Cristine Nöstlinger osztrák ifjúsági regényíró. Számtalan könyve megjelent magyarul is. Az életrajzából az derül ki, hogy írásaiban rendre megpróbált a gyerekek, a kamaszok fejével gondolkodni, és az ő problémáikat boncolgatni a történeteiben.

Ez a könyv, a Punk…. is ilyen probléma-boncolgatás, vélem én. A címe mindent elárul. A harmadikos Kati legfőbb problémájává válik, hogy milyen hajat hordjon. Nem lételemi kérdés ez számára, csak úgy alakul, hogy azzá lesz. S ebbe belevonja a meggondolatlan, de kedves, és hihetetlenül fiatal és fiatalos gondolkodású nagyiját is, aki történetesen fodrász. S a punk frizsörrel Kati azonnal szembe megy az egész világgal.

Persze azért vannak csavarok, okok és okozatok, mire idáig eljutunk. Megtudjuk, hogy Kati csonka családból származik, testvértelen és vannak vele bajok a suliban, bár alapvetőn nem egy lázadó típus. Csak most, a punk hajjal.

Komoly fenntartásaim vannak ezzel a történettel szemben. Elsősorban az, hogy nem tudom, miről szól? Vagy tudom, de az meg kevés. A tippem: hagyjuk meg a gyerekeknek azokat a döntéseket, amelyeket meghagyhatunk, ne akarjuk rájuk kényszeríteni mindenben a magunk felnőtt akaratát. Jó, ezzel nincsen baj. Kati ocsmány lett (bár ízlések és ficamok, mint tudjuk), legyen ez az ő baja, viselje a döntése következményeit. Ez rendben van. Lenne.

De egyfelől nem ez az üzenet, másfelől ez rossz üzenet.

Ez még az írónőnek is összeáll, mert a Kati nagyjából megússza a sulitársak froclizását, de nem ússza meg az egyik kedvenc tanerő punk-antipátiáját, aki az ő haja miatt nem tud tanítani. És végképp nem ússza meg a napközis tannéni begyöpösödöttségét, aki simán hazazavarja őt. Csakhogy mert még kicsi, Anyunak kell érte jönnie és hazavinni őt. Anyu a munkahelyét hagyja ott aznap. A kedvenc tanerő meg tanítani nem tud. Ez rögtön két olyan tényező, ami elgáncsolja Kati érvelését, miszerint kinek mi köze van az ő hajához?

Ám a könyvben valahogy nem ezen van a hangsúly, hanem a Katival szembeni korlátoltságon. Leszkai András egyik Moha-meséjében még az volt az üzenet, hogy nincsen én bajom, te bajod, hanem nekünk lesz minden esetben bajunk, ha valamelyikünkkel baj van, mert egymás baja óhatatlanul visszahat a másikunkra is. És nem? Nagyi még inkább szembe kerül Anyuval, de szembe kerül aktuális pasijával is, Anyunak a munkából kell eljönnie (kapitalista a közeg, ne feledjük!), hogy hazavigye a csimotáját.

Aztán jön nagyi, aki nem is nagyi, mert az öregít, hanem Hölgyem. Életszerű manapság, nincs vita. Hölgyem összetett személyiség: egyszerre haver, a haverság minden felelőtlenségével (ő vágja le Kati haját, mert nem tud nemet mondani a harmadikos Katinak (!), és egyszerre bölcs béketeremtő, aki megoldja Kati helyett a problémássá tett kapcsolatokat. Öööö…

Aztán ott van Anyu. Aki ki nem állhatja Hölgyemet és vica versa. S aki hazaviszi a napejból Katit, azonnal erőszakkal levágja a punk sérót, bevágja a kádba, samponnal öntözi, ami csípi Kati szemét, megmossa a haját, aztán otthagyja a francba. A jelenet durva, mondhatnók gyermek elleni erőszak. Még a sampon is csípi a gyerek szemét.

