NAGYAPÁM NEKEM KETTŐ IS VOLT. Pontosabban mindenkinek volt kettő, mert ember nem lehet, akinek ne lett volna, de én ismertem is mindkettőt. Az anyai Gőzpapát és az apai Mohácsipapát.
Nekem még nincsen unokám, úgy fest, a jelen állapotok szerint a fiam részéről akár ki is halhat a Mohácsi név, de a lányoméknak nagyon szurkolok (Hajrá Szamócáék, hajrá Szamócáék!). S akkor én is nagypapa leszek.
Ha választanom kellene, nem tudom, én melyik nagypapa szeretnék lenni, a Gőzpapa- vagy a Mohácsipapa-féle?
A Gőzpapa szeretett élni, nagy pocakú, mosolygós, vidám ember volt (egészen a lánya, édesanyám nagyon korai haláláig – huszonhét évet élt csak –, aztán már nem vidám volt, hanem alkoholista, aztán meg halott), udvarlós, nagyétkű, nagy ivó, társaságközpontja-figura.
A Mohácsipapa sovány volt, csendes, érdeklődő, gondolkodó, írt, festett, eszperantóul beszélt, ő tanított meg sakkozni, kanasztázni, a polcán találtam először festők albumait, vele festegettük a karácsonyfára dísznek a tobozokat, vagdostunk alufóliából csillámló, szikrázó forgatagokat, arany diót, ezüst diót, s vele ettem versenyt a cukros tejbe áztatott kenyérből, vele mentem ki hajnalban a Koszorú utcai pékségbe forró, három kilós vekniért, hogy aztán kacsazsírt olvasszunk rá, megsózzuk, és hatalmasat falatozzunk. Ő hozott nekem bódító illatú prospektusokat a Hungexpo-ról, mert ott dolgozott, az autósokat szerettem legjobban, az Audi meg a BMW tetszett módfelett, de leges-legjobban a nyomdai papír illata.
Mohácsipapáról írtam már. De csak magamnak. Gőzpapáról még nem.
Arra viszont már rájöttem, hogy a családom tagjairól hihetetlenül keveset tudok. A családfámról is. Az nyilvánvaló, hogy van itt a véremben minden, mi szemnek, szájnak ingere, zsidó, cigány, jász, abádszalóki magyar, turmix vagyok, kérem alássan, azért vagyok ilyen szép és okos, vagy ezért nincsen domináns fajtajellegem, és ezért lógok ki mindenhonnan, néha még a saját életemből is.
Ám mondom, alig valamennyire tudok visszanézni az időben. Amíg tudtak volna mesélni az öregek, addig engem nem igazán érdekelt, amikor érdekelt volna, már nem tudtak mesélni. Arról nem beszélve, hogy jobbára nem is voltak nagyon öregek, amikor végleg elmentek. A nagypapáim mindketten az ötvenes éveik közepén haltak meg. Anyai nagymamám, drága Nagyi kilencven évesen, de családról sokat ő sem tudott, még a saját ágáról sem: „Hát parasztok voltak, fuvarosok, meg gondozták a földet. Mit mondjak még róluk? Túl sok mindent Abádszalókon nem csináltak az emberek, no.”
Nekem volt alkalmam szeretni a nagypapáimat. A kocsmázós, málnaszörp és forintos katona fizetős Gőzpapát is, meg a Fecske cigiből a fecskéket kivágó, cérnára fűző, nagy dohányos Mohácsipapát is. És ami fő, érezhettem mindkettőjüknél, hogyan szeretnek engem. Máshogyan, de mindkettő nagyon-nagyon jó volt.
HALMAI RÓBERTNEK NEM VOLT ILYEN JÓ. Neki nem volt jó. Nem ismerte egyik nagypapáját sem. Ehhez képest egy külföldről kapott csomag tárgyaiból összemozaikozta Nagypapa életét. Nem mondom...! De mondom!
Azt olvastam, van veszélye a személyes emlékekből táplálkozó regényeknek, nem beszélve arról, ha első regényről van szó. Mert abba a szerző óhatatlanul beleírja magát, és az nem jó, ha nem képes egészséges távolságot tartani a saját szövegtől.
Ezt ha nem is tartom ostobaságnak, úgy gondolom, sorolni sem érdemes az ellenpéldákat, amik a tétel ellenkezőjét erősíthetnék. Úgy gondolom, a személyes emlékek súlya, a privát történelem szívkapaszkodói jól fogalmazva az olvasóban is beindíthatnak deja vu-érzéseket, megadhatják a nem csupán a szövegből fakadó támpontokat (mert mutass már valakit, aki egy-egy szöveget teljesen objektívan tud olvasni!) és akarva-akaratlan kapcsolatot épít az olvasóval.
