No, akkor egy tréfás videó a gyermekkori foci-tehetségtelenségemről, ami sokat nem változott azóta sem. 

Manapság már nem olvasom Moldova György munkáit. Semmi elvi ellenkezés, semmi politika, csak valahogy így alakult. Tény hogy a Kádár-sorozatának az üzenetével nem tudtam egyetérteni, de nem emiatt nem. Vagy csak kicsit. Viszont régebben ha nem is rendszeresen, de voltak a kezemben mind a riportkönyvei, mind a tréfás novellásai. A Magyar atom még mindig itt van valahol a polcon, örök darab. Az a novellája, amelyikből ez a képregény készült a Ferencvárosi koktél című kötetben jelent meg eredetileg. (A novella itt elolvasható.) Ami nekem, a futball iránti mély antipátiámra való tekintettel, nem volt a kezemben. Ezt a novellát tekintve úgy fest, hibáztam...

Zorád Ernő már gyerekkoromban megvett kilóra, bármit és mindent szerettem, amit ő rajzolt. Úgy maradtam. Az a hihetetlenül furcsa a munkáiban, hogy bármit csinál, ugyanúgy csinálja, de mégis mindent a maga műfaja szerint hiszek el neki. Ha tréfásat rajzol, mint most is, akkor tréfásnak látom, ha drámait, akkor drámainak, ha kalandosat, akkor annak, ha krimit, akkor meg amannak, és ha fest, lásd a csodálatos Tabán-festményeit, akkor azokat festménynek látom. Miközben mindegyik elsőre felismerhetőn és egyértelműn Zorád Ernő. Mármint úgy Zorád Ernő, hogy nem flangál és csámpázik a stílusok között. Bármelyiken témában látok egy Zorád-fiákert, akkor az mindenhol ugyanolyan. És mégsem, mert tréfás-fiákeresedik, drámaias-fiáker lesz belőle, vagy roantikus fiáker, vagy krimiszerű. Érted? Én nem. Fogalmam sincsen, mi a titka, de fantasztikus művész volt! 

A képregény először 1977 novemberétől 1978 januárjáig jelent meg a Füles-ben, aztán 1994-ben újraközölték. 

A novella és a képregény története egyszerű, de nagyszerű. H. Kovács, az edző meséli el Jascsák Béla mesteredző történetét, aki zseniális edző, de annyira szigorú volt, hogy felpofozta a középcsatárt, mert öt óra után tíz perccel osont ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról, holott a csapat tagjainak legkésőbb fél ötkor már ágyban kellett volna lennie. :-)))) Jascsákot, hiába nyer a csapat bajnokságot, a módszerei miatt kicsinálják, beadja a felmondását, és elmegy Afrikába, hogy ott állítson össze egy csapatot, hogy bizonyítva az igazát majd azzal győzze le a hazaikat. A bennszülöttekben nagyot csalódik, de legnagyobb döbbenetére egyik éjjel labdapufogásra ébred, és egy azt látja, hogy egy csapat majom hibátlanul adja elő azokat a technikai elemeket, amelyeket a feketéknek próbált megtanítani. Vérszemet kap, és ezzel beindul az őrület a majomcsapattal. Magyar Majmok bolygója. De nem ám! ,Csak kicsit, de egyáltalán. 

Jascsák mesteredző egy hihetetlen technikájú, világszínvonalú csapatot kovácsol a majmokból. A majomcsapat mindent visz. Csakhogy a majmok egyre emberibben állnak a dolgokhoz, és ez bizony egyre komolyabb konfliktusokhoz vezet. Mert ugye a sztárallűrök, a pénz... A történetből többet nem mondanék el, a slusszpoént meg végképpen nem, mert az milyen lenne már...?

Valami hihetetlen milyen szinten illik egymáshoz Moldova eszement, mulatságos története és Zorád (most éppen tréfás) rajzai. Olyan laza könnyedséggel, eleganciával, energiával hozza az utóbbi az előbbi írásstílusának grafikai megfelelőjét, hogy az valami elképesztő. 

Az meg már csak a dolgok slusszpoénja, amire valószínűleg egyikük sem gondolt: a történet ma aktuálisabb mint valaha, mind a magyar futball színvonalát illetőn (ne felejtsük el, Jascsák először feketéket akar futballoztatni!), illetve azt, hogy ha teljesítmény van is, az anyagiak miatt piszkosul el tud szállni a ló. Illetve mindenkinél van jobb, csak idő és leleményesség kell hozzá. 

Bárhogyan, akárhogyan, mindenhogyan is, ez az egyik kedvenc képregényem! S mivel ez már régen is így volt, erre a maradék kis időre (életkorom, koronavírus, Föld felé rohanó aszteroidák, bibliai próféciák, minden héten világvége) ez már így marad. Mert miért is változna? 

A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája

Köszönöm szépen Darai Jenő kedves olvasómnak, hogy felhívta a figyelmemet, hogy a mesteredző nevét következetesen elírtam: Janicsáknak Jascsák helyett!

10/10

(2020, a március télben [minuszok lettek a múlt heti nyár után és hull a hó])

Örkényi Ádám nem létezik,

ilyen nevű ember nincsen, legalábbis olyan, akit Örkényi Ádámnak hívnának és írt volna egy könyvet a fenti borítóval. Szűcs Tamás létezik, aki újságíró és blogger, és azt szeretné, hogy ne keverjék a tevékenységi profiljait, ezért írta a fenti könyvet álnéven. S ezt mindenkinek elmondja, aki kérdezi, s bizony elég sokan kérdezték ezt ezzel a könyvvel kapcsolatban. (A bejegyzés végén ott lesz néhány link, pislants majd rá bátran, ha van benned érdeklődés; szerintem érdemes, mert jók az interjúk!) Ezért minden lelkiismeret-furdalás nélkül leírom: a nemlétező Örkényi Ádám valójában Szűcs Tamás fedőneve. Ami álnevesdinek, legyen neki, de szerintem az égvilágon semmi jelentősége nincsen, ember nincsen, aki ezáltal ne Szűcs Tamást látná Örkényi Ádám mögött. Ez még akkor is így van, ha Szűcs Tamás nem szereti a saját nevét. Ő mondta.

Azt is hű, de bátran ki merem mondani, hogy a szerző nem fiatal ember. Legalábbis elsőkönyves szerzőnek nem az. Ebben semmiféle előítélet nincsen, csupán tényközlés. Robert Merle is negyvenévesen csapott a lecsóba és lám,mire jutott! Számomra SzűcsÖrkényi TamásÁdám esete azt jelenti, van remény, én ötvenhárom vagyok! :-D 

Semmi köze a szerzőhöz vagy a könyvhöz, csak a legutolsó mondatomhoz van a következő történetnek.
Egy idősotthonban dolgozom: sofőrködöm. Én szállítom vizsgálatokra és vissza a lakókat.
Egyszer beszállt mellém egy joviális, de sportos, szókimondó öregúr, Pista bácsi. Jó humorú, kicsit kesernyés, de jókedvű ember volt. (Volt, mert Isten nyugosztalja szegényt.) Úgy a Keleti pályaudvar környékén kérdezte meg, Újpalotától odáig valószínűleg felmérte, hogy elmondhatja-e nekem:
– És tudja, Zolikám, mi az én legnagyobb bajom? 
Ránéztem. A Szent László Kórházba tartottunk, ahol már elő volt készítve a számára három zacskó vér. Pista bácsi leukémiás volt. 
– Hát, sejteni vélem! – néztem rá. 
– Lóf@szt, Zolikám! – mondta nagyon komolyan. – Szarok a véremre, abba úgyis beledöglök előbb-utóbb. Hanem, tudja, nyolcvan éves vagyok. Hetvenéves koromig így állt,ni! – hajlította be könyökből és meresztette az ég felé ökölbe szorított jobb kezét. – Azóta meg sehogyan sem bírom életre kelteni, még félárbócra sem. 
Magamban nagyot nyeltem a pozitív döbbenettől, elfojtottam a röhögést, és sikerült tökéletes pókerarccal néznem Pista bácsira. 
– És amíg, addig használni is tudta? Volt kivel? – bátorodtam neki az őszinteségének. 
– Ó! Itt? Hát persze! Akadt, csak már nem nagyon kellettek a lottyadt öregasszonyok. 
Néztem a forgalmat és gondolkodtam, mit mondjak neki erre. 
– Hát, tudja, én most ötvenkettő vagyok. Az amit mondott, nekem még huszonhárom jó évet ígér! Részemről köszönöm!
Pista bácsi buzgón bólogatott: 
– El ne pazarolja, bizony, használja ki, használja ki Zolikám! 
Pista bácsi nem a könyvírásra gondolt. 

Budapest 2068-ban

A történet magyar történet. Írójában is, témája helyszínében is: Magyarországon zajlik a cselekmény, csak ötven évvel mostani korunk után. Vagyis mindent összevetve a közeljövőben. Az a Magyarország más mint a mostani. Naná! Eltelt ötven év, érthető is a változás, különösen a technológiák olyan korában, ahol sokszor pár év is nagyon sok különbséget hoz magával. 

A főhős egy influenszer. (De utálom ezt a szót. Indokot ne kérdezz, semmi konkrét, öreg vagyok, előítéletes.) 2068-ban az influenszerek nem csak úgy véleményvezérek, hogy csupán posztolgatnak, videókat készítenek, beszélnek magukról, hanem élő egyenesben osztják meg az életüket. Két nagy cég van, aki alkalmazza az influenszereket. Aztán az egyik bekattan, vér folyik általa, de azt mondja, ő bizony nem akart ilyet, eszébe sem volt, ami történt, nem is emlékszik rá. Aztán a másik cég egyik fő ászát, az élőben a nézők miatt masztizó leányzót meg akarják öni. Vagy csak baleset? S egyre több, ilyen agyba épített hálós influenszerrel történnek furcsa dolgok. Indul a nyomozás, mert sokaknak van kétsége, mi is történik... S mivel nyomozás van, meg ez jobbára krimi, erről többet nem mondok, mert az több mint indiszkréció: bunkóság. 

Ennyiből is kiderül, hogy a szerző sci-fije nem idegenek támadásával, nem disztópiával játszódik, ráadásul nem is pesszimista, nem borúlátón képzeli a jövőt, de nem is utópisztikus, hanem ha mondhatom így: realista. 

Moha nem a jézusi módszerrel él, mert fél, hogy a negatívum marad meg

A fenti cím magyarázatra szorul. Duplán.

• Egyfelől: lopás. ÖrkényiSzűcs alkalmaz hasonló fejezetcímeket: egy név és valami tevékenység viszonylag hosszú leírása.
• Másfelől a Biblia újszövetségi részének utolsó könyvében, a Jelenések könyvé-nek a második és harmadik fejezetében olvasható hét levél, amik Jézus üzeneteit tartalmazzák hét egykori gyülekezetnek. A levelek valójában az egyház hét történelmi korszakát jelképező gyülekezetekhez szólnak, úgynevezett idői próféciák. (Moha, most állítsd le magadat!) Na, szóval ezeknek a leveleknek a felépítése egységes: Jézus előbb megdicséri, ami dicséretre méltó, tehát előbb felemel, s csak a levelek vége felé mondja el, min kellene változtatni az adott gyülekezetnek, majd mint egy személyre szabott szerencsesütit, ad egy jó tanácsot, amellyel a gyülekezet megőrizheti a hitét, és elérheti az üdvösséget. Én most nem így teszek, hanem fordítok egyet a képleten. A gyülekezeteknek írt levelek rövidek, én viszont nem leszek az. (Szendi Gábor szerint a grafománok temporális lebenyével van baj, ezért hajlamosabbak a vallásos élményekre és az íráskényszerre.) Azért fordítom meg a jézusi sorrendet, mert attól tartok, ha előbb sorolom  hosszan, ami jó, és utána hosszan, amivel gondom támadt, akkor a negatívumok maradnak meg. S ezt nagyon nem szeretném. 