A jelenet két okból rohadtul félrevezető. Miközben persze, egy szülő ne indulatból cselekedjék, aközben elfeledtetik, hogy az indulatnak volt egy komoly, gusztustalanul játszmázós előzménye is a csimota részéről. S lássuk csak, mi a következmény: csimota befenyíti anyut, napokig nem beszél, ha az teríteni, vacsorázni, bevásárolni hívja, simán leszarja, válasz nélkül hagyja az édesanyját (mondjuk Kati több ízben is simán kiabál a felnőttekkel, anélkül, hogy bárki a levegőbe emelné, a szemébe nézne, és rámordulna, hogy pofasúlybategyerek!). Anyu ért a szóból, pár nap múlva a küszöb alatt kúszva, teljes kapitulációval bocsánatot kér a gyerektől. Egek!
Félreértés ne legyen: nem az a bajom, hogy egy felnőtt bocsánatot kér a gyerektől. Mert miért ne tehetné? Ezzel nincsen baj. A baj a teljes kapitulációval van. Kati nem tudja meg, az ő játszmázós döntésének )amivel mellesleg önmaga sem értett egyet teljesen) mi minden van a hátterében. Például, hogy másoknak is okoz vele gondot (meg nem tartott óra, Anyu elpattanása a munkahelyről). Meg ahogy kétszer el is hangzik: a punk világnézet. De nincsen senki, aki Katinak elmagyarázná, hogy mit is takar ez a világnézet, mit hirdet, képvisel a külsejével, és megkérdezné tőle, hogy valóban akarja ezt képviselni? Nem, Anyu felteszi a kezét és elismeri, igen, Katinak igaza volt, amikor azt mondta, az ő haja az övé, azt csinál vele, amit akar.
Gondolom, mert hajrá liberális pedagógia…

Majd Kati újabb akcióba kezd: másnak hazudja magát, mint aki valójában, és egy komplett suli azon a srácon röhög, aki Kati megszívatott. Miközben nem is akarta megszívatni, csak mégis ezt tette, tudatában annak, hogy ezt teszi.

A helyzetből ismét nem magától mászik ki, hanem jön Hölgyem, és elsimítja Kati szemétségét. Az elsimítás során Kati mindvégig hótt szimpatikus leányka, szinte önnön maga áldozata, aki nem tehet semmiről, Hölgyem meg az überjófej nagyi, aki azért van, hogy kiemelje a csimotát a híg fosból, ami ő csinált, és amibe önként mászott bele, és amivel porrá alázott valakit.
De erkölcsi tanulsága ennek sincsen, csak annyi, hogy Hölgyem milyen jó fej, mert nélküle bizton nem lenne pariban a megalázó és a megalázott.

Vagyis Kati csinálhat bármit, következmény szinte semmi, mindig valaki más húzza ki a szarból, a felnőtteknek jogukban áll segíteni neki, és bocsánatot kérni tőle, valamint a szabadság, egyenlőség és a jogok nevében követni Kati oda, ahová ő megy a maga feje szerint.

És Kati mindeközben egy teljesen, korlátok nélkül szimpatikus harmadikos fruska, akinek drukkolunk veszettül.

Én meg azt kiáltom: a király meztelen, kérem szépen! Nöstlinger a nagyon olvasmányos stílusával, a cselekmény bodorításával nyom egy olyan üzenetet, ami nagyon nemkell-üzenet. Nem akarok olyan lenni, mint Pistike, akinek mindenről az jut eszébe, de egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a szöveg gyakorlatilag a túltolt gyerekjogok liberális lenyomata.
Erősíti ezt az érzésemet az is, hogy a könyv második része, amikor túl vagyunk már a punk-sérón, és Kati kopin új akcióba kezd, nekem a levegőben lóg. A könyv gyakorlatilag befejeződik a séró körüli hercehurcában, de olyan kis vékonka így is, hogy valamerre tovább kellett még vonszolni egy kicsit. S vonszolja is Nöstlinger néni az újabb badar üzenet felé. De mondom, innentől bennem már nem volt cseppnyi érdeklődés sem.

Aztán ne feledjük ezt se: amikor Anyu a küszöb alatt csúszik-mászik vissza Katihoz, az első kérdése ez: „Akkor most már nem is leszünk barátok soha többé?”
Anyu, itt cseszted el te is, mint annyian mások is! (Mint magam is.) A gyereked nem a barátod! A barátság mellérendelő kapcsolat. A szülő-gyerek viszony nem lehet az. A mellérendelő kapcsolatban egyenlőek a jogok, a kötelességek, így a felelősségvállalás is. Ha a gyereknek ugyanazon jogai vannak, akkor a kötelezettségéinek és a felelőssége vállalásának is ugyanakkorának kell lennie. De mert gyerek, nem képes a következményekkel számolni (a punk: világnézet, másokat is szívatni fog, ha punk lesz), így nem lehet barátja a szüleinek. Ő a szülei gyereke, szülőkre van szüksége, ha róluk van szó. Barátokat meg majd talál az oviban meg az isiben. Szóval olvasmányos a könyv, de vacak az üzenete, minden olvasmányossága ellenére egyfajta propagandának tűnik. Tegnap hoztam el, de büntiből máris visszakerült a Könyvmegállós szekrénybe.

