A képregény kolofonjában az áll, hogy Szántó György regényéből készült. Így elsőre nem volt egyértelmű, melyikből, de némi kutakodás után kiderült. Nem sütöm el, csak majd az értékelésem végén. Majd meglátod, miért. Viszont így már van értelme annak, miért nincsen neve a képregényben a lánynak a fény szigetéről. 

Miről szól ez a képregény?

A történet ennyi: 1915-ben vagyunk, az első világháború idején, Egy holland katona Jáva szigetén állomásozik. Már csak egy napja van a szigeten, és gondolkodik, mit vigyen haza, emlékbe. Bajtársa mind gyűjtöttek valamit, ő viszont semmit. Este lemegy a faluba, ahol az elöljáró méltóképpen akar tőle elbúcsúzni: felajánlja, válasszon egyet a lányai közül. A holland katonát lenyűgözi a legkisebbik, tizenhat éves csemete lélegzetállítón gyönyörű tánca. Magával viszi Európába. 

A lány nem tiltakozik, nem hisztizik, nem háborúzik: engedelmesen követi a katonát, aki már a hajón rájön, hogy nem csinált jó vásárt: a lánynál a földkerekségen nincsen jobb táncos, gyönyörű is, európai ruhában mindenki megfordul utána, meg is tesz mindent, amit a gazdája kíván, de az egykettőre megérti, hogy bár övé, de csak a tulajdona, sosem lesz a lelkében is övé a lány.

„A tizenhat éves, tökéletes test hideg, sima bronzszobor maradt a korosodó férfi kétségbeesett mohósággal ölelő karjában.” 

A holland hamar túl is ad a gyönyörű lányon. Aki új gazdájától és annak párjától, aki maga ajánlotta, hogy vegye meg a fény szigetéről jött lányt, nagyon hamar megszökik. Egy férfi a pártfogásába veszi, elviszi Párizsba. A tehetsége, a művészete folytán nagyon hamar a Folies Bergére színpadán találja magát, és a viharos sikerei miatt pillanatok alatt szerez magának ellenséget. A sok taps nem marad büntetlen. Egy komikust halálos ellenségévé tesz a sikere. Közben a háttérben a sors már döntött. A komikus ármánykodását felerősíti, hogy a lánynak barátja lesz egy tábornok, akit bizonyos erők nem akarnának a hadügyminiszteri székben látni. A lány, a fény szigetéről, aki úgy táncolt mint senki ezen a földön, és magától értetődőn tette boldoggá és egyben boldogtalanná az összes férfit, aki fel akarta őt karolni, mert adta a testét, még nem tudja, de egyre szorul a nyaka körül a hurok. Pedig soha nem akart semmi rosszat, csak táncolni akar mások és a saját örömére, és engedelmesen szolgálni az érthetetlen urait.

„Különösek vagytok ti, európai férfiak. Nálunk annál inkább tisztelik a nőt, minél több szívet tud meghódítani. Ti pedig azt akarjátok, hogy a nő csupán egy férfié legyen.”

Vesztére pompás eszközzé válik a tábornok ellenségeinek a kezében: kémügybe keverik, majd hazaárulásért halálra ítélik. Az ítéletet végre is hajtják. A lány a fény szigetéről kivégzőosztag előtt végzi. Pedig nem akarta elhagyni a hazáját, csupán táncolni akart, és egyáltalán nem értette a körülötte zajló eseményeket. 

A megformálás

Annyira de annyira egyértelműen átjön minden egyes képkockán, hogy Zorád Ernő szerette ezt a történetet, hogy csuda! Zorád Ernő hatalmas művész volt. Erről már többször írtam, sok helyen. A művészete a képregényeiben is egyértelműen tetten érhető. Nem csupán abban, hogy teljese egyedi, azonnal felismerhető stílusa van, sokkal inkább a látásmódjában, a plasztikus, dinamikus, mégis elegáns rajzaiban Nézd csak a fenti képet: a börtönbe zárt lány nem ért semmit, minden bajt, ami őt éri a démonoknak tulajdonít. Nos? 

Vagy nézd meg ezt a képet! A két férfi az autó mellett éppen megteszi a végső lépést a tábornok besározására, s ezáltal döntenek a lány halála felől is. A félhomályban megtett mozdulataikban minden benne van, szinte a hangjukat is halljuk. Mintha nem lenne semmi közük egymáshoz, mégis ordít róluk, hogy éppen valami nagy gonoszság utolsó lépcsőjére léptek, minden eldöntetett, s a következő pillanatban mindenki megy a maga útjára, s ezzel a halál is útnak indul. Arca nincsen ezen a kockán egyik alaknak sem: a tisztviselő és a katona intézte egymás között az ügyet. A hivatal és a kéz. A cél érdekében lépnek, mozdulnak, a magasabb eszme, érdek miatt, az egyéni sors mit sem számít egyiküknek sem. Az a mozdulat, ahogyan a tisztviselő a kalapjához nyúl, miközben a katona a zubbonykabátja mély zsebébe süllyeszti a fény szigetéről jött lány halálát jelentő iratot, amit hamarosan el fog rejteni a szobájában. Szívszorító! 

A történet, ez a képregény tele van hasonló rajzokkal. Mondom újra, Zorádnak valamiért nagyon fontos lehetett ez a munkája. 

A lány jellemének megformálása is érdekes. Európai erkölcseink szerint: erkölcstelen, csélcsap, kurva. Mégis, az őt megszerezni akaró férfiak, majd fel- és kihasználó politikusok között az erkölcs, amit értetlenül képvisel, hótiszta. Talán mert a férfiak mind csak elvenni akarnak tőle, miközben a lány a fény szigetéről magától értetődőn csak adni akar. S az európaiak viselkedéséből egyértelműn kiderül, hogy nincsen szó jobb erkölcsökről, csak máshol vannak a határok. A lány adni akar, a férfiak megtartani. A lány soha nem hazudik, neki folyamatosan hazudnak. Körülötte mindenki a hatalmi játszmákkal van elfoglalva, nos, háború van, az vajon miről szól, ő engedelmes. Mindenki más a gesztenyéjét kapargatja, ő táncol. 

Mindez olyan finomsággal van benne a rajzokban, a férfiak kéjsóvársága, szemben a lány magától értetődő arisztokratikusságával, hogy az ember csak bámul. A celláját meglátogató keresztény pap segítségét elutasítja a maga patyolat naivitásában azt mondja, majd táncol a démonok elijesztésére. Gyönyörű!

A történet valóságalapja

Némi utánkereséssel kiderült, hogy a képregény-változat Szántó György Mata Hari című, 1928-ban és többet sem megjelent regényéből készült. A regényt nem ismerem. Mata Hari életéről sokat, sok helyen lehet olvasni. Az eredeti neve Margaretha Geertruida Zelle volt, és holland állampolgárként élt. Az élete nem volt mentes a botrányoktól, szűzies életet sem élt. Az viszont való, hogy nagyon formás, asszonyos asszony volt, nemde? De! Mára úgy fest, sok mindennel volt megvádolható, de a kémkedés vádja egyáltalán nem állt meg ellene. 

Az viszont teljesen érthető, hogy Zorád (hacsak nem már maga Szántó György is) leválasztotta a történetről a Mata Hari nevet, ami rögtön és azonnal túl sok képzetet társított volna a jávai lányhoz, és a tisztáságának a rajzán akarva, akaratlan, de kikerülhetetlenül foltokat hagyott volna, mert ha Mata Hari nem is volt kém, az a tiszta jávai lány sem volt, akiről ebben a képregényben olvashatunk. 

Vagyis nem történelmet olvasunk, nézegetünk, hanem a történelem egy apró epizódját alapul vevő irodalmi, művészi feldolgozást. S mennyire jó! 

Eredeti megjelenése: Füles, 1981/8–1981/21., 14 rész, 28 oldal, 168 képkocka

10/10

(2020, május 12. a kijárási korlátozás lazulásának ideje)

Mire jó, többek között a moly.hu: amikor A négylábú tyúk című novella-válogatást elolvastam, akkor nézegettem utána, hogy a könyvecske szerzői közül kitől jelent meg magyarul még valami, s akkor bukkantam rá, az orosz könyv adatlapja alatti „hasonló könyvek” között Vincent Šikula nevére és először erre a könyvére. Az antikvarium.hu-n fillérekért árulták (ez volt a reklám). 

Tudom én, hogy ember és ember között nincsen különbség, csak Ember és ember között. Ez a különbség pedig nem náció, hanem egyénfüggő. Ezzel együtt mégis léteznek bizonyos nemzetkarakterek, sőt bizonyos rassz-karakterek is. Illetve ott van még a történelmi tudatból, örökségből származó viszonyulások kérdése is. 

Tavaly voltunk Szencen, egy csodálatos szálláshelyen, a Lobsterben (nézd csak meg a képeket!). Olyan kis Karib-tengeri az egész, a bungalók egy tavon vannak, hidak vezetnek hozzájuk, egy partra vetett (díszlet) kalózhajó áll előttük, az az étterem, s ha kell, menyegzők, társas összejövetelek helye. Amikor megosztottunk róla fotókat a Facebook-on, a barátaink elképedtek, hogy hol a viharban vagyunk, hogy kerültünk oda? Amikor mondtuk, hogy Komáromtól úgy negyven kilométerre készültek a képek, nem akarták elhinni nekünk. 

A lényeg: amikor megérkeztünk, a Lobsterben egy teremtett lelket nem találtunk. Aztán mégis, egy fiatal lányt, aki megkereste nekünk a főnököt. Szlovák tudás híján angolul beszélgettünk vele is a főnökkel is. Illetve Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) tett ilyet. Semmit nem tudtak rólunk, az érkezésünkről, a foglalásunkról. SzFT elmondta, hogy még októberben foglaltuk le a szállást, ennyiért és ennyiért, reggelivel, három napra. A főnök egy kicsit értetlenkedett, még nincsenek ki sem nyitottak, véletlen, hogy egyáltalán itt vannak, majd holnap lesz az első nap, nem tud rólunk, étel-ital ma még semmi nincsen, ám ha már így alakult, maradjunk. Ő itt új tulaj, nem régen vette meg a helyet, a régi meg, úgy fest, nem adta át a foglalásokat...
Másnap reggel olyan terülj, terülj asztal várt reggelire, hogy megkérdeztem, hányan jönnek még reggelizni? 
– Ez csak a tiétek! Ha marad valami belőle, és kell nektek, vigyétek át a bungalóba, van egy kis hűtő, betehetitek. 
Ez így ment három napig. A második napon a tulaj észrevette, hogy magyarul beszélünk. 
– Magyarok vagytok? Én tudok kicsit magyarul – mondta, és onnantól folyékonyan beszélt velünk a mi nyelvünkön, alig kereste a szavakat, ha vastag akcentussal mondta is amit mondott. 
Hazafelé, a kocsiban nyílt nagyra gyönyörű párom macskazöld szeme:
– Tudod mennyibe kerül most ott egy éjszaka, reggeli nélkül? 
Megmondta. Mi, magyarok harmadáron voltunk ott három napig, reggelivel, a szlovák főnök jóvoltából. Miközben mindenki másnak már az új árakon szabta meg az ottlétet. 

Namost, ott Szlovákiában tört rám valami világfájdalom, amikor első este, a házassági évfordulónk napján elmentünk valami éttermet vadászni, ahol tudunk kártyával fizetni (nem találtunk, így az ünnepi vacsi védőgázas, fóliás, előrecsomagolt szendvics volt a helyi Lidl-ből). Néztem azt a néhány embert, akivel utcarovás közben találkoztunk, és (micsoda felfedezés!), tök olyanok voltak mint mi. Kelet-Európa, pár tíz kilométerre a határtól, ahogy egy apolitikus volt munkatársam fogalmazott, Magyarország szlovák részén. És ott szakadt rám, bár egyáltalán nem vagyok kozmopolita, annak ellenére sem, hogy egy szem fia rasszizmus nincsen bennem, és annak ellenére, hogy lokálpatriotizmus viszont van, és úgy gondolom, van miért büszkének lennem arra, hogy magyar vagyok, hogy mekkora egetverő marhaság a nemzetek, a nemzetek fiainak acsarkodása... Volt egy ruszin és egy Felvidékről származó költő barátom, Hattinger Klebaskó Gábor és Kormos Sándor, vagyis Alexander Kormoš. Mindketten írtak magyarul is, ruszinul, illetve szlovákul is. Volt olyan versük, amelyik ezen, volt amelyik azon a nyelven jelent meg. Sajnos egyikük sincsen már az élők sorában, Gábor 2016-ban, Sanyi idén halt meg. Úgy voltak magyarok, hogy azok is voltak. Nagyon azok. S ez soha, semmi fennakadást nem okozott sem bennük, sem bennem. 

Jó persze, nem spanyol viasz, nem vaszisztdasz, hanem vaskos, alapvető evidencia, de ott, Kimlén hirtelen nagyon fájt, hogy bántják egymást az emberek, ostoba határok miatt ölik egymást, és gyűlölet van, mert valaki más nyelvet beszél, holott ugyanazok az örömeink, a fájdalmaink, a vágyaink, a reményeink, voltaképpen mindenünk. 

Valamint ott szakadt rám az a felismerés is, hogy alig-alig tudok valamit a környező országokról, a történelmükről, a kultúrájukról, a földrajzukról. Róluk. 

Többek között, lám, a szlovák Vincent Šikula-ról sem volt fogalmam sem. 

Azt mondják az irodalomban jártasak, de legalábbis az író egyéb könyveinek fülszövegei, és reménylem, akik írták, olvasták is a könyveit, hogy Šikula a kisemberek megírója a főszereplői a történelem szempontjából mindig senkik, a névtelenek, akikkel megtörténnek a dolgok, akik túlélnek, akik tehetetlen bábjai és sosem irányítói annak, ami a 20. század Kelet-Európájában zajlik. 

Magáról az íróról tulajdonképen semmi érdekeset nem találtam. Volt egy Wikipedia-szösszenet és egy Amazon-bejegyzés, ami voltaképpen megegyezik a Wikipedia szövegével. Vagy csak nem lehet róla nagyon mást írni. Orgonista volt egy templomban, újságíróként, tanárként is dolgozott, forgatókönyveket írt, majd szerkesztő lett, miközben sorban adta ki a könyveit, amelyek közül jó pár gyermekkönyv volt. Pozsonyban élt, de választott, megalkotott szereplői jobbára vidéki emberek. Úgy nagyjából ennyi. Voltaképpen semmi különösebben érdekes. 1936-ban született és hatvanöt évet élt. Mondom, semmi érdekfeszítő, semmi ellenzékiesség, semmi migráció, semmi botrány, semmi izgalom. Magyarul, ha jól böngészgettem, tíz könyve jelent meg, a tízből egy gyerekkönyv, s a könyvek jobbára a Madách kiadó munkái vagy kooperációi voltak. 

A SÁRGARIGÓ kisregény. Százegynéhény oldal. rövid, pattogós fejezetekből áll, egy fejezet maximum pár oldal. A történet úgy indul mintha népmese lenne. Nem vacakol hosszasan sem a jellemrajzoknál, nem veszik el az apró részletek bemutatásában, semmi kávéba mártott sütemény, semmi zsíros húsleves, örüljünk, hogy a cselekményt egyáltalán elmondja. Mondom, mint egy mese. Ezáltal megfogott már az első oldalakon. Mert a szikársága valahogy úgy sugallja a szeretetet és a bölcsességet, ahogyan a mesék teszik. Mármint a népmesék. S szép ez a szöveg, és szép marad akkor is, amikor az események nem szépek, amiket leír. 

Annak ellenére, hogy a történet egyáltalán nem népmesei, csak kezdetben tűnik úgy. Filomenka a szorgalmas, jóindulatú, ám nem túl értelmes és nem túl ügyes leány egyedül marad a világban: a szülei és a legidősebb fivére egymás után meghalnak, egy testvérbátyja marad, de vele meg alig van kapcsolat annak ellenséges felesége miatt. A nej azért ellenséges, mert Filomenka örökölte meg anyjuk után a szülői házat és a kis szőlőt. 

Filomenka egy nap a szőlőjében tüsténkedik, amikor megjelenik az alapvetőn városi, de a természetért rajongó Jano, és szorgos pofátlansággal beveszi magát Filomenka életébe. Kezdetben úgy tűnik, Jano jót tesz a lánynak, de aztán kiderül, hogy az, aminek tűnik: egy lusta, csélcsap naplopó, aki valószínűleg egyedül akkor dolgozott volna szorgalmasan, ha erdész lehetett volna belőle. De nem lett. Jano eladatja a kis házat és a szőlőt Filomenkával, majd elissza a pénzt, aztán Szlovákia hol létezik, hol nem, hol független, hol nem, hamarosan Hitler országává lesz, majd véget ér a háború. Filomenka és Jano meseszerű, de egyáltalán nem mesés kapcsolata olyan, mint ahogy a mesék kezdete fogalmaz: hol volt, hol nem volt. 

A kisregény tényleg kicsi, a végére a két főszereplő fiatalból öreg lesz, vagyis sejthető, hogy a történet egyes részletei között elég nagy, de simán követhető időbeli ugrásokat hajtunk végre. 

