Összeomlott a rendszerem! Az agyamban. Neurológiai kékhalál.

Eddig azt olvastam mindenhol, hogy a tudatosság, a logika, az ésszel felfogott dolgok megélése önérdek, a személyiség alapvető eleme. Még Pál apostol is azt írja, hogy „változzatok el a ti elmétek megújulása által”. 
És persze, hogy naná, de itt meg egészen mást olvasok.

Amit olvasok, nem mond ellene teljesen a fentieknek, de jelentősen árnyalja, kiegészíti és részben át is írja azt.

Tudniillik azt olvasom rendre, fejezetről fejezetre, hogy a tudatalatti döntések, a lélekmélyi vonzódások, befolyások, döntések jóformán jelentősebbek, erősebbek, mint amit tudatos szinten megélünk. A fülszöveg címe elég vaskos betekintést nyújtanak a témakörökbe, hol, miben, hogyan döntünk másképpen, mint ahogyan a valóságban gondoljuk.

S azt is olvasom, hogy a legtöbb ember meg van arról győződve, hogy jómaga természetesen nem így, nem ennyiszer, nem ennyire van alárendelve a rejtett énjének. S naná, hogy én is így gondolom, mert nehogy már ne a cizellált kis józan eszem vezessen!

Aztán belegondolok ebbe-abba, az első házasságomba, a szimpátiáimba, egyebekbe, s rá kell jönnöm, a fene megette a tudatosságot. De azért nem adom fel!

Vagy mégis? Belekezdtem egy másik könyvbe is. A szerző egyéb dolgai miatt kerestem meg a könyvtárban. A címe: A tudattalan. Nem volt tudatos döntés…

A kérdés már csak az, ki lehet-e cselezni tudatosan a tudattalant?

4/5

(2015)

HVG Könyvek, Budapest, 2013, ISBN: 9789633041161 · Fordította: Bányász Réka

Ez egy rövid értékelés lesz.

A könyv jó ha nem Asimov írásaként olvasom, hanem Burroughs vagy sci-fi Nick Carter-ként. Izgalmas, fordulatos, meglepő, ötletes. Könyvjelző nagysága folytán jóformán wc-s, együltő-helyes olvasmány.

A könyv rossz mert felületes, a jellemek fekete-fehérek, egysíkúak, kiszámíthatók, ahogyan maga a történet is. Valahogy Pirx kalandjai jutottak eszembe róla, de nem a Lem-regény (mert az csillagos ötös), hanem a magyar filmes megvalósítás: az ember élvezi, de közben röhög is nagyokat, meg elképed a silány a technikai megvalósításon.

Na most: itt a sorozat többi tagjai is. Elolvasom őket is.

3/5

(2015)

Teljesen szűz voltam Loe-ból. Szerelmetesfeleségtársam névnapja végett szédültem be az óbudai Libri légkondis boltjába, ott láttam meg leértékelve, egyszerűen megtetszett a borítója. De óvatos duhaj vagyok, nem gyúrtam rá azonnal, megtartottam a birtokba vételt, mégha ideiglenes is a birtoklás a másnapi könyvtárlátogatásra.

Loe egy mai, norvég író, aki egy rövid guglizásból leszűrve, nagyon szeret félmosolyogni. 

S az van, hogy gáz van, mert amikor olvasni kezdtem, és nem tudtam letenni, és nem tudtam miért is olvasom, amikor voltaképpen semmi különös, csak röhögök nagyokat, sűrűn, nos akkor bevillant, hogy kicsit olyan ez a szimpátiám, mint Szerelmetesfeleségtársammal, akivel stimmolunk 90-95%-ban, s olyan is, mintha a saját kiskamasz naplómat olvasgattam volna. Csak azon nem röhögök ekkorákat.

Aztán meg elborzadtam, mert a pasi, a főhős nem kiskamasz, hanem vastagon felnőtt, bár a mai elcsúszott világban már csak fiatal felnőttnek hívják. De az a szitu, hogy (fiatal) felnőttnek meg idióta a lelkem. Nem csupán naiv. Mintha Forrest Gump vagy az Algernonos Charlie dolgait olvasgatnám, biza'!

Aztán néha kikacsint valami a szövegből, s az ember elgondolkodik. Például azon hogy melyik a hülyébb dolog: a kalapácsos gyerekjátékot verni, ha szétba…ltázz az ideg, vagy elküldeni mindenkit a qurva anyjába, tekintet nélkül a fennálló (vagy éppen ezáltal megszűnő) kapcsolatokra? Melyik idiótább: csopperrel döngetni a városban hajnali egykor, százharminccal az Árpád-hídról státuszszimbólikusan lefelé, döngessem meg az anyját, akit zavar, vagy pöttyös labdával a falra passzolgatni? 
Az ördög tudja! Vagy inkább az Isten.

