Jómúltkor, van már vagy négy-öt éve, a hárommal ezelőtti munkahelyem kollégáival a nógrádi Pusztaberkin töltöttünk egy hosszú hétvégét. Fefi becenevű cimborával és Szerelmetesfeleségtársammal elugrottunk a Balassagyarmati Tesco-ba. Fefinek az jutott eszébe, ha már itt vagyunk, guruljunk már át egy kicsit Szlovákiába, még sosem járt ott. Csak egy órácskára. Övévé volt a kocsi, a miénk a döntés. Átgurultunk. Miközben gurultunk az amúgy apolitikus Fefi megjegyezte:
– Nem is tudtam, hogy ilyen szép Magyarországnak ez a szlovák része!
Most mondd, milyen antieuropér volt ez a Fefi, azt az irredenta, nacionalista mindenit a fajtájának!
Én meg arra gondoltam, milyen szégyenletesen keveset tudok akár a környező országokról is. Szlovákiáról is, pedig túl sok tudnivaló nincsen róla. De azokról az országokról is, amelyek esetében Magyarország gyakorlatilag önmagával határos. De tényleg. Mit tudsz Szerbia történelméről, mondjuk a bácskai vérengzésen túl? Vagy Ukrajnáéról? De akár Romániáról (ha nem Erdélyre gondolsz)? Szlovéniáról, Horvátországról nem beszélve, a nem is szomszédos Macedoniát nem is említve.
Erre itt van ez a könyv, amelynek a szerzője azerbajdzsáni. Mondd meg kapásból, hol van ez az ország! De ne puskázz! Segítek. Emitt:
A könyv háttérországa
A földrajzi elhelyezkedés sugall némelységeket. Például, hogy Azerbajdzsán egykor a Szovjetunió része volt. Meg azt, hogy ha vallásról van szó, akkor leginkább az Allah név hangzik el.
A területe nyolcvanhatezer négyzetkilométer. A lakosság száma tízmillió körül van. Vagyis uszkve Magyarország. Azerbajdzsán volt az iszlám világ első demokráciája. Az első szabadon választott vezetője egy orientalista, filológus lett. Vagyis egy elméleti ember. A neve Abulfaz Elçibey volt. Ha a puszta dizájn nézem, akkor képzelj magad elé egy komor Sándor Györgyöt, és meg van a pasi. Ismerős a felállás? Elméleti papírember mint első, demokratikusan választott országvezető... Úgy van!
A kezdeti lelkesedés hamar múlt a demokratikusan választott államfővel és a bandájával szemben. Az azeriek visszasírták azt a embert Hejdar Alijevet, aki a Szovjetunió fenállása idején vezette az országot. Hejdar magas rangú KGB-tist volt. 1993–2003 között kormányozta az országot. Ez a momentum sem ismeretlen itthon. '56-os puffajkás vezető, demokratikusan választva, négy évvel azután, hogy negyvennégy év után végre nem ők kormányoznak, hát de, megint, hurrá...
Alijev kemény kézzel tette rendbe az országot. Volt benne tapasztalata. Igaz, uralmát úgy is értelmezik, hogy komoly politikai és gazdasági stabilitást épített ki az országában. A nézőpontok, ugye... Az azonban kétségtelen, túl a cinizmuson, hogy nem ítélhető meg egyoldalúan az uralma. (Csak angol nyelvű cikket találtam róla, de egy Fordító-beépülővel könnyedén olvasható.) (Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy Orbán Viktor és Szíjjártó Péter megkoszorúzták a volt KGBS-t, s az is, hogy erről a kormányellenességgel nem vádolható Mandiner is vitriolos cikket közölt.)
Persze mindez mellékes lenne, de nem mellékes. Ezt már az alaptémát képező könyv fordítója, Pál Laura világossá teszi a fordítói előszavában. Azért nem mellékes, mert a Szabadulás konkrétan Elçibey és Alijev elnökségéről szól. S ahhoz, hogy megértsük a regényt, bizony, egy kicsit utána kell olvasnunk, mi a csuda is történt akkoriban arrafelé. De valóban elég csak egy kicsit, nincs szükség doktorátusra az azeri történelemből.
