Az van a könyv hátulján, a borító alatt, hogy „Nem lehet letenni!”. Le lehet.

Csak újra és újra fel kell venni, és olvasni kell tovább!

Lehet polemizálni az írónő rasszizmusáról. Csak nem érdemes. Nem rasszista lett az évek során, hanem realista. 
Ostobaság a rasszizmus emlegetése, ha körülbelül. húsz évig két nem cseh gyereket nevelt, és még ennyi idő után is vágyakozik utánuk, elsírja magát ő is, meg a férje, amikor a kisebbiket, más megoldás nem lévén, intézetbe kell adniuk.

Természetesen nem tudom, mi mindent tettek meg a két gyerekért. A könyvből az jön le, hogy a végsőkig elmentek értük, szerintem még azon is túl.

A napokban kérdezte meg a tizennyolc éves fiam, hogy milyen esetben tagadnám őt ki. Gondolkodtam a kérdésen. Majd azt válaszoltam, hogy olyan esetekben, ha olyan életmódot folytatna, ami a család rovására megy, ha pl. elkezdene veszettül inni, ha kiszállna teljesen a rendszerből és ellene munkálkodna. Tényleg megtenném. Jöhetnek a kövek!

Amit a szerző és a férje nevelőszülőként átéltek, s hogy mindezek után még kitartottak, csak becsülni tudom. A cseh hivatásos liberálisok ugyanúgy működnek, mint itt, Magyarországon: a tapasztalati fenntartásokat és a statisztikákat a rasszizmusnak tudják be.

A regény, memoár, mifene élvezetes, letehetetlen, önironikus, szomorú, mulatságos. Őszinte. S ha van is tanulsága, mert azért van, igenli az életet és a szeretetet. Csak realistává is tesz: nem lehet, nem szabad felelősséget vállalni olyan ember helyett, aki felnőtt lévén ezt önmagáért nem hajlandó megtenni!

4,5/5

(2011)

Nem szerettem az Európa Kiadót, amikor fénykorukban, vagyis a ’80-as évekbenaktívak voltak. Semmi elvi, zenei konkrét oka nem volt, egyszerűen nem került hozzám közel, amit csináltak. Nem volt rokonszenves Menyhárt Jenő sem. Egyszerűen nem fogott meg egyik sem, sem a zenekar, sem Menyhárt, mint jelenség. Konkrétan az egész alternatív zenei élet és köztem mindig volt egy-két lépés távolság. Van ilyen.

Pontosan nem is tudom, miért vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet. S igazából csak az EK-t szorosan érintő részeket akartam elolvasni. Aztán mégis érdekelni kezdett az egész. Egyre érdekesebbnek, rokonszenvesebbnek találtam MJ-t. Nem fejre, hanem gondolatilag, emberileg. S volt egy csomó olyan kifejtése, ami így-úgy aha-élmény volt, ráadásul nagyon élvezetesen mesél. Néha meg a röhögéstől is szakadni lehet rajta. 

Nagyon nem bántam meg a ráfordított időt. S elővettem néhány EK-zenét. Hátha harminc év késéssel…

4/5

Engem ekkor már egy ideje nagyon foglalkoztatott problematikája. A négy kínai fejet, Michaelt, Davidet, Huit és Csangot nézve nap mint nap munka közben rájöttem, hogy ők nem úgy dolgoznak és érik el ezeket a nagyszerű eredményeket, hogy közben iszonyatos erőfeszítéseket próbálnak tenni és megkísérelnek minél többet kipréselni magukból, hanem úgy, hogy kincsnek tekintik és rendkívül nagy becsben tartják a saját meglévő energiákat és nem engedik elfolyni azokat. Egyszerűen abból rendkívül okosan, elmélyülten és precízen, amijük van Ezt a magam számára úgy fordítottam le, hogy nem akarok többé olyan történetekkel együtt élni, amelyekhez sosem lehet igazán felnőni, mivel azok az örök próbálkozás és félúton levés állapotához vezetnek. Úgy gondoltam ezen a ponton, hogy nekem nem még több erőfeszítésre és stimulációra van szükségem, hanem éppen ellenkezőleg: elérkezett az idő, hogy egy csomó mindentől meg és letisztuljanak körülöttem a dolgok. Tulajdonképpen azt az állapotot kerestem, amikor az ember tudása és tevékenységei magától értetődőkké válnak. Van az a közkeletű mondás, hogy n megvan a maga keresztje. Engem az kezdett el érdekelni, hogy mi van akkor, ha valaki leteszi az övét, otthagyja, és nem cipeli tovább. Én nem voltam soha vallásos, úgyhogy most erről nem spirituális értelemben beszélek, hanem kizárólag kulturális, illetve szellemi szempontból, ahogy ez engem mindig is érintett. A nagy erőfeszítés helyett elkezdett a megfelelő vagy optimális erőfeszítés gondolata foglalkoztatni, valamint az, hogy mi van akkor, nem folyton többet akar, hanem valóban él azzal, amije van. Évekkel később egy ideig jógáztam és annak kapcsán sikerült fizikai értelemben is közvetlen tapasztalatokat szereznem arról, milyen az, amikor az ember megtalálja, megérti és bölcsen felhasználja a benne levő energiákat. (360.)

New Yorkban értelemszerűen senki sem kuncogott, amikor megkérdezték tőlem, hogy mivel is foglalkozom, így hát harmincöt évesen el kellett kezdenem megtanulni, hogyan kell egy ötperces alapvető beszélgetést lefolytatnom magamról. Nem ment könnyen. Úgy tűnt, hogy általában azok, akikkel beszélgettem, nem találtak különösebben érdekes fejnek és a legtöbb esetben igyekeztek minél gyorsabban megszabadulni tőlem. Korábban ennek inkább a fordítottja szokott megesni velem. Olyan voltam, mint egy ember, aki sokáig jómódban élt, aztán egyik napról a másikra elvesztette minden vagyonát és elölről kellett kezdenie az egészet. Ez egy nagyon nehéz, ugyanakkor nagyon jó tapasztalat, mivel megtanítja az embert arra, hogy ne vegye készpénznek a dolgokat és arra, hogy onnantól fogva jobban megértse és megbecsülje azt, amije van. 
ZENÉLTÉL? 
Shari és a családja megpróbáltak engem segíteni abban, hogy kapcsolatba kerüljek New York-i zenészekkel. Shari nővére összehozott engem egy barátjával, James McBride-dal, aki fele részben afrikai-amerikai, fele részben pedig zsidó származású szaxofonos volt, aki könyveket is írt. Jamesszel elmentünk egy alkalommal ebédelni és közben ő kifaggatott engem arról, mit csináltam korábban Magyarországon. Én a magam módján elmeséltem neki a dolgokat, ő pedig a beszélgetés végén a következő konklúziót vonta le: „Ember, ahogy te viselkedsz, az itt nem fog működni. Ez New York City. Itt nem lehet szerénynek lenni." Valamennyire értettem, mire gondol, mivel sokszor találkoztam ott azzal a jelenséggel, beleértve a házibulikon és a baráti jellegű vacsorákon is, hogy az emberek folyamatosan promotálják magukat, illetve a különböző tevékenységeiket, valahogy fel akarják hívni magukra a figyelmet és állandóan próbálnak agresszívan előrébb jutni abban, amit csinálnak. Nekem ez a legtöbb esetben visszataszítónak tűnt és semmi kedvem nem volt benne részt venni, még akkor sem, ha erre különben, úgymond, majd ráfázok. Úgy gondoltam, ha netán úgy érnék el valamiféle sikereket, hogy közben nyomulok, akkor utána nem tudnám, hogy azért vagyok-e sikeres, mert valami érdekeset csináltam vagy pedig azért, mert jól nyomultam. Onnantól kezdve aztán fogalmam se lenne többé, hogy mikor kell énekelni és mikor nyomulni és valószínűleg a biztonság kedvéért folyton egyszerre próbálnám csinálni mind a kettőt. Ennek pedig már számtalan példáját és változatát láttam, úgyhogy én egyáltalán nem szerettem volna ilyen helyzetbe hozni magamat. „Ha nem fog működni, hát nem fog működni" – mondtam Jamesnek, aki erre lemondóan csóválta a fejét, majd intett a pincérnek, hogy hozza a számlát. 
Az azért mindenképpen hozzátartozik a történethez, hogy New York az európai városokhoz képest olyan hely, ahol nagyon el lehet tűnni, és az emberek bizonyos szempontból rá vannak kényszerítve arra, hogy valahogy magukra irányítsák mások figyelmét. Egyszerűen muszáj ott valamit akarni és abban valamennyire ambiciózusnak lenni, mert a dolgok nem nagyon fognak maguktól házhoz jönni. Én ekkoriban inkább csak úgy szemlélődtem. Nem akartam ajtóstól rontani a házba és mindenáron megpróbálni csinálni valamit, még mielőtt jobban megérteném, hogy hol vagyok és ott miről és hogyan van szó. New York nagyon finom és szofisztikált helynek tűnt a számomra, ahol, úgy gondoltam, könnyen lehet egészen kis pontatlanságokkal is nagyon nagyokat tévedni. (256-257.)

Miután Shari Nairobiban befejezte üzleti tárgyalásait, levonatoztunk Mombasába, ami egy kikötőváros az Indiai-óceán partján. Egy kicsit körül akartunk ott nézni és azt terveztük, hogy eltöltünk néhány napot a tengernél. Estefelé érkeztünk meg, már jó késő lett, mire valahogy találtunk egy üdülőtelepet, ahol faházakat lehetett bérelni az óceán partján. Ki is vettünk egyet, úgy húsz méterre a víztől. Kacérkodtam a gondolattal, hogy még akkor éjszaka úszom egyet, de eléggé fáradt voltam, így aztán végül úgy döntöttem, reggelre hagyom a dolgot. Amikor ébredés után széles mosollyal az arcomon, egy szál fecskében kiléptem a faházból, legnagyobb megdöbbenésemre az óceánt nem láttam sehol. Amerre néztem, mindenfelé szárazföld volt. „Nem hiszem el! Eltűnt a kibaszott óceán!” – kiáltottam Sharinek, aki még mindig a faházban készülődött. „Biztos a másik irányban van, mint amerre nézel" – kiabálta vissza gúnyosan. „Nézek én minden irányba, de nincs sehol" – ordítottam. „Az a baj az óceánokkal, hogy nem könnyű a partjukon állva megtalálni őket, de amíg engem látsz, ne félj, máris jövök és segítek neked" – élcelődött Shari, amikor azonban előjött a faházból, egyből a torkára forrt a szó, mivel látta, hogy az óceán valóban nincs sehol. „Mi történt? Az este még itt volt" – mondta meghökkenve. „Szerintem faggassuk ki a recepcióst”- indítványoztat Annyit azért persze mi is sejtettünk, hogy ennek az apályhoz k legyen valami köze, ilyet azonban, hogy egy óceán teljesen eltűnik, még egyikünk sem látott. A recepciós vigyorogva hallgatta végig a problémánkat, mondta, ne aggódjunk, délutánra visszajön majd a víz. Ezen a részen olyan sekély a tenger, hogy ilyenkor délelőtt visszahúzódik a látóhatáron kívülre. Akkor jó, bólogattunk. 
Elmentünk sétálni egyet a mederben. Tele volt mindenféle élőlényekkel és hirtelen ott volt a szemem előtt, amit addig csak könyvekben olvastam a szárazföldi élet kialakulásának kezdeteiről, nevezetesen hogy egyes állatok és növények apálykor a parton maradtak és fokozatosan elkezdtek akklimatizálódni a szárazföldi körülményekhez. Gyakorlatilag ott rotyogott előttünk a kétéltűek bölcsődéje. Azokat a csigákat meg kagylókat ott a mederben valamiféle távoli őseimnek éreztem, akik tulajdonképpen teljesen hasonló problémákkal küszködtek, mint én, például nem tudták, hová lett az óceán, csak erre sokkal kevésbé dramatikusan reagált, Amikor dagálykor visszatért a víz, az óceánról kiderült, hogy oly errefelé, mint egy langyos ősleves. Teljesen ismerősnek tűnt az érzés, amikor belementem, mintha már úszkáltam volna benne valami mikor régen. Lehet, hogy ezek egy hal ősöm rám hagyományoz emlékei voltak, még azokból az időkből, mielőtt néhány kalandvágyó leszármazottja kíváncsi körutakra merészkedett volna ki a szárazföldre, az is lehet azonban, hogy mindez anyám méhéből v nagyon ismerős. Akárhogy is, egy nagyon jót fürödtem. (279-280.)

(Dönci kiszállása az EK-ból) 
Az első próbán elkezdtünk dolgozni az egyik ötletemen, melynek a szövegére nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy úgy kezdődött: „Nincs többé Beethoven, nincs többé Jézus", és arról szólt, hogy a pop és a rock and roll mindent elpusztít és eltöröl. Ebből később különben sosem lett szám. Elkezdtünk dolgozni rajta, gyúrtuk vagy három órán keresztül, amikor egyszer csak Dönci a zenélés közepén megállt, abbahagyta a játékot, levette a nyakából a gitárját és elkezdte összecsomagolni. „Mi van, Dönci?" – kérdeztük. „Sajnálom, én ezt nem tudom csinálni, kilépek a zenekarból. Megpróbáltam, de nem megy, ne haragudjatok…" – mondta. „Mi van, mi a baj?" – faggattuk. „Most elmegyek" – közölte, és elment. Nem tudtuk mire vélni az esetet, ilyesmi korábban sohasem fordult elő. Berekesztettük a próbát, mondtam a fejeknek, hogy másnap majd beszélek Döncivel és majd felhívok mindenkit, hogy mikor próbálunk legközelebb. Így is lett, másnap felkerestem Döncit, aki elmondta, hogy vele időközben az történt, hogy kapcsolatba került a Szentlélekkel, betöltekezett vele, és bar ő nagyon szereti az Európa Kiadót és minket személy szerint is, valamint tudja, hogy nagyon sokat köszönhet nekünk, a próbán azonban mégis világossá vált számára, hogy többé nem képes ebben a zenekarban játszani, és hogy ilyen szövegeket, mint például amit ma ott próbáltunk, nem tud többé felvállalni. Láttam, hogy nem viccel. A következő néhány órában megpróbáltam őt jobb belátásra bírni. de hajthatatlan maradt. Tudomásul kellett venni, hogy Dönci kilépett az Európa Kiadóból és a Hit Gyülekezet tagja lett. 
[…] 
Dönci kilépése hatalmas veszteségnek tűnt. Emlékszem, nagyon le voltam törve. Az ő gitárjátéka, energiái és személyisége ekkorra már teljesen összenőtt az Európa Kiadóval, neki pedig gyakorlatilag ez volt az élete. Nehéz volt nélküle elképzelni a dolgot és őt is a dolog nélkül. Azt gondoltam, hogy mindezzel Dönci nagyon kiszúr magával is meg a zenekarral is. Önsorsrontásnak láttam ezt a részéről, aminek majd mi is meg kell igyuk a levét. Ami pedig a dolog spirituális vonatkozásait illeti, azt meg egyszerűen nem vettem komolyan. Én ugyanis valamiért soha nem kevertem össze a spiritualitást a teológiai alapokon történő megnyilvánulásokkal, Azt gondoltam, abban az esetben, ha van olyan, hogy Szentlélek és azzal valaki netán találkozna, akkor annak olyan iszonyatos és emberfölötti erővel kellene sugároznia abból az emberből, hogy nem tudnánk öten három órán át zenélni az illetővel úgy, hogy a leghalványabb gyanú sem merül fel egyikünkben sem a dolgot illetően. Ha pedig minderről úgy kell értesülnünk, hogy valaki váratlanul bejelenti: hé, srácok, be vagyok töltekezve a Szentlélekkel, akkor azt gondlom, az illető vagy egy illúzió áldozata, vagy pedig az egész dolog egyáltalán nem számít. Csak annyit lehet rá ugyanis válaszolni, hogy nahát, fel sem tűnt volna, ha nem mondod.

Egy emberen általában meglátszanak azok a dolgok, amik történnek vele. Látható például, ha valaki szerelmes, boldog, boldogtalan, ha influenzás vagy mondjuk éppen be van rúgva. Ezek pedig eléggé kis történéseknek tekinthetők egy olyan horderejű eseményhez képest, mint amilyen például a Szentlélekkel való betöltekezés kellene hogy legyen. Én a magam részéről spirituális kérdésekben másokkal kapcsolatban mindig is arra hagyatkoztam, amit éreztem rajtuk, nem pedig azokra a teológiai fejtegetésekre, amelyekkel lelki beavatottságuk mértékét és helyességét bizonygatták. A tapasztalatom ugyanis ezzel kapcsolatban az életem során az volt, hogy ilyenkor általában véve nagyon nagy szavakat hall az ember, aztán utána többnyire hiába vár arra a kisugárzásra, szétáradó szellemre és azokra a nagy formátumú tettekre, amelyek valóban fel is nőnek ezekhez a szavakhoz.

Ami pedig Döncit illeti, őt mindnyájan nagyon szerettük és nagyon sajnáltuk, hogy elmegy tőlünk.” (186-187.)

Vissza kellett mennem Pápára, mivel hivatalosan az ottani helyőrséghez tartoztam, ezért ott kellett elintéznem a leszerelésemmel kapcsolatos adminisztratív ügyeket. Amikor ezekkel végeztem, civil ruhába öltöztem és kisétáltam a laktanya kapuján. Gyalogosan indultam el a vasútállomás irányába és közben nagyon vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt örültem, hogy ismét szabad ember lehetek, másrészt viszont nem nagyon tudtam, hova menjek. Volt bennem egy kis félelem, hogy hiányozni fognak azok a fejek, akikkel a hadseregben kerültem baráti viszonyba és talán még maga az egész honvédség is. Egy nagyon különös és számomra meglepő dolog történt velem a sorkatonai szolgálatom kapcsán. Annak ellenére, hogy csaknem két évet töltöttem ott a saját akaratom ellenére, szinte börtönszerű körülmények között, olyan tevékenységeket folytatva, amelyeknek a nagy része egyáltalán nem érdekelt, egy részük pedig kimondottan ellentétben állt a meggyőződéseimmel, hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy idő után nem szerettem ott lenni. Valamennyire még élveztem is az egészet. Ez volt benne a legördögibb. 
Amikor aztán néhány hónappal a leszerelésem után visszagondoltam az ott eltöltött időre, már teljesen másképp láttam a dolgokat. Mindez nekem akkor nagyon fontos tanulságokkal szolgált. Úgy tűnt számomra, hogy az emberben nagyon erősen működnek olyan mentális folyamatok, amelyek segítségével lényegében csaknem bármilyen körülmények között hozzáidomul a környezetéhez, beleszokik abba, megtanul együtt létezni és érzelmileg, valamint intellektuálisan is kooperálni azzal. Ez nyilvánvalóan rendkívül hasznos képesség a túlélés szempontjából, ugyanakkor nagyon könnyen vezethet olyan helyzetekhez is az életben, hogy valaki testileg, lelkileg és szellemileg beleragad olyan szituációkba, amelyekben egyáltalán nem is akart benne lenni. Mindezt ráadásul még nem is feltétlenül fogja menet közben észrevenni magáról. Ha ez így van, akkor viszont tisztán látni tulajdonképpen csak előre és utólag lehet. Menet közben nem látszanak a dolgok, akkor történnek, valaki pedig csak korlátozott mértékben lehet egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak az eseménynek. 
Mindez nagyon megragadt a fejemben, így aztán a későbbiek során mindig is nagyon komolyan vettem az első benyomásaimat vagy egy projekt kapcsán mondjuk az eredeti terveimet. Ezekhez, amenynyire tudtam, mindvégig megpróbáltam ragaszkodni vagy legalábbis alapvető támpontként használni azokat az egész folyamatban. Valahogy tudni kell, hogy melyek a tiszta pillanatok egy dologban és 4ontos, hogy azok annak megfelelően is legyenek kezelve. Menet közben az ember ugyanis nagyon sok mindent fog érezni, nemritkán egymásnak éppen ellentmondó dolgokat, és olyankor nehéz megtalálni azt a fonalat, amely egy adott szituációban a tisztánlátáshoz vezet. Nem elég, gondoltam, hogy annyian játszanak az ember ellen a játékban, még arra is hajlama van, hogy abban végig önmaga ellen csaljon. Olyan nekem szóló szerepeket akartam találni tehát, amelyek abba az irányba viszik majd az életemet, hogy azokhoz szellemileg, lelkileg és testileg fel kelljen nőnöm, mivel úgy éreztem, hogy az alulméretezett és rosszul megválasztott szerepek oda vezetnek, hogy az ember a hajlékony lelkével és intellektusával egyszerűen azokhoz idomul és idővel hozzájuk zsugorodik. Én egyszerűen észnél akartam lenni. A saját kezembe akartam venni a dolgaimat, mivel úgy éreztem, hogy ott vannak a legjobb helyen. (41-42.)

Kezdem a jóval, ahogyan Isten is értékeli minden korok gyülekezetét a Jelenések könyvének első három fejezetében: a könyv olvastatja magát, s ha megfelelő életszemlélettel állunk hozzá, van üzenete is, sőt, gondolkodtat is, hogy úgy volt-e történelem, ahogyan tanultuk, vagy van valami egészen más, sokkal többet mondó alternatíva is? Ez a pozitívuma. Ha akarom, nem kevés!

Az utóbbiról egy szót: a honfoglalás korabeli szálon Árpád vezér nem pozitív figura, hanem egy hataloméhes fejedelem, aki megszakítja a magyarok szakrális fejedelmi vonalát, és ezzel átkot hoz mind a népre, mind saját házára, döntésének egyenes következménye, hogy Géza és Vajk írtani kezdi a magyarok táltosait, az őshitet és ráerőszakolja népünkre a kereszténységet és annak eszközeit, az idegen katonákat.

Viszont: a könyv végtelenül suta. Nem találok jobb szót: suta. Megfogalmazásaiban, kifejezéseiben, szerkezetében.

A megfogalmazás: sok hitbuzgalmi regényt olvastam. A regények közös jellemzője volt, hogy volt történetük, üzenetük, még olvastatták is magukat, de nem volt stílusuk, nem gyönyörködtettek és elsősorban nem okoztak katarzist, csak nagyon tudatosan törekedtek az eszmei mondanivaló kicsit csöpögős átadására (pl. Ben Hur). Itt más az üzenet, de itt is világképformáló, metafizikus. A módszer viszont nem más.

A könyv kifejezései: próbál nagyon eleven és mai lenni. Éppen ezért „böszme”-mód „elkúrja”, és szóhasználatában leragad 2006 környékén. Mert nem az a baj, hogy felhasználja az akkori eseményeket háttérként, meg az akkori kifejezéseket, még az sem, hogy az akkori magyarázhatatlan rendőrterror is eszközzé válik, hanem az, hogy nem csupán a szereplők szájából hangzanak el az akkori főkifejezések, hanem a szerző is használja őket a szereplők tetteinek jellemzésére; ráadásul nem a megfelelő helyen, hanem egy teljesen más érzelmi, mondanivalójú jelenetben. 

Nekem a hideg futkos a hátamon akkor is, amikor egy szerző a köznyelvből összeszedett jópofaságokkal akar bevágódni, s közben úgy tesz, mintha az ő nyelvi leleménye lenne a jópofaság. Ebben a kötetben több ilyen is van. Az egyik leginkább lóláb: „mindeni színes bőrű, különben nem látszana”. Írtam ki idézeteket, de emiatt nem tudom, hogy azok vajon a szerzőt vagy csupán a gyűjtőmunkáját dicsérik?

A szerkezet. Többen írták: két síkon zajlik. A második, történelmi sík stílusa sokkal jobb, élvezhetőbb, egyenletesebb. Ugyanakkor nem értem, egészen pontosan mi szükség volt rá. Illetve az utolsó történeti idő szerepeltetését értem, az előtte levőket nem pontosan. 

A szereplők szerepeltetésének a súlyáról: voltaképpen (miközben van) nincs főszereplője a könyvnek. A motivációk nagyon sematikusak, a tettek adják magukat, de túl kiszámíthatón. Hogy Magdi előbb-utóbb nagyon „meg fogja szívni”: egyértelmű. Hogy Erik is: az is.

Nem is folytatom…

De mondom: érdemes mégis elolvasni. Ne kérdezze senki, miért. Csak, mert olvastatja magát.

3/5

…ha meg akarjuk nevettetni Istent, meséljünk neki a terveinkről.(16.)

– Azért! Mert ha meghallok rád valamit, vagy ha év végén gondok lesznek a gimiben, annak következményei lesznek. Én tartom a szavam, és elvárom tőled is. Megbeszéltük? Most pedig itt a pénz, amit elloptak tőled, add vissza a nővérednek. Hiszek neked, fiam! De cserébe elvárom az őszinteségedet – mondta Ferenc, és csak remélni merte, hogy Erik nem érzi ki a szavai mögött bujkáló kétségeket.

Teljesen tanácstalan volt. Ha ő tett volna ilyet annak idején, akkora nyaklevest kapott volna az apjától, hogy feltörölte volna a konyhakövet. És még hálás is lett volna, hogy nem vette le a nadrágszíját, ami olyan széles hurkákat szántott a fenekén, hogy egy hétig állva evett utána. És míg az apja verte volna, egy pillanatra sem vonta volna kétségbe, hogy mindezt szeretetből, kizárólag az ő épülésére teszi. Micsoda világ! Tudat alatt neki van lelkiismeret-furdalása a fia előtt, mert megdorgálta. Bizonyára ő a hibás abban, hogy Erik hazudik, és nem tanul – kevés időt tölt vele. Mert esetleg érzelmileg alultáplált. De vajon vele mennyit törődött az apja? Talán Monopoly-t játszottak lazán esténként, és az apja elnézést kért tőle, ha véletlenül nem ért rá? Egy frászt. Nehéz idők jártak a háború után, szinte mindenki éhezett, nélkülözött. Az apját alig látta, hiszen az új rendszerben üldözték a hite miatt. Látástól vakulásig dolgozott, hogy éhen ne haljanak. Az anyja kitette apjuk bekeretezett fényképét a vitrinre, és egyéb nem is kellett: a testvéreivel együtt szinte a bőrükön érezték szigorú pillantását. Úgy féltek tőle, mint a tűztől. De ember is lett valamennyiükből. Most meg ő koldul a fiától szeretetet meg tiszteletet. Finoman beszél vele, nehogy megbántsa azt az érzékeny kis lelkét. Talán többet használt volna neki, ha a régi, jól bevált módszerrel idejében megregulázza. De tiltja a törvény. Nem szabad bántani a gyermekeket. Most új a módi: a gyerekek bánthatják a szüleiket. Vagy a tanáraikat: ha nem tetszik, le lehet őket lőni. A kor nem érdem, hanem állapot. A tiszteletet ki kell érdemelni. A gyerektől. Csak igyekezzenek a kedves szülők a világgal szemben rendes embereket nevelni, aztán majd kiderül, ki nevet a végén. Ez a legizgalmasabb játék, amit valaha játszott. Életre-halálra. Ja, még olyat is hallott, hogy újabban nem is kell nevelni a gyerekeket, csak hadd nőjenek maguktól, mert indigók. No, erre befizet. Mert hallani hírét némelyik „indigó gyereknek” – a szüleik nyugtatókon élnek. (39-40.)

A véletlenek Isten üzenetei. (26.)

Ő Sándor György.

Van egy emlékem róla. Tizenéves voltam, Óbudán, ő meg az Óbuda moziban tartott volna egy életmű sorozatot, előadva az addigi összes estjét. 

Összesen vagy nyolcan voltunk a teremben, én kivel mással, Pipi barátommal… A terem meg baromi nagy volt. Sándor György belekezdett, de nem ment neki. Zavarta az üres tér. Abbahagyta, lejött a színpadról, és megkérdezte: 
– Gyerekek, mi lenne, ha csak úgy leülnénk beszélgetni? 

Érdekes mód, senki sem tiltakozott. A mozisok kinyitottak egy kis termet, körbeültünk egy asztalt és beszélgettünk. Ott volt Sándor György, aki nagyjából hat kamasszal, meg két idősebb figurával egy asztalnál ülve beszélgetett. Erről-arról. Heteken át. Mert elvállalta azokat az estéket.

Konkrétan nem emlékszem, miről beszélgettünk. Csak a tényre: beszélgetett velünk, emberként kezelt, kérdezett, válaszolt. S hogy jó volt vele beszélgetni. Megszerettem őt. 

Fél éve van (2011-ben), hogy voltunk egy estjén. Nem nyűgözött le annyira, de az embert most is értékelni tudtam benne. Egy ponton húztam csak a számat: amikor a Magyarországon felerősödött antiszemitizmusba merült bele. Legalább egynegyed zsidó vér bennem is van, egynegyed részben tehát én is holokauszt túlélő vagyok. Mégis unom már ennek a kérdésnek a sulykolását. Még tőle sem tetszett. Nem azért, mert zsidó. Egy nem zsidótól is ugyanennyire untam volna. 

Sándor Györgyöt nem untam, S ha előveszem ezt a könyvét, hallom a hangját, nevetek sírok. Olvasok. Szívesen. Újra és újra. 

4,5/5

Magvető, Budapest, 1985, ISBN: 9631404021

Biztos jókor olvastam, nagyon tetszett! Amikor a kezembe került, egyfajta intellektuális válságban voltam: mi az, amit elfogadhatok valóságnak, mi az, amit magam teremtek magamnak, és mi a mérce, mi a viszonyítási alap, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között? 

Azóta megtudtam, hogy csupán az önigazolás mekkora mátrix-teremtő erővel bír (vö.: Elliot Aronson: Történtek hibák, de nem én tehetek róla). De továbbra is kérdés mindaz, ami az első bekezdésben kérdés volt. Nem véletlenül. 

Ez a könyv sem  ad egyértelmű válaszokat. Talán, mert egyértelmű válaszok nincsenek. Talán, mert mindannyian mátrixban élünk: a koréban, amelyben születtünk vagy önnön személyiségünk, szubjektivitásunk mátrixában.

De keresni, agyalni, a valóság után kutatni mindig érdemes, sőt, mindig kell. Ezt teszi Philip K. Dick egész életműve, az alkotott valóságról szóló filmek sora (Truman-show, 13. emelet, Ready Player One, stb.). S még ha nem is számítástechnikai valóságban élünk, akkor is kérdés marad: alkotott világunkat ki alkotta? A Galaktika 27. számában volt egy Kaszás István-novella. Ott a földi tudosok létrehozták a Nagy Bummm előtti állapotot egy szobában, és végigkísérték a kis Föld fejlődését, annak évezredein keresztül. Nem lövöm le a poénját, de hatalmas! 

A könyv fejezetei alaposan végigtárgyalják a Mátrix által felvetett és könnyűszerrel, de nem erőltetten felvetett flzófia, ismeretelméleti problémákat. Amiket valószínűleg úgysem fogunk megoldani, ha már eddig, egészen Platontól fogva nem sikerült, csak a felszínt birizgáltunk, miközben hallgatott a mély. De elgondolkodni érdemes, izgalmas róluk. Szóval filozófikus írásokat olvasunk, de egyfelől érthető, mindennapi nyelven, másfelől meg ezek az írások a nagyon is mindennapi életünkről szólnak.

4,5/5

(2011)

Ritkán olvasok képregényt. Nem azért, mert nem szeretem, de én Korcsmáros Pál, Zorád Ernő, Dargay Attila, Sarlós Endre, Fazekas Attila rajzain, s persze Asterix-en, meg a Mozaik sorozaton szocializálódtam. A szuperhősök kalandjai igazán soha nem fogtak meg: nyilvánvaló, hogy az elleneknek egyre gonoszabbnak, egyre rémisztőbbnek, egyre brrrrebbnek kell lennie, hogy a hős még inkább hős lehessen.

Nem ismertem ezt a Zöld Lámpás történetet. A bevezetőből tudtam meg, hogy ötvenéves történet. Műveletlen vagyok, úgy fest. Ugyanebben a bevezetőben olvastam a film főszereplőjének gondolatait: elmondja, hogy a filmkészítési technológia mára elérte, hogy ne legyen hiányérzete az embernek a filmváltozat láttán. Ami ugye, Superman-nél, szegény Christopher Reeve-nél még hagyott előbukkant az emberből, akkor is, ha az már nem a Pirx pilóta-szintjén működött, a citromfacsaróból alkotott űrállomásokkal Nagyon jól mutathat filmen a Zöld Lámpás, nem láttam még. Nagyon nem is lettem rá kíváncsi… Lehet, nőies lelkemnek túl elborzasztóak a letépett fejek, kiontott belek, a démonok megjelenése. A sztori pedig annyira nem fogott meg.

A rajzok kivitelezése, a nézőpontok jól eltaláltak, jó a dramaturgia, a könyv kivitelezése, minősége viszont valóban elsőosztályú, maga a kiadvány elsőrangú.

2/5

Miközben olvastam, elővettem néhány Syrius lemezt, mp3-formában, és újrahallgattam őket: mondhatom, utolért a döbbenet! Az együttes valóban hihetetlenül jó zenét csinált az alatt a rövid idő alatt, amíg létezett! Hihetetlenül jót! Tudtam én ezt eddig is, de most tudatosult igazán. 

Jól mondja a könyv: a Syrius igazi világsztár lehetett volna, mert nem a nyugati zenék magyarítását játszotta, hanem ahogyan Bill fogalmaz egy interjúban, vagy ötven évvel (na, jó, ez kicsit túlzás, de tízzel biztosan) előtte járt a fúziós zenének. Csodálatos összhangban, briliáns hangszer-kezeléssel, Orszácky Jackie fenomenális énekével. Nem feltétlenül könnyen fogyaszthatót, de mindenképpen értékes, izgalmas zenét. 

A könyv igazi kedvcsináló a muzsikájukhoz, és igazi csüggesztő a kommunista kultur-szakbarbársághoz, pénzéhséghez és ideológiai baromsághoz. Csak sajnos ez utóbbi nem büntethető. Jó lenne a btk-ban egy olyan fejezet, amelyben szankcionálható lenne ha valaki másokat megfoszt a lehetőségeitől! Most értettem meg mélységében a régi Rice koncerteken skandált „Erdős Péter a *va anyád!”-szöveget. Erdős doktor, Bors Jenővel és az Interkoncerttel karöltve gyakorlatilag kiirtotta mindazokat a zenekarokat, amelyek valóban progresszív zenét játszottak hazánkban. Csak a legnevesebbek a könyv főszereplői mellett: Kex, Tűzkerék, Taurus, Bajtala Trió. ez megbocsáthatatlan!

Dicséret és hála a könyv szerzőinek, hogy figyelemfelhívó összeállítást és sajnos mementót készítettek az egyik legjobb magyar zenekarnak!

Tessenek, kérem, Syriust hallgatni! S ne a Széttört álmok című lemezt, nem az az igazi. 

Biztosan befolyásol, hogy tizensok évet keresztény berkekben töltöttem, és a kereszténység belső összefüggéseit, érveit, ellenérveit elég jól ismerem… 

Ismét úgy jártam az íróval, ahogyan már máskor is: akartam neki hinni, szimpatikus lenne, amit állít, de az érvei jó részét, a megokolásukat gyengének találtam. Ráadásul nagyon vártam, hogy végre valaki összefoglalja, hogy milyen is volt a magyarok I. István kényszer-keresztséges kereszténység előtti Isten-hite, s hogy miből, honnan lehet azt megismerni, valamint mivel több, mint a ma ismert judeo-kereszténység, de az ismét nem történt meg. 

Az érvek kapkodók, s koherenciát nem találtam köztük. Ráadásul ellentmondásos, hogy bár sokszor igen rossz véleménnyel van a judeo-kereszténységről, de a Bibliát azért igen gyakran idézi. 

2,5/5

Alapvetően nem szeretem Stephen King-et. Alapvetően kicsit unom már az egyébként tiszteletre méltó komplexitású képzeletbeli birodalmakat is (Tolkien, Asimov, Majipoor és Westoros után). A „Setét torony" mégis megnyert magának. Regényben valószínűleg nem érdekelne, de a rajzok precizitása, színvilága,a látószögek, a dramaturgia, mind-mind nagyon eltalált. 

A fél csillag levonásnak csak egy oka van*: nem találtam meg, hogy a sztorin kívül valami másról is szólna a könyv. Lehet, túlzott elvárásaim vannak?

* 

MÁSODIK OLVASÁS (2016. 02. 05.)

Az a gáz, hogy egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy egyszer már végigolvastam/néztem… 

De az a fura, hogy most sokkal lelkesebb vagyok, mint az első olvasáskor. Nem vagyok fan, de alapvetően szeretem a képregényeket. Főleg a magyarokat, Zorád, Dargay, stb., de a kedvenceim között van a gyomorforgató brutalitása miatt nyomasztó Cin City-sorozat, vagy a roppant sajátos hangulata miatt győztes Watchman. 

A Setét torony nem is értem, hogyan nem került a kedvenceim közé az első nézésolvasáskor…

Többen írták az értékelésükben: a rajzok hangulata zseniális, pont kellemesen nyomasztó, és pont hihetetlenül profi. Brutális, de nem kell okádni tőle. A figurák egyedik, megkülönböztethetők, nem kell agyalni, hogy akkor most ki kicsoda, hol áll. Mondjuk a szövegben valahogy ez nem annyira jellemző, érdekes ellentmondás. S a szöveg: nekem nagyon tetszettek a narráció beszólásai és a szöveg tudatos cirkalmassága (valamelyik szereplő, ó, tudom már, az elején Roland oktatója, szóvá teszi, hogy beszéljenek szépen) sem elriasztó, csak mosolyogtató. Aztán hozzászokunk.

Mivel King eredeti sorozatából teljesen szűz vagyok (óóóóh,ááááá, van ilyen ember?), bár Toma barátom nagyon lelkesen kapacitál (könyvben nincs neki,e-book olvasóm meg nekem nincs, a könyvtárban meg soha nincs bent), ezért összehasonlítási alapom nincsen. Kinget ismerve, és már nem egyszer csalódva benne, akár félhetek is, különös tekintettel arra, hogy valaki(k) itt írta(ták), hogy ami itt első rész, az ott a negyedik (?). Viszont biztató, hogy lezárt sorozat. A végteleneket nem állhatom.

Szóval nyert, a könyvtárban űzöm majd a képregény kettedik részét, hátha meg van,hátha bent van. S ha valahol megszerezhetőn elém ugrik, nem hátrálok meg, mert megér többszöri nézdegélést.

* Revideálva. Beláttam, hogy ez csak történet. És ez így jó.

5/5

ELSŐ OLVASÁS 
Astereix-ről vagy jót vagy semmit – tartja a mondás. Bár van, aki azt mondja, a mondás eredetije így fest: vagy IGAZAT vagy semmit. (Hiszen a történelemről amúgyan nem lehetne objektívan írni, mert ha mondjuk a diktátorokról vagy jót, vagy semmit…) Ha igazat írok: akkor is az egyik legjobb Asterix-füzet ez a gótos!

MÁSODIK (VAGY HANYADIK) OLVASÁS)
Tartom magamat az első értékeléshez: csuda muris, összefogott történet, pazar képi-nyelvi poénok. Túl általános vagyok, de képtelen vagyok átadni a hangulatát: ezt olvasni, nézni kell.

5/5

(2011, 2016)