2/5

(2018)

Ha a kelet és az észak-nyugat tudósai összefognak, ufót fognak, és megalázzák a gaz, imperialista USA-t is, bizony ám!

De idáig a mosolygós cinizmus, és amikor túllépek azon, hogy a prágai sebésznek bizony van tapasztalata az elnyomó rendszerről, hát hogyan is ne lenne a hatvanas években, de rögtön helyre is tétetem, hogy nem erre az arra, hanem naná, hogy van, hiszen Csehszlovákia német megszállás alatt sínylődött, s no, szóval a túllépés után azonnal valami rettentő érdekes, izgalmas, montázst kapok az irodalom és valóság pazar patchworkjévé összeöltve!

Souček ugyanis gondol egy merészet és hihetetlen kifinomult technikával azt találja ki, hogy ő újságíró, aki meginterjúvolja a saját regénye főhőseit, hogy első kézből értesülhessen saját fantáziája teremtményeinek kalandjairól. Már ez nagyon ügyes, emígyen egy dokumentumregényt olvasunk.

De Souček, (Na jó, ezek után máris haver: iszol egy sört, Ludvik, a Vencel téri félbarna Samson-t ajánlom!) ezt még meg is fejeli: adatokkal, tényekkel „bizonyítja”, hogy Jules Verne (nem eldöntött a név ejtése és a ragozása még a könyvben sem, de főleg a ragozás bizonytalan: Julesverne, Zsülvern, Zsülverne, Verne Gyula) járt Izlandon, csak titkolta, eltüntette a nyomait, de az Utazás a Föld középpontjába voltaképpen nem fantázia, hanem valóság, legalábbis az eleje, a barlangba való leereszkedés, és ugye Vern(e) elrejtette a saját valóban élt úti vezetőjét a regényben, akit Souček regényének, pardon, interjújának az egyik főhőse felismer; de könnyű neki az önnön nagyapjáról vagy dédapjáról van szó. Szóval a frissebb regény szereplője felismeri, a régebbi regény szereplőjében a saját ősét, és ez az egyik bizonyítéka annak, hogy a második regény, de nagyban az első is valóság. Olvadok, bár neked, aki az értékelésemet olvasod, ez mindennel bizonnyal zavaros. De a könyvet olvasva nem az, hidd el!

S ez így megy végig a könyvön. Aminek még az illusztráció is hitelesek, hiszen fényképek vannak a szereplőkről, az eseményekről, s néha felidéződik Vernegyula eredeti könyvének ilyen-olyan illusztrációja is, mintegy hitelesítésül, rajzok, cikkek, és tudományos fotók. 

S még a stílus is alkalmazkodik, dörgölődik, idomul, csiszolódik Vern(e) stílusához, de nem szolgai módon, hanem csak hajazva rá, érzékeltetve így is, hogy a két fantázia-mester egyaránt valóságos, és valóságos történeteket (mit beszélek: képzeletbeli történeteket!) így lehet csak valóságosként elmondani!

Egyetlen dolog van, amit Souček nem vett figyelembe: a könyv írásakor jobbára még bíztak a tudomány erejében és főleg változhatatlanságában, a kvantumfizika ismertsége, és a belőle fakadó bizonytalanságok, néha talán misztikába vivő végkövetkeztetése (ahogy Eliphas Lévi [alias Alphonse Constant, ahogy tegnap, legnagyobb meglepetésemre a könyvtárban megtudtam] egyik könyvének mottójában olvasom: A vallás azt mondja: Higgy és meg fogod érteni. A tudomány azt mondja: Értsd meg és hinni fogod.) sehol nem volt még, legalábbis a Moszkva-Prága-Varsó-Budapest-Bukarest nyomvonalon nem illet tudomást venni róla. Így bizony a végkövetkeztetés nagy meglepetés, még akkor is, ha változhatatlan, kőbe vésett fizikai szabályokra, törvényekre hivatkozik is.