A könyv bevezető fejezete
ötvenegynéhány oldal. Nagyon tréfás. Megélni, nincsen kétség, semmiképpen nem lehetett kedélyes. (Vö. a Rákosi-érát A tanú-val.) Gyakorlatilag a fenti időszakot, elsősorban a szobatudós Elçibey országlását írja le. Hogy az elnök mennyire nem volt politikus alkat, rendszeresen elszökdösött a testőrei elől. Hogy hogyan akar egy olyan ember országot vezetni, aki csak könyvekkel foglalkozik és ötvenhat éves korára sincsen egy saját lakása? (Na, ezért nem akarok országot vezetni, a francnak sem hiányzik, hogy aztán azt mondják: olyan mint Elçibey!) Hogy sokkal inkább volt elméleti ember, akinek mániája volt szabadság kérdése, témája, de a gyakorlatban fogalma sem volt, mit kezdhet vele, elnökként hogyan teheti pragmatikus gyakorlattá az elméleti ismeretét?
Ízelítőül, hogy milyen hangvételű is ez a szakasza a könyvnek. Abszurd. Keserű börleszk.
A kormány úgy döntött, hogy fölhozzák az elnök vidéki, hegyi falucskában élő családját a fővárosba, és a rezidenciába költöztetik őket, hátha ennek hatására ő is szívesebben tartózkodik majd ott. Egy nap valóban felkerekedtek, és a minden- napi megélhetését háztáji zöldségtermesztéssel fedező családot autóba rakták, majd elhozták az elnöki palotába. Ekkor vette kezdetét azon komikus történetek sora, melyek még sokáig jártak szájról szájra az emberek között. Azt mesélték például, hogy már az első héten elborították a rezidencia márványoszlopos, különleges perzsa szőnyegekkel burkolt hallját az elnök feleségének a távoli falujából magával hozott savanyúságos, befőttes és kompótos üvegei, sózott, tartósított sajtjai. A sajtok átható szagát állítólag még a közeli kórház folyosóin is érezték. Megesett, hogy forró, nyári estéken, ami- kor a befőttek teteje kilőtt ágyúgolyóként süvített a mennyezet felé, a besózott padlizsánszeletek pedig, melyek még nem szívták rendesen magukba az ecetet, az üvegekből kiugorva hízott meztelen csigaként tapadtak a fehér márványoszlopokra, az elnöki testőrséget elfogta a pánik. Előfordult, hogy az előtérből hallatszó ágyúlövések” miatt már riadóztatták az őrséget, és a fél város harci készültségben állt, mire végre tisztázódott a helyzet. A kidurrant üvegek hangjára a rezidenciát kisvártatva fegyveres őrség vette körül, a városban harci riadót rendeltek el, a határok őrizetét felsőbb titkos parancsra megerősítették, a miniszter pedig sürgősen kivonult a fegyveres kíséretével az esemény helyszínére. Ám arra is volt példa, hogy az elnök felesége által hatalmas hordókban erjesztett szőlőecet gondosan lezárt fedele egyszer csak hatalmas durranással a levegőbe repült. Állítólag még az egyik fehér márványoszlop is megsérült. Azt beszélték, hogy ami- kor egy meleg nyári estén teherautóval elhozták az eceteshordókat a faluból, túl sokáig rázkódtak a kátyús utakon, és teljesen felkavarodott a tartalmuk. Az elnöki testőrség vezetője a durranás hangjára habozás nélkül riasztotta a harci helikoptereket. A rezidencia tetején landoló helikopterrel különlegesen képzett bombaszakértők érkeztek. A fegyveres őrség eközben az ablakokat betörve behatolt az első emeletre az ellenség után kutatva. Ahogy beértek az előcsarnokba, könnybe lábadt szemmel fuldokolni kezdtek a mindent átható szúrós ecetszagban. A csípős szagot először valami ismeretlen, mérgező könnygázként azonosították, ám amikor észrevették a hordók körül tüsténkedő takarítószemélyzetet, gondolkodóba estek... Az emberek közül sokan úgy értelmezték az esetet, hogy az elnök a nép egyszerű fia volt, és a családja is faluról került fel a fővárosba, kár volt azt a nagy hűhót csapni a semmiért.