De főhősünk bármennyire infantilis a korához képest, s nem egyszer, nem kétszer koppan a fejünk az asztalon miatta, szimpatikus csákó.

Csak a könyv befejezetlen. Csupán abba van hagyva. 
Ahogy most ez az értékelés, a következő mondatrész után: hol a következő Loe-kötet, ha az is ilyen jó?

4/5

(2015)

A hasonmás olvasása után „természetessé” vált, hogy egy-egy könyvtárlátogatás után jön velem egy-egy Réti-kötet is. Ez volt az első „természetes”. A hasonmás az olvasni nem annyira szerető fiamat két vállra fektette, olvasni akart még Rétit. Amikor ezt a kezébe adtam, örömködött. Aztán lelohadt, majd a felénél visszaadta. Pedig A hasonmás-t közben már be is szerezte magának.:-)

Én meg csak azért is elolvastam A parfümör-t. 
A közepéig nem voltam lelkes. Hiányzott belőle az az elementáris humor, ami A hasonmás--ban zsigerileg ott volt. Ez egy krimi. Pont. Vagy mégsem…?

A negyedéig tart a bevezetés. Kicsit hosszú, de belátom, elfogadom, nélkülözhetetlen, nem felesleges, mert nem lenne nélküle kerek a történet.

Aztán beindul és meg sem áll a végéig. Hullanak a szereplők, mint Trónok harcában, de Réti nem kegyetlen, a jók megmaradnak. A szereplők döntő többsége nem klisés, élő alak, az egymásba gabalyodó két főszereplőt meg is kedveljük, és ha már őket igen, akkor a pocakos rendőrnénit is. A többiért nem kár.

Pörög a cselekmény, izgulunk is, nagy csavarok nincsenek, de kicsik vannak, emiatt hiányérzet sincsen. Nem lehet letenni (bár a fiam letette; botorság volt).

Kezdetben féltem, hogy valamiféle remake-je lesz Süskind regényének, a címében is linearitást mutató Parfüm-mel, de szerencsére csak a főalakok fő képessége, a hihetetlenül kifinomult szaglás a közös a két regény között. 
Mondjuk kérdésként végig ott volt bennem, hogy menyire valóságalapú Kardos Gitta kutyákat megszégyenítő szaglása, az illatokkal való befolyásolás lehetősége, az érzések manipulálása (mármint szintén az illatokkal), de elhittem Rétinek, hogy lehetséges, s hátha a szakmája tapasztalata adta az ötletet.

Voltaképpen, krimi ide, amoda, s egyértelműen, felvállaltan szórakoztató irodalom, az az erkölcsi dilemma, amit Gitta átél (az illatokkal titokban történő befolyásolás lehetősége) mennyire etikus, sőt, adott esetben mennyire bűn, azért ad egy kis csettintős pluszt a könyvnek. S jó, hogy Réti nem rágja a szánkba a választ, s inkább nyitva hagyja a kérdést. 

S ha már erkölcsi dilemma: Gitta végső megoldásának erkölcsi mérlegelése külön kérdés: volt-e joga, alapja megtenni, amit megtett, súlyozható-e a bosszú keménysége, erkölcsös-e egyáltalán a bosszú, ha a maga tettei, döntései sem voltak hófehérek, s a tettének a fölényesen túlsúlyos gonoszsága felmenti, indokolhatja-e az általa kiötlött ötletes, de irreverzibilis ellenhatást?

Szóval, ha akarom (akarom!) picit több is ez, mint szimpla, pörgős, jó kis krimi!

Tegnap bent volt a könyvtárban a „Kaméleon”! :-)

3,5/5

(2015)

Kezdjük az alapoknál: valami fenntartás van bennem King iránt. Nem tudom, miért? Pedig olvastam nagyon jót is tőle. Meg rosszat is. Az Állattemető például nekem az volt. 
De tény, ami tény: a könyveit, ezt sem, nem lehet letenni, veszettül olvastatják magukat.

Carrie beteg. Beteggé tette a szocializációja, és az eklézsiogén neurózisban szenvedő anyja. Carrie különös fajta: tárgyakat mozgat érintés nélkül. 
Carriet szeretjük, amíg lehet. Aztán nem nagyon lehet. Carrievel empatikusak vagyunk. Amíg lehet, mert aztán nem lehetünk azok.

