Na nem, kérem, na nem!

Ez a kötete mélyen méltatlan a Led Zeppelinhez is, és a Cartaphilus Kiadó zenészekről kiadott sorozatához is.

Egyrészt, mert ez a párhuzamos életrajzos dolog hihetetlenül indokolatlan- Konkrétan, kifenét érdekel egy Zep monográfiában a teljesen ismeretlen szerző ilyen-olyansága? Különösen, hogy jóformán köze nincsen a Zep-hez az elmondott történeteknek. A saját sztorijai veszettül a levegőben lógnak, csonkolt marha mind, elől véres, hátul véres, se füle, se farka, boci, boci tarka.

Másfelől maga a monográfia is, hát… likas. Tartalmatlan. Alig több, mint ha az ember a netet turkálná fel a Zep történetéről. Arról nem beszélve, hogy persze, Bonzo halálával véget ért a Led Zeppelin története, de azért mégsem ért véget. A Coda lemezről szinte semmi szó nem esik, ahogyan arról sem, hogy az együttes tagjai (többször éppen Bonzo fiával, Jason-nel a doboknál) még sokszor felléptek Led Zeppelinként. S bár szorosan valóban nem Zeppelin, de azért illenék szót ejteni a tagok szólókarrierjéről is, mert ugyancsak megérdemelnék a lemezeik. Legalább egy diszkográfia erejéig.

Harmadrészt Göbölyös N- László, mint fordító, meg a szerkesztők, mintha párszor belealudtak volna a munkába: olyan mondatok jöttek elő, hogy csak pislogtam. Se a magyar nyelvhez, se a stilisztikához nem volt semmi közük, de nagyobb baj, hogy sokszor a szövegkörnyezethez sem.

Egyébként Göbölyös N. Zeppelin könyve sokkal jobb ennél. S egyébként ha monográfia, akkor továbbra is a két No. 1. : Vasváry-Tóth Tibor a Yes együttesről szóló vaskos irása és Molnár Imre-Molnár Gábor Halhatatlan Beatles című izgalmas, dalról-dalra elemzett kötete. Ők nem csupán rajonganak, hanem értik is a zenét, amiről írnak.

Ez a könyv csillagszóró: tele van leg-mondásokkal, hű-vel, meg há-val, de se meleget nem ad, se nagy fénye nincsen.

(Legyintés.)

2/5

(2014)

Cartaphilus, Budapest, 2006, ISBN: 9637448322 · Fordította: Göbölyös N. László

Akartam olvasni. Mondom máshogyan: volt, hogy akarnom kellett olvasni. A fülszöveg annyira ígéretes volt, meg persze a szerző neve (annak ellenére, hogy mivel vámpír-történetek ellen, az eredeti Stoker-féle Drakula-sztori kivételével. be vagyok oltva, ezért az Őrség-történetek teljesen hidegen hagytak; elég volt az első, egyébként jól sikerült filmváltozata) is csábított.

Nekiestem. Majd felálltam. Voltaképpen az „üldöznek-fussunk” történetek sem nagyon kötnek le; pl. bármennyire aléltam Dan Simmons Hyperion -jáért, az Endymion sem volt gyerebe. Ez a könyv pedig „üldöznek-fussunk”. S voltaképpen a végén sem vagyunk sokkal előrébb, mint az elején. Pedig olyan kis ígéretes volt a fülszöveg! Ami, nem mellesleg, elmond olyat, ami a könyvben nincsen is benne (ez milyen már?). Vagy nagyon figyelmetlenül olvastam. Vagy a kiadó is érezte, hogy előlegezni kell valamit a folytatásból, hogy legyen egy kis figyelemfelcsillantás.

Holott a szereplők is jól formáltak, pereg a sztori, izgalmas is, csak éppen sehonnan ugyanoda jut. S ezt a pergő események annyira nem ellensúlyozzák. Annyi minden történik, hogy jó lenne, ha valami történne is.

