Harmadikos voltam alsóban, amikor Herbály Kopasz (ma Toma) kezében egy iskolai reggelinél megláttam: Kopasz egyik kezében kalács, a másikban könyv, s a padra tett kakaóból kortyolt néha. 

Szecskó Tamás rajzai fogtak meg, s hogy Kopasz milyen komoly, vasag könyvet olvas. Elkértem tőle, hogy belenézzek. Aztán elkértem tőle, hogy elolvassam. Tőlem Lóka (később Pipi, aki sajnos már nincsen közötünk) kérte el, tőle pedig már nem tudom, kicsoda. 
Semmit nem mondott Tolkien neve, a fantasy egyáltalán nem volt ismert szó, divat meg pláne nem.

De azonnal kedvenccé vált ez a meseregény. Mert annak olvastuk. S tudom, zúdulni fognak rám a kövek: nekem a Gyűrűk Ura már túl komolyan vette magát. Olvastam többször is, de nem lett olyan kedvenc, mint a A babó (soha nem szoktam meg miatta a hobbit nevet).

Mert A babó még meseregény volt, a műmesék minden szépségével, izgalmával és feloldásával.
(A Gyűrűk Ura-filmre ezért haragszom az orkok miatt: A babó-ban vannak manók meg törpök. A manók lettek később orkká, majd horror figurává a filmben. Nekem Tolkien meséi tündéresék, nem horror-fantasyk. Biztos velem van a baj. Meg azzal, hogy Tolkien-t én előszőr Szecskó Tamás rajzaival olvastam. S azok, amikor izgulni kell, még akkor is kedvesek.)

5/5

(2013)

Szeretem Sarlós Endre rajzait, festményeit. Amikor anno-anno a Füles-ben megjelentek a képregényei, nem ő volt a kedvenc rajzolóm, Korcsmáros, Zorád, Dargay beelőzték, de aztán idővel rákaptam az ő kifejezésformájának az ízére.

Gyönyörű ez a kötet! Rukkolán csaptam le rá. Autókáztam érte kicsit, de megérte, nagyon megérte! 

Mert nem csupán és bátran mondom, nem elsősorban képregény, hanem bárkinek való, szórakoztatva oktató, nemzeti önismeretre egyáltalán nem szájbarágósan oktató kiadvány, minőségi nyomdai munkával, kötéssel és mondom, elsősorban tartalommal. 

Sarlós, ahogyan az a könyvben megjelent lektori véleményből is kitűnik, részletesen utánanézett mind a szereplőknek, mind a történelmi eseményeknek, mind a hadászati történéseknek. Nincs a szereplői között egyetlen kitalált figura sem, s nincs olyan esemény, ami az ő kútfejéből pattant volna ki. De nincs fegyver sem, ami ne lenne korhű! 

S közben nem válik sem didaktikussá, sem patetikussá. Mestermunka.

Kedvcsinálónak egy „nevenincs” történelmi személyiség véleménye a könyvben leírt, megrajzolt eseményekről, csak, hogy értsük, miről is van szó: 

„Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt. meg. Itt dőlt el, hogy a kereszt uralkodik Európában, vagy az oszmán félhold. (Richelieu bíboros)”

S Európa háláját ezért már ismerjük… Ahogyan előtte, az 1200-as évek közepéről, illetve ’56-ból is.

A könyvvel egyetlen problémám van: most kénytelen vagyok ennek-annak utánanézni, mert kíváncsivá tett, és rámutatott a történelmi hiányosságaimra. Például: hogyan lehet, hogy egy heroikus, de elvesztett küzdelem mentette meg a kereszténységnek Európát?

5/5

(2013)

No, most akkor vajon hogyan értékeljem? Mert 

• ad 1.: bár vékonka könyvecske (szerelmetesfeleségtársam csak könyvjelzőnek hívja, olyan kis 107 oldalas), nem haladtam vele túl gyorsan, több nap kellett hozzá, 
• ad 2.: nem azért, mintha baj lenne vele, mert nincs, de egyáltalán nincsen, 
• ad 3.: hanem azért vagyok bajban, mert miközben egyáltalán semmi, de semmi köze nincsen hozzá, mégis Maupassant Gömböc-e járt a fejemben, pedig az azonosság végső soron kimerül a különféle társadalmi státuszok összezárásából, és az egy közös problémás figura kipécézéséből, 
• ad 4.: meg egy kicsit a mesélés stílusából is, de mondom, nincs plágium-érzet, csak nagyonjóirodalom-gyanú.

S hogy egy 1970-ben, Erdélyben megjelent könyv misztikus legyen, de úgy, hogy messzire elkerülje egy szimpla kísértethistória gyanúját is, és 107 oldalba bele tudja tenni a gyomorrontás legkisebb csikarása nélkül az egzisztencia legnagyobb kérdéseit, hát az hihetetlenül nem semmi! Mert a gyógyhelyen összegyűlt társaság tagjainak életmozaikjain villanásaiból feltoluló kérdésekre magamnak is választ kellett adnom. Legfőképpen, hogy lelőttem volna-e az őzet a nagykutyáknak, s hogy vannak-e földönkívüliek által befogott tengeralattjárók a Sargasso-tenger mélyén? 

Miközben a könyvecske nem sci-fi (jaj, nagyon nem), nem egzisztencialista szenvedés (hála az Égnek), hanem egy nagyon jól megírt kisregény, az erkölcsi döntésekről, tértől, időtől és politikától függetlenül.

De vajon létezik-e, s ha igen, kivel beszélget legközelebb a Barát? 
Mondanom sem kell, a könyv nem thriller, és végképp nem horror, semmi köze ezekhez!

Jó olvasást mindenkinek! Nekem is, mert én pedig keresek még Fodor Sándor könyveket!

4,5/5

(2013)

Méhes Györgyöt egészen alsós gyerekkoromban fedeztem fel magamnak, a Szikra Ferkó-val, ami máig a meseregény Csimboraszója a szótáramban. Aztán jöttek Méhes ifjúsági művei a családjáról (?): a Tatárok a tengeren, a Kilenc vesszőparipa, a Leleplezem a családomat, és a Micsoda társaság! Olyan nagyokat röhögtünk rajtuk Endrével (aki lett aztán Lójka, majd sokak számára ma csak Pipi), hogy csak na! 
Azt, hogy Méhes írt drámákat és felnőtt könyveket is, akkoriban nem tudtam, fogalmam sem volt róla. Erre csak később döbbentem rá.

Orbán János Dénes könyve egy Méhes-monográfia. Saját bevallása szerint úgy csöppent a megíírásába, ahogyan Pilátus a credoba, addig szinte nem is olvasott Méhest. Majd a feladat hatására az életmű háromnegyedet. (Nem írja, hogy melyik negyedet nem.) Értékelése elfogult, szerethető, bólogatni lehet rá. Úgy fest, ő is megszerette a szerzőt és írásait, s busong a méltatlan elfeledés ellen, amit szerinte esztétikai, irodalomkritikai okokkal nem annyira, sokkal inkább félreértéssel és előítéletekkel lehet indokolni. 

Rámutat Méhes írói tehetségére, komikus kedvére, de kiemeli a bátorságát is: tollával komolyan harcolt harcolt a nyolcvanas évek vége előtti rezsim ellen, és korát megelőzve, Huxley-val és Orwellel, avagy, hogy magyar példa is legyen, Szathmári Sánodrral egy időben írt egy komoly, méltatlanul feledett rendszerkritikus regényt, a Győzelmes Gábriel-t. Amiről manapség szintén nem hallani. 
Pedig…

4/5

(2013)

Szerelmetesfeleségtársam most olvasta el a könyvet, és kérdezte, hogy nekem mi volt róla a véleményem. Mondok neki: megnézem, mit is írtam anno a Moly-on! Megnéztem: hát semmit. Most (2013-ban) pótlom.

Tudomásom szerint Orwell könyvének első magyar kiadását olvastam, valamikor a rendszerváltás környékén, huszonévesen.. Veszettül tetszett, Másképpen, mint az 1984, de legalább annyira. Amaz vérkomoly, sikítós könyv (sikítás: hogy ilyen megtörténhet, megtörténhetett, és a bibliai próféciák szerint meg is fog történni), emez pedig karikatúra jellege miatt, meg a szimbolizmusa miatt. Mert, ugye, állatok veszik át a hatalmat. És nem? És milyen állatok? No, milyenek? Hát persze, disznó elvtársak! Emlékszem milyen jókat nyerítettem olvasás közben, s persze sziszegtem is, a reflexek miatt, hogy nem hallatszik-e ki nyilvános helyen, amit olvasok? 

Négy láb jó két láb rossz!
Mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek!

Micsoda örök mondatok! 
Micsoda parafrázis! 

Örök kedvenc marad. Körülbelül másfél éve meghallgattam hangoskönyvben is, Rudolf Péter előadásában. Nem veszített semmit semmilyen értékéből.

5/5

(2013)

Véletlenül találkoztam a kötettel. Szerelmetesfeleségtársam ragadta magához a könyvtárban, én meg csak úgy levettem a polcáról, hogy „vajonmiezez?”. Aztán nem tudtam letenni. 

Tegnap többször elolvastam. 

Nem mondom, hogy teljesen egységes, egy színvonalú minden oldala, mert nem az. Voltak olyan versek, ahogy lefagyott a rendszerem a döbbenettől, olyan hatása volt, volt ahol önvizsgálatra késztetett, volt, ahol elismertem, hogy jó kis szójáték, s volt, ahol csak lapoztam, ideiskellettvalami. De tény, hogy több olyan vers van benne, ami már filozófia, ami visz valahová, ami kötelezőn gondolkodtat. 

S a kötetecske bekerült az agyamban a jobbátevőkönyvek-polcra.

4,5/5

(2013)

Bajban vagyok az Endymion-nal. Mert egyfelől nem tudtam letenni, folyton olvasnom kellett, és magamhoz, a rendelkezésemre álló időhöz, valamint a vastagságához képest gyorsan kivégeztem. Pörög a cselekmény, passzentosan integrálódik az előző két kötethez, nem volt vérverejték és izzadságszag, s a végén még a szadista Shirke is szinte szerethető figurává vált, M. Bettik, Endymion és Aenea pedig egyértelműen hőstelen, szerethető hőssé. Arról nem beszélve, hogy de Soya kapitány pap pedig átsferi-i magasságokba emelkedik a kötet végére, miközben közben sem válik ellenszenvessé. Annak ellenére nem, hogy végigűzi a Galaktikán a hőstelen hősöket egy dogmatikus, egyre nyilvánvalóbban faust-i alkut kötő, gigantikus vallás nevében.

A vallás. Egy darabig meggyőződésem volt, hogy Simmons alapjában katolikus. Ha az is, kiugrott. Mert a kötet elején gyakorlatilag a Pax az, ami a Bukás után felemeli a Háló területén levő bolygókat, és újra birodalommá teszi őket, ha homlokegyenest más vezetés alatt is. S ez a hatalom vallásos hatalom, Vatikánnal, Svájci Gárdával, pápával (mekkora poén, hogy az élősködő-feltámadást biztosító keresztség miatt ugyanaz a Gyula pápa több sorszámmal szerepel! :-D ), Inkvizícióval, miegymással. Nem eldöntendő, hogy a vallás voltaképpen pozitív vagy negatív dolog. Endymion nem vallásos, Aenea pedig pláne nem.

A történet pörög, siklik, száguld, izgalmas, letehetetlen. Space road movie. Egy kicsit ez is volt vele a bajom. Nem szerettem soha a road movie-kat se filmen, se könyvben. Az ide-oda pattogás egy idő után öncélúnak tűnt, különösen egy sci-fi könyvben: mintha nem a cselekmény menne előre, hanem csak teljenek az oldalak, fantázia van, papír van…. Mindenhol történt, persze, valami izgalmas, de a jégbolygónál mégis majdnem feladtam. Csillagok háborúja a'la Simmons: izgalmas, látványos, de kizárólag önmagáról szól. Luke-Endymion, Solo-Bettikkel mentik Lea-Aenea hercegnőt, s a csatába, a finisben bekapcsolódik Csubakka-Shrike is. Á! 
Szerencsére tovább olvastam, és bár volt dramaturgia problémám (a fenetuggyakiküldte Nemes felbukkanása határozottan dobott a történeten, akkor is, ha nekem már kicsit túl szuper is volt képességileg. Személyében új, titokzatos, hatalmas szereplő bukkant fel (majdnem azt mondtam, a vásznon). Ámde persze a kérdés felmerül, hol a csudában volt eddig? Ha Aenea ennyire fontos, miért nem küszkörészett már sokkal-sokkal előbb is? Pláne ilyen képességekkel? De, ahogyan Virág elvtárs mondta: spongyát rá, ez legyen a legkevesebb!

A kötet befejezése túlontúl arra hegyeződik, hol maradjonvelünkareklámutánmegjelenünk. Ráadásul volt jelentős 2001 űrodüsszeia és Majmok bolygója érzésem is. Mindkettőnek a végére gondolok: bolyongunk, keressük az otthonunkat, és kiderül, hogy jé, eddig ott küzdöttünk! A döbi, hogy nem zavart a deja vu. Az első két kötetért még ez is megbocsátható!

Ami viszont komoly hiányérzet volt, az éppen az első két kötet szellemisége, gondolatisága. Mert mindennel együtt, be kell látnom, az Endymion nem több, mint két fantasztikus (a szó teljesítmény-értelmében) könyv hihetetlenül olvasmányos, izgalmas kalandregény folytatása.

Amit nem mellesleg be majd szereznem!

4/5

(2013)

Nem tudom mennyire dobják fel a kötetet Gugi Sándor illusztrációi, de hogy egyenértékűek a történettel, az bizonyos. Persze már annak is van egy sajátos bája, hogy a könyv ’57-es kiadását olvastam.

A könyv egyértelműen kamaszköny, s nem is akar más lenni. Egy nyár története, hat fiú, két lány, finoman érzékeltetett szerelem, kamaszos meggondolatlanság, bátorság, ostobaság, s ami fő, mindezek mögött udvariasság viselkedésben és szavakban egyaránt.

Nem mondom, hogy Pál utcai fiúk, nem mondom, hogy Kincskereső, de mondom, hogy Ágasvári csata és Tatárok a tengeren. S ebben semmiféle alá-fölérendeltség nincsen, csak műfaji megkülönböztetés.

S persze a lényeg: nagyon jókat röhögtem mindvégig, miközben olvastam.

5/5

(2013)

Ez egy hat az egyben könyv, ugyebár. De mert megérdemli, nagyon-nagyon megérdemli, nem egyben, hanem regényenként szólok Gion Nándor pompás prózájáról néhány szót.  

ENGEM NEM ÚGY HÍVNAK 

Gion az Gion. Vagy: Gion az Gion! Inkább így. 
Miközben nagyon is zárt térben és időben vagyunk, fogalmunk sincsen, hol van ez a tér és ez az idő. De nem is hiányzik, mert voltaképpen bárhol lehet, most nem erről szól a történet.

Miközben nagyon is meghatározott jellemekről van szó, voltaképpen olyan az ábrázolás, mintha impresszionista festményt nézegetnénk: messziről minden egyben van, közelről ezer kérdés tolul fel.

Minden oldalon történik valami, mégis, voltaképpen semmi sem történik, a főszereplők mégis jutnak valahonnan valahová, miközben minden marad a régiben.

Véges-végig drukkol az ember, aki én vagyok a „kis taknyosnak” és a Reá-nak (akiről persze szintén semmit alig tudunk meg valamit az életkorán, a sárga trikóján és a szép lelkén, és az őt körülvevő sivárságon kívül), hogy sikerüljön a tervük, hogy menjenek, túl mindenen irracionalitáson, túl minden lehetetlenségen, túl mindenen, menjenek… S a drukkolás közben inkább nem gondolok bele, hogy mi van, ha tényleg sikerül nekik.

S mégis, a végén gombóc nőtt a torkomban (a fenébe, öregszem vagy mi, hogy érzelmes lettem?), hogy jaj, jaj, mi történt, ne tedd, Péter, akit nem úgy hívnak, ne tedd, és jaj, jaj, a hajó, és mégis, voltaképpen így jó minden, miközben így lesz szürkévé a világ, de vajon a színesség mennyire tartható fenn évekig, élhető-e, ha az élet egy szakadatlan road movie? S közben ezer jaj, hogy a hajó…!

Gion ismét (bár ez egy korai műve) olyat írt, ami valahol elmondhatatlan. mert ismét nem a történet, ösmét nem a stílus, és közben ismét mind a kettő adja ki a koherens csodát, amit ezzel a mindennapi történettel elmond. S Gion kell, hogy ne értékeljen, ne mondjon ítélet, hogy ilyen finoman ránk bízza, döntsünk mi. Logikus a kifejlet vagy megalkuvás? Valóban boldog lenne az ember, ha megkapná, amire vágyik, amit nagyon szeretne? Vagy csak innen tűnik eszményinek, s ha ott lennék, akkor azok az apró, pici ilyenolyanságok, ezmegazok ugyanúgy alább szállítanák az eszményi boldogságát, ahogyan a ma harmóniáját is rontják?

Csak a rohadt konzervdoboz, az… 

POSTARABLÓK 

Hm. Minden oldalát élveztem, pörgős, szellemes. Börleszk az egész, vigyorgós, nevetős, röhögős, s néha ijedős (Zavarkó Pepi figurája erőteljes szinkronitást mutat Indián Joe-val, brrr!). Bár nekem alapvetően nem Gion, miközben stílusában az. De azt a finomságot, ami a többi könyvét jellemzi, mégis hiányoltam. Olyan volt az egész valahogy, mint egy Jiři Menzel-film. 

A KÁRÓKATONÁK MÉG NEM JÖTTEK VISSZA 

(A 2012. augusztusi értékelésem.) 
Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben Szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe. Nem bántam meg.

Olvasás közben végig gondolkodtam rajta, hogy ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott olvasás közben. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé, de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép volt! 

SORTŰZ EGY FEKETE BIVALYÉRT

A filmet láttam már. Nem fogott meg igazán. Voltak benne emlékezetes percek, de úgy összességében nem volt rám igazán nagy hatással. Pedig alapvetőn szóról-szóra hozza a könyv történéseit. 

Így, a könyvet olvasva már tudom, hogy valószínűleg a gyerekszereplők karaktereivel volt baj. Fel nem tudnám
idézne Burai J. alakját, aki pedig a könyvben az események fő motorja, anélkül, hogy a dolgok miatta történnének. 
A „Sortűz”, miközben minden oldalon történik valami, jóformán történet nélküli könyv. Az a bizonyos fekete bivaly is igen későn kerül elő, igaz, amikor előkerül, az a jelenet mindent tarol. De amíg nincsenek bivalyok, szinte csak találgatunk, miről is szól a könyv . 

Azzal együtt, hogy a zseniális első mondat voltaképpen elmond nagyon sok mindent, és felébreszti, sőt voltaképpen fent is tartja az érdeklődést, miközben a mozaikokból összeáll annak a szomorú, „bitang nyárnak és ősznek” a történetét. 

ANGYALI VÍGASSÁG 

Egy halvány gyenge, indokolatlan, lezáratlan és motiválatlan kerettörténetre felfűzött letehetetlen novellasor, amit a főszereplők személye köt össze. Az egésznek az összekötő mondanivalóját, kapcsát azonban nem leltem meg. Csodálatosan szépek a novellák, de a kohézió hiánya miatt komoly hiányérzetem van.  

ZONGORA A FEHÉR KASTÉLYBÓL 

Egy másik háború keretébe ágyazott visszaemlékezés. A kerettörténetben Gion, vagy legalábbis az ő személyével nagyon könnyen azonosítható szerkesztő talál a szerkesztőség fotósának munkái között egy fotót, amin egykori faluja három asszonyát a Torontál nővéreket véli felismerni. S a könyv voltaképpen a nővérek megalázó sorsának, az erőszak, a különbözőségből fakadó gyűlölet és a szeretet erejének bemutatása. Különböző nációk szenvedése a történelem sodrában, és a mikroföldrajzi kieegyezések, amik balzsam a szívre. A szerelmes fiúk (micsoda ötlet, elhatározzák, hogy szerelemesek lesznek a náluk tíz évvel idősebb nővérekbe, testvériesen „elosztják” őket maguk között, és megállapítják, hogy az előzőleg kiszemelt, kortársaik közül választott szerelmeik még várhatnak. 

De a könyv felnőttjeinek a világa is, furcsa szó ide, de szép. Mintha a sorsüldözött nővérek, miközben kihívják maguk ellen a puszta létezésükkel a sorsot, megszépítenék a környezetüket, jobbá lennének körülöttük az emberek. 

S a sok szépség mögött vastagon ott van a politika, a történelem. A nővéreket egyedül a németek nem bántották, de a koncentrációs táborokból fogatlanul visszajött zsidó asszony a bizonyíték, hogy nem voltak mindenkivel udvariasak. De a faluba visszaszökő németet, aki az apja sírját jött megnézni, aki meghalt, miközben ő a háborúban volt, mégis megsegíti, mégsem adja fel a senki által nem szeretett bőrkabátosoknak. A felszabadító orosz csapatok végigrabolták a falut és az asszonyok tisztességét, de Dimitrij, az itt ragadt orosz az egyik legsegítőkészebb ember a faluban. 

S ahogy telnek-múlnak az évek, a Torontál nővérek sorsa egyre ismétli magát: nekik mindig költözni kell valamiért: az új háborúban is menniük kell, nincs megnyugvás; leégett a házuk, és benne égett a szépséget szimbolizáló zongora is. Vajon tényleg nincs már semmi lehetőségük az ősz hajú nővéreknek?

4.5/5

(2013)

Korrekt. Rövid. Tömör. Kicsit lendülettelen, stílustalan. De a célját, feladatát betölti: bemutatja Gary Moore-t a világ egyik legjobb, sajnos azóta elhunyt gitárosát. Mementónak, felszínes bemutatásnak jó. 
A legfőbb hiányossága, hogy nem csinál kedvet, nem kelti fel igazán a kíváncsiságot a gitáros zenéje iránt. Pedig talán ez lenne egy monográfia legfontosabb célja.

A rockzenei monográfiák etalonja a továbbiakban is Vasváry-Tóth Tibor Yes – A Rockzene Rendszere című könyve. Úgy fest, felülírhatatlan.

3/5

(2013)