Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. Abban a tudatban éltem hétéves koromig, hogy meg fog halni. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Leukémiás volt. Akkoriban ez még nem volt gyógyítható. A velem való terhessége termelte ki a betegséget a szervezetében.
Apu újra nősült. Kétszer is. (Én vagyok az, akinek három anyja van.) De Anyu halálát soha nem tudta feldolgozni. Soha. Hiába volt olyan felesége, aki az ágyban volt nagyon jó, hiába volt olyan, aki dúsan termelte a pénzt, az emlékeken, a fájdalom képtelen volt átlépni. Inni kezdett cefetül, aztán ebbe bele is halt.
De Anyu haláláról beszéltünk. Volt úgy, hogy tizenkevés évesen én vígasztaltam a fürdőkád szélén ülve zokogó apámat, hogy meghalt az édesanyám. (S most olyan érzésem van, hogy ezt már egyszer leírtam…) De mondom, nem volt tabu a halála, és nem volt se Apuban sem bennem olyan érzés, hogy az életnek meg KELL állnia, mert Anyu nincsen többé. Apu sem gondolta így, pusztán képtelen volt megélni, amit gondolt, mert az érzései ott maradtak a Nagy Szerelemben. De hogy nem gondolt arra, hogy vége kell lennie mindennek, bizonyíték az is, hogy még a következő házassága előtt nőt hozott fel a lakásba. Késő este volt, gondolta, már alszom. Iparkodott diszkrét lenni, ám én hallottam, hogy a néninek nagyon jó (Óbuda, lakótelepi lakás). Mégsem az volt bennem, hogy Anyu emléke szentségtelenül a másik szobában, hanem az, hogy Apu harminc sincsen még, érthető minden. Nyolc-kilenc éves lehettem.
Szóval nem adtam elő a hattyú halálát, mert meghalt az anyám. Nem mondom persze azt sem, hogy ép bőrrel megúsztam. A tudatom úgy védekezett az elvesztésének a fájdalma ellen, hogy törölte az emlékeimet. Szinte mindet. Egy-két foszlány, emlékcafat maradt csak belőle. A hangjára sem emlékszem. A mozdulataira, a gesztusaira sem. Semmire sem. Huszonhét éves volt, amikor meghalt. Lett bennem valami marha nagy szeretet-vágy, permanens bújhatnék. Az a tudat, hogy minden véget ér. Meg azt hiszem, tudok is szeretni, ha szeretnek, és akarom, hogy a másiknak jó legyen. De tudok elengedni is, meg kellett tanulnom, ha nem szeretnek. Nehezen teszem meg, de ha elengedek, az végleges. Anyut is elengedtem.
Viszont mindezek miatt soha nem viseltem könnyen azokat a könyveket, filmeket, ahol a gyerekek valamelyik szülő halála, vagy a szülők válása miatt nyavalyognak, nyafognak, kavarnak, genyóznak. Olyan idegesítőnek és méltatlannak találtam.
Szabó Magda jelen könyvében nem a gyerekek nyavalyognak, kavarnak, genyóznak, hanem a felnőttek.
Idegesített.
Nem csak a főszereplő Kriszta maradék hozzátartozói teszik ezt, hanem ugyanezt csinálja a szerintem legélőbb szereplő, Lujza néni is. Adva van egy korán, a háborúban meghalt anyuka, meg a férje, meg az anyja, akik nem engedik el, nem élik tovább az életet, hanem a múlt borostyánjába zárkóznak és egy életnyi gyászra ítélik a meghalt nő lányát, Krisztinát is.[[SPOLIER: Annak ellenére, hogy halála előtt az anyuka ennek éppen a ellenkezőjét végrendelkezte az apukának. De szerencsére jön egy ifjú tannéni, aki mindent megold.]] Gyakorlatilag ennyi a történet, egy érdekes kerettörténetbe ágyazva.
De az egész több sebből vérzik számomra. Nem vitatom, hogy Szabó Magda jó író. De nem először járok úgy, hogy miközben a stílusát élvezem, olyan érzésem van, hogy csak taktikája van, kidolgozott stratégiája nincsen.
Mert lássuk a történet alap-szituját! Amit nézhetünk kétféleképpen: metaforának (úgy nagyon jó) vagy reálisnak (úgy képtelenség). De ez a könyv minden ízében realista akar lenni, nem pedig metafora. Más kérdés, hogy egyiknek sem tökéletes.
Az alaptörténet: egy iskola álarcosbálján (remélem, ezzel nem lövök le semmilyen poént, mert az első pillanatban tudni lehet, ki kicsoda) Krisztina, a meghalt nő kislánya és a tanár néni beszélgetni kezdenek. Mindkettő álarcban van, és úgy tesznek, mintha nem ismernék fel egymást.
Stop! Mindig röhögök, amikor álarcban fel nem ismert kavarodások vannak a filmeken, könyvekben. Röhögök, mert egy személy maximum akkor nem ismerhető fel álarcban, ha csak a feje látszik, de azt meg teljesen eltakarja az álarc. 
