Aminek még a borítója is ocsmány. Figyeld csak! Az a képtelen ebben a borítóban, hogy a könyvön belüli illusztrációk nem ilyenek, ahogy látni fogod, azok kifejezetten jópofák. A borítót, aminek az ég adta egy világon semmi köze a könyvhöz, egy magyar grafikus készítette, aki szemmel láthatón még azzal sem erőltette meg magát, hogy elolvassa a könyvet. A belső rajzok egy svéd grafikust dicsérnek, Olof Landström-nek hívják. Vajon mi motiválhatta a kiadót, hogy ne egy eredeti rajzot tegyen hívogatónak a borítóra? 

A szerzőnő, Barbro Lindgren Enskog svéd. Ahogy utána olvasgattam, és ha jól számolgattam nyolcvanvalahány könyve jelent meg. Azta! Nemere Istvánon kívül, aki überelhetetlen (2018-ig több mint 700 [!] könyve jelent meg), ki versenyezhet vele? Gyerekkönyveket ír. Furcsa, hogy bár szekérdereknyi könyve van, magyarul azonban csak a jelen vékonka valamilye jelent meg. (A valamilye hamarost magyarázódik.)

A szerző élvezetesen ír. Nagyon jó a humora. Ez még ebben a vékonkában is simán lejön. Ez a stílusának a dicsérete. Ennek a könyvnek történet nincsen. Ami önmagában még nem lenne baj. Nem egy könyvet ismerünk, ami nem novellás kötet, de alapvetőn nincsen története, hanem történetkéi, összefüggés nélküli agymenetei vannak. Vegyünk csak például egy témánkba vágó alapművet, A kis Nicolas-t. Abban is úgy van, hogy még egy-egy fejezet sem feltétlenül egy történet,maximum egy-egy roppant eseménysor. Szóval azzal, hogy nem jutunk sehonnan sehova, még nem lenne baj. 

Ez a nyolcvan oldal egy kislány egy adott életszakaszának momentumait tartalmazza Random életkor, életszakasz, momentumok. A könyv folyamatában kiderül, hogy a kislány maga a szerző, vagyis egy életrajz szilánkot olvashatunk. Hogy miért ezt az életkorát, életszakaszát választotta ki, rejtély. Aztán van döbbenet is: ha a könyv önéletrajzi jellegű, s ha a könyvben szereplő kislány olyan tíz év körüli lehet, s ha a szerző 1937-ben született, abból az fakad, hogy a történet-szösszenetek valós ideje 1947 körülre tehető. Pedig valahogy frissebbnek, későbbinek tűnik mindaz, amit olvasunk. Mivel életrajz szilánk, természetesen egyes szám első személyben írt történetet olvashatunk. 

A vékonkának egyetlen tanulsága mindenképpen van: ahogyan az Asterix-történetekben Obelix fogalmazza meg tömören a véleményét az ősellenségeikről, hogy „Dilisek ezek a rómaiak!”, úgy elmondhatjuk, hogy a svédeknek sem ártana több napfény, hátha több életkedvük lenne, és nem a pszichés problémáikkal lennének elfoglalva. Dilisek ezek a svédek, mondhatjuk, nem véletlen, hogy odafent, Skandinávia környékén annyi a lelki beteg. Illetve a csuda tudja, hogy véletlen vagy nem véletlen, a vékonkából azt a tényt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az a csuda, amikor valaki nem az. Ezt figyeld!

Mindenki azt hiszi, hogy újra a régi vagyok Legalábbis az iskolában azt hiszik, Pedig ne vagyok, Bár néha már huzamosan is jókedvű tudok maradni. Aztán váratlanul mindent sötéten látok. Ha például elmegyek egy ház előtt, egy olyan reménytelen, vörös téglás ház előtt, az ablakain csúf függönyökkel – hirtelen olyan szomorú leszek! Tegnap is egy ilyen ház előtt mentem el. És amikor a konyhaablakon át megláttam, ahogy a dühös, csúnya anyák kiabálnak és főznek, majd sírva fakadtam.

Vagy ha egy csoport erdeifenyőt látok, amint siváran és reménytelenül álldogálnak - olyankor is elfog a szomorúság.

Néha az is elég, ha valaki ingerültebb hangon szól hozzám, már sírni kezdek, és mindent borzasztónak érzek.

Björn bácsi azt mondja, hogy ilyenkor össze kell szednünk magunkat. De ez nem megy. Nekem legalábbis nem.

A Tanár azt mondta, hogy nyugodtan hazamehetek, ha bánatosnak érzem magam, úgyhogy néha megteszem. Tegnap a környezetismeret-óra kellős közepén mentem haza, mert minden nagyon reménytelennek tűnt, és ráadásul rengeteg csóka repült el és károgott az ablak előtt.

De mégis jobban vagyok! Ha nem is mint régen, ahogy azt a többiek hiszik. A Tanárnak is megpróbáltam megmagyarázni, hogy egy- szerre csak úgy elfog a szomorúság, a legfurcsább dolgoktól. Például az új házaktól. Ettől az iskolától is elszomorodom, mert túlságosan új, és minden olyan reménytelenül fénylik.

A régi, elnyűtt dolgokat szeretem, azoktól vidám leszek! Aztán a túl sok gyerektől is szomorú leszek. Régen a cserkészek Gyöngyvirág őrsébe akartam belépni. De rögtön sírni kezdtem, úgyhogy szinte azonnal ki is léptem. És amikor kicsi voltam, és óvodába jártam, akkor is magamban üldögéltem, és egyfolytában sírtam, míg mama értem nem jött.

Ha az eddig kisírt összes könnyemet össze lehetne gyűjteni, egy vödör is megtelne.

Ne feledjük, egy rendezett, szerető családban élő kislány az alany! A környezete meg úgy reagál rá, ahogyan a Tanár úr: jól van kiscsillag, ugyan semmi okod a marhaságaidra, de ha rossz kedved van, ne csinálj semmit, menj haza a suliból, sőt inkább be se menj, minek, ha egyszer attól is rossz kedved lesz... 

Persze, ha bemegy, nem biztos, hogy jobban jár: amikor a szaporodást tanulják, Anton a kicsit hasadt lelkű csimota megkérdezi, hogyan szaporodnak a csukák. A Tanár úr elmondja. Az öntörvényű Anton pillanatok alatt ott tart, hogy csukaikrákat ereszt a fürdőkádba, apu majd ereszt rá tejet, a kád megtelik csukákkal, fel is repül az űrbe, és megharapják a jóisten fütyijét, meg Jézusét is, sőt, Anton tovább ne mondd, de mondja, aztán még, hahaha a tanár úr fütyijét is.  Ezen meg már a Tanár úrnak is nevetnie kell, így amikor az ilyen-olyan termőkről olvasnak és Anton csak úgy kisétál az osztályból, hogy ő ettől rosszul van, nem is megy utána senki... Ha elment, hát elment. Egy svéd osztályt, tanítás közben ezek szerint ki ezért, ki azért hagyhat ott bármikor, elvégre első a szabadság! 

De mielőtt az jutna eszedbe, hogy biztosan csupán Antonnal és Barbroval van probléma, hadd mutassak valamit!

Néhány fiú szerint a lányok undorítóak. Anton soha nem akar lányhoz érni. Ha véletlenül mégis, akkor rohan kezet mosni, nehogy lánybacilust kapjon!

De Torbjörn csak a lányokat szereti. Simogatni akarja a hajukat, és a szünetekben egész közel akar ülni hozzájuk a korláton. Amúgy is olyan, mint egy lány. Ha valaki elveszi a sapkáját, elkezd sírni.

És Svenson bácsi! Ő meg a gyöngyvirág illatától fakad sírva

Az az igazi meglepetés, ha itt valaki normális, nemde? De legalább megtudjuk, mi a svéd társadalom általános jellemzője. 

De ne gondold ám, hogy csak ilyen elképesztő depis dolgokról olvashatsz a könyvben. Van benne halál is, mert meghal a nagypapa... Na, jó, ez rossz vicc volt. Nagyon vicces, amikor Barbro barátnője, Ingrid úgy dönt, ő már nem kislány, leszokik a babázásról. Amikor Barbro megkérdezi, hol vannak a babák, Ingrid kinyitja a szekrényajtót, ott ágyazott meg az összesnek, hogy kényelmesen feküdjenek, és este azért még elköszön tőlük. 

De a nagypapa tényleg meghal, viszont ő nagyon jó fej a nagymamával együtt. És alapvetőn azért vicces az egész könyv. Meg a maga nemében szókimondó, akár a csukák, meg az apatej kérdése miatt is, meg a lányok mellnövesztő vágya miatt, meg, ugye, itt van a halál témája is. Vagyis van benne egy csomó minden, amikor egy kicsi lány találkozik az élettel, amikor még kicsi lány. 

És aztán egyszerre, hopp, véget ér a könyv, van puszi is, van pá is, az író kiszól az uccsó' egy oldalon a történetből, de rá nem jössz, hogy akkor most ez mi volt, sztorizás, regény, elriasztás a svéd társadalomtól, hogy eszedbe ne jusson azon gondolkodni, hogy hozzájuk költözz, vagy csak valaki lejegyezte a vacsoraasztal melletti sztorizásokat, csuka, tudod, hahaha, a jóisten meg Jézus fütyije, hehehe, de aztán mégsem merte nem Enskog asszony nevén kiadni, meg úgy jobban is fogy, hiszen ott van a másik nyolcvanvalahány könyve. Vagy mi... Én ugyan nem tudom. De olyan kis kedélyes katyvasz. Biztos máshogyan kellett volna olvasnom. De még egyszer el nem olvasom, akkor sem, ha csak nyolcvan oldal. 

Ez a történet a kezdetben ügyvédként is dolgozó Gardner 58. Perry Mason története. Nem kicsi szám. S ezzel együtt ez a sorozat háromnegyed részének a kötete, mert összesen nyolcvankettő (82!) létezik. Bizony! Volt szorgalma a szerzőnek. De mert népszerű sorozatot teremtett, ment is a bolt. 

A kötet címe felveti azt a kérdést, vajon mi jelentősége van a hosszú combnak? Mert oké, hogy Gardner címei mindig egy jelzőből egy alanyból és az eset szóból állnak, de jobbára van jelentőségük a történtet illetőn. Itt is. A csajszi, az énekesnő ugyanis szép. Tudod, az a tutajos típus, akinek minden pasi utána fordul. Rendben, legyünk megfelelően korszerűek, így ne essünk a fallokrata sztereotípiák fogságába: mindenki utána fordul. Elsősorban azért, mert hosszú combja van, ami, ugye a női nemi kisugárzás egyik etalonja. 

Gebedjek meg, de nekem nem jön be a hosszú comb. Nem azt mondom, hogy csúnya, dehogyis, vagy hogy ne lenne esztétikus, de a magam részéről jobban kedvelem a töltött galambra hajadzó alakot (vö. pl.: Ashley Graham) és ezt nem csak azért mondom, mert Szerelmetesfeleségtársamról sem nagyon mondható el, hogy törékeny nádszál lenne (szerencsésen találkozott a kereslet és a kínálat). De a gömbölyű női alaktól majdhogynem irtózó korunkban a hosszú comb a mérce. (Van erről egy könyv, ha érdekel. A róla írt értékelésem, lásd a linken, meg tele van csupasz lányokkal.) S mert a Mason új ügyfelének a legfőbb tulajdonsága, hogy szép, és ezt tudja is magáról, illetve nem szégyelli bevallani, hogy használja is. De annyira, hogy Mason titkárnője, Della Street köhögéssel figyelmezteti Masont, amikor a hosszú combú beveti a testét a mélyebb megértés érdekében. 

S akkor témánál is vagyunk. A hölgyet a szépségének megfelelő munkakörben alkalmazzák, amikor éppen nem énekel, akkor dohányt árul és vevőcsalogat. A hosszú combjával és egyéb, szép formájú testtájaival marasztalva a kaszinó vendégeit. Mert egy kaszinó alkalmazottja. És összetűzésbe keveredik a tulajjal Miközben az egyik vendég majd meggebed érte. 

De még Mason eszét is megbillenti kissé, mert ő meg az ügyfél érdekében odáig megy, hogy majdnem bűntárssá avanzsálja magát. Aztán beindul a verkli, vele Mason agya is, s persze, a végén minden kiderül, mert Mason a maga egyre nagyobb szükségében kideríti. 

Amikor hazahoztam a kötetet a antikvárium átadó pontjáról, a Pólusból, szinte azonnal rávetődtem. Nem mondható, hogy nem volt bennem érdeklődés. De ahogy haladtam a történetben, s az érdeklődésem fikarcnyit sem csökkent, az összefüggések, amiknek inkább összeállniuk kellett volna állniuk, egyre inkább széthullottak. Ejnye... 

Annak ellenére, hogy Gardnernek nem szokása túl komplikált ügyeket kreálni. Na, nem bugyuták a történetei, éppen ellenkezőleg, de nem is áll égnek az ember összes szürkeállománya, hogy felfogja, ki kicsoda a merre hány méter. Gardner a párbeszédekben nagyon erős. S persze Perry Mason elhagyhatatlan bírósági tárgyalásaival. 

Mivel krimiről van szó, a történetről többet nem mondok, az visszataszító undokság lenne. De így meg elég nehéz a könyvről írni. S amit nagy nehezen írni tudok, az elég tömör: nem jó ez a könyv. Olyan kis 58. kötet, mert valamit kellene már írni.

Mondok egy példát, miért nem jó ez a regény Én nagyon vacak Sherlock Holmes (vagy akárki nyomozó) lennék, a fehér hollók populációjával vetekszik, amikor kitalálom, ki a gyilkos. De ebben a történetben egyetlen kérdést feltéve (miért halt meg, aki meghalt?) a gyilkoson kívül kizárható mindenki más. 

Aztán még: feltéve és megengedve, hogy minden látszat ellenére (mostanság két Chandler-történet filmadaptációjának a követésébe is beletört az agyam bicskája) nem velem van a baj, a megoldás olyan komplikáltra sikeredett, hogy hiába olvastam el kétszer, hát nem és nem, harmadszorra meg már nem érdekelt, mert annyira nem is fontos. Elég az, hogy a kérdésből eredő tippem jó volt, a részleteket meg a tárgyalóteremben rajtam kívül mindenki értette, csak a főügyésznek, Hamilton Burgernek volt egy lepkepukinyi ellenvetése: azt mondta, hogy ha pisztolyok kerülnek a képbe, akkor Mason mindig annyira összekutyulja a dolgokat, hogy ember nincsen, aki kiigazodna. S lásd: amikor itt tényleg összekutyulta, de úgy, hogy aztamindenit, akkor meg senki szóvá nem tette, hanem elégedetten bólogatott, hogy asztapaszta, Perry Mason már megint mekkorát gondolkodott! (Mert most olyan nagyon nyomozásról sem volt szó.) És mindenki értette, miről beszél, mindenki követni tudta, amit mond, és senki sem szakadt le a gondolatmenetről, és ember nem volt, aki visszakérdezett, hogy bocsika, hogy mondja, ügyvéd úr, miért hány éves a kapitány? Tudod, ha valami, akkor az piszok mód frusztráló, hogy rajtam kívül a szereplők összessége átlát mindent, és én az olvasó meg kívül maradok... 