A könyv szerkezetét is szeretjük: az újságcikkel, visszaemlékezésekkel, interjúkkal az idővel játszó cselekménybonyolítás nagyon frappáns, előre vetítenek ezt-azt, és lebilincselnek. Pazar, na!

Aztán meg nem az. A Hamupipőke-ébredésnél (jó-jó, feldob egy ruhat egy nőt, nem vitatom, de ennyire? Vitatom!), ahogy a rút kiskacsából hattyú lészen, nos az nem volt hiteles. Itt nekem nagyot csúszott a sztori, és csak a lendület, meg a felkeltett kíváncsiság vitte tovább, micsuda is történt részleteiben végül?

S jöve a Carrie-horror, ahogy rendet vág az egész kisvárosban. Lenyűgöző számú halottal. Mer', jogosan, elborul az agya egy újabb vaskos megaláztatásra. Érthető. Az nem, hogy ennyire. B vagy inkább C-kategóriás megoldás. Pazar kivitelezéssel, és sokat sejtető befejezéssel.

Egy érdekes vetülete volt a könyvnek. Egyszer egy barátommal arról beszélgettünk, hogy amikor Isten megteremtette az embert, odavágta hozzá Mezopotámiát. „Műveld!” – utasítással. Na most: ha nekem rendet kell tennem, ültetés, gyomlálás, kötözés, locsolás az erkélyvirágok között (magam vállaltam magamnak, hogy garantálom a szépségüket), el tudok fáradni. Ha a dolgozdában nagyon ritkán megnyerem a fűnyírás örömét, pláne. Itt-ott ástam már: halál. Vagyis evidens, hogy az első emberpár nem olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, vagy nem olyan paranormális képességekkel, mint én. De valamiért ezek a képességek aztán eltűntek. Arra jutottunk, azt valószínűsítettük, azért, mert az ember a bűneset után már képtelen lett volna eredeti rendeltetésük szerint élni velük. De lehetnek esetek, amikor ezekből felsejlik ez-az, de nem véletlenül kattintotta le Isten ezekről az embert. Mert Carrie-vé válhat, ha leereszkedik a vörös köd. Mert elveszett az erkölcsi erő, és pillanatnyi érdek, érzelmek, düh, harag, bosszú érdekében kerülnek bevetésre a képességek.

De nem tartom meg a könyvet, feltettem prerukkra a Rukkolára.

2,5/5

(2015)

A kvantumfizika tudományát, amiről a könyv szól, az alábbi idézet nagyon alaposan bemutatja.

Ilyen értelemben semmi sem változott az elmúlt 80 évben. Továbbra sem tudjuk, mik az elektronok (vagy a kvantumfizika más objektumai), sem azt, hogyan csinálják azt, amit tesznek. Valójában, ha ki tudunk szakadni az olyan gondolati béklyókból, mint a hullám és a részecske fogalma, akkor sokkal hasznosabbnak bizonyulhat, ha az egész kvatumfizikaát átírjuk a »Szajkóhukky/Gruffacsór« nyelvezetére; természetesen akkor is ugyanannyi értelme lenne, mint a jelenlegi szóhasználat mellett. Ezt az egészet az teszi még figyelemre méltóbbá, hogy a fizikusok annak ellenére képesek használni ezeket a kvantumfizikai objektumokat, hogy nem tudják, mik ezek az objektumok és miként teszik azt, amit tesznek, csak azt tudják, hogy nmegtesznek bizonyos dolgokat, ha megfelelő módon megpiszkálják őket.”

Tegnap este voltunk egy eléggé cizellált agyú informatikus barátunknál, ő az alábbi példával szemléltette, hol tart szerinte a tudomány ezen a téren. 
– Ha egy hangyacsapat, itt a konyhában átfúrná az asztalt, és lyukon lelátna a járólapokra, rengeteg adat birtokában lenne. Tisztában lehetnének az asztallap vastagságával, anyagával, rétegeivel, látnák a padlólapot, a karton Parádi vizet alatta, a járólapokat alatta, mellette. De mit tudnának a lakás egészéről, a házról a kerületről, a városról, az országról, a világról? Na, valahol itt tart a tudomány – magyarázta. 

Gribbin nagyon izgalmas könyvet írt. Mintha valami frenetikus kis ötletgyűjteményt olvasnék sci-fi könyvek megírásához. Nem véletlen, hogy ol. Philip K. Dicket is foglalkoztatta a kvantumfizika, a valóság értelmezése, a párhuzamos világok lehetségessége, az idő mibenléte, képlékenységese, a húrrendszer, stb. Olyan dolgokról olvastam, amiknek a valóságosságáról, lehetségességéről messze nem voltam meggyőződve.

