Ahogy a gyöngytyúk az orrváladékra, úgy csaptam le erre a füzetre szombat este az óbudai Ósön Relay-boltjában. Aztán pakolás, kocsiba be a rengeteg cumó, kocsiból ki, lépcsőzés, elpakolás, alig vártam, hogy kinyithassam, s hol máshol ugye, mint, ahol, khm, izé, biztos egy darabig nyugi van… S ért a döbbenet. Megint. Ahogy a 11. számnál.. Meg a 13-nál. Meg a 16-nál. Meg a 17-nél. Ez sem az eredeti szerzők munkája.

Egyfelől a fika (ha már gyöngytyúk): nem értem a kiadó politikáját. Mint azt a Moly is bizonyítja: van még kiadatlan, illetve mostanságosan, hazánkban kiadatlan füzet az eredeti szerzőpárostól. Jó, sznobizmus, rendben, mert valószínűleg ha csak úgy az orrom alá nyomnák vakpróbául, hogy akkor „Mohapapa, tessen megismerni, melyik nem Goscinny–Morris alkotás!”, hát lehet, befürödnék. 

Viszont ennél a füzetnél nem. Csak rajzilag. Gergő fiam szerintem azzal sem. De neki művész szeme van.

S ezzel nem azt mondom, hogy rossz ez a füzet. Nem az, egyáltalán. Csak nagyon kiszámítható. Nagyon. Meg az alapötlet és a honnan hová, az sem csillámlik. Persze, rötyögtem rajta, de sokkal visszafogottabban. mint szoktam. S az a baj, hogy nagyjából ennyi. 

Bocs', Luke!

3,5

(2015)

Hatalmas a kísértés, de ellenállok: csak azért sem írok értékelést Haas stílusában.

A Brenner (ezt az a -t azért nem tudtam kihagyni) történeteivel először  egy moly.hu-s értékelésében találkoztam. Rácsillantam, de aztán elsikkadt az információ. A napokban munkaügyben kóvályogtam Cegléden, a felüljáró melletti kirakodó piacon, s ott, egy nyűtt papírdobozban sárgállott a könyv, a Kazohínia mellett. Az eladó elhaló hangon kérdezte, hogy „Egyszáz forintot megér magának darabja?”, mire én elképedten összekapkodtam melléjük még vagy négy másik kötetet. A Brennerből sajna, csak egy volt.

Nem tudom, miért (remélem, nem freudi-alapokon nyugszik az ok), de mostanság visszaszoktam a krimikre. Utoljára kamaszkoromban olvastam ilyesmit, az meg vagy (azt a mindenit!) vagy harminc-sok év. De most jól esik.

Haas különösen jól esett! Nem tudom, mennyire lesz fárasztó nagyobb mennyiségben, de így bevezetésnek pazar volt. Az igazság az, hogy voltaképpen maga a krimiszál szinte nem is állt össze, annyit röhögtem a könyv stílusán, de nagyjából minden oldalon. A végén gondolkodnom kellett, hogy azért felfogjam, mi is történt. De voltaképpen mindegy is.

Haas valami hihetetlenül kitalálta ezt a beszélgetős elbeszélést! Olyan, hogy ülünk vele Palikánál, a Kis Dreherben, Óbudán a Fő téren, Palika márciusig nem főz, nem fogy most a kaja, hiába is lenne ingyen („Márciusban újra kezdjük, tesóm, addig csak igyatok!”); s veszettül koncentráltunk, hogy megértsük a betévedt Krisztus-Sandokan-arcú görög fiú angolul nyomott mondanivalóját, de nehéz, mert veszett sokan vannak a falatnyi, vagyis inkább kornyi kis kocsmában.

Haas ott ül velünk, és nyomja a Brenner sztorijait, mi meg cigiről gyújtunk szivarkára, kortyoljuk a sört, meg a fröccsöt, és néha fulladozunk a röhögéstől, meg a mellényelt italtól, ahogy Haas sztoriját hallgatjuk, s csak csínyján borzongunk (mert azért folyik a vér, hullanak a szereplők, de nagyon nem ez a lényeg). Egyszerűen hihetetlen,hogy még nem ötlött senkinek sem az eszébe, amit ez az írókám kitalált!