De legalább a hosszú combú... Hopp majdnem, elszóltam magamat! Legyen elég annyi, hogy az utolsó sorokban olvashatjuk Mason enyhén magasztos, elsőre nagyon jól hangzó, de másodszorra ugyancsak szemöldök felhúzós ars poetica-ja, ami azért eszembe jutatta, miért nem lennék semmi pénzért ügyvéd: oda kell állni a gazemberek és az ügyük mellé, akkor is, ha tudom, hogy gazemberek az ügy mocskos. S nemcsak akkor, amikor tudom, hogy nem hunyó az ügyfél. S ugye, az első esetben nem szól az ember védelméről (mert mi a fenéért védenék meg az igazságszolgáltatástól egy mocskot, nehogy bűnhődjön?), és nem szól az igazság képviseletéről sem (mert éppen az igazságot kenem szét, söpröm szőnyeg alá, varázsolom el egy másik dimenzióba). Csak arról, hogy ha a fene fenét eszik is, az ügyfelem az ügyfelem, védem a szemétládát! Vagyis: érdek, hatalom és pénz. 

Olyan kíváncsi vagyok, egy hús-vér ügyvéd ezt a dilemmát hogy a tehénbe' oldja fel magában? Mert a Mason-féle feloldás valójában nem feloldás, csak maszatolás. 

Della Street leplezetlen csodálattal bámult a főnökére.
– És egész idő alatt, egy pillanatra sem szűnt meg lojális lenni az ügyfeléhez – mondta –, holott meg volt győződve arról, hogy Ellen Robb hazudott magának.
Mason nagyot sóhajtott.
– Tudja mit, Della, ha valaha is észrevenné, hogy cserbenhagyom az ügyfelemet, akkor tegyen nekem egy szívességet. Zárja be szépen az irodát, aztán szerezzen egy festékkaparót, és tüntesse el az ÜGYVÉD feliratot az ajtómról!

Ugye, milyen szépen hangzik? De ha belegondolsz, azt a pepita mindenit neki, ez  mekkora kérdéseket rejt magában! 

De sajnos ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy Perry Mason ezen története jó történet lenne. 

* * *

Cikk ajánló:
Perry Mason esetei

Maupassant azon kevés választottak közé tartozik, akik a novella mesterének mondhatók. De hogy az elsők között van, az egészen bizonyos. Lehetne írni az érveket a tömörsége, a kifejező ereje, a párbeszédek lényegre törő tisztasága, a leírások tiszta pontossága és egyebek mellett, de vajon mit mondd ez el azoknak, akik nem olvastak még semmit sem tőle? Éppen ezért Maupassant-t olvasni kell. Mert olvasni érdemes. Ha mást nem, a Gömböc-öt. Voltaképpen csak pár oldal az egész. (No, próbáld meg, testvér, itt a link hozzá.)

A történet röviden, spoiler nélkül

Leírtam a fenti mondatot, majd rájöttem, hogy bármit írok a történetről, spoilerezni fogok. Így nem fogok. Bár még ez is félrevezető lehet, mert azt sugallja, hogy a novella lényege, hogy valamiféle csattanóra fut ki. Nem az. Holott csattanóra fut ki. 

Az írás, a hatalommal való démoni visszaélésről, a kiszolgáltatottságról, a képmutatásról, az érdekek, a félelem, a menekülési kényszer vinnyogó, szűkölő vágyáról szól, de leginkább az önfeláldozásról és a erkölcsi mércék hajlíthatóságáról, a helyzethez való csudálatos alkalmazásáról szól. Pragmatikusan: erkölcsös az, amit a pillanatnyi érdekünk megkíván. 

A történet hőse Gömböc, a kurtizán. Igen, hőse. És áldozata. 

És már ezzel is elég sokat elmondtam. Ez ügyben be is fogom a számat. Mondom, el kell olvasni a novellát!. Vagy legalább a belőle készült képregényt.

Ha másért nem, mert ez az írás magasan kiemelkedik Maupassant egyébként nem éppen szűkös életművéből is. Mestere, Flaubert így fogalmazott, amikor a novella megjelent egy Zola által szerkesztett antológiában: „A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!” Maupassant ekkor harminc éves volt. Volt még tíz éve az alkotásra. Bőségesen kihasználta. Aztán negyvenévesen elborult az elméje, és három év múlva meg is halt. De ez a tíz év alkotás elképesztőn bőséges és főleg élvezetes műveket ajándékozott a világnak. 

Tudatlanul meg voltam győződve arról, hogy ennek a novellának számtalan filmváltozata létezhet. Aztán mi lett: összevissza két feldolgozásra bukkantam, egy 1934-es szovjetre és egy 1971-es magyarra, Váradi Hédi főszereplésével. (Érdekesség: Maupassant A szépfiú [Bel Ami] című regényének legalább tizenegy filmes adaptációja született.) Érdekes, hogy a két feldolgozás mindegyike a szocialista blokkból érkezett. Mondjuk az ideológia szempontjából érthető: a történet negatív hősei a polgárság jellegzetes képviselői. S mint ilyenek, roppant pragmatikus, célravezető az erkölcsiségük, hihetetlenül rugalmasan viszonyul a pillanatnyi érdekeikhez. S más erkölcseit szemrebbenés nélkül áldozzák fel önmagukért. Vagyis mind a szovjeteknek, mind a magyar komcsiknak kapóra jött a történet. Miközben persze erről szól, de nem erről szól. Az emberről szól. A  mindenáron túlélni, jobb életet akaró emberről.

A képregény-változat

A magyar képregények döntő többsége nem eredeti történet volt, hanem irodalmi alapanyagok adaptációja. Nagyon nem baj ez. A szórásba éppen úgy belefért Mikszáth, Krúdy, Jókai, Passuth, Conan Doyle, Wells, Verne, Kipling, Heltai Jenő mint Szilvási, Matyasovszky, Rejtő Jenő, Karl May vagy Cooper, de akár Martinov, Clark Dalton, Lundwall, vagy éppen Nemere István és Lőrincz L László is. S persze még nagyon-nagyon sokan mások. Nem baj ez. Sőt! Alapanyag tehát volt bőven, és a szerzők bőségesen merítettek is belőlük. 

A Gömböc 1992-ben jelent meg a Füles képregényújságban (hét részben, hetven képkockán), tehát túl a magyar képregények hőskorszakán, az '50–'80-as éveken. De a rajzolója tagja a klasszikus korszaknak. 1938-ban született, 1962-től kezdett képregény-rajzolással foglalkozni. 

Nevéhez megszámlálhatatlan adaptáció és saját munka kötődik. Művei nagy része, ahogy a fenti linkeken is láthatjuk, méltán újra kiadásra került. Ez azt bizonyítja, hogy a művészetére a mai napig van kereslet.

A felkért szakmai zsűri javaslata alapján a Korcsmáros Pál örökségét ápoló Képes Kiadó úgy döntött, hogy 2019-es képregényes teljesítményéért idén Sarlós Endrét részesíti Korcsmáros Pál-díjban. A díjat a májusra tervezett képregényfesztiválon adja át a Korcsmáros-család képviselője. 

Sarlós Endre a Mecseki láthatatlanok egyik oldalával (forrás: Esti Újság)

A Korcsmáros Pál-díjat a 2012-ben hozta létre a Képes Kiadó a Magyar Képregény Szövetség közreműködésével. A díjazott olyan aktív magyar alkotó lehet, aki az előző évben kiemelkedő teljesítményt nyújtott, akár hazai publikációkkal és egyéb tevékenységgel, akár külföldi megjelenésekkel. 
Forrás

A Gömböc-öt illetőn kicsit csalóka a blogom sorozatának a címe. Szerencsére. Ugyanis a képregényt 2019-ben a Windom Kiadó újra kiadta, a Veszélyes találka és a Vérszomjas démon társaságban. Vagyis most kicsit csaltam, de felettébb örvendetes, hogy tudtam csalni. Bár a borítójával nagyon nem vagyok kibékülve. 

Azért nem, mert Sarlós Ende kiválóan rajzol. Egyértelműen a legjobb magyar rajzolók között van a helye. Ez a borítóról sajnos egyáltalán nem ezt tükrözi. Talán ha csak a baloldali alak lenne rajta... S a borítón a Gömböc-ből nincsen „idézet”. Pedig a Gömböc rajzai nagyon jók. Ahogy az általam ismert Sarlós-képregények rajzai is. Ugyan soha nem ő volt a kedvencem rajzolóm, Zorád, Korcsmáros és Dargay megelőzték az értékrendemben, de rögtön utánuk befutó volt, Fazekas Attilával együtt. Érzékeny a részletekre, az alakjai kifejezők és erőteljesek, a tájak, az utcaképek részletesek, átütők. Figyeld csak!

A grafikáira mindig jellemző volt egyfajta komolyság, néha komorság (szerencsére nem annyira mint Sebők Imre egyébként szintén kiváló rajzai), de ha a második kép jobb szélső nőalakját, vagy az utolsó kép öreg férfiarcát nézed, akkor Korcsmáros és Zorád vidámsága köszön vissza, a plágium legkisebb jele nélkül. Annak ellenére, hogy a történet egyáltalán nem vidám. Viszont a stílusa kiválóan illeszkedik a sztorihoz, aláhúzza, kiemeli a tragédiát, a szereplők kettős erkölcséről szóló mondanivalót, és Gömböcnek, a prostituáltnak a fájdalmát, önfeláldozása hiábavalóságát. Legalábbis ami a személyének, a foglalkozásának a megítélést illeti. 

A képregény alkotói tehát remek munkát végeztek. Nem mondom, hogy az irodalmi adaptációk szerepe kimondottan az alapművek elolvasására való sarkallás, de azért én rengetegszer voltam úgy, amikor általam nem ismert művek feldolgozásával találkoztam, hogy az a kezembe adta az irodalmi eredetit is. (A sor Korcsmáros Mikszáth-történetével, a Beszterce ostromá-val kezdődött: azt kimondottan a képregény miatt olvastam el, és bele is szerettem Mikszáth írásaiba.) De azt mondom, hogy erre a Sarlós-Cs Horváth páros feldolgozása is pompásan alkalmas. Meg azt is mondom, hogy kiválóan alkalmas ugyanarra a döbbenetre, töprengésre, önvizsgálatra, amire az eredeti Maupassant novella is. 

Töprengés

S akkor engedj meg egy kis agymenetet. Eszembe sincsen azt mondani, hogy soha életemben nem hazudtam, nem csaltam, nem loptam, hogy mindig mindenért vállaltam a felelősséget, és makulátlan vagyok, akár a ma született bárány. Annak ellenére, hogy természetesen mindezeket értéknek tartom, mégis mindegyik bűnben részes vagyok. 

Jó pár éve felfedeztem (nyilván nem spanyolviasz), hogy valahogy duplafenekűen gondolkodunk. Elvárjuk, követeljük, természetes értéknek vesszük a becsületességet, az egyértelműséget, az igazmondást, a mértékek megtartását, a tisztaságot. Másokkal szemben ezek egyértelmű elvárások. Valószínűleg ember nincsen, aki a maga mércéje szerint mindezeket és még sok más erényt ne tartaná értéknek és követelménynek. 

Ám ha adott helyzetekben az önérdeke úgy kívánja, ahogy Maupassant szereplőinek az esetében, rugalmassá válik az erkölcs. Csak legyen egy rés a pajzson, hogy érdemtelenül, jogtalanul hozzájuthassak valamihez, adódjon olyan helyzet, hogy eltitkolhassam, eltusolhassam a felelősségemet, hogy egy apró hazugsággal valamiféle előnyhöz jussak, hogy többet vegyek mint amennyi jár... És így tovább. Sorolhatnám a példákat, de nem teszem. Szerintem érted, mire gondolok.

Önmagát mindenki becsületesnek, tisztalelkűnek, jóindulatúnak gondolja. De ha úgy adódik, hogy leesik valami a platóról, amit ingyen elvihetek, ha átvágom az asszonyt, mert azt mondom, az a flört nem is volt flört, vagy azt, hogy a testvéremnél voltam, miközben a srácokkal mentem egy pofa sörre, vagy ha csak a forgalomra hivatkozom a főnöknél, miközben simán olyan részeg voltam az este, hogy reggel képtelen voltam életet lehelni a létezésembe, ha lehetőségem van valamennyit visszatartani okosba az államnak fizetett adóból, illetékből, ha látom, hogy az utcán valaki leejt egy ezrest, és én felveszem, de hagyom elmenni a tulajt, de akár ha felülök a BKV-ra, és nem lyukasztom ki a jegyemet, nos ezt mind-mind meg tudjuk magyarázni. Ahogy azt is, miért pletykálunk, miért terjesztjük mások rossz hírét, netán miért mondunk tudatosan valótlanságot róluk. És még ezernyi mást is, mindent meg tudunk magyarázni. 

Utáljuk a nem dolgozó, mohó, milliókat bezsebelő, lefizethető politikusokat, akik a rokonaikat, barátaikat ültetik be a zsíros állásokba. Akiknek nem ismernek mértéket. Okkal van bennünk felháborodás. De vajon ha valami csoda folytán a helyükre kerülnénk, hogyan reagálnánk az adódó lehetőségekre? 

Vagyis tuti biztos, hogy bennünk nincsen meg az a kettősség, ami miatt Gömböc útitársaitól viszolygunk, ami miatt lenézzük őket? 

Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta:
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Dinnyés József

A baj, felebarátaim, nagyjából egy út van előttünk. Piszok nehéz út: meg kell tanulnunk önmagunknak nemet mondani a kiskapukra, a becstelen, törvénytelen lehetőségekre. Vagy ahogyan Jézus mondta: „És a mint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is aképpen cselekedjetek azokkal.” (Luk 6:31) 

Vagyis mindazt, amit mástól elvárunk, kutya kötelességünk nekünk magunknak is gyakorolnunk. 

Már csak azért, hogy jogosan legyen okunk másokat felülről szemlélni. Úgy, ahogyan ebben a képregényben is látjuk a felülről szemlélést. Csakhogy akkor meg már nem fogunk senkit felülről szemlélni. Ahogyan azt Gömböc társaitól is várnánk, mert milyenek már. S ha most talányos, mire is gondolok, nem marad más lehetőséged, olvasd el a novellát, s ha teheted, a képregényt is!

* * * 

Információk SARLÓS ENDRÉRŐL 
(munkássága, képregényei, rendelési lehetőség):
kepregenydb.hu
kepregenymarket.hu

KATHERINE PATERSON

amerikai írónő. A Wikipedia adatai szerint máig élő, kortársunk. Ahogy olvasom a legnagyobb gyermekirodalmi díjakat mind elvitte: 

Úgy vélem, azért ez elég impozáns felsorolás, a hölgy tud valamit. S csak úgy mondom, hogy a Híd a túlvilágra című könyvéből készítettélk a Híd Terabithia földjére című filmet. Ami már sokaknak ismerős lehet. 

