ROSS KÁROLY NEM LÉTEZIK

Ilyen nevű embernek soha nem állítottak ki születési anyakönyvi kivonatot. A Ross felvett név, eredetileg a Horváth nevet viselte a szerző. Csakhogy Horváth Károly nevű szerző volt már. Egyébiránt egy folyóiratokban viszonylagos rendszerességgel publikáló (nem családi vállalkozásban kiadott, rokonoknak szóló fénymásolt zuglapokról van szó: Tiszatáj, Mozgó Világ,  Holmi, Várhely, Kortárs, Új Forrás), ezzel a kötettel együtt hatkötetes szerzőről beszélgetünk. Vagyis nem egy kéziratával a szerkesztőségbe csak szívességből s sajnálatból beengedett szerzővel van dolgunk. 

Persze ettől még nem feltétlenül jó a szöveg. Mint ahogyan ez fordítva is igaz: azért, mert elsőkönyves író valaki, attól még nem feltétlenül suta, ami kikerülne keze alól. (Olvasnád csak a még meg nem jelent meséimet és novelláimat!) Kapásból a tavaly megismert Hegyi Ede A senki című könyve jutott elsőre eszembe. Egyszóval lépjünk is túl ezen az elsőkönyvességen, hiszen semmi létjogosultsága nincsen!

A KÖNYV CÍME ANNYIRA NEM SIKERÜLT

Legalábbis nekem nem jön be. Örkény István írta az egyperceseihez, hogy a cím az esetükben legalább annyira fontos, mint maga a novella. Lévén, hogy a  novella egyperces, a cím nagyon-nagyon komoly funkcióval bír. Ha valaki, ő biztosan tudta. én simán hiszek neki. Annyira elhittem a cím fontosságát, hogy azóta például irritál, ha egy magyarra fordított film vagy egy könyv magyar címe köszönőviszonyba nincsen az eredeti címmel. Szerzőként engem felettébb irritálna, ha a művem általam gondosan kiválasztott címét valami bugyuta marhaságra cserélnék. 

Namost: ez a híd a címben egyből és kapásból és rögtön és azonnal mit, na mit juttat az eszembe? Nem nehéz kérdés, persze, hogy a könyvben, filmben egyaránt szenzációs Híd a Kwai folyónt. Amihez viszont semmi köze nincsen. Mert még ha lenne, ha akadna bármi indoka a kikerülhetetlen asszociációnak... De mondom, semmi összefüggés. (Hacsak nem én vagyok kimondhatatlanul műveletlen és figyelmetlen.)

Ráadásul ott van még ez a fránya ártér szó. Mint egy vízállás jelentés... Hogyan is mondták a XIX. századi regényekben a felháborodott grófnők: „Piha!” (Soha nem tudtam, ez mit jelent, de ha filmen robbant ki valakiből, és mindig kirobbant, soha nem kimondták, akkor a hölgy, mert mindig hölgy mondta, igen hevesen kavarta maga előtt a levegőt a legyezőjével.) S ugyanaz van az ártérrel mint a híddal: ha bármi is indokolná nagyon-nagyon, még akkor se egye penész, mert, mondom, túlságosan műszakiasan hangzik, ásítanom kell tőle, és a történetnek csak a felét fedi le ez a cím! A regény félig szól erről. A helyzet az, hogy nem a hídon van a hangsúly, hanem a híd árán. Meg egy némileg már bejáratott női nemiszerven. Meg egy kettős gyilkosságon. S ehhez képest mit mond el ez a technikai cím. Kapásból lennének alternatívám: Diána és a híd, A nő és a híd, A nő és a híd ára, Elsüllyedt csónak, Lyukak a csónakon, Akik nem tudnak úszni, A múlt és a híd, Híd a múltba. Nem folytatom, még lenne jó pár variáns. 

A RÁBAI HÍD ÉS AZ A BIZONYOS NŐI SZERV,

avagy a regény története nem komplikált, viszont meglehetősen érdekes. 