Vagy ha a Lordi együttes egyik tagja. De olyan kis szemet takaró álarcban… ugyan! Látszik a fejforma, a haj, a test egésze, a mozgás, na és persze ott van a hang is! „A nézését meg a járását...”, ugye! Szóval teljesen hiteltelen a fel nem ismerés. Mondhatnám, hogy ott csak a két szereplő bújik álarc mögé, hogy elmondhassa a magáét a másiknak, mert arctalanul könnyebb, és a játszmában mindketten boldogan belemennek, de a végén az apuka sem ismeri fel sem a nőjét, sem a kislányát, sőt az osztálytársak is elcsudálkoznak, hogy, jé, Éva néni volt az álarc mögött, nem egy bárki más? Ez komoly? Eh!
Aztán: a szereplők mindegyike kényes a hazugságra. Erre egy játszma keretein belül derül ki (értsd: közmegegyezéses hazugság), hogy ki kicsoda és merre hány méter?
Viszont annak örülhetünk, hogy a könyvben nincsen negatív szereplő, csak kisiklott sorsok vannak, meg az élet tutira való félreértése, de ott legbelül velejéig jó minden szereplő. Mintha csak valami ezoterikus üzenetű ifjúsági regényt olvasnánk. Éva tanárnő meg főleg jó, ő az, aki mindenkinek megmondja a tutit, és a megfelelő információ birtokában mindenki a homlokára csap, hogyan lehetett eddig olyan ostoba, hogy nem Évához fordult, éveket bajmolódott a saját gondolatai szerint, s ezzel mennyi időt fecsérelt el, egek!
Számomra a könyv fele egyszerűen unalmas volt. Vártam, hogy legyen már konfliktus, történjen végre valami.
S aztán történt, de azzal is lett bajom. Mert a konfliktus a kerettörténet hátterén bontakozik ki. A kerettörténet pedig maga az álarcosbál. Sok gyerekkel, zsivajjal, zenével. Itt ül le a két főszereplő beszélgetni . Hol máshol? Ideális környezet egy elmélyült, életinterjúhoz, ami a Pöttyös Könyvek sorozatban kétszázötven oldal. Jó, nem a mai technikával bömbölt a zene az ötvenes évek végén (így számolgattam, ha Kriszti ’45-ben született), de szólt a zene, ropták a gyerekek, tanárok, bál volt, na! S az elmélyült beszélgetés közben akadt, hogy egy oldalnyit gondolt valaki! A bál sűrűjében, beszélgetés közben. Hökk!
Szóval meg kellett állapítanom, hogy nem vagyok kompatibilis Szabó Magdával az Abigél és a Tündér Lala kivételével más még nem tetszett tőle. A stílusával, a hasonlataival nem lenne bajom, de valahogy a cselekményei és a konfliktusai annyira nekem nem fekszenek, nem élnek.
Nos, nem is tudom, ha az üzenetet akarom megtalálni ebben a könyvben, ha már minden áron találni akarok valamit, talán az, hogy bocsánatot kérni, hibát belátni áldássá válhat.
S aztán mindenki egymásra néz, boldogan mosolyog, összekapaszkodik, a kamerába néz, kamera távolít, zajlik a bál, boldogok vagyunk, és soha többé nem háborúzunk. S csak pár évet kell várni, hogy Éva nénit klónozni tudjuk.
3/5
(2017)
Abban a könnyű-nehéz helyzetben vagyok, hogy egy célból több nagyon hasonló témájú könyvet támadtam meg a könyvtárban. Kettőről már írtam értékelést*, de mivel azokat az értékeléseket nem teljesen bizonyosan azok olvassák, mint emezt, az egyszerűség és az érthetőség kedvéért azoknak a megegyező bevezetőjét most idemásolom.
„Richard Horatio Edgar Wallace angol krimi-, újság- és színműíró. 175 regényt, 24 színdarabot és számos újságcikket írt. Regényeit több, mint 160 esetben filmesítették meg.” – írja a Wikipédia.
Hatalmas, nagyon hatalmas a kísértés, hogy az ember, aki a Brenner történeteit olvassa, elkezdjen abban a kocsmai-beszélgetős stílusban értékelést írni, ahogyan Haas megírta a Brenner-történeteket, ez természetes. De mivel ez kicsit olyan ízésen majmolós, ezért nagyon gyorsan kijelentem, hogy eszembe sincsen majomkodni Haas-szal, és rögtön lekopizni, csak azért, mert úgy tűnik, ami stílust kitalált, az nem is olyan nehéz, világos, hogy nem az, csak kitalálni nem volt olyan egyszerű, tudod?
Ez a kötet a legegyértelműbb bizonyítéka annak, ha bárkinek egy csepp kétsége lenne, hogy Ray Bradbury író és nem
Akkor most úgy kellene értékelnem ezt a könyvet, hogy nem Bacsó Péter filmjeit, rendezői tevékenységét tartom szem előtt, ugye? Nem fog menni. De azért megpróbálom.
Ray Bradbury ma már fogalom. A
Abban a könnyű-nehéz helyzetben vagyok, hogy egy célból több nagyon hasonló témájú könyvet támadtam meg a könyvtárban. Az
El kell mondanom, hogy
a kísértés, hogy az 