MIHEZTARTÁS VÉGETT

máris tisztázzuk, nézz csak a könyv borítójára: Gilly Hopkins, a nagy: lány. A Piknik-sorozatos könyv borítójáról, illusztrációiról ez nem annyira nyilvánvaló. Sőt! Sőt! Vagy a grafikus, Kovács Tamás értett félre valamit, vagy egy annyira vagányul fiús lányt akart képpé tenni, hogy vaskosan túllőtt a célon. 

S ha már itt tartunk: a sztori nem túl komplikált. Adva van egy tizenéves csitri, állami gondozásban. Fontos szempont, nagyon fontos. Mert így, gondolom, azonnal empátia-üzemmódba vált az emberfia, mert a sanyarú sors, az intézmények packázásai, a vacakabbnál vacakabb nevelőszülők, a sors fintorai és így tovább... 

Na, és itt álljunk is meg szóra, barátom! A hosszú bevezetőben elmondtam. bár nem kerültem állami gondozásba, de volt három anyám: egy édes, és kettő keserű. Vagyis ha nem is kellett költöznöm állandóan, ha nem is dobált horgonyvesztett ladikként ide-oda a sors, de valamiféle rálátásom azért csak van a nevelőszülős létről pro és kontra is. (Igen egyfajta nomegálljcsak-tréfa volt, amikor megnyertem azt a négyéves kislányt negyvenéves koromban.) 

Már kamaszkoromban is idegesítettek az olyan történetek, filmen, könyvben egyaránt, amikben a sokat szenvedett gyerek magyarázhatón, de elviselhetetlenül arrogáns, mert neki nincs apuja/anyuja, és érkezik valaki az életébe, aki az elveszettet pótolhatná, de a csimota minden erejével azon van, nehogy harmónia és békesség  legyen, és veszettül utálja az érkezőt, csak azért, mert veszettül nem az, akit ő elvesztett. Azért idegesítettek az ilyen gyerekhősök, mert jómagam soha nem így gondolkodtam. 

Hétéves voltam, amikor Anyu örökre elment. Ő huszonhét. (Itt vannak mindketten, az esküvői képükön. Nem tudták, hogy csak hét év adatik nekik együtt. Én a képen nem látszom, de már Anyu pocakjában voltam.) Nagyon fájt, nagyon hiányzott, nagyon igazságtalannak tartottam. Szép és derűs asszony volt az anyukám. Tudta, hogy meg fog halni, de ő volt az egyetlen, aki ezt szemmel láthatón, minden fizikai és lelki fájdalmával együtt derűsen, csendesen mosolyogva kezelte. Akkor is, amikor körülötte mindenki sírt. 
– Senki sem értette, de mindvégig mosolygott – mesélte a nagymamám, Nagyi, Anyu édesanyja. – Mi meg mind sírtunk körülötte.

Ezzel együtt tudtam, hogy Apu még fiatal. Ő huszonnyolc éves volt Anyu halálakor. S azt is tudtam, hogy férfiból van. Éppen ezért semmi gyilkolási vágy, undor, felháborodás nem volt bennem, amikor úgy fél évvel Anyu halála után, egyszer hallottam, hogy Apu nem egyedül jött haza az éjszakai műszakból, és a néninek, aki vele hazajött, igen-igen jó volt vele az éjszaka. Hallgatóztam kicsit, fura volt, hogy Apu és egy idegen néni, de semmi rossz érzés nem volt bennem. Megértettem Aput. Az a nénit nem ismertem meg soha. 

Az eljövendő feleségeit is nyitottan fogadtam. Minden bizonnyal én is rontottam el dolgokat, hogy nem lett velük jó a kapcsolatom, persze, az én fejemben is megfordult, hogy „mit pattogsz nekem, nem vagy az anyám”, de még ilyenkor is ott volt a tény, hogy ő a felnőtt, ő apám választottja, aki felelősséget vállalt értem is. A kettedik nevelőanyámmal, Zsuzsával akkor számoltam le, amikor suttyomban a naplómból szerzett rólam infókat („Miért olvastam? Meg akartalak ismerni!”) és visszaélt az infókkal, megzsarolt velük. Végleg pedig akkor, amikor felfogtam, hogy simán kiforgatta Aput mindenéből, a családjára íratott minden ingó és ingatlant, tőlem pedig, amikor érettségi után elköltöztem tőlük, számon kérte, hogy a bútoraimat (egy ágy, két pozdorja szekrényt és egy dohányzó asztal) el sem kértem, hogyan gondolom, hogy elviszem. Akkor már kinyitottam a számat, és megkérdeztem tőle, hogy egy két szoba összkomfortos lakás elég-e cserébe, netán kifizessem-e a bútort? Akkor kisomfordált. Apu halála után örököltem egy szakadt bőrkabátot és egy festékfoltos kombináltfogót. Ahogy ezt már írtam valahol. 

De mondom, mindkét nevelőanyámat nyitottan fogadtam. Oly annyira... Nos, ezt még nem meséltem senkinek, most is van bennem ódzkodás, mert a történet nagyon nem a méltóságról és az ésszerűségről szól, szégyenteljes és magyarázhatatlan, úgy, ahogyan van, de volt egy helyzet... Leírjam? Magyarázni, megokolni nem tudom, de ne gondolj mögé semmi betegeset, nincs itt látnivaló, sem Oidipusz-komplexus, sem beteges, túlfűtött szexualitástól bíborködös Vargas Llosa-effektus a' la A mostoha (Zsuzsa soha, egy pillanatig nem tetszett mint nő), de megtörtént. Az indokára nem emlékszem, magyarázni máig sem tudom. Semmiképpen nem munkált a háttérben az sem, hogy bevágódjak, valamiképpen beédesgessem magamat nála. 

Este volt, valami filmet néztünk hármasban. Apu és Zsuzsa a heverőn ültek, és a földön, a heverő előtt. Ott volt kényelmes, semmi másért. Zsuzsa a lábát pihentette a fejem mellett kinyújtva egy fotelon. Én, most jön a gyónás: spontán simogatni és puszilgatni kezdtem a lábait. Senki számára nem volt ott és akkor semmi zavaró ebben. Pár perc múlva abba is hagytam, mint amikor a kiskutya fülébe víz megy, és mindent abbahagy, hogy kirázza onnan. Éreztem, hogy van ebben valami túlzás, nem a felnőttek szóltak rám. Vagy hallgattak, mert nem akartak megbántani, vagy nem is érezték, hogy ez olyan izés, csak nekem kattant be, hogy nem helyénvaló, s főleg nem indokolt. Soha nem beszélgettünk erről, soha nem beszéltem erről, de ha rágondoltam, most, hogy leírtam, minden alkalommal szégyelltem. Az is lehet, hogy csupán a kapcsolatunk későbbi, utálatig fokozódása miatt. Nem tudom. De jó példa arra, mennyire nyitottan fogadtam az érkezőket. 

Höhöhö. Negyvenéves koromban, amikor én lettem érkezővé, az a négyéves kislány a leghalványabb jelét sem mutatta a nyitottságnak felém. Sőt! Bár iszonyatosan rosszul esett, de teljesen megértettem. Akkor is, ha marha idegesítő volt. Abszolút széllel szembeni volt az egymással kapcsolatos érzelmi életünk. Akkor jöttem rá, milyen könny lehetett volna az Egyes és Kettes nevelőanyáimnak velem, ha értékelték volna a nyitottságomat. Nem tettek ilyet. 

Dolgoztam a gyermekvédelemben. Igaz, csak a partvonalon, sofőrként. Találkoztam, élő, funkcionáló, a rendszerben levő srácokkal. Beszélgettem is velük. A többségük valóban xarik bele mindenbe, tele vannak frusztrációval, daccal, haraggal, lázadással. Igaz, a rendszerbe bekerült gyerekek csak nagyon kis százaléka kerül be azért, mert árva lesz, nincsenek szülei, hozzátartozói, akik gondoskodjanak róla. A legtöbbjüket kiemelik a családból, ahol élnek. Vannak szüleik. Csak olyanok, amilyenek, olyan életmódot folytatnak, amilyet. Jobb esetben. Rosszabb esetben (ökölbe szorul a talp is, előkerül a Kínzások, kivégzések című könyv mint alapvető kiindulási alap) ők futtatják a kamaszlányt, a pénzt behajtva tőlük, rosszabb esetben apu és anyu bevonja a négy-ötéves csemetéket a szexuális repertoárjuk bővítésébe, mindenki mindenkivel, mindenhogy... Erről az alapról indulva bizony nem csoda, hogy a srácokra igen-igen nagy százalékban a börtön vár, a lányokra pedig a prostitúció. (Egy gyámkollégát kérdeztem egyszer, hány sikeres gyámkodása volt eddig? 
– Mit értesz sikeren?
– Tanul, dolgozik, családot alapít, házasodik, gyereket nevel...
– Ja, hogy így! Hááát, úgy... hm... tíz százalék. 
– Egek! Hány gyerek volt eddig a kezeid között? 
– Mindent összevetve úgy háromezer. 

Szóval Gilly (aki, ugye, a Piknikes kiadás illusztrátorának elképzelései ellenére lány) szintén ilyen dühös kamasz. Ő is családból kiemelt, mert él az édesanyja. Csak valahol Amerika másik oldalán. Gillyt pedig hol ezért, hol azért, hol a nevelőszülők miatt, hol a saját viselkedése végett, kézről kézre adják. Ezért utál mindent és mindenkit, egy icipicinyi résnyi nyitottság sincsen benne senki és semmi iránt. Pedig okos, intelligens, de szeretet és erkölcsi érzék nélküli kiskamasz. Egy játszmázós, átverős, hazug, tolvaj, rasszista kislány. Aki, ha akarom, nagyon hamar átlátja a felnőttek álságait, viszonyait, viszonyulásait. 

De számomra azoknak az alakoknak a sorát gyarapítja, akiktől férfi létemre sikítani tudnék. Mert igazságtalanok, gonoszak, és mindezt a sorsukra fogják. Ahogy én soha nem tettem, és soha meg nem értettem, mi szükség van rá, Akik a saját fájdalmuk miatt egy szikrányit nem törődnek azzal, mennyi fájdalmat okoznak a körülöttük levőknek, mert úgy érzik, a saját életük nyomora mindenre felhatalmazza őket. Aki persze, részvétet vált ki az emberből, de ez a részvét elég hamar hamvába hal a viselt dolgai miatt. 

Csak hogy értsd, miről is lehet szó. Alig pár hónapja dolgoztam a gyermekvédelemben, amikor egy délután útra keltünk egy azonnali gondozásihely-váltást elintézni. Ezt úgy képzeld el, hogy eljut a füles az illetékesekhez, hogy a nevelőszülők valamelyike bántalmazza (ide tartozik egy kellő időben elhelyezett atyai saller is, nem szükséges a vízbe áztatott kenderkötéllel való módszeres véresre verés) ne adj' Isten, szexuálisan zaklatja a gyereket. Amikor ott dolgoztam, de vélem, ez a mai napig él, zéró tolerancia volt az ilyen esetekkel szemben. Egy vidéki kisvárosba szálltunk ki meglepetésszerűen, két gyereket csomagoltunk össze, és vittük őket azonnal egy nyolcvan kilométerrel odábbi nevelőszülő pároshoz. Az addigi nevelőszülők mindaddig, amíg meg nem álltunk a házuk előtt, semmit sem tudtak a dologról. 

Már aznap este merültek fel bennem komoly kérdések a módszerrel szemben. Nem vontam, vonom kétségbe, hogy a gyanú önmagában elég, mert ha például valóban abúzus történik, abból a helyzetből rögtön és azonnal ki kell menten a gyereket. De mondom, több esetben egy makarenkói helyretevés is teljesen lefedheti ezt a vádat. A gyám, akivel erről beszéltem, megértette a kérdésemet. 
– Azért a srácokat sem kell félteni, mert mi van, ha...
– Igazad van, Moha! Néhány hónapja történt. Egy nevelőszülő pár nevelt három orgonasípot. Testvérek voltak, mindhárom csecsemőkorban került hozzájuk, tehát voltaképpen szüleiknek tekintették őket. Amikor a legkisebb egy éves volt, odavették egy tizenöt éves kamaszlányt, egészen más szülőktől. A lány egyszer csak elpanaszolta a gyámjának, hogy apuci nőként közelített meg őt. Eljárás indul, azonnali gondihely-váltás, a nevelőszülők státusza azonnal megszüntetve (értsd: megszűnt a munkaviszonyuk, nem kaptak fizetést; vidéken sok helyen ez a jövedelemhez jutás nagyjából egyetlen esélye). 
– De akkor vitték az orgonasípokat is, nem? 
– Úgy van! Ha az egyikkel megtörtént, megtörténhet a többivel is. 
– Aztán? 
– Úgy fél év múlva a tizenöt éves benyögte, hogy izé, voltaképpen nem is történt semmi, csak akar valami elektromos kütyüt, telefont, tabletet, és nem kapta meg. Gondolta, majd ő megmutatja. Megmutatta. A nevelőszülőket teljesen letérdeltette anyagilag, erkölcsileg. Gondolj bele, falun, ha elterjed, hogy „Hallottad, a Józsi benyúlt annak az édes kislánynak a bugyijába!”, akkor Józsiról azt már az Isten sem mossa le, mert nem zörög, ugye a haraszt... De gondolj bele, mit éltek át az orgonasípok, akiket gyakorlatilag a szüleiktől vettek el, és mit élhettek át a nevelőszülők, akiktől elvitték a kicsiket, akiket a sajátjukként nevelték! 
– És ilyenkor nincsen vizsgálat, pszichológus, valami?
– Van. Utólag. De a tizenöt éves megetetett mindenkit, nem vették észre, hogy a jogaira hivatkozva hazudik. Profi volt a maga nevében. 

GILLY ÉS AZ Ő SORSA

Gilly tehát elkerül egy új nevelőszülőhöz, aki intelligenciában mélyen alatta áll. Érzelmi intelligenciában pedig jóval felette. A nevelőszülővel, egyedüálló, hatalmas darab, bálnaszerű hölgy, akinek a szíve akkora mint ő maga együtt él egy másik állami gondozott gyerek is, a törékeny, ijedős, nyámnyila kisfiú, W. E. vagyis William Ernest. 

A könyvnek van is története, meg nincsen is. Ha van, akkor a következő: Gilly Mrs. Trottel-hez kerülve (ő a bálnanéni, akit szinte soha nem Mrs. Trottel-nek, hanem simán csak Trottelnek hívnak a szereplők. Fura. Mintha Szabó nénit csak Szabónak szólítanánk. Nagyon furcsa az is, hogy Gilly kapásból tegezi a hölgyet, pedig nem is a svédeknél vagyunk, hanem Amerikában. Vagyis egy megszólítás így fest: „Figyelj, Trottel!”) hamarosan felismeri, milyen szeretettnek lenni, valahová, valakikhez tartozni. És a kezdetben fikázott emberek, a bálnanéni, az ijedős, nyámnyila kiskrapek, a szomszéd, vak, feka, versmániás öregember a szíve csücskei lesznek. De bekavarja a saját sorsát, mert veszettül ragaszkodik ahhoz, hogy neki az anyukája kell. Aki nem mellesleg tizenhárom éve le se kakkantja a fejét. 