(38–39.)Az őrség azt mesélte, hogy az elnök még aznap éjjel, a titkos tanácskozás vége felé megjelent az elnöki palota erkélyén, és a város felé fordulva fájdalmas hangon felkiáltott: „Hallgass meg engem, népem! Én nem akartam, hogy így legyen.” Ám ekkor bentről többen kitódultak az erkélyre, és a karjánál fogva berángatták a szobába, nehogy a korláton átmászva levesse magát a mélybe. Aznap éjszaka a miniszterek sokáig nem tudták lecsillapítani a magából kikelt elnököt. Állítólag kétségbeesetten kiáltozott, hogy öljék meg, és megpróbálta magát felkötni a függönyzsinórra. Az egyébként is gyenge idegrendszerű belügyminiszter nem bírta tovább visszafojtani a feszültségét, és idegességében lekevert egy óriási pofont a védelmi miniszternek, aki viszont dühében úgy lefejelte a miniszterelnököt, hogy annak hatalmas lila monokli keletkezett a szeme körül. A biztonsági miniszter ekkor kénytelen volt közbelépni, és egyetlen jól irányzott ütéssel mindkét kollégáját hatástalanította. „Aznap éjjel jóformán összeomlott a kormány”, mesélték az őrszolgálatot ellátó katonák. A kivilágított ablakok mögött verekedő miniszterek sziluettjéből következtettek az épületben zajló eseményekre. Látták, ahogy egy idő után a miniszterek lejöttek az udvarra, egy ideig még válogatott káromkodásokat vágtak egymás fejéhez, majd beszálltak az autóikba, és egymás után eltűntek az éjszakában. Miután az épületben kialudtak a fények, és mélységes csönd ereszkedett az udvarra, feltűnt egy sportruhás, edzőcipős alak, aki a konyhaablakon kimászva megpróbált észrevétlenül kiosonni a parkon keresztül. Az Őrség először tüzet akart rá nyitni, de aztán felismerték az elnököt.(44.)
S aztán amikor a népnek elege lett az elnök anyámasszony katonája szerencsétlenkedéseiből, annyira vágytak a rendre, a biztonságra, hogy eszükbe jutott, amikor a Szovjetunió által rájuk telepített KGB-s tábornok vezette őket, na, akkor milyen stabil volt minden, vissza is sírják, vissza is hívják az egykori vezetőt. A KGB-s tábornokot egy demokratikus berendezkedésbe. Aki aztán rendet is csinál, stabilizálja a politikai életet, átmeneti békét köt a Hegyi-Karabahkért vívott háborúban Örményországgal, gazdaságilag megerősíti az országot, végre Azerbajdzsán is hasznot húz a Baku környéki gáz- és olajmezőkből. Csak éppen az elnök idején, aki egykor a korrupció-ellenesség élharcosa volt, hatalmas méreteket ölt egykori ellensége. Illetve az azeriek búcsút mondhatnak a demokráciának, hiszen rendet tenni csak erős kézzel lehet, a demokratikus formák és intézmények időrabló nyavalygásai csak akadályozzák a hatékonyságot. Alijev pedig hatékony vezető volt. (Meg dinasztia-alapító, jelenleg a fia, Ilham Hejdar az ország vezetője.)
Hát ebben a szellemben, kérem szépen! Húztam-halasztottam a könyv olvasását, pedig én kértem és kaptam a kiadótól, de itt bebizonyosodott, hogy az intuícióm jól működött, igazán megjött a kedvem a hozzá. És ezt a könyvet nem olvasta senki a moly.hu-n? :-O
A történet
Adva van egy pszichológus professzor, akinek minden este van egy visszatérő, nyomasztó álma: egy szürke mellényes férfi üldözi. Egy nap megjelenik nála egy akadémikus férfi, aki segítséget kér tőle: van egy visszatérő, nyomasztó álma, egy szürke mellényes férfi üldözi őt. Ja Az álmai akkor jelentkeztek először, amikor nekilátott egy régi, egyiptomi varázskönyv fordításának, ami az álmokról szól. Az akadémikus felajánlja a profnak a fordítás egy másolatát. Majd másnapra, álmában meghal.
A könyv harmadik fejezete már a Nemzet Atyjáról, a visszakönyörgött KGB-s tábornokról, Alijevről szól. Aki ez által regényszereplővé válik. (Mintha valaki itthon a Pufajkást tenné meg regényszereplőnek. Csak hogy képben maradj, s ki ne ess a ritmusból.) A hetven éves tábornok kezd öregedni. Aluszékonnyá válik, elfelejt dolgokat, nem képes koncentrálni. És álmodik. Visszatérőt. Neki nincsen szürke mellényes alakja. Más a visszatérő nyomasztója. Álmos ország ez az Azerbajdzsán.