Moha dohog, de olyan dolgok felett, amikhez a szerzőnek talán semmi köze nincsen

• Itt van mindjárt a könyv címe. Mi a címe? 2068 és az alcím, hogy Éld az életem! Ezt valószínűsíti az évszám és a szöveg betűméret különbsége, az előbbi javára. A szennycímlapon egy ilyen verzió van: 2068. Éld az életem! Vagyis az évszám után pont van, és egy sorban írta, aki tördelt. Ráadásul ez nem is azzal a betűtípussal szerepel, ahogy a borítón és a belső címlapon van. Nem értem, miért nem a szöveg a főcím és az évszám az alcím, amikor az évszámnak semmi különösebb jelentőse nincsen. 
• Aztán tudom én, hogy valami érthetetlen okból mára elfogadottá vált, hogy a tárgy jelét („t”) nem kell kiírni, mert a nyelvtan alkalmazkodik a beszélt nyelvhez, de nekem kivétel nélkül bántja a szemem(et), ha nincsen kint a „t”. „Idd a tejed! Kövesd a bankod! Vedd meg az autód!” Nem tudom, hogy van most, de mi még úgy tanultuk, hogy a mondatelemzésnél a megfelelő kérdés simán rámutat arra, milyen összetevőről van szó. A tárgy kérdése a mit? kérdés volt. Mit? Tejed? Mit? Bankod? Mit? Autód? Hm, hm... E könyv címében is nagyon zavar a megfogalmazás. Valahogy sokkal választékosabbnak tűnne így: Éld az életemet! 
• Tényleg apróság, de míg a szerző neve a borítón nagyon feltapad a borító felső szélére, addig alant, a cím alatt indokolatlanul nagy hely maradt. Nem zavaró, csak ha jobban megnézi az ember. A borító egyébként, ahogyan írtam, jól sikerült, nagyon kifejező, megragadja a szemet és a képzeletet. 
• A belső címlapon a kiadó neve és következő oldalon a kolofon szövegének betűmérete indokolatlanul kisebb mint a főszöveg betűmérete. A kolofon szövege, talán a kisebb betűméret miatt felugrott a felső margó felé, nincs arányosan elosztva. 
• A fejezetcímek beosztása több esetben is nagyon sután sikerült. Nagyon esélyes, hogy a tördelő hozzá sem nyúlt, ahogy esett, úgy nyomtatódott. Például a legelső fejezet címe: Balogh Kálmánnak hányingere van. A szövegből csupán a van szó került a második sorba. Vagy: Rostás Ferit megverik, de kap pénzt. Új sorba az utolsó két szó került. Nagyon sután fest. A legrosszabb: Dr. Marsal György nyugalmazott rendőr altábornagy szolgálatba helyezi magát. Ez így fest: Dr. Marsal György / nyugalmazott  rendőr / altábornagy szolgálatba / helyezi magát. Itt a tördelés már értelmezési problémákat is sugall. A dr. Marsal György nevű nyugalmazott rendőr úgy gondolja, hogy altábornagyként szolgálatba lép. Vagyis a tördelés teljesen figyelmen kívül hagyta a szöveg belső összefüggéseit. 
• A tipográfia szabályai szerint a belső tükör margóméretei a felső margótól kezdve, az óramutató járásával megegyezőn növekednek, logikus módon így a kötés-margó lesz a legnagyobb, hiszen a könyv kötése, fűzés, ragasztás, ott vesz fel a legtöbbet. Ahogy nézem, a tördelő a margókkal nem pepecselt, a szöveget bevágta középre, s hadd szóljon! Nagy szerencséje volt, hogy bőven hagyott margót mindenhol, így a jobb margó indokolatlan nagysága ellenére is teljesen olvasható maradt a szöveg. Így ez elsőre nekem fel sem tűnt, csak  SzFT hívta fel rá a figyelmem(et). 

Tévedés ne essék: a dohogásom tárgya nagyon messze van attól, hogy dühöngés legyen. Rövid munkahelyi tesztemen (két kolléganő kezébe nyomtam a könyvet, mondják meg, milyen tipográfiai hibákat látnak első blikkre, belelapozva, és találnak-e hibát a címben? Mindkettejük értetlenül nézett rám, nem találtak semmit) simán átment a dizájn. Vagyis nincs baj, csak dohogás. Mert kár, hogy ilyen külsőségi apróságok lehúzzák picinyt ezt a nagyszerű könyvet. 

Moha töpreng, mi mindennel támadt gondja a regény olvasás közben

A SZEREPLŐK SZÁMA ÉS A NEVEiK
A könyv negyven fejezetből áll. Minden fejezetcímen van egy név, hogy ki mit csinál. Vannak ismétlődő nevek, de nem túl sok. Nem garantáltan pontos statisztikám szerint alsó hangon, csak a fejezetcímekben harminckét szereplője van a négyszáz oldalas könyvnek! Tény, hogy van akire nem kell nagyon figyelni, mert csupán a róla szóló fejezetben bukkan fel, mint valamelyik másik szereplő virtuális kiterjesztése (vagy mi a csudának nevezzem). De ez akkor is nagyon sok. Nem egyszer, hanem sokszor gondolkodnom kellett, hogy akkor most aki éppen, az vajon kicsoda is.

Arról nem beszélve, hogy például Winkler Szonita és Vámos Szundar nevét állandóan összekevertem. Nem a Winklert a Vámossal. Meg egyébként Szundar keresztneve nem is jutott eszembe, és amikor elővettem a könyvet, hogy megnézzem, akkor tudatosult, hogy egy másik szereplő vezetéknevét írtam le az övé helyett! Fokozzam még? Vagyis, fogalmam nem volt a nevéről, négyszázhúsz oldal után. Ez, tudom, rám nézve is gáz, ám magamra nézvést tudok arról, hogy személyi igazolványom nekem nem azért van, hogy igazoljam magamat, hanem azért, hogy legalább a saját nevemet ne felejtsem el. De egy szó mint sok, túl sok a könyvben a szereplő. Ráadásul nem is volt olyan érzésem, hogy a cselekmény miatt feltétlenül szükséges ennyi. 

A TÁVOLSÁGTARTÁS
Vagy nem is tudom, hogy írjam, mi a jó szó a távolságtartás helyett. Arra gondolok, hogy minden szereplővel mindvégig megmarad a három lépés táv. Nem csupán bennem, az olvasóban, hanem érezhetőn a szerző és a szereplők között is. Valahogy nem éreztem, hogy ÖrkényiSzűcs bármelyik szereplőjét szeretné. A történet szereplői csak eszközöknek tűntek a történet kibontására, és nem róluk szólt a mese. Nem tudom, érted-e, mire gondolok? Nem a szereplők jelleme miatt voltam képtelen közel kerülni bárkihez, hanem az író nem hagyta, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Emiatt viszont kívül rekedtem a történeten.

A moly.hu-n rendszeresedett egy kifejezés, amikor valaki nagyon beleélte magát egy cselekménybe, az értékelésében szinte kivétel nélkül így kiált fel: „Beszippantott a történet!” Fene a gusztusom, de nekem erről mindig két dolog jut eszembe: az orális szex és a lakásban található bármilyen lefolyó, fürdő, vécé, mosogató, aminek a vége a barnás trutyi. 
De itt és most tehát azt kell írnom: a 2068 története nem szippantott be, mindvégig kívül maradtam, a sok szereplő és a szereplőktől való három lépés miatt. 

A CSELEKMÉNYRŐL
Egyfelől átvágás lenne azt állítani, hogy a könyv lassan hömpölygő, cselekménymentes. Másfelől ugyanígy átvágás lenne azt állítani, hogy a cselekmény pörög, nem győzzük kapkodni a fejünket a rengeteg, mozgalmas történés olvastán. Rengeteg a mozgás, a nyüzsi, valahogy mégis alig történik valami.

Tudom, ellentmondásos, amit most írtam. Talán abban rejlik az ellentmondás, hogy a rengeteg szereplőt be kell mutatni, azért mennek ide-oda, tesznek-vesznek, s azért ezzel fogynak az oldalak rendesen. Ám a fő cselekményszálról ennek ellenére csak úgy századik-százhuszadik oldal körül derül ki, hogy van, létezik és merre is tart. (Mindjárt elmondom, a könyv erényei között, hogy rég jól bevált rutinom ellenére miért nem tettem félre mégsem a könyvet.) De végig olvasva a kötet, egy kicsit itt ül az ördög a vállamon, és súgva azt fanyalogja a fülembe, hogy minden erénye mellett hol van ebből a négyszázhúsz oldalból a cselekmény, az esemény, a történés, miközben annyi minden történik, megesik a szereplőkkel. 

Ennek leginkább az az oka, hogy leginkább a cselekmény íve hiányzik a történetből. Az ív hiánya betudható annak is, ahogy írtam, igazából nem aggódunk a szereplőkért, mert nincsen egyikük sem kiemelve. Azt, hogy egyikük egy merénylet kapcsán kiesik, voltaképpen nem átéljük, hanem elmesélik nekünk. Szóval, igen, a talán a legjobb szó a tempó hiánya, és a rengeteg, számomra jónéhány indokolatlan szereplő ellenére a történet elmozaikosodása. (Ez de szép szó lett!) Ezáltal a cselekmény dramaturgiája szenved károkat. S valószínűleg ezért nem üt akkorát az egyébként nagyon jól sikerült végső konfliktus roppant ötletes, meghökkentő lefolyása, és a nyomozás megoldása sem, de ami ennek ellenére nagyon masszívan odateszi és megmutatja a szerző igen-igen értékelhető erényeit. 

Moha sorra veszi a könyv erényeit részletesen, hogy ez maradjon meg az olvasóiban

ÖrkényiSzűcs ÁdámTamás könyvén egyértelműen látszik, hogy a szerző igen élénk fantáziával megáldott, rendszerező agyú, komplexen gondolkodó ember. Nem tudtam eldönteni, hogy a 2068 inkább sci-fi-e vagy inkább krimi? A sci-fi vonal tulajdonképpen nem más mint bizonyos mostani technikai irányvonalak továbbgondolása és alkalmazásaik társadalmi hatásainak regényesítése. Amit ÖrkényiSzűcs beleszuszakolt egy jól átgondolt krimibe. 

A JÖVŐ TECHNOLÓGIÁJA
Nem elrugaszkodott. Reálisnak tűnő. Valószínűsíthető. Mindaz amit olvasunk, innen nézve elképesztő, riasztó, de egyáltalán nem kizárható, sőt! A szerző mintha kínosan ügyelt volna arra, hogy ne rugaszkodjon el túlságosan, bízik a technológiában, de megtartja annak a legvalószínűbb fejlődés-tempóját. A regény ebből a szempontból hihetetlenül koherens, átgondolt. Nem tudom, ÖrkényiSzűcsnek mennyi kutatómunkája van ebben, bár az interjúkban azt olvastam, négy hónap alatt szülte meg a könyvet, nagyjából azoknak az időlikaknak a felhasználásával, amiket eddig a közösségi médiák oldalain töltött: vagyis úgy fest, nem pepecselt tudományos előkutatásokkal, hanem használta a józan parasztit és a fantáziáját. Amikkel a jelek szerint igen bőven megáldotta a sors/Teremtő/élet/jószerencse/véletlen. S amiket kiötölt, azok olyan szerves részei az egésznek, a szereplők olyan magától értetődő természetességgel használják, ami a rendelkezésükre áll, hogy az csuda. Egy másodperce sincsen izzadtságszaga egyik ötletnek sem, semmi nem tűnik erőltetettnek, anyagidegennek. S gondolj bele, milyen ötletek vannak: nyomtatható ételek (s mi most már azért nyávogunk hogy amit a boltban veszünk, már ételgyárakban készül, mekkora arányban műanyag, műízű vagy éppen ízetlen), ugyanígy kinyomtatható ruhák, az önvezető autók teljes elterjedtsége, az okos telefonokat kiváltó szemüvegeken megjelenő adatok, a mindenkinek alanyi jogon járó robotpénz a megélhetéshez, stb. 

Ha abból indulok ki, hogy a korosztályomnál korábban született ismerőseim döntő többsége milyen szinten képes eltévedni a rendelkezésünkre álló technológia működésében, a hozzá kapcsolódó terminológia használatában, akkor elképesztő, hogy a szintén ehhez a korosztályhoz tartozó szerző milyen magabiztos, széles spektrumú ismeretekkel rendelkezik, és milyen magától értetődőn hivatkozik ezekre és használja a kifejezéseket.

– Morzsám, te például tudod, hogy mi az, hogy boomer? 
– Fogalmam sincsen, mi az?
– Azt a korosztályt hívja így, amelyik még nem beleszületett a számítógépek és az okostelók világába.
– Vagyis a vén fütyiket fikázza le a tizenhét éves lányod nemzedéke, aki eltéved a telótapizás és a klattyintások erdejében?
– Igen. A múltkor Bori (értsd, a párom tizenhét éves lánya) meg is lepődött, hogy tudom, mit jelent a szó. Mert számára én is boomer vagyok, s szerinte ráadásul fogalmam sincsen, hogy az vagyok.