S Gribbin felveti annak lehetőségét is, hogy a kvantumfizika ismeretében a tudományos világ, és eredményeinek elemzői számára, döbbenet, nem kizárt, sőt, valószínűsíthető, hogy az általunk ismert világ és törvényszerűségei (már ami megismerhető jelenleg belőle), nem zárják ki, sőt, inkább feltételezik a véletlenek kizárását és a háttérben egy gondolkodó, rendszerező intelligencia létét.

Már csak az hiányzik, s ez persze messze nem Gribbin hibája, hogy meg is értsek mindent, amit ír. De ez ügyben csak ott tartok, hogy a csuszbugó Gimbelt és távlengibe. :-)

* Weöres Sándor fordítása. Eddington itt Lewiss Carroll Szajkóhukky (Tótfalusi István fordításábaan Gruffacsór) (Jabberwocky) című nonszensz verséből idéz.

4/5

(2015)

Kamaszkorom derekán Merle az egyik kedvenc íróm volt. A Malevil-t felfaltam, a Mesterségem a halál lenyűgözött, megdöbbentett és tanított, a Védett férfiak szórakoztatott, megnevettetett és elgondolkodtatott, az Állati elmék elborzasztott és tűnődésre késztetett. A Két nap az élettetszett, de nem hatott különösebben mélyen. A Francia história és folytatásai teljesen hidegen hagytak. Bár botorság, amikor megjelent a Majomábécé, az is. 

Nem tudom pontosan, miért támadt most bennem érdeklődés iránta, az sem, hogyan jutott eszembe, hogy létezik ez a könyv? Rukkola, hopp, meg is van. Most, Balatonszéplakon nyaralva neki is veselkedtem. S ahogy haladtam vele, egyre inkább veselkedés lett belőle. Nem mondom, hogy hidegen hagyott, hogy sehol sem érintett meg, de nem akartam folyton-folyt olvasni. Holott most lenne is rá időm. 

A történet pofonegyszerű: tudósunk magához vesz egy csimpánzkölyköt, jóformán embörgyörökként neveli fel, kutatgatva közben, hol van a határ ember-állat között, meddig emberesíthető egy állat. Ennek fő eszköze, hogy megtanítja, természetesen adott fogalmi és absztrahációs keretek között Chloét, a csimpánzgyereket jelelni. 

A könyv kétharmada egyfajta kis, színes híradás Chloé neveléséről. Kis történetek, semmi összekötő elem nélkül. Illetve Chloé az összekötő elem, ő a laza epizódok kapcsa. Ez még nem lenne baj, bár Merle-től egy kicsit kevés. S mert valószínűleg ezt ő is érezte, vagy kifogyott a kis színes ötletekből, úgy a kétszázhetvenedik oldal oldal környéké jön egy kis krimis cselekmény. Ami hamarosan, és meglehetősen laposan le is zárul, megnyugvással heppienddel. 

Aztán még valami kellene. Lesz is: az etimológus főhős rádöbben, hogy Chloé bármennyire kommunikatív, valójában mégis csak egy vadállat, ami, aki adott esetben életveszélyes is lehet. De mert ki mer szembeszállni fontos kérdésekben a feleségével, akit szeret, pipogyáskodik egy sort, érzelmi zsarolás végett sarokba szorulva, lépni nem lép. Belátom, nagy a dilemma. Merle sem tudja feloldani, ezért a könyv végére odailleszt egy nagyon jól megírt, de hiteltelen izgalmas, tragikus befejezést. A hihetőbb és valószerűbb minden bizonnyal nem szólt volna ekkorát. Aztán egy emberiség-gyalázó utolsó mondattal agyon is csapja az egészet. Agyoncsapja, mert menyivel jobb egy ösztönállat, mint egy agyakevés ember: mindkettő ugyanarra hallgat végső soron, és melyik kárhoztatható érte? S mennyivel erkölcsösebb, tisztább egy fenevadat szabadon mászkáltatni, mint egy emberi agyahiányost? Mindkettő emberi döntéseken, mulasztásokon múlik. Az egyik egy etimológus tudósén, a másik az erélytelen emberi törvényekén. S mindkettő a szeretetre, a maga empátiájára hallgat. Nos, erről egy szó sincsen a könyvben. 

Emiatt a könyv voltaképpen csak szép, csicsás felfújt lufi. Mintha Merle sem tudta volna, mire is akar kilyukadni, csak volt egy jónak tűnő, de nem eléggé átgondolt témája, s ha már belekezdett, valahogy befejezte. 