Az üzenet kettős. Egyfelől, hogy a világ olyan, amilyennek látni akarom. Ahogy nézem, amilyennek tartom, olyanná válik. Az élet meg kemény, de nem rossz. Mi több, az emberek is olyanok, ahogyan rájuk nézek.

Ezzel már van egy kis bajom, mert egyrészt igen, másrészt über túlbecsülése, mire képesek egyesek. Mondom, én alapvetően pozitívan állok mindenkihez, és volt néhány nagyon kemény pofára esésem. Azóta inkább realista próbálok lenni, kisebb a csalódás, ha jönnie kell.

Másfelől: a másikat változtatni csak szeretettel lehet, mert tudjuk, jól csak a szívével lát az ember és felelősek vagyunk azért, amit megszelídítettünk. Ahogy a Biblia mondja „Jóval győzd meg a gonoszt!” (Róm 12:21) 

Persze, s ezzel tizenhét évet vettem el magamtól és az exemtől. Mert a felelősségérzetem megvolt, a kémia meg nem. Aztán még az ideológia is megérkezett, hogy miért kell együtt maradnunk. S amikor ő kitört ebből a karámból, nekem két és fél év kellett, hogy felismerjem, nem a büntetés ért utol, hanem lehetőséget kaptam az elengedés utáni újrakezdésre. Szóval csínján ezzel a rósa-felelősséggel!

Persze, az is világos, hogy a gonoszság gonoszságot szül, az erőszak erőszakot. Jean Valjan atttól változhatott, hogy az abbé nem buktatta le, hogy lopott, hanem hazudott az érdekében. De sajnos a gyakorlatban az a tapasztalat, hogy vannak esetek, amikor a gonosz örül annak, hogy vele szemben a jót gyakorolják. Örül, mert jót röhög a jó erőtlenségén, tehetetlenségén. s így szabad utat kap a maga céljai felé. Ahogy Vonnegut fogalmazta a már közhellyé váló axiómájában: „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.”

S Katherine Paterson története éppen ezen ponton kap hatalmas gellert. Mert persze, szörnyen sanyarú, ha saját anyánkat nem érdekli a sorsunk, ha él, de szemernyi érdeklődés nincsen benne a gyermek iránt, akit a világra pottyantott. Borzasztó, hogy vadideg emberek döntenek a sorsunk felett, adnak kézről-kézre, házról-házra, hogy nem a szív, hanem a paragrafusok a fő vezérlő elvek. Az is törvényszerű, hogy aki ezt éli át, aki ebben növekszik, annak a dac, a harag, az önző, pillanatnyi célok megvalósítása lesz az egyetlen hajtóereje. Természetes, hogy nem bízik senkiben, mert védi önnön magát a további csalódásoktól, pofára esésektől. 

Amíg a szerző a dacos Gilly festi elénk, jól is működik a történet. Sőt, tulajdonképpen akkor is, amikor Gillyben felolvad a jég, változik, szeretni kezd, gondoskodóvá válik és le kell számolnia élete legnagyobb váradalmával, akkor is működik a történet. Csak a kettő közötti átmenet ha nem is motiválatlan, de túlságosan gyors, hiteltelen. S érdekes módon éppen azért, mert Trottel, W. E. és a szomszéd, fekete férfi igen jól sikerült, életteli alakok lettek. Ellentmondás, ugye? De mert Trottel szeretete igazi, de eléggé szirupos, mert a lakása koszos, ragadós, mert a kommunikációja a szomszéd négerrel valami fenomenálisan nyálas, mert W. E. valóban egy nyávogós, bepisilős kis giliszta. Ugyanakkor tény, hogy nem fekete-fehér alakok, és ugyanennyi mindent fel lehetne sorolni a jó tulajdonságaikból, képességeikből is. De Paterson az átmenettel szinte egyáltalán nem foglalkozott. Annyira elnagyolta, nagyvonalúan kezelte, a gonosz meggyőzése a jó által annyira gyorsan következik be, és vesz új fordulatot az új, megértő, rugalmas, alkalmazkodó Gilly élete, hogy hihetetlenné, hiteltelenné válik a történés. Értem én, hogy örülni és meghatódni kellene, de az átmenet hiánya miatt 2 in 1-történetté válik a cselekmény, ezért kizuhantam a folyamatból, és egy jóízű, meghatódott sóhajtás sem hagyta el a számat, nemhogy könnyek garmadája a szememet. Ahogy pedig annak, érezhetőn történnie kellett volna. 

Két megoldási út állt Paterson előtt. Vagy a kezdeti Gillyt kellett volna kevésbé kérlelhetetlenné, kevésbé lázadóvá, öntörvényűvé, erkölcs nélkülivé tennie, vagy az átmeneten kellett többet dolgozni. Mert ugyan a gazella gyomortartalmával megeszi az oroszlán a füveket, de nehezen hihető, hogy egyik pillanatról a másikra a gazella kihagyásával azonnal és kizárólagosan a fűre térne át. Gillyvel pedig ez történik. S ez a hiány tönkre is teszi a történetet. Annak ellenére, hogy vannak nagyon szépen kidolgozott részletek, finomságok a történetben. Elég csak arra gondolnom, hogy ugyan amerikai történetet olvasok, Paterson mégsem erőlködött, sőt, hogy happy end-et facsarjon ki Gillynek. Ezáltal még a befejezés is hihető. Csak éppen mégsem áll össze egésszé a történet. Csak befogadóként nagyvonalúan erőlködöm vele egy kicsit. Viszont akkor meg nem a megfelelő munkát végzem, mert végső soron irodalmi alkotásról van szó. Ugyebár. 

AZ ILLUSZTRÁCIÓKRÓL

A rajzok nem rosszak. Arról már ejtettem egy keresetlent, hogy Gilly alakja annyira szerencsétlenül fiúsra sikerült, hogy az már megtévesztő.

A rajzok ezen felül jók. Életszerűek, részletgazdagok. Viszont ha az alakokat mozgás közben ábrázolja, akkor a mozdulatok, mi is erre a jó szó, nem valóságosak és nagyon erősen orrba vágja a szemlélőt a jelentek kompozíciójának a hiánya. De az a furcsa, hogy még ez sem következetes. Ha megnézed az előző, fenti rajzot, és összehasonlítod azzal, amit ez alatt az alcím alatt látsz, egyből kitűnik, mire gondolok. A fentiben van némi előre tervezett beállítás, A baloldali alakok, Trottel és Gilly teljesen rendben vannak. A jobb oldali alak mozdulata már suta, a z elhelyezkedésének sem a képen, sem a térben nincsen semmi indoka. Ráadásul bár Trottelhez beszél, nem egymásra néznek. Miközben az egész jelenet azt sugallja, hogy de. Ennél csak rosszabb az alábbi kép. 

Majdnem van szerkezete, majdnem van dinamikája, de mégis borul az egész. A baloldali alak, Gilly lábai mozgásának valamint a felsőteste és a fejtartása megfeleltetésének a hiánya ordít. A jobboldali fekete fiú kedvesen simogatja a labdát, nem elvenni akarja, csak viszonylag határozottan odalép. A háttérben levő harmadik alak meg ott van, hogy ne legyen olyan üres a háttér. Kovács Tamás egyébként sem sokat szöszmötöl a környezeti valósággal, jobbára olyan nincsen. A képen levő három alak játszik. A történetben levő alakok hamarosan verekedni fognak, a labdáért pedig küzdenek. Ebből a képen semmi nincsen. 

Ellenben ha egy kicsit felgörgeted a bejegyzést, van az a kép, ahol Trottel és a szemöveges W. E. vannak a képen. Nos, az a kép teljesen harmonikus elrendezésében is, az alakok egymáshoz való viszonyában is, meg mindenben is. 

Ezért a végeredmény több mint ellentmondásos lett. Kicsit olyan, mintha a szemmel láthatón jó képességű, tehetséges, ámde képzetlen grafikus valakinek a valakije lett volna a kiadóban, ezért a képeit mindenféle szerkesztési megjegyzés nélkül belepakolták volna a könyvbe. 

A Móra Kiadó Piknik-Könyvek sorozata akkoriban kezdett megjelenni, amikor én tizennyolc éves korom felé jártam. Az olvasmányélményes múltamat soha nem tagadtam meg, most is van egy jó csomó mesekönyv és ifjúsági irodalom a polcomon. A jó könyv, vallom, nem korfüggő, még a tartalma sem predesztinálja. (Talán fentről lefelé igen, de lentről felfelé semmiképpen. Egy mesekönyv, sőt egy ifjúsági könyv szólhat bármilyen korosztálynak. A felnőtteknek szánt irodalomra ez nem feltétlenül igaz. Vagy azért nem, mert a tartalma olyan, hogy felborítaná, megzavarná a fiatal korosztályokat, vagy azért, mert egyszerűen még nincsen meg a kellő háttérismeret a szöveg értelmezéséhez és a tapasztalat a befogadásához.) 

De ez a Piknik-sorozat akkoriban teljesen hidegen hagyott. Nem sznobizmusból, hanem életkori sajátosságként. Annak ellenére, hogy Adrian Mole három kötete itt van még mindig a polcomon. Az első zseniális. (Csak pár éve fedeztem fel, de akkor is csak a filmváltozat miatt a Bocsáss meg, madárijesztő!-t. Pazar, csudálatos, újraolvasós, a filmváltozat pedig újranézős. Simán! Az is Piknik-könyv) Szóval nem volt teljesen ismeretlen a sorozat, csak akkoriban nem érdekelt. Aztán meg kitöltötte az időmet az aktív kereszténység és a témával foglalkozó irodalom, a szépirodalomból így irdatlan lemaradásba kerültem. Annyira, hogy bepótolni meg sem kísérlem. Azt olvasom, ami jólesik. 

Fentebb írtam, azon vagyok, hogy a könyvtáram állományát némileg megnyirbáljam. Az utóbbi években az óbudai Könyvmegállókból (ugye, visszakerül a könyves szekrény a Római térre és a csillaghegyi HÉV-megálló mellé is, tisztelt illetékes hölgyek/urak?) összeszedtem a Piknik-sorozat jó néhány darabját is. (Igen, a Madárijesztő-vel kezdődött.) Amiket majdnem bizonyosan nem fogok állandóra megtartani. S ahogy nézegettem őket, egyáltalán melyik az, amelyiket biztosan el is akarom olvasni, akkor akadt a kezembe A Hazudozó. S egy kis beleolvasás után ott is maradt. 

MAŁGORZATA MUSIEROWICZ lengyel írónő és grafikus. 1945-ben született és ha jól silabizáltam ki, legalább negyvennégy könyvet írt. Ebből sajnos csak kettő jelent meg magyarul (a másik A karfiol virága). Ám tény, hogy a moly.hu-n erről a magyarul megjelent kettőről csupa jó véleménnyel vannak a könyvek olvasói. Igaz, nem olvasták túl sokan egyiket sem, legalábbis húsz alatti a létszám, aki véleményt nyilvánított. De, mondom, az pozitívat. Kiemelték a karakterek kidolgozottságát, az életszeretet és a humort, ami a könyvekből árad. 

Úgy tűnik, az írónő a könyveit kivétel nélkül önmagának illusztrálta, így a jelen regényének a magyar kiadását is. Érdemes rápillantani a weboldalán a rajzaira, festményeire! Szemgyönyörködtetők és illusztrációknak is kiválók, derűsek, optimisták, kedvesek, pasztellesek. 

A KÖNYV CÍME ÖNMAGÁÉRT BESZÉL. A főhőse egy tizenöt éves, nyolcadikos leányzat, Aniela. A leírása szerint: „...nem volt csodaszép. Ami a külsőt illeti, semmiben sem különbözött az átlagtól. Annak viszont bőviben volt, amit személyes varázsnak szokás nevezni.” S ha leveszi a vastag szemüvegét, még az arca is megszépül, és enyhe kancsalsága is az előnyére válik. 

Aniela fantáziája pompásan működik és a vállalkozó szellemnek sincsen híján. Ez a kettő azonban az ő esetében nem biztos, hogy szerencsés konstelláció. Ugyanis Aniela egy nyári napon szerelmes lesz egy nála két évvel idősebb fiúba, aki az ő városkájukban nyaral. A baj csak az, hogy Pavelnek másnap már haza kell utaznia. De Aniela még aznap megkapja élete első csókját. Másnap sor kerül az utazásra. 

Jönnek-mennek a levelek, de Pavel nem jó levélíró. Aniela viszont biztos abban, hogy megtalálta élete szerelmét. Pavel egy nyomdaipari iskolába jár, Pozanban, Aniela mit tehet mást, jelentkezik ebbe az iskolába. Fel is veszik. Rokonok is élnek Poznanban. Az édesapja ostobaságnak tartja az egész nyomdászosdit, magában Aniela is, de mit tehet mást, hogy közelebb kerülhessen Pavelhez? A kicsi nagylány útnak indul Lengyelország másik felébe, az atyai ellenkezés ellenére (anyu sajnos nincsen). Aztán megérkezik a távoli rokonokhoz, és beindul, mert be kell indulnia a hazugság-verklinek. Anielának, tizenötéves létére meglepően kiforrott filozófiája is van, hogy megvédje a valóságferdítéseit. 

A HAZUGSÁGRÓL nincsen jó véleményem. Szerintem nagyjából senki sem. Mármint ha neki hazudnak. De ha a saját érdek azt kívánja, ha valamit elkerülhet, megúszhat, elérhet, megnyerhet általa az ember gyereke, nos, ebben az esetben már mindenki jóval elnézőbb. 

Alapvetőn úgy gondolom, minden hazugság mérgez. Mérgez, mert nem veszi komolyan a másikat, félre vezeti, eltitkolja a valóságot, nem vállalja, így átkeni másra a felelősséget, és az egyéni érdeket tekinti abszolútumnak. Félreértés ne essék, a klasszikus példában, ami mindenkinek eszébe jut, valószínűleg én is hazudnék a Gestapo embereinek, hogy rejtegetek-e zsidókat a pincében. Meg sok más helyzetben is. Még azt is el tudom képzelni, hogy önmagam érdekében is megtenném. Hiába, hogy úgy gondolom, a hazugság magát a hazugot is lealacsonyítja. S hiába hogy vannak esetek, amikor nagyon el kell gondolkodnom, hogy vajon amikor nem vagyok őszinte, akkor hazudok vagy csupán nem akarok durva lenni mint a lópokróc? Mert sokszor ez is dilemma.

Nagyim jól főzött. Olyan pacalt, párolt káposztát, töltött paprikát senki nem alkotott mint ő, elrontani sem tudta egyik esetben sem, garantált volt a kulináris orgazmus. Soha, sehol, semmikor nem ettem olyat, de még megközelítőt sem. A pacal alatt alapból volt egy-két köröm... Máris patakokban csorog a számból a nyál, pedig hány éve már, hogy egyáltalán nincsen lehetőségem a főztjét enni...