A SZÖVEG MINŐSÉGE
Mivel mostanság több elsőkönyves szerző írását olvastam, van némi összehasonlítási alapon, hogy bátran, minden töprengés nélkül kijelentsem: a 2068 írója pompásan ír. Egyáltalán nincsenek suta mondatok, megfogalmazások, a szövegben részleteiben minden a helyén van, a párbeszédek valósak, nincs döcögés, egyáltalán nincsen verejtékszag. Ebből a szempontból ÖrkényiSzűcs a maga múfajában igazán teljes értékű író. Szórakoztató regényt írt, és a regény szórakoztató,ötletgazdag, koherens, a szöveg teljes értékűn él. Ez volt az ok, amiről fentebb azt mondtam, elmondom, miért nem tettem félre a regényt az elmozaikosodás ellenére. Mert a mozaikokat nagyon élvezetes volt olvasni. A kifejezőkészség, a megfogalmazások gördülékenysége simán lendületet ad az olvasásnak. 

ÖrkényiSzűcs magától értetődőn használja a nyelvi lehetőségeket, és teszi ezt úgy, hogy például egy pillanatra sem merül fel bennünk, hogy például a vaskosan trágár megfogalmazások használata öncélú lenne, még akkor sem, amikor nem a regény beszélgetéseiben szembesülünk velük, hanem a narrációban. Ehhez tudni kell írni! 

Aztán ott van a számtalan apróság, 2068-ban mindennapi kis cselekedet, leírás, amivel markánsan, célratörőn mutatja meg, milyenek lesznek akkoriban a hétköznapok. Sőt, a nyelv használata még tréfás helyzeteket is teremt: nagyon jót rötyögtem azon a szakaszon, amikor az egyik konzervatív szereplő kommunikációs zsákutcába fut, mert egyedüliként még él a magázódás teljesen kiveszett lehetőségével egy olyan beszélgetőpartnerrel aki a „maga” szót már csak az „önmaga” értelmében képes felismerni. A szó kétféle használata így mulatságos félreértéshez vezet kettejük között. Pazar! 

A SZEREPLŐK
személyisége felépített, hihető, a cselekedeteik teljesen hihetőn motiváltak, s mindennek bemutatásában semmi erőltetettség nincsen, voltképpen laza csuklómozdulatokkal, néhány vonással ott van mindenki. 

Moha megpróbálja összegezni, amit eddig jó hosszan írt ide

Összegeznem kellene így a vége felé. Kicsit bajban vagyok, mert egy olyan valaki munkájáról mondok véleményt, aki sokkal jobban ír nálam, s ezért némileg méltatlannak érzem, a negatív észrevételeket. Úgy tartja a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az kritizálja...

Ám, ha nem írnám, írtam volna le az őszinte véleményemet, azt meg magammal szemben érezném teljesen méltatlannak.

A 2068 majdnem pompás regény. Az erényeinek és a sikerületlenségeinek egyenlege arra vezet, hogy a benne rejlő lehetőségek komoly várakozást támasztanak a szerző által írt következő regény iránt, amit a magam részéről roppant kíváncsian várok. Ha a dramaturgia kidolgozottabbá válik, csökken a szereplők száma, és teret nyerhet az olvasó azonosulása a főszereplővel, akkor Szűcs Tamás könyve simán a legjobb szórakoztató regények kategóriájában foglal majd helyet, mert nem csupán jó lesz elmerülni a részletekben, hanem az egész is pompássá válik. 

6/10

(2020 március)

Szemezgetés a szerzővel készült interjúkból
Robotprostituáltak és virtuális influenszerek
„A könyv magát írja”
„Budapest ötven év múlva is menő hely lesz”

A szerző blogja:
Fotelkalandor

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Könyv Guru kiadónak és a szerzőnek,
akik simán vállalták, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Könyv Guru kiadónak,
ami csont nélkül vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

Leonyid Szolovjov egy másik, de szintén a török (vagy milyen, mert egy csomó más nemzet is magának csaklizza a nációját) tréfacsinálóról, Naszreddin Hodzsáról szóló könyvéről, A csendháborító-ról nem régen írtam. Ahhoz képest, hogy a blogom nem tartozik a mérvadó könyves-oldalak közé, s hogy egy nagyon régen, több kiadásban megjelent könyvről van szó, viszonylag sokakat érdekelt, amit írtam róla. 739-en klattyintottak rá. Ennek nagyon örültem. 

Szolovjov megírta a könyv folytatását is, s bár Magyarországon ez nem lett annyira ismert és közkedvelt mint az első rész, szerintem ez sikerül jobban. Ha már mindenáron sorrendiségben gondolkodom. Bár minek... 

Na, szóval, egy orosz/szovjet író írt két könyvet egy keleti tanítóról, tréfacsinálóról, akinek az emléke több évszázadon keresztül fennmaradt, két magyar meg gondolt egyet, és az orosz író könyvét képregényre álmodta. 

Ha csak a rajzoló nevét nézem, nagy mellényúlás látatlanban sem lehetett a dologból: Dargay Attila. Akit nem kell bemutatni, nem kell a művei sorát idézni. Csak illene. Főleg a rajzfilmjeiről. A rendezéseiről. A sorozatairól. A számtalan képregényéről. Hogy csak a legfőbbeket említsem, és a rövid rajzfilmjeit, a reklámfilmjeit hanyagoljam. Dargay nagyon jellegzetes alakokat rajzol: olyan kedvesen, bájosan bumfordik, hogy az csuda! S a roppant jellegzetes stílusa egyszerűen megunhatatlan, bármi is legyen a témája.

A kedves bumfordiság az oka, hogy ha elő is fordul erőszak a Dargay közvetítette történetben, még az is mosolyogtató, majdhogynem  derűs. Dargay még egy kínzókamrát is szinte kedves hellyé változtatott, anélkül, hogy megvonta volna a hősért való aggódás jogát és lehetőségét. Úgy veszi az erőszak realitását, hogy közben valahogy mégis megmarad, hogy amit látunk az valakinek fáj, az valakinek szörnyű. 

Dargay Attila közel negyven képregényt alkotott. A magam részéről, amit ismerek, mindegyik a kedvenceim közé tartozik. De a két főkedvenc A Coquillardok kincse és ez, Az elvarázsolt herceg. Okot ne kérdezz! 

Naszreddin Hodzsa Szolovjov által írt második története 1977. decembere és 1978. áprilisa között jelent meg a Fülesben, 18 részben, 192 képkockában. Kevés képregény volt, amely ennyire hosszú volt az újságban. Ez viszont szerencsére azt jelentette, hogy nem kellett túlságosan zanzásítani a történetet. 

A történet egyszerű Naszreddin Hodzsa szembe kerül egy cudar, gazdag, a végtelenségig kapzsi kereskedővel, Rahim bejjel, mert az elrabolja egy özvegyasszony utolsó kis vagyonkáját is, és hasonló módon meg kell leckéztetnie a várost vezető, igazságtalan Kamil béget, aki nem mellesleg néha megcsinálja Rahim bej gyönyörű feleségét (még szex is van a képregényben, s nocsak, '77-ben maradhatott is benne), aki Dargay rajzain a maga erkölcstelen szemérmetlenségében is bűbájos, és mindent megtesz, hogy kettejük lovai közül az övéi győzzenek a közelgő nagy versenyen. Mondom mindent. 

A gaz kereskedő és az ugyanolyan gaz városvezető képlete nem véletlenül ismerős, A csendháborító-ban is nagyjából ugyanez történik. A részletek persze mások, az egész mégis meglehetősen hasonlatos. Ami viszont egyáltalán nem teszi unalmassá a történetet. Mert tulajdonképpen most is mesét olvasunk. Amit még az a tény megerősít, hogy Naszreddin Hodzsa segítője a felnőtt bagdadi tolvaj, aki szintén egy nagy firma. 

Egyszóval, ahogyan A csendháborító esetében is írtam, vajon ki nem szimpatizálna Naszreddin Hodzsával, az igazságosztóval, az elnyomók ellenségével, a szegények segítőjével, a keleti Robin Hood-dal, a nem elsősorban önmagáért, hanem a kisemmizettekért küzdő Lúdas Matyival? 

Szolovjov hús-vér alakot teremtett: Naszreddin nem sebezhetetlen alak. Többször kerül az elleneinek a kezébe, megjárja a börtönt is, van, hogy tanácstalan, sarokba szorul, de ami alakjában talán a legszimpatikusabb: még tanácstalanságában is képes derűs, optimista maradni és megoldásaiban is mindig ott van a tréfa, a csel, amivel megleckézteti az ellenfeleit. Azt hiszem, Dargay képregényének a zsenialitása abban áll, hogy a történet kedvessége, derűje egy az egyben átjön a rajzain, és egy másodpercre sem szakad ki az eredeti szöveg környezetéből, inkább felerősíti azt. Utoljára úgy negyven-negyvenhárom éve láttam olvastam ezt a képregényt, de most is ugyanúgy oda vagyok érte, ahogyan akkor, tizenéves koromban. 

10/10

(2020 március)

A Füles képregény bibliográfiája

AZ ELFOGULTSÁG ELŐZMÉNYEI

Elfogult vagyok önnel szemben. Illetve az írásaival szemben. Jó pár évvel ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) talált rá a Virágos katona című regényére, a Latroknak játszott-kvartett első kötetére. Viszonylag hosszú ideig kapacitált, hogy olvassam már el, mert hű, mennyire nagyon, de nagyon jó. Jó ideig nem hagytam magamat, aztán egyszerre csak belefogtam. Nem annyira a könyv érdekelt, mintsem SzFT: szeretem őt, aki nem irodalom-fan mint én, gondoltam, nem veszem el a kedvét a passzivitásommal. Ha már Szabó Magda-imádatában képtelen vagyok osztozni vele, legalább ne fokozzam az ellentéteket. . 

Igen-igen gyorsan be kellett látnom, hogy SzFTnak, bármennyire nincsen kifinomult irodalmi ízlése, sőt, még igazán mély érdeklődése sincs, mégis tökéletesen igaza volt. A Virágos katona az egyik legpompásabb regény, amit életemben olvastam. A Noran Libro kiadó által megjelentetett, komplett Latroknak is játszott-kötetben olvastam, vagyis nem kellett leállnom az első kötet után, rögtön jöhetett a második, a harmadik, majd a negyedik. Gondolom, nem sértem meg vele, kedves Nándor, ha azt mondom, az a negyedik kötet kiábrándító volt az előzmények után és vonatkozásában, de a trió, nos, az életem egyik meghatározó, legkedvesebb olvasmányává vált. Mit szaporítsam a szót: ön csupán csak ezzel a sorozatával is simán a kedvenc íróim közé került, és a Latroknak is játszott a legelőkelőbb helyet foglalta el az általam olvasott könyvek között. 

Nem haboztam, a Virágos katona és folytatásai után sorra vettem az ön összes többi mindenét, amit csak elértem. (A novelláit még nem olvastam.) Ebben nagy segítségemre volt, hogy a Noran, ugye, belekezdett az életműve kiadásába. 

Nem volt kisujjból kirázható művelet, de különösebben nagy bűvészetet sem igényelt, csak némi kitartást és szerencsét beszerezni az életművének a köteteit. (Mondjuk a Latroknak is játszott azóta sincsen meg, csak egy olyan verzió, amelyben az az annyira nem sikerült negyedik rész nincsen benne.)

Éveken át vertem a fejem a falba: a Nyugati téri Alexandrában egyszer bagóért leltem egy példányt belőle. Akkor még nem olvastam öntől semmit. SzFT már akkor abból az alapállásból közelítette meg a kérdést, hogy nem kell már több könyv otthonra, majd a lottó ötös után, ha lesz könyvtárszobánk. Meg sem próbált rábeszélni, csak annyit mondott:
– Mondtam, hogy nagyon jó...
Felvettem, letettem, felvettem, letettem. Végül otthagytam. Követ el az ember végzetes hibákat. Persze,, mentem én vissza, de ugye, egy példány volt, s nem mindenki olyan műveletlen, határozatlan és bizalmatlan mint én. SzFT azóta már nem olvas annyit, és teljesen leszokott róla, hogy olvasnivalót ajánljon. Verem a fejemet a falba... Mit csinálnék másképpen az életben ha még egyszer nekifuthatnék? 

S bizony, kedves Nándor, az lett a helyzet, hogy bár manapság is mondom, a kvartett több mint jó, zseniális és meghatározó, de a többi regénye, legyen szó akár az ifjúságnak, akár a felnőtteknek szóló írásról, sem okozott fikarcnyi csalódást sem. Na, jó, volt, ami fikarcnyit igen, de az jobbára nem a szövegnek szólt, hanem a koncepciónak vagy a dramaturgiának. Mit csináljak, leragadtam ott, hogy önt jó olvasni. Szinte bármit is ír. Pont. 