Filomenkát minden elesettsége ellenére nem kell igazán sajnálnunk, Jankót minden linksége, becstelensége ellenére nem kell gyűlölnünk. Csak a fejünket csóváljuk, s közben mindkét alakot kedveljük. Az egyiket éppen az együgyű merevsége,a másikat a széltolósága miatt, miközben mindkettő felett a fejünket fogjuk. S közben valahogy mégis mindkettőt igen-igen kedveljük, annak ellenére, hogy a maga helyén, más és máshogyan, de mindkettő tévedhetetlenül önsorsrontó döntéseket hoz, és ha máshogyan döntene, a történelmi viharok ellenére akár boldog is lehetne a másikkal, elég lenne a hatalmasok által rájuk kényszerített, nehezített pálya. 

Ó, igen, a sárgarigó! A sárgarigót Filomenka hallgatja a szőlőben. Azt hallja ki a sárgarigó beszédéből, hogy a sárgarigó hozzá szól: „Tilio, dalido te vagy Filomena, mi lenne a jó?” Filomenka álmában Jano sárgarigó játszik. Filomenka meg akarja fogni, akár úgy is, hogy leveri az ágról, de a hajsza sikertelen. Jano-rigó dalol neki sárgarigóul, előtte repdes, de elérhetetlen, a léte csak ígéret. Ha még nem hallottad volna, így hangzik a „Tilio, mi a jó?” a valóságban. Gyönyörű!

A kisregény összhatása döbbenetes. A szöveg szépségében, tömörségében is, a sorsok egyszerűen megfogalmazott tragédiájában is, a jellemek egyszerűségében is. Lehetett volna vaskosan megfogalmazott, fekete tragédia, mégis keserédes, szép történet lett a történelem kegyetlenségéről, arról, hogy az ember őszi falevél a viharokban, s arról, hogy egyetlen kiút maradhatna csak a nagy szomorúságokban, nyomorúságokban, szeretve segíteni egymást. 

Nagyon jó volt olvasni! Még szerencse, hogy van a talonban még néhány Šikula-könyv. Remélem, azok is ilyen jók lesznek ettől a szlovák írótól! 

8/10

(2020 május, egy nappal a kijárási korlátozásos munka-ünnepe után)

Most mondd, lehet egy ilyen fülszövegű könyvnek ellenállni? Még ha a borítóról ugyanez nem is mondható el, ugyebár?

A vicces az, hogy Škvorecký -re mintegy véletlenül, egy krimi kapcsán találtam rá. Fogalmam nem volt, hogy kicsoda a krimi írója. A könyv címe ez volt: Borúvka felügyelő szomorúsága.

A krimi kapcsán meghökkentem, hogy Škvorecký  nem krimi-, hanem szépíró. Ahogy olvasgattam róla ezt-azt, kíváncsi is lettem rá. S amikor egy íróra, egy könyvre kíváncsi leszek, azt vagy kikönyvtárazom, vagy megpróbálom beszerezni. A Gyávák  az utóbbi sorsára jutott. Igaz, elég régen itt csücsült, mondanám, hogy a polcon, de oda már nem fért, a padlón. Most a kezembe akadt, beleolvastam, a fülszöveggel kezdve, és a kezemben is maradt. 

Érdekes könyv a Gyávák. Nem lélegzetelállító a történet, nem szívszorongató a szerelmi szál, nem szögez a YouTube elé jazzt hallgatni a zenei vonal, és mondja azt az ember, hogy a második világháborúnak ezt az aspektusát még így soha, senki, bár kétségtelenül kevesen. De ennek ellenére figyelemre méltó könyvet tett a kezünkbe a szerző, két és fél évvel a nagy háború után. 

Ellentmondásos bennem a második világháború permanens jelenléte. Ma, amikor ezt a könyv-véleményt írom, május elseje van. Egy hét múlva lesz, hogy hetvenöt éve ért véget Európában a második világháború.

Na, számolunk csak egy icipicit! A '39-ben kezdődött háborút egy 1870-ban született ember még megérhette. Ha úgy veszem, hogy egy-egy generáció között úgy átlagosan huszonöt év telt el, akkor 1870 és 2020 között hét generációnak vált valamilyen módon alapélményévé a második világháború 

Kétségtelenül igaz, a második világháború megduplázta az első nagy háború roppant szomorú statisztikai adatait: a harcoló felek, az érintett országok, az áldozatok számában.

De mindenképpen túltett az elsőn abban, ahogyan napi szinten jelen tud lenni. Ugyan hány könyvet tud felsorolni az első világháborúról egy átlagos olvasó? Hány filmet láttunk róla? Úgy nagyjából a Nyugaton a helyzet változatlan és szegény, szerencsétlen Lady Chatterly nem elhanyagolható és fitymálandó szenvedései a háború következtében, amely gigantikusra nőtt fiziológiai szükségletek ugye, a kertész Mellors ágyába sodorták. De mondjuk ez nem egy tipikus háborús szenvedéstörténet. 

Ezzel szemben a második világháborúról se szeri, se száma a napjainkban is szaporodó filmeknek, könyveknek és a háború korántsem csupán szomorú következményeként, velejárójaként kezelt, hanem sokak szerint a legfőbb mondanivalójának tartott holokausztról, amely mellett szép lassan minden más emberi szenvedés eltörpül. De legalábbis biztosan nem bír filozófiai tartalommal. 

A második világháború zsigeri alapélményévé vált az európai embernek akkor is, ha nem élt akkor, amikor zajlott. Én '67-ben születtem. Alapvető gyerekkori filmélményeim sora kötődik a második világháborúhoz: A négy páncélos és a kutya, Egy óra múlva itt vagyok, A tavasz tizenhét pillanata, Kloss kapitány, Abigél. De hiába múltak az évek, úgy fest, ez a háború feldolgozhatatlan, kibeszélhetetlen, a következményei, a mondanivalója soha el nem múló, mert ha körülnézünk egyre több és több könyv, film, dokumentumfilm, történelmi munka, képregény és ki tudja mi minden foglalkozik még vele. Felsorolhatatlan még a műfaji repertoár is, nemhogy csak egy felületes áttekintést is mernék adni azokról a munkákról, amelyek foglalkoznak vele. Timothy Snyder történészi munkáin át Indiana Jones történetéig, a Hellboy képregényen keresztül a televíziós csatornák mindennapi dokumentumfilmjeinek sugárzásán át (volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam egy távirányítón való zongorázás közben egy időben három (!) csatornán talált a második világháborúról szóló filmet) a rockzenéig (pl.: Pink Floyd: The Wall) mennyi, de annyi minden merített ihletet a történelemnek ebből a öt évéből, hogy az elképesztő. 

És akkor még nem is beszéltünk a holokausztot feldolgozó, érintő, felhasználó munkák irdatlan tömegéről. Oscar vagy Nobel-díj, de különösen az utóbbi már alig létezik anélkül, hogy a díjazott műnek köze ne lenne a zsidók szenvedésének történelmi távlatához. 

S botorság lenne észrevenni, hogy ha valakit lebuziznak, vagy szidják az édesanyja nemi erkölcseit, az simán jelentéktelen kismiskaság ahhoz képest, ha megkapja a rasszista, antiszemita, fasiszta, náci jelzőt, amely a polkorrekt fehér világban immár a legnagyobb vád, legszégyenteljesebb bélyeg. S sajnos a második világháború értékelésekor a kétkulacsos értékelések olyan vaskosan vannak túlsúlyban, hogy az már bántja a az egészséges igazságérzetet, a jó ízlést. 

A második világháború tehát hetvenöt év elteltével is simán a mindennapjaink része, ha akarjuk, ha nem. Így, szégyen, nem szégyen, de be kell vallanom, én besokalltam belőle. Kicsit már úgy vagyok, hogy ha hallom, látom, hogy jön velem szemben, csukódom befelé, és nagyon alapos indok kell, hogy nyitva maradjak. 

Ugye, hogy ugye, felcsigáztalak, akkor mit keres az olvasási repertoáromban ennek a cseh szerzőnek a könyve? 

Škvorecký egyfelől egy kamasz szemén keresztül láttatja az eseményeket. S nem általában az eseményeket: a beszámolója a világháború utolsó napjairól szól. A regény egy cseh kisvárosban, Kostelecen játszódik. Kostelec, legalábbis amit a Google Térkép nekem kiadott, Győrtől kétszáz, Pozsonytól száztizenkét kilométerre fekszik, a mostani szlovák határ felett nem sokkal, Csehországban. De lehet, hogy rossz Kostelecet találtam, mert a könyv fülszövege azt mondja, határmenti város. Nos, ez a Kostelec, amit találtam, nem az, nem is volt az soha. A lakosainak a jelenlegi száma kilencszáz fő. Befutó még a helyszíne egy másik Kostelec: Kostelec nad Orlicí, amely észak-keletre van, közel a lengyel határhoz. Itt 2018-ban 6200-an éltek. Van még egy Kostelec a prágai járásban, de az meg az ország közepe, az ország bármelyik állapotában Tehát esélyes, hogy a lengyel határ melletti városról van szó. 

A könyv főszereplője, főszereplői nagykamaszok. Számukra, teljesen hihetőn, jellemzőn a nagykamasz fiúkra, két dolog fontos: a lányok és a zene. 

Mintha Sokol-ünnepély lett volna, vagy mi. Megint Irenára gondoltam. A fene egye meg, mindig rá gondoltam. Az udvarra egy kétüléses Aero futott be, és Jirka Krocan ugrott ki belőle bőrkabátban. A kocsi hűtőjén csehszlovák zászlócska lobogott. Irenára gondoltam. A szentségit, úgy látszik, már nem is tudok másra gondolni. Pedig intellektuel vagyok. Kíváncsi voltam, mire szoktak az intellektuelek gondolni, és tényleg azokra a dolgokra gondolnak-e, amiket emlegetnek. Igen, a feltalálók, a tudósok meg ilyenek biztos a maguk baktériumaira meg elektródjaira gondolnak. De én a közönséges intellektuelekre voltam kíváncsi. Mint amilyen én voltam, meg Benno meg Harry. Meg Irena. Irena egyszer elmondta nekem, hogy sokszor egyedül sétál az erdőben a kutyával, és problémákon gondolkozik. Irodalmon meg politikán, meg mit tudom én min. És én titokban szégyelltem magam, hogy ha egyedül vagyok, akkor többnyire a lányokon gondolkozom, és hirtelen úgy éreztem, hogy kevesebbet érek, mint Irena. De ez már régen volt. Borzasztó régen volt. Most már nem voltam ilyen. Most már régóta nem okoztam magamnak gondokat a gondolkodásom miatt. Most már tudtam, mi fontos és mi nem. Semmi se fontos. Legföljebb a lányok. Hogy az ember minél több örömöt csikarjon ki belőlük. Megpróbáltam kitalálni, mire gondol Benno, és arra a megállapításra jutottam, hogy most az ebed- re gondol, máskor meg Helenára meg a zenére, és Hany szintén legföljebb a zenére, a Swingin' the Bluesra meg a Sweet Suera a nagy gitárszólóval, de az ember tulajdonképpen nem is gondol a zenére, csak megszólaltatja a fejében a zenekart, az egészet, és mindenen egyszerre játszik, szédületes figurákat húz ki a trombonból, jó alulról, és bömbölteti a trombitát, így gondol az ember a zenére, és ehhez nem kell intellektus. És így rájöttem, hogy az intelligencia borzasztóan bizonytalan és nem létező vala- mi, és hogy intelligens ember csak Szókratész volt meg Einstein meg az ilyenek, és senki más. És abszolúte nem bántam, hogy Irenára gondolok, és szívesen gondoltam rá, mindenre, a szájára meg a mellére meg a csípőjére, meg arra, hogy milyen jó az ilyet megfogni, meg arra, hogy valami van a szoknyája alatt, nagyon disznó módon gondoltam rá, és ettől nagyon jól éreztem magam.

Mintha csak a saját naplómat olvasnám, csak sokkal érettebb formában. S gyakorlatilag bármelyik korszakomból. Annyi különbséggel, hogy a zenét mindig csak hallgattam, soha nem műveltem. Az idézet a könyv első harmadából származik, amikor a németek még immel-ámmal ott vannak Csehszlovákiában, de a rúdjuk már nagyon-nagyon kifelé áll, a szövetségesek és a szovjetek még nem érkeztek meg, de már hallatszanak a fegyvereik hangjai. A könyv végén a főszereplő megismétli a gondolatot, abban a pillanatban, amikor a Vörös Hadsereg elözönli a várost, az országot.

A kerékzörgés és ostorcsattogás betöltötte az egész teret. A kocsik gyors egymásutánban porzottak tovább, és a vad tempóban rohanó, csípős szagú processzió egy csapásra megállásra késztette az utcán járkáló embereket. A bakon ülő, kicsattanó képű ruszkik magasra emelkedtek a lovacskák vedlett tompora fölött, és ruszki dalokat énekeltek. Az emberek meredten bámulták őket. A bricskák őrült iramban repültek, és a lovacskák föl-fölvetették a fejüket. A sor végtelen volt. A levegő megtelt azzal a csípős szaggal, valami tundra vagy tajga szagával, és én magamba szívtam és néztem azokat a viharvert arcokat, és hihetetlennek találtam, hogy valóban léteznek, hogy léteznek ezek az emberek, akik semmit se tudnak a dzsesszről, és biztos a lányokról sem, csak száguldanak revolverrel a fényesre koptatott fenekükön, borostásan, vodkás üveggel a nadrágzsebükben, kurjongatva, győztesen, nem gondolva azokra a dolgokra, amikre én, mert egészen mások, mint én, rettenetesen idegenek és mégis vonzók, csodáltam őket, hát ez a Vörös Hadsereg, ez, ami itt eszeveszetten rohan előre, porosan, vadul, izzadtan, barbárul, mint a szittyák, és megint eszembe jutott Blok, akit valaki a háború alatt kölcsönadott nekem, és nem tudtam, nem kezdődik-e itt most igazán valami, valami forradalom vagy mi, és nem tudtam, van-e valami köze hozzám és az én világomhoz. Nem tudtam. Amit itt láttam, az rajtam kívül hömpölygött, s úgy éreztem, hogy én nem sodródhatok bele. Tudtam, hogy fogadni fogják őket, hogy szónokolni fognak nekik, hogy az emberek lelkesedni fognak a kommunizmusért, és hogy én lojális leszek. Nem volt semmi kifogásom a kommunizmus ellen. Semmit se tudtam róla, és nem tartozom azok közé. akik csak azért elleneznek valamit, mert a szüleik meg a rokonaik meg az ismerőseik ellenzik. Semmi ellen sem volt kifogásom, amíg szaxofonon játszhattam valami dzsessz-zenekarban, mert ez olyan dolog volt, amit imádtam, és sohase helyeselhetnék olyasmit, ami ezt megakadályozná. És amíg nézhettem a lányokat, mert a lányokat nézni az életet jelentette. Számomra ez volt az élet. Tudtam, hogy ezekben a bricskán ülő emberekben, és azokban, akik most elkezdenek pártot alapítani meg vitaegyleteket, és elkezdik Marxot tanulni, hogy ezekben az emberekben éhség van. Tudásvágy. Már a gyárból is ismertem őket, a vécéken folytatott vitákból, feszülten figyelték a dumámat a naprendszerről, a galaktikákról, Apollinaire- ról, az amerikai történelemről. Éhesek voltak. Olyan dolgokra éheztek, amelyektől én már megcsömörlöttem. Bennem egészen más volt. Bennem a múlt volt, az őseim, és természetesen a sok-sok nemzedéken keresztül belém ivódott műveltség és viszonylagos kényelem és luxus. Érdekes volt olvasni róluk. Az amerikai négerekről, az orosz muzsikokról és a munkásokra leadott sortüzekről. A tudásvágyukról és a jobb életért folytatott harcukról. Érdekes volt és megható volt, az embernek néha még a szeme is könnyes lett tőle, de csak azért, mert az ember szentimentális, mert meghatja a nyomor és a szenvedés, mint anyukát, aki selyemruhában járt, de karácsonykor mindig sírt, mert sajnálta a koledáló gyerekeket. Egyébként vala- hogy minden ilyesmi kívül esett rajtam. Nem volt szív- ügyem, kívül maradt. Nekem volt műveltségem...

Ebből az idézetből nyilvánvaló, miért nem lett a Csehszlovákiában is kialakuló, új rendszernek jó embere a szerző. A könyvet '49-ben fejezte be. Csehszlovákia a háború alatt kettészakadt a Cseh-Morva Protekturáusra és Szlovákiára, 1945–1948 között demokratikus köztársaság volt, '48-tól mindent vitt a szocializmus. 

Tehát a regény egy bizonytalan, köztes időszakban játszódik Senki nem tudja, mi következik, már kétségtelen, hogy a németek veszítettek, de még ott vannak, ahogyan is kétségtelen, hogy jönnek a szovjetek, de az is biztos, hogy ők egészen mások, mint az angolok vagy olaszok, akik mutatóban előfordulnak, a hadifogoly táborokból szabadultak, és senki nem tudja, mi várható a Vörös Hadseregtől és az őket repesve váró kommunistáktól, csak az biztos, hogy a német uralom véget ér. 

A regénynek szigorúan vett története nincsen. Ez nem jelenti azonban azt, hogy összefüggéstelen, lila nyávogás. Sőt! A zenélni és női testre vágyó srácok, csapódnak ide-oda, aláírnak egy papírt, mire besorozzák őket a haza védelmére (értelmetlen, fárasztó bohóckodás az egész, mintegy megelőlegezi a későbbi néphadseregek kötelezően bevonuló sorállományának a szolgálatát), ha kell fegyvert ragadnak, lőnek is, s ha kell, sajnos halnak is, de a gondolataik akkor is a zenén és a lányokon járnak. Szóval a regény nem valahonnan jut valahová, hanem egy szaxofonos kamasz E/1-es történetén keresztül mondja ki, hogy az élet értelme semmiképpen nem az eszmékben van, még kevésbé az eszmék védelmében (a város lakói megkínozzák, majd hidegvérrel főbe lövik az elfogott SS-tagokat), hanem az élet élvezetében van. Még akkor is, ha a szerelem, ha nem is plátói, de reménytelen. 

Škvorecký valami parádésan keveri az abszurd, blődlit a vérkomolysággal, és emeli ki a főszereplő gondolatain, érzésein keresztül a háború, a politika, a szólamok gyilkos mivoltát és végtelen feleslegességét. A főszereplő nem zárkózik el a napi események elől, alig van otthon, részt vesz mindenben, akarva, akaratlan, a tetteiből egyértelmű a jóindulata, sőt, a második idézetből az ösztönszerű politikai hovatartozása is. Ami hovatartozás egyértelműen kijön a második idézetből és a könyv utolsó, szép jelenetből: a Vörös Hadsereg már bevonult a városba, a srácok a béke (és nem a felszabadulás) örömére koncertet adnak a városka központi terén: szól a jazz, a népek először csak állnak döbbenten, majd táncba kezd mindenki. A főszereplő meg azon mélázik zenélés közben, hogy igen, igen, a jazz, és majd Prágában megtalálja azt a lányt, akivel még inkább értelmet nyer minden. Az optimizmusáról mindent elmond ez a regényben is idézett zenedarab. (Ez a felvétel Django Reinhardt játéka, Párizsban vették fel, 1945, vagyis a felszabadulás évének januárjában.)

A regény ha nem is átütő, de szórakoztató és elgondolkodtató, és egy percig sem unalmas. Csak a címét nem értem, de könnyen lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. 

S állítólag nem a legjobb írása a szerzőnek. A magyarul Pléhkatonák címmel megjelent könyvéből film is készült. Mi éppen most nézzük, de egy kis délutáni alvásért félbe szakítottuk. Nagyon szórakoztató! 

Sokszor gondolkodtam már, hogy vajon én vagyok-e a tökéletes férj-alapanyag, vagy csupán, nemes egyszerűséggel viselkedésemben úgy vagyok píszí, hogy közben gyűlölöm a képmutató, félrevezető, a dolgok lényegét és valós tartalmát átíró politikailag korrekt hazugságokat, hülyeségeket? 

Mosok, főzök, takarítok, ablakot mosok, bevásárolok, udvarias vagyok, előzékeny, figyelmes, nőnek tekintem a nőket. 

Olyannyira, hogy amikor a középiskola harmadik osztályában eljátszottunk a gondolattal, hogy ki milyen állat lenne, ha nem embernek születik, utolsónak maradtam, és közös töprengtünk, én vajon mi lennék? Egyszer csak Boskó felnyerített:
– Hogy-hogy mi? Hát PAPUCSállatka!

Akkoriban (is) nagyon szerelmes voltam, egy lányba, Ágiba. Egymás szüzességét vettük el. Okos volt, szép, csinos, szorgalmas, kreatív. Imádtam vele lenni, s mindent ennek vetettem alá, több közös programot miatta mondtam le az osztálytársakkal, miatta nem mentem el az akkor még létező NDK-ba nyaralni, és így tovább.

Boskó szavaira kitört a sírva röhögés. Én meg gondolkodtam. Azóta is ezt teszem. 

 Amikor Szerelmetesfeleségtársam néha felteszi a valós kérdést, hol van a papucsa, én reflexszerűen ugyanezt válaszolom neki.
– Hahaha, nagyon vicces! Te mint papucs! Hahaha!
Pedig volt, amikor engedtem, nem tiltakoztam, nem álltam ki a véleményem mellett, nem csaptam az asztalra, és majdnem piszokul ráfaragtunk, nem rajtam múlt, hanem a jó Istenen, hogy mégsem. 

NA, AKKOR MI VAN EZZEL A TÖRTÉNETTEL?

Az van, hogy piszkosul érdekes! Már csak az alaptörténet miatt is. Ami miatt az első megjelenése idején a szerző Uderzo kénytelen volt egy kicsit mosakodni. Ezt olvashatjuk a kolofon felett: 

Ennek az Asterix-epizódnak a történetét 1990-ben írtam meg. A rajzolással 1991 májusában végeztem. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen műve.

A mosakodás azért lényeges, ahogyan az utolsó oldal jegyzetei mondják, mert 1991. májusában először lett Franciaországnak női miniszterelnöke. Edith Cresson-nak hívták. 

Sejtjük már a haladási irányunkat? 

Akkor jöjjön a lecsó! Naná, hogy, meglepő fordulattal, a női egyenjogúságról van szó. A sztori lényege, spoiler nélkül: Hangjanix, a falu bárdja besértődik, mert nem értik meg a művészetét, ezért úgy dönt, kivonul az erdőbe. A helyére ú bárdot hívnak, aki hamarosan meg is érkezik Lutetiaból (Párizsból). Az új bárd: nő. A neve Maestria. 

Maestria modern, városi nő, abszolút feminista, pantallóban jár, lenézi a falut, és felvilágosult nézeteket vall. Értsd: a női egyenjogúság híve. Stop, álljunk is meg egy pillanatra! Mert itt van, egyértelmű a döglött eb elföldelve. Az egyenjogúság szó értelmezésénél.

Mert ugye az alap értelmezése, hogy a férfit és a nőt ugyanolyan jogok illetik meg. Ezzel az ég egy adta világon semmi baj nincsen: ha egy nő buszt vezet, ha rendőr, ha vájár, ha olvasztár, ha bármi, ugyanazért a munkáért kapjon ugyanannyi bért, és illessék meg a munkaerő-piacon is, meg mindenhol is ugyanazok a jogok mint a férfiakat. Hangsúlyos itt az ugyanazon munkáért kifejezés. Úgy vélem, hogy önmagában ezen senki nem akad fent. Legyen így! 

A másik értelmezési pont, hogy a férfi és a nő ugyanolyan. Meglepő, mert van, aki ezt marhaságot képes komolyan venni. Volt olyan felhasználó-társ a molyhu-n, akinek magyarázni kellett, hogy ugyan, de hogy, egyáltalán és kicsit sem ugyanolyan. És nem sikerült meggyőznöm, érvelhettem a gondolkodás-mód alapvető eltérésével, az eltérő genetikával, a funkcionalitásbeli eltérésekről, bármivel, nem sikerült meggyőznöm. 

S itt jön a kényes pont, amiről a képregényünk is szól: a funkcionalitásbeli különbségek vajon felcserélhetők-e? Hm... Nyilván vannak, amik nem: a nemzés és a gyermekfoganás képessége stip-stop, csakis az egyik nemnek lefoglalt. Gyermeket szoptatni csak a nő tud. Vannak olyan testalkati, fiziológiai különbségek, amelyek, bár egyed-szinten nyilván előfordulhatnak komoly hasonlóságok, de általánosságban mégis teljesen eltérők a két nem között. 

Namost: a képregény Maestria érvei és az egyenjogúság értelmezései között nagyon finoman egyensúlyoz. Látszólag még Uderzo is bajban van vele, olyan finoman. Amikor a teremtmény sarokba szorítja az alkotót. Mert a képregény egészéből az jön le, hogy a férfiúi és a női társadalmi szerepek felcserélése nem szerencsés. Pont.

A mai gondolkodásnak fájdalmas, mégis roppant egyszerű, átlátható, és célravezető amit erről a kérdésről Martin Kukučin Ház a hegyoldalban című könyvében olvashatunk, amikor a parasztgazda megpróbálja orvosolni a menye és a felesége közötti perpatvart. (A jelenet gyönyörű, az idézetből nem jön ki, hogy a gazda, Mate kemény érvelésének az alapja a szeretet, az ahogyan a családja tagjai felé fordul, de a történet egészében ott van.) 

– Kérdeznék tőled valamit, Barica, – kezdi Mate még mindig nyugodtan. Iván elragadtatva bámulja apját, hogy ilyen önmérsékletre képes. Baricát is meglepi a mérsékelt hang. Ő már azt várta, hogy kitör a vihar. – Azt szeretném kérdezni, hogy kinek akarsz te engedelmeskedni tulajdonképpen?
Minthogy nem kap feleletet, tovább megy, megint csak egész csöndesen. kezdi Mate még mindig.
– Azt szeretném kérdezni, hogy kinek? – folytatja Mate. – Mert a Pretúr-családban ősidők óta az volt a szokás, hogy mindenki engedelmeskedni tartozott valakinek. A régi jó szokásokat pedig mi sem vetjük sutba. Én mint gazda és apa a kötelességeimet szolgálom. Iván meg az anyja nekem engedelmeskednek ..  hát te? Vagy talán azt képzeled, hogy senki sincsen fölötted? – kezdett remegni itt már a hangja, és homlokára fenyegető ráncok gyűltek. – Ebben az esetben te igen-igen tévedsz. A ház az enyém, és minden az enyém. Az itt a rend nálunk, hogy aki az én házamban lakik, az nekem fog engedelmeskedni. Azonnal mész a mamáért! (21.o.)

Világos beszéd, nemde? A gazda tisztázza, hogy vezető nélkül nincsen előrejutás, engedelmeskedés nélkül pedig nem valósulhatnak meg közös célok, szétesnek a dolgok, a viszonyok, a gazdaság egésze, és pusztulás következik. Ahogy demokrácia a természetben sem létezik. Működőképes az emberek között sem. 

Hej, aktív keresztény korszakomban is de nagyokat sikerült erről a kérdésről beszélgetni a felvilágosult hölgyek tömkelegével, és az irányításra, vezetésre képtelen, vagy éppen az asszonya által ebben a kérdésben kiherélt apjukokkal. Meg azokkal is, akik félreértették a vezetés Isten-jogi alapját és kötelességét és csak a hatalmat óhajtották. 

De közben még Panoramix (nekem az egy másik fordításból származó Csodaturmix név valamiért jobban tetszik), a druida is azt mondja, hogy a társadalom változik, miért ne módosulhatnának, változhatnának a nemi szerepek? 

S ez a kettősség adja a történet sava-borsát. Mert valóban, miért ne lehetnének a nők teljesen, mindenben, mindenkor egyenértékűek a férfiakkal? Uderzo nagyon finoman válaszol a kérdésre, amikor... no, de azt mondtam, nem spoilerezek, ezért csitt. De annyit elárulhatok, a férfi és a nő alapvető különbségének a lényege, hogy amíg a férfi életben tartó, megszerző, addig a nő melegítő, gondoskodó. Amíg a férfi jobb stratéga, addig a nő hihetetlenül jó taktikus.

S hogy egy kicsit megkavarjam én is a dolgokat. Életben tartó, gondoskodó vagyok. S remélem, eközben férfi is. Ahogy mondtam, simán mosok, mosogatok, főzök, takarítok, varrok (csak ehhez az új varrógéphez nem értek), és így tovább. Vagyis simán felvettem általában vett női társadalmi szerepeket. 
Viszont érdekes, ha hozzá kell nyúlni szerelésügyileg valamihez, bármihez, akkor SzFT egyből ezt kérdezi:
– Morzsám, megcsinálnád, kérlek?
A szerszámok még mindig az én szerszámaim, nem pedig a mi szerszámaink. De tény, ha szerelek, ott van mellettem, és tudja a szerszámok nevét. 

Vagyis miközben a megváltozott életmód, -rend miatt a férfiak számára természetessé vált a sztereotípia szerinti női tevékenységek végzése, addig a saját tevékenységeik döntő többsége is náluk maradt. A férfi az egyenjogúság és az egyenlőség következtében megfoghatja a fakanalat és a felmosó rongyot, de a nő ugyanerre hivatkozva mégsem ragadja meg a sarokcsiszolót, a kombináltfogót és az ötkilós samu-kalapácsot, de még a számítógépes hdd vs. ssd-cserével sem nagyon bízható meg. Teszem hozzá, Uderzo ideáig már nem is merészkedik, megmarad a női egyenjogúság pöckölgetésén. 

S lehet agyalgatni, végső soron hová is teszi az álláspontját, s teszi-e egyáltalán valahová, vagy csak jót mulat a két nem vergődésén és a felmerülő kérdések nagyjábóli megoldhatatlanságán. S elmerészkedik odáig is, hogy még egy szélsőséges helyzet kiprovokálta dilemmán is eltöpreng: amikor a nő zaklatja, akár szexuálisan a férfit, vagy alkalmaz erőszakot vele szemben, akkor a férfinak van-e joga fizikailag védekezni? Asterix számára ez majdnem depressziót okozó kérdés. Mert a férfiak döntő többsége azért úgy van bekötve, hogy alapvető számára: nőt nem bántunk. 

Kicsit messzebb visz, és a jelen képregényhez a fentiek miatt van köze: a 168 óra pár héttel ezelőtti számában volt egy megdöbbentő cikk a bántalmazásról. Azért volt megdöbbentő, mert a 168 óra közölte. Ritka józan, pártatlan, reális cikk volt. Arról szólt, hogy persze, van egy felől a nők bántalmazása. Amit minden normális ember elutasít, megvet és utál. 

Másfelől azonban jócskán van bántalmazás a nők részéről is, csak éppen nehezen mérhető a mértéke, mert ez az esetek döntő többségében verbális agresszió: a férfiak megalázása, lekicsinylése, b@sztatása, ugráltatása, stb. Amit azok tűrnek, ki tudja meddig tűrhetik, s ha egyszer felállnak, akkor jön a bántalmazásnak az verziója, amiről nap mint nap beszélnek manapság. De azt, hogy hány hét, hónap, év előzménye volt, arról nem esik szó, nem vizsgálja senki. Nagyon örültem a cikknek, kár, hogy nem píszí erről többet beszélni, és vizsgálni a kérdést. 

– Apa, ülj le, kérlek! Apa, ne állj, föl, apa! Egyél velem tovább! – könyörgött Eszter lányom, ahogy ültünk az ebédlőasztal körül, hármasban az öccsével, Gergővel, aki csak megszeppenten pislogott. – Apa, nem érdekes, ne figyelj oda, ne válaszolj! Egyél tovább, kérlek!
Már majdnem sírt.

Az anyjuk a konyhából szólogatott befelé. Akkor már úgy két és éve nem volt közünk egymáshoz, csak együtt éltünk a gyerekek miatt, egy fedél alatt, egy kasszán, külön ágyban. Tizenhat év békés házasságunk volt. Túlontúl békés. Elbotlottunk mindabban, ami a szőnyeg alá került, amit nem mondtunk ki.

Az exemből ez aznap kijött másképpen. Minden mondata, minden szava valami logikátlan, igazságtalan piszkálódás volt. Egy darabig próbáltam higgadtan válaszolni neki, lenyeltem még a durva válaszlehetőségeket is, de volt egy pont, amikor betelt a pohár, de rohadtul. Nem mondtam én semmit, de Eszterrel annyira ismertük egymást, hogy csak rám kellett néznie, látta, tudta, mi zajlik bennem. Azért kezdett kérlelni. 

Soha nem ütöttem meg nőt. (Na, jó, egyszer Görögöt felpofoztam a Kórház 9. alatt, de az valami nagyon hasonló szituáció csak volt, csak éveink száma volt lényegesen csekélyebb.) De ha akkor a lányom nem könyörög vissza az ebédlőasztal mellé, a családon belüli erőszak miatt valószínűleg a válásunk sem lett volna békés. Viszont azóta egy kicsit árnyaltabban látom a bántalmazás kérdését. Ahogyan a 168 óra említett cikke is.

Ezt az Asterix-képregényt semmi sem menti meg attól, hogy jó legyen. Bár szokatlan a témafelvetése, az, hogy társadalmi kérdésekre reagál, de ennek a levezetése: pompás. S közben a szerző kajánul somolyogva, ám empatikusan lesi mindkét fél vergődését a szokatlan és megoldhatatlan helyzetben. Pedig a gall férfiak nem is önként dugták a fejüket a hurokba. 

Amint Mohácsi nagypapám által felfedeztem, hogy léteznek antikváriumok, van lehetőségem arra, hogy használt, régen kiadott könyveket vásároljak, szembesültem az Olcsó Könyvtár régi köteteivel, amelyek éppen a születési évemben váltottak magasságot, sorozat-megjelenést, és veszítették el a belső képeiket. De az antikváriumban a régi küllemű kötetekből is igen sok előfordult. 

Nem lettem gyűjtője a sorozatnak, csak azokat a köteteket vásároltam meg, amelyek érdekeltek. Volt már negyven-ötven kötet belőlük. 

Anyu akkor már nem élt, huszonhét évesen legyőzte a leukémia. Én akkor hét voltamApu pedig talált magának egy másik nőt, Margitot, akit hamarosan el is vett feleségül.  Azt hitte, tudja pótolni az első szerelmet, de azt mindenképpen, hogy általa lesz majd egy pótanyám. Margitnak volt egy velem egykorúfia, aki számomra nem volt túl szimpatikus. Tibornak hívták. Nem élt velünk, hanem Margit édesanyjánál lakott, valahol a Fehér út környékén. Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, hogy Tibit nem költöztették hozzánk, ugyanis egyszer Apu megkérdezte, mit szólnék, ha együtt élnénk. Ha már kérdezett, elmondtam, hogy részemről, köszönöm, nem szeretném, ezért meg ezért. Tibor nem költözött. (Az alanti fotó ebben az időszakban készült, arccal szemben én vagyok. )

Egy-két év múlva Margit viszont ment. Erre hittem azt, hogy miattam, de kiderült, hogy Apu féltékeny volt, addig kurvázta, amíg Margit azt nem mondta, hog ha mindeképpen az, akkor ad rá alapot is. Adott: összejött egy gyárigazgatóval, s ment vele Balatonra. Tibit oda sem vitte magával. Apuval hamarosan elváltak. (Mostoha anyákból csak ezután jött a java számomra, de ez másik, sokkal szomorúbb történet.)