De a töltött káposzta és a halászlé nem volt az erőssége. Nem volt rossz egyik sem, de számomra mindkettő túl híg volt. A káposztának a leve jóformán paprikás víz volt. A halászlé inkább csak halleves volt, mert nem törte át a halat, zöldséget soha, semmit nem tett a főzővízbe, és mindig csak pontyot vett. 

Mindig jóban voltunk, többrendbelileg éltünk is együtt, de csak a halála előtt úgy öt-hat évvel lettünk olyan kapcsolatba, hogy ezt el mertem neki mondani. Akkor is csak annak kapcsán, hogy a karácsonyi töltött káposztának inkább én veselkedtem neki, nem is értette, de aztán nem bírta abbahagyni az evését. Innentől az összehasonlítás miatt már volt beszélgetési alap. 

A hazug emberben nem lehet megbízni. Aki egyszer hazudott, arról magától értetődőn azt feltételezem, hogy máskor is megteszi. Akiről tudom, hogy másnak hazudik, arról azt gondolom, hogy ha a szüksége úgy hozza, nekem is hazudni fog. Mert aki hazudik, az nem őszinte, az nem szeret. Talán a Gestaponak való hazugság éppen ezen a ponton menthető fel: életvédelemből fakad, nem pusztán önérdekből, érdekérvényesítésből. 

Anielával is az a baja az őt körülvevő embereknek. Nem bíznak benne, nem számíthatnak rá. 

Szerintem valahol már leírtam a történetet, de most nagyon idekívánkozik. Szamóca becenevű lányom úgy öt-hat éves lehetett, Gergő fiam három-négy. December elején jártunk, a Mikulás már meghozta a tengernyi édességet. Olyan mennyiséget, hogy a gyerekek édesanyjával mi porcióztuk ki a fogyasztható adagokat. 
Egy este lefektettük a galériájukon a csimotákat, és mi pedig filmnézésbe fogtunk. A film végén még felmentem a gyerekek galériájára, megnézni, alszanak-e, be vannak-e takarva? Felkapcsoltam a galéria alatti villanyt, hogy ne vaksötétben botladozzak, és fel ne ébresszem őket. Szamócán nem volt rajta teljesen a takaró, felemeltem, hogy megigazítsam. A félhomályban is feltűnő volt, hogy valami barna van a pizsamanadrágján. Bár szaga nem volt, de hasmenésre gyanakodtam, bár nem értettem, miért nem szólt. Voltunk olyan kapcsolatban. 
Hát nem hasmenés volt. Csokoládé. 
– Tudtuk, hogy már nem adnátok többet, ezért leosontunk, és hoztunk fel magunknak. A nadrágomba tettem, hogy ha feljönnétek, ne lássátok meg – mondta faggatásomra a kicsi lány. – Nagyon haragszol, apa?  
Elgondolkodtam. Nem haragudtam. Szomorú voltam.
– Tudod, az a baj, hogy eddig vakon megbíztam benned. Tudtam, ha mondunk vagy kérünk valamit, megteszed, és úgy, ahogyan kértük. De ez a csokis dolog arról szól, hogy bízhatok-e benned ezután is, nem kell-e azon gondolkodnom, hogyan fogsz kijátszani, átvágni? 
Tényleg így volt, vakon bíztunk benne. A szavaim hatása elementáris volt. Olyan, amire nem is számítottam: Szamóca keservesen zokogni kezdett. 
– Apa, apa, én nem akarom, hogy ne bízzatok bennem, a nagyon-nagyon rossz lenne! Ne haragudj, nem csinálok többet ilyet! Kérlek!
Bizalmat szavaztam, szavaztunk neki. Akkor és ott megértette a hazugság, a másik átvágásának a romboló hatását. 

A HAZUDOZÓ JÓ REGÉNY. Életszerű, humoros, hihető.  Az két apró poronty Aniela rokonainál, az valami telitalálat, mondhatom, néhány beszólásuk mindent vitt. Figyelj csak, az első osztályos koruk körül járó gyerekek csak úgy spontán lökik a rímeket. Néha elég vad, brutális szövegösszefüggésben. Az édesapjuk orvos, aki műtéteket is végez. Az alábbi jelenetben a szomszédasszony besegít a napi tanulásukba, éppen írni tanítja

– Ágotának van kabátja – diktálta Lilka néni, az udvar hátulját figyelve közben az ablakon, ahol már harmadik napja szennyezték a környezetet és rontották a levegőt a kiürítetlen szemeteskukák. – Ágotának van kabátja. Leírtad?
Tomcio igenlően hümmögött, és golyóstollával megvakarta gömbölyded, rózsaszín arcát, két vonalkát húzva rá.
– Mutasd! - Lilka néni az asztalhoz lépett, és a girbegurba ákombákomra pillantott: „Ágotának van bele." - Tomasz! Miféle bele van Ágotának?!
– Vastag – motyogta a sebész fia.

(183.)

A regény karakterei nem sematikusak, teljesen emberiek, esendők, szerethetők. Aniela, a főszereplő is kellemesen ellentmondásos leányzó. Simán lehet szeretni és haragudni is rá, megérteni is, meg értetlenkedni is miatta. 

Persze, a hazugság témáját illetőn van a sztoriban némi didaktikusság.  Ez két, egyébként jó, de némileg szövegidegenül szájbarágós párbeszédben és a kicsit suta, mert teátrális befejező belső monológon érhető tetten. Különösen az utóbbi zavaró, mert ugye, az utolsó hatással tesszük le a könyvet. Az, hogy Aniela nagyon rövid időn belül belátja a szeretet jelentőségét és a munka pozitív hatását is, nos, izé... Ezen kívül azonban teljesen rendben van az egész. Az indítékok, a motivációk, a lépések is megfelelők. Aniela levont konzekvenciái a túl gyorsak és túlságosan magasztosak. 

Különösen tetszett, hogy nem kiszámítható a történet vége, különösen mert nem happy end-es. Mondom, voltaképpen reális a történet. S amikor nem, akkor is teljesen az elfogadható határok között marad. 

Így elolvasva A Hazudozó-t (nagy „h”, mert a két kis csemete nevezi el Aniela-t ennek, tehát ez esetben a jelző tulajdonnév) igencsak kíváncsi lettem a másik, magyarul megjelent könyvére is. Úgy fest, csak azt sajnálhatjuk, hogy e két könyvnél meg is álltak a fordítók és a kiadók!

És hurrá, végre egy könyv, aminek az olvasása közben nem kellett gondolkodnom, hogy ki kicsoda, és merre van a hány méter! Az utóbbi időben már kicsit aggódtam, sorra ilyen olvasmányaim voltak.

Raymond Chandler mára a krimiirodalom klasszikusa. Ha nem is műfajt, de műfajon belüli irányzatot teremtett hét és fél regényével (Fél, mert az utolsót, a Philip Marlowe a nevem címűt Chandler kezdte el, Robert B. Parker fejezte be.)

De nem csupán irányzatot teremtett, hanem egy máról nézve őstípusnak tekinthető magánnyomozó figurát Philip Marlowe személyében. Marlowe magányos, cinikus, jó humorú, éles eszű, gyors cselekvésű, az elveihez, megbízóihoz hű, mégis esendő, sebezhető figura. Több filmes megfogalmazása is volt a történeteinek, de számomra egyik sem volt, amire azt mondtam volna, igen, EZ Marlove. Legközelebb még a Hosszú álom 1947-es feldolgozásának a főszereplője, Humphrey Bogart állt hozzá. (A filmhez lesz még néhány szavam, néhány bekezdés múlva.) 

A Hosszú álom (más címváltozat szerint Örök álom) Chandler első regénye, első Philip Marlowe története volt. A könyv 1939-ben jelent meg. Jórészt ott van benne mindaz, amitől Chandler az Chandler. Hogy mitől Chandler Chandler? Nos, Chandler irodalom a ponyvában. Nem csupán történetei vannak, sőt, még csak nem is a történeteken van a hangsúly, hanem a stíluson, a nyelvezeten. Mert Chandler irodalmat ír. Bár ez éppen a Hosszú álomban még nem áll előttünk teljes fegyverzetben. A stílus soha nem a semmiből terem elő, mindig vannak előzményei, bármennyire zseniális is a stílusteremtő. Chandler esetében Dashiel Hammett-et mondják előzménynek. 

Előző Chandler-olvasásom, az Asszony a tóban lenyűgözött. Feltettem mindkét kezemet, megadtam magamat, elismerőn fejet hajtottam, és önvizsgálatot tartottam, amiért ötven évig nem vettem a kezembe semelyik könyvét.

A napokban kicsit olvasási krízisbe kerültem: akármit vettem a kezembe, minden érdekelt, de annyira mégsem, minden ki is fordult onnan. Se regény, se politika, se tudomány, se képregény, se ifjúsági... Egy kis alternatív történelem, egy Hihetetlen! magazin maradt ott, úgy csak-csak. Pedig éppen szabadságon vagyok itthon. Vagyis most lenne alkalmam elmélyült olvasást gyakorolni. Csak valahogy éppen az nem megy. Kisiklanak a gondolatok, az összefüggések mielőtt rájuk markolhatnék. (Így kezdődnek az agyi bajok?) Már az utóbbi néhány olvasásnál, főleg A Dűne gyermekei-nél volt ilyen érzésem, de azt még betudtam Herbert hibájának, vele volt már ilyen konfliktusom. Most meg a kezembe vettem a Hamlet malmai-t, meg Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című teljes kiadású munkáját, de azon kaptam magamat, hogy azt sem tudom, mit olva, sok. Mondom, akkor valami lájtosabbat, de legalábbis vékonyabbat: Oláh Imre füzetecskéje, A Nimrud Hagyomány. Az eredmény ugyanaz. Na, ekkor másztam fel az ágytámlán a krimi polchoz, ott talán nem fürdök be. 

Hát, azt kell mondanom, hogy részben de. Azonban van jel, hogy talán nem feltétlenül velem van a baj. Levettem ezt a Chandlert. Találomra, semmi mélyebb megfontolás nem vezérelt. Olvasni kezdtem. Úgy a harmadáig jutottam, amikor rágugliztam, milyen Chandler-ekből készült film? Hát készült. Elsőnek Robert Altman adaptációját néztük meg, A hosszú búcsú-t. Hááát.. Eleve a főszereplő fickó, bár nem játszott rosszul, de látszott, hogy játszik, nekem nem volt Marlowe. Értem én Altman kísérletet a mozaikos történetvezetésre, némely részletében, párbeszédében nagyon elkapott is volt, de összességében zavaros és kusza a film.

A második kísérlet a nagy klasszikus, a Bogart főszereplésével készült Hosszú álom volt. Bogart sokkal inkább Marlowe. Még a könyv humora is simán átjött a filmben, jól is állt Bogart-nak. Néztük, néztük, majd a „The End” felirat után szerelmetesfeleségtársam rám nézett: 
– Mondd, te érted, hogy most akkor kicsoda miért merre? 
– Miért, te nem?
– Egyáltalán 
– Na, figyelj... – mondtam nagy mellénnyel, kihúztam magamat, majd úgy három mondat, egy belekérdezés után kiderült, hogy mégsem értem én sem. Ami egyfelől gyalázatos, másfelől könnyen lehet, hogy nem mutat mást, csak az egymáshoz idomuló házasfelek mimikrijének az árnyoldalát. De ha életbe léptetem az önvédelmi reflexemet, akkor bizony kicsit lapos, sunyi pillantásokat kell vetnem Chandlerre. Mert a könyvét olvasva is volt, hogy sóhajtva visszalapoztam: „De jó Marlowe-nak, ő tudja, ki kicsoda és miért megy oda, ahová miért!” 

Röviden: a történet kicsit túlbonyolított, sok szereplős, és ehhez képest kicsit alulírt. Mert ahogy a filmet nézve, úgy olvasva is csak kapkodom a fejemet: mire felfogom, hogy ki kicsoda, addigra már régen értenem kellene az indítékait és a kapcsolati hálójának a szövevényét is. Valahogy úgy jártam mint Martin mester Varjak lakomája című könyvével: volt egy pont, amikor már azt sem tudtam, én ki vagyok, nemhogy a szereplők kilétével tisztában lettem volna. 

Viszont kimondottan tetszett mind a filmben, mind a regényben Marlowe humora. Na, jó, Chandleré. Hogy némi képzavarral éljek azok a laza csuklómozdulatokal szórt, ad hoc beszólások valami pazarok! Marlowe nem kímél senkit, a buta embereket meg szemmel láthatón nem bírja. De a humora akkor sem hagyja cserben, amikor csupán magában töpreng vagy tesz megállapításokat.

– Marlowe a nevem, én vagyok az a tag, akit már két nap óta igyekszik nyomon követni.
– Én senkit nem követek nyomon, mester.
– Ez a tragacs viszont azt teszi. Előfordulhat, hogy maga nem bír vele. Ahogy óhajtja. Most reggelizni megyek a túloldali kávézóba: narancslét, szalonnás rántottát, pirítóst, mézet, három-négy csésze kávét meg egy fogpiszkálót. Aztán felmegyek az irodámba, amely a szemközti épület hetedik emeletén található. Ha bármilyen problémája van, s annyira aggasztaná, hogy már nem bírja elviselni, ugorjon föl és megtárgyalhatjuk. Én épp a géppuskámat fogom zsírozni.

*

Az ágyból közben egész idő alatt hallatszott a halk kuncogás; a hang, amely mindig egy régi ház faburkolata mögött viháncoló patkányokat juttatott az eszembe. 
– Lefogadom, hogy nem is sejti, hogy jutottam be ide.
Előkotortam egy cigarettát, és üres tekintettel néztem rá.
– Lefogadom, hogy sejtem. Besétált a kulcslyukon, mint Babszem Jankó.
– Az kicsoda?
– Ó, egy ismerősöm, innen a sarki bárból.

*

A kertek magányosak voltak. A napsütés olyan üres, mint egy főpincér mosolya.

*

A rendőrfeleségeket ki nem állhatom, így nőtlen vagyok.

*

Üvegszeme fényesen csillogott rám, s messze ez volt rajta a legéletszerűbb.

Mert, ugye, mondtam, a stílus. maga az ember, illetve a könyv. S Chandler már ebben az első könyvében megmutatja mit tud, és milyen lehetőségek vannak benne. Mert például Marlowe figurája nem alakul könyvről könyvre: itt van teljesen készen előttünk. A testvérpár, a buta hugica és a csábító nővérke is hús-vér alak, ahogyan édesapjuk, a tolószékbe kényszerült ezredes is. De finoman munkáltak Marlowe kapcsolatai is, például a kaszinó tulajdonosával tudjuk, hogy gazember, de Marlowe alapvetően nem az ő ügyében nyomoz, tehát, bár az érem két oldala, amit képviselnek, mégis békén hagyja, békésen elbeszélget vele. Vagy a rövid szerepet kis ember, a százhatvan centiméteres kis apacs (nem indián), aki nagyon hamar elnyeri Marlowe szimpátiáját, mert a „szakmája” és minden aprósága ellenére jellemes ember. 