A fejezet szerkezete sajátos. Elindul a cselekmény a realitásban, majd eljut egy eseményig, ami útról kiderül, hogy csupán álom volt. Jön az ébredés, újra indul onnan a cselekmény, újra eljutunk valahová, de aztán megint kiderül, hogy álom volt. És így tovább, körkörösen. A szöveg beosztása tudatosan nem segít. A módszer először zavarba ejtő, aztán érdekes, végül élvezetes. Pedig nem szeretem az ilyeténséges megoldásokat. De itt és most tetszett a játék.
A negyedik fejezetben aztán összekapcsolódnak a szálak, komorabbá, keményebbé, kilátástalanabbá válik a történet. De az álomszerű abszurditás velünk marad.
A regény mint olyan
A kötet csalóka. Csalóka a borítója és csalóka a fülszövege is. Azért az, mert valahogy másnak mutatja a könyvet mint amilyen az valójában. A borító is, a fülszöveg is azt sugallja, valamiféle lila kortárs szöveget olvasunk az álmokról és a valóságról. Pedig a könyv nem lila. Csak a borítója színe az. Amivel a némileg semmitmondó cím is összecseng. A sugallat egyöntetű. Egyöntetűen félrevezető. Ez baj. Mert a regény sokkal jobb mint a sugallat. El is képedtem, hogy moly.hu-n senki sem olvasta még. Nagyon ritkán vagyok első olvasó.
Találtam néhány képet. A jogállásukról fogalmam nincsen, de nem is konkrétan ezekre gondolok, csak a színvilágukra, a hangulatukra, megfelelő tipográfiával bolondítva. Már ettől egészen más lenne a könyv megjelenésének a kézbe-vágyódási együtthatója.
Mert a szöveg nem nehéz. Tény, hogy több rétegű az értelmezése, de ha a dekódolás nem is megy nekifutásból, a sztori élvezetes, érdekes, kellemesen, de nem túlzottan misztikus. (Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a szerző, aki újságíró, író, drámaíró, műfordító, az Azerbajdzsán Miniszteri Kabinetje mellett működő Fordító- és Tolmácsközpont igazgatója, hazájában Gabriel Márquez hivatott fordítója. Pedzegeted?)
A második fejezet olvasásakor merült fel bennem, minden plágium-gyanútól mentesen, hogy egy kicsit olyan az egész, a stílusa, a hangulata, mintha Bulgakovot olvasnék. Nevezetesen A Mester és Margaritá-t. Amit, ugye,szintén lehet simán a sztoriért is olvasni, meg lehet próbálkozni az értelmezéssel is, s ha nem megy, még mindig egy remek, izgalmas, misztikus regényt olvasok.
Ha még mindig viszonyítási pontokat keresel, akkor eszembe jutott még Kafka és Murakami Haruki neve és munkássága. Szerintem ennyi elég, nem?
A hatalom
és alávetettség mindig is izgalmas kérdés volt, és amíg ember él ezen a Földön, valószínűleg az is marad. Száma sincsen azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek ezzel foglalkoznak. Mit tesz a hatalom az emberrel akár akkor, ha az ő kezében van, akár abban az esetben, ha felette gyakorolják? Mind a kettő roppant izgalmas, érdekes, megrázó és szomorú kérdés.
Istennek legyen hála, nekem még egyiket sem sikerült úgy teljes mivoltában megtapasztalnom. Nem tudom, mit tennék, hogyan viselkednék, miképpen reagálnék, ha bármelyik a nyakamba szakadna?
Egyetlen eset volt, amikor visszaéltem a hatalmammal. Akkor is pórul jártam.
A seregben tiszti pincér voltam. A századtól minden este kaptam egy-két embert a tiszti étkezde kitakarítására. Egy napon kiderült, hogy a következőn a dandártól jönnek le a nagyfejű, pizsamás elvtársak (tábornokok): ilyenkor úgy kellett ragyognia mindennek, hogy „a légy, ha leszáll valahová, seggre essen”. Jött is négy ember, a konyhaügyeletes kérdezte is, elegen lesznek-e vagy hozzon még embert. Mondtam, hogy elég lesz. Megkínáltam a srácokat étellel, cigivel, kávéval. Elfogadták mindet. Közben elmondtam, hogy mi lesz a munkájuk, nem veszélyes, de alaposan kell csinálni, és ha nem lazsálnak, kb. két óra alatt meg is lesznek vele. Neki is álltak, én közben végeztem a magam dolgát. Egyszerre csak odajött hozzám az állandó segítőm, hadtáposom, Józsi, és a maga rezignált stílusában odavetette:
– Te engedted el a kopaszokat? Egyik sincsen sehol, ketten vagyunk az étkezdében.