Nem akartam besokallni, tegnap, a könyvtárban csak azért is ellene álltam a sorakozó köteteknek. De márciusban ezt is újra kezdjük, mert le a kalappal!

5/5

(2015)

Félbehagyott könyvet jobbára és általában nem szoktam értékelni, bár van kivétel. Ezt mégsem hagyom értékeletlenül.

*

A könyv hihetetlenül provokatív. Nem állít kevesebbet, mint, hogy a szerző közvetlenül beszélgetett Istennel, és Isten szinte haveri nexusban rágta a szájába a szellemi frankót. Azért, lássuk be, ez nagyon nem semmi! 

(Utoljára ilyet a Biblia írói, meg Mohamed, meg Ellen Gould White és Joseph Smith mondtak. Néhányan persze még tetézték, nem bízták a véletlenre, nehogy már közvetíteni kelljen Istent, magukat tekintették annak, s úgy nyilatkoztak meg, vö.: L. Ron Hubbard.)

A kijelentés azért provokatív, mert ha hiszem, hogy Walsch Istennel beszélgetett, akkor kutya kötelességem a könyvben foglaltak szerint elindulnom, mennem és célba jutnom. Megtehetem, hogy nem, persze, nem kötelező. Ezt Walsch beszélgető partnere is többször kijelenti; Isten nem kazoisztikus abban az értelemben, hogy nem csap a kezemre, számra, agyamra, fütykösömre, ha rosszul, nyúlok, szólok, gondolkodom, rossz helyre teszem [szerinte nincs rossz hely], mert ahogy mondja, a kázus szellemi szinten létezik csak; erről kicsit később többet. De ha nem hallgatok oda, akkor a szellemi élet kazoisztikája hamarost utolér. Vagyis mégis akkor járok jobban, ha hallgatok rá.

Viszont, ha Walsch valóban Istennel beszélgetett, akkor ki az a marha, aki ne figyelne oda. Ha valót mond, akkor ez az emberi történelem egyik legfontosabb eseménye! (Utálok félkövérrel kiemelni, tipografikusan nem is helyes, de itt egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem.)

*

Olvasás közben persze felmerül az óhatatlan kérdés: hogyan beszélgetett Istennel Walsch-al? A válasz nagyjából a bevezetésben elolvasható: egyfajta kényszerírással. Ember kérdez, oszt' leírja. Isten válaszol: ember azt is leírja. 
Magamban hagytam egy kis menekülési útvonalat: hátha csak abban az értelemben írja le az ember Isten gondolatait, hogy elmélkedik, töpreng, relaxál, meg-megvilágosul, és összefoglalja, amire jutott. De lezáródik a kiút, Walsch világosan megfogalmazza, hogy nem erről van szó.

Vagyis amit ír,:kijelentés az Istentől. Egyfajta szent írás. Szentírás.
Mondom, nem semmi! Itt nyeltem egyet, de tovább olvastam. Vitt az érdeklődés és az ismerni-vágyás, hogy hátha… 

*

Mégis lett azonban egy pont, ahol kiesett a kezemből a könyv. Nem pusztán azért volt döbbenetes, amit olvastam, mert ellene mondott az eddig tapasztalataimnak és nézeteimnek, írd és mond, a hitemnek is, hanem azért, mert logikailag sem tudtam továbblépni.

Tömören: a jó és a rossz nem létezik, ezek csak emberi kategóriák, fogódzók és a szellemi elnyomás eszközei. Azért kellenek, mert nélkülük nem tudnánk viszonyítani. A világosság értelmetlen a sötétség nélkül. Jin és jang, ugye. De a jó és a rossz nem önmagukban értelmezhető fogalmak, így felejthető az ember állapotja is: senki sem rossz önmagában, pláne nem születéskor, hanem viszonyaiban lesz rosszá vagy jóvá. 

Ezzel két nagyon komoly baj van.