Mondjuk arra jó, hogy legyen bennem kíváncsiság a kettedik kötet iránt. De ha az is ilyen, ezentúl sokkal óvatosabb leszek Lukjanyenkóval.

3/5

(2014)

Hát kérem szépen, így kell könyvet csinálni! Pardon: alkotni! Amikor először találkoztam ezzel a kötettel, anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, megnyert magának. Egyfelől és főleg a kötet méltán címoldalra is kiemelt grafikusának, Cserkuti Dávidnak, vagy inkább CSERKUTI DÁVIDnak köszönhetőn: rajzai világa, a figurák elevensége, dinamikája, humora, már a borító megkomponáltsága levett a lábamról. Valahogy olyasféle világa van, mint Zorád Ernőnek: ha akarom, karikatúra, ha akarom, illusztráció, de bármelyiknek is nézem, kidolgozott, lendületes, humoros. Szerencsés megoldás volt a könyvön belül is a színes illusztrációk alkalmazása. Igaztalan, de úgy voltam vele, hogy a történetet nagyon el kellett baltázni, hogy ne tessen nekem. Pozitív diszkrimináció, belátom. 
Nem evidens a hasonlítás, de mesekönyv illusztrációkban engem Rusz Lívia rajzai fogtak meg utoljára ennyire.

Évekig össze-össze futottam Lezsák Levente történetével. A könyvtárban nem volt meg, az árát, ismeretlenül, borsosnak találtam. Míg a múlt héten a kedvenc könyvbögrekocsmás, hihetetlenül kultúrált, kedves és figyelmes cigány antikváriumosomnál, a Puskás Stadion metróállomása előtti nagy téren megleltem a 300 HUF-os oldalon. Jött velem, magától.

Elolvastam. Jogos volt a pozitív diszkrimináció. A könyv negyedénél tartottam, amikor rájöttem, hogy felidézem bennem valamit a stílus is, a történet fílingje is: Filamér nyomozására gondolok. Mert az is mesekrimi. Mert ott is király van, meg nyomozás, meg humor, meg rötyögés, meg mesealakok (ott sárkány, itt tündér, meg varázsló), meg összeesküvő udvarmesterek. De nem a nagy lelkemnek köszönhető, hogy Lezsák Levente nem került az ügyes plagizátorok sorába. Minden párhuzam (vagy ahogy ő mondja a mesében a párhuzam ellentéteként: egyhuzam), absztrakció, felidéződés ellenére sincs olyan érzésem, hogy lenyúlta volna Bogdán István ötletét. Vagy ha igen, rettentő ügyesen, megbocsáthatón tette.

Jó a történet. Mesekrimi. Szerethető, ungonosz alakokkal, élesen formált karakterekkel, pergős, filmszerű cselekménnyel, jó humorral, kellő adag groteszkkel. Bogdán mesekrimijével ellentétben ez kortalan (hogy az nem: amannak sem hátránya), tán féllányomnak is tetszeni fog, nekem nagyon bejött. Az NKA nem nyúlt mellé a támogatással.

No, megyek, utánanézek, van-e még valami a két szerzőtől valahun. Akarok még Lezsákot olvasni és Cserkutit nézni.

5/5

(2014)

Amennyire A Toynbee-átalakító feldobott, ez annyira nem. Kb. egy hete fejeztem be, csak nem volt időm értekelést írni róla, de már gondolkodnom kell, milyen elbeszélések is voltak benne. 

Semmi baj nincsen a stílussal: vastagon Bradbury. Semmi baj nincsen az ötletekkel: Bradbury-ötletek. Csak valahogy nem fektetett két vállra, nem tett magáévá, nem taglózott és nem is gondolkodtatott el nagyon.

Három elbeszélést kivéve. 
Az egyik A csodálatos fagylaltszínű öltöny (milyen fagylalt, ami hófehér? Citrom? De akkor miért fagylalt?) Olyan érzésem volt, hogy Márquez és Bradbury összedolgoztak és Márqbury született belőle, a plágium gyanúja nélkül.