S úgy egészében is annyit mondatok Chandlert olvasni jó. Akkor is, ha az ember mezei csemetéje néha csak ööö-zik magában.

Semmi, de semmi köze a bejegyzéshez, csak az utolsó mondat ööö-zéséről jutott eszembe, hogy volt egy ismerősöm kamasz koromban. Zike Lajosnak hívták. Nálunk idősebb, hatalmas, kétajtós szekrény fiú volt. Egyszer bemutattam valakinek, némi éllel és gúnnyal, megfelelő távolságból:
– Nos, ő Zike!
Zike nagyon rendes srác volt, de semmiképpen sem egy szürkeállomány-bajnok. Ő fogta fel utoljára a szójátékot. Legközelebb a Rómain repültem is gyorsan a medence közepére. Mert ereje az annyi volt mint egy atom tengeralattjárónak. 

De komolyan: ellentmondásos tudom, de a túlbonyolítottság egyáltalán vagy csak kis mértékben rontja le az olvasás élményét. 

Magvető, Budapest, 1977, 330 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632705793 · Fordította: Lengyel Péter

Tisztázzunk valamit már itt az elején! Bár kedvelem a Hihetetlen! magazint, legalábbis a különszámait, eszembe sincsen mérvadó, tudományos kiadványként kezelni. Akkor sem, ha bizonyos, hivatalosan tudományosnak tartott nézetekről is van különvéleményem. Az is tény, hogy a Hihetetlen! magazin meg sem kísérel forrásokat felsorakoztatni, csak ex cathedra közöl általa ténynek tartott adatokat, összefüggéseket. Amin az ember vagy elgondolkodik vagy jókat mosolyog. 

A magazin különszámai tematikusak, vagyis egy-egy téma köré csoportosított cikkeket tartalmaznak, mint jelen esetben a Földünkön megtalálható piramisok garmadájáról írottakat. A lap szerzőgárdája a különszámok esetében viszonylag szűk, bár ebben a számban meglepően sok nevet találhatunk. A szerzők a következők: Körösztös György, Erőss Diána, Horváth Gyula, Zavaczki János, Kriston Endre, Gazdag László, Berta Krisztina, Fodor Zsolt, Szűcs Róbert és Simon Gergely. 

Némelyikükről kicsit részletesebben:

• Bár nem számoltam össze pontosan, de a megírt cikkek számában Erőss Diána viszi a pálmát. Most is, meg általában is. A hölgy „álneve” Avatara. Ami név viszont egyértelművé teszi, hogy Erőss Diána azonos Bácsfi Dianával. Ami név nem hangzik szeplőtlenül azok számára, akik kicsit is figyelték a magyar közéletet. De Bácsfia Diana ma már Erőss Diana vagy Avatara, netán Erőss Boglárka, megbánta a barna inget, az egykori karlendítést, és az ezoterikus tanítások, s lám az újságírás felé fordult. Illetve írt, legalábbis elkezdett egy fantasy-sorozatot, Nimród vére címmel. Vallástörténészként, mítoszkutatóként aposztrofálja magát. A Hihetetlen magazinba sokat és jól ír. 
• Körösztös Györgyről szemérmesen hallgat legjobb barátunk, a Gugli. Voltaképpen csak a könyveit leltem meg. Igaz, abból van jó pár. Az újságosoknál is árult Összeesküvés elméletek sorozata önmagában huszonnyolc részes. A magam részéről csupán egyet olvastam közülük. Hm...
• Kriston Endre elsősorban ufókról írt, szerkesztett könyveket, a legtöbb A világ leg...-sorozatban jelent meg. 

A Hihetetlen magazin TÉMAMEGKÖZELÍTÉSE következetesen egységes. A Különszámokra gondolok. A választott főtémával kapcsolatban egy csokorba gyűjtenek minden kapcsolódó, kapcsolható témaelágazást, néha az egymásnak ellentmondókat is, és mindet lehetséges alternatívaként tálalják. A főtéma általában valami vitatott, misztikus, ezoterikus, nem egyértelmű terület, ami jobbára nagy érdeklődésre tarthat számot. A melléktémák kifejtésénél a hivatalos álláspontokat erőteljesen megkérdőjelezi a lap, legyen szó nagyjából bármiről. A megfogalmazások valamiféle susmust, összehangolt eltusolást, elhallgatást, elhallgattatást látnak a lap által képviselt véleménnyel szembeni álláspontokban, ami vagy a szakemberek egyéni vagy sokkal magasabb összeesküvés(ek) céljának érdekeit szolgálja. A lap általában lerántja a leplet az összeesküvésekről, legalábbis kicsit elhúzza a függönyt, hogy rámutasson összefüggésekre. (A nagy számok törvénye alapján nem lehet azt mondani, hogy soha nincsen igazuk.) Egy-egy különszám kétszáz oldal körül van, egy-egy cikk pedig egy-négy oldal. Mivel minden cikk más és más oldaláról közelíti meg a főtémát, mire az olvasó a lapszám végére ér, kicsit zúg a feje, amit nem győzött olvasás közben kapkodni, ezért még szédül is. 

Azt azonban hazugság lenne állítani, hogy unalmas a lap. Sőt, még azt is, hogy meghökkenés, némi töprengés nélkül le lehet tenni egy-egy számot. Ezért van, hogy bár a lapot nem veszem szinte soha, a Különszámokat viszont szinte mindig. Ha meglehetősen szkeptikusan is olvasom őket. 

A magazin szóban forgó számának témája A FÖLDÖN TALÁLHATÓ PIRAMISOK SOKASÁGA. Mert a közhiedelemmel ellentétben, ami hiedelem gyakorlatilag csak az egyiptomi piramisokat ismeri, maximum a közép-amerikaiakról tud még valamit, gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy földrész egész biztosan nem létezik, ahol ne lennének piramisok, de még ország is elvétve. Igen, még itt, Kelet-Európában is van, és igen, nagy valószínűséggel még hazánkban is fellelhető (csak nem lelik fel, elhallgatják). 

A különszám, összefoglalva a következő elméletet képviseli. A független kormeghatározás szerint a feltárt piramisok, zikkuratok, piramis-szerű épületek, halmok sokasága legalább 10.000–15.000 éves. Ami lehetetlen, mert a hivatalos történészek szerint ebben a korban az ember még nagyjából hordákban járt, gyűjtögetett, vadászott, és éppen megpróbált kulturálttá válni. 

Azonban komoly nehézségekbe ütközünk, ha a pirafmisok építését a fáraók korába helyezzük. Szűcs Róbert, a magazin főszerkesztője nagyon szellemesen a következőt írja e szám bevezetőjében. 

Hogyan készítsünk el egy piramist? Nos, a válasz roppant egyszerű. Legalábbis az elvakult régészek és történészek szerint... Mert mit is kell tenni? Először is szükséges né- hány zseniális építész, aki képes megálmodni egy 150 méter magas építményt. Honnan vegyünk ilyeneket? Semmi gond, Egyiptomban – 4500 esztendővel ezelőtt – bizonyára könnyen lehetett találni olyan szakembereket, akik megbirkóztak egy olyan feladattal, ami még napjaink mérnökeinek és kivitelezőinek is óriási kihívást jelentene!. Így hát e remek szakemberek gyorsan kidolgozták a szükséges technológiákat, legyártatták a tömérdek szerszámot és műszaki eszközt, megszervezték az összes munkafolyamatot és természetesen gondoskodtak a népes építőkompánia teljes körű ellátásáról. Minden tökéletesen működött, minden nyersanyag elérhető volt, semmi sem állhatott a grandiózus munka elkezdésének útjába. Azt írtam: semmi?. Nos, ez ebben a formában talán nem igaz... Kezdjük a legfontosabbal. Ha összetrombitálták Egyiptom összes iparosát, akkor azok néhány hónap alatt elkészíthettek pár ezer rézszerszámot. Igen, azok az eszközök ebből a fémből készültek, hiszen a Kr. e. 2500 körüli időszak a rézkorhoz tartozik. Kíváncsi lennék, mit szóltak a munkások, amikor a „művezető" elmondta nekik, hogy az elkövetkezendő években úgy 2.5 millió követ kell kitermelniük, és azokból kell felépíteniük egy 230 méter élhosszú, és 150 méter magas kőgúlát. Tehát minden készen állt, kezdődhetett a nagy munka! Mindenki tudta a dolgát, pontosan meghatározták, hogy kinek mikor és hol kell lennie, és milyen feladatot kell elvégeznie. Egy órával a munka elkezdése után azonban több tucat munkás jelezte, hogy a rézszerszámok bizony máris kicsorbultak, azokkal nem lehet tovább köveket megmunkálni. Pedig akkor még csak az első 100 kövön kezdtek el dolgozni, és hátravolt még 2 499 900 darab.. A főépítész a fejét vakarta, mert sajnos ezzel a dologgal nem számolt. Ez roppant mód aggasztotta, hiszen a szerszámok a viszonylag puha mészkő esetén mondták fel a szolgálatot, és arra gondolt, mi lesz a százszor keményebb gránit megmunkálásakor. Közben „statikus" kollégája jelezte, hogy jobban át kellene gondolni a 80-100 tonnás gránittömbök szállítását és felemelését 60-80 méter magasságba. A főépítész lerogyott egy székre, de nem maradt ideje összeszedni magát, mert az egyik vezető építőmester közben behozott egy papirusztekercset, amin ott álltak a számításai. Ezek szerint az építéshez szükséges homokrámpához úgy 13 millió tonna homok kellene, ami ugyan a sivatagban megtalálható, de mintegy 50 évet venne igénybe a rámpa felépítése és lebontása, A főépítész ekkor omlott össze, hiszen rájött, a rendelkezésükre álló szerszámokkal és eszközökkel legfeljebb egy 15 méter magas építményt tudnának összeeszkábálni.

S akkor még csak az egyiptomi magas kultúra idején és területén épült piramisok építéséről tűnődtünk el , és ügyet sem vetettünk a Föld egyéb tájain, a Közép-Amerikában, Távol-Keleten, Kelet-Európában található piramisokra...

A magazin piramis-témái közül számomra kettő magasan kiemelkedett a többi közül Az egyik a KELET-EURÓPAI PIRAMISOK kérdése. Mert igen és hogyne, persze, hogy errefelé sem mentesültünk tőlük. A leghíresebb és legtanulságosabb a Boszniában található visoko-i piramis története  Egy abszolút amatőr kutató, Semir Osmanagič lelkes és kitartó munkájának köszönhető, hogy a feltárás egyáltalán megindult. Osmanagič , a bosnyák Indiana Jones sejtését a hivatalos szakma, történészek, régészek egységesen eszement butaságnak tartották. A szkepticizmus a mai napig tart a bosnyák piramissal, a rajta, benne folyó kutatásokkal szemben.*

Külön érdekessége a visoko-i feltárásnak, hogy a magyarságot is érintő felfedezéseket is tettek: olyan feliratokat találtak, amelyeknek írásjelei jórészt megegyeztek a magyar rovásírás jeleivel. Igaz, a tény, hogy magyar rovásírást találtak a járatokban, csak összefüggéseiben bizonyít bármit is. Vagyis igen, ha a járatok 10.000-30.000 évesek, ha valóban közvetlen közük van a piramisnak tartott hegyhez, és maguk a feliratok kora is megegyezik a járatokéval, nos akkor el kell gondolkodni. Ám ha a járatok kora régi is, nem mellékes körülmény, hogy egykor bányajáratnak használták, s vajon egy régi bányajáratban miért ne lehetne rovásírás, amikor Visoko a Magyar Királysághoz tartozott? Vannak kérdések. A Hihetetlen! magazinban nincsenek.

Nos, és igen: hazánkban is vannak piramisok! Csak nálunk is elhallgatják őket. De már a Képes Krónika is tele van velük. Valóban érdemes alaposan megnézni az alább képeket! 

Illetve egy Dobogókőről egy pillantást vetni a Duna-kanyarra. 

A másik igazán döbbenetes információ a hetvenes évekbeli MARS-SZONDÁKTÓL származik. A fotók valóban döbbenetesek. 

Egy szó mint rengeteg, a magazin nem rest levonni a „magától adódó” következtetést: a piramisok valamiféle energiagépek, csillagkapuk, de mindenképpen annak bizonyítékai, hogy az emberen kívül más, tudatos életforma is járt már itt a Földön. Ufók, na! Amik a piramisokat használták valamire, amire mi már nem tudjuk. 

ÖSSZESSÉGÉBEN mi a véleményem? Vegyes. Egyfelől a szerkesztők és a cikkírók egy pillanatig sem tétováztak, minden ellenérvet figyelmen kívül hagytak, amit pár perc guglizás után bárki megtalálhat. A cáfolhatóságnak az árnyéka sem vetülhet rájuk. Ahogyan egy fia forrás sincsen feltüntetve a lapban. Ahogyan sosincs. Ezzel együtt érdekesek a felvetések, ha mást nem, legalább utána-olvasást gerjesztenek. Meg egy kicsit szélesebbé teszik a látókört. (Például a Mars-képződményekről, épületekről még nem is halottam.) Az is tény, azonban, hogy az elolvasás után azért maradt bennem egy olyan érzés, hogy minden és az ellenkezője is igazzá válhat, ha a tényeket megfelelően csoportosítjuk. Az igazság meg úgyis mindig odaát van. De szórakozásnak nem rossz. 

A lap egyébként világosan, áttekinthetőn tördelt, tele van képekkel, illusztrációkkal, vagyis pofás és kellemes a szemnek. 

* Például Horváth Zoltán kétrészes cikke a Tényleg? honlapon vagy az urbanlegendshu írása.

6/10

2020, május, oldódik a vírus-feszültség, már a Trófea is nyitva van

Az újrahasznosított szellemi termékek korában élünk Csak nem ilyen csúnyán hívják, hanem remake-nek. Újracsinálásnak. Ezen a bejegyzésen egy kicsit tűnődtem. Mármint, azon, hogyan írjam meg. Ugyanis Bulgakov könyvéről, a Kutyaszív-ről már írtam értékelést. Akkoriban a kisregényből készült remek filmet is megnéztük. Roppan szórakoztató, meggyőző volt mindkettő. 

Viszont a könyvben nem csak a Kutyaszív szerepelt, hanem két másik írás is. Ez meg itt, amiről szó van, egy képregény adaptácó.

Vagyis két út volt előttem. Az egyik, hogy hozzábiggyesztek pár sort az eredeti bejegyzéshez a képregényről. Amit senki nem fog észrevenni. Vagy az, amit végül választottam. Az eredeti bejegyzés megfelelő részét emelem át ide, ebbe az új bejegyzésbe, ami a Kutyaszív képregényesítéséről szól. 