1. Az ember erkölcsileg valóban semlegesen születik?
Nem, az ember alapvetőn hajlamos az önzésre. Az ember nem alapvetőn hajlamos a szeretetre. (Az újszülött ragaszkodása az anyjához nem szeretet, hanem a túléléshez való szükséglet.) Általános félreértés, hogy az eredendő bűn elkövetett cselekedetet jelent, amivel, ugye egy újszülött nem rendelkezhet. Vagyis ostobaság az eredendő bűnről beszélni. Ám a bűn nem cselekedet, hanem állapot. Mert a bűn: önzés. Vagyis az eredendő bűn, nem azt jelent, hogy  csecsemők bármit elkövettek, hanem azt, hogy kikerülhetetlen hajlamuk, vonzalmuk van az önzésre: elvevésre és a megtartásra. 
Aki ebbe a világba születik, a mindennapok túlélésére predesztináltatott. Ezáltal gyárilag arra, hogy kikerülhetetlenül túl lőjön a célon. Mert a határvonal keskeny, az egyensúly kényes a túlélés érvényesítése és az adás-életrendje között. Mindannyian kikerülhetetlenül el is vétjük. Tanulni, tapasztalni, tudatosan gyakorolni kell a szeretet életrendjét, az elvevés, a megtartás helyett az adni tudást, a megosztást.

2. Valóban nincsen jó és rossz? A jó és a rossz valóban csak mankó a számunkra, hogy erkölcsileg helyre tegyük magunkat és a világot? 
Még Walsch-nak is szöget ütött a fejébe ez a gondolat, és a legalapvetőbb kérdés tette fel: mihelyzet van ígyen az emberöléssel?
A válasz meglehetősen hosszú lett, számomra pedig felettébb zavaros. Kap hideget-meleget az emberiség, az egyházak, ám a végén csak az jön ki, hogy: az életet elvenni senkinek nincs joga.
S így ugye, ez egy abszolutizált erkölcsi kategória. Vagyis önmagában, viszonyítási pont nélkül rossz az emberölés. Mondom: önmagában. Amiről azt mondta Walsch istene, hogy olyan nem létezik. 

*

De gondoljuk még tovább: ha a jó és a rossz csak emberi kapaszkodók, akkor van-e valami igazi mondanivalónk Istenről? Az Ő tulajdonságairól? S van-e mondanivalónk a Sátánról? Valóban Isten is, Sátán is csupán szükséges kapaszkodó-fogalmak, nincs egyikük személyének sem erkölcsi tartalma? Esetleg nincs is személyük, csak a kapaszkodók megszemélyesítései? 

*

Fel kell tennem a legfontosabb kérdést, és ez a fő probléma: kicsoda Walsch beszélgetőpartnere? Kivel beszélget Walsch? Egy megszemélyesített kapaszkodóval? 

S ha viszonyítani kell a beszélgetőpartnert, kihez, mihez viszonyítjuk őt (Őt)? Honnan tudjuk, hogy mi a viszonyítási alap a viszonyításunkhoz? Honnan vesszük a kilétéhez a viszonyítási alapot? Mert ne feledjük: az önként választott viszonyítási pont is viszonyítási pont. Remélem, érthető a probléma? Hangsúlyozom, nem pusztán a tizensok évig vallott teológiai alapállásom ágál bennem.

S innentől számomra teljes a zavar. Mert ha a jó és a rossz mindössze viszonyítás kérdése, akkor egymáshoz viszonyítva létezhetnek csak az erkölcsi kategóriák. De vajon mi adja Walsch beszélgetőpartnerének az identitását? Ő jó Isten? Minek a fényében, mihez viszonyítva jó? 

S ezt a viszonyítást nem találtam meg a Beszélgetések-ben.

*

Keresztényül azért felmerül a kérdés: Walsch valóban Istennel beszél, vagy simán félrevezettetett? S ha az utóbbi, akkor vajon csak az elméje játszódik vele, vagy valami egészen másról van szó? Megjegyzem, a kényszeres írás az okkultizmusból ismert jelenség. Keresztényül: Isten nem használ okkult dolgokat. Vagyis Walsch nem Istennel, hanem ha nem önnön agyával, akkor Sátánnal beszélget. 
Nem szívderítő következtetés. 

Így viszont innentől nem érdekelt a könyv, sajnáltam rá a további időt. 

Akkor is, ha mond szívem szerint való okosságokat is. Mert azokat mondanak mások is. Lieblingem e tekintetben Müller Péter könyve, ami sokkal meggyőzőbb, mert nem áll szándékában semmilyen külső tekintéllyel megtámogatni, amit mond.