MIT TUDOK ÖNRŐL?

Mindent. Semmit. Amit érdemes. Semmit, amit érdemes lenne: egy írót ne az élete, hanem a művei jellemezzenek. Ha csupán az életének, a személyiségének az ismerete ad értelmet az írásainak, baj van.

Az ön több életrajzát olvastam, de valahogy a személyét nem sikerült mégsem megragadnom. Ilyen-olyan élet-eseményeket igen. Mégis úgy tettem le a köteteket, hogy jó, tudok ezt-azt önről, de leginkább olvasni jó az írásait. Azonban az a furcsa, hogy Gion Nándorról, az emberről vajmi kevés ismeretet, információt szereztem az önről szóló könyvekből. Az a legkülönösebb, hogy még a fotóit nézegetve sem. Egyszerűen az írásainak a hangulata és az arca számomra nem fedik egymást. Tudom, kicsit intimpistáskodás, de magunk között vagyunk, hadd mondjam el: a fotók alapján még azt sem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e számomra vagy sem? Különösen a késői fotókat nézegetve, azzal a hihetetlen méretű szemüveggel, és bocsásson meg, nem tudok másra gondolni, a borvirágosnak tűnő orral.

Aminek persze semmi jelentősége nincsen, hiszen ön író, én meg az olvasója vagyok. S mert az írásait tekintve számomra az egyik legkedvesebb író, akit életemben eddig olvastam, úgy gondolom, végső soron az, hogy milyen ember volt, hogyan nézett ki, milyen életet élt tökéletesen és végtelenül indiferens: amit írt, az a lényeg. Voltaképpen ki a fenét érdekel Toulouse-Lautrec külseje úgy nagyjából bármelyik festményének a tükrében? Vagy kit érdekel Charles Bukowski életmódja, bármelyik regényét olvasva? 

Viszont azt is meg kell mondanom, meglepett, milyen gazdag irodalom van önről és az írásairól. Konkrétan válogatni lehet, mit akar az ember Giont-szerető gyereke elolvasni közülük. Mindazonáltal azokból az életrajzi művekből sem derült ki számomra túl sok önről. Teljes homályban van előttem milyen politikai nézeteket vallott, hogyan állt a metafizikai kérdésekhez, s ki volt a kedvenc írója. Az igazat megvallva, mindez érdekel, de tulajdonképpen és valójában egyáltalán nem. Bármit konkrétat tudnánk ezekből, szemernyit sem változtatna azon, hogyan viszonyulok ahhoz, amit írt. 

Egy dolog viszont egészen komolyan megdöbbentett amikor a Napkút önről szóló könyvét olvastam. Ezt írtam a könyv értékelésében: 

Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt „Latroknak is játszott”-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira az, hogy a helyek, az események, az épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye is hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

Ez azért csuda érdekes!  

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A KÜLSŐ

Általam nem ismert okokból az életmű maradékának (már jócskán az eddig meg nem jelent írások megjelentetésénél járunk) a kiadását a Napkút Kiadó és a Kalota Művészeti Alapítvány vette át. Sőt, ha ragaszkodom az igazsághoz, legalábbis a látszathoz, a könyvben a sorrend fordított, előbb van az alapítvány, aztán a kiadó.

A kötet a Gion–életmű-sorozatban jelent meg. Úgy, hogy az ötödik és a hatodik kötet között kiadót váltott a sorozat.

Ezzel együtt az új kiadó, a Napkút megtartotta az eredeti sorozat formátumát, a tipográfiáját, a sorozat-képét. Roppant dicséretes és örvendetes döntés! Számomra érthetetlen egy-egy életmű-sorozat kiadása közben miért változtatnak a sorozat egységes képén (kapásból a Philip K. Dick és a Sztrugackij tesók életművének dizájn-változása jut eszembe; a második ráadásul hatalmas visszalépés szerintem). A mostani Gion-kiadók ezt a hibát, bármi is legyen az oka, indoka, szerencsére nem követték el. Helyes, jó, bölcs és érzékeny döntés volt. Köszönjük!

A könyv kötött, kemény fedlapos, masszív és (erős emberek számára) jól olvasható, a gyengébbeknek a hosszabb időn át való olvasás, hacsak nem térden vagy asztalon van a könyv: izomerősítés. Ami abból a szempontból örvendetes, hogy hű, mennyi mindent olvashatunk még öntől. Ám a kiadvány súlyára nézvést kicsit eltúlzott. Én az első szempontot tartottam szem előtt. Erős férfi vagyok. (Remélem, mindkettő!)

Apróság csak: a magam részéről egy bekötött könyvjelzőt nagyon hiányoltam olvasás közben, valahogy nagyon kiáltott utána a kötet. 

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A TARTALOM TÁVOLRÓL ÉS KÖZELRŐL

A kiadójával, Gion úr, ma váltottam egy emailt: a kérdésemre, hogy miért történt a kiadó-váltás ők nagyon tapintatosan válaszoltak: a drámák nagyon nehezen eladhatók manapság, ám ők szeretik a drámákat. Annyit tett még hozzá levelező partnerem, hogy bár nagyon komoly munka volt kötetet készíteni például az Újvidéki Rádió dobozaiból előkerült harmadik indigós példány fénymásolatáról, miközben tisztában voltak azzal, hogy a drámai művek iránt sokkal csekélyebb az érdeklődés, de a Napkút a Gion-hagyaték megjelentetését lelet- és értékmentésnek tekinti. Nagyjából szó szerint idéztem a ma kapott levelet. A levélíró még hozzátette, hogy egy, de inkább két kötet megjelentetése még tervben van. Isten áldja őket érte! 

Szóval, kedves Nándor, lett egy kiadó, ami nem hagyta cserben sem magát, sem az ön olvasóit. Feltúrták a sublótot, lesöpörték a padlást, kinyitották a sparhelt fiókjait, benéztek a parketta-résekbe és az ágydeszkák alá is, elmozdították a festményeket, megkotorták még a lisztes láda alját is, hátha valaki, valamiért, éppen oda rejtett el néhány ön által írt oldalt. Sikeres lett a kutatás. Ahogy mondtam, ez a kötet hétszáznéhány oldal, és van még egy-két kötetnyi írás a talonban. 

És mielőtt nagy levegőt véve a mélyre merülnénk felteszek egy nagyon nehéz kérdést: ön vajon akarta volna, hogy ezek az írások megjelenjenek? Vagy éppen azért nem jelentek meg még az életében, mert nem akarta, hogy napvilágot lássanak?

Éppen ebben a kötetben egy helyen úgy fogalmaz, hogy voltaképpen soha nem kellett házalni az írásaival, gyakorlatilag mindig megrendelésre írt. Ha ez igaz, és miért vonnám kétségbe, amit állít, akkor az a helyzet, hogy ezek az írások, meg az ez előtt a kötet előtt megjelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötet (amiről méltatlanul keveset írtam, de az még egy más világ volt a posztjaimat illetőn) és majd ezt követő egy-két (kettő, lécci, lécci!, kettő!) kötet anyagai nem megrendelésre készült írások, illetve ön nem különösebben küzdött azért, hogy nyomtatásban megjelenjenek. A választ nem tudjuk meg, hacsak meglepő fordulatként nem válaszol erre az önnek írt levelemre. (Milyen lenne már...! Hm... Spiritiszta. Nem Gionos.) 

Mivel a kötet kutatós-nagytakarítások talált írásaiból állt össze, ezért a koncepció magától értetődőn nem származhatott öntől, csakis a szerkesztőtől, a könyvben csak a legutolsó oldalon feltüntetett Kurcz Ádám Istvántól. Akinek evégett nem lehetett könnyű dolga. Hacsak nem akarta vasvillával hányni a szöveget, örüljetekhogykaptokmég-alapon. Nem akarta.

A vaskos tartalom döntő részét drámai átiratok, hangjátékok adják. Amik, mint tudjuk a Napkút Kiadó munkatársának a leveléből, olvasva manapság nem a legdivatosabb műfajok Annak ellenére sem, hogy sokan vagyunk, akik szeretjük őket. Legalább ketten a kiadók és én. :-)

Akkor bukjunk egy kicsit a mély felé és a búvárkodást megelőzőn legyünk őszinték. Önmagában abban van egyfajta hm, sejtetés, megelőlegezés, amit a kiadó munkatársa írt nekem: a kötet megjelentetése „lelet- és értékmentés”. Ha egy írónak többedik posztumusz kötete jelenik meg, legyen bármekkora géniusz, az bizony óhatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Nemes egyszerűségében azért, mert ha nagy íróról van szó, akkor a dolgait már kiadták életében, s ha később, netán halála után felfedezett íróról van szó, a le nem zárt, kötetbe nem rendezett írások mindig egy kicsit a rajongók kíváncsiságának a kielégítését vagy az irodalomtörténészek molyolását szolgálják. Bármekkora névről legyen is szó. (Például Vonnegutnak sokadik posztumusz kötete jelent meg, de meddő hiábavalóság lenne, hogy az ágyláb billegését korrigáló kéziratok közül előkerülne még egy Az ötös számú vágóhíd vagy egy Macskabölcső.) Nem, Gion úr, az ön legjobb írásai magától értetődőn nem ebbe a kötetbe kerültek. Ez a kötet lelet- és értékmentés. Úgy nagyjából fordított sorrendben.

Méltatlan beárazása lenne a kötetnek, ha leragadnánk a lelet szónál. Mert ott van mellette közvetlenül az érték szó is. Most hirtelen egy rockzenekar példája jutott eszembe. Nem egy konkrété, de azt hiszem, mégis konkretizálom. Mondjuk az LGT-vel. A zenekar '71-től rendszeresen jelentette meg a lemezeit. 1992-ben megjelent egy dupla nagylemez a zenekar kislemezeinek dalaival. Ami hatalmas ritkaságokat tartalmazott.  Egy csomó olyan dalt, amely nem került fel előtte nagylemezekre. Jobbnál jobb nóták vannak ezen a lemezen! De az összeállítás mégsem egységes. Nem lehet az, mert a hangzás húsz évet átfogó zenei felvételek esetében nem lehet egységes, s mert koncepciója nem lehet olyan daloknak, amelyeknek a születésük hatalmas időintervalluma miatt semmi közük nem volt egymáshoz. Ezért bármennyire szeretem ezeket a dalokat, nagyon ritkán szoktam a lemezt egy az egyben hallgatni: egészen máshogyan szól az egyik nóta mint a másik, s ez néha nem esik jól.

Nos, valahol így kell kézbe venni ezt a könyvet is. Egy az egyben nagyon nehéz értékítéletet mondani róla, hiszen nem egységes, a koncepció nem az ön koncepciója volt, akkor sem, ha semmi hiba nincsen benne. De az LGT-kislemezekkel szemben ez a könyv már nem tartalmazza, hogy is mondjam, önt abban az értelemben, hogy bábáskodni már nem tudott az írások felett. Ahogy fentebb írtam, talán meg sem jelentette volna őket.

Viszont tény, hogy mi, az ön olvasói, tisztelői sokat veszítettünk volna, ha nem lát napvilágot a Krisztus katonái. Például azért, mert soha nem ismerhetnénk meg a Virágos katona színmű- vagy a Latroknak is játszott filmforgatókönyv-változatát.

A szenttamási virágos katona eredetije

Nem árulok zsákbamacskát: egyik sem fogott meg annyira mint az alapmű. De így utólag, elolvasva azt mondom, sajnáltam volna kihagyni, mert ahogy Kurcz Ádám is írja az egyébként roppant érdekes Szerkesztői szó-ban: ön nem csupán dramatizálta a regényeit, hanem át is szerkesztette őket. Vélhetőn a más műfaji keretek miatt is.

A kötetének a tartalma annyira szerteágazó, annyira sok minden került bele, hogy nagyon nehéz összegezve értékelni, milyen is a könyv. Jó. Nagyon jó. Nagyon sok. Néha túl sok. És mégis kiváltja a mégmégmég-érzést. Kurcz Ádám az ön életét vette alapul és annak a kronológiája szerint állította össze az írások sorrendjét. S mivel, már tudjuk, ön jóformán bármit írt, a megtörtént valóságra volt reflexió. Hm, ez a mondat nem sokat mondott, persze, hogy az, persze, hogy valóság-reflexió. Mint minden írónak. Arra gondoltam, hogy mindaz, amiről ír, komoly önéletrajzi háttérrel rendelkezik. Na, így már jobb. 

