Willow (fűzfa) Chance (véletlen, lehetőség, váratlan) tizenkét éves kislány. Séróból nyomja, hogy a napraforgó latinul Helianthus annuus, de persze itt nem áll meg a latintudása, relaxációként igeragoz magában, amikor éppen nem hetesével számol. Számolás: negyedóra alatt oldja meg azt a matekdogát, amin a többiek óra végéig görcsölnek, s naná, hogy hibátlanul. Willow, ha már latin, legyen kövér, betegségeket is diagnosztizál, persze latinul. S amikor úgy adódik, De ebben sem áll meg itt, unalomból egy kicsit meghekkeli a gyámhivatal rendszerét, s szerényen megjegyzi, hogy ebben lehetne sokkal jobb is, ha akarná.
Willow magának való, de nem antiszociális. Kedves, szeretni való lányka. Aki átalakíccsa a környezetében élők életét, s néha a személyiségét. Nem erőszakosan, pusztán azzal, hogy szerethetőn, minden öntuszmákolás nélkül létezik.
De egyébként is: ez egy olyan regény, amiben mindenkit szeretni lehet, a balfék pszichológusától a félvietnámi testvérpáron át, az azoknak anyján keresztül a macskáig. Pusztán csak a sorsot okolhatjuk bármiért és mindenért. Olyan regény, amiben mindennek ellenére van erkölcsi, sőt, fizikai fejlődés is. Olyan regény, amiben van humor is jócskán (az már csak engem minősít. hogy a számomra legnagyobb poén Willow szüleinek halálakor csattan el: az őket halálra gázoló furgon oldalára ez van felfestve:
((SPOILER: „ELSŐ A BIZTONSÁG! Mondja el, hogyan vezetek: hívja a 800 Med-Ellátót! Ez a 807-es kocsi.” De mondjuk az sem semmi börleszk, ahogyan kertépítés címén lebontják a vízsugárrBal a vakolatot.))
Olvastatja magát a meglepetések nélküli történet, s tényleg kedves benne minden és mindenki. Még csak azt sem mondom, hogy túlságosan. Nem, nem ez zavart a sztoriban, nem ez volt, ami miatt gyüttek lefelé a csillagok. Bár az írónő, Sloan iparkodik sebezhetőséget, bizonytalanságot is csempészni Willow jellemébe, nem is sikertelenül, a kis Superwoman képességei mégis valahogy X-man-esre sikeredtek (lásd az értékelésem első bekezdését). Nem vitatom, hogy létezhet tizenkét éves gyerek, aki ennyit és így tud, de mégis vitatom. Szó sem esik autizmusról, Willow egészséges. S érdekes módon ez a túlzás az, ami felhívja arra a figyelmet, hogy minden hibájuk ellenére a többiek is túl tökéletesek. Ahogy a történet legömbölyítése is túl tökéletes: Willow érdekében gyakorlatilag összefog a világ, s jóformán csak
((SPOILER: a Helianthus annuus-ok nem mennek el a gyámhivatali meghallgatásra, hogy örökbe fogadják őt. Mondjuk annak örültem, hogy vietnami anyuka nem jött össze sem a pszichomókussal, sem a taxissal, s nem derült ki, hogy a vietnami skacok spanyol apukája a spanyol nevű taxis, s hogy végül a macska sem találta meg a maga Whiskas-imádó párját, s hogy a megkarcolt autók sem pacsiztak a kerekeikkel össze!))
Szóval majdnem tökéletes a könyv, de a végén mégis olyanná lett, mint jó zsíros, csülkös bableves utáni ötödik mignon (hogy divatos legyek). Rágja az ember, de nyelni már nem tudja, mert gyomormélyből émelyeg. Kár érte.
3/5
(2015)
Valamikor, réges-régen egy messzi-messzi Üllői úti lakásban, ott, ahol a „kurta farkú kubikus túr”* valahol a Klinikáknál, távol mostani, óbudai lakásunktól, egy egészen más családi felállás akkori krízisében, pár napra éppen elhagyatva exfeleségtől és összes két gyerekemtől, akik két hétre exapósékhoz emigráltak vidékre, egy óvatlan pillanatban betettem a vhs-lejátszónkba Bergman
John Wyndham furmányos író. Furmánya abban áll, hogy nincsenek eget verő fordulatok a regényeiben. A
Ismét egy könyv, amiről eléggé nehéz polkorrekten is írni. Próba-szerencse…(Egyébként utálom az egész képmutató polkorrekt újbeszélt, ahogy van.)
Novelláskötet. Ezáltal nagyon nehéz értékelni. Voltaképpen csak darabokban lehet részletesen, vagy összefoglalva általánosan. Én jobban szeretem az utóbbit. Most mégsem ezt teszem. De nem is részletezek, hanem középutazok.
Szeretem, mert Zorád Ernő. Ezzel nagyjából mindent elmondtam.
Az a nagy helyzet, hogy a fülszöveget jegyző Maróthy György lelegelte a füvemet: mindent összevetve megmondta a véleményemet a kötetről. 
Mihály Tamás az Omega szürke eminenciása, a szótlan, háttérbe húzódó basszeros. Az Omega meg az a zenekar, ami ötven éve létezik, és mégis, miközben voltak komoly zenei hullámvölgyeik, csapnivalóan skierült lemezeik, meg olyan pazar anyagaik, hogy az ember (ha nem lenne pompás képzavar:) mindkét fülét megnyalta, ha hallotta. Alig van ember, aki ne kedvelné a zenéjüket.
A Móra Kiadó remekelt a kötettel. Meg nem is.
Llosa már többször meglepett. Innen is, onnan is. Néha azzal, mennyire zseniális, néha azzal, mennyire beteg, néha azzal, mennyire unalmas. Ez a kisregénye egyik sem volt. Az első mondattal olyan hanguatot teremtett, hogy a kezembe maradt a könyv, aztán le sem tettem.