Én is. Szerintem egyikünk sem elégedett, bár Merle-nek legalább bevételt jelentett, a már bejártott neve miatt. Kár, hogy a könyvekre témájára nem talált még ki valamit a fogyasztóvédelem, érvényesíthetném a szavatossági, garanciális cserejogaimat!

3/5

(2015)

Alapvetően, önmagában nem érdekelt volna a könyv. Arról nem beszélve, hogy azt már elfeledtem, milyen jó kis moly-os értékelést írt hozzá Baba082 (s most, a könyvet elolvasva még inkább értékelem, amit írt, mert nagyjából teljesen lefedi az én véleményemet). 

Akkor a könyvről. Előrebocsátom, nem leszek mosdott szájú, ahogyan a könyv sem az. (Érdekes, hogy a molyok mennyivel visszafogottabbak voltak az értékelések során a szóhasználatukban, mint a könyv, amit értékeltek. Vagyis a könyv, jobbára nem érte el a célját. :-P )

Férfi vagyok. Nembéli meghatározottságom, amióta az eszemet tudom, a szépnem felé terelte az érdeklődésemet. Mindig is szerettem a lányokat, a nőket, mindig is volt bennem mindenféle érdeklődés irányukba. Ennek szerves része volt a Tollasbál, a SZÚR Magazin lelkes lapozgatása, a megfelelő kártyanaptárok gyűjtése már közép-kamasz koromban, s ezzel párhuzamosan, csak visszafogottabban, olyan nem volt, hogy éppen ne jártam volna valakivel. Kizárólag nőneművel és emberrel. Tehát ennek megfelelően roppant módon érdekelt a nők vaginája. Ha nem is hangosan, de nagyon lelkesen, vágyakozva kiáltottam magamban: Pina!

Az érdeklődésem az évek során cseppet sem múlt. Még mindig férfi vagyok. Lám, van, ami állandó… 

Viszonyulásomat a vaginához a mindenkori barátnőim, az exem és a feleségem tudnák elmondani. (Nem fogják. :-P ) Szerintem teljesen egészséges, gyöngéd, tisztelettudó, szenvedélyes, gátlástalan, gasztronómia-teli és minden, ami kell. Úgy gondolom a viszonyulásom a saját nemi szervemhez (írnék mást, de lehet, ettől már kiakadna az erkölcsi-molyméter) is átlagos, egészséges. Soha nem volt bajom a dizánjával sem. Nem mondom, hogy nem kísértett meg hébe-hóba az irigység, mert van, amelyik erre, van, amelyik arra nagyobb, meg van, amelyik mindenféle nagyobb, de amíg ezt nem a párom teszi szóvá csak azért is elhiszem, nem kielégületlen, nincsen hiányérzete; s ha az nincs, nincsen probléma!

A baráti társaságból én vesztettem el először a szüzességemet, tizenhat éves koromban. Szép emlék az a szerelem a mai napig. 

Tisztázzunk valamit: nem exhibicionizmus miatt írtam, amit most írtam. Azt szeretném tisztázni, nem vagyok bigott, prűd és semmi hasonló. Tehát nem emiatt nem tetszik a könyv. Annak ellenére nem, hogy olyan színészek adták elő (emiatt lettem kíváncsi rá), mint Glenn Close, Goldie Hawn, Whoopi Goldberg, Susan Saradon, Jane Fonda, Brooke Shields. 

A könyv stílusáról szerintem szót ejteni sem érdemes. Nagyjából nincsen neki ilyen. Illetve csak annyi, amennyi egy általános iskolai munkafüzetnek. Mielőtt megérkezne a stílus, máris lapozhatunk a következő fejezethez. Tehát errefelé elindulni sem érdemes. 

A tartalom. Itt is van komoly baj. Mert egyfelől ha ez a munkafüzet, akkor a képzetleneket képzi. A képzetlenek két csoportba sorolhatók. A tragédiák elszenvedőivel nincsen probléma, nekik tényleg segíteni kell. A nyavalygások azonban idegesítettek.