Szóval a kötetben van minden: visszaemlékezés, novella, rádiójáték, színmű, film- és tévéjáték-forgatókönyv, hangjáték, irodalmi forgatókönyv. Két komolyabb blikkem volt Önt olvasva. Az egyik nem pozitív. Tudom én, kedves Nándor, hogy a labdaszedegetőnek nem tiszte a meccs értékelése, hogy az outsider nem bennfentes, és eszembe sincsen azt mondani, hogy bármit is értek az irodalomhoz, én csak egy olvasó vagyok, aki mondja a magáét. Ezért amit mondok, semmiképpen nem kritika. Még csak nem is recenzió. Csupán vélemény. Lássuk hát!

1. Több olyan írás volt a könyvben, amelyik úgy ért véget, hogy nem ért véget számomra, csak befejeződött. Egyszer csak. Mintegy. De úgy, hogy lapoztam volna tovább, hogy akkor... és erre nem volt tovább. Nem mondom, Gion úr, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy minden történet minden szála legyen elvarrva. Mert nem kell, hogy így legyen. De több alkalommal csak néztem, hogy ööö... izé... most akkor? Merre hány méter? És ez most így miért? 
2. Akkor most a másik blikkemről. Ezt most nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mert félreérthető. Tudja, kedves Nándor, vannak könyvek, nem túl sok, sőt, nagyon kevés, aminek az olvasása közben valamiféle áhítat fog el. Nem azért, mert a könyv vallásos vagy metafizikus, és azért sem, mert nagy eszméket fogalmaz meg. Mert egyiket sem teszi. Hanem mert valami olyan lélekmélyi dolgokat bizget meg apró dolgokkal, minek következtében, hogyan is énekelte Zorán: „valahol mélyen a szívemben” mozdulnak meg az érzések . Amiért, ugye, „irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben”. S Gion úr, irigyen tisztelem önt is ezért. De nem azzal a sárgával, ami a másik ember ellen hergel, hanem a tisztelet irigységével. Tudja, amikor az ember gyereke, ha lapozni kényszerül, még azt is ájtatosan teszi. Nem, nem Istenről szól ez az áhítat, ez az ájtatosság, hanem a melengető emberinek, a szépségnek, a jóságnak. De még ebből sem annak a manapság oly divatos plakátszerű, megmondomafrankótnak, hanem azoknak a kicsi, finom, pasztell finomságoknak, amikor semmi nincsen arcba ordítva, szembe túlmagyarázva, hanem csak úgy megérezzük, hogy a kicsi eseményekben is óriási dolgok somolyognak, simogatnak, vezetnek és utat mutatnak. Nem tudom érthető-e? Újra Dusán szövege jut eszembe: „Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el...”. Hát így valahogy ebben az esetben is. Ugye, kedves Nándor? 

Megtehetném, hogy írok mindenről, ami ebben a könyvben van. Vége-hossza nem lenne. Így sem rövid ez a bejegyzés. Végig senki el nem olvasná manapság, amikor az emberek címekre reagálnak a tartalom helyett és képeket nézegetnek az olvasás helyett. Még az is hosszú lenne, ha csak azokról írnék, amelyek megfogtak, amik igazán megragadták a figyelmemet. Ezért nem is teszem. Aki olvasott már öntől valamit, azt érdekelni fogja a könyv.

Már csak azért is, mert van benne ismeretlen Gion is: amikor például a délszláv-háborúról ír olyan történetet, hogy futkározik az ember hátán a hideg, és iszonyodva mozdul benne mégis az empátia a kiirtott családú, sorozatgyilkossá váló Balla János iránt a Fülek és fejek-ben. Ez az írás számomra valami más Gion volt, de mégis Gion. Ahogyan a kötet számomra legjobb írása is, a Szivárvány Harcosa Budapesten is. Szokatlan volt öntől a krimiszerűség is, a sziporkázó humor is (többször hangosan felröhögtem, pedig, ahogy annak lennie kell, a tömegközlekedésen olvastam) és az a nehezen megfogalmazható árnyaltság, ahogy az önmagáról mintázott hős kapcsolatit bemutatja. S nem tudom, melyik a fontosabb ebben a forgatókönyvben: a vallomás vagy a kapcsolatok? Ugyanis annyira önvallomás, hogy hiába is hívják a főhőst M. Holló Jánosnak, mégis van könyve, amiben egy Golgota stációiról ír, és az egyik van egy katona, akinek sárga virág van a mellén (aki nem olvasta, vö. Virágos katona). A főhős kapcsolatai viszont elképesztők: kurvák, bérgyilkos, forradalmárok, maffiózók, rendőrök... Vajon ez is önéletrajz? A szerkesztő azt mondja, ez a legkitárulkozóbb darabja. A cselekmény nem is annyira fontos (ez nem azt jelenti, hogy nincsen, nagyon is van), hanem ahogyan mondtam, a kapcsolatok finomságai, ellentmondásai, intenzitása, amelyekből kirajzolódik az egész dél-szláv tragédia, de mindennapi ellentmondásaiban, és hm, mi is a jó szó, szép pillanataiban. 

Akit pedig eddig is hidegen hagytak az írásai, kedves Nándor, az majdnem  biztos nem ezáltal a kötet által szeret bele a művészetébe. Ahogy fentebb említettem, ez a könyv nem is arra való. De mégis csak egy nagyon jó kötet. Függetlenül attól, hogy ön nyomdába engedte-e volna. Szóval részemről nagy köszönet a szerkesztőnek, a szerkesztő munkatársainak és a kiadóknak! 

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 A Petőfi Irodalmi Múzeum Gion-hanganyagai

Az ismeretem Sándor Anikóról a nullával egyenlő. Illetve most, eztán a könyv után egy kicsit több. Nem értékítélet, de a moly.hu-n feltűnt, hogy (bár nem bogarásztam végig az összes könyvének az összes avatarját) Sándor Anikónak gyakorlatilag csak női olvasói vannak. (Semmi gúnyos ujjmutogatás, én vagyok az üdítő kivétel, amely erősíti a szabályt!)

Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, ebben az értelemben a hölgy egy bizonyos réteg írója: a nőké. Ez nem értékítélet, hanem bizonyos tényekből fakadó következtetés. Ugyan vannak olyan témák, amelyek önmagukból fakadón adott olvasói érdeklődést, ízlést, réteget vonnak be (és most nem elsősorban a tipikus témájú könyvekre gondolok, ahogyan a műköröm-építés olvasóját sokkal kevésbé fogja érdekelni a szakállvágás titkairól szóló könyv és fordítva, vagy ahogy a lapszabászat modern irányzatainak a fejtegetése is teljesen hidegen hagyja a nutria-tenyésztés célközönségét, és fordítva), mégis úgy gondolom, a jó irodalom nem rétegirodalom. (S miközben ezt a mondatot leírtam, még én is csóválom egy kicsit a fejemet.) 

Szóval Sándor Anikó írt eddig tizennégy könyvet, amiből négy úgynevezett lelki-irodalom (vagy micsuda), a szerző El Camino-s tapasztalatával és következményeivel foglalkozik. Teszem hozzá, a Moly-os olvasói értékelések alapján nagyjából ezek lettek a legsikeresebb könyvei. 

Miről szól a könyv?

A történet voltaképpen egyszerű. A kiemelkedőn jólétben élő főszereplő, Adél elveszíti a jólétet biztosító férjét. Adél nem luxusfeleség volt, tényleg szerette a férjét, és tényleg nem a pénzéért ment hozzá. S tényleg összeroppan, amikor Igor, a férj egy repülőgép-szerencsétlenségben meghal. Adél két évig gyakorlatilag ki sem néz sem magából, sem a házából. Egyedül kapcsolata a külvilággal a szomszédasszonya, Annamari. De Adél ezt a kapcsolatot sem erőlteti túlságosan. 

Aztán egy nap Adél kicsit feleszmél, körülnéz a Facebook-on, és kreál magának egy megfelelő pasit, illetve a pasi profilját, akivel aztán udvaroltat magának. Majd hamarosan valóban létezőként kezdi kezelni az általa teremtett figurát, Imrét. Értsd, felháborodik ha Imre nem ír neki, vagy ha olyat ír. Szerelemmel gondol rá, a „kapcsolatukat” valódi kapcsolatként kezeli. Szerencséjére (vagy pechére) a maga teremtette figura eredetijével (azzal a személlyel, akinek a fotóját felhasználta a hamis profil elkészítéséhez) is kapcsolatba kerül. S ezen a pontom teljesen becsavarodik. Ööö... vagyis a csuda tudja, mert idáig sem épelméjű a történet. 

A könyv vége egy komplett barkácsbolt (ahogy szerelmetesfelségtársam mondaná): tele van csavarokkal. Van amelyiknél csak kapkodtam a fejemet. Nem azért, mert annyira jól sikerült, és a döbbenet kerestette velem az oxigénpalackot, hanem mert számomra kicsit zavarosnak tűnt a csavarok egyik másika. 

Adél eljut odáig, hogy elmeháborodottsága thrillerré változtatja a történetet: a maga kreálta, de biológiai eredettel, valós külsővel bíró Imréje megbüntetendő alannyá, közös bejárónőjük eszközzé, az elterelés fő eszközévé válik a büntetés végrehajtásakor, egy Imrére (tudod, a megalkotott alak) rácsimpaszkodó, mindenáron dugni akaró nőstény pedig szintén megbüntetendő alannyá. És Adél elindul... 

Valamit hagyok az eljövendő olvasóknak is, mégsem mondok el mindent, mert jó fej vagyok. Szóval ennyi a történet. Ha akarom jó, ha akarom, nem az. De soha nem voltam egy akaratbajnok, sokszor sodort a szél: bármit akarok, attól ez a könyv nem lesz jó. 

Milyen ez a könyv?

Olvasmányos. Viszonylag jól felépített, csak nem szabad túl mélyre merülni benne. Nagyjából átgondolt, de ahol nem, az végül agyonvágja az egészet. S nem arról szól igazából, amit ígér, és ez sajnos nem válik a javára. 

Máris mondom, hogy ne áruljak zsákbamacskát: az alapgondolatnak van egy így-úgy előzménye filmen. Ki akartam verni a fejemből, de nem tudtam, mindig visszajött. Az a címe a filmnek, hogy Szeretni bolondulásig. A film feléig egy alakul szerelem történetét láthatjuk, a második felében egy egészen más értelmezéssel nézünk szembe. Mint ebben a könyvben. 

Sándor Anikó távolságot tart mind a történettől, mind a szereplőjétől. Nincsen egy pillanat sem, amikor Adél közel kerülne hozzánk. Mint amikor valaki mesél valakiről, de már a valaki sem áll hozzánk közel, a valaki valakije meg pláne nem érdekel, és amúgy is lenne mit csinálnunk. Beleélni magunkat Adél helyébe pedig pláne nem tudjuk. Nem csupán azért, mert rettentően el vagyunk foglalva az örvendezéssel, hogy jómagunk nem vagyunk őrültek, hanem azért sem, mert sem a szerkesztés, sem a stílus ezt nem teszi lehetővé. S máris hadd tegyem hozzá: a történet és a szerkezet hibái sem.

Talán az is okoz fennakadást a műélvezetben, hogy sokáig nem is dől el, mit olvasunk. Ezért van aki elviseli a thrillereződést, de nekem sok, illetve hiteltelen volt. Talán a motivációk és felépítetlenség teljes hiánya miatt is. Nincsenek okok, okozatok, a dolgok szinte csak úgy maguktól, deus ex machina megtörténnek, fogadjuk el, hiszen amíg telik az idő, annyi minden változhat. 

Az alapbaj talán ott van, hogy van egy nagy ígéret a címben (ami egyébként nagyon találó, jól sikerült), de a történet végül nem arról szól. Amíg Adél bele nem szerelmesedik önnön teremtményébe (most jutott csak eszembe a Pygmallion), addig ez a hamis profil dolog valami mindennapibbat ígér. Jó, persze, a net- és képernyőfüggés manapság már közhely ugyan, de valami mindennapibb mondanivalós jót simán ki lehetett volna ebből hozni. 

De ha már Facebook. A történet legnagyobb hibái ezen a ponton bukkannak fel. Adél nekifog, hogy felépítsen egy nem létező embert a Facebook-on. Férfit. Jóképűt. Olyasvalakit, mint a férje, Igor volt. Talál is megfelelő képet. Állj! Az áll a könyvben, hogy amikor Adél teremt, képet keres. 