És akkor a refrén: ide nekem a folytatásokat (könnyű nekem, itt vannak a polcon)!

4/5

(2015)

Hód valahogy mindig felbukkant az életemben, kamaszkorom óta. De soha nem volt dolgunk egymással, a Hód és a ZX-7 képregényváltozatának intermezzójától eltekintve. Ott sem gyakorolt rám nagy hatást, csak tetszettek a rajzok. Most utánanéztem: én Fazekas Attilára emlékeztem, de Korcsmáros Pál követte el őket. Hód ott volt nagypapám könyvei között, ott volt az újságos standokon, az antikváriumokban, a könyvbögrecsárdákban (értsd: utcai könyvárusok). A gyűrött, ütött-kopott, pazarul ízléstelen montázsborítóikkal, mintha szürke eminenciásai lettek voltak a hetvenes-nyolcvanas éveknek. Némi túlzással. De olvasni most olvastam először Hód-történetet. Mert előítéleteim voltak. Amik nem csökkentek. Csak helyretettem őket.

Hód az ungarise Bond. Ez is némi túlzással. Igaza van sokaknak: a Vasfüggyönyről innen egy Bond elvtárs dolgozik, átlát a szitán, okos, és atöbbi, de meglepő mód ő üthető és nem szabadul i mindenhonnan. A történet alatta marad Kántor és Csupati kalandjainak, de fölé emelkedik Lindának és Ötvös Csöpinek (bár ott a humor és Bujtor és Kern mindent vitt). De mindent egybevetve: ugyanaz a kategória: „kicsi is, savanyú is, de a miénk”, ahogy Bástya elvtárs mondta. S persze kifenének, aki akkor volt valahány éves nincsen nosztalgiája a hetvenes-nyolcvanas évek iránt (miközben franc a mindenkori komcsikba, az egész hazug mindenkori rendszerükbe), de azért no, ez a retró kémsztori a coclizmus szellemi értékeinek a hős megvédéséről, azért felidéz, magával hoz egy csomó mindent, hiába a viszonylag kiszámítható történet, a nem túl árnyalt alakok, a csúcsmentes cselekményvezetés, meg ez, meg az.

Hódot is olvasok még. Mindenek ellenére. :-)

2,5/5

(2015)

A továbbiakban még mindig ellentmondásos a viszonyom King-hez. Ilyen-olyan jelekből azt szűröm le, hogy én most az egyik legnépszerűbb könyvét olvastam. Öööö… Minden bizonnyal velem van a baj, minden cinizmus és szarkazmus nélkül.

Akkor gyöjjön a lecsó!

A remény rabjai 
Nem King tehet róla, de így olvasva, sok évvel a film megnézése után, olyan volt, mint mondjuk a Robinson Crusoe rövidített, diákbarát verziója (értsd: értelmetlen, kiherélt, semmi köze az olvasás élményéhez). Nem könnyítette a beleélést, hogy a Tim Robbins által életre keltett főhős, ugye, nem kis termetű, és valami nagyon kedvesen naiv, míg a könyv főhőse apró termetű, és a környezete számára egy arrogáns fütyi. Arról már talán King tehet, hogy a Robbins által formált alak mélyebb nyomot hagy, mint a tollal formált. Gondolom, a filmben a polkorrektség jegyében lett az ír barátból néger (bocs': afroamerikai). Ez még bosszantó is lehetne. Morgan Freeman miatt mégsem az. Freeman ugyan hozza a szokásos, mindenhol eljátszott, bölcs öreg afronéger-figurát, aki higgadt, okos, de fene nagy érzelmei azért átjönnek, de felteszem a kezemet, itt pont ez kell. 
Ebben a könyv-változatban valahogy olyan minden, mint ha a Facebbok helyett a telefonomra a Facebook Lite-ot dobom fel: gyorsabb is, nem zabálj az aksit, minden benne van, de valahogy mégsem ugyanaz, nem elégít ki.