Káromkodtam egy hatalmasat, üvöltve emlegettem a pénzért nem szűz édesanyjuk bánatos nemi életét, majd két laza, fejfölötti mozdulattal kivágtam az étkezdébe két csomag, előre kibontott Biopont.
– Nyomjad neki, Józsi!
A Biopon egy por alakú tisztítószer volt. Kiválóan habzott. Ha valakivel ki akartak batyarintani a seregben, szétszórtak egy kilós zacsinyit belőle, és slaggal jól megnyomatták. Úgy habzott mint a hajdermenkű, eltakarítani igen hosszadalmas és keserves volt, véget nem érő sepregetéssel és felmosással járt a tortúra. Én két csomaggal hajítottam az étkezdébe. Majd mentem a konyhára az ügyeleteshez:
– Hozd vissza nekem azt a négy fickót, aki a tisztin volt!
– Leléptek?
– Le a k...va anyjukat!
Józsi közben igencsak szorgoskodott a tisztin. Engedelmes volt, alázatoskodás nélkül, nem vitatkozott, csinálta, amit kértem tőle. Mire visszaértem, nagyjából térdig ért a hab. Seprűvel is rásegített egy kicsit: felülről verte. Ne tudd meg.
Leállítottam, leültünk, rágyújtottunk, vártuk a szökevényeket. Előre dörzsöltem a kezemet. Az ügyeletes kisvártatva hozta is a négy embert. Csak éppen másik négyet.
– B...meg, mondtam, hogy azt a négyet kérem, aki az előbb itt volt!
Az ügyeletes felfortyant:
– A ...om se tudja hol vannak! A századnál nem voltak, nem fogom laktanya-szerte üldözni őket. Van munkám enélkül is, azzal is tele van a tököm! Hoztam négy manust, nesze, mára felejts el!
Volt benne igazság, méltányoltam. A lehozott kiskatonák megszeppenve álltak, látták, hogy rettentő dühös vagyok, és nem tudták nem látni, hogy az étkezdében masszívan áll a hab, mintha egy gigantikus madártejet főztünk volna. Rájuk néztem, aztán a habra, majd megint rájuk. Józsi már kimondottan röhögött a sarokban.
– B...átok meg, ez nem nektek szól, hanem annak a négy köcsögnek, aki előttetek itt volt. Kaját, cigit, kávét kértek?
Józsi már vinnyogott.
– Hosszú esténk lesz...! Szerzek még seprűt – csuklott ki belőle, és úgy tett.
Mert azért teljesen humánus pasas volt ő is.
Két órán keresztül söpörtük kifelé a habot a tisztiről. A négy hadtápos, Józsi és én. S akkor a többi munka még sehogy nem állt. Nagyon hosszú esténk volt. A végére azért csak előkerült egy üveg vodka is, de akkor már csak mi hatan voltunk az épületben.
Mondjuk az a négy, aki lelépett, kávét nem ivott nálunk többet se, meg ha ők jöttek, hogy, hogy nem valahogy mindig akkor fogyott el a cigi. Minden mást kaptak. Mást nem árultunk.
Igen sok mindent lehetne írni a hatalomról. Az egészen kicsi, vihar a biliben típusúról és az élet-halál ura-féléről is. A hatalom helyes gyakorlásáról egészen a szadista, könyörtelen visszaélésekig, az emberirtásokig.
Igencsak tűnődtem, hogy megírjam-e, mert olyan kis félreérthető, nyalakodásnak tűnhet, ami szó meg azért izés e helyen, mert nő az alany... De annyi mocsok, szenny, rossz hír, kötözködés, meg hasonló zúdul mindennap az arcunkba és a nyakunkba, hogy úgy döntöttem, ezúttal a jó hír hozója leszek: van remény!
Szóval a közvetlen főnökömről van szó. (Pedzegeted már, miért izés ez a pár sor?) Aki nő. Volt már női főnököm. Azóta tudom, hogy a női főnök esetében nem csupán a magyarok nyilaitól kell a jó Istennek megvédenie az ellent, hanem mindannyiunkat ettől a felállástól is. Nem vagyok fallokrata, csak tapasztalt. S egyébként rengeteg nő is mondta már ugyanezt.