 Egy külföldi fotó a netről, ismeretlen férfi, látszik is, meg nem is az arca. (45.)

Ehhez képest átvágás az írótól, hogy a kiválasztott kép eredetije később egy magyar celebbé, sorozatszereplős színésszé válik, akinek nyilván egy ország ismeri az arcát. Akkor is, ha látszik is, meg nem is. Ráadásul már másnapra 

hatvanegy ismerőse volt, egy rakás híresség, néhány politikus, pár külföldi és egy csomó nő. (58.)

Az ötvenkettedik oldalon azt olvassuk, hogy egy színésznő is visszaigazolta. Mondom színésznő! Ha érted... Mondhatnók, a hamis profil eredetijének a kollégája. Mert a külföldi fotó végül magyar celebé lett. Akinek a kamuprofilját másnapra hatvanegyen ismerik el eredetinek, hírességek, politikusok. Akik, ugye, nem ismerik fel a magyar színészt... Életszerű. Aha!

S hamarosan jön egy olyan fordulat a történetben, ami számomra az egészet hiteltelenné és hihetetlenné tette: Adél szerelmes lesz a maga teremtette alakba. Olyannyira, hogy konkrétan úgy várja az üzeneteit, mintha azok valóban kívülről jönnének és nem önmaga írná őket. Féltékennyé válik, ha valaki ír Imrének, és örül, hogy Imre karakánul visszautasítja a macát. Értsd jól: nem annak örül, hogy Imre nevében milyen frankót elhajtotta a kurrogó bigét, hanem, hogy Imre milyen határozott volt. Szóval úgy lesz szerelmes, hogy valós személynek tekinti. És még amikor kiderül, hogy Imre eredetije egy magyar színész, akkor is Imréhez ragaszkodik (aki valamiért magyar színésznek adja ki magát)

Nem azt mondom, hogy egy őrültnek logikusan kell gondolkodni, mert hát éppen nem. De azt igen, hogy ez a váltás, Adél szerelme a fiktív alak iránt, valahogy olyan semmiből jött és egyszerre itt van, mert nem tudom hová vinni a történetet-megoldás. 

S számomra valahogy ugyanennyire erőltetett lett a totál becsavarodást mutató gyilkosság-szál, Imre és a bejárónő, Manyika kivégzése, a tolakodó, de sikert elérő maca elgázolása is. Mert valahogy nem pozitívumként jött le számomra, hogy végső soron mindez Adél agyában történt csak meg. 

Bakker, írtam egyszer egy regénypályázatra egy krimit. Semmire nem mentem vele, pedig nekem utólag elolvasva is tetszik, de hát érintett vagyok. Egy pszichopata sorozatgyilkol, és minden áldozat mellett hagy egy Biblia-idézetet. Megy az agyalás, hogy kicsoda, miért, és ki a következő. A nyominger nyomoz, a pszichológus pszichologizál, a főnök követel, a feleség szeret és unja a nyomozó melóját, a gyilkos, mi tehet mást, gyilkol. A könyv végére én is tettem egy dupla-csavart. A második csavar valami nagyon hasonló volt. Gondolkodtam is rajta, nem sok-e? Most kezdem felfogni, hogy de bizony az! 

S innentől a könyv utolsó lapjai, bár elmondva valóban frappánsnak tűnnének, nem is mondom el, mert nem akarlak félrevezetni, végső soron csak porcukor a törökmézen. Több indokolatlan kérdést vet fel ez a megoldást, mint amennyit megold, és a hihetetlensége miatt még inkább lefelé húzza a hajó orrát. 

Bocsánat, de nincs is kedve a többi csálé megoldás elemzésébe belemenni. 

Talán még csak annyi: az őrületnek van sok példája az irodalomban. Itt van, ugye, mennyire adja magát, Gogol őrültje, aki naplót írt. Vagy Süskindé, aki nagybőgőzött. De Schaffer lóvakító fiatalembere sem semmi. Hogy a Kwai folyó hídjának építőjét, Nicholson ezredest ne is említsem. Szóval van előzménye az őrület ábrázolásának.  bőven, én nagyon csak a felszínt kapargattam. A baj az, hogy ha ezek mellé teszem Adél történetét, hát, ahogy mondani szokták, bizony nagyon csak labdaszedő a pályavonalon kívül, semmiképpen sem játékos. 

Egy végső szó még a könyvről mint tárgyról. Kemény borítós, masszív, jól tördelt, olvasatja magát. A borító felkelti a figyelmet, tehát kiválón eléri a célját. Ha akarom kiváló: mutatja, hogyan esik szét Adél. Ha akarom nem annyira jó, félrevezet, mert a könyvben nem egy nő, hanem egy férfi hamis profilja születik meg. Hadd legyek engedékeny: a kép az első verzióhoz készült. De mondom: önmagában mint borító: pompás! 

Leonyid Szolovjovról nagyjából semmit sem találtam a hálón, azon kívül, hogy írta ezt a könyvet, meg ennek a párját, Az elvarázsolt herceg-et Naszreddin Hodzsáról. Meg írt még egy kamaszkori önéletrajzot. Mármint megírta a saját gyermekkorát. És ennyi. A két Naszreddin Hodzsás könyve kedvelt könyv, mindkettő könnyen beszerezhető, több kiadást is megértek. De magáról az íróról gyakorlatilag semmi infó nincsen. Lekaptam a polcról az Olcsó Könyvtáras Elvarázsolt herceg-et, abban a sorozatban szokott lenni utószó, abban pedig infók a szerzőről és a műről. Hát van benne utószó... Elmondja, hogy Szolovjov mikor élt, hogy volt két Naszreddin Hodzsás könyve, meg egy ifjúkoráról szóló önéletrajz. [Sóhaj...]

Szolovjovval én akkor találkoztam először, amikor a Móra kiadó gondozásában, a Mókus Könyvek sorozatban megjelent A csendháborító, valami elementárisan rusnya borítóval. Eleve a Mókus-sorozat nem volt igazából kitalálva, ráadásul a borítórajzok is mindent megtettek, hogy nehogy bárkinek kedvet csináljanak a kötetek olvasáshoz. Arról nem beszélve, hogy még a könyvek méret-paraméterei is ezerrel az olvasás ellen dolgoztak. Ennek dacára nem hagytam magamat, a téma, a mese-jelleg kedvet csinált, legyőztem a Csohány Kálmán rajzai elleni viszolygásomat (nem volt kis munka), és nekiveselkedtem az oldalaknak, és simán hagytam magamat meggyőzni. Nem volt nehéz dolog. 

A folytatást, az egyébként szerintem még jobban sikerült Az elvarázsolt herceg-et antikváriumban találtam, csak a szerző miatt vettem le a polcról, és roppant örvendezésbe fogtam, amikor leesett a tantusz, hogy hurrá, van folytatása A csendháborító-nak!

Ahogy számolgatom a moly.hu-n, legalább kilenc magyar kiadása volt a hodzsa első kalandjainak. Készült belőle diafilm Lengyel Sándor rajzaival (1957), Sebők Imre képregényt rajzolt belőle (ez számomra komoly meglepetés volt, és birtoklási vágyat generált a lelkemben), és kiderült számomra, hogy 1959-ben a Madách Színház színpadra állította Vámos László rendezésében. Szolovjov írótársa ebben az esetben Vitkovits Viktor volt, és az átdolgozott mű a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság Szovjet Színpad sorozatában jelent meg (egek, ez elég félelmetesen hangzik!). Az előbbi feldolgozásokról gyűjtöttem néhány képet, pillants rájuk, barátom, érdemes! 1976-ban egy tévéjáték is készült belőle, szintén Vámos László rendezte, a főszereplője volt többek között Harsányi Gábor, Csákányi László, Gyenge Árpád, Oswald Marika, Márkus László, Balkay Géza. Nagy kár, hogy ezt a változatot nem leltem meg sehol. (Helyreigazítást nagyon szívesen fogadok!) Szóval a könyv mellett nem ment el nyomtalanul a magyar művészvilág. 

Kicsoda Naszreddin Hodzsa?

Létező személy volt, a XIII-ban élt. A „hodzsa” szó tanítót jelent. Naszreddin-ért versengenek a nációk, mindenki magáénak akarja tudni, aki arrafelé él/élt, afgánok, üzbégek, irániak. A róla szóló történetek tréfásak, humorosak, tanító jellegűek, bölcsek és rengeteg van belőlük. 

Naszreddin Hodzsa vándorolt, és tréfáinak alanyai jobbára a hatalmukkal visszaélő adószedők, agák, bejek, urak voltak. Hogy a történetekből mi a valós, azt ma már lehetetlen kihámozni, de ha magunk elé akarjuk képzelni, akkor a legszerencsésebb, ha egy Robert of Locksley vagyis Robin Hood-szerű alakot képzelünk el, íj és kard nélkül, nem a Walter Scott, hanem a Mándy Iván-féle tréfásabb verzióban. Esetleg eszünkbe juthat Lúdas Matyi, de ha rá gondolunk, Robin Hood és főleg Naszreddin Hodzsa vonatkozásában, akkor el kell ismernünk, ugyan Döbrögit mindenki utálta, senki sem sajnálta, de Matykónk bizony csak a maga igazáért állt ki, a jogainak sérülése miatt büntetett, míg az első két hősünk bizony másokért munkálkodott.

A legendárium, de legalábbis Szolovjov szerint Naszreddin nem csupán szóban volt hatalmas, hanem tetteiben is a hatalmasságokkal babrált ki, a szegények javára. Imádjuk, nem? Vélem, hogy Szolovjov feldolgozásai is abból indultak ki, hogy a hodzsa rendre a gazdagokkal babrált ki, a szegények elnyomása ellen küzdött, egyszóval pompás kis protokommunista volt. Szerencsére a könyveiben az ideológia egyáltalán nem mérvadó, mindössze Naszreddinről szóló, nagyon szórakoztató meséket olvasunk. 

Ahogy utánanéztem, több könyv is megjelent a történeteivel. A legérdekesebb és hasznosabb talán Rakovszky József: Naszreddin Hodzsa meséi és Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái. 

A történet

mesés, nem hiába, a mesés Keleten vagyunk. (Vajon ezt miért mondják?) A tréfacsináló, gazdag-csúfoló Naszreddin hazaérkezik szülővárosába, Bogharába. A városban az emir uralkodik, utákják is rendesen. Vele csak Dzsafár, az uzsorás veheti fel a versenyt önzésben, gonoszságban és sanyargatásban. A könyv voltaképpen arról szól, hogyan áll halálos bosszút Dzsafáron Naszreddin, és közben hogyan babrál ki az emírrel is, miközben megmenti az emír háráméből a történet során oda landoló szerelmét is. 

Szolovjov történetmesélése érdekes. Voltaképpen van egy nagy történet, Naszreddin és Dzsafár konflktusáról, és a nagy történet voltaképpen több apró történet elmesélésével halad előre, S teszi ezt olyan kedvesen, olyan derűsen, hogy közben szinte észre sem vesszük, Naszreddin nem bánik mindig kesztyűs kézzel az ellenfeleivel: a ragyás képű kémet megveretteti, az uzsorással a könyv végén nagyon keményen leszámol. Ő ugyan egy ujjal sem nyúl senkihez (a szerelme persze kivétel), de ugye, felbújtóként igen vastagon közreműködik, illetve a Dzsafárral való leszámoláskor gyakorlatilag átver mindenkit és ő a közvetlen oka a Dzsafár számára végzetes fejleménynek. De Szolovjov olyan érdekesen fogja meg a krédést, annyira a mese oldaláról közelíti meg a történetet, hogy magától adódik, eszünkbe sem jut haragudni, elképedni vagy elborzadni. Ugyan ki ítéli el az öt kismalacot, amiért élve leforrázzák a farkast, ki küldené javító-nevelőbe Jancsit és Juliskát, amiért a banyát élve bepakolták a tüzes kemencébe és ki jelentené fel Piroskát az állatédőknél, amiért a Vadásszal összefogva kövel pakolták tele az élő farkas pocakját, és a patakba hajították?

S miközben Szolovjov mesét ír, aközben regényt ír. És a vége mégsem lesz meseregény. Ezt kapd ki! A szereplők jelleme konzekvens, érdekes, de Naszreddin egyáltalán nem fekete-fehér (de persze sokkal inkább bézs mint szürke, nem sebezhetetlen és egyáltalán nem tévedhetetlen). ha a mese végett kicsit elnagyolt is, de a motivációk egyértelműk, a cselekedetek teljesen megfelelnek a motivációknak. A mondanivaló naagyon ügyesen elkerüli a fájó politikai didaktikát, s Szolovjov úgy mond oda a hatalomnak, ahogyan Naszreddin tenné: értse, akinek van füle a hallásra.