*

Újrahasznosított gondolataim

Vannak írók, akik több könyvvel lettek/lesznek halhatatlanok. Mondjuk Dosztojevszkij. Vannak, akik írtak egy csomó jó könyvet, de nincs közöttük magasan kiemelkedő, de az összes piszok jó. Mondjuk Vonnegut. Meg vannak olyan írók, akik írtak egy csomó könyvet, de voltaképpen van egy olyanjuk, amivel önmagában többet sem kellene/kellett volna írniuk. Ha például Márquez a Száz év magány előtt és után egy sort papírra nem vetett volna, voltaképpen nem történt volna semmi. Akármennyire jó mondjuk a Szerelemről és más démonokról. Persze, jó, hogy több regény szült, de a Száz év magány önmagában olyan csoda, hogy minden más csak futottak még. 
Bulgakov megírta A Mester és Margaritá-t, ami egyfelől azonnal ott van a Száz év magány mellett minőségben, másfelől Bulgakov is hátradőlhetett volna, minden más írása már csak desszert.

Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert micsoda desszert ez a desszert! Ám konkrétan csak a címadó kisregényre gondolok! De arra nagyon.

Véletlenül került a látóterembe a kisregény/novella filmváltozata. Megnéztük, és én nagyon lelkes lettem. A film fekete-fehér, én azt hittem, valami régebbi alkotás, és értetlenkedtem, hogy vajon hogyan lehetett ebből film? Aztán láttam, hogy a fekete-fehérség csak álca, a film 1988-ban készült. (S ugyanaz a rendező követte el, aki a sokrészes, nagyon jól sikerült A Mester és Margarita tévéfilm-változatát: Vlagyimir Bortko. Ráadásul nem csupán szövegében hű Bulkgakovhoz, hanem képi világában is teljesen hozza a hangulatot. 

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Bulgakov mélyen megvetette a proletariátus által diktatúrával vezetett államot, sőt magát a primitív proletariátust is. Csudálkoztam is, hogyan fogalmazhatta, jelentethette ezt meg, de aztán megtudtam, hogy nem tehette, nem jelentethette meg, a Kutyaszív csak 1987-ben jelenhetett meg, s akkor már javában a glaznoszty, a politikai és kulturális nyilvánosság időszakában járunk. 

– Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
– Hm… De hiszen más nincs.
– Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol, mi derült ki? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni. (172.)

Ahogy néztük a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy: az állat, ha ember csinálunk belőle, igazán állattá lesz. Aztán rájöttem, tévedtem, mert Preobrazsenszkij professzor egy züllött, vacak minőségű embert kutyult össze a kutyával, és a vacak mindig legyőzi a minőségit. Ahogy kamaszkorom nagy szereleme, Ági mondta: „Mindig az győz, aki kevesebbet akar.”

S fél év múlva befejezte a Nagy Szerelmünket, bár velem mondatta ki az utolsó szavakat. De ez a mondata egész életemben igaznak tűnt. Úgy fest, a történelemben is igaz. 

Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet kicsúfolása, nevetségessé tétele, az emberi méltóság megőrzésének hangsúlyozása. Miközben akár nézi, akár olvassa, szétröhögi magát a kedves kultúra fogyasztó, de legalábbis végig vigyorog. És sír. Hogy mekkora szarcsimbók tud lenni az ember, és milyen dögletes rendszereket hoznak létre szarcsimbókok. És közben mégis büszke, mert a szarcsimbókok között, a dögletes rendszerben is lehet embernek maradni, nem kell a gerincnek feltétlenül gumiból lennie. Ezt üzeni Preobrazsenszkij professzor, Bormental, de még Zinka személye is. 

Kicsit sci-fi, kicsit börleszk, kicsit fáj, kicsit fintor, kicsit komoly, kicsit kikapcsol, kicsit bekapcsol, kicsit ökölbe szorul a kéz, kicsit nevet a szív, és kicsit vágyakozik, hogy bár annyi lett volna a megoldás arra az átkozott negyven-hetven évre, mint ahogyan a professzor megoldotta. S kicsit nagyon kedvenc lett. 

A Kutyaszív képregényben

Teljesen meglepetés volt, hogy a Kutyaszív-ből készült képregény. Ha nem lett volna egy Vaterás üzletem, meg abból kifolyólag még egy, soha meg nem tudom. A partnerem megkérdezte, nem érdekelnének-e még Füles képregények, én igent mondtam, ő meg egy listát küldött át, olyan képregényekkel, hogy csak úgy csöpögött az intellektuális nyálam. Köztük volt a Kutyaszív is. Csupa meglepetés szerzővel.

Ugyanis a forgatókönyv szerzőjének, Kiss Ferencnek a nevét akkor láttam először. Semmit nem tudtam róla, most sem sokkal többet, de annyit már igen, hogy Cs. Horváth Tibor felfedezettje volt, és gyakorlatilag a Fülesnél ő vette át a munkáját 1993-ban bekövetkezett halála után. 

A rajzoló, Fekete Imre neve szintén ismeretlen volt számomra. A Fülesben ezen a munkáján kívül csak még egy képregénye szerepelt, a Traven doktor kedvtelése. Sokat írt és rajzolt a Kretén és az Eduárd című lapokba. Dolgozott Varga Zerge Zoltánnal és Garisa H. Zsolttal, akik Rejtő Jenő képregényeit dolgozták át, zseniálisan színes formátumba. 

Szégyen, nem szégyen, én most találkoztam először a nevével. Amikor rápillantottam az adaptáció oldalpárjára, nem dobtam hátast. Csak amikor olvasni kezdtem. Nem a szöveg miatt, hanem mert akkor jobban megnéztem a rajzokat. Az a helyzet, hogy ezek a grafikák oldalpárban nyomott sokaságukban valamiért kaotikus benyomást keltenek Amikor olvasni kezdtem a képregényt, és kénytelen voltam egy-egy képre koncentrálni, felismertem, hogy simán hagytam magamat becsapni. 

A rajzok hihetetlenül jól passzolnak Bulgakov történetéhez. A prof beszólásain és a hozzá passzított arcon ugyanolyan jókat rötyögtem mint amikor először olvastam a kisregényt vagy láttam a filmet. 

A rajzok alapvetőn karikatúraszerűek, tehát derűsek, mégis van bennük valami nyomasztó, valami drámai, de azért nem annyira, hogy eret akarnánk miatta  vágni magunkon. S miközben az alakok egyáltalán nem realisztikusak, valahogy mégis azok. S a nézőpontok sokszor annyira egyértelműek, hogy fel sem tűnik, mennyire ki- és eltaláltak. 

Egy szó mint száz, hálás vagyok, hogy találkozhattam ezzel a képregénnyel, amely méltó az irodalmi alapjához. Csak azt sajnálhatom, gondolom, hogy nem ismerem Fekete Imre többi munkáját! 

A képregény a Füles újságban jelent meg 1997. júniusában, kilenc részben, kilencven képkockában. 

 10/10

(2020 májusa, egy nappal a budapesti korlátozások feloldása előtt)

Frank Herbert Dűne-sorozata klasszikus, ahogy mondani szokták, megkerülhetetlen (ami szerintem teljesen értelmetlen, mert bármi bármikor megkerülhető, már ha nem közlekedésről van szó) a sci-fi irodalomban. A Dűne nem is sorozat, hanem egy univerzum. Vannak hasonlók, olyan szerzők, akik olyan fantáziavilágot alkottak, dolgoztak ki, amelynek történelme van (mármint a világon belüli történelme), külön nyelve, nyelvei, és a könyvek közötti cselekmény, történés jobbára ezredéveket ölel át. Talán elég csak Asimov  és a Sztrugackij-tesók (korántsem annyira koherens, összefüggő könyveire gondolnunk), vagy a Tolkien által teremtett világra (na, annak még külön nyelvészete is volt), de belefér akár R. R. Martin (soha be nem fejezett?) Westeros-a is. És még rengeteg más, hasonló képzeletbeli világ van.

A Dűne kiemelkedik közülük. Pedig az eredeti sorozat csak (?) hat kötet. Nem is veszélyesen vaskosak. 

Barátom, ha most arra számítasz, hogy kimolyolgatom neked a tutifrankó spanyolviaszt, miért vannak olyan hatással az olvasókra Herbert könyvei (de még ez sem igaz, mert nem a könyvei, hanem csak a Dűne-könyvei, mert egyebek nem) akkor bizony rossz helyen kuncsorogsz! Ne is számíts rám! 

Mert semmiképpen nem arról van szó, hogy a sztori valami olyan hatalmas durranás. Semmiképpen nem mondom, hogy rossz, dehogyis tennék ilyet, eszemben sincsen! De azt sem állítom, hogy az agyad eldobod tőle, a körmöd lerágod olvasás közben és ha egyszer a magadévá tetted, akkor minden mozzanat beléd ég, mint a fény a negatívba (ha még érti valaki, mire gondolok). Nem egyikről sincsen szó. Az agyad marad a helyén, a körmödnek semmi baja sem lesz, és a mozzanatok hamarosan olyanok lesznek, mint a füst (hacsak nem vagy megszállott fan). 

Az az érdekes, hogy Herbert a nevekkel, a fogalmakkal sem teremt vadi újat. A sorozat induló kötetének főhősét például Paulnak hívják. Micimackó meg Kovács János név alatt élt, tudod, de senkiben nem a Kovács János maradt meg, hanem a Micimaci. Meg van Duncan, meg Jessica. Szóval semmi agyament nyelvi furfang. A fogalmakkal, a tárgyak nevével már van egy kis pittyputty. Egyfelől mert teljesen hétköznapiak, mint például az egész sorozat központi kábszerének neve: melanzs (igen, ez az izé, amit a csuda tudja hogyan termelnek azok a gigantikus kukacok, amik a borítón is vannak, és amiket meg lehet lovagolni a sivatagban; és ha belegondolsz, ez is olyan kis erőltetett, de ahogy olvasod, mégsem az), másfelől teljesen Herbert által alkotottak, mint a kriszkés (értsd: egy különleges késfajta). Ez a nyelvi kettősség ott van az egész sorozatban. Csak súgok: a Dűne egyértelműen egy egykori Föld-központú univerzumban játszódik. Mert van itt például Oráni Katolikus Biblia, bármiféle keresztény teológia nyomatása nélkül, csak mint egyfajta kapcsolódási pont. 

A sci-fi vonal tulajdonképpen nem létezik a Dűnében. Miközben az egész az. Nincs high-tech technika, illetve van, de túl nagy szerepe nincsen, illetve van, de nem elsődlegesen. Nincsenek száguldozó, csatázó űrhajók, illetve vannak, de jobbára csak elindulnak és megérkeznek velük a szereplők, nagy szerepük nincsen az egész szempontjából.

Tulajdonképpen egy sci-fibe oltott királydrámát olvasunk, fantasy-elemekkel, húzásokkal. A fantasyt a szereplők olyan mindenféle X-aktás képességei jelentik, amiknek láttán Mulder és Scully ügynökök olyan sorozatos intellektuális orgazmust éltek volna át, hogy az csuda! Más kérdés, hogy ember nincsen, aki érti ezeket a képességeknek a nagy részét. Mert oké, persze, az világos, hogy mondjuk egy arcváltó mit csinál, vagy mit csinál egy boszorkány (igen, van itt az is), amikor a Hangot használva rátolja másra a saját akaratát. De, cimbi, kezdjél már valamit az ilyen mondatokkal a gyakorlatban:

– Egyes folyamatoknak van végük, de nincsen kezdetük; másoknak van kezdetük, de nincsen végük. Minden attól függ, hol áll a megfigyelő. (91. o.)

Hamvas Béla is irigykedne az olvastán. S ezzel sem őt, sem Herbertet nem akarom fikázni, csak annyit mondok, egyiküket sem értem. De olvasni mindkettőt nagyon jó. Herbertnél a szöveg egészéből kiderülnek bizonyos összefüggések és csapásirányok, Hamvasnál ehhez tudni és érteni kellene. Herbert sci-fit írt, bűvészkedhet a szavakkal. Hamvas komolyan gondolta, amit papírra vetett. 

Viszont a könyvnek nagyon jól áll ez a misztikum. Olyan, mintha lenne valami komoly üzenete, valami titokzatos, emberen túli mondanivaló, anélkül, hogy bármiféle emberen túli transzcendenciát belekavarnánk a Dűne-emberiség történetébe. Még csak az Univerzum mint olyan megszólaltatásáról sincsen szó. Csak felismerésekről, új lehetőségekről, új tudatformákról, karöltve az ilyen-olyan képességekkel. Amik az olvasó számára olyan képlékenyek, annyira mentesek bármiféle plaszticitástól, a mindennapi gyakorlat bármiféle befolyásától, hogy csak na!. Most mit lépsz mondjuk erre: a két főhős gyerekben ott él az összes ősük: nem ám genetikáról beszélek, frászt, ha felszínre engedik őket, beszélni tudnak velük, alig tudják visszaszorítani őket, meg ilyenek. Nem is mondom tovább, mert ha én ilyesmivel találkoznák egy könyvértékelésben, még a könyv elolvasásának a gondolatát is a sarokba vágnám, nemhogy a kézbe vételével kacérkodjak. Giliszták termelte kábszertől baszarint be a főhős, hogy Messiássá lesz, a gyerekei meg a bennük élő ősökkel cseverésznek... Ööö... Már bocsánat, de mi fütyiség ez? Nemde? 

Aztán Herbert mester úgy távolítja el a történetet az olvasótól, hogy egyben közel is hozza, mert egy csomó személy- és tárgynév, fogalom, távol-keletiesen hangzik. Ezáltal kapásból kap egy kis misztikus, ismerős vonást, és mégis távoli, ismeretlen lesz. Világában például létezik egy távoli esemény (a fia ebből később regényt írt), amikor az emberiség szembe fordult a technikával, ez volt a butleri dzsihád. (Arra most borítsunk fátylat, hogy a dzsihád szó bizonyos európai események óta már korántsem egzotikus, sokkal inkább vércsöpögős képzeteket kelt, erről nem Herbert tehet, és az elképzelt kontra valós dolgok kronológiájára tekintettel korántsem a konjunktúrát lovagolta meg. Adja magát, hogy az sem véletlen, hogy az események központjában levő bolygó, az Arrakis, sivatagbolygó. Vagyis kicsit olyan fílingje van az olvasásunknak, mintha az Ezeregyéjszaka sci-fisített verziója lenne a kezünkben, azt olvasgatnánk. 

S lásd, még végig sem mondtam, mi minden van ebben a könyvben, könyvsorozatban, ami elég ahhoz, hogy erőltetett, nyakánál fogva előráncigált szirszarnak nézhesse az ember egyszeri, olvasó gyereke. De aztán a vicc az, hogy valahogy mégis teljesen, tökéletesen koherens, komolyan vehető egésszé áll össze minden. Engem ráadásul halásosan untatnak az ilyen-olyan intrikákkal foglalkozó történetek. De isten bizony halálosan! Na, akkor mondok én neked még valamit: a Dűnében az intrikus kavarások mellett néha van cselekmény is. Nem is ez a slusszpoén, hanem az, hogy én, mondom: ÉN mégis rendre, ha nem is túl kapkodva, de úgy háromszázhatvanöt naponként előveszek egy újabb kötetet, be-beszerzem a hiányzókat, és lám, csudálkozz: előveszem, olvasom őket. De még ez sem flikk-flakk, hanem ez az: nem untat cseppet sem! Na, ez a valami!

Ezt az utolsó mondatot kb. egy hete írtam le. Most, úgy ötven-hatvan oldallal odébb már azt mondom, de. Az ok-okozat egyre követhetetlenebbé válik számomra, az indokok, motivációk pedig egyre érthetetlenebbé.

Két szálon is elindult egy olyan cselekmény, amiben nem történik semmi, csak fogynak az oldalak, de voltaképpen nem mond semmit a szöveg és különösebb értelme sincsen (vö.: „Egyes folyamatoknak van végük, de nincsen kezdetük...”) Többször leírtam már ezt is: soha, sehol, semmikor nem kedveltem a narkós vízió-szerű leírásokat. Már a Húgó, a viziló-ban vagy a János vitéz rajzfilm-változatában sem. Egyedül Bulgakovnak bocsátottam meg Woland bálját (különösen a tízrészes filmváltozatban, a Margaritát játszó színésznő feneke miatt :-) ). Az ilyesmi leírásokat mindig időpocséklásnak és helykitöltésnek éreztem. Itt pedig két szinten folyik ez a parasztvakítás: Leto és Farad'n esetében is. A bajom az volt ezzel, hogy olyan szinten csökkent az érdeklődésem, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy elolvastam egy oldalt, de fogalmam sincsen, mit olvastam, teljesen másfelé járt az agyam (Voltál már így?) Visszaolvastam, de akkor sem értettem a szöveget. Ráadásul olyan cselekményvezetés van, amiben, ahogy mondtam, az ok okozat számomra teljesen eseti. Random példák:

• Miért akarja Namri minden pillanatban megölni Leto-t, s mi lenne az, ami miatt meg is tenné?
• Ki ez a Namri tulajdonképpen? 
• Mi  fenét akar tulajdonképpen Duncan és mit kellene akarnia?
• Namri és Halleck miért bízzák egy csajszira Leto őrzését, és hogyan bízhatják rá, ha olyan képességei vannak, amilyenek? 
• Hogyan is kerül ez a csajszi büntiből pont arra a helyre, ahová a vihar után Leto kavarodik? 

Nem sorolom tovább a kérdéseket. Elképzelhető, hogy csak borzasztó felületesen olvastam, és a szövegben ott van mindenre a válasz. De mondom, egyszerűen érdeklődésemet veszítettem, mert elvesztek az összefüggések és az indokok, olyan érzésem lett, hogy egy nagy rakás, misztifikált katyvaszt olvasok. 

A döbbenet mégis az, hogy amint befejeztem a könyvet, nem csupán a megkönnyebbülés érzése kapott el (mondjuk önmagában döbi volt, hogy hajítottam az ellenkezéseim ellenére a sarokba: teljesen simán félbe tudok hagyni bármit, ha nem érdekel), hanem azonnal előkerestem a következő kötetet... Magyarázatot ne kérj!

*

Miről szól ez a rész? Hát arról, amit a fülszöveg is elmond. 

A jövőbelátó Paul Atreides, az Impérium császára eltűnt a történelem színpadáról, és most furcsábbnál furcsább erők marakszanak a birodalom feletti uralomért. Miközben a megszelídített sivatagbolygó, a Dűne fokozatosan zöld növényzetbe burkolózik, az egykor uralkodó Corrino-ház ismét hatalomra tör, és megpróbálja félreállítani II. Leto Atreidest, az aranyoroszlános trónus kiskorú várományosát.
A gyermek Leto csak egy döbbenetes metamorfózis révén kerülheti el véres végzetét. Átváltozása meghatározó hatással lesz az emberiség történelmére, elindítva a fajt az Arany Ösvényen, mely békét és biztonságot teremt a következő három és fél évezredre, hogy azután…

Ugye, hogy itt is mit olvashatsz: „Leto csak egy döbbenetes metamorfózis révén kerülheti el véres végzetét”. Önmagában, ugye milyen gagyin hangzik? „...elindítva a fajt az Arany Ösvényen...” Mintha valami tutimegmondó new age-kalauzt böngészgetnénk. Nem hangzik jól. De mintha ezt mondtam volna fentebb. 

Paul Atreides átlényegült, örökül hagyott maga után egy terjeszkedő birodalmat, egy uralkodó vallással, amelynek ő maga a központi alakja. Sem a birodalom, sem a harcos vallás nem volt a tervei között. Maga után hagyta egyre inkább a rossz oldal felé hajló húgát, és két, különleges (értsd: érthetetlen, katyvasz, mindent visz szuperskacok) képességekkel bíró gyermekét, a fiát és a lányát. Ott van még a boszorkány anyuja, akit az unokája, Paul fia szétszivat, adva van még az ellenséges ház (mintha ezt a mintát használta volna Rowling és Martin is...), aki különleges tigrincs-vérebekkel akarja megcsócsáltatni a szupergyerekeket. 

Aztán itt van Paul itt hagyott húga, akit mindenki őrült fenevadnak tart és senki nem csinál semmit, hogy megfékezze a fejében a Harkonnenekkel társalgó húgicát. Meg van a feleségével szembeforduló Duncan, aki kit tudja kinek az érdekeiért küzdöget most. Meg sokan mások, mindenki mindenki ellen, mindenki nagyon magas, misztikus célokért harcolva. 

A vége meg valóban az, hogy Paul fia, Leto valóban átmegy valami egyesülésen a homoksügérekkel, amitől képessé lesz arra, hogy több ezer évig éljen, meg féltonnás ajtókat vagdaljon az ellenfelekhez, és aminek a vége, hogy homokféreggé fog változni Ez itt még nem történik meg, itt még félig ember, és a könyv végén arról filozofál, hogy hány járható útja van a jövőnek, és hogy esik sem hibamentes, mindegyik úton vannak kanyarok, gikszerek, kényszerpályák, de ő már választott. 

Mondom, az egész Dűne-dolognak a titka valószínűleg abban áll, hogy rettentő összetartónak, koherensnek tűnik a történet, teljesen olyan, mintha Herbert értené a szereplők motivációit, és a képességeinek a mibenlétét, és a kisujjában lenne az egész történet kronológiája, történelme. S miközben az ember legyintene az egészre, hogy jóvanmá', csak egy marha nagy blöffbe futott bele, és menekülne tőle, mégsem képes kiszakadni belőle. Behalás! Szenvedélybetegség vagy mi? 

*

Újszülöttnek minden új, az értékelés írogatása közben futottam bele a ténybe, hogy ebből a részből csináltak filmet is. Az 1984-es adaptáció David Lynch és Sting ide vagy oda, nagyon nem jött be. A 2000-esről a vélemények vastagon lebeszéltek. Erről sokkal jobbakat mondanak. 

A komplett Dűne-univerzum köteteit itt nézheted meg. 

Szenzáció! Szenzáció!
Nincsen többé boldogtalan ember!

Már a cím nagyon jó! Mert, ugye, félreérthetetlen utalás Balzac kurtizánokkal kapcsolatos regényére, csak ott nem elbuknak, hanem nyomorúságuk van. De a szerző pompásan kihasználta a műveltebb, tájékozottabb olvasók absztrahációs készségét. A regény eredetileg 1963-ban jelent meg az Albatrosz sorozatban, aztán 1987-ben a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Majd Kiss Ferenc és Fazekas Attila 1990-ben készítettek belőle egy képregény-adaptációt. Ezt, amiről most szó lesz. Tudomásom szerint ez a történet nem jelent meg külön, csak a Fülesben közölték. 

Nézzük előbb sorban a szerzőket, aztán jöjjenek a meztelen nők! Vagy legyen előbb egy nő, aztán jöjjenek a pasik? Legyen! Tessék!

De most már információ jön, nem csak az élvezet!

GYERTYÁN ERVIN a párizsi egyetemen tanult, dolgozott a Népszavánál, ott rovatvezető is volt. Aztán a Filmvilágnál művelte ugyanezt, majd a Gondolat Kiadó főszerkesztő-helyettese lett. Volt a Filmtudományi Intézet tudományos munkatársa, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének az elnöke, a Magyar Televízió filmosztályának a vezetője. Ezek mellett író is volt. Legismertebb regénye A kiberneroszok tündöklése és bukása (ami először A kibernerosz tündöklése és bukása címmel jelent meg.) 

KISS FERENC a Füles rejtvényújság hivatalos képregény-szöveg írója lett Cs. Horváth Tibor „monopóliuma” után, az ő felkérésére. 

FAZEKAS ATTILA nagyon sokáig a Füles háziszerző mogulja volt, Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Sarlós Endre mellett. Roppant termékeny szerző, A stílusa roppant realista, de a realizmus mellett, ha a téma úgy kívánja, képes nagyon jó karikatúrák megrajzolására is. A Wikipedia róla szóló szócikke kiemeli, amit mindig mondtam, hogy Fazekas Attila szereti a szép nőket, jó ízlése van, és ami a fő, pompás nőket rajzol. Mint egy kis guglizással megtudtam, a rendszerváltás után a szabadságot és a konjunktúrát kihasználva indított egy erotikus lapot, Szexi magazin címmel, de csak két számot ért meg a próbálkozás. Aki emlékszik, ez nem véletlen, akkoriban az újságosok, az utcai és a metróállomások területén gombamód szaporodó standok pultjairól patakzottak az emberi test külön- és mindenféle nedvei. A rajzokat, ha realisták is voltak, simán elmosták a hús-vér nők fotói. 

A kilencvenes években külön füzetekben jelent meg néhány képregénye, amelyet futó sikerfilmek alapján rajzolt (pl. Csillagok háborúja, A Birodalom visszavág, Nyolcadik utas a halál, Terminátor, Ben Hur, A Beverly Hills-i zsaru): igen pompás munkát végzett. 

Egy kis személyes blikk. Jómagam viszonya nem egyértelmű Fazekas Attila munkáival. Egyfelől nagyon szeretem a rajzait. Másfelől is. Harmadfelől néha tetten érhetők olyan suta képi megfogalmazások, hogy nem győzök csudálkozni. Negyedfelől néha nem tesz jót az összhatásnak, amikor a realizmus a karikatúrával keveredik. Legalábbis abban az esetben nem, amikor a történet is realista. Az olyan esetekben mint ez a képregény, vagy a Vavyan Fable burleszkjéből készült Mesemaraton lehengerlő a végeredmény. Ezekben az esetekben a végeredményhez vastagon hozzáad, hogy a realizmus keveredik a karikatúrával. Nézd csak, erre gondolok!

Ami jelen esetben fontos, hogy Fazekas Attila kiváló realista rajzoló, kiváló karikaturista és jól rajzol szép nőket! Lesznek még nők, de nézzünk most még egy karikatúrát!

A TÖRTÉNET muris, szórakoztató és elgondolkodtató. Ne felejtsd el, hogy eredetileg 1963-as, amikor még nem volt dömping az ember-gép háborúból, sehol a Terminátor-sztori, ki tudta még mi az A Butleri Dzsiihád (segítek, ha nem tudnád, egy Dűne előzménytörténet, amit már nem Frank Herbert írt). Akkoriban ha az ember a gép ellen téma szóba került, akkor jóformán mindenkinek a XIX. század eleji géprombolások jutottak eszébe, nem a robotok ellen vívott csatározások. Tehát a szerző ötletét ebben a szellemben illik értékelni! 

Szóval. Az alapötlet, hogy egy, a feleségét elvesztett kibernetikus kitalálja, hogy milyen klassz dolog lenne megalkotni egy robotkedvest, és uzsgyi, meg is csinálja a minden szexuális igényt kielégítő, teljesen kommunikációképes, minden porcikájában emberi robotszeretőt, ami elementáris sikert akart, hamarosan megkezdik a sorozatgyártását is. A robotszerető nőnemű. Az igények végett kénytelen megalkotni a férfiverziót is. A kibernerosz mindent visz, a férfiverzió elsöpri a nők kezdeti ellenállását is. 

A tudós unokahúga azonban ellene van a dolognak. Akad egy harcostársa is, később szerelme is egy újságíró személyében. Ilyen-olyan okból a tudós elkészíti mindkettőjük kibernerosz-változatát, s ezek a gépek nagy szerepet játszanak a végső fejleményekben. Az alkotó hamarosan belátja, hogy a találmánya, csinálmánya, bár egyfelől hatalmas ajándék, de hosszútávon tönkreteszi a nemes emberi érzelmeket, kapcsolatokat, és a fiatal pár harca mellé áll. Egy darabig harcostársuk egy másik fiatal hölgyemény is, akinek az életét sajnos elsodorják az események. 

Vélem, a cím kétségtelenné teszi a végkifejletet, győz az emberiesség, az érzelmek, a szerelem. 

Amikor kamaszkoromban olvastam a regény-eredetit, gondolhatod, mennyire elindult a fantáziám! Egy szerető, aki soha nem mond nemet, aki kezdeményező, aki mindenben benne van, ráadásul hibátlan testű, sőt, ha akarom, minden érzelmi konfliktus nélkül cserélhető! Apám, ez mennyire király! Ha a szexet nézem. De már kamaszkoromban sem csak azt néztem. Világéletemben szerelmes voltam, így vagyok gyárilag bekötve. Akkor  is, ha a vágyat rengetegszer összekevertem az igazi érzésekkel. De tizenötéves koromban beléptem egy komoly kapcsolatba, már amennyire két középiskolás kapcsolata komoly lehet, de három évig együtt voltunk, és (hatalmas szó, nagyon hatalmas!) hajlandó lettem volna elmenni még vendéglátózni is, hogy eltartsam magunkat, amíg leérettségizik, lediplomázik. Nagyon komolyan gondoltam. Miközben egymás szüzességét vettük el, egymáson tanultuk a másik nem testét, a testének a működését. Gyönyörű volt, gyalázatos véggel, hatalmas tanulságokkal. De semmiképpen sem csak a lány testéről szólt a kapcsolat. A jelleme, a személyisége nélkül kutyafülét sem ért volna az egész. Ahogy Szerelmetesfeleségtársammal is áll az eset: imádom a testét az első pillanattól fogva, de teljesen simán hátat tudnék fordítani a testének, ha nőként, emberként nem olyan lenne, amilyen. Érted, ugye? 

Az összhatás: ha nem is lehengerlő, mindenképpen meggyőző, szórakoztató, s ha nem is spanyolviasz, de elgondolkodtató. Ma már közhelyes persze: a másik ember, a társ nem pótolható. Maximum egy másik emberrel. Ha egyáltalán... Most, hogy belegondoltam. Többszóval: nagyon jól szórakoztam rajta, ritka egységes volt a téma, a rajzok és a szöveg, vagyis tökéletesen megfelelő szórakozás.

A Fülesben megjelent képregények komplett bibliográfiája

9/10

(2020 május, a koronavírus miatti korlátozásokat a napokban kezdték feloldani)