A lényeg azonban most következik! Margit édesanyjának volt egy telke Törökbálinton. Apu és Margit egyszer csak úgy döntöttek, kellenének oda könyvek, hogy a kint töltött hétvégeken legyen mit olvasni. S nosza, a gondolatot tett követte, azonnal ki is vitték az én saját zsebpénzemből vásárolt, régi, kisalakú OK könyveimet! Mármint a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül.

Amikor a válásuk környékén szóltam Apunak, hogy bocs', azok az én könyveim, ugyan hozzuk már vissza őket, Apu rezignáltan csak annyit mondott, hogy nem akarná fokozni a feszültséget, hagyjuk ott a könyveket, ahol vannak, jó? Kompenzálva soha nem lett a szándékom ellenére Margit anyukájának ajándékozott, saját célú, ám szocialista közös tulajdonba vett, majd Margit családja részére kiszervezett befektetésem. Tisztára szocilalista gazdaságtörténet, privatizáció koronával, nem? Magántulajdon, közösbe vétel, majd a közösben részt vevő másik számára birtokba adás, szarér-hugyért, jobbára ingyen, az első tulajdonos tökéletes kizárásával. De tényleg!

(Mondjuk Apu ebben nagy volt. Évekkel később egy barátjának adta oda a Nemere-könyveimet, krimiket, sci-fi-ket, vagy húsz-harminc darabot, majd amikor szóltam, hogy tán már ideje lenne visszakérni, közölte, hogy fogalma nincsen, hol keresse a figurát. Azok a birtokmányaim is mentek a levesbe. Mondjuk azért Margit is, az anyukája is, Apu munkatársa is (ha ő egyáltalán létezett és nem magas alholotartalmú, folyákony Nemerévé váltak) a érdekesen álltak a dologhoz, hiszen mindannyian tudták, hogy egy kis- és nagykamasz gyereknek a könyvei vannak náluk, ennek ellenére minden gátlás nélkül lenyelték a nyereséget.)

Az Olcsó Könyvtár sorozatot 1954-ben indította a Szépirodalmi Kiadó, és a sorozat egészen 1991-ig élt, és mintegy ezer kötet jelent meg. '54-től '67-ig az a szimpatikus, nagyon sárga papírú, zsebbe simán tehető, kisalakú formátuma volt, '67-től a sorozat megszűnéséig a szélesség nagyjából megmaradt, csak a formátum magassága nőtt meg. A sorozatban megjelentetett kötetek címei roppant impozáns listát adnak.

Próbáltam utánanézni, kik voltak a sorozat szerkesztői, de konkrétan alig találtam valamit. Két névvel találkoztam, az egyik Illés Endre, a másik Varga Katalin. Mindkét szerkesztőről tudjuk, hogy ideológiai szempontból nem voltak elfogulatlanok, nem ellenszenveztek az akkor fennálló rendszerrel, de az erőteljes ideológiai elköteleződés az írásművészetükre, mert írók is voltak, úgy mondják, nem vetett árnyékot (Illés Endrét még nem olvastam, Varga Katalin két Bonca-könyve számomra alapmű, ahogyan a belőlük készült filmek is. Valamint ne feledkezzünk meg a mindent túlélő két oktató könyvéről sem, a Gőgös gúnár Gedeon-ról és a Mosó Masa mosodájá-ról.) Ám ha eltekintünk attól, hogy ezek a szerkesztők írók voltak, és pusztán csak az OK-sorozat köteteit vesszük alapul, azt kell mondanunk, a meglevő kereteik, lehetőségeik között pompás munkát végeztek. 

Ennek az 1984-ben megjelent kötetnek az alcíme: Mai szovjet szatírák. Amely alcím több sebből vérzik. Úgy minden szavában.

„Mai”. A kötet 1984-ben jelent meg. Konkrétan a könyv felének eredeti megjelenése a '70-es évektől datálódik. Ez még lehetne '84-ben mai irodalom. Ám a másik felében közölt írások 1910–1930 közöttiek. Vagyis minimum ötven év választotta el őket az '84-es mától. De az elsőt konkrétan hetvennégy. Tágan értelmezett mai irodalom. Hacsak nem abban az értelemben, hogy volt még író, amelyik a magyar kiadás időpontjában még élt. 

„Szovjet”. A szó, szovjet semmiképpen sem a földrajzra utal. Ha meg arra, az nagyon megtévesztő, de főleg semmitmondó. Utalhatna az ideológiára is, de az írásokra, így egy csokorban az meg egyszerűen nem igaz. Vagyis marad a kettő ötvözete: a szovjet uralom alatt élt népek íróinak írásai. Csakhogy az első írás dátuma 1910. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, ami novemberben volt, és egy maroknyi kommunista követte el (az Auróra nem lőtt, ott sem volt, a Téli Palota ostroma meg nagyjából úgy zajlott mint Buda elfoglalása a törökök által: besétáltak és övék volt, csak Moszkvában azért lelőttek néhány palotaőrt), nos tehát a NOSZF 1917-ben volt. Vagyis az elsőként közölt szatíra írója akkor, amikor megjelent ez az írása, lehet, kommunista volt már, de semmiképpen sem szovjet. De egyébként sem volt még komcsi sem, a bolsik betiltották a lapját, a szerkesztőség egésze unszimpátiával figyelte a tevékenységüket, '19-től egy másik lapba a fehérek érdekében írogat. Ennyit a szovjet jelzőről, viszont emiatt ismét pozitívan mutatok vissza az OK-sorozat szerkesztőjére, Varga Katalinra és a kötet szerkesztőjére, Bratka Lászlóra. 

„Szatírák”. Még ha nagyon akarom se mind az. A szatíra ugyanis vaskosan magában hordozza a nevetés lehetőségét. Ha egy szatírán legalább egyszer nem röhhentjük el magunkat, akkor vagy velünk van a baj, vagy a szatírával. Nos, ebben a kötetben legalább három darab van, ami nem szatíra. Rögtön az első, az '910-ben kiadott, egyébként kitűnő Avercsenko írás, az Apám. Aztán a móriczi drámaisággal és kimenetellel megírt Zoscsenkó-novella a Nyomorúság, ami magyar földön nincsen ember akinek ne a Tragédiá-t juttatná eszébe. 

Ám ajánlom, legyünk nagyvonalúak, ne akadjunk fent ilyen semmiségen, maximum fogadjuk el, hogy nem fogunk önfeledten vigyorogni. De mivel egy igen vékonyka kötetről van szó, ami viszont igen nagy ívben merít egy nagy ország (mert azért világos, Oroszországról van szó, akkor is, ha a kötet felében publikáló írók idején nem így hívták az országot) rengeteg írója közül: óhatatlan hát, hogy ne legyen teljesen egyenletes a színvonal. Mert nem az. Azonban a kötet mégis mindvégig élvezetes marad. 

Egyszer csak látja: ott áll előtte egy mozi.

– No – gondolja magában –, mindegy, bemegyek. Mégiscsak kulturált, félművelt ember volnék – gondolja magában. – Minek rójam itt alkoholosan befolyásolva az utat, minek kössek bele a járókelőkbe? Inkább – gondolja magában – alkoholosan befolyásolva megnézek egy filmet. Még úgysem voltam moziban.

 kiguberálta a pénzecskéjét. Beült az első sorba. Beült és – illendően méltósággal szemlélődött. Talán csak a feliratot nézhette meg, amikor hirtelen kidobta a taccsot. Hisz olyan meleg volt odabenn, a közönség bűzlött, és a sötét kedvezően hat a pszichikumra.

llendően – méltósággal dobta a taccsot a mi Nyikolaj Ivanovicsunk; nem bántott az senkit, nem nyúlkált a filmvászon felé, nem csavarta ki a körtét a lámpából – csak ült ott magának szép csöndeskén és rókázott.

égül a józan közönség kezdte kifejezni elégedetlenségét a tevékenységével kapcsolatban.

 E célból, elvtárs – mondták neki – az előcsarnokba is kimehetne – mondták neki –, elvonja a nézők figyelmét a drámáról, és más gondolataik támadnak.

yikolaj Ivanovics, akiről már mondottuk, hogy öntudatos, kulturált ember volt, nem kezdett el fölöslegesen vitázni, heveskedni, hanem felállt, s szépen kiment.

Csak nem kezdek józanokkal! – gondolta magában –, hisz ezekkel mindig csak a baj van!"

Mihail Zoscsenko: Sajnálatos eset
(90–91.)

A szerzők nevének egyike, másika mond valamit az átlag, olvasó pógárnak (Katajev, Ilf–Petrov, Sefner, Siskov) a másik, nagyobbik része aligha (Buhov, Veszjolij, Zsityinszkij, Valerij Popov [mert van egy másik, aki Jevgenyij], Melihan). Az utóbbiak közül Buhovnak és Melihannak nem jelent meg önálló kötete, mi több, ők ketten csak ebben a kötetben olvashatók magyarul. Zsityinkszkj és Popov magyarul megjelent könyveit a nem túl sok olvasójuk dicséri a moly.hu-n. Katajev, Ilf-Petrov már nyilvánvalóan klasszikus, Sefner pedig sci-fi berkekben vált azzá az 1976-ban, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent, A szerény zseni című pompás kötetével. 

Mellékszál ugyan, de legnagyobb csudálozásomra a kutatatásom közben ráleltem Sefner jelen kötetben megjelent írásának, A négylábú tyúk-nak a képregény-változatára, ráadásul magyar szerzőktől elkövetve!

Vagyis elég vegyes a felvágott. S mit lehet akkor mondani a kötet egészéről, a csokorba szedett kis írásokról, hogy az ne legyen erőltetett és kínban született? Talán azt, amit már valahol, valamikor leírtam: a jó orosz írókban van valami olyan nagyon egyedi, ami mindnyájukra jellemző (ha ellentmondásos is ez a megfogalmazás): úgy tartanak távolságot, úgy nevetnek az emberen, a rendszer(ek)en, hogy az előbbit, ha ki is nevetik, nevettetik, nagyon szeretik. Ez valahol igaz a legnagyobbakra, ahogy a kisebbekre és a legkisebbekre is. Nehezen tudom megfogalmazni, mire gondolok, de talán érted. Amikor ebben a kötetben olvasunk bukásokról (Színielőadás Ogrizovo faluban, Mit visz a kishajó?) akkor nem csupán mosolygunk a jogosan elbukottakon, hanem együtt is érzünk velük. Mindegy ki írta a történetet. A közhelyes, tágas, orosz lélek, úgy fest, ha gúnyol, ha utál is, befogad, de legalábbis együttérez. Gyűlöli valaki Raszkolnyikovot? (Mondjuk most eszembe jutott az egyik kedvenc orosz regényem Akszjonov Moszkvai történet-e, amely a nem érez együtt a kommunizmus borzalmainak az elkövetőivel, mégis valahogy tipikusan orosz. Ahogy mondjuk Ulickaja vagy Poljakov is. Mondjuk Pelevin nem.) A jó Isten tudja. Mindenesetre, mindent összevetve, jó orosz szerzőket olvasni. 

És most váltóőr vagyok. Van egy saját bódém, amelyet egy villanykörte fűt – egyébként világítani is ez világít. A váltó sincs messze; vagy két kilométer, s én napjában néhányszor oda-vissza megteszem az utat. 
Teljesítménybérben vagyok, fizetésem attól függ, hány vonat halad át. Előfordul, hogy valamilyen okból nem járnak a vonatok, de ez ritka. 
Munkámban az a legfontosabb – erre hamar rájöttem –, hogy kitaláljam, mikor jönnek a vonatok, mert menetrend nincs. Igaz, rám akarták sózni a tavalyit, de visszautasítottam, inkább az intuíciómra hagyatkozom. Egyébként kétszeres intuícióra mert nemcsak azt kell kitalálnom, hogy jön-e a vonat, hanem azt. is, hogy át kell-e állítanom a váltót. 
Általában félórával a vonat áthaladása előtt mindig kitalálom, hogy jön-e. Éppen időben, hogy komótosan kiérjek a váltóhoz, s ott pedig, miután feltűntek a vonat fényei, néhány röpke másodpercem marad, hogy eldöntsem, át kell-e állítani a váltót. Általában nem állítom át, de néha előfordul, hogy engedékenységemet átkozva, mégiscsak megteszem. Valahogy nincs kedvem átállítani a váltót.

 

Alekszander Zsityinszkij: A váltóőr
(78–79.)

S ha azt mondom, szatírák, illetve nem én mondom, hanem a könyv alcíme, akkor mindenki arra gondol, hogy az egyszeri olvasó ha nem is röhögi szét a fejét, de legalább végig vidoran mosolyog. (Erről a vidor szóról, bár ennek sincsen semmi köze a témához, de immár mindig a legszebb, legvidámabb, legkifejezőbb nevű magyar helységnév jut eszembe: Vindornyalak. Minden benne van, a vidámság, a nők, és mi kell több az élethez?) A négylábú tyúk című könyvről azt kell mondanom, hogy a szatíra szúó sztereotípikus értelmezése tökéletesen csődöt mond. Vagy rossz az alcím. Mert olvasás közben se nem röhögjük szét a fejünket, se nem mosolygunk vidoran. Legalábbis nem az elejétől a végéig, permanensen nem teszünk ilyet. Mert elvétve dehogynem. Az is érdekes, hogy ha már szatíra, miért nem lelünk benne legalább halványan olyan írásokat, amelyek legalább picit szembe mennek a fenálló rendszerrel. Nem az 1984-re gondolok, de még csak nem isZamjatyin Mi című könyvére, hanem olyasféle finomságokra, mint mondjuk Bulgakov Kutyaszív-e.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy rossz a kötet. Csak azt, hogy a szatíra szót néileg szélesebben, nagyvonalúbban, befogadóbban kell értelmeznünk. Mert például Zsityinszkij A váltóőr című darabja, ha kelt is mosolyt, hamar rájövünk, hogy sokkal inkább filozófia, mintsem szatíra, de ennek ellenére tömörségében is roppant szórakoztató. Vagy Popov Fanics-a, amelynek olvastán a végén már üvöltünk, hogy ilyen nincsen, nincs hová menni a mindenhol jelen levő, minden akadályozó, megakasztó címszereplő elől... Lehet, mégis van itt rendszerkritika?

Szóval jó kis kötet ez, érdemes elolvasni, bárhogyan is nézem!

Képek, akikről találtam. (Akikről nem: Buhov, Siskov, Veszjolij, Zsityinszkij, Melihan.)

Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül című könyvénél már írtam, utálom, ha eleszik a kenyeremet. Azt is írtam, hogy van egy elkezdett, de még (?) be nem fejezett (kis?)regény-kezdeményem a 2013-ban meghalt barátomról, Pipiről. Regény, mondom, mert nem teljesen valósághű, Pipi csak mintaalak benne. Na, az is arról szól, hogy az E/1-es elbeszélő (a minta én vagyok, naná) azt mondja, hogy: 

A Vámos-könyvről írt bejegyzésben leírtam, hogy amikor azt olvastam, rázott a hideg, kivert a víz, mert Vámos uszkve megírta a történetemet, anélkül, hogy bármikor, bármilyen formában valaha is egy szót is váltottunk volna. 

Úgy fest, valamiért divatos téma lett az íróságról regényt írni. Megtette ezt már többek között Gaarder A történetárús-sal és Poljakov a Gödölye tejben-nel. Most, hogy ránéztem, nem is a Vámos-könyvnél idéztem a készülő írásomat, hanem Poljakovnál. Na, jó, mindkettőnél, de előbb Poljakovnál. 

És akkor most Loe is az íróságról ír. 

Mert ez jutott legelőször az eszembe, amikor a könyvtárban megláttam Loe számomra új könyvét. Zseniális feldolgozás! Mármint az After Crying. De nem csak nekem jutotta a regényke eszembe József Attilát, hanem a fordító, Lőrincz Balázs Bendegúz egyik ismerősének, Szmejkál Szabolcsnak is, ahogy a könyv utolsó oldala elmondja, a Kész a leltár-cameo az ő ötlete volt.

(Fogalmam nem volt, mit jelent a cameo kifejezés. Hátha más sem tudja: amikor egy műbe valami másikat rejtünk, vagy olyan szereplőt, aki igazából nem is szereplő, csak valami egyebet tevékenykedik a mű környékén. Ahogy például Hitchcock vagy Tarantino fel-feltűnik a filmjeikben. Vagy ahogy Loe könyvének fordításában feltűnik József Attila verse.)

ültAz alapvető viszonyom Loe-val jó. Az első Doppler-könyv tetszett, a Naiv. Szuper is, a Vegyesbolti csendes napok is, a Fvonk irtóra nem, a Rukkoláról beszereztem két Kurt-könyvét, az egyikbe belefogtam, de először marhaságnak tűnt, aztán már baromságnak, ment is vissza a Rukkolára. Vagyis a minőségi tendencia, sajna, csökkenő. Mert nagyjából a felsorolás sorrendjében olvastam a könyveket. Az Elfújta a nő, most nézem, kimaradt.

Azok a könyveik, amelyek tetszettek, azok nagyon tetszettek. A sajátos humora, a mulatságos távolságtartása a témáktól és a szereplőktől, az északiasan hideg szöveg meleg tartalma mind arra predesztinálták a könyveit, hogy tessenek nekem A nem tetsző Fvonk-ot már izzadságszagúnak éreztem. 

Na, és mi a helyzet a Leltár-ral. Volt már egy kis előítéletem, a Fvonk és a Kurt-könyvek kihozták belőlem. De miután az eredmény 3:3 volt, három szuper jó könyv, három nahagyjuk-könyv, ami ráadásul az íróságról, illetve a költőségről szól, hát gondoltam, egy elfogulatlan próbát megér. Tény, jót tett az olvasásának, hogy kijárási tilalom van és a könyvtár sincsen nyitva ár mióta, így automatikusan hosszabbul a kölcsönzési időm. Mert nem kapkodtam el az olvasást, nem az ez volt az első, amit letéptem a polcról, sőt, arról sem volt szó, hogy fel sem tettem oda. Bizony, ott csücsült már hetek óta. 

A TÖRTÉNETE

Adva vagyon egy idősödő költőnéni, hatvan felé bandukolva, akinek volt egy napfényes korszaka, majd tititá-szün, évekig semmi produktum, aztán egyszerre csak, szült egy raklapnyi verset. Amire a kiadója azt mondta, hű de jók, nyomdába velük. A költőnéni, na, legyen neve is, Nina Faber, roppant izgatottan várja, hogy kijöjjön a kötet, és még izgatottabban, hogyan fogadják majd a kritikusok. 

Röviden szólva Nina pofára esik, a kutya sem kíváncsi a könyvére, az a néhány kritika, ami megjelenik róla, piszkosul lehúzza, a könyvbemutató felolvasására, írd és mond, öten jönnek el. Ha a műsorvezetőt és őt magát is számoljuk, heten. Hát, ugye...?

A kötetét leginkább sárba döngölő, egy mint kiderül, kritikusnak csapnivaló, igen ifjonc fiatalember követi el az egyetemisták lapjában. Nina meglátogatja őt, kezdetben maga sem tudja, miért, csak annyiban bizonyos, hogy el akar vele beszélgetni. 

Amíg ideáig eljutunk, megtudjuk, hogy Nina aranykorának a verseskötete valóban nagyon jól sikerült, de aztán semmi sem annyira mint az, és ez folyamatos meghasonlást okozott a költőnknek. Aki ennek ellenére abban gondolkodott, hogy az ő útja az irodalom, alkotnia kell. Mire a könyvben taglalt eseményekig eljutunk, már sokkal inkább abban gondolkodik, már csak az anyagiak miatt is, hogy sokkal jobban járt volna, ha valami normális, polgári állást talál magának, aminek a nyugdíjából aztán tök kényelmesen eléldegélne, mintsem ahogy most vergődik, és a megbecsülése is sokkal komolyabb lehetne... 

Megtudjuk azt is (egek, enélkül már tényleg nincsen irodalom?), hogy a fia, Ludwig, meglepő fordulattal jelenleg egy lánnyal jár. Ez tényleg meglepő fordulat, mert eddig a fiúkra indult be. D ezt a tényt, mármint a lányt, még nem tette helyre magában, ezért Nina számára is csak egy véletlen találkozásból derül ki, hogy a fia immeg heteroszexuális. Vagy bi. 

Azzal is tisztában lehetünk, hogy Nina korábban annyira nem válogatott a kapcsolataiban, se szeri, se száma a szexuális partnereinek (férfiak), egy időben a pszihomókusával is kavart, és ha rajta múlna, ez tenné most is, és voltaképpen akár össze is bútorozódhatnának, mert jó lenne végre dugni és táncolni. 

Aztán jön a finálé: amikor Nina meglátogatja a nyikhaj, egyetemista kritikusát, hirtelen ötlettől vezérelve a nyikhajjal együtt lakó csajszinak, a nyikhaj távolléte miatt a nagymamájának adja ki magát. Amíg várja az egyetemistát, hirtelen ötlettől vezérelve kádba csobban a vadidegen lakásban, s amikor a skac megjön, roppant következetességgel ütlegeli A kommunizmus fekete könyvé-vel. Egyszer annyira, jó, akkor már túl vagyunk azon, hogy a srác egyáltalán nem olvas verseket, a kortársakkal végképp köszönőviszonyban sincsen, és voltaképpen minden különösebb indok úgy döntött, hogy neki nem tetszik Nina kötete. Nina addig-addig a vaskos kötettel, hogy az egyetemista elájul, de úgy, hogy a farka közben erektál. Nina, ha már ott van, csak rácsüccsen és mozgolódik egy kicsit a visszafojtott hangú orgazmusig. 

A történet coda-ja: Nina-t elüti egy villamos, majd még egy, de viszonylag épen kászálódik ki alóluk és mániákusan hajtogatja, hogy ő bizony költő. Vége. 

ÉN ENNYITŐL ELFÁRADTAM

Azért az jutott eszembe, hogy erről a könyvről semmi sem jut eszembe. Egy kis olvasmányos értelmiségi, irodalmári nyávogás az írói egzisztenicáról, a pályatévesztésről, kellett bele egy kis szex, legalább egy orgazmus, legalább egy homoszexuális, és egy kis groteszk. 

A könyv a feléig tetszett. Legkésőbb onnantól, hogy az egyetemistánál Nina kádba cuppan, majd agyba-főbe veri, aztán az ájult csávó merev falloszán orgazmusig helyezkedik, számomra gyakorlatilag értelmét és célját veszítette a könyv. A duplán átélt villamosgázolás csak vacaksági-hab a savanyú tortán. Ahogyan a Fvonk, számomra ez a Loe-könyv is erőltetett volt. De nagyon. Egy erénye van, hogy rövid. Ha hosszabb lett volna, nagyjából itt hagytam volna abba, ahol véget ért. 

Félreértés ne legyen: nem a groteszkkel  vagy abszurddal van bajom. Még a meglepő fordulatokkal sincsen. De a könyvecske a realitásból minden előkészítés és realitás nélkül csúszik át őrületbe, amely őrület aztán voltaképpen nem vezet sehová, nem mutat rá semmire sem. 

A hátlapon ezt olvashatjuk Falvai Mátyás tollából: „Erlend Loe a Doppler óta nem volt ilyen jó formában.”  Hát, barátaim, a Doppler-t semmiképpen se a Leltár-ból kiindulva ítéljétek meg! Már csak azért sem, mert a fülszövegek, a borító reklámszövegeinek tartalmáról is olvashatunk Loe könyvében: lesújtót. Hm, mi meg most egy borítószöveget olvastunk. Ezt add össze!

Szóval ha az életközepi válságos írók egykor volt sikereikre néznek, s akkor mindenképpen lefagynak a teljesítménykényszertől, akkor lám, előttünk van a Leltár című kötetecske. 

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan kezdődött a zenei ébredésem Az megvan, hogy valahol hét év alatt a Szerdahelyi utcában szól a Mami blue és az Add már, Uram az esőt, és mindkettő tetszik, s hogy a családi összejöveteleken szól a cigányzene, és nagyon nem tetszik a Hopp, te Zsiga, de aztán filmszakadás. A következő lépcső, hogy nagymamám húgáéknál, Juci néniéknél vagyok nyáron a Menyecske utcában, egyedül vagyok a lakásban, és kutatok a lemezek között, és bár a nevük semmit nem mond, találok egy Les Humpries kislemezt, tudod, az a kisebbik méretű bakelit hanghordozó, aminek egy-egy oldalán egy-egy dal volt, az egyik oldalán a Mexico-val, a másikon a Mama Loo-val Nem hatalamas zenék, de ma is vállalhatóan hangulatosak.

Aztán megkaptam az egyik születésnapomra az első magnómat: MK25-ös kis csoda. Mellé egy kazettát, amire Apu válogatott nekem össze zenéket. Amik neki tetszettek. Ez tény, de az, hogy nekem milyen zenék tetszenek, akkor még nem volt tény. Azok, amiket ő felvett, annyira nem, bár a Oke Chicago-nak azért volt egy hangulata, a Corvina Postakocsi-ja, csak-csak, de Kovács Kati akkor már túl volt a pályafutása legzeneibb részén Presserékke (ezt csak sokkal később tudtam meg), és már nyomta a Ha legközelebb látlak-ot, meg A liftben-t. Mi is volt még a kazin...? Aha, Ihász Gábor, Múlnak a gyermekévek, meg Koós Jánossal Sírt a telefon. És egy órányi ilyenségek.

Hosszú évekkel később tudtam meg valamit. Váratlanul meglátogatott minket Apu egyik régi barátja, Gyuszi, a mélyre nőtt folyami kapitány, és mivel Apu nem volt otthon, az érkezéséig beszélgettünk. Gyuszit nagyon kissrác koromban láttam utoljára, amikor feljött hozzánk, akkor már érettségi felé járhattam, de még mindig megismertem, és nagyon örültem neki. Nos, Gyuszi mondta el, hogy valamikor ők még együtt jártak az Illés- és a Metró-klubba csajozni.. Omega? – kérdeztem,, mire Gyuszi lelkesen bólogatott, persze, az is volt. Apádnak a Metró tetszett leginkább. Ez számomra döbbenet volt, mert Apu az összes feleségével csak táncdalokat hallgatott, Európa legjobb énekese számára Soltész Rezső volt, fikázta az én zenéimet. Többek között az Illés-Metró-Omega hármast...

Akkor én már bőven nyíltam a magyar rock történelme felé, javában LGT-s voltam, felfedeztem Rick Wakeman-t, csak még nem tudtam, hogy őt fedeztem fel, hallgattam Cseh Tamást és Dire Straits-et, egy nyáron majd egy életen át Mike Oldfield-ot, Vangelist, Tangerine Dream-et. A Pink Floyd addigra már alap volt.

A Jethro Tull-lal egyszerűen nem emlékszem, hol és mikor találkoztam először, de azt biztosan tudom, hogy az első lemezük, amit hallottam az a Broadswort and the Beast volt, azt pedig a Múzeum körúton, a hanglemez antikváriumban találtam, és a borítója azonnal megnyert magának. De az együttesről előtte már tudtam, csak nem ismertem a zenéjüket. A Broadswort nagyon tetszett, a második lemez, amit ugyanott csak máskor találtam a zseniális koncert-albumok volt, a Bursting Out. A harmadik (forrás uo.) a Benefit, ami viszont nem tetszett annyira.

Ma már, az internet bőszen gazdag korában nem kunszt információkat összeszedni, ha az ember érdeklődését felkelti valami. Sőt, ma már egy előadó komplett munkásságát is nagyon-nagyon hamar le lehet húzni a netről, ingyen, ha nem is biztosan legálisan. Régen ismertem is minden lemezemet hangról hangra, még azt is tudtam, ki volt a hangmérnök egy-egy albumon. Ma már azt sem tudom, mi minden van a birtokomban... S pláne követni nem tudom a tengernyi minőségi zenét, néha csak úgy lesek, hogy egy-egy felfedezett előadónak már egy-két évtizedes munkássága van. A YouTube gazdagsága csak részben könnyíti a helyzetet, nagy mértékben pedig bonyolítja. Komolyan van pár előadó, akivel random összefutottam, lehúztam a netről a zenéit, aztán a nevét is elfelejtettem, s ott kallódott a merevlemezen.

E könyv megjelenése idején ajándék volt minden irodalom, ami a rockzenéről megjelent. Akkor is, ha voltak bennük, hibák, tévedések, fals információk, slendriánságok. Örültünk, hogy ha egyáltalán volt valami. Göbölyös N. László több zenei témájú könyvet is írt. Például a Genesis-ről, a Led Zeppelin-ről, Jim Morrison-ról, Jimi Hendrix-ről. És a Jethro Tull-ról. A Genesis-könyvére jellező, hogy egy progresszív rock-szerető Facebook-csoportban valaki úgy jellemezte, számára ez Biblia, be kellett szereznie egy másodpéldányt, mert rongyosra olvasta. S kiderült, nincst egyedül. Göbölyös úr már nem élt hiába! :-)

A jelen könyvének a megjelenése mellett úgy elmentem, mint a sicc! Évek múlva, teljesen véletlenül futottam csak össze a megjelenésének a tényével. Ahol lehetett előjegyeztem, és türelmesen vártam rá vagy rengeteg évet. Két hete bukkant fel egy példány a Bookline-on, húszezerért kínálták! :-O Nem vettem meg. Aztán a moly.hu-n szembejött velem egy másik példány. Lecsaptam rá. A lecsapás következményének története van, itt nem írom le újra, pedig mókás. S persze pár nap alatt kiolvastam. Kellett pár nap, mert nem vagyok karanténban, dolgoznom kell, ráadásul bevállaltunk egy munkahelyi nagytakarítást is, azzal is ment jócskán az idő. De amikor lehetett olvastam.

KONCEPCIÓ

Nagyon sok kreativitás kell, hogy egy előadó, együttes történetét valaki ne egy magától értetődő sablon szerint írja meg. De még amikor nem így teszi, akkor is adja magát, hogy időrendben halad, sorra veszi a megjelent lemezeket, az azokra adott közönség- és kritikai visszhangokat, ha együttesről van szó a tagcseréket, személyes konfliktusokat, netán rápillant kicsit az alkotói folyamotokra, kis színes információkat tűzdel a szövegbe, netán a tagok magánéletével, korábbi, későbbi sorsában mélyed el egy kicsit.

Tudnék példát mondani olyan könyvre, hazai előadóról írtra is, külföldiről írtra is, amit nehéz lenne alulmúlni, mégis inkább kiemelem azt, amit számomra még senki sem überelt: Vasváry Tóth Tibor YES – A rockzene rendszere című könyvét. Számomra a monográfiák királya ez a könyv. Vasváry is kronológikus, de valami olyan egyéni megközelítésben tálalja a Yes történetét, zenéjét, hogy az fenomenális!

Ebben, a Jethro Tull-ról írt könyvében Göbölyös N. László is tartja magát a kronológiához és a megjelent sorlemezek rövid elemzéséhez. Nincsen ezzel baj semmi. Az írásán érezni, hogy nagyon szereti a Tull muzsikáját, és mindazt amit leír erősíti, hogy többször találkozott az együttessel, személyes kapcsolata volt a tagokkal, főleg az együttes vezetőjével, Ian Anderson-nal.

A KÜLCSIN

A könyv ebben a formában, ahogyan megjelent, könyvecske. Kis alakú, kétszáznegyven oldalnyi. Viszont a szedése, bár olvasható, olyan, mintha egy folyamatos lábjegyzetet olvasnánk. Bőven elviselhető lett volna nagyobb formátumban, nagyobb betűmérettel, valami impozánsabb megjelenéssel. Már csak azért is, mert ezen a ragasztott, papírborítós megoldáson ugyancsak meglátszik, ha az ember olvassa. 

Meg is érdemelte volna mind az együttes, mind a szerző. Sőt, még azt is, hogy egy-egy lemezről, a kritikáikról, a dalszövegekről, többet mondhasson a szerző. 

A másik a borító. Lehet, közhelyszerűbb lett volna, de egy Jethro Tull-könyvet sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami olyan Anderson-fotóval, ahol a védjegyévé vált jellegzetes testtartásában, féllábon állva fuvolázik. Mert ez a borító nem lett a legszerencsésebb. Vagy ha már csak Anderson arca, akkor valami jellemzőbb kellett volna. 

A BELBECS

Azonban így is dicséretére váljon, hogy a stúdióalbumok számlistáját rendre sorra veszi, és egy-két mondatot minden kompozícióról ír, ahogyan minden lemez visszhangjáról is. Ahogyan a tagcserékről is. Ahogyan a lemezekhez csöpögtet némi háttér-információt is. Ahogy külön-külön portéban bemutatja az összes Jethro Tull tagot, holott volt/van belőlük minimum huszonkettő (!), és valószínűleg ember alig van, aki Anderson-on kívül bárkit meg tudna nevezni közülük. (Ezt még Göbölyös is megjegyzi Martin Lancelot Barre-ról, aki, ha jól emlékszem, a legkitartóbb Tull tag.) Aztán időszakonként közöl lefordított Jethro szövegeket is. Többek között a két totál koncept-albumnak, az Aqualung-nak és az A Passion Play-nak a teljes szövegét! Mármint magyarul.

– Melyik testrészed hiányozna a legjobban?
Ian: A fél lábam nélkül ellennék, a pályám alatt zömmel úgyis féllábon álltam.

A könyvecske tartalmazza a Jethro Tull komplett diszkográfiáját az egyes lemezek összes dalcímével együtt, a kislemezekkel sorát, a bootlegek zömét, az együttes tagjainak kedvenc JT-dalait, a tagok kedvenc másoktól való dalait, a rajongók kedvenc JT-dalait, a ki nem adott felvételeket, a kiadott videókat, a budapesti fellépéseik setlist-jét Természetesen mindezt a könyv kiadásának 1995-ös időpontjáig.Vagyis igen gazdag mazsolázható anyagot gyűjtött össze a szerző.

(Volt egy levélváltásom a szerzővel. Elmondta, hogy a maga részéről tervezte a kötet bővített kiadását, bár kétségtelen, hogy a Tull 1991-es Catfish Rising című albuma után, ha jól számoltam, már csak három stúdióalbumot adott ki, az utolsót 2003-ban. Bár az is kétségtelen, hogy maga az együttes nem szűnt meg, tevékenykedtek bőven, az azóta eltelt tizenhét [egek, mennyi év lemez nélkül!] évben. De Göbölyös N László nem talált kiadót a bővített kiadásra. Holott a könyvecske keresettsége minden bizonnyal igazolná az újra kiadást.)

Egyetlen hiányérzetem volt csak a könyvvel kapcsolatban. A JT-ben a könyv befejezéséig huszonkét zenész játszott. Ez egy óriási szám. Nem számoltam össze, de tudomásom szerint (ami persze erősen vitatható) ezzel nagyjából a Yes és a magyar Mini együttes vetekedhet.

(Tardos Péter fogalmazott valahogy úgy a réges-régi Rock-lexikon-jában, jelenleg nem áll rendelkezésemre a kötet, hogy szó szerint idézzem, hogy ha egy budai kiskocsmában nagyon sokan vannak, akkor ott minden bizonnyal vagy valakik osztálytalálkozót tartanak, vagy a Mini együttes valaha volt tagjai találkoznak.)

Egy ilyen átjáróháznak oka van. Jó, persze, a Jethro Tull nem Ian Anderson, de közben valahogy mégis, és vannak utalások arra, hogy a rengeteg zenész előbukkanásának és eltűnésének a hátterében ő áll. Hogy mi módon, az nem derül ki. Szívemre a kezem, az intimpistáskodás nem érdekel, a bulvárlapoktól a hideg ráz, jobbára egyáltalán nem érdekel azoknak az alkotóknak a magánélete, akiknek a munkásságát becsülöm és tisztelem. Így arra például nem vagyok igazából kíváncsi, hogy milyen a JT-tagok párkapcsolati képessége. Főleg, mert úgy tűnik, semmi köze a produktumaikhoz. Persze, vannak olyan esetek, amikor a magánélet vastagon befolyásolja az elkészült vagy el nem készült műveket (Freddie Mercury, Eric Clapton, Elvis Presley, stb.), és ilyenkor egy életrajz, egy monográfia tartalmához hozzátartoznak az alkotó(k) szuverén szférájának a történései is.  Vagy például ahogyan a Pink Floyd történetéhez szorosan hozzátartozik Roger Waters és David Gilmour egymással való kapcsolata. Csakhogy a JT története bizony a tagok csereberéjének a története is, hiszen csodaszámba megy, ha két egymást követő albumon ugyanazok az emberek játszanak. S ennek oka van. Amit igazából nem tudunk meg. 

A LEGPOZITÍVUMABB

Úgy gondolom, ha valaki olyan ír egy előadóról, aki kedveli őt, akkor annak az írásnak egyfelől korrekt adatokat kell tartalmaznia, másfelől ugyan csináljon már kedvet az írás alanyainak a művészetéhez! (Vö. Vasváry-Tóth Yes-könyve!) Ha ez a két dolog így együtt van, az nem lesz rossz olvasmány. Mert önmagukban a korrekt adatok nem haszontalanok, de önmagukban semmi lényegit nem fognak elmondani a művész alkotásairól. Ha pedig nincsen korrektség (és ez alatt értem azt is, hogy bár a szerző felettébb kedveli az alanyát, elfogult vele, de simán képes megállapítani, ha az a minőségi alkotómunkája közben éppen szerencsétlenül nyúl valamihez, vagy önismétel, vagy bármi és akármi) akkor az írás üres nyáladzás marad, csillagszórókén pufogtatott hű és hah! 

Göbölyös megtalálta a JT-felé hajló egészséges középutat. (Teszem hozzá, ugyanúgy, ahogy a Genesis- és a Led Zeppelin-könyvében.) Úgy vélem, ha valaki az együttest nem ismerve végig olvassa a könyvét, minimum érdeklődés támad benne, mifene zenét is csinál ez a Jethro Tull. S ha valaki ismeri ugyan a Tull-t, de nem lemezenként hangról hangra, abban kedvet ébreszt, hogy a nem annyira vagy egyáltalán nem ismert lemezek is ismertté váljanak előtte. S mi kell, mi várható több egy ilyen témájú könyvtől? 

De a nyavalygásom tényleg csupán ennyi a könyvvel kapcsolatban. Részemről nagyon köszönöm a munkáját, Göbölyös úr!

Karel & Lezli, Budapest, 1995, 240 oldal · puhatáblás · ISBN: 963650024X

Az a helyzet, mintha mondtam volna már, hogy amióta megtanultam olvasni, azóta olvasok. Mondja valaki, hogy felesleges az iskola! Ráadásul az én generációmnak nem volt ciki az olvasás. Sikk sem volt. Olvastunk, mert olvasni jó. Szerettük a könyveket, mert a könyvek jók. (Na jó, ez így túl sommás, de a tétel kedvéért egyszerűsítsünk!)

De mégis van legalább egy légyszárny a levesben. Próbálom megfogalmazni. Nem rajongtunk mi sem az iskoláért. Nem volt ciki tanulni, tudni. De nem volt sikk sem. Aki tanult, az tanult, aki nem, az meg nem. Jómagam erős közepes voltam, és az eredményeimet eszemben sem volt a sorsom alakulására fogni (akár tehettem volna), szimplán lusta voltam. S meglehetősen reálisan láttam, hogy mindannak, amit tanulunk, a nagy részét úgy is el fogjuk felejteni. Ismersz olyan embert, aki a mindennapi életben csak egyszer is használja a szinusz-koszinuszt vagy a tangens-kotangenst, hacsak nem matematikus? Én sem. Az irodalommal valahogy az volt a szerencsém, hogy jobbára és nem tudatosan, előre olvastam. Nekem mindig csúsztak a kötelező olvasmányok, mert az érdeklődésem folytán mire kötelezők lettek, én ár elolvastam őket. Talán a középiskolában Kafka volt az egyetlen, akit, amit nem.

ÉS MOST JÖN A DE. De valahogy a tudat megfelelő fiókjának a hátsó részébe került, na, ezt fogalmazom meg nagyon nehezen, hogy ami kötelező, az kicsit olyan izés. Mizés. Ami kötelező, azt szeretni kellene. Hamar beláttam, hogy van, akit sikerül, és van, akit nem. Például Balassit soha nem sikerült megkedvelnem. Jókait sem, A kőszívű végleg betett a kapcsolatunknak.

Ha Gárdonyi Géza, akkor Egri csillagok. Nemdebár? Az Egri csillagok-at is szerettem. Szerelem, harc, hősök, Gazsi, a cigány, és a péppé alázott török sereg... Mit lehet ezen nem szeretni? Ráadásul a film is mekkora már, s milyen ÓRIÁSI színészekkel! Gárdonyinál meg úgy éreztem, hogy ha az Egri-nél jobbat úgy sem tud, akkor minek vesződjek a többivel? Az még renden volt, hogy vagy az elsős vagy a másodikos olvasás könyvünkben volt egy történet, lám, még most is emlékszem a címére, Micó, ami egy macskáról szólt, meg egy ház leégéséről, s ha jól rémlik, Reich Károly illusztrálta, ami nagyon tetszett, de még ez sem ösztönzött arra, hogy Gárdonyizzak.

Vastagon felnőtt voltam, amikor Nagyi örökségeként Gárdonyi újra a kezembe került. Az Ida regénye és a Hosszúhajú veszedelem. Döbbenetesen jó volt mindketttő! Tény, nem Egri csillagok téma és stílus, de ezek olvastán jöttem rá, hogy Gárdonyi mennyire jó író volt, és mekkora kár, hogy szerintem még az olvasó emberek döntő többségének az agyában egyet jelent a neve az Egri csillagok-kal. Mintha Fekete Istvánt A koppányi aga testamentum-ával azonosítanánk. Jó könyv, de nem nem maga az író.

Persze létezhet olyan, hogy valaki egy író egy könyvét olvasta, akkor gyakorlatilag olvasta az összeset, és ez még csak nem is negatívum. Ha valaki olvasta a Száz év magány-t, gyakorlatilag olvasta Márquez minden könyvét. Ha valaki olvasta Az ötös számú vágóhid-at, mindent olvasott Vonneguttól. S ennek ellenére bármelyiknél jól jár, ha nem áll meg itt. (Mondjuk szerintem Márquez soha nem überelte a Magány-t, Vonnegut igen a Vágóhíd-at, de akkor is...)

A kép forrása.

AZ ÁBEL ÉS ESZTER CÍMŰ KÖTET NEM EGY KÖNYV. Mármint persze, ez egy könyv, de az egy darab könyvben nem egy történet van, hanem három kisregény, Gárdonyi 1905 és 1913 között írt kisregényei.Mégpedig ezek: 

• Ábel és Eszter
• Te Berkenye
• Szunyoghy miatyánkja

Az amiről én most beszélek az Szépirodalmi Könyvkiadó 1962-es kiadása. A könyvet egy óbudai Könyvmegállóban találtam, aztán nem sokkal később a párját, az Aggyisten Biri-t is.

Mivel hely már nem nagyon van a könyveknek (nem akarok nagy lakást, de olyan jó lenne egy akkora, hogy van egy dolgozószoba, ami egyben könyvtárszoba is... Aztán bili, ébredés, mert ugye, álmodó nyomor...), ezért lekerült az ablak alatti kupacba, amit jótékonyan takar az Ikeás fotelom. S ugye, ami nincsen szem előtt (most mondd, a polcon is két sorban vannak a könyvek: fanyalgok, de mit lehet tenni, fele akkorra lakásba költöztünk, és még így is örülhetünk, hogy van hol laknunk. Szóval odakerült a fotel mögötti kupacba ez a kötet. S ahogy lekerült, úgy került ki a látótérből, és a memóriámból. Ha nem is végleg, mert most eszembe jutott, hogy olyan jó lenne valami szépet, mondjuk egy kis Gárdonyit olvasni! S erről meg az, hogy ott az, csak elő kell bányászni. (Azt már csak halkan mondom, hogy bányászás közben találtam még olvasatlan Duba Gyulákat, Dobos Lászlókat, Rákosy Gergelyeket, ​Škvorecký-ket... Van elmaradás rendesen.)

A könyv fülszövege nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Az adott kisregények taglalásánál majd idézem a megfelelő passzusokat. 

Az első két kisregény nem túl optimista a reménytelen szerelmével. Ha hihetünk a Z. Szalai Sándor és Tóth Gyula által írt utószónak, és miért ne tennénk ilyet, Gárdonyi nagyon ritkán tárulkozott ki, inkább a műveibe írta bele az életét. Úgy fest, volt legalább egy reménytelen ifjúkori szerelme.

Ábel és Eszter

A könyv fülszöveg azt mondja az első, legalább tíz magyar kiadást megért (nem egy elveszett írás, ugyebár) kisregényről:

Az Ábel és Eszter egy különös és tiszta szerelem részletezően finom rajza a első megpillantástól a végleges elválásig. Gárdonyi költői átéléssel és biztos lélektani tudással elevenítette meg a két fiatal szerelmének történetét s egyben a század- forduló Budapestjének hangulatát is.

Nos, ezzel még vastagon fogok vitatkozni !

A TÖRTÉNET
Ábel egy könyvesboltban segéd. Az omnibuszon első látásra beleszeret Eszterbe, aki a termetes édesanyjával utazik. Ábel nem meri megszólítani, de követi őket, kilesi, hol lakik szíve teremtése, hogy aztán rendre odamenjen lesni őt. Majd veszi a bátorságot és virágot visz neki. Eszter elfogadja. Hamarosan van szerencséjük pár szót váltani. Kiderül, hogy Eszternek már vőlegénye van, akihez a család hozzá akarja kényszeríteni.

Nem egy rózsás indulási alap. A folytatás még kevésbé derűs. A két ifjonc titokban találkozgat. Eszter köti egy édesapja által tett eskü, amit a legjobb barátjának tett: a gyermekeiket össze fogják boronálni. Az apák elhalnak, de a gyerekek és főleg az anyák hűségesek az apák esküjéhez, tönkre téve a gyermekeik életét. Mert a frigy minden ellene szóló érv és érzelem ellenére létrejön. Amitől viszont Ábel és Eszter szerelme nem szűnik meg.

Továbbra is találkozgatnak, az amúgy sem sűrű fizikai kontaktus, amiben a szexualitás nincsen benne, még ritkább lesz közöttük. De a szerelmük nem lanyhul. Akkor sem, miután Eszter megszüli a gyermekét. Akkor sem, amikor Ábel külföldre megy tanulni, Akkor sem, amikor bevégzi azt és dolgozni, tanítani kezd. Akkor sem, amikor Eszter összeboronálja egy üde, fiatal hölggyel. Akkor sem, amikor megszületik Ábel gyermeke is.

Ez a történet. Amire a fülszöveg azt mondja, ez szerinte „különös és tiszta szerelem”. Hát, nem tudom, barátom... Amíg nem házasok, de nem állnak a sarkukra, csak értetlenkedtem. Sodorja őket az ár, de azon kívül, hogy az árnyékban, a sötétben sunyítanak, semmit nem tesznek sem egymásért, sem magukért. Aztán amikor a leányzat hozzámegy a neki kijelölt férjéhez, és a hőseink továbbra is találkozgatnak, azt már becstelenségnek gondoltam. Amikor megszületik Eszter gyermeke, és ő a gyermekre és az apjára hivatkozva nem megy el Ábellel, azt gyávaságnak. Amikor feleséghez adja Ábelt, majd megsértődik, mert Ábel foglalkozik a feleségével, azt hülyeségnek. Amikor megszületik Ábel gyermeke, és Eszter besértődik, mert Ábel a gyermekével akar foglalkozni (miközben néhány éve ő maga győzködte Ábelt arról, hogy a gyerek megléte mennyire megváltoztatja az ember viszonyait, még a férjéhez fűződőt is) azt már egyenesen idiotizmusnak.

Most eszméltem rá, miért volt nekem annyira ellenszenves Eszter viszonyulása. Ugyanaz az akarat-gyenge, magáért kiállni nem tudó, de a férfit azért a maga érdekében váltig hitegető, biztatgató, de ha sikerült felbiztatni, azonnal lepányvázó viselkedést láttam benne vissza, amit magam is megéltem, amikor ostoba fejjel, kiürült, szeretni vágyó szívvel és egy darabig ugyanilyen akarat-gyengén magam is belementem egy hasonló kapcsolatba. Ahogy svájci barátaink fogalmaztak, ha kellettem egy kis pitizős ego-építésre, őlő lettem véve a farzsebből, majd a lehetetlenségekre hivatkozva a hölgy visszatért a boldogtalan és kilátástalan hétköznapokba. Mondom, mint Ábel.

Számomra Ábel Eszter iránt érzett szerelme sem piedesztálra való. Ellenkezőleg: meztelencsigás nyáladzás. Férfiatlan, ostoba, felesleges vergődés. Nem kitartás, hanem a határozottság teljes hiánya, az alkalmazkodás mimikrije, és az önfeladás Csimboraszója.

Azért nem tudom szépnek, különösnek és tisztának találni a szerelmüket, mert nem szép, hanem vergődés, nem különös, hanem hazug és beteg, és nem tiszta, hanem akarat-gyenge, bizonytalan és teljesen céltalan. Nincs felemelkedés, csak évtizedeken át tartó sunnyogás, nincsen magasabb cél, csak gyávaság és valami beteges önáltatás, nincs büszkeség se önmaguk, sem a párjuk iránt, csak lakat a szájon, a szíven, a testen. Nincs kielégülés csak permanens vágyakozás, miközben a testük soha nem egymásé, mindig csak másé. Mintha jobb lenne, tisztább, becsületesebb lenne, ha gondolatban csak egymáséi, nem ki-ki a maga párjáé. Hazudnak a szájukkal, a testükkel, a érzéseikkel, alázzák önmagukat és házastársaikat és egymást is.

Számomra elviselhetetlen volt, amikor a zseb-Moházó hölgy a fülem hallatára hazudott a párjának. Egyből az a kérdés merült fel bennem, ha köztük lesz gond, nekem is így fog hazudni, így fogja elleplezni a hazugságot?
Még aznap szakítottam vele.

A STÍLUS
Gárdonyi stílusa kicsit szikár, kicsit távolságtartó, de szereti a hőseit, nem ítéli el, de nem is mentegeti őket. Nincs erkölcsi véleménye arról, ami történik, nem ítélkezik, nem is vádol. Csupán mesél. Néha kicsit ízes nyelvi fordulatokkal, de jobbára nem népiesen ízesekkel, hanem a város egy évszázaddal ezelőtti ízeivel.  S a történetet valószínűleg ez menti meg attól, hogy a férfiember a sarokba hajítsa. Mert míg a hőseiben nyoma sincsen, addig Gárdonyi történeték egészében mégis van gerinc. Valahonnan eljut valahová, és közben bemutat valamit, s azt is, hogy mire jut, aki Eszter és Ábel útján jár.

Gárdonyi úgy fejezte be a történetet, hogy a hősök nem térnek észhez, az egyik besértődik, a másik értetlen és érzéketlen, szakítanak is. Ahogyan az a valóságban is jobbára lenni szokott. A baj az, hogy a történet teljesen életszagú. Csak adja a jó Isten, hogy Esztert azt az ajtót valóban mindörökre csukja be, és Ábel ne találjon hátsó bejáratot hozzá! Vagy hogy megértsék, a kapcsolat soha nem felemelte őket, soha nem adott szabadságot, soha nem adott kielégülést, mindig csak egyfajta vészkijáratot jelentett.

TE BERKENYE

Bármi előtt a címről egy gondolat: nekem nagyon hiányzik a végéről egy felkiáltójel. Vagy három pont, amíg nem tudom, mit is takar. Ugyanis nem egy megszólítás mint például: „Te, Moha...”! Ebben az esetben egy vessző is hiányzik. De nem megszólításról van szó.
A címben levő családnév, a Berkenye, ugyanis ebben az esetben minősítés. A szomszédban lakó másik család, ha körön belül tréfásan meg akarják sérteni egymást, akkor haragosaik nevével teszik. Nem azt mondják, hogy: „Nagyon ostoba vagy!”, hanem azt, hogy: „Te Berkenye”. Ezért kellene a felkiáltójel. 

No, de lássuk megint , mit mond a fülszöveg a történetről!

A Te Berkenye szintén szerelmi történet, egy gazdag és különös öregember, egykori parasztfiú idézi fel benne ifjúkori, beteljesületlen szerelmének emlékét egy elszegényedett grófkisasszony iránt.

Ennek a kisregénynek sem a felütése, sem az egésze nem annyira jól sikerült, mint az Ábel és Eszter. Az alaphelyzet nagyon hasonló mint amazé, csak éppen fordítva: itt a fiú lesz pénzes, a lány pedig szegény. 

Pityó, a címbeli Berkenye család sarja, együtt nő fel a szomszéd család, az egyre mélyebb anyagi helyzetbe kerülő Phylepék, azaz Fülöpék lányával, Júliával. A fiú itt is tanulni megy, a család prókátornak, ügyvédnek szánja, de mert Júlia többre becsüli az orvosokat, Pityó, hogy a kedvében járjon, az orvoslás felé fordul.

A két család viszonya tisztázatlan okok miatt feszült, ha nem is Montague-i és Capulet-i mélységekben. Pityót Fülöpék felfogadják latin-tanítónak fiuk, Attila mellé. Pityó örömmel vállalja a feladatot, lesz némi pénze is és Júlia közelében lehet. 

Aztán mivel Pityó tanulni megy, hosszú időre elszakadnak egymástól. Egy balatonfüredi Anna-bál apropóján Pityó a család után utazik, még szűkös diák-pénzen, és egy romantikus estén úgy tűnik, nyert ügye van, Júlia szíve is hajlik őfelé. De kiderül, ez csak egy megingás a lány részéről, nem gondolja komolyan a fiúval való kapcsolatot, kiadja az útját. Amivel egy életre összetöri Pityó lelkét.

A cselekménynek van egy kerettörténete: Pityó már gazdag emberként ül egy kávéházban, amelynek épülete az ő tulajdona, ott olvassa az újsághírt,  hogy Júlia, özvegy Reinbeck Lipótné ingóságai árverésre kerülnek. A keret azzal zárul, hogy újra találkoznak, de nincs heppiend. 

Maga a történet nem egy vaszisztdasz. Semmi kis valami. Lapos. Semmitmondó. Ismét Gárdonyi stílusa az, ami figyelemre méltó. Ugyanaz az a szikár, mégis élvezetes, ízes beszámoló egy egy szerelem történetéről. Ha Gárdonyi önmagáról nem nyilatkozott meg, csak az írásaiban van benne nyomokban az élete, ahogy az utószó írói állítják, azt kell gondolnom, a nőügyeivel nem volt szerencséje. Különösen, ha hozzá veszem, miről szól a Hosszúhajú veszedelem című pompás elbeszélésfüzére. 

Intermezzo

Tegnap este megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT)l Jack Lemmon és Walter Matthau párosának egyik remek, talán leghíresebb darabját, A szomszéd nője mindig zöldebb (sikeresen félrefordított, a film témájával nem összefüggő) című filmjét. Utána beszélgettünk a filmről a színészekről, egyéb filmjeikről. Nézegettem Lemmon filmjeit, és döbbenten konstatáltam, hogy a Pokoli torony nincs a felsorolásban. 
– Ki volt játszotta akkor azt nagyon kedves, idős gazembert, aki szerelmes lett a macskás nőbe, akit át akart vágni, és aki kiesett a külső liftből? 
SzFT vállat rántott, én meg bepötyögtem a Gugliba a Tornyot. 
– Ó, persze, Fred Astaire!
SzFT rápillantott a telefonomra. 
– Tényleg, Richard Chamberlain is játszott benne! Anyu nagyon szerette a Tövismadarak-at, pedig elejétől végig nyávogás. 
– Nyávogás? 
– Persze. A pap kisvárosba kerül, ott paposkodik, van egy kiscsaj, akit kiskorától ismer. Amikor megnő, egymásba szeretnek, dugnak is, gyerek is lesz, de a pasi nem hagyja ott a papi pályát. Később püspök lesz belőle. A csajtól született gyerekéből meg pap. A csajnak  már nagyon elege lesz a papokból, de a fia a püspök keze alá kerül. 
– És mi a vége? 
– Semmi. Ez. A csaj unja a papokat, a fia meg az apja keze alá kerül. 
– Ott van a polcon. Akkor szerinted ne olvassam el?
SzFT bár konzervatív gondolkodású, bizonyos pontokon, gyereknevelés, mások szabad akarata, mutat nagyon vaskos, recesszív liberális beütéseket.  Nekem is csak ennyit mondott a szabad akarat jegyében: 
– Hát, te tudod... Ha olyan mint a film, akkor nyávogás. 
– Nyávogás? 
– Az. Emberek, akik nem tudják mit akarnak, nyűglődnek, szenvednek, szerelmesek, de mégsem... Ha nekem kell valaki, akkor kell. Pont. Teszek azért, hogy az enyém legyen. Ha nem kell, akkor meg nem kell, teszek érte, hogy ne legyünk együtt. 

Imádom! De úgy fest, marha nagy mázlim van, tizenhárom éve együtt vagyunk!

Viszont ha meggondolom, a szerelmes történetek döntő része erről a nyavalygásról szól. A Love Story kivétel. Ott ugye, tudják , mit akarnak, csak a rák... Meg a Rómeó és Júlia is. Ők is tudják, mit akarnak, de ott meg a két eszement família. Igaz, ők mégis megoldják, hogy együtt legyenek, ha nagyon szomorú is a félreértésen alapuló megoldás. De ha körülnézek az ismerettségi körömben, az olvasmányélményeimben, az összes félrement kapcsolat hátterében az van, hogy vagy nem tudják, mit akarnak, vagy nem merik meglépni, amit kellene, hogy bekövetkezzék, amit akarnak. Ezért marad a tökölődés, a gerinctelenség és a boldogtalan nyavalygás. 

A szerelmes történetekben az értelmetlen kitartást, a továbblépés hiányát, a fel nem dolgozás évekig tartó helybentopiját meg szépnek mondják. Pedig csak ostobaság, beteg viszonyulás. Az élet eldobása halál nélkül. 

A szomszéd nője folytatásában, a Még zöldebb a szomszéd nője (na, ez a cím végképp ökörség, abszolút semmi köze nincsen a történethez), amit ma néztünk meg, igen, Walter Matthau-napokat tartunk, volt egy mondat, ami nagyon tetszett. Szó szerint nem tudom idézni, de nagyjából így hangzott: 
– Kockázat nélkül nincsen boldogság, nem érjük el, amit szeretnénk. 

Ahogy Vonnegut mondta: 
– Így valahogy... 

Szunyoghy miatyánkja

Szokásunk szerint lássuk, mit mond a fülszöveg! 

A Szunyogby miatyánkja, detektívregényekre emlékeztető, nagyon fordulatos, itt-ott meseszerű história egy emberről, aki az élet legnagyobb csapásai ellenére sem lett az öngyilkosságba kergető „fantázia” rabjává. Szunyoghynak mindig maradt ereje életét újrakezdeni, s vallomásainak a tanulsága, hogy a csalódások és csapások ellenére is érdemes élni.

A fülszöveg gyakorlatilag elmondja a lényeget. (Meg félre is vezet, már ami a meseszerű jelzőt illeti.). A kisregény egy tragédiából tragédiába bukdácsoló, eső, zuhanó, de minél több csapással sújtott, annál tudatosabban élni akaró ember története. 

A történet nem lineáris. Gárdonyi történetet mond a történetben. Az alapcselekmény egy krimi: egy nyomozó egy bűnöző nyomába ered. A nyomozás közben ismerkedik meg a címszereplő Szunyoghyval egy hosszú hajóút során, aki elmeséli neki az eddigi életét. Aztán Szunyoghy életéből ki-kitekintünk a történet tényleges idejébe, a hajóútra, ahol végül az alapkonfliktus is megoldódik. Miközben teljesen másodlagossá válik, és azon kapja magát a nagyérdemű, hogy már egyáltalán nem is izgatja, az első szám egyes személyben mesélő nyomozó elkapja-e vagy sem az üldözöttjét. Tudniillik Szunyoghy máshogyan izgalmas története annyira háttérbe szorítja a krimiszálat. S lássuk be egy sikkasztó sorsánál a legtöbbünket sokkal jobban érdekel, hogy él-e vagy vagy sem az igaz szerelem. Illetve Jób hite nélkül (róla írtam egy remek kisregényt) is van-e esély arra, hogy még az életben túléljük az életet? Gárdonyi Szunyoghy sorsán, szavain keresztül egyértelműen igent mond. S ez az optimizmus nagyon kedvessé teszi számomra ezt a kisregényt. 

Intermezzo 2.

Nos, nyilván magam lennék az első, aki kézzel-lábbal ágálna az ellen, hogy ki-ki ne magának válassza meg a párját. Mert milyen is lenne, ha visszatérne az a kor, amikor a családi gazdasági, politikai, érdekek, a vallási hovatartozás kényszere vagy bármi más döntene, nem pedig a kémiai, a szív, a szerelem? Visszataszító! Brrr!

De nem egyszer elgondolkodtam már azon is, hogy amióta a kémia és a szív dönthet, ugyan mi változott? Rendben, régen minden bizonnyal a lehetőség hiánya, a társadalmi ellenállás is nagyban ellene volt a szabad párválasztásnak, nem pedig a házasságok voltak boldogabbak és az emberek elv- és társhűbbek. Nem vagyok naiv, hogy ezt higgyem. 

Azonban érdekes, hogy a szabadság nem hozta el a mindenki által áhított boldogságot, a hűség csodakorszakát, a harmonikus házasságok garmadáját. Mi több, még olyan neves, ismert emberek mint például Popper Péter hótt komolyan pszichológiai érveket hoztak fel arra nézve, hogy a félrekufirc teljesen természetes dolog: a holtomiglan anno nem olyan hosszú időre szólt mint manapság, mert nagyobb volt a halandóság, előbb szabadulhatott mindenki az egy életre kapott párjától. Behalás, ugyebár! 

Szóval úgy fest, hiába kaptunk szabad kezet a párválasztásra, nem tudunk élni vele, valami mégis félrecsúszott útközben. Semmivel nem lett több a boldog párok száma, sőt, sőt! S még csak nem is a válások számára gondolok, mert mondom, annak növekedése szerintem csak a lehetőség megnyílásának és a társadalmi elfogadottságnak köszönhető. 

Gárdonyinak a könyv vége felé még van egy nagyon elgondolkodtató, nagyon felvilágosult gondolata. Amikor a nyomozó megkérdezi Szunyoghyt, hogy akkor megölte-e a feleségét, és/vagy annak szeretőjét, az csudálkozva néz rá, hogy ugyan mit nyert volna bármelyikkel is? Ha az asszonyt öli meg, azzal vissza nem kapja. Ha a szeretőt, azzal sem. De, kérdi a nyomozó, hogyan tudta elviselni, hogy a felesége más karjában... Szunyoghy visszakérdez: a felesége? Az az asszony már nem volt a felesége, csak névleg, hiszen kilépett a házasságukból, amikor más férfit ölelt. Ha én ezt a Gárdonyi könyvet 2004 körül olvasom, jó pár évet megspórolhattam volna! Igaz, kellettek ezek az évek sok minden megértéséhez, s ahhoz, hogy Szerelemetesfeleségtársammal akkor és úgy találkozzam, hogy mindketten készen legyünk a másikra. Vagyis jól van minden, ahogyan van, Szunyoghy kolléga!

Sir Pelham Grenville Wodehouse regényeinek a száma ha nem is végtelen, de afelé konvergál. Voltkaképpen, ha nagyon akarnám, elszőrözhetnék, hogy a Wikipedia megfelelő szócikkében megszámlálom, mennyi is pontosan az annyi, de egyáltalán nem akarom, ennyire nem vagyok türelmes. Ennyi könyvet maximum Chuck Norris lenne képes megírni, ha egyáltalán arra vetemedne. Ebből következik, hogy Chuck Norris képességeiben már létezett a születése előtt is, csak akkor Wodeouse-nak hívták. :-)

Wodehouse véletlenül sem ír komoly irodalmat. Azon írók közé tartozik, akik buldogként kimondottan és összetéveszthetetlenül a szórakoztató műfajra haraptak rá. Meg kell adni, összetéveszthetetlenül jól csinálja. Nem vesződik túlságosan az árnyalt jellemrajzokkal, a politikának és a társadalombírálatnak a leggyengébb szellőcskéje sem érinti meg, alakjai szigorúan a középosztály tagjaiból kerülnek ki, na, jó, néha kicsit milliomosok, viszont tény, hogy a mindennapi munka megpróbáltatásai a legritkább esetben frusztrálják őket, és az időbeosztásuk elkészítését a napi 8–12 óra, bérért való kötelező elfoglaltség csak a legritkább esetben komplikálja. Teljesen ráérnek egymással, az érzelmeikkel és a kavarásaikkal bíbelődni. A Wodehouse-könyvek tartalmát jobbára a szereplők érzelmi, leginkább szerelmi élete, és a pénzhez jutásuk vágya tölti ki. Leginkább egyszerre a kettő. Általában van néhány fiatalember, akik reménytelen, vagy rendkívüli mértékben akadályoztatott szerelembe esik, illetve szeretne hozzájtutni valamekkora vagyonhoz. Aztán van néhány középkorú édesapa vagy nagybácsi, akik jobbára mulatságosan szórakozottak. Vannak szigorú és kérlelhetetlen nagynénik, aki akadályozzák a fiatalok boldogságát. Aztán vannak az inasok, akik jobbára pompás problémamegoldók, de mindenképpen véresen lojálisak, vagy egykor bűnözők voltak. S ne feledkezzünk meg az ifjú hajadonokról sem, akik többségükben határozottak, ám vagy anyagi, vagy érzelmi kényszerpályákon mozognak; de képesek a sarkukra állni.

Apropó vér: az nincs, bár bűnözők, bűnök vannak, ám sohasem személy, hanem mindig vagyon elleni bűnözőkről, bűnökről van szó. Pszichopata barmok, pedofilok, asszonyverők, rablógyilkosok, gyilkosok ebben a világban nincsenek vagy ha mégis, akkor sosem testi valójukban, mindössze említés szinten. Wodehouse könyvei mókásak, viccesek, derűsek, így jobbá teszik az életüket.

Olyanok mint a '30-as, '40-es évek magyar filmjeinek, vagy Rejtő Jenő könyveinek a döntő többsége: nem céljuk megmondani a társadalmi, politikai avagy bármilyen tutit, viszont sokszor-sokszor nézhetők, olvashatók, idézhetők. Mert ugye, miféle üzenet van abban, amikor Hippolyt megtudja, hogy a Kabos Gyula megfomálta férjemuram a ha-ha-hagymát is hagymával fogja enni, de van-e ember, aki nem szakad szét a röhögéstől ezen a jeleneten és nem tudja, honnan való a poén? Na, erről beszélek Wodehouse-zal kapcsolatban.

Ez a könyv mint tárgy

Az Isten áldja a Ciceró Kiadót, hogy nekiveselkedett a Wodehouse életműnek, és rendre kiadta/ja a szerző töméntelen számú könyveinek egyikét!

A kiadás méretét nagyon jól kiokumlálták, könnyű, kézbe való, zsebrevágható. A borítórajz grafikusa ritka jó választás, meg is említem gyorsan a nevét: Rigler Rígó György. Kár hogy belső illusztrációkra már nem futotta Nagyon szerettem Hegedűs István és Zsoldos Vera Wodehouse-illusztrációit is, de úgyfest Rigler Rígó is elkapott valamit a fílingből.

Viszont a belső margókkal van baj. A könyv eleje és a vége a rosszul választott belső margók miatt nehezen olvasható, szinte szét kell feszíteni a könyvet, hogy látható legyen a szöveg, miközben a könyv hosszú szél-éle felé meg indokolatlanul széles üres hely maradt. Ezáltal viszont, bármilyen kicsi méretű is a könyv, egy kézzel lehetetlen tartani és olvasni. Amit pedig a méret simán megkívánna. :-(

Szól valamiről ez a könyv?

Szól. De semmiképpen sem arról, amit a magyar címe sugall. Az ugyanis úgy tesz, mintha ez, mármint Legénylakás lenne a könyv címe. Illetve hát az is, de ezt a címet nem a szerző adta neki. Az angol eredeti címlapjára ugyanis ez került: The Small Bachelor. Vagyis: A kis agglegény.

A magyarítás minimális következtetőkészséggel azonnal a Billy Wilder 1960-ban készült filmjére utal. Aminek a címe magyarul megegyezik a jelen könyv címével. A film pompás, kedves, annyira nem humoros, de szerelmes, Jack Lemmon és a bájos, kedves arcú Shirley MacLaine feledhetetlenné teszik. Ám a címének az eredetiben megint csak nagyon halvány köze a Legénylakás-hoz. Így fest ugyanis: The Apartment. És semmi köze Wodehouse jelenlegi könyvéhez. A két alkotást mindössze a magyarítás köti össze. A film címének magyarítása legalább nincsen olyan messze az eredeti címtől mint a könyvé. Minden világos?

No, szóval a könyv szól valamiről. Nem a lakhatási problémákról, nem a hím nemű szingliség megpróbáltatásairól, hanem arról, hogy igen, élhet és túlélhet a szerelem. Soványka üzenet, belátom, de mégis szívderítő.

Bár világéletemben szerelmes voltam valakibe, a meglátni és megszeretni szerelemben igazából soha nem hittem. A meglátni és megkívánnival semmi bajom nem volt az égadta egy világon, de hogyan lehetne megszeretni valakit egy szempillantás alatt? Ugyan már!

Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) 2007-ben találkoztam először. Az interneten talált rám: egy párkereső oldalra úgy rúgdalt fel egy barátos házaspáros. (Olyan érzésem van, hogy erről már beszéltem...) Őt meg egy barátnője. Történetesen ugyanarra az oldalra. Nekem még nem volt kimondva a válásom, de hosszú hónapok óta bent volt már a válókereset a bíróságon. A valóságban pedig már három éve mindössze egy lakásban laktam az exszemmel, pont, ennyi volt a kapcsolatunk. Szóval internet, aztán email-váltás, aztán két telefonbeszélgetés (egek, ahogy beleszólt a telefonba: már a hangjába beleborzongtam, azzal a jó borzongással, aztán abban a minutumban bele is szeretettem). Bár azt, hogy hogyan is fest a valóságban még nem tudtam, ugyanis küldött át magáról képet, de a képen sokkal jobban látszott az akkor négyéves kislánya mint ő. A kölök a fronton, ő valahol a háttérben, de azért így-úgy kivehetőn. Hááát... inkább úgy kivehetőn.

Szóval első randi. A találkozás úgy tizenötödik percében ültünk egymással szemben, éppen tea főtt mindkettőnk számára, amikor is levette a narancssárga lencséjű napszemüvegét, és rámnevetett azzal a macskazöld szemével („S a túlvilág majd összeadja minden bűnömet / és az ördög a vállamon bőg / Tudja, hogy csak rám emelted macskazöld szemed, s minden eldőlt...” Na, ez akkor és ott, pontosan így, mintha Presser a nevemben írta volna, egész pontosan lefedve a szituációt és az érzéseket. )

Néztem a széles állkapcsát, a gribedlijét, a nevető macskazöld szemét és „könnyű kókuszillat libben át a durva életen”... Nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Egyáltalán.
Ő elpirult, elkapta a tekintetét.
– Igen? Mondd! Miért nézel?
– Nagyon szép arcod van! Gyönyörű a szemed. Zavarba hoztalak?
Bólintott.
Magamban konstatáltam, hogy akkor jó, mert még így is 2:1-re vezetett negyedóra alatt a zavarba hozásban. Az első zavar oka az volt, hogy amikor elöször megláttuk egymást a fizikai valónkban, odalépett hozzám és szájon csókolt. Vettem az adást, de a legelső reflexem a menekülés lett. Aztán kalandvágytól űzve maradtam. De jól tettem!
– Ezt hogyan gondoltad? – kérdeztem tőle később. – Előbb csókolsz, bemutatkozni sem hagysz...
– A nevedet már tudtam... Úgy éreztem a leveleidből, a weboldaladból, a beszélgetésekből, hogy ismerlek. Te én vagy. 90–95% az egyezőség.

Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Féléjfélkor ültem HÉV-re és mentem hazafelé. Az ülésre lehuppanva konstatáltam magamban, hogy szerelmes vagyok. Újra. Igazán. Huszonkét éves korom óta először. Akkor negyven voltam. De nem akartam elhinni magamnak, hogy az vagyok. A ciróka mínusz, a három év és még több nőhiány, magyaráztam magamnak. De nem hittem el. Szerelmes voltam. Azóta is az vagyok.

Többször gondolkodtam már, hogy ez a tizenhárom év szerelem mit jelent. Vannak alternatíváim.
* Létezik az első látásra, tartós szerelem.
* A gyárilag belém plántált monogámia és hűség túlságosan alkalmazkodóvá tesz.
* SzFT boszokány és pompás az a bűvölet, amit rám küldött: képtelen vagyok nem szerelmes lenni belé. (Én ezt tartom a legvalószínűbbnek, ő pedig váltig tagadja. De, ugye, melyik boszorkány ismeri el, hogy boszorkány? Vagyis a tagadása a legerősebb bizonyíték arra, hogy boszorkány.)

Vagyis, egy szó mint száz, minden előzetes előítéletem és jól megfontolt, érvekkel alátámasztott nézetem ellenére be kellett látnom, van szerelem első látásra. (Vigyázat, nem azt mondom, hogy az első látásos szerelmek biztosan működnek is. A folyamatos működés más tészta, melós, néha nyűgös, de mindenképpen megérős.) Ahogyan most azt is belátom, üzenetnek ez elég kevés. De talán mégis egyfajta vígasztalás lehet némelyeknek. Mert azért, úgy gondolom, az emberek 99 százalékának az a legfontosabb, legsürgetőbb, legégetőbb szüksége, hogy meglelje a másik felét, akivel kerek egészet alkothat. Az élet értelme, a világmindenség meg minden csak ez után következik. Sőt, ha erre meg van a válasz, ha ketten vagyunk egyek, voltaképpen ha a második kérdésre nincsen is válasz, már nem akkora probléma...

De bújkál bennem a kisördög, hogy ez a könyv is onnantól igazán érdekes, ahol véget ér: vajon mi a csudát kezd egymással a szürkülő mindennapokban George és Molly.

A cselekmény

Nagyjából más sincsen. George Finch gazdag. Fest. Rosszul. Korrekt, udvarias, megbízható fiatalember. Nagyon.

Egy napon meglát egy lányt, és azonnali hatállyal hótt szerelmes lesz belé. A lány meg őbelé. A lány is gazdag. Van neki édesapja meg egy mostoha anyja. Hanem az a nő, barátom... Wodehouse nem erőszakos, de én mondom neked, persze csak úgy tréfásan: Mrs. Waddington-t baltával kellene szaporítani. Most mondd, mindenképpen meg akarja akadályozni Gerorge és Molly esküvőjét, mert George semennyire sem szimpatikus a számára. A lány apja viszont, minden felületességében is támogatja őket. Ennek ellenére egy bizonyos gyöngysor miatt ő kavar csak be igazán, és egészen máshol csattan az ostor mint ahol várja.MIndenki fut valami után. A galád mostoha, hogy bebizonyítsa, a veje mégis gazember. A lány, hogy tisztázza a vőlegényét. Az apuka, hogy pénzt szerezzen. Az inas, hogy eladja egy újságnak a sztorit. A másik inas, hogy leállítsa újdonsült feleségét, a pompás kis tolvajkát, nehogy visszakerüljenek a sittre. A rímfaragó rendőr, hogy megértse, miért szórtak borsot az arcába, miért vágták orrtövön, amikor abroszba csavarták a fejét. Szóval van kalamajka bőven.

A minőség

Beindulnak a félreértés-hegyek, és a kezdetben mosolyogtató könyv a végére bohózattá, majd börleszkké válik. A középsőt, a bohózatot soha nem szerettem. Ami vidám, nevettető, az jöhet. A börleszkkel sincsen semmi bajom (mert ugye, Chaplin, Aranyláz, Modern idők, Nagyvárosi fények, de akár Suli-buli vagy Zimmer Feri hogy csak a példáknál maradjunk. A bohózattal viszont nem vagyok kibékülve. Ezért nem kedvelem például Louis de Funes filmjeit. Ami vidám, az vidám. Ami börleszk, ott tudom, hogy túlhajtott, képtelen lesz a történés. A bohózat viszont úgy csinál, mintha életszerű lenne, miközben már jóval túl van azon, hogy az legyen, de még nem ért el a börleszk képtelenségébe. Nem tudom, érthető, mit akarok mondani? Számomra a bohózat humora erőltetett. A börleszk nem erőltetett, mert eleve képtelenség.

 A regény a háromnegyedéig vidám regény. Az esküvőtől, ahogy a szereplők felrajzanak New Yorkba (tényleg, nem Angliában vagyunk!) kezd börleszkké válni. Addig hihetetlenül lelkes is voltam. Aztán lettem lelkestelen és szinte vártam a könyv kétségtelenül bekövetkező végét. Ami, ahogyan az kell, be is következett, naná, minden és mindenki oda került, ahová való, kibogozódott... Na itt stop, mert ez jó példa! Csomók!

Tudok cipőfűzőt kötni, és nem jelentett túl nagy megpróbáltatást sem megtanulni, sem alkalmazni. Tudok masnit is kötni. Meg megy a babaöltés. Régen, varrógép híján kézzel varrtam a ruháimat, ha elszakadtak. Gombot is simán felvarrrok. De csomót azt ne várj tőlem! Hiába nézem a kreatív könyvekben, mit hogyan, hiába lesem, szinte kockánként leállítva a YouTube videót, szinte lehetetlen feladat számomra egy karkötő csúszócsomójának elkészítése. Bár valahogy mindig összejött, de soha nem a szabályos változat. Ezáltal tapsoltam a gyönyörtől, amikor megismertem a gordiuszi csomó történetet: Nagy Sándor az én emberem, minden empátiám az övé, nem faszakodott, elő a kard, azt' slutty, volt csomó, nincsen csomó! És micsoda iránymutatást adott ezzel!  Csakhogy amikor a dolog reverzével, a csomó megkötésével szembesülök, akkor vagyok bajban. Hegymászó nem leszek, horgász sem, és a makramé is távol legyen tőlem! Valamint bohózatot sem fogok írni.

Mert a Legénylakás vége olyan, hogy ez bejön, aztán vagy kimegy, vagy elbújik, mert jön a másik, aki nem tudja, hogy ez is itt van, de ez sem tudja, hogy az idejött, azt meg pláne nem, hogy amaz is idetart, hogy megtalálja azt, és nem tudja, hogy az meg ezt keresi, emez meg nagyjából senkiről nem tudja, hogy kicsoda, de mindenkiről tudni véli, és ő meg már legelőször érkezett... Nem fokozom. Ezt kitalálni, lásd csomók, én nem tudnám. Egy krimi bonyodalmait még csak-csak.

Nem azért, de írtam is egyet egy pályázatra. Az a címe, hogy A Bibliás. Igaz, nem is nyertem vele: olvastam a két elsőt, az egyiknek az íráskészsége volt jobb, a másiknak a sztroija, de eltűnt mindkettő a semmiben. Én meg elő sem bukkantam a magaméval...

Wodehouse valahogy úgy gombolyítja, bonyolítja, ahogyan Gordiasz szekerének a csomóját Midász: a fene se tudja, melyik szál hová tart és hol bukkan elő? Egy darabig szórakoztató ez is, de egy lélektani pont után nekem egy kicsit fárasztóvá vált. Ennek ellenére azt mondom, van, aki bármilyen mennyiségben képes Louis de Funest-t fogyasztani. Én nem. Akkor sem, ha ebben az esetben Wodehouse-nak hívják. Bármennyire is elfogult vagyok vele. De azért bajban vagyok az értékeléssel, mert mondom, a könyv a háromnegyedéig teljesen, de teljesen  rendben van.

 – Mindenesetre egy darabig ide-oda sétálgattunk az állatokat nézegetve, és egyszer csak megkért, hogy legyek a felesége a szibériai jak ketrece előtt.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Sigsbee Horatio váratlanul igen erélyesen; az engedékeny apa, aki életében egyszer végre a sarkára áll. – Te is templomban fogsz férjhez menni, ahogy az egy rendes, tisztességes lányhoz illik!
– Már úgy értettem: pont a szibériai jak ketrece előtt álltunk, amikor George megkérte a kezem.
– Ja, az más! – nyugodott meg Sigsbee Horatio.
(114. o.)

 

– Kell hogy legyen valami megoldás! Maga például mit tenne az én helyemben?
– Mint a szélvész elfutnék, és egész Európáig meg sem állnék.
– De hogy fussak Európáig, amikor egy petákom sincs?!
– Hát akkor eresszen golyót a fejébe... vesse vonat alá magát... vagy ahogy önnek tetszik, úgy végezzen magával – vetette oda neki Hamilton Beamish türelmetlenül. – Most viszont már tényleg rohannom kell. Viszlát.
– Viszlát. Kösz, hogy ilyen sokat segített.
– Igazán nincs mit – szerénykedett Hamilton Beamish. – Szóra sem érdemes. Mindig boldogan állok a rendelkezésére, csak egy szavába kerül.
(128. o.)

 

– Elmondom, ha egy léleknek sem adja tovább. Ugye, tud titkot tartani?
– Nem is tudom. Még sohasm próbáltam.
(182. o.)

Ezerszer mondtam: az apai nagypapám a Füles-újságból vágta ki nekem a képregényeket és ragasztotta be az összegyűjtött sorozatokat egy spirálfüzetbe. Ami aztán három lett. A negyediket én folytattam. Sztrippi is a kivágottak között volt és krimi volt.

Ezt a Sztrippi-lányt valamiért nagyon szerettem, holott nem egy óriási történet. Csak roppant szórakoztató és azért elég izgalmas is. 

A Füles rejtvényújságban időnként meglepő képregényeket is közöltek a szerkesztők. Abban az értelemben meglepőket, hogy külföldi képregények voltak. Volt több történet olasz szerzőktől a Vadnyugat hőskorából, voltak történetei egy magánnyomozó párosnak francia szerzőktől (Bob Mallard és Pierre Puchon), és még több miegymás. A főpoén, hogy igaz, a rendszerváltásnak hívott politikai változás után, de még Conan-történet is jelent meg a lapban. Sőt, '91-ben még egy Batman is. Ha jól tévedek, akkor Sztrippi-történetből összesen kettő jelent meg, s ez volt az első. A második 1990-ben jelent meg és A bőrkabátos a címe. Sajnos nem volt hozzá szerencsém. Viszont ahogy nézem, a két történetnek csupán az írója ugyanaz: Renata Pfeiffer. Viszont mindkettőt két-két rajzoló mondhatja magának: ezt a mesterdetektívest T. Anthony (Enrico Bagnoli) és H. Martint. A másikat Paul Montague (Paolo Montecchi) és Peter Montague (Piero Montecchi).

A történet a XX. században játszódik, a hatvanas években. (Az olasz eredeti megjelenése 1968.) Sztrippi egy harmadik osztályos lány (mondjuk a rajzról én egyeteimstának néztem), aki imádja a krimiket, mert imád egy magándetektívet, imádja a képregényeket, kiválóan idomítja a kutyáját, cselgáncsozik, úszik, de nem buta liba, hiszen az iskola, ahová jár művészeti iskola. 

Na, szóval ez a gyereklány egyszerre csak belecsöppen egy gyilkossági ügy kellős közepébe, elrabolják, menekül, fut, motorozik, csatornában mászkál, az Eiffel-tornyon egyensúlyozik, tönkrevág egy divatbemutatót, kioszt néhány pofont, rúgást és a végén rájön, hogy rossz emberre pazarolta a szerelmét.

Mondom, nem nagy sztori. Mégis simán beleéli magát az ember gyereke, nagyon drukkol Sztrippinek, aki végső soron nem lesz szuperdetektív, viszont nagyon szimpatikus az lesz. Nem buta, nem ügyetlen, feltalálja, kivágja magát a rémisztő helyzetekből, s még csak azt sem mondhatjuk rá, hogy kotnyeles, csak rosszkor van rossz helyen, de aztán észnél van, nem pánikol, cselekszik és a végén mázlija van. Az sem kevés.

Ha megnézed a fenti rajzokat, azonnal látható, hogy a rajzolóknak voltak érdekes perspektívái, az alakok mozgása dinamikus, hihető, élethű, élvezhető, a történet nagyon filmszerű.Vagyis jó lenne még Sztippi-történeteket olvasni, izgulni a kis szóke diáklányért, és közben élvezni a nem zseniális, de nagyon jó rajzokat. (A zseniális az a Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, a Sin City, a Saga, a Blacksad és a Morgan Lost. Nekem.)

Azt hiszem a gyerekkori szerelem e képregény iránt innen fakadhatott, és mondom, még sem csalódtam, ahogy x évvel később újraolvastam, -néztem.

Ha ezt a képet nézem, nem tud nem eszembe jutni a Steno által rendezett, szerintem talán a legjobb Bud Spencer-film, a Piedone a zsarú megfelelő jelenete, az 58:42-től, amikor Piedone-t ugyanígy veszik körül motorosok , és megküldik néhányszor láncokkal, aztán persze magához tér, és elrendezi a srácokat.

Ezek az olaszok, lám, egy kaptafára alkotnak. :-D Bár az elsőbbség joga Sztrippié, azt meg kell hagyni.

Mondanám, ahogy szoktam, hogy vegyétek, vigyétek, de mivel ez nemlétező könyv, így hozzájutni ha nem is lehetetlen, de meglehetősen körülményes és időigényes. De nem lehetetlen. Lám, pár hete igen-igen nagy örömömre, én is megszereztem.

A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája

8/10

(2020 március, a korlátozott kijárás előestéjén)