A másik, a legkedvesebb, bájos: A búcsú napja, amelyben… De nem lövöm el a poént! Amikor elmeséltem Szerelmetesfeleségtársamnak a történetét, széleset mosolygott azzal a gyönyörű, megunhatatlan mosolyával, és azt kérdezte: „Csak nem mi jutottunk eszedbe róla?” Mert bizony, de!

A harmadik az Itt tigrisek élnek. Ezt olvastam valamikor, valamelyik másik kötetben, azt hittem, az Európa Kiadós Marsbéli-ben, de nem ott. A bolygó, ami szereti, kiszolgálja, aki szereti őt. Hallatlanul szellemes metafora az emberi kapcsolatokról!

Hm. Mégis csak jó kötet ez!

3,5/5

(2014)

Kedves Vámos úr (Á, mi vagyok én, NAV-ellenőr?) 
Szia Miki! (Vámosúr azért vagy tizenöt évvel idősebb nálam, és nem árultunk együtt malacot…) 
Kedves Író úr! (És máris készíti a tollát az autogramhoz, nem jó!) 
Kedves Vámos Miklós! (Majdnem, de nem…) 
Kedves Miklós! (Talán még ez, de nem megy a magázás ebben az értékelésben; pedig így ötven felé néha irritál, hogy a boltban lesziáznak a húszas eladólányok, fiamkorú nagykamasz srácok. Pedig nem vagyok hiperkonzervatív. Csak valahogy olyan… S most, kedves Miklós, mégis, fiatalabbként, nonémként, a tegezést kezdeményezve írok Neked, s ezt élőszóban meg nem tenném, de a könyved késztet erre!)

Nemzedéketek regénye, írod. Én a hatvanas évek utolsó harmadában születettem. Tehát majdnem húsz évvel idősebb vagy nálam. Ha pöttyet belehúzol, a fiad lehetnék (van ilyen, a gyermekvédelemnél dolgozom; mármint nem, hogy ott a fiad vagyok, hanem tizenhét éves apák). A könyv, már megbocsáss, nem csak a Te nemzedéked regénye. Az én nemzedékemé is. Meg még a az ötvenes évek végén születetteké is. Rendben, én nem ismerem a csengőfrászt, nem hallottam a tankok lánctalpainak zörgését a Nagykörúton, nem ittam Bambit, és mire ráeszméltem, hogy létezik a Beatles, már nem is létezett, az Illést már legendaként, az Omegát meg az Időrabló-nál csíptem el. De az alufóliás Túró Rudi, a Sokol rádió, a MÁVval a HÉVvel egy az utunk nekem is élmény, és Szabadságot Corvalan-nak!, fáklyákkal körbe-körbe felvonulva a Harrer-parkolóban, meg a tömegnek a tribünről integető Apánk, Losonczival és Aczéllal az oldalán, a kötelezőn szabadon választott május elsejei felvonulásokon, meg ezer minden más: közös élmény. Csak némi időcsúszással.

Szóval, szomorú vagy vidám, de a könyv az én nemzedékem könyve is. Meglehetős rendszerességgel lejárok Szerelmetesfeleségtársammal szombat esténként az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis zugkocsmába, a Bánba. Kulturális hely, nem csak ivoda. Sőt!

Két napja egy jogtanácsossal ültünk egy asztalnál, meg egy bíróval. Nem ismertük őket előtte. Kb. egy hónapja egy volt halacskás-tévés rendező ült le mellénk, nem régen jött vissza keleti szomszédunktól, és könyvet adott ki az útjáról. De van itt ügyvéd, kereskedő, zenész, stúdiós, földmérő, ki tudja, ki mindenki. Ide járt drága Pipi barátom is egy időben, egészen a tavaly ilyenkori haláláig. Ő pincér… oppárdon, felszolgáló volt. (Pusztai tanár úr elmondta az iskolában: pincér az a Zokogó Majomban, a Zöld Takonyban van, felszolgáló meg a Hyatt-ben, Hilton-ban.) 