1/5

(2015)

Persze, nem irodalmi értékeiért szeretjük Burroughs-t. Pontosan nem tudnám megmondani, miért szeretjük. Talán a fantáziájáért, mert az van nekije bőven, de nagyon bőven! John Carter és Tarzan történeteiben a kaland és a fantázia mindent visz. Mert, lássuk be, más nem is nagyon van benne. Logika sem nagyon, meg mély átgondolások sem. 

S ennél a kötetnél nekem ez vette el a kedvemet. A kaland, vagyis inkább a könyv vége felé az egymillió harcos titokban összeszedése, és az ezer harci hajó el- és felkészítése már nem is gyermeki naivitás volt, hanem amolyan „mindent elhiszek, de ez már túl sok”-fáradtság. Pedig szeretem Buroughs-t. 

John Carter szinte napokig nem alszik, sebaj, végig küzdi ezeket a napokat, sebaj, lemészárol minden galád ellent, hurrá, de feleim: nincs alkalom, hogy enne vagy inna! Csak az egyéves rabsága során, a kötet vége felé! Kemény legény! 

Nem is szőrözöm tovább, mert Burroughs nem arra való, persze, hogy nem. 

S kis pihenés után olvasom majd tovább a sorozatot.

3/5

(2015)

Felteszem a kezemet: Quentin (aki nem egy személy, hanem írópárosok összessége) meggyőzött. Pedig majdnem nem sikerült neki. A Klasszikus detektívregények egy másik darabjának fülszövegében (félrevezető, mert a Molyon is úgy van fönt egy másik Quentin-könyv ajánlása, mint a Gardner-könyv fülszövege), A lusta szerető eseté-nek hátulján, a fülszövegben olvastam Quentin-ről. Az érdeklődésemet az alábbi mondat keltette fel: A szerzőt, Patrick Quentint, teljesen sajátos és egyedülálló cselekménybonyolításának köszönhetően a pszichológiai krimik egyik legnagyobb mesterének tekintik.

Namost, ugyebár, ez nem semmi. Különös tekintettel arra, mi fán terem maga a pszichológiai krimi, ami egyébként fene mód jól és izgalmasan hangzik. Mert ettől sokat vártam. Más kérdés, hogy sokat is kaptam. Igaz, nem pontosan azt, amire számítottam.

Quentin ponyvaíró (vagy a fordítása ponyvola, hehehe). Többször írtam: ez nem baj, még csak nem is értékítélet. Quentin (vagy a fordítása) a könyv elején felvetette azt a lehetőséget, hogy félre is tegyem, mert hozta a rossz ponyvák stíluselemeit, a fekete-fehér karaktereket, a hihetetlen párbeszédeket és a suta, klisés cselekményt. Aztán egyszer csak történt valami, Quentin megtáltosodott (vagy fordítót váltottak), érdekessé lett a főhős lelkivilága (ja, ettől pszichológiai krimi?), csavarintott egyet erre, egyet arra (barkácskönyv, szokja mondani Szerelmetesfeleségtársam), az olvasó egyed (én) a főhőssel tépelődik, hogy akkor most kell-e szeretni, kell-e utálni kényszerű nyomozásának tárgyát, s hogy bármelyik verzió van is, kicsuda vajon a gyilkos, aki helyett rendre őt magát akarják sittre vágni?

Persze kiderül a vgére minden. Újabb barkács-fordulattal. 

De az az érdekes, hogy nem ez az érdekes az egészben. Hanem az, hogy miközben drukkolunk neki, végig azon skubizunk, hogy főhősünk mekkora balfék, illetve, hogy balfék-e egyáltalán? Meg azon, hogy mekkora széles, tágas világokat tudunk maguknak teremteni, s milyen hihetetlen önbecsapásokkal tudjuk kényelmesre belakni őket. Meg azon, hogy vajon mi magunk mennyire vagyunk palánkon átvághatók?

(Mer' ugye, dehogy vagyunk azok, aztán néha koppanunk penetránsakat; nekem ez most élő tapasztalat, sokadik falnak rohanásom a vészesen fogyó filantrópiámban: bizalomszavazás valakinek, aki saját bevallása szerint is méltatlan volt rá, szinte könyörgés a párbeszédért, s a könyörgést kakidobálásnak minősítette, s így most én vagyok a visszataszító arc, akit már a Facebook-on sem ismer az alany [ebből végképpen megtudtam, hogy nagyon haragszik; csak még azt nem tudom, mire is, mert nem áll szóba velem]. Mondom, élő a probléma, de már úton vagyok a főhős megoldása felé, mer már magamnak megengedni a reálisan látást.)