Bennem ennek a könyvnek a címe nagyon kedves emlékeket mozgatott meg, és valami hasonlót vártam a tartalmától is. Ezért is jelöltem meg a kiadó számára kért, hm, recenziós példánynak*
MEGMONDOM NEKED ŐSZINTÉN: kicsit tartok a mai magyar szépirodalmi művektől. Úgy tűnik, jobbára nem vagyok velük kompatibilis. Pedig sokukkal próbálkoztam már, s a próbálkozások igen sok befejezetlen olvasást hagytak maguk után. Olyan könyvek voltak ezek, amikre a moly.hu-n kórusban zengenek az olvasók hozsannákat. Szembe álltam a tükörrel, és leszögeztem magamban, hogy ez van, nem csupán nem értek az irodalomhoz, hanem érzékem sincsen hozzá. Ami meg van, az avitt, idejét múlt és korszerűtlen.
Ámbár azokkal az esetekkel nem tudok mit kezdeni, amikor mégis a kezemben marad egy-egy ilyen könyv, és egyáltalán nem azért, mert írnom kell róla, hanem önmagáért, mert tetszik a szöveg, a stílus, a sztori. Példát is szeretnél? Tessék: Hegyi Ede, Borcsa Imola, Gion Nándor, Vámos Miklós. Például.
De összességében az inkompatibilitás valahogy mégis áll. Ha sommás is a megállapítás.
*
UPDIKE NYÚLCIPŐ-JE volt az a könyv, aminél kamaszkoromban rájöttem az apróságok értékére: a történet hőse ott állt vendégségben egy idegen mosdóban, kinyitotta a fürdőszoba-szekrényt, és az ott levő gyógyszerek olyan titkokat tártak fel neki a házigazdákról, amikről addig fogalma sem volt. Jómagam soha nem voltam és nem is lettem egy Sherlock Holmes-típus. Simán elsiklok a részletek felett, pedig tudjuk, az ördög...Az egyetlen dolog, ahol nagyon figyelek a részletekre, az Szerelmetesfeleségtársam látható biológiája, de azzal kapcsolatban meg sokkal inkább a Menny jut eszembe.
Halmai Róbert könyve ezekben a részletekben és a részletek leírásában nagyon erős. A szöveg voltaképpen a részletekről szól. Amikben, ugyebár ottan lakik az ördög. Meg az igazság. Meg a lényeg.
A külföldön élő Nagyapa meghal, a szerző, az unoka és az édesapja kapnak egy csomagot örökségül. A csomagban mindenféle limlomok vannak, a nagypapa életének semmitmondó apróságai. Az unoka és az édesapja ebből próbálják összerakni a nagyapa-apa életét. A Nagyapa ugyanis még az apa gyerekkorában egyszer csak kisétált a kertkapun, és eltűnt egy másik országba, egy idő után pedig teljesen az egész életükből. Az előttük levő pakk egy voltaképpen hótt ismeretlen ember életének a részleteit tartalmazza. Ezt puzzle-zák össze folyamatos történetté.
*
CSELES A KÖNYV. Mert nyilván ilyen kis semmitmondó tárgyakból, semmi kis emlékekből csak nagyon bő lére eresztett fantáziával lehet kitalálni, mit jelenthettek egy élő embernek, mikor és hogyan fordultak elő az életében, miért tartotta meg őket, milyen események kötődtek hozzájuk, s miért voltak éppen azok fontosak, és ki volt ez az ember egyáltalán?.
AMIKOR JANCSI BÁCSI MEGHALT, ki kellett pakolnunk a lakásukat. Ne tudd meg! A másfél szobában annyi, de annyi tárgy, kacat, lom, szemét volt, hogy lépni alig lehetett. De komolyan mondom, hogy lépni!
Nem is tudom, hogyan tudtak ott élni, Jancsi bácsi és a felesége. A kisebbik szobába gyakorlatilag bemenni nem lehetett, úgy kellett befeszíteni az ajtót. Az évek során annyi mindent halmoztak fel, hogy elmondani nem lehet. Amerikai életük, az utazásaik emlékei, soha ki nem bontott ajándékcsomagok a számtalan termékbemutatós útjukról, vagy tíz darab egyszer használatos, kerti grilles tálka (a Belvárosban laktak, a második emeleten, soha nem volt alkalmuk grillezni, hacsak a mikróban nem), húsz tekercs, vastag cellux, a nylonból ki sem csomagolt könyvalbumok, dobozok, ruhák, tollak, ki sem bontott ágyneműk, szállodai köntösök, bögrék, lábasok, mindenféle, tengernyi kisebb, nagyobb, de egyöntetűn felesleges ez meg az... Mondom, szobába nem lehetett belépni, tele volt pakolva az ágy, a szekrények belseje, a szekrények teteje, és a padló. Háromszor mentünk rendet csinálni a lakásba, hogy kukába szórjuk, ami nem kell, mert egyszerre esélytelen lett volna végezni. A dolgok nagy része felesleges, használhatatlan volt. S a nagyobb szobához még hozzá sem nyúltunk.
Ha ott kellett volna összeállítanunk egy élet útját, hát jutottunk volna valamire, de annyira ügyesek biztosan nem lettünk volna, mint az unoka és az unoka apja.
A csel abban áll, hogy egy doboz kacatból nyilván nem lehet kimolyolni, hogy melyik nőt miért nem vette feleségül, hogy itt-ott mit gondolt, mit érzett, hány órakor kelt, mit evett és ivott. Azonban Halmai olyan ügyesen forgatta a dolgot, hogy tudatos odafigyelés nélkül, csak élvezve az olvasott szöveget ez elsőre talán fel sem tűnik. Viszont igen plasztikusan bomlik ki előttünk egy öntörvényű, csendes, zárkózott, idegesítőn szabad lelkű ember élete. Halmainak sikerül úgy elénk tárnia ezt a puzzle-életet, hogy a figurát egyszerre tudjuk szeretni és viszolyogni tőle. Tudod, valahogy olyasféleképpen, ahogy a Macskajaj hőseit. Ráadásul adott hozzá valami nagyon kellemes, jó tempójú és mennyiségű, izgalmas miszticizmust is, amit nagyon kellemesen fűszerez egy cseppnyi, minden harsányság mentes, fanyarkás humor. Figyelj csak !
Mintha akkoriban történt volna, hogy Nagyapám váratlanul lebetegedett. Ájulás, mentő, kórterem. Édesapám kisgyerek volt még, nem kötöttek az orrára semmit, csak annyit vett észre, hogy miután hazaengedték, mintha meg. változott volna. Nagyapám más embernek érezte magát a vérátömlesztések után, és nemcsak azért, mert a műtét komplikáció nélkül sikerült. Megúszta, rendben van, új életet lehet kezdeni, lerakni megrögzött szokásait, a cigarettát, a kávét is el kell hagyni, a snapszból is jóval kevesebbet. De volt valami más is.
Mintha más ember lett volna, más dolgok kezdték foglalkoztatni. Például órákat töltött a teraszon esténként a csillagokat bámulva, és kifejezetten dühös volt, ha beborult az ég. Minden ok nélkül ugrálni kezdett, a boltban az eladó előtt, vacsora közben, vagy amikor a szökőkút mellett ücsörgött, felpattant a padról, és mintha a tömegvonzás erejét próbálgatná, két lábon ugrált. Egyik nap besétált a könyvtárba és kikölcsönözte a Bevezetés az asztrofizikába című könyvet. Értette a képleteket is. Később órákat adott az egyetemen, könyvet írt az univerzum összeomlásáról.
Vérátömlesztés-függő lett az öreg. Amikor megunta az éppen aktuális személyiségét, bevonult a kórházba, kért egy adag vérkészítményt, és más emberként távozott. Volt hentes, teniszoktató, sorozatgyilkos, filmproducer, benzinkutas, politikus, minisztériumi tisztviselő, portás,Akkor jött le a cuccról, amikor az egyik alkalom után Nagyanyámra nézett, és úgy érezte, a tükör előtt áll.(55–56.)
A KÖNYV NYELVEZETE ÉLVEZETES, ÖTLETES. A szerzőnk szereti a sokat mondó felsorolásokat, az állítmány nélküli, még többre utaló mondatokat, és a csattanóval véget érő fejezeteket. (Mint például a fenti.) Viszont ügyel arra, hogy egyiket se vigye túlzásba, ne váljék modorossá, mi olvasók ne sokalljunk be egyiktől sem.
*
AMI ENGEM ILLET, KÉT PROBLÉMÁM VOLT CSAK A KÖNYVVEL. Egyfelől nem tudtam igazán azonosulni sem az unokával, sem a Nagypapával. Az édesapa mellékszereplő csak. S mert nem tudtam azonosulni, olyan mélyen nem ragadott meg a története sem. S mert nem ragadott meg, nem volt bennem a múlhatatlan, kóros olvashatnék sem. Annak ellenér nem, hogy a stílussal semmi bajom nem: volt Halmai kimondottan író. Ezáltal azonban meg sem érintett annak a szele, hogy ezt a könyvet valamikor újra akarnám olvasni. Annak ellenére nem, hogy Halmai kimondottan élvezetesen ír. (Tudom, nem szép dolog a viszonyítás, de ha családtörténet, akkor Gion Latroknak is játszott tetralógiája. Vagy két évvel az olvasása után tudtam meg, hogy a szereplők valós, létező személyek voltak.)
Félreértés ne essék: nem a faj- és hangsúlyos történetet hiányolom, semmiképpen sem a kézzelfogható, pempősen szájba rágott indokát annak, miért érdemes elolvasnom a nagypapa sztoriját, még csak annak a hiányát sem érzem, hogy nem mond semmit az összmagyarság történelmi sorsáról, a kisebbségi- vagy emigráns lét sanyarúságáról, az sem zavart egyáltalán, sőt örvendeztem, végre létezhet anélkül is regény, hogy szóba kerüljenek a marhavagonok, és a füstölgő kémények. Ám az azonosulás hiánya valahogy kiemelte a történetnélküliséget, és némileg céltalanná tette a mű egészét.
Mert mondanám, hogy nincsen baj, ha nem értem az egész mű célját, akkor ott van a sztori érdekessége. Vagy ha nem köt le annyira a cselekmény, akkor az alakok érdekessége, nem mindennapi jelleme, és a jellemük ötletes ábrázolása viheti el a hátán a regényt. Vagy ha csodálhatom az elbeszélés formai szépségét, bravúrját, az esztétikáját, meg a briliáns szerkezetét. De ha egyikről sincsen szó, csak mindről többé-kevésbé, akkor hiányérzet keletkezik bennem, és bár apró részleteiben képes vagyok dicsérni, az összhatás mégsem válik lehengerlővé. Hiába nagyon szimpatikus az egész, ha ott legbelül nem képes igazán megragadni.
Lehet, az volt a legnagyobb baj, hogy a szerző semmiféle mély érzelmi kapcsolatba nem került a Nagyapával, vagy a Nagyapa életével.
Ha szerette volna, ha csak az elképzelt alakként is, mert valami fantázia-glóriát fon a feje köré...
Vagy a megvetés, a gyűlölet önti el, ha csak rá gondol, mert csak úgy szó nélkül faképnél hagyta a családot, minden előzetes nélkül külhonba pattan, és le sem kakkantotta utána az övéit, a gyerekeit, az unokákat...
Vagy csodálja a bátorságát, a szabadságát, ahogy mer és képes lépni, változtatni, hogy nem kötik a béklyók, nem bilincselik egy életen át tartó unalomba a félreértett társadalmi elvárások, hogy meg meri tenni, ami ugyan melyikünknek nem jutott még eszébe: sikítani, üvölteni egy nagyot, és ahogy vagyunk, papucsban,klottgatyában, susiban, az ebéd pörköltszaftjával a szürke pólónkon, félúton a mellbimbónk és a hasunk között, fésületlenül, de rögtön és azonnal útnak induljunk valahová kurva messzire, az Ideális Lakatlan Szigetre, csak ne szóljon hozzánk senki, ne kelljen f@szságokat hallgatnunk, a másik, családtag, szomszéd, főnök, munkatárs unalomig ismételt marhaságait, genyózásait, poénjait, szófordulatait, kötözködéseit...
Szóval ha az Unokában lett volna VALAMI a lanyha kíváncsiságon túl Nagyapa iránt. Ámde nem volt. S ennek kihatása van a könyv és az olvasó kapcsolatára is.
*
Ezzel együtt felhívom a figyelmedet, már csak azért is, hogy ne egy ilyen kedvszegő gondolat legyen már az értékelés vége, hogy a regény, vagy önmeghatározása szerint családtörténet akkor sem érdektelen vagy unalmas, ha nem ragad torkon, nem terít két vállra, nem fakaszt sírva, és nem röhögtet könnypergősen, csupán alsó madárfogásban simogatja az intellektusunkat. Nem perzselő szenvedéllyel, csak olyan lassúdad, ráérős szerelmesen, mélázva, félig máshová figyelve, de odaadón, rutinosan. Már ha érted, mire gondolok. Ha nem, a könyv sem fog tetszeni. Ha kicsit is igen, akkor érdemes kézbe venned, időt töltened vele!
De a borítóját akkor sem, és cseppet sem értem.
* Köszönet a Napkút Kiadónak az olvasásra kapott példányért! 
Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt (legalábbis számomra egészen biztosan) még gyümölcsöző kapcsolatunk. Erre mi történt? Megkerestek, hogy hol is akadtunk el utoljára, és igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne? Örömömre ennek egyik következménye ez az értékelés is.
Napkút, Budapest, 2019, 168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638621
6/10
2020 októbere, szomorú, esős vasárnap, nem is mentünk kirándulni Klastrompuszta felé
Egyéb a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Borcsa Imola: Magnebéhat
Hegyi Ede: A senki
Novics János: Hózentróger
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor (Hang-Kép-Szó)
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