Egyszóval am a kezünkben van egy roppant olvasmányos, nagyon szórakoztató, derűt fakasztó, optimista, regényes mese arról, hogy a hatalom, az elnyomás legyőzhető, csak türelem és ész kell hozzá.

S nem mellékesen teszem hozzá, a könyvet utoljára kiskamasz koromban olvastam, s mondhatom, most ugyananyira tetszett, mint akkor. Gondolom, ez is mond valamit. Talán nem véletlen, hogy anno egy gyerekeknek szóló sorozatban adták ki, most, mármint 1987-ben pediga felnőtteknek szóló Vidám Könyvek sorozatban.

Egyvalamiről nem ejtettem még szót: az illusztrációkról. Elég annyit mondanom, hogy Sajdik Ferenc? Mulatságos, tréfás, lenyeglátó rajzai annyira, de annyira illenek a hodzsa történeteihez, hogy az csuda.

Egy érdekes oldal egy Törökországban élő hölgytől Naszreddin Hodzsáról: itt
És a Wikipedia szócikke: itt

Ma vettem kézbe a 168 óra legfrissebb, 2020. 03. 05-i számát. Két cikk is volt benne a gyöngyöspatai esetről, illetve sokkal inkább a szegregáció káros mivoltáról, illetve a magyar bíróságok függetlenségéről. A január 23-i számában már volt erről szó, az akkori írásokról a következő szöveget osztottam meg a Facebook-on, némi együttgondolkodást kérve. 

Szövegértelmezési problémám támadt. De komolyan! Képtelen vagyok értelmezni egy újságcikk két mondatát.

Tegnap olvastam a „168 óra” legújabb, 2020. január 23-i számában Ónody-Molnár Dóra cikkét arról, hogy a csörögi roma fiatalok megkapták a kártérítésüket amiért szegregációs oktatásban részesültek (illetve ezáltal nem részesültek).

(A cikk mondanivalójáról nem óhajtok vitázni. A trágár, sértő, gyalázkodó kommenteket simán törlöm. A téma nem a cigányság ilyen-olyansága, nem a liberális simogató egyengondolkodás a téma.)

Erle Stanley Gardner-rel kamaszkoromban kezdődött a szimpátiám. Nagyjából mit sem tudva arról, hogy ki méltán híres és ajánlottan olvasandó krimiszerző, egyedül Agatha Christie neve mondott valamit, egyszerre csak belevettem magamat az Albatrosz és a Fekete Könyvek sorozatba. Szinte válogatás nélkül olvastam, ami a kezem ügyébe került. Azért volt pár név, ami kiemelkedett számomra a sok közül. Az egyik és legfontosabb Gardner-é volt. Utána sorakozott még Ellery Queen és Chandler, de jó pár lépéssel lemaradva Gardner-től. A Duna partján olvasgattam ezeket a krimiket, jobbára egy a nádasban megbúvó kis csónakban ringatózva, az anyai Gőz nagyszülők szomszédainak, a Földi családnak gebinbe kiadva a nyári szünet néhány hetére. Hogy a viharba tudtam ott órákig kényelmesen olvasni, fel nem foghatom, visszaidézni meg nem tudom. Csak az van meg, hogy hihetetlenül jól éreztem magamat. 

Mielőtt rám tört a krimi-láz, jó sznob módjára finnyásan, a kisujjam eltartva pöcköltem odébb magamtól a műfajt. Mert azt olvastam róla, hogy nem is igazi irodalom. Hogy csak léha szórakozás. Aztán valami kattant bennem, és hánytam a fittyet az előbbi véleményekre, és uccu neki, fejest a krimiáradatba. Perry Mason sztorijai mindent vittek. 

Gardner 1933-ban alkotta meg a figurát, hogy aztán vagy nyolcvan regény főszereplőjévé tegye, és eladjon a Mason-figurával háromszázmillió könyvet. Ezzel a háromszázmilcsivel a harmadik legnagyobb példányszámú sorozat az övé (a második R. Stine Libabőre, az első természetesen Rowling Potter-sráca). Azért ez teljesítmény, lássuk be! A Mason-karakterrel készítettek hét mozifilmet, volt belőle négy eltérő széria, amiből kettő egy-egy évtizedig tartott, a harmadik két évig, a negyedik 2016-től máig, Ez utóbbi az HBO sorozata, és tavalyig Robert Downey Jr. volt a főszereplője. Készült még Mason-ből hangjáték, képregény és színházi produkció is. Bárhogyan nézem, parádés karrier.

S gondolj bele, az a tizenaligéves kissrác ott a Duna partján valamit megérzett a sztorik feeling-jéből, jelentőségéből, és úgy rákattant Mason-re, hogy az máig is tart, pedig elsuttyant közben vagy negyven év. Egek!
De a rákattanás komolyan tart: ezt a kötetet a Rákos úti rendelőben antifunkcionáló, mert a működési elvére (1-et viszel, 1-et hozol) totálisan kakkantó, így simán tolvaj betegcsapat által méltatlanul kifosztott, lecsupaszított könyvcserélő polcon találtam, majdhogy nem árválkodó könyvpéldányként. Úgy öleltem át, mint egy lecsúszott zoknis kisfiú az utcán lelt Superman-figurát.
S van még jó néhány olyan kötet, ami hiányzik. S akkor a harmincas években megjelent füzeteket nem is veszem számításba. Egyébként akkor még Kosáryné Réz Lola is fordított Gardnert. Most mondd! 

A történet majdnem kivétel nélkül úgy kezdődik, hogy valaki benyit Mason irodájába, és mindig úgy végződik, hogy Mason a tárgyalóteremben kétvállra fektet mindenkit, és kirázza a megoldást a kisujjából. Leesett álkapcák, megkönnyebbült vádlottak, dühöngő gyilkosok, rajongó tekintetek, finálé. Aki olvasott egy Perry Mason történetet, az olvasta az  összeset. Csak éppen nem fogja beérni eggyel, az összes kelleni fog! Ide nekem az oroszlánt is! Találkoztunk már hasonlóval, más esetben is: vö. például a Tarzan-történetekkel.

Ami ebben a kötetben történik, ahogyan a fülszöveg mondja:

Perry Masont, a híres ügyvédet egy üzletember bonyolult feladattal bízza meg: a magával hozott ujjlenyomatról kell kiderítenie, hogy kié, és a feleségét mindenképpen meg kell védenie az ujjlenyomat tulajdonosától, bárki legyen is az. A megbízatást a legnagyobb titokban kell tartania, egyébként Mason teljesen szabad kezet kap. Az ügyvéd valami régi bűntény nyomán hamarosan egy zsarolóval találja magát szemben, s ő maga is vád alá kerül.

Mondjuk nagyjából valóban erről van szó. Krimi lévén bármi többet elárulni pimaszság, de minimum tapintatlanság. Viszont tény, ami tény, a könyv címével egyszerűen nem tudok mit kezdeni, fogalmam sincsen miért az a könyv címe, ami, hogy mi köze van a vakszerencsének a történethez? Komolyan nem. Ellenben nagyon jól hangzik a cím, azt meg kell hagyni!

Ez a történet számomra úgy a feléig nehézkesen vánszorgott, de persze a szereplők és a megszokott stílus addig is vitte, mint a pinty. Aztán a felénél, háromnegyedénél végre megtörtént a szokásos gyilkosság is, és Perry végre megint jól bekevert saját magának, miközben persze, hogy egyáltalán nem is, naná, hogy tudta mit csinál.

A történet természetesen tárgyalással ér véget, ahol az ügyész, Hamilton Burger végre úg érzi, tuti, hogy meg tudja szorongatni végre Mason golyóit. De persze megint koppan egy hatalmasat, és Mason persze rájön a turpisságra, meg arra, ki ölt meg kit, miért, és lőn, kétség ne legyen, a védencét egy bravúros csavarral ismét felmentette!

Szórakoztató ennek az ügyvédnek bármelyik kötete, és tényszerű, hogy az ember bármelyiket elolvassa, tutira nem fog rá emlékezni, mindössze a hangulata marad meg, illetve a pompásan kitalált szereplők jelleme. Mégis, minden kötet minden sora élvezet.

4/5

(2020, március)

Hernádi Gyula regénye eredetileg 1971-ben jelent meg először. Aztán még párszor. Én az 1979-ben belőle készült filmet láttam először, parádés szereposztással: Bitskey Tibor, Juhász Jácint, Benedek Miklós, Oszter Sándor, Bács Ferenc, Rajhona Ádám, Reviczky Gábor, Madaras József, Hernádi Judit, Gáspár Sándor... Ugye, hogy ugye?

Egyedül voltam otthon, Apu éppen dolgozott, volt két tévécsatorna amiből válogatni lehetett, hát egy este, minden előzetes információ nélkül kiválogattam ezt a filmet, mit sem tudva a történetről, Hernádi Gyuláról. És az sem tűnt fel, hogy a zeneszerzője Presser Gábor. Csak bekapcsoltam a csöpp kis Junoszty tévémet és néztem ezt a nem is tudom mit. Nagyon tetszett. Fogalmam sem volt arról, kicsoda Hernádi Gyula, mit sem tudtam még akkor A legyek urá-ról, és hol volt még a Battle Royal? Terv sem volt még akkoriban Az éhezők viadala, és A menekülő ember-t is csak 1982-ben írta meg Stephen King, a filmet meg 1987-ben forgatták le, Schwarzenegger a főszerepben. Ugyan Az erőd nem egy showműsor keretében mutatja be az unatkozó milliomosok egymást-gyilkolászását, hanem egy titkos játék keretében, egy elszigetelt területen, mintegy csilliárdokért való szolgáltatásként, de az alapelv ugyanaz: az ingerküszöb annyira megnő, hogy szórakozássá válik az élet kioltása. Ebben az esetben, szemben a későbbi változatokkal, önként vállalják, akik vállalják, hogy akár ölhetnek vagy őket is megölhetik, de a végső eredmény ugyanaz: az ölés szórakozássá válik valakik számára. Vagyis Hernádi jócskán elébe futott valaminek, ami később igencsak divatossá vált. 

Az akkori viszonyok között egy tizenkét éves ingerküszöbét teljesen bökögette ez a film, és egy csomó gondolatot bizgetni kezdett bennem az erőszak születéséről, a morál és az etika gyors változásairól, az emberi gonoszság mibenlétéről, az erkölcs adott helyzetben bekövetkező torzulásairól. (Ez utóbbira kiváló példa még az előképnek tekinthető a pompás Híd a Kwai folyón. Illetve nem tudom elhallgatni, volt még egy akkoriban vetített pompás magyar film, a Zsoldos Péter által írt, 1977-es A bunker, amely szintén felvonultatta az akkori színjátszás színe-virágát, és amely pompás példánya, prototípusa az általam nagyon kedvelt témának: zárt, elszigetelt közösségben hogyan fordulnak egymás ellen az emberek (vö.: A tíz kicsi néger). 

Az erőd pompásan egyesíti magában a két témát, az erőszak megszületését, térnyerését és hogy a zárt térben összedrótozott kis emberi társaságban, a közösség szó itt nem megfelelő, hogyan kerülnek felszínre az addig lélekmélyben tartott torzulások, frusztrációk, s hogyan derül ki, szélsőséges helyzetben ki képes miért embernek maradni. Mit teszünk a bennünk élő agresszióval, ha ellenőrzés nélkül, büntetlenül kiélhetjük? Pompás téma, remek kérdés, nem? 

Csak sokkal később tudtam meg, hogy ennek van a filmnek egy regény-alakja is, pontosabban az volt előbb, meg hogy a Hernádi az, aki a Jancsóval, tudod, a meztelen nős rendezővel... Amikor ezt megtudtam, kicsit csudálkoztam, de azonnal a magamévá tettem a könyvet. Tetszett. Bár a film nagyobb hatással volt rám. 

Ez a képregény-változat a regény megjelenésének az évében, 1971-ben született. Emlékeim szerint nem volt benne a Mohácsipapa által készített spirálfüzetes-gyűjteményemben, már csak azért sem, mert akkor a filmen látott történet nem lett volna teljesen ismeretlen előttem. 