S innentől, pocsék kezdés ide, beindulás amoda, de a szöveg minőségén jócskán túlmutat a regény. elmondhatnám azt is, hogy segít bekukkantani a függöny mögé, hogy egy jelenvaló és egy jövendő család tagjai milyen idióta játszmákat tudnak folytatni egymás ellen, s néha egymás érdekében, meg azt is, hogy érdekes kérdés, egy ember bűnét felülírhatja-e a bűnein túlmutató értéke a megkárosított szemében, meg ahogy belegondolok, még a linkség is szerethető egy bizonyos pontig, erről is szól, meg sok minden másról, de ezek már csak csokifarigcsa a tejszínhabon.

4/5

(2015)

Persze, azok a sorozatok, amelyek már nem férnek el egy polcon, óhatatlanul egy sablon szerint születnek. Egymás olvasva, nézve a rettentő termékeny Agatha Christie is egy-egy sablon szerint építette fel a történeteit, a sablon ilyen-olyansága jobbára a főszereplő nyomozóval változott valamelyest.

Gardner nyolcvan Perry Mason-történetet írt. A sablon, ugyebár elkerülhetetlen. S voltaképpen nem is feltétlenül zavaró vagy fájó, hiszen néha jó bekuckózni a jól ismert klisék közé, ahol nem kell kapkodni a fejünket, nem kell felfogni különösebben semmit, ahol ismert tájon járunk. 

Csakhogy ebben a történetben van egy nagy hiba: a megoldás kiszámíthatósága. Nem vagyok gyakorlott krimiolvasó, s simán csőbe lehet húzni, könnyű meglepni, de Mason ügyvédúr ezen történetében már a könyv közepén tudtam, mi lesz a vége…

A csalódástól ez esetben a jól ismert klisék sem mentettek meg.

S még Della Street sem sündörgött semennyit Mason körül.

P.S.: Viszont a kötetnek a konyvar.hu-n horror ára van. Ritkaság van a birtokomban?

3/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársam adta nagyon lelkesen a kezembe, aztán rágta a fülemet, hogy nem azért adta, hogy feltegyem a polcra a vadiúj rukkola-szerzemények közé. Meggyőzhető vagyok. Idővel (hogy azért legyen bennem tartás) levettem. De is-is a végeredmény.

A könyv jó. Tetszik a stílusa, a hangvitele, a megfogalmazásai, a beszúrt glosszák, tetszik, hogy van benne egy pötynyi misztika a tücsökkel. Tetszik, hogy élő az egész.

De a könyv nem jó. Nem rossz, de nem jó. Sajnos. Mert rózsaszín. Mert voltaképpen nincs benne konfliktus-helyzet, nincsenek benne konfliktusok, nincs benne honnan-hová. Mindenki tök rendes, végtelenül közösségi, hihetetlenül megértő, segítőkész, s minderre ideje is van, indíttatása is, meg energiája is, meg bölcs mindenki, kötelességtudó és így tovább. Hát, túlságosan is az! Nem spoilerezem a történetet, de több olyan pont is van, amikor ez az egyébként a mindennapokból rettenetesen hiányzó nyitottság és empátia már túl sok. 
Az élő figurák ettől egy idő után sablonná lesznek. Ez még egy ifjúsági könyvben sem mondhatni életszerűnek.

Aztán: a könyv gyakorlatilag befejeződik Máli születésnapjánál, de a voltaképpen történet nélküli történet egyszerűen még sok fejezeten keresztül nem tud véget érni. Van még egy könnyes fájdalmas, motiválatlan búcsú, van még egy parti, még egy kis cukormáz, aztán végre vége. Úgy értve, hogy végre, hogy na, csak be tudta fejezni. S közben az emberfia voltaképpen azt várja, mikor olvashat már újra valamit Molnár Krisztina Ritától? Mert jó lenne, remélve, hogy a megjelenés előtte használ valami radírt a rózsaszínek túlzott használatának eltávolítására.

3,5/5

(2015)

 Az irodalom klasszikusai képregényben 9.  