Tudod, Miklós, nagyon szívesen meghívnálak Téged ott egy-két sörre, fröccsre, forralt borra, mit szeretsz? És szombatonként a tulaj, Palika főzni is szokott (ezt többször írtam már itt), ingyen adja a pia mellé! 
Nem azért hívnálak meg, Miklós, mert függő lettem. Hanem azért, hogy lásd: a könyved az én nemzedékem könyve is!

Mert nekem két dologról szólt az írásod, ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést. Egyfelől a barátságról. A baráti kapcsolatokról. Amik átívelnek a politikán, a nőkön, az életkorokon. S hogy ki kell mondani, barátok vagyunk. Meg kell hozzá alakulni, hogy legyen mihez kötni a dolgot, és kapcsolatot kell tartani. Mert ahogy a kapcsolatok fogynak, úgy süllyed el az ember.

A másik dolog, Miklós a regényed vége. Írogatok én is, de eddig csak két teológiával foglalkozó könyvem jelent meg. A szépirodalmi próbálkozásaim eddig nem nagyon érdekeltek senkit. Tavaly kezdtem el egy valamit, ami Pipinek állítana emléket. Abban írtam le, ilyentájt, csak egy évvel ezelőtt, hogy voltaképpen, ha elmúlik az ember, úgy igazán kicsudának fog hiányozni, egy-két év, egy nemzedék, és már sehol sincsen belőle semmi. Megy a levesbe minden, ami ő volt, a vágyai, az álmai, a tervei, az indulatai, minden. 

Ezzel a gondolattal a Te regényedben is találkoztam. Nem üdítő gondolat, gyorsan fel is oldottad azzal a nemtudomhovátenni utolsó fejezettel. 

Nem üdítő ez a gondolat, mert ezen mérleg serpenyőjén bizony mindenki lúzer. Leteszünk ezt-azt az asztalra, de mi marad belőle pár hónap, év múlva? Utánad a regényeid, nyilván. De maradnak? (Ez most nem értékítélet, értsd jól, kérlek!) S mi van, ha maradnak? 

Igen, egy bizonyos életkor után az ember már nem esküvőre, hanem inkább temetésre jár. Nem belső kényszerből, szükségszerűségből. Illemből. Szeretetből. Lehangoló.

Ahogyan a könyved nem az, hiába is érnek benne véget dolgok, életek, tervek, hiába is érzik úgy a szereplők, hogy velük kicseszett az elmúlt század, a rengeteg, követhetetlen változás, miközben lényegét tekintve nem változott semmi, csak nyíltan lehet szidni Viktort, lehet Gyurcsányozni, ufózni, pökhendizni a miniszterelnököt. Mondjuk ez is valami… De közben a kis sorsok, életek, jogtanácsosok, bírók, kocsmárosok, ügyvédek, zenészek, rikkancsok, sofőrök, kofák, politikusok saját kicsi élete valahogy soha nem szputnyik vagy csellendzser, hanem olyan kis pici semmiség, nagy-nagy lukakkal és kérdőjelekkel, ami az egész értelmét illeti.

Tudod,Miklós, amikor Pipi barátom tavaly meghalt, ott volt, s azóta is ott van bennem a kérdés: vajon, amikor suhant ki belőle az élet, vajon megkérdezte-e, hogy rendben, el kell osonni a létből, de mifaszról szólt az egész? A küszködésről, a pénzért való gályázásról, a megfelelésről, szülőnek, tanárnak, főnöknek, nőnek, barátoknak? Vagy csak azokról a pillanatokról, amit Pipi is megélt pár hónappal a halála előtt: ülni egy motoron, utasként, egy felszisszentett sörrel a kezében, és úgy száz körül suhanni Esztergom felé a parti úton, üvölteni, hogy „borntubivájd”? 