Áronnak a negyvenes mérnöknek egy nyakába szakadt, de elhanyagolt örökség miatt vissza kell mennie eggyel az Isten háta mögötti szülőfalujába. Van a birtokában egy erdő, amit vagy kézben kellene tartania, de ő hetven kilométernyire, Sopronban él, vagy pénzzé kell tennie, mielőtt az elhanyagoltság végett az önkormányzat kisajátítja. Áron a feleségével és két kisfiával nem él nagy lábon, panellakás, Suzuki, így természetesen az eladás mellett dönt. 

Amikor leutazik, Isten-ítélet idő van, hóvihar, fagy. Az üzletet nyélbe üti, két és fél misi a belső zsebbe (nagy eséllyel a vevő átbacarintotta, de még így is nagy segítség a közepesen vastag boríték), amikor szembesülnie kell azzal, hogy az időjárás végett nem megy már visszafelé több vonat. Egy olyan rokonnál, Olginál alszik, akivel sem régen, sem mostanság nem tartotta a kapcsolatot. Másnap sem tud hazamenni. Ekkor viszont már egy gyermekkori barátjánál, szerelménél száll meg. A neve Dia. Akinek az apja, jócskán esélyes, meggyilkolta az ő szüleit. Olgi ismer valakit, aki Áron szüleinek a halála előtt, csónakba ültek, de a csónak elsüllyedt, ők ne tudtak úszni, a Rábába vesztek mindketten, látta Dia apját a csónak körül őgyelegni. Áron elmegy az édesanyja egykori párjához, akitől az édesanyja elszerette az asszonyt, hogy megkérdezze, ő fúrta-e meg egykor a csónakot. 

Áron egykori barátja, szerelme, szeretője, Dia, akivel elszakadtak egymástól, újra beindítja a verklit: újra meg akarja szerezni Áront. Egészen más társadalmi helyzetből mint ahonnan az utolsó találkozásukkor nézte a világot. Az ugyancsak busásan megvastagodott édesapja révén hatalmas gyümölcsöse van, kastélya és alkalmazottai. 

Másnap Dia édesapja felajánlja Áronnak, a mérnöknek, akinek még egyetlen teljesen önálló munkája sem volt, hogy szükséges lenne egy hidat építeni a telepnek az ártér feletti árokra, hogy ne kelljen akkorát kerülni a munkagépekkel. Mennyi idő kellene, hogy elkészüljön a híd? Három hónap. Akkor havi félimisit tud fizetni. (Később szó lesz prémiumról is.) Hoppá!

Áron túl sokat nem tűnődik. 

A következő ajánlat Diától jön:egyértelmű, hogy Áron és a felesége között nem működnek a dolgok, közöttük, Dia és Áron között egyszer már működtek, kezdjék hát újra! 

Pénz és nő, hatalom és punci... Mi lehet ezeknél fontosabb egy férfi számára? Áron nem kíván sokat, és ennél sokkal több hullhat az ölébe. De vajon ki gyilkolta meg a szüleit? 

MILYEN A REGÉNY?

Hát főleg: műfajtalan. Ami, félre ne értsd már, a címmel ellentétben egyáltalán nem azt jelenti, hogy elhibázott! Komolyan nem az. Úgy indul, hogy bármi lehet belőle. Szociológia, művészszöveg, aztán meg krimi, társadalmi dráma, párkapcsolati ide-oda, akármi. Aztán nem csak úgy indul, hanem meg is tartja ezt a hozzáállást. Ezzel a égvilágon semmi baj nincsen. 

Ezen kívül: olvasmányos, egyáltalán nem lila szöveg. A történet voltaképpen jól kitalált, átgondolt, felvet néhány töprengeni való kérdést, és nem lehet azt mondani, hogy szájbarágja a rájuk adandó választ. 

Nézd, azt mondom, hogy kevesebb mint egy nap alatt elolvastam, úgy, hogy közben megfőztem Szerelmetesfeleségtársammal az ebédet (gulyásleves, persze, marhahússál, mi mással csipetkével és káposztás tészta). Egy másodpercig nem kínlódtam vagy szenvedtem vele, pedig bizonyos értelemben kötelező olvasmány. (A kiadó és a köztem levő barter egyik választottja ez a kötet is. Mindig én választok, de nyúltam már mellé.) Vártam a fejleményeket és a végkifejletet. Nem éreztem erőltetettnek sehol, ami történt. Túlspilázott művészkedés egy fikarcnyi sincsen benne, A cselekmény lineáris, a szereplők motivációi érthetők, értelmezhetők, simán elképzelhetők. 

