felfelé az ember önértékelését, hogy nem keveredett rossz társaságba, ha kedveli P. G. bácsit.

Most, hogy elköltöztünk, egyelőre csak nagyon kis esélyem van válogatni a könyveim között, bár a döntő többség már a polcokon van, de két sorban, egymás mögött, amit mindig nehezen viseltem… Tehát most nincs túl nagy válogatás, csak felnyúltam a polcra, és ez akadt a kezembe. Nem bántam. Akkor amikor levettem. Aztán, ahogy haladtam benne, fogyott a lelkesedésem. Úgy tudom, ez viszonylag korai Wodehouse. Az alakjai már már majdnem azok jellegzetes alakok, de valahogy mégsem. 

A cselekmény pedig olyan egyszerű, hogy csak na! Nem mondom, hogy úton-útfélen, kivétel nélkül minden történetnek tele kell lennie meglepetésekkel, fordulatokkal, miegyebekkel, no, de azért, valahogy ebben az esetben, hm… Ami nagyobb baj: olvastam a könyvet és voltaképpen egy igazán jóízűt sem mosolyogtam olvasás közben. S ez volt a legnagyobb gond. Mert ahogy mondtam, maga a történet nem nagy durranás, s mert nevetni sem tudtam rajtam, a legenyhébb katarzis távoli szele sem kóstolgatta tar koponyámat. A harmincas-negyvenes évek magyar filmjei jutottak eszembe. Azok, amelyek olyan egyszerűek, mint a bot, de az ember szétröhögi rajtuk a fejét, de legalábbis a mosoly le nem hervad, amíg csak tart a film.

A könyv címe és borítója tulajdonképpen mindent elmond. De tényleg. S ez szomorú… Miközben PGW írásain nevetni, mit nevetni, kacagni, röhögni szoktunk.

3,5/5

(2017)

Légrády Testvérek, Budapest, 1928

Hát akkor a következő pöttyös könyvvel is láthatott a város. Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy ha jól belegondolok, bizonyos könyveket kár adott olvasóréteg sorozatában megjelentetni. Azért kár, mert az adott célközönséghez eljutnak ugyan, de ezzel a lendülettel a többiek szinte nyomban ki is záródnak. Ez a könyv, meg az előzménye is ez a kategória: kár, hogy a Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg, mert szerintem kevés olyan fiú, férfi van, aki emiatt a kezébe veszi, csak az elvetemültek.

Az első részről (és erről majd ne feledjek el mondani valamit) írt értékelésem szinte teljes mértékben érvényes és igaz erre a részre is. Ami miatt ez, a második rész jobban tetszett: itt volt valódi konfliktus, volt összekötő szál, nem csupán egy pazarul megírt rötyögős történetfüzért olvastam. A konfliktus, minden nevetés, mosoly mellett komolyabbá, valóságosabbá tette ezt a könyvet, mint az előzményt, de véleményem szerint ez egyáltalán nem ártott neki, sőt!

Gondolom senkinek nem meglepetés (eszembe jutott, nem feledtem el, erre utaltam fentebb), hogy ez a második rész úgy második rész, hogy közben egyáltalán nem az. A szerepők voltaképpen ugyanazok, bár a főszereplő új nevet kapott, kellett idő, amíg megszoktam, hogy ki is ő, illetve apuja nem csak valamiféle fikció, távoli valóság, hanem velük élő, hús-vér figura. Olyannyira az, hogy ő a könyvben található konfliktus egyik forrása. (Külön dicséret, hogy a konfliktus sem úgy jelentkezik, hogy van a gonosz, akit utálni kell, meg a van a jó, akinek drukkolunk, hanem voltaképpen nem tudjuk, kit szeressünk jobban, kinek az oldalára álljunk inkább, mert mindenkinek meg van a maga igaza. S még a gyerekek sem fekete-fehéren látnak, ez külön pozitívum!) 
S nem folytatás abban az értelemben sem, hogy gyakorlatilag újra bootolja a történetet, majdnem úgy, ahogyan Görgey Etelka, oppardon, Raana Raas tette a Csodaidők „reciprokával”, párhuzamos valóságával, az Időcsodák-kal*

Voltaképpen nem tudok mit hozzátenni mindehhez. Jó könyv, na, olvasni kell, nevetni kell rajta, szeretni kell a figurákat, és nem kell senki pártjára állni, mert mindenkinek igaza van**.

* @Eta, köszönöm még egyszer a könyveket és a dedikálást! 
** https://www.youtube.com/watch…

4,5/5

(2017)