Tisztázni kellene, hogy mi ez ez? 

Mert az világos, hogy a könyvborító triplán nyerő. 

Egyfelől, mert tele van meztelen nőkkel (ha rajzoltak is), akiknek a váll-csípő aránya pont eltalált, számomra ez az igazi: nyoma sincsen rajtuk a mai napság oly divatos bulémiás-anorexiás ropi-formáknak. (Na jó, persze, hazabeszélek, de az Isten látja lelkemet, nem kényszer hatására, hanem szívből, s igazán.) 
Másfelől ott van borítón, minden nőn az úttörő nyakkendő, mögöttük meg a Kreml. A kis (vigyázat, naggyon csalóka!) Szerelmesregény-felirat. Csalóka, mert mint tudjuk, ez a könyv se nem szerelmes, se nem regény. Szerelemről csak nagyon halványan van benne szó, sokkal többször jut eszembe a Muppet Show dobosa, aki örjöngve veri a dobokat: „Nő kell, nő kell!”

Másfelől nézzük csak a címet! Fél év után jöttem rá, hogy azért nem találom a könyvet a könyvtárban, mert nem tudok olvasni. A bomba és a nő szó nem a Bo Derek-féle értelemben (mondjuk szerintem neki lehett volna szélesebb a csípője; a Trónok harca filmváltozatában, no, ott jól válogatták a csípőket!) szerepel a címlapon, tehát nem bombanő, hanem külön: bomba nő. 
– Ez micsoda? – néztem bután Szerelmetesfeleségtársamra (az ő csípőjéről burkoltan már szóltam [csettintés]). 
– Mit nem értesz? 
– Mit jelent külön írva? 
– Bomba. Nő. 
– ? 
– Nő a bomba. Nem úgy nő! Növekszik! 
Tenyércsattanás a homlokon. 
Na, ilyen a könyv!

M Nagy Miklós oroszbuzi. Nem orosz buzi, és nem buzi orosz: oroszbuzi. Elfogult azzal, ami orosz, veszettül érdekli, ami orosz, megveszik azért, ami orosz. Elsősorban az irodalomért. Másodsorban a nőkért (egy bódult pillanatban még férfinőn is elmélázik; no és erre mondták sokan, hogy nem elég őszinte a könyv, vaze!), de itt van ném mentsége, mert a fő nő, akiért oda és vissza, úgy fest, nem orosz. Harmadsorban az oroszbuziásga a zene fele is evidencia: imádja az orosz rockot. (Mondjuk itt van egy olyan kis tényleg rosszindulatú és talajtalan mondat a könyvben, hogy elment tőle a kedvem. és csúsztak lefelé a csillagok is: valami közösségben orosz rock-ot hallgattatott, és egy idő után valaki beszólt, hogy „Na, elég ebből a szarból!”; ő csak a könyvben fűzte hozzá, hogy bunkók vagyunk mi magyarok, de tehetjük, mert nálunk van a világ szívcsakrája. Csizma az asztalon, állítás igaz, összefüggés nincs, cseszd meg Miklós, s ha már ilyen sommásan, akkor ítéljük meg az oroszokat a háború végi zabrálásokból! Mármint csak és kizárólag? Lecsúsztál arról, hogy kedvencem legyen a könyved.

Mert egyébként valami csodás a könyv. Szóval nem regény, nem szerelmes, semmi se nem, nem irodalomtörténet, na! De van benne minden. Nekem az orosz irodalom csepegtetése tetszett a legjobban: velős, ütős, kellemesen, de elfogadhatón elfogult. S ezzel csak a baj, hogy a könyvtár-listám ismét hosszabbodott, pedig már nem kellene!

Miklóssal nagyjából egyidősek vagyunk, bár én vagyok az öcsi, de nem sokkal. Éppen ezért mindaz, amiről ír, nekem is mindennapi való volt. Minden bizonnyal ez is benne van abban, hogy roppantul értékeltem, amit olvastam. Tiszta retró, ha nem is vagyok ezirányúan nosztalgiázós. De ebben a retróban voltam én is mindig szerelmes, megvolt a magam Kingája, a magam atomrobbanása (én cunaminak neveztem máshol), és a magam önértékzavara (vagy az van is?).

S ez ügyben is cáfolom, aki az őszinteség hiányát emlegeti. Aki manapság memoárt ír, az tuti hős ellenzéki volt, akkor is, ha előtte partizánt játszott. M. Nagy Miklós nem. S miközben elfogadható elfogultsággal az orosz irodalomban él ezerrel, mer olyan elképesztően naiv, tétova lenni, aminek a nyilvános vállalásával a legtöbben még távoli ismerős köszönő viszonyában sem lennénk. Soha nem az jön le a találkozásaiból, hogy a Nagy Szerkesztő felemelkedik az írókhoz, hanem csak elmeséli, hogy sétált, beszélgetett, miegyebelt ezzel-azzal. S valljuk be, nem semmi nevekkel. A krémmel. Hm.

Szóval jó ez a könyv, mosolyogtatós, elgondolkodtatós, információs és főleg olvasandós.

3,5/5

(2015)

Arról vagyok hírhedt, hogy nem kedvelem igazán Stephen King regényeit. Csak tisztelem őt. Főleg, mert bármilyen vacak, mindennapi, blődli ötletből képes történetet faragni. Erre tipikus példa ez a könyve is. Mert a sztori voltaképpen mindenestül ott van a fülszövegben. Mindenestül, mert annyira azért King sem elvetemült, hogy a történet végén egy kilenc éves kislányt meggyilkoljon/tasson.

Namost: a vicc az, hogy tényleg ennyi a sztori. Trisha eltéved, megy, megy, fél, majd végkifejlet. És ez színezve, cizellálva.

Szerintem a Robinson általánosan ismert, csonka változatát olvasva, még kamaszkoromban alakult ki bennem a valaki, valahol, nagyon egyedül küzd az életéért alapséma iránti majd' totális közöny. Valószínűleg, mert a kaptafa nagyon nem változtatható: jó volt neki, rossz lett, küzd a tények ellen, küzd az elemekkel, küzd a betegségekkel, küzd a félelmekkel, találékony lesz a túlélésért, néha jobb, néha (sűrűbben és egyre inkább) rosszabb, majd deus ex machina, fellélegezhetünk (vagy nem), neki újra jó (vagy nem). 

Valószínűleg ezért hagyott teljesen hidegen a mostanság imádott A marsi is. 
Meglepő fordulat: Tirsha története nem hagyott hidegen. A fene se érti. Pedig, ugye, nem vagyok kibékülve Kinggel, mint tudjuk. De megint azt kell mondanom, Stephen odaszögezett a történetéhez (bármennyire is nem szeretem az alapsémát), és pillanatokon belül megkedveltette a főhősét. Valószínűleg Tirsha humora nyert meg magának: fergeteges az öniróniája például, amikor hasmenése van; nagyon jót röhögtem, amikor az autóroncsra csapva, fennhangon kiűzi a mókusokat. S úgy általában is nagyon tetszettek az önmagával folytatott beszélgetései.

Meglepően finoman elkapta King a valami kapaszkodás, a hit momentumát is. Vajon mi adhat erőt egy erdőben tántorgó, kilencéves gyereknek, ha Isten már nem? S ha van pozitív pólus, akkor természetesen kell lennie negatívnak is, hiszen minimum Zarathusztra óta tudjuk, hogy a világ transzcendensen is kétpólusú, keresztényben meg ugye, Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem. Egy erdőben pedig még egy egészséges felnőtt, ámde városi ember is képes magát kényelmetlenül és kiszolgáltatottnak érezni (ugye, Zsákom?). Nappal is. Az éjszakáról meg ne is beszéljünk, ugyebár. 

S ez a terület már otthonos Kingnek, lássuk be! 

Ami a döbbenet: nem él vissza vele. Bölcsen teszi. Bőven hagy teret az olvasói döntésnek, olvassunk, lássunk oda, amit akarunk, amit kényünk, kedvünk, világszemléletünk és ízlésünk megenged.

Tirsha küzd, mi meg megyünk vele ebben a pont kellő hosszúságú regényben (ahogy valaki itt az értékelésében megfogalmazta), aggódunk érte, szurkolunk neki, és Kingnek, hogy legyen már benne annyi emberség, meg amerikanizmus, hogy életben hagyja a regény végére a kislányt!

Szóval csak kiolvastam ezt az egyedül-küzdök-az-életért könyvet. Ezért önmagában elismerés Kingnek. Még tetszett is. Viszont van bennem hiányérzet is, mert voltaképpen egy vacak, mindennapi, blődli ötletből képes volt történetet faragni, egy kislány lelép az ösvényről és marhára eltéved az ősrengetegben, de voltaképpen többet nem is mondott. Akkor sem, ha ezt a fentieknek megfelelően harmonikusan és izgalmasan tette.

3/5

(2016)

Egy figyelemre méltó könyv, arról, hogy a legismertebb sci-fi filmek/regények technikai motívumaiból mi tartozik a valóságban is megvalósítható, a majd egyszer, valamikor megvalósítható, és a felejtsdelezlehetetlenmindenkor megvalósíthatósági kategóriába.

Eltekintve attól, hogy vajon a XIX. században, vagy a kvantumfizika térnyerése előtt vajon mennyi esélyt saccoltak volna a láthatatlanná tevő köpenynek, az időutazásnak vagy energiapajzsnak, a könyv szórakoztató, elgondolkodtató, érthető és szemléletes. Ezen felül, olyan, mint a Rukkola oké-kategóriája: semmi szédítő magasság, semmi rémítő mélység.

3,5/5

(2015)

Nem tudok nem szőrösszívű lenni. Ennek a könyvnek az a hibája, ami a legnagyobb erénye: Loe írta. Minden ízében, porcikájában Loe. A hozzáállás, az alaphelyzet képtelensége, a poénok, és nos, igen, a főszereplő karaktere is tipikusan Loe. Mondhatni: összetéveszthetetlenül. Vagy éppen összetéveszthetően. Fvonk ugyanis lehetne akárki és bárki a Loe univerzumban. Nem vagyok túlművelt Loe-ból, de a dézsávű Dopplerrel meg a többiekkel teljesen egyértelmű volt: végy egy naiv(super) alakot, dopplerődjön oppardon, rekedjen kívül az életen, lásson úgy, mint egy gyerek, cseteljen-botoljon, csudálkozzon rá a helyzetekre, és vegye őket mégis magától értetődőnek, készen is van az a komkikus helyzet, amit az ember úgyis végigröhög.

Ez nem lenne baj, de mégis baj volt/lett. Mert ha csak a Fvonk-ot olvasom, akkor nincsen baj. De nem csak azt olvastam, így meg már egy kicsit unalmas, egysíkú a figura, sőt, a vele történtek is.

Hozzá költözik a miniszterelnök… Hm. A csuda tudja. Persze erőltetett, ráadásul, ahogy kiderül, a minta, mármint az elnöké, egy létező norvég főmufti volt. Szerencsére nem tudjuk, mennyire volt minta. Azonban, ha az alaszitut átültetem magyarra, és az elnök mondjuk dakota közmondásokkal traktál, vagy magyartalan mondatok tömkelegével Kárpátok Cicerójáskodik, vagy pszichikai-ápolt mozdulatokkal fogad magához menekültek, azon nyomban becsukom a könyvet. Így szerencsére semmi nem köszönt vissza.

De az elnök figurája mégis súlytalan. Megtudunk róla egy csomó mindent. Fárasztó a politika, végre egy érdekmentes kapcsolat, végre nyugodtan megihat egy pohár bort, ő is szart szarik 

és megtudjuk, legfőbb konklúziókénti meglepetésül, hogy a miniszterelnök is ember! Wow! Mondjuk ezt nem gondoltam volna… :-P

A végét meg végképpen nem tudom hová tenni. 

Ha nem Loe írja a könyvet, akkor azt mondom, ettől a szerzőtől akarok még olvasni. De mert Loe írta, azt mondom, ettől a szerzőtől akarok még olvasni, de ilyet többet nem.

2,5/5

(2016)

Bán Béla, az idősebb Béla bácsi fia, a Fő téri kiskocsma (gyertek bátran) volt tulaja költözött. Kézen-közön terjedt az infó, mifenét kezdjen a számára feleslegessé vált könyvvel. Felhívott. 
– Kb. két köbméter, Mohám. Vagy egyben, vagy sehogy, válogatás nincsen, de ha kell, ingyen van, csak a hét végéig vidd el! 
Családi kalákában, naná, eljöttek a könyvek. Bakker, Béla, milyen piszok magasan laktál a régi lakásban, lift nélkül, egyem a zúzádat! Palikának (értsd: a kocsma mostani tulaja) az infó átadásért a tizedet sci-fikben törlesztettem.