S itt álljunk is meg azonnal! Mert akkor tisztáznunk kellene mit is olvasunk! Szépirodalmat, tényirodalmat, lelki-irodalmat vagy micsudát? Szerintem micsudát. Nem derül ki. Színházban mutatják be, tehát dráma. Nem az. Nem szépirodalom. De voltaképpen semminek sem jó. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen fejezete volt, ami tényleg nagyon jó szöveg: a puskacsővel is megerőszakolt nő fejezete.) Szóval mit is olvasunk? Egyfajta propaganda-szöveghez áll legközelebb, amit nyakon öntött a szerző valamiféle negédes lelkiséggel (mibe öltözne a vaginád; egek, ha ennek fallokrata verziója előkerülne, mekkora lenne a feminista rinya!) és közben forradalmat csinál, mert untalan ismétli: vagina, pina! Még a közönséget felállítva is skandáltatja: Pi-na! Pi-na! (Újramondom: ha ennek a férfi-verziója fordulna elő? Skandáló tömeg: Pö-csöm! Fa-szom! No?)

Szóval a tragédiák áldozatainak segítség kell. Elfogadom, persze. De manapság azon nyavalyogni egy nőnek, hogy milyen a viszonya a vaginájához, nekem valahogy beteg dolognak tűnik. S ez a jobbik eset. A rosszabbik, amit aztán a könyv tartalma is megerősít: egy kőkemény feminista szöveget olvasunk. Olyannyira feministát, hogy egészséges férfi-nő kapcsolat csak felszínen érintve fordul elő a könyvben. (Akkor sincsen akció, csupán azon lamentálnak, hogyan nedvesítsék be a helytelen nevet kapott IzéMizét, aki besértődött, nem hajlandó benedvesedni az aktusra, mert nem a rendes nevén szólították.) Bakker, belegondolok, hogy a saját farkamnak külön tudatot kölcsönözve beszélek hozzá a párommal… Nem játékból: komolyan. Ez nekem nem bizarr, hanem beteges. Hát nem tudom…

Viszont van sikerült aktus, orgazmussal, szenvedéllyel, elaléllel, aztakurvázva, csakhogy: nő a nővel. Mert ugye, egy nő igazán tudja, hogy mi kell a másik nőnek. Amit egy férfi soha nem tudhat. Gondolom. (Nekem ugyanezen érv alapján soha nem jutott eszembe, hogy férfi kezébe, egyebébe tegyem magam, hátha az ismeretei miatt jobb lesz vele, mint egy tudatlan nővel… Legyen az én bajom.) De az biztos, hogy egy csodálatos aktus részletezve is van a könyvben: két ujj ide, két ujj oda, irány a csillagok! 

No, viszont én itt már rendesen kiakadtam. Újra mondom, nem bigottságból. Elvi szinten. 
Mert a könyv üzenete innen nem a megerőszakolt, megcsonkított, de még csak nem is a valahol félresiklott pszichéjű nők gyógyítása, de nem ám! Innentől kezdve valami nagyon tömény, liberális-feminista propaganda az egész.

Mert a testünk, önmagunk elfogadása nem önmagunkról, nem a végre bármi áron elért orgazmusokról, hanem a kapcsolatokról, ebben az esetben a párkapcsolatokról szól. Vállalva a felháborodást: az evolúció által (nem hiszek benne) is támogatott, fajfentartós szexualitás emberi, vagyis kölcsönös, örömszerzős megéléséről szól. És ebben a vérliberális, mindent megértő, minden másság előtt ájultan tisztelgő világban már szinte félve teszem hozzá: a szexualitás a férfi és nő intim szerelméről kellene, hogy szóljon. (Nem leszek népszerű…) 

Hadd mondjam el: mi férfiak, legalábbis a döntő többség, imádjuk a vaginát, puncit, punát, pinát. Kinézetével, illatával, ízével, mindenével egyetemben. Jobbára nem öncélúan, nem csupán a nemi szervünk érdekében, hanem és elsősorban a „tulajdonosuk”, a NŐ miatt. Önmagában is, naná, de magasabb szinten, síkon is. Persze! Lehet kérdezni a párjainkat. (Bár nem biztos, hogy válaszolnak.) S ebből a könyvből kimaradtak a férfiak. Vannak a férfiak brutalitása, állatsága miatt sérült nők, vannak a bármi egyéb okból sérült nők, és vannak a nő-nő sikerkapcsolatok. Más nem nagyon. A könyv szerint. 

S ezért, bár mindenestül, szőröstű-bőröstül (lehet szó szerint érteni!) vagina (stb.) párti vagyok, végeredményében nem tudok hozsannázni a vagina-mozgalomnak. Már csak azért sem, mert óhatatlanul valami elborult vallási, MLM-összejövetel jut róla eszembe, ahol mindenki a maga agymosottsága szerint skandálja a maga istennek a nevét. Azt mondják, egy szenvedélyt csak egy másikkal lehet elmulasztani. De az nem gyógyulás, csupán alany-váltás. (Vajon milyen bölcsességet vonna le erre Dr. Bubó a film végén, a kamerába „nézve”?)

Nem sajnálom senkitől, hogy végre gyönyörködhetik maga vaginájában, (stb.), de ez meg, ami itt van, a ló másik, számomra visszataszító, beteg oldala. A gyógyulás akkor lenne igazi, ha rendben, gyönyörködne, és gyógyulásával szépen, csöndben (hangosan!) örömöt, gyönyört okozna a maga férfijának is. Szerintem kevés az az egészséges férfi, aki erre ne hallelujázna, és nem egyből azon gondolkodna, ne arra mozdulna, hogy a saját vagina-tulajdonosának, hogyan okozzon még nagyobb élvezetet. Ezt egyébként nem csupán vaginizmusnak nevezhetnénk, hanem kommunikációnak is. Szeretetnek. Egészséges szerelemnek. Evolúciós szempontból is.

2/5

(2015)

Tétova vagyok… 

A hetedik fiú második részében valójában nem Alvin története folytatódik, hanem a valós történelmi személy Tecumseh és testvére, a szintén valóban létező indián próféta, Tenskwatawa történetéről szól. (Tecumseh nevéről nekem óhatatlanul és kikerülhetetlenül Gojko Mitič ugrik be, amint a film utolsó, kimerevített képkockáján a tábornoki egyenruhába öltözött [nem antagonisztikus a tábornok-indián, több ábrázoláson is így festik le Tecumseh-et) indián vezért a csata hevében lelövik. Csak ott nem támad föl, ahogyan itt, a regényben, mert pechére, a valóságban nem volt ott Alvin.

Megy ez a regény, kérem szépen, de többször olyan érzésem volt, hogy több benne a mese-elem, mint a fantasy, pedig, ugye, alapvetően az utóbbit és nem az előbbit olvassuk. Általában a mese-elemek dominanciájánál kalandoztam el. Nem mondom, szép voltpéldául a Nyolcdomb allegóriája (fehér és indián csak együtt tudják megmászni, és csak együtt tudnak lejönni óla), nem volt rossz a hurrikán jelenet sem, de valahogy a hasonló momentumok miatt (pl. a szövőszékes) mondom, el-elkalandoztam..

Ráadásul a bevezető kb. hetven oldalon Alvin meg sem jelenik, csupán két sóni tesó előéletével ismerkedhetünk, meg persze Harrisonnal és gonosz cimbora cimborájával, akit OSC is hamar megun. Untam, na. S egész végig maradt bennem valami távolságtartás, s maradt az udvarias, de nem tettetett figyelem. Mert persze, van mondanivalója a fehér-indián ellentétnek, jelent valamit, hogy végre nem csupán a szegény indián-másságot köll sajnálni (Tecumseh nem hallgat a bölcs, vértelen megoldást javasoló tesóra, lila a feje a legyilkolt sok ezer miatt, s ezért ő is vágóhídra visz ugyanennyit, azt a dicsőséget nyerve, hogy egyszer az életben összehozta a széthúzó törzseket. Ha sokra nem is ment vele, maximum a tudatra, hogy a nagyon akarják, lám képesek rá, csak éppen nagypolitikai értelme nincsen. Fájdalmas pech. 

És lehet utálni a vérgőzös fehér embert is, de annyira nem ott van, ugyebár, az idősebb Alvin is, akit pedig alapból komálunk. 

Szóval ember itt mindenki, jellemek is vannak, cselekmény is, fordulatok is, s marad a jól megálmodott világ. Csak mondom, voltaképpen mindegy, hogy olvastam-e ezt a könyvet, vagy sem.

Ja, és emlékeim szerint a keresztény vallás képviselői az első részben bebigottoltak, és összefogtak a mágiások ellen, nem? Itt meg…

Az érdekes az, hogy OSC mégsem sikerült kiábrándítani a sorozatból, azért is, még mindig kíváncsi vagyok Alvin istenné válására (mert ha ez így megy tovább…)!

3/5

(2015)

Sátáni istenek: ilyenek nincsenek a teológiában. A való életben vannak, ha nagyon helyesen kis i-vel írjuk az isteneket: önjelölt istenek, akik imádatot követelnek és szadista autoriterizmussal, diktatúrával ki is követelik azt maguknak. A hitük, rögeszméjük vége általában halál, néha a sajátjuk is, és köztörvényes bűnözés.

Borovička négy, XX. századi esetet dolgoz fel.