A történetről: Utána néztem, mert kiváncsi lettem. Jules Verne 1885-ben írta a Sándor Mátyás-t. Ebben az esetben bizony az a nagy helyzet, hogy volt kitől tanulnia. Dumas 1845–1846-ban tette örökbecsűvé a Monte Christo gróf-ját. Vagyis az elsőbbség az övé. A két történet párhuzamai teljesen nyilvánvalók. A főhős börtönből szökik, ahova a galád ellenei juttatták, a szökés toronyból történik, vízbe érkezik, eltűnik a szülőföldről, valahol keleten gigavagyont szerez, álnéven, álfoglalkozással, de egyértelműen a bosszú gondolatával visszatér, és szisztematikusan elmulasztja az életből a galád, csalárd, megátalkodott elleneket, s közben szerelmes szíveket hoz össze, majd heppiend. 
Dumas mellett szól az elsőbbség, Verne mellett a rövidebb megfogalmazás, s hogy magyar a főhős. Mindkét történet izgalmas, fordulatos, agyban maradós. Bár Dumas esetében valahogy a történet eleje a megmaradósabb (esküvő, If vára, a haldokló abbé), Verne esetében meg az egész előgyön később is. Dumas főhősének indítékai erősebbek, személyesebbek, átélhetőbbek. Verne főhőséi politikaibbak, s ez okoz némi távolságtartást. 

Szóval kinek-kinek ízlése, vérmérséklete, netán nációja szerint.

A képregény: Korcsmáros. Voltaképpen ezzel mindent elmondtam. Minden ízében Korcsmárosok a rajzok, a szálkás, vonalas képi megfogalmazás árulkodik arról, hogy korai, a Rejtő-képregény előtti időszakból származik, Az alakok egyértelműek, karakterek, szerethetők (a képi megfogalmazásra gondolok). Szeretjük Korcsmárost! Mindhalálig.

4,5/5

(2015)

Ez a könyv úgy Asimov, hogy nem az. Legalábbis Asimov egy ismeretlen oldalát mutatja meg: a kicsit cinikus, nagyon ironikus, humoros Asimovét. A fülszöveg habkönnyű olvasmányt ígér, de részben füllent, mert a novellafüzér egyik-másika bizony jóval túlmutat a szórakozáson.

Amikor először megláttam, kézbe vettem, kicsit megriadtam. Ágált bennem a posztkeresztény a démoni világ profanizálása ellen. Keresztényként hallottam egyszer egy mondatot: Sátán legnagyobb csalása annak elhitetése, hogy ő nem létezik. Manapság ez kiegészült a világának a nevetséges, röhögtető bemutatásával, de nem a nevetségessé tételével. Féltem, hogy Asimov is ide süllyed. Nem tette. Szerencsére. 
A démoni világ pusztán eszköz a számára, nem a cél.

Azázelen, az apró démonon keresztül emberi tulajdonságokra mutat rá, azokat figurázza ki. Sikerrel. A könyvet olvasva néha Wodehouse jutott eszembe a beszólások miatt. Máskor meg Voltaire Candide-ja: a világunk minden világok legjobbika (uranfia, milyen lehet egy vacak világ?), mert minden történetből az jött le, hogy az Ég akaratába való emberi belepiszkálások semmit meg nem oldanak csak újabb, még nagyobb konfliktushelyzeteket szülnek.

Ha akarom, a tanulság a következő: van hogy nem szeretem napokat kapunk.Ha pechesebbek, vagy kevésbé bölcsek vagyunk: nemszeretem életet. De amit kapunk, azzal kell gazdálkodni/garázdálkodni, abból kell a legjobbat kihozni. Slussz! A deus es machina csak még boldogtalanabbá tesz, az életünk jobbára nem görög sorstragédia, az alakításáért mi vagyunk a felelősek, tanuljunk meg, tehát hálásnak lenni azért, amink van.

A sokadik történetnél ugrott be, honnan ismerős a „kérjünk segítséget odaátról, jön a segítség, de csak nagyobb kalamajka lesz belőle”-helyzet: az első Mézga-sorozat alapszituációja volt ez. Mézga Öcsi a jövőből („MZ/X jelentkezz!”) Géza családfő kérésére küld ezt azt, hogy valamit megoldjon, s ugye, mindig öndugába zúdul minden, mert egy onnani ajándék inneni alkalmazásába mindig beleszól valami olyan körülmény, amivel Öcsi nem számolhatott. Na, ez az Azázel! Csak nem Öcsi küldözgeti a frincfrancait, hanem a pirinyó, önértékelési zavarokkal küszködő, arrogáns démonka teljesíti megidézője, George kívánságait. S mindig közbejön valami nem várt szempont, valami olyan szempont, amivel előre nem számolt George a kívánságai megfogalmazásánál.

S bár a történetek egy sablonra működnek sok mindenben, s Asimov még fel is erősíti a sablont, jó ez a könyvecske, komolyan!

4/5

(2015)

Zavarban vagyok ezzel az OSC-al…

A kezdete zseniális: valamiféle modern archaikus nyelven elmesélt legendának a bevezetése a királyról, aki megtapasztalja, hogy a kegyelem nem mindig üdvös a való világban. S ezzel a tizenvalahanyadik oldalon meg is van, miért az a könyv címe, ami. (Mondjuk a legjobb mondat a könyvben, amikor erre megpróbálják rádöbbenteni a királyt. A lényege: van, aki nem méltó az irgalomra, mert 1) úgysem lesz hálás 2) úgyis ellenség marad 3) úgysem tanul belőle.)

A történet további folyásában aztán lassan modernül a nyelv és gyön egy nem túl érdekfeszítő, de azért érdekes történet, ami a végén természetesen összefolyik a király történetével.

Namost. Enyhén szólva túlzásnak tartottam, hogy a Főgonosz az éppen aktuális istenek mellett megköti magát Istent is. Mer' ugye, az a fene teológia: ha Isten mindenható (bár arrafelé új az Isten; kicsit össze is folyt bennem a történet Lukjanyenkó vasas duálsztorijával, kellett nekem mostanság olvasni), akkor egy halandó, lett légyen bármilyen leleményes, agyafúrt, nagyon gonosz, hogy' a csudába kötözheti Őt meg több száz évre? Hagyjuk, legyünk nagyvonalúak, lépjünk tovább!

És innen jött valami érdekesség: valahogy olyan érzésem volt, történetbeli áthallások nélkül, mintha OSC fejében folyamatosan a bibliai Dávid király története járt volna. Dávid volt, ugyebár, aki legyőzte Góliátot, aki Saul király szolgálatában győzelmet aratott az ellenen, s akire az Istentől felkent király olyan féltékeny lett, hogy űzte őt Izrael-szerte, a fejét követelve. Dávidnak lett volna alkalma elégtételt venni a királyon, de nem tette (nemes jellem), sőt, miután Isten prófétája, Sámuel őt kente fel az Úr szemében elbukott király helyett, ég akkor sem győzelemittaskodott, hanem türelmesen megvárta, amíg Saul elmúlik a létezésből. No, aztán királyként Dávid hibát hibára halmozott, maga ellen fordított mindenkit, akit csak lehet, hűséges hadvezérét, Joábot, a saját feleségét, akinek megölette a férjét egy kiadós kufirc tartós végeredménye végett, akinek a saját fia, Absolom tört a vesztére. Szóval győztesként indult, és aztán itta saját rossz döntéseinek a levét, nagy kupából, vaskosan.

OSC nem másolta le a sztorit, nem újraértelmezte (ahogy Heller tette az Isten tudjában), de mégsem tudtam szabadulni attól, hogy valahogy Dávid története volt a kiindulási alapja.. (Ha már, ahogyan az előszóból megtudtam, hitgyakorló mormon.) Semmit nem vont le a történetből és mondanivalójából, de hozzá sem adott.

A történet befejezése befejezetlen. Ügyesen az. A keretbe foglalt történetből nem tudjuk meg, hogyan dönt OSC királya, s mi lesz a sorsa végül a lepedő balfelén fogant fiának. Lebegnek a lehetőségek.

Csak az a kár, hogy valahogy súlytalan a konfliktus a király és az ő hatalmáért a fiúság ismeretének hiányában is munkálkodó fia között. Meg az eltelt háromszáz év, amíg a főgonosz tartósította fő elleneit, a jó oldal minden szereplőjét, no, az minek kellett?

Összegezve: olvasmányos, érdekes könyv, stílusában OSC, de jócskán elmarad a jobb Card sci-fiktől, sőt a fantasy Bűvölet-től is.

3,5/5

(2015)