Egyedül a párbeszédek bicsaklottak néhány helyen. Nem volt veszélyes, de arra éppen elég, hogy simán kiessek a beleélésből. De éppen tegnap olvastam el John Grisham egyik első regényét, a Siralomházat. Gisham ismert és elismert bestseller-szerzős. Nm tudom, az ő hibája volt-e vagy a fordítóé, de abban a könyvben is voltak olyan párbeszédek, hogy csak lestem: emberek mindennapi beszédben nem beszélnek irodalmian, nincsenek ilyen részletekbe menő bemutatásai egy cselekménysornak. Ross Károly párbeszédei sokkal kevésbé bicsaklottak. Éppen csak annyit, hogy legyen időm felnézni a könyvből. 

Valamint a cselekményvezetéssel volt még bajom. Aminek a hogyanja Grisham után nagyon feltűnő volt. Grisham könyve közel hatszáz oldal, hagyott tehát helyet, időt, teret a motivációk, ösztönzőerők bemutatásának, változásának. Ross Károly nem. Az ő regénye százhatvannyolc oldal. Kisebb oldalak, nagyobb betűkkel, mint Grisham könyvében. Jobban kell tehát sietni, nagyobb léptékkel kell haladni. Megfelelő irodalmi eszközökkel persze ez megoldható. Csakhogy itt nem voltak megfelelő eszközök, el kellett hinnünk, hogy a megfelelő belső folyamatok lezajlottak ahhoz, hogy az éppen olvasott cselekmény, párbeszéd létrejöhessen. Ezért nagyon kár volt, sajnáltam, hogy így alakult. A regény azon kevés könyvek közé tartozik, amelyben a szerző vagy az olvasó nem belejön az alkotás és fogyasztás hogyanjába, hanem elfárad és kiesik.  

Érthető de hihetetlenül elsietett a dilemma megoldatlan ábrázolása, amely elé Dia állítja Áront, ahogyan Dia viselkedése, viselkedés-változása (ha változás egyáltalán) is motiválatlan, s ha nem is váratlan, ha nem is indokolatlan, de alátámasztatlan, kicsit olyan deus es machina. Mintha a szerző elfáradt volna. 

A helyzet az, hogy attól féltem, valami túl művész regényt kapok, és a várakozásommal ellentétben Áron történetének a megfogalmazása inkább felületességnek lett némileg áldozata, mintsem a túlírtságnak vagy az asszociációban, hasonlatokban való elveszésnek. Nekem olvasóként ez jobban tetszik, mert bár érzékelem a hiányokat, de mégis hajt a kíváncsiság, hogy mi lesz a meg- és feloldás, a befejezés. A másik esetben s várom a könyv a végét, csak egészen más késztetések miatt. (A napokban egy ilyen könyvről írok majd.)

Nem szeretném azonban, hogy ez maradjon meg benned szájíznek! Nem érdemes elfordulnod előle, ha akárhol és bárhol szembe jön veled a szerző könyve. Sőt, azt mondom, a jelen regény minden hiányossága ellenére, ha egyszer kinyit végre, utána  fogok nézni az író előző köteteinek is. 

UTÓSZÓ FAUSTTAL

Befejeztem a könyv olvasását. Szinte automatikusan nyúltam az olvasandó könyvek között Gyurkó László regénye, a Faustus doktor boldogságos pokoljárása után. Aztán leemeltem a polcról a Robert Nye örökbecsű visszataszítóságát, a Faust című tréfás, öklendezős darabot. 

S csak utólag gondolkodtam el, hogy miért. A szabad asszociációs készségem, úgy fest, tudat alatt sokkal jobban működik, mint tudatosan. Áron történet Faust-történet. Faust tudásért eladta a lelkét az ördögnek. Áron szerelemért és pénzért teszi ugyanezt. 

S mondja valaki, nem gaz, hogy egyik könyv vezet a másikhoz!

Napkút, Budapest, 2020, 168 oldal · ISBN: 9789632639482

6/10

2021 húsvétja, már majdnem itt volt a tavasz, erre ma újra fúj a szél, hűl lefelé az idő

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!