1. A legismertebb történet: a Népek Szentélyében Jim Jones „tiszteletes” vezetésével kilencszáz (!) ember választotta a ciánkális öngyilkosságot, de voltak, akiket fegyverrel kényszerítettek a halálba, miután a Szentély tagjai kivégeztek jónéhány újságírót és egy szenátort.

2. A számomra eddig ismeretlen Naptemplom egyfajta szabadkőműves páholyként működött. Vezetőjük Joseph Di Mambro zseniális szélhámos volt. A közössége tagjai mégis tragikus véget értek: fejüket összedugva, hason fekve, lábukkal Napot formázva golyót eresztettek/ereszttettek a fejükbe, majd előre elkészített technikai berendezésekkel, amelyet az utolsó indított el, magukra gyújtották az épületeket. Két helyen történt ilyen öngyilkosság, összesen közel hatvanan haltak meg.

3. A texasi Waco esete David Koresh-el a magyar híradókba is bekerült. „Keresztény” közösségének a farmját végül az FBI ostromolta meg, a tagok fegyverarzenállal védték magukat. Nyolcvankét ember halt meg teljesen értelmetlenül.

4. Az általam eddig soha nem hallott történet Roch (és nem Rock, ahogyan a könyvben végig említik) Thériault története. Bár az ő keze alatt senki nem lett öngyilkos, és közvetlenül „csupán” egy embert ölt meg, a története véres, darabolós thrillerbe úsztatott horror.

Ami egyezik ezeknek az őrülteknek a történetében az a vallási téboly, a messianisztikus önkép, a világvége várása, a parttalan, állandó, kényszerített szexuális kapcsolatok, korra való tekintet nélkül, az empátia teljes hiánya, a kiválasztottság biztos tudata, és a világtól való elzárkózás és áradó karizma, kiváló kommunikáció (már ami az akaratuk átvitelét illeti.

Ami nehezebben érthető: mindig vannak követőik. De MINDIG. S a követők követése nem társadalmi helyzet függő, mert amíg Jones jobbára a tudatlan, egyszerű embereket vonta magához, addig Di Mambro a svájci elitet szédítette halálba. S ha voltak túlélő követők, azoknak utólag fogalmuk sem volt, miért nem akadályozták meg a tragédiákat, miért nem léptek le (mondjuk Jones meghülyítettjei fizikailag nem tudták megtenni), miért nem fogtak össze, és miért nem léptek fel közösen az őrültek ellen.

Borovička stílusa roppant élvezetes. A történetek szerkesztett, izgalmas történeteket, háttérinfókkal, kis színesekkel. Nem von le tanulságot, csupán beszámol, bemutat. A tanulság levonását az olvasóra bízza. Ebben vastagon benne van a tévedés lehetősége. Benne van, mert úgy gondolom, sokak számára annyi a tanulság, hogy, na, azok hülye vallások! S ez a sommás végkövetkeztetés alapvetően tévedés. Azért az, mert bármilyen eszme eltorzítható a végsőkig. Amíg például Richard Dawkins a vallást szapulja a rengeteg kifolyt vérért, és dicsőíti a rációt, a tudományt, addig hihetetlen nagyvonalúsággal ügyet sem vet, sem a francia forradalom észközpontú emberirtására, sem az ateista kommunizmus ötszázmilliójára. Ezekért a hihetetlen számokért nem felvilágosodás vagy az ateizmus hibás, hanem őrült vezéreik, a követőik és a sátáni rend, amit kialakítottak. 

A címben olvasott sátáni jelző itt válik egyértelművé. Sátán, a Diabolos, a szétdobáló fel- és kiforgatja a rendet, az eszméket, a hitet, a Bibliát, a társadalmakat, az erkölcsöt, mindent ellenkező előjelűvé tesz, és általában a legmagasztosabb, legfennköltebb, legszentebb eszmék, hitek nevében teszi ezt. A kezében rossz lesz jó és szent a gonosz. S dicsőséges, szent cél a halál.

Borovička nyitva hagyja azt a hihetetlenül izgalmas kérdést is, milyen lelkület, milyen pszichológiai alapállás kell, ahhoz, hogy valaki egy szektavezér parancsára levágja baltával a felesége lábának a kisujját? Mert természetesen, olvasva mindegyikünk azt gondolja magáról, hogy a baltát (jelen esetben) Thériault fejébe vágta volna, vagy ha megerőszakolja a lányát a vezér (Jones, Koresh), akkor annak szakadnának le a kezemtől a nemzőszervei… De nem ez történt. S hátborzongató belegondolni, hogy persze, én nem, de mi lenne ott, abban a helyzetben?

4/5

(2015)