Ez a kötet az első volt, amit megláttam a kupacban. Némi szívközépre-szorítás (Dick, Bradbury, Vonnegut, C. Clarke, Stephen King, Sheckley, LeGuin… maraggyá' má', kinek nem izzott volna fel a lelke?) után tudtam csak tovább pakolni a többit. De ez külön jött velem, s még aznap este a polcon volt.

Ehhez képest elég sokára vettem le onnan. 

A meglepetésem a Playboy volt. A magyar megjelenéséig (értsd: rendszerváltás) kiafrancot érdekelt, hogy cikkek is vannak benne, amíg meztelen nőket nézhetek? A fotók, naná, azok voltak az érdekesek! De még mennyire! Amikor a magyar kiadás megjelent, akkor döbbentem meg, milyen tartalmas az újság. A didiken, a puncikon túl is. Viszont azt nem tudtam, hogy ilyen szerzők publikáltak benne, és sci-fi novellákat. Állam az asztalon, újszülöttnek minden új.

S most bajban vagyok.Mert egységként nem tudom kezelni a novellákat, antológiáról lévén szó. Túl sommásan meg nem akarom elintézni. De mégis úgy fogom.

A szerzők ma már jobbára nagy nevek. Jobbára klasszikusok. A sci-fiben is, meg némelyik úgy általában az irodalomban is. Ezért a színvonal voltaképpen teljesen egységes és nívós. Ez persze minden bizonnyal a szerkesztőt is dicséri.

Aztán az egészet elolvasva mégis volt bennem valami hiányérzet. Meg nem mondom, miért. Nem titok, csak fogalmam nincsen. Minden bizonnyal benne volt az is, hogy ez-az innen-onnan ismerős volt (ezt a Badbury-t például nemrégen olvastam, és valahogy akkor sem voltam oda tőle).

A legnagyobbat számomra a félig kakukktojás Stephen King (ő, mint sci-fi író?) ütötte (pedig messze nem a kedvenc szerzőm) és szorosan mellé lépett a számomra eddig ismeretlen Larry Niven. A Vonnegut mellett általam leginkább kedvelt PKD valahogy nagyon nem állt biztosan a mezőnyben.

Egyszóval korrekt ez az összeállítás, de a magam részéről maradok a szerzők önálló köteteinél. Valamiképpen, ahogy a zenében sem szeretem sem a best of-albumokat, s még kevésbé a több előadós válogatásokat, általában komplett lemezeket hallgatok, úgy fest, az irodalomban sem gyere be a hasonló megoldás számomra. 
Ami persze fikarcnyit nem von le a novellák erejéből, és csöppnyit sem birizgálja a szerzők nimbuszát.

3,5/5

(2015)

Winnetou és Zorád Ernő, mi kell több? 

A képregény életre keltette az első alkalmat, amikor tizenkevés évesen Abádszalókon, dédszülőknél nyaralva a tisztaszobában délig olvastam Old Shatterhand vadnyugativá válásának történetét. Az a medvés jelenet, azt a kutyafáját! Dédi meg már dühös volt, hogy ott az asztalon a jó kis húsleves, jöjjek már végre! 

Zorád pompásan hozza a történet hangulatát, a cselekményt, mindent. Mondjuk alaposan zanzásítja a történetet, hiszen az eredeti regényben a negyedik kötetben hal meg Winnetou, de hát ez képregény, bocsássunk meg neki.

Nagyon tetszett! De elfogult vagyok. Winnetou-val és Zoráddal is.

5/5

(2015)

No, akkor most tegyem valahová a rációt, a logikát és a szabad akarat kérdését!

A tudattalan kérdésről nem régiben olvastam egy másik könyvet: Rejtett énünk. 
Már annak értékelésénél felvetődött bennem ennek az értékelésnek az első mondata.

Mlodinow csak elmélyítette a kérdéseket, de nem válaszolta meg őket. Igaz,a könyv nem is erről szólt, hanem arról, hogy mennyi, de mennyi esetben nem az első mondatom, hanem tudattalan, a tudat alatti instrukcióknak engedelmeskedve.

Mlodinow színesen, példákkal, kísérlet leírásokkal alátámasztva ecsetelgeti fejezetről fejezetre, hogy mikor nem tudatos a döntésünk, hogy mennyi tudattalan késztetés, indíttatás, prekoncepció zavarja meg a tudatos döntéseinket, s hogy mennyire nem vagyunk hajlandók el- és felismerni, hogy racionális, logikus döntéseink mennyire nem a ráción és a logikán alapulnak, hogy még az emlékeinkben sem lehetünk biztosak (!), hogy a hiszem, ha látom, mennyire nem igaz, hogy mennyire befolyásol a nem is tudatosított testbeszéd, hogy a kikerülhetetlen és szükségszerű, életünket megkönnyítő kategorizálás miként vezet gyors, de sokszor téves döntésekhez, hogy kikerülhetetlen a mikro- és makro-csoportban gondolkodás (nesze neked multikulti!), arról, hogyan vezetnek félre az érzelmeink, és így tovább, és így tovább.

Másokról nem is beszélve (náluk úgy is tettenérhetőbb, észrevehetőbb, csak nehezen kezelhető), most figyelhetem önmagam árgus szemekkel, mikor nem az eszem, a logika és a szabad akaratom dönt. 

Még szerencse, hogy nem vagyok egyedül. 

Csak én már tudom, hogy nem ezek döntenek…

4/5

(2015)

Velem van a baj, biztos, mert olyan sokszor ízlésszéllel szembe…

Nothomb nagggyon jó író. Mondom nagy mellénnyel, két könyve elolvasása után. (A másik a Hódolattal esengve volt.) Olvastatja magát, nem bőbeszédű, nem magyaráz túl, és amit ír, az ott van. Stabilan ott.

Amit ebben a könyvben művel az zseniális. Pörög a párbeszéd, pozitív főhősünk egyre inkább bevonódik, a kívülállóból belülálló lesz, a passzívból aktív, majd döbbenetes probléma-megoldó. S még ez is kérdéses. A sztori szösszenet, minden bizonnyal egy reptéren született, ahol összekapcsolt a helyszínnel egy másik ötletet, a technikai megoldás hibátlan, szóval minden egyben van.

Csak az a bajom, hogy voltaképpen nem tudom mit olvastam, és miért kellett elolvasnom. Stílusgyakorlat? Vagy mondani is akart vele valamit? Vagy…? S igazság szerint ez a végső bizonytalanságom kicsit agyonvágta az utolsó oldalakig tartó lelkesedést.

S amit végképp nem értek: ((SPOILER: ha a főhős szétverte rossz énje fejét a reptér falán, vagyis látványos és véres öngyilkosságot követett el, mifenét értsek azalatt, hogy „Mikor Texel agya szétrobbant, Jerôme mélységes megkönnyebbülést érzett. Elengedte a testet és elment.”?)) Ezzel a mondattal jött a mindent elrontó mivan???-érzés.

Szóval Nothomb jó író. Nem várok én didaktikusságot, persze, hogy nem. Csak valahogy, nem is tudom, az írásainak a miértje eddig mindkét alkalommal kicsúszott a kezemből. Miközben tudom, hogy ez a könyv is bennem marad valahogy. Mert az ötlet és a kivitel zseniális, csak a végső kicsengés gyenge.

3/5

(2015)

Csak az esetleges flreértés végett, tisztázásul: Marcus Meadow = Réti László.

A fiamnak hoztam ki a könyvtárból. Nála maradt A hasonmás a kedvenc. Úgy adta vissza, hogy ez arabos dolog őt nem foglalkoztatja, köszi.

Annyira engem sem, a személyes érdeklődésem piaca telítődött mostanság az arab-kérdéssel, ráadásul soha nem is foglalkoztatott nagyon mélyen: izzadt, meleg, büdös, hangos, erőszakos és a többi előítéletes, minden polkorrektséget mellőző ocsmányság.

Hadd tegyem hozzá: amit a könyv nem is nagyon oszlatott el.Csak árnyalt. Miközben a mondanivalója voltaképpen nem is ez volt. Mer' a mondanivalója valahol ott kulminálódott, amiről a Magas szőke férfi felemás cipőben (vagy a …visszatérben?) végső kommentárja szól: ocsmány dolog, ha a ilyen-olyan titkosszolgálatok beleavatkoznak az ember életébe. Még ha rosszkor van rossz helyen, akkor is csúnya.

Ott hagytam el, hogy a fiam visszaadta a könyvet. Mivel a téma tőlem is távol áll, feltettem a polcra a visszavivendők közé. Aztán, kb. három napja levettem, belelapoztam, és úgy maradtam. (Egy ideje figyelem: annak legbiztosabb jele, hogy egy könyv nagyon tetszett, az, ha nincs kedvem utána egyből másikba kezdeni, vagy sokáig válogatok. Most így történt.)

Meadow-Réti könyve akció-politikai-krimi. Nem lehet rajta rötyögni. Talán egy beszólás van benne. De ami a furcsa, ez nem okoz hiányérzetet. Nem, mert a történet felépített, a jellemek embereket mutatnak, a cselekmény folyamatos, de nem videoklipp jellegű. És minden, ami jó. Komolyan.

Nem tudom, jól gondolom-e, de Réti ismeri azt a világot, amelyikről ír. Ha nem, kiválóan leplezi, és pompás érzékkel rakja össze a morzsákat egy szelet kenyérré. Kaláccsá. Az ismert világ alatt itt Afganisztánt értem.

Van jellemfejlődés is. A főszereplő, Carmine (a neve nagyon nem jött be, folyamatosan fordítani kellett magamban, hogy nem nőről van szó, hanem a főpasi a könyvben. Az agyam annyira ignorálta a nevet, hogy most is meg kellett néznem) a kényelemben élő olasz európaiból férfivá érik, ha nem is önszántából, hanem muszáj-Herkules módon is. A fejlődése nem erőltetett és nem didaktikus, hihető, folyamatosan növekvő szinuszgörbével.

Egy dolog hihetősége gondolkodtatott el: Carmine élete megrontójának az indítéka. Hogy elég-e ahhoz, amit tett. Illetve a megrontó, hm, kije is, választottjának indítéka, hogy belement egy ilyen akcióba, hogy felvállalta a gyilkosságot, no, az hihető-e? De rövid tűnődés után rá kellett bólintanom. A választott célok ellenfénye néha annyira árnyékban tartja a hozzájuk vezető út erkölcsi vetületeit, hogy akár, és miért is ne…

S még valami: immár kikerülhetetlen, hogy utánanézzek Réti könyveinek kronologikus szempontból. Mert ebben a Kandahári egyetlen helyen volt csak megbiccenő megfogalmazás (azért sem árulom el, hol), egyébként sehol.

Feladom. Réti bevonult a bármikor olvasható szerzőim szűk körébe. 
[Köszönő meghajlás]

5/5

(2015)

Négyes, négyes, de csillagos négyes ám!

Mert pazar, mert szétröhögtem a fejemet, mert a szereplők valami elementrisan eltaláltak, mert kicsinyesek, mert hazudnak, mert elhallgatnak, mert és mert…

Rövid párbeszédek, de milyen rövidek és milyen párbeszédek! Elfojtások, vágyak, elszürkülés, hazugságok, kimondatlanságok, félrelépések így és úgy (mert ahogy Jézus mondta: „Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért [nem önmagában a cekcualitás, persze, hogy nem, hanem a félrekufirc], az már paráználkodott azzal az ő szívében.” [s a végeredmény, hoppá, az elektromos fogkefén landol; de milyen már, hogy emiatt újat kell venni, anyci undorodik apciétól, váze!]

Egy házasság végnapjai és továbbvergődése, feloldás, megoldás és minden nélkül, ami újjá szülhetné. 

S utánanéztem, Nigella Lawson létező személy, tényleg széles csípője és dús melle van.

Ami miatt csillagos négyes: valahogy a szétköltözés, albérletbérlés egy nyaralás alatt és anyci félrekefélése nehezen hihető, röhögtem, de kiestem a történetből.

Viszont az előzmény borzalma és az utózmány megalkuvása teljesen hihető, csak körül kell néznem az ismerősi, baráti körben.

Más volt ez a Loe, mint a Doppler, de jobban tetszett. Valahogy közvetlen rokona Bergman remekének a Jelenetek egy házasságból-nak, Albee örökérvényűjének, és Laing prof két csudájának a Tényleg szeretsz-nek és a Gubancok-nak.