Egyre inkább hajlok rá, hogy az utóbbi a lényeg. Ahogyan Ofi barátom mondta Svájcba szakadva: „Mondjunk bármit is, végső soron az dönti el az életünk minőségét, hogy a női szerv, ami a napi betevőnk alanya, milyen sűrűn és milyen minőségben áll a rendelkezésünkre; mert ez minősíti az adott nőt és az egész kapcsolatot!” (Ugye, érzed, Miklós, hogy nem antifeminsta, és különösen nem szexista, fallokrata szöveg? Te biztosan érzed, tudom!)

De persze nem depiképző a könyved. Nagyon jókat is vidultam rajta olvasás közben. Köszönöm a mosolyokat, Miklós! Szelavi, ugye! S úgy különben: köszönöm az egész könyvet! Na!

P.S.: 
A Bán kocsmában általában délután négy-öt között készül el a csócsa szombatonként. De Palika mindig feldobja a Fészbúkra, hogy mit főz! 
(https://www.facebook.com/kocsma.ban…)

5/5

(2014)

Tipp gyilkosoknak: szárazjéggel eltolható az áldozat halálának ideje. Bizony!

Egy újabb Perry Mason-történet, a szokásos, mégis megúnhatatlan, jól bevált klisékkel, alakokkal, bírósági tárgyalással, s persze Mason zseniáis megoldásával, csavarral, hökkenettel. 

Jó Gardner olvasni, mondom én! Ha nagy kihagyásokkal is, de úgy negyven éve ezt teszem.

3,5/5

(2014)

Ugyebár háromféle ember van: 
1) aki ismerte az összes nagyszülejét 
2) aki nem ismerte 
3) s aki részlegesen ismerte (a sajnálatos elhalálozások miatt)

Azokról, akik ismerték a nagyszüleiket is elágaztatható a logika: 
1) akik ismerték a nagyszüleiket, és azok valóban nagyszülők voltak 
2. akik ismerték a nagyszüleiket, de azok nem voltak valóban nagyszülők

Én abban a hihetetlen szerencsés helyzetben vagyok/voltam, hogy az összes nagyszülőmet ismertem, s Nagyi, az anyai nagymamám mai is él (bár most éppen kórházban van tegnap óta, és nagyon nincsen jól, szegény!), ráadásul velünk él. 
De a könyvre való tekintettel most hímsoviniszta módon, a nagypapák játszanak.

Szóval volt Anyu ágán a Gőzpapa. A pocakos, jókedvű, minden nőnek udvaroló, de Nagyit (tudtommal) soha meg nem csaló nagypapa, aki gondolkodás nélkül bevitte magával Zotyit (alias törpe mohapapa) málnaszörpizni a Viola utcai sarki krimóba, ahol ő a fröccseit öntötte magába, akivel tuti nyereség volt megállni egy trafik előtt, az egyforintos műanyag katonák/indiánok után ácsingózva, és aki tutira felültetett a vurstliban bármire, hiába is volt a kezemben a vattacukor.

A másik oldalról ott volt a nagyon szívbeteg Mohácsi papa, aki sakkozni, rejtvényt fejteni, kanasztázni tanított; aki festett és írt, és teknőst tartott az egyik akváriumban, halakat a másikban. Aki a Fecske cigarettája dobozáról kivágta a papírfecskéket és cérnára fűzve ott szárnyalt a Szerdahelyi utcai lakásban a sok néma csivitelés az egyik saroktól a másikig. Mohácsi papa a Hungexpo-nál dolgozott, és mindig hozott nekem csuda jó szagú prospektusokat, meg kivágta és spirálfüzetbe ragasztotta a Fülesben megjelenő képregényeket, hogy egyben olvashassam a történeteket.

Szóval, voltak nekem papáim, csuda kedves papák! A gyerekeim már nem jártak iylen jól. Az apai nagypapájukat nem ismerhették, mert az alkohol „idős” korában (negyvenhárom éves volt, a teremtésit, négy évvel már túléltem!) az alkohol egy lépcsőhöz vágta, és úgy maradt. (Sajnos a gyerekeim az apai nagymamájukat sem ismerhették: ő huszonhét volt, és a leukémia erősebb volt nála). A másik nagypapája a gyerekeimnek meg elvolt a maga világában. Nem zavarták a gyerekek, de nem is érdekelték. Nagyon nem. Szóval úgy volt másik nagypapájuk, hogy valójában nem volt.

Toninónak is van nagypapája. A könyvben leírt események jobbára erről a nagypapáról szólnak, illetve arról, hogy éli meg Toninó a nagypapa élethez viszonyulását.

Sokan írták, hogy milyen szomorú történet ez a könyv. Is. Lehet, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az élet, a sors, a jó Isten engem hozzászoktatott ahhoz, hogy a születéssel csak jó esetében hatvan-hetven évi haldoklás veszi kezdetét, és nekünk az a feladatunk, hogy a haldoklás közben jól érezzük magunkat, és mindenképpen legyünk egymás hasznára. Amikor lejár az idő, az nagyon szomorú (jaj, Nagyikám, ott bent a kórházban!), de sajnos törvényszerű.

Ottaviano nem ment el nyomtalanul: ott hagyta a maga emlékét, az élethez való hozzáállását Toninonak. Otthagyta az élni akarás, a szeretet és a szerelem üzenetét. Ennél többet nem lehet adni. Akkor is otthagyta ezt az örökséget, ha közben maga vigasztalhatatlan volt a nagymama halála után.

S ebben nagy ez a könyvecske. Nem zokogáskeltésből íródott, hanem életigenlésből. Nem cukiédibédi, hanem valóságszagú. Az alakok és a történetük: hús és vér szereplők valós története. Akik hibáznak, tévednek, akiket az érzelmeik vezetnek, s akik szeretnek és haragszanak. Egy mindennapi, kedves, hasznos történet. 
Le a kalappal!

P. S.: A címmel van egy kis baj: Ottaviano soha, könyvszerte nem szólíttatik vagy neveztetik nagyapónak, ő mindenhol nagypapa.

4,5/5

(2014)

ELSŐ OLVASÁS
Asterix-fanok, kövezzetek meg: a hispán kiscsákó figurája zseniális benne („Olé!”), akármennyire is akarna már egy marha nagy fülest adni neki az emberfia (s én dolgozom* gyermekvédelemben, nahát!), s drukkol neki, hogy egyszer felejtsen már el végleg levegőt venni, s azért hahahehe, hogy a végén Idefix, sőt még Obelix is átveszi a hisztijét, ez azért összességében valahogy olyan, nem is tudom, hiányérzésesen kiszámítható volt a történet. 

Bár a végén a római bige arénába leesett kendője Asterix kezében: telitalálat! „Jön már a bika / Fúj az orra lika.”

MÁSODIK OLVASÁS 2018-BAN
Á, dehogy, most az egyszer nem volt igazam, pedig ilyen még nem fordult elő életem praxisában, úgy jó az egész ahogy van! 

Már nem dolgozom a gyermekvédelemben: a kiscsákót ezért nyakon kellene töbször vágni!

5/5

(2014)

Az öt csillag nem rutinszerűen érkezett, ahogyan az az Asterix-füzetek esetében lenni szokott. Az Uderzo-Goscinny páros mindig hozza a formát, a poénokat, az élvezhető történetet, nem tudnak hibázni. Csakhogy ez az Asterx-történet poszt-Uderzo-–Goscinny. Ugyanis vajmi kevés közük van hozzá. Az előbbinek annyi, hogy előszót írt hozzá, az utóbbinak sajnos az égvilágon semmi. A füzetet Perri–Conrad páros jegyzi.