Na, a helyzet az, hogy olyan a főnököm, aki nekem most van, barátom, hogy mindenki ilyet akarna! Egyfelől nem utasít, hanem kér. Vagy ha utasít, akkor légyszívessel. S vele közösen utáljuk, aki miatt kapkodni kell. Egyébként nem xaraxik, arcba mond mindent. Akkor is, ha baromságot csinálunk. De nem érzem azt, hogy az édesanyám nemi életét firtatja közben.
Aztán, képzeld, ha zűrösen alakul egy hét, a végén megköszöni a munkánkat! Most mondd! Valamint (s ilyennel sem sűrűn találkoztam) kifelé véd és óv bennünket, mint tyúkanyó a csibéit, pedig egy részünknél fiatalabb, nagyon nem a biológia kora predesztinálja erre. Érzékelhetőn nem az a célja, hogy hetedik bőrt is, hanem az, hogy a munka, ami a miénk, el legyen végezve, de közben ne köpjünk vért, és ne húzzuk magunk után a beleinket.
És ezen fogsz a legjobban elképedni: egy olyan női főnökről beszélek, aki tök simán belátja, ha valamit elszúr vagy elfelejt, vagy ha éppen neki az tevékenység, amit éppen végez, nem megy!
Isten bizony nem most találtam ki, tényleg létezik, valóban van ilyen! Van hatalma, él is vele. Így is lehet.
Csak marhára nem tudom, mit szól ahhoz, hogy így megírtam. Nem vagyok egyértelműen biztos a reakciójában. Mégis csak nőről beszélünk. :-))) )
Azerbajdzsán demokratizálódása messze nem úgy diktatórikus mint amivel mai napság Magyarországot vádolják. Egészen más fajta. Az azeri uralkodó elit hihetetlen méretű korrupciójáról a legtöbb magyar, baloldali portálon olvashatunk. De tény, hogy még turisztikai oldal is érinti a korrupció kérdését, és elmondja, milyen hihetetlen különbségek vannak a főváros Baku és a külső kerületek között, Baku és a vidék égbe kiáltó ellentmondásairól nem is beszélve..Ráadásul az azeri sajtószabadsággal, az emberi jogokkal is komoly bajok vannak. (Egy BBC által készített interjúban az elnök nem is ezt firtatta, sokkal inkább azt, hogy a nyugat, a BBC képében milyen jogon kéri őt számon, amikor a Wikileaks-es Julian Assange börtönben van? [Udo Ulfkotte pedig igen gyorsan elhalálozott Németországban.]) Sokkal komolyabbak a problémák mint nálunk. Hogy mennyivel komolyabbak, arra utal a könyv befejezése is. Bár az is tény, hogy a könyv nem a mostani azeri állapotokról szól. Már csk azért sem, mert 1995–1996-ban írta a szerző.)
Ahogyan az is tény, hogy az azerieket immár dinasztia irányítja, először a volt kommunista apuka (komcsi korában még ezerrel a korrupció ellen dolgozott), aki nem komcsiként, hogyan is mondjam, már nem viselt olyan elkötelezett háborút a korrupció ellen mint korábban, majd a fiacska, aki apja gyermeke, alma a fától nem messze, volt kitől ellesnie a fortélyokat.
Szóval hatalom... Rejtélyes, de Masud végülis nem foglal állást, vajon szabad valóban csak álmában lehet-e az ember, avagy az ember semmi más mint az álmai? S valóban csak egyetlen szabadulás van az életből is, az álmokból is, a halál?
„Az élet csupán
egy rövid fejezete
az örökkévaló halálnak .”
Pesszimista gondolat. Mondom anélkül, hogy tudnám, mit is mond a muszlim vallás a halál állapotáról. Még akkor is, ha az idézett a könyvben szereplő akadémikus füzetéből származik, ami, ugye, egyiptomi. De valóban csak a halál lehet a szabadulás a földi poklokból, jobb ha úgy maradunk?
Vagy az üzenet, hogy merjünk álmodni, mert az álmaink lesznek egy szép napon a valóság?
Lehet játszani a gondolattal, a gondolatokkal. S támadnak gondolatok. De minden izzadtságszag nélkül. Mondom, hogy jó kis könyv ez, nagyon méltatlanul ismeretlen.
Napkút, Budapest, 2020, 226 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638973 · Fordította: Pál Laura
7,5/10
2020 novembere, megjött a mínuszos hideg
*
Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!
A Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Farkas Balázs: Ugatás
Halmai Róbert: Nagyapám
Borcsa Imola: Magnebéhat
Hegyi Ede: A senki
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