Na, ezt elmesélem! A hetvenes-nyolcvanas években bőven folyt a papírgyűjtési akció: az úttörő pjtások járták a házakat, lakásról lakásra becsöngettek, csókolomnincsfeleslelgesújságpapírja?, és ha volt, vitték. Az összegyűjtött újságpapírt, szigorúan külön a fekete-fehéret és a színest aztán emelhető súlyú kupacokban összekötözték, majd vitték a MÉH-be, ahol a pajtások pízt kaptak érte. Emlékeim szerint ez a sulié lett. Bár alsóban lehet, hogy szétosztották és lehetett belőle takarékbélyeget venni, amit meg év végén pénzre lehetett váltani, hogy legyen belőle bicikli, roller, nyári nyaralás.

Beával gyűjtöttük a képregényeket. A Füles-képregényeket. S ha már, akkor a Népszavásat is, bár az nagyon nyűgös volt: egy nap három vagy négy képkocka jelent csak meg, az újság napilap volt, s pont azokat megtalálni...

Egy évben két szervezett úttörős újság-gyűjtésünk volt, s akkor meg annyian csinálták, hogy Beával nem tudtuk átnézni, vannak-e benne Fülesek, meg kitépkedni, idő, konfliktus... Ezért úgy döntöttünk, játszunk ketten papírgyűjtős-úttörőset, úttörő-nyakkendőt kötöttünk csak úgy a civil ruhára és nekieredtünk a lépcsőháznak. A szajrét rögtön a ház alatt szelektáltuk is, a Füles-ekből ki is tépkedtük a képregényeket a sallangot, vagyis mindent, ami nem Füles volt, vittük a kukatárolóba. Emlékeim szerint nem dobtuk a többi szemét közé, csak letettük a konténer mellé. Nekünk csak a képregény kellett, semmi más. (Na, jó, ha volt olyan SZÚR Magazin vagy Tollasbál, ami nem volt meg, azt is vittem, mert azon lehetett röhögni, de főleg, mert voltak benne nagyjából meztelen nők.) Ezzel a képregénnyel akkor és ott találkoztam először, örültem neki, mert film és könyv-formában már ismertem. 

Az akciónknak köszönhetőn alaposan megnőtt a birtokunkban levő Füles-képregények mennyisége. Aztán valahol mégis az enyészeté lett az egész... Illetve nem tudom, Beának meg vannak-e még, pedig hébe-hóba össze-összefutunk, Tesco-ban, a Fezen-en Dream Theater koncerten...

Pár szó a szerzőkről

Kell egyáltalán? Nem csak tiszteletkör, hogy növeljem a betűk számát? Ugyan ki nem hallott, olvasott már Hernádi Gyuláról? Ki nem tudja, hogy Jancsó Miklós állandó szerzőtársa volt, a legkreatívabb időszakában az ő forgatókönyveiből forgatta a filmjeit? 

Illetve mit lehet elmondani még Zorád Ernőről, a legművészibb magyar képregényrajzoló grafikusról, aki stílusváltás nélkül volt képes képregényt rajzolni és több tündéri hangulatú albumot kiadni a Tabánról készült festményeiből, s aki ugyanolyan könnyedséggel rajzolta meg Rejtő történeteit, ahogyan indiános könyvekét vagy Verne-ét, vagy Heltai Jenő tréfás bohémságait, vagy bármit, és bármelyiket is tette, mind-mind hiteles volt tőle? 

Cs. Horváth Tiborról alig van valami információ hálón. De annyit minden képregény-kedvelő tud, hogy a magyar képregények döntő részét ő írta egy időben.

A kérdés már csak az, hogy mit szültek egy nagyon jó ötletből a hegyek? A képi megfogalmazás, ugye, adott. A Hernádi regény szövegének a szikársága, dramaturgiája eleve filmre teremtette a történetet. A történet meg, ugyebár, mindig időszerű, ráadásul cselekményes, pörgős, elgondolkodtató. Túl azon, hogy Zorád nagyjából bármit követett el, engem kilóra megvett, megvesz vele, bármikor, akármivel, mégis azt mondom, nagy nyereség, hogy Az erőd-öt ő rajzolta meg. 

A Füles képregény bibliográfiája

5/5

(2020, február)

Azért sem írom le sokadszorra, hogy a képregényekre apa nagypapám, a Mohácsipapa szoktatott rá azzal, hogy rendre kitépte a hetente megjelenő Füles rejtvényújságból az abban rendszeresen megjelenő, kétoldalas képregényeket, majd gondosan körülvágva egy spirálfüzetbe ragasztgatta a teljes sorozatokat. Ilyen füzetből három volt nekem. Amiknek, eléggé el nem ítélhető módon, az idő során nyoma veszett... Azért nem mondom ezt el, mert már nagyon sokszor megtettem. Legutóbb például a Villon-képregény kapcsán. Ami, ugyanúgy, ahogyan ez a jelenlegi sci-fi képregény, kizárólag a Füles rejtvényújságban jelent meg. Vagyis ismét egy nemlétező könyvről írok beszámolót. 

A szerzők

A halálra ítélt bolygó több szempontból érdekesség számomra. A Füles 1974-es évfolyamában jelent meg, tizenhárom részben, huszonhat oldalon. A történet írója Harry Harrison, akinek magyarul tizenkét önálló kötete jelent meg, köztük a Halálvilág-sorozat három kötete, amelynek első része e képregény alapja. A magam részéről csupán A technicolor időgép című könyvét olvastam, ami annyira nem volt rám különösebb hatással (vagy a temporális lebenyem azóta sérült meg annyira, hogy immár visszafojthatatlan a grafomániám), hogy egy tisztességes értékelést nem tudtam róla összehozni. Harrísont alapvetőn humoros írónak tartják, aki még saját magát is kiparodizálta. Ez a története, legalábbis ebben a képregény-adaptációban cseppet sem humoros. Egy-két könyve még itt van mögöttem a polcon, de nem tolakszanak nagyon előtérbe. Harrison 1925-ben született és 2012-ben hunyt el. 

A képregény másik alkotója Sarlós Endre. Sarlós Endre rajzaival kicsit tétova vagyok. Gyerekkoromban nem szerettem őket, sötétnek, nyomasztónak találtam a rajzait. Aztán ahogy telt-múlt az idő, s megjelentek itt-ott a munkái, kicsit más szemmel kezdtem rá nézni. Ha megtehetném, ma már nagyon szívesen beszerezném az újra megjelent képregényeinek a sorát, teljesen átértékelődött bennem a rajzainak a minősége és a művészetének a jelentősége. Igaz, nem olyan művészi, mint Zorád Ernő, nem olyan tréfás mint Korcsmáros, nem olyan kedvesen bumfordi mint Dargay, nem olyan realisztikus mint Fazekas vagy Sebők, de nem lehet az mondani, hogy nincsen stílusa vagy hogy unalmas lenne, amit alkot. Az utóbbi években több, a magyar történelemmel foglalkozó kötete is megjelent. 
(Sarlós Endre képregényei a kepregenymarket.hu-n)

A legnagyobb meglepetés számomra a képregény szövegírója volt: Csonakaréti Károly. Valahogy gyerekkoromban nem tűnt fel, hogy nem a már megszokott Cs. Horváth Tibor írta a képregényt. Csonkarétiről nagyjából semmit információt nem leltem, azon kívül, hogy volt/van egy szerző, ugyanezzel a névvel, aki történelmi könyveket írt. Fogalmam sincsen, hogy azonosak-e. 

A történet

A sci-fi története voltaképpen egyszerű: a szerencsejátékos Jason-t megkeresi egy figura, hogy nyerjen neki csekély hárommilliárdot. Jason megteszi. Majd követi az idegent annak a bolygójára. Ami mint kiderül, az emberrel szemben hihetetlenül ellenséges, pusztító égitest. Amikor kolonizálták a bolygót, ötvenvalahányezer ember szállt le oda, amikor Jason is űrhajóra száll, már csak harmincvalahányezren vannak. A lakóhelyük állatvilága teljes mértékben az ember ellen van. Jason teljesen véletlenül elkóborol a bolygó egyetlen városából és talál egy emberi kolóniát, amely teljes mértékben összhangban él a környezetével. Az állatok őket nem tekintik ellenségnek. A kolónia lakói tagjai voltak annak az ötvenezernek, amely leszállt a bolygóra. Jasonnak szemet szúr az az alapvető különbség ahogy a bolygó a két társaságra reagál, és hamarosan rájön a megoldásra is, amellyel képes összebékíteni mind az állatokat és az embereket, mind a két részre szakadt, és egymással küzdő emberi csoportot. 

Ez sem valami nagy történet. A főhős sem valami nagy figura, igazából semmi egyedi nincsen benne. Ezzel együtt gyerekkoromban valamiért kedveltem. Különösen azt a három szemű tigrist, amit fentebb láthatsz.  

Így nagyon sok év után is azt mondom, tetszenek Sarlós rajzai, jól áll neki a sci-fi. Akkor is, ha nem szakadt el elvadultan a földi viszonyoktól. Mert lám, egy tigrisnek van három szeme, elefánt lába tapos az olvasó felé, és a növények is hajaznak a földi faunára. De mégis érződik, hogy nem a Földön vagyunk, idegen minden. A rajzok szokásos sötét tónusa megmaradt (emiatt keverem sokszor Sarlóst és Sebőköt), meg az a rendszertelenül előforduló esetlegesség is, ami Fazekas Attilánál tapasztaltam még, s amely a mozdulatok, arcmimikák egyszer-egyszeri sutaságában jelentkezik. Másfelől viszont tud hihetetlenül dinamikus is lenni, pár vonással komplett cselekményeket érzékeltetni. 

 Másfelől a fent említett, jobb szó híján sutaság nem sztenderd, a statikus rajzainak is az elsöprő többsége jól szerkesztett, megfelelő kompozícióval bír, kifejező, a figurák egyértelműen felismerhetők, beazonosíthatók.

A történet dramaturgiájával már akadt gondom. Jason szerencsejátékos, akiből egy világ megmentője válik. Láttunk, olvastunk már ilyet. Jó húzás, ébren tartja azt a mindenkiben élő reményt, hogy bármelyik pillanatban bármelyikünk válhat valaki.

– Apu, te milyen szuperképességet akarnál magadnak, ha választhatnál? – kérdezte Gergő fiam, úgy tizenéves kora elején. Eltűnődtem, sorra vettem az eszembe jutó lehetőségeket. Valahogy egyik sem fogott meg igazán, pedig a repüléstől kezdve a kopoltyúig, a szupererőig, meg a gondolatolvasásig, a léghajlításig sok minden eszembe jutott. 
– Azt hiszem, hozzád meg Szamihoz szeretnék nagyon érteni! 
– Jaj, az nem olyan, olyan izé vagy! 
Szerintem mára, most huszonhat éves, talán már máshogy gondolja, ma már, azt hiszem, nem lennék izé. Mert van abban valami nagyon szívmelengető, valami különleges, amikor megcsörren a telefonom Geri csengőhangjával, a Patty and the Rats Drunken Sailor Song-jával, és beledörmög a srác: 
– Csak hallani akartam a hangodat, Apa, nincs semmi. 

Viszont Jason esetében valahogy nem motivált, voltaképpen mi a csudáért is tart a megbízójával a Pyrrus bolygóra. Ahogy nem fakad valahogy a figurából a többi cselekedet sem. De még az sincs jól hangsúlyozva, ha nem is fakad belőle, csak nem tud másképpen lépni, ha kényszerhelyzetbe kerülve erre sodródik. 

De a dramaturgiát tekintve nekem ugyanilyen előkészítetlen a végső megoldás és a befejezés is. A nagy, össznépi mindjártmindenkielpusztulból sitty-sutty ott vagyunk, hogy nosmindenkimindenkivelboldog. És vége. 

Ja, a megoldás: úgy fest, Harrison szerette az ökológiai témákat: a megoldás (merek bátran spoilerezni, mert ez az olvasmány úgyis szinte beszerezhetetlen) egyszerű: szeretni kell a természetet, mert előfordulhat, hogy az gondolatolvas, és ha rosszul gondolkodunk róla, csak válaszol, amikor pusztítani kezd. Hm... Ezt a tanulságot nézhetem így is, úgy is...

Vagyis ha a nosztalgiafaktort leszámítom, és a megpróbálom a mai eszemmel, ízlésemmel értékelni, amit látok és olvasok, sajnos a képregény nem jön ki olyan jól. De az, hogy 1974-ben Harrisonból csináltak Magyarországon képregényt, mindenképpen dicséretes, S mondom, egyre jobban értékelem Sarlós Endre rajzait. 

A Füles képregény-bibliográfiája

3/5

(2020, február)