A rókabőrlehúzás gyanúja végett volt bennem előítélet. A feeling-remake ritkán jön be igazán. A fiam szerint (fan a javából) mind a rajzokon, mind a szövegen, mind a történeten érződik, hogy nem az eredeti ötletgazdáké a szerzőség. Amikor a kezembe vettem a füzetet, eldöntöttem, hogy iparkodom pártatlan lenni. Sikerült. Sőt, meggyőzettem. (Én nem vagyok fan, csak nagyon szeretem az Asterix-történeteket.)

Az új szerzőpáros előtt két út volt, ha már ilyen szentséggyalázásba fogtak. Vagy újragondolják az egészet, és teljesen a saját alapállásukból, stílusuk felől közelítik meg az új történetet, vagy ragaszkodnak a hagyományos, bevett, kialakult, megszokott szereplőkhöz. Az első út biztos bukta lett volna. Asterix és Obelix fogalom, nem változtatható. A második út, ami a szerzők előtt állt, hogy szolgai módon másolják az eredeti figurákat, és iparkodnak az eredeti szellemében fogant történetet kanyarítani. Ez utóbbit választották. (Vagy választatták velük.) Jól tették!

Bevallom, a rajzokon jómagam észre nem vettem volna, hogy rajzoló-csere történt. Gergő fiam azt mondja (grafikusnak tanult), hogy neki észrevehető volt a különbség. Két figura volt, ami talán picit gyanút keltett volna, de ebben sem vagyok biztos. Az egyik Amód, loch ness-i szörny: kicsit édibédi lett, ilyen figura nem volt eddig a füzetekben. A másik a főgonosz, MacAlahse karaktere. A rútság kihangsúlyozása sem volt eszköz az eddigi füzetekben. Ennek ellenére nem lóláb MacAlahse alakja.

A tartalom és a szövegek: Szerelmetesfeleségtársam nem értette, min röhögök annyira. Amikor a félkómában levő MacOlwad belekezdett a szokásos, ’60–’80-as évek beli slágerébe („Ah, ah, ah, Satying Alive”), kifeküdtem. Nagyon muris volt, hogy a drabális loch ness-i úgy viselkedik, mint valami idióta palotapincsi: amit eldobnak, visszahozza… Ötletes volt a piktek népe, a színeikkel (William Wallace forever), a jégbe fagyott piktbe beleszerelmesedő gall asszonyok tömkelege, a gall falut reménytelenül összeírni akaró, római népességnyilvántartó figurája… Szóval tetszett, na! Akkor is, ha ez, mármint a tetszés kicsit olyan árulásos az eredeti szerzőpáros ellen… :-)

5/5

(2014)

Érdekes egy viszonyban vagyok ezekkel a Sztrugackij-tesókkal. Voltaképpen nem volt még olyan könyvük, ami lenyűgözött, letaglózott, felszántott, felsózott volna, s amelytől hanyatt vágtam volna magamat, úgy, hogy azt a mindenit! De nem volt még olyan könyvük sem (csak az Egymilliárd évvel…), amit le tudtam volna tenni a vége előtt. Olyan sem volt, amii nem maradt volna bennem még nagyon sokáig.

Ezt a darabot is nagyon régen kezdtem, és mindig elsöpörte valami más. Mégsem volt szívem félbehagyottként kezelni. Aztán most elővettem, és a kezemben maradt. Nagyon.

Van ezeknek a coclista érában írt sci-fi-knek valami hihetetlen megkapó ereje. Talán a sorok között megbúvó tartalom miatt, talán nem tudom mi miatt. Voltaképpen az a csoda, hogy a Sztrugackijok könyveit egyáltalán kiadták, ha nyirbálva is, abban a rendszerben.

El kellene egyszer olvasnom sorrendben az egész Delelő Univerzumot!

3,5/5

(2014)