Ahogy a fülszöveg mondja, az utolsó olyan epizód, amit Goscinny és Morris együtt készített. Az utóbbi időben több olyan füzet jelent meg, amihez egyiküknek sincs köze. Nem voltak rosszak, értékeltem őket. De valami hiányzott belőlük, hogy hatalmas cöcenés legyen a végeredmény. Nem tudtam igazán…

Biztosan velem van a baj: az előző kötetnél nyavalyogtam, hogy nem az eredeti szerzők, és jó-jó, de azért nem az igazi.  Erre kapok eredeti szerzőpárost, s mégis azt mondom, hogy jó-jó, de nem az igazi. Mintha azért született volna meg, mert kellett egy következő füzet. Olyan, mint a borítója,…

S most persze, feleim, várnátok a részletes értékelést. No, de mondjátok meg nekem, voltaképpen mit lehet írni egy sorozatról, amelynek minden része hozza a színvonalat mind szövegben, mind történetben, mind képekben (mert ugye: képregényről beszélünk)? Persze, nincs benne semmi meglepő, az alapséma…

Ami a maga műfajában színvonal, ami sorozatként hozza a maga megszokott színvonalát, arról kicsit unalmas értékelést írni, olvasni. Lucky Luke történetei nem hullámzanak, maximum van, amelyik jobban sziporkázik. Nos, ez a füzet azok közé tartozik. Marha jókat röhögtem, és még a véső megoldás kicsi…

Az a helyzet, hogy Luke -kal és Asterix-szel is pozitívan elfogult vagyok. Mindkettő hihetetlenül szórakoztató, rötyögtető, és még némi háttérinfókkal is szolgálnak. De valahogy ez a történet, azzal együtt, hogy együltőhelyes olvasás volt, és morogtam, mint a kutya, ha hozzám szóltak, „Mindjárt…

Szóval volt csavar ebben a füzetben! Elsősörban az, hogy bár minden olyan, mintha, de közben nem is, és de mégis! A legnagyobb meglepetés, hogy nem a megszokott, megszeretett szerzőpáros, René Goscinny – Morris követte el ezt a Lucky Luke-ot, hanem egészen mások. A másik meglepetés, hogy ez semmit…