A jó tanuló 
A kisregény kezdetén majdnem letettem. A téma miatt. Ami már a csapból is, hetven éve, folyamatosan, minden hétre prolongálva valamilyen formában. 
Aztán amikor a kisfiú és a vérnáci ambivalens kapcsolata beindul, ott valami nagyon jó veszi kezdetén. Érezhető, hogy bizony 

King itt fent tartja az érdeklődést,

Aztán felpörögnek a dolgok. A történelmi kamaradarab (aminek azért volt előzménye; bár jobban belegondolva, nem is tudom, melyik volt előbb, King írása, vagy Polanski zseniális mozija, A halál és a lányka, Sigourney Weaver-rel és Ben Kingsley-vel?) átcsap 

Az, hogy a fiú és az öreg egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a megteendő következtetésre, és teszik meg ugyanazt pepitában, valahogy szájbarágóssá tette és hihetetlenné tette a történetet. Annak ellenére, hogy a tanulság, amit azért King, biztos, ami biztos, megfogalmazott (de milyen jól!), azért nem bízatik az olvasóra (meg kellene keresnem szó szerint, de ezt majd kicsit később): az állat mindenkiben ott van, de helyzet és döntés kell ahhoz, hogy manifesztálódjon. 
A cselekmény során nagykamasszá serdült kisöcsink 

Értem én, hogy King nem Dosztojevszkij, de valahogy autentikusabb lett volna ha a kisvárosi csákó lelkében zajló, magával vitatkozó önmarcangba mélyed bele, és nem Tarantinó-módra való egyszerűséggel oldja meg 

Állj ki mellettem 
A könyv legsikerültebb darabja! Meg nem tudom magyarázni miért. A természetes asszociáció azonnal a Kamaszkorom legszebb nyará-t, illetve az American Graffiti-t jutatta eszembe. Nem a cselekmény a lényeg, nem a halottkeresés, megtalálás, nem a véreb, nem az, ami történik, hanem hogy volt egy gyerekkor, annak vannak kulcseseményei, és ezek az események aztán voltaképpen meghatároznak nagyon sok, későbbi történést, és később nyerik el igazi jelentésüket, súlyukat. 

Múltbanézés, nosztalgia, barátság, kamaszduma, egy kis izgalom, Amerika, kisváros, múló idő. No, ez tetszett!

A légzőgyakorlat 
Szégyen, nem szégyen, eddigre elfáradtam, érdektelen lettem… Kb. húsz oldal után feladtam, mert elvem, hogy ami nem érdekel, nem olvasom, amíg annyi minden van, ami érdekel!

2,5/5

(2015)

(Van valami pikáns abban, hogy az ember tudja, az értékelését a szerző is olvassa, de azért sem írok másképpen, csak úgy mintha nem tenné!)

A maga műfajában, és ez nem degradálás, hanem elismerés, hibátlan! (Na jó, nem [erről később], de mégis az!)

A cselekmény felépített, a figurák koherensek, a cselekmény hihető (na jó, nem [erről később], de mégis az!), a poénok ülnek, nevetünk, izgulunk, borzadunk, minden, ami kell. 

Nincsenek a könyvben olyan, hogyan is mondjam, mi erre a jó szó, na,olyan suta megfogalmazások, pajszerral a szövegbe illesztett részletek, poénok, mint az általam eddig olvasott másik két könyvében (s mint oly sokszor Vavyan Fable regényeiben), de benne van az az elementáris humor, cselekményvezetés, fantázia, mint azokban.

Cameron Larkin figurája hajadzik Harry Hole nyomozóéra sok mindenben. Nem tudom ki „szült” először, Nesbø-e vagy Réti, de az alak nagyon kitalált: a bűnüldözés peremvidékén élő nyominger, zseniális aggyal, mégis a kisember összes tulajdonságával, egy csipetnyi sem az Angyalból, egy fikarcnyi sem Hercule Poirot-ból, naná, hogy semmi Lupin-ből, se nem szép, se nem jó bunyós, alkoholista, rendszeresen másnapos (konkrétan mindennap), vacakul öltözködő (bár ez Larkinnál taktika is), a nőkre vaskosan felfigyelő, de párkapcsolatban élni képtelen nyominger, aki kisemberi csetlésbotlásai között, szembe menve a Szerv egészével, rendre megoldja az ügyet. Nem csupán agyban, hanem mindig valami akció során. Amiben nem a szuperembersége a döntő, csak semmi Die Hard, véres, koszos trikó, hanem a sérülékenységében, teljesen emberi félelmeiben, gyávaságában is ötletes megoldásai győzedelmeskednek. Szóval nem tudom, a figura „svéd-e vagy magyar” (a' la Hobó), de ki- és eltalált.

De Cameron tud röhögni. Illetve nem tud nem röhögni, nem megfogni a helyzetek komikumát, akár a morbiditásig (pl. a szétlőtt fejű áldozat mellett: „Ugyan, ki lát be egy öngyilkos fejébe?” „Most éppen_bárki_!”) Mi meg vele röhögünk. Meg néha rajta. Meg az empátia folytán bizony magunkon, mert teljesen megértjük őt. Ezért is izgulunk érte. Meg vele,

A könyv számomra egyetlen nagy kérdése, hibája, bár vitatható az érvelésem, de nem tudok túllépni, 

A könyvről, mint tárgyról: a borító hihetetlenül nem fedi a tartalmat. Ez a deep purple színvilág a sejtelmesen közeledő emberrel a csupasz tájban, meg az arany betűk nekem nem izgalmas, röhögséges krimire, hanem jócskán csöpögős szerelmi nyáladzásra hívnak. A következő kiadásban már nincs arany betű, egy fokkal jobb, de marad a deep purple színvilág. Az uccsón meg egy kamaszkorból éppen kikerült nagyon macsó csávó vág nagyon elszánt arcot, egy komoly flintával a vállán: de hogy kire akar a könyvből utalni az rejtély, mert Larkin idősebb, pocakosabb, rendezetlenebb. Ráadásul nem mászkált puskával a vállán egyszer sem a könyv cselekménye során. Szóval ez nem jött össze. 
Aztán: a borítón azt olvasom: egy ex-zsaru megtörtént esete. Nem tudom, ki az ex-zsaru, Réti, Larkin (úgy tudom, mindkettő aktív), és mi a megtörtént az esetből,  

és hol történt ez meg, de ez a mondat úgy felesleges és érthetetlen, ahogy van. Ez a szöveg a későbbi kiadásokon, tény, nincsen rajta.

De ez már csak szőrszálhasogatás. A lényeg az öt csillag. :-)

P. S.: Réti úrnak nem jó hír, nekem és a fiamnak igen: a Rukkoláról a mai napon, aznap, amikor az értékelést írtam, megkaptam a könyvet (én könyvtári példányt olvastam.) Hurrá!

5/5

(2015)

A Tom Sawyer kalandjai-t kötelező szeretni, és nem is lehet nem ezt tenni: kiskamaszokról szól, humorosan, izgalmasan, szerelemmel, kincskereséssel, gyilkossággal, és feledhető-e a fejünk fölött kötélen forgatott döglött macska, mint munka-megváltó cserealap? 

A Huckleberry Finn-t viszont már gyerekkoromban sem szerettem igazán. Nem fogott meg a sztori. Ha rabszolgaság, akkor Gyökerek. Akkor is, ha Twain kora közelebb volt a történéshez. Ebben a témában még a Tamás bátya is jobban alap. S hiába, hogy valamiért a hivatalos irodalom jobban szereti Huck-ot, én nem. Még képregényben sem. Valahogy olyan érzésem van, hogy Huck története a polkorrektség miatt győzte le Tom-ot.

Dargay rajzai hatalmasat dobnak a sztorin. Nagyon hatalmasat. A csillagokat Dargay kapta, miatta nálam is marad a füzet.

4/5

(2015)

Card-nak hála, a sorozat harmadik részében, hátunk mögött tudva a második kötet féltörténelmi indiánuniós Gojko Mitič-Tecumseh feltámadós/Alvin-gyógyította történetét, visszatérünk a első rész hangulatához, cselekményéhez.

Pazar, na! Leginkább az Isten-látogatta (naná, hogy nem, de ez hamar kiderül), gyerekgyáros farmer figurája eltalált. Az ő személyében növekszik a keresztény-fanatisták tábora a könyvben, s ahogy növekszik a tábor, úgy lesz egyre szimpatikusabb a mágiát használok serege, Alvinnal az élen.

Alvinnal, aki egyre erőteljesebben válik istenné, pardon, teremtővé. Illetve Teremtővé. A cselekmény felépített, nincsenek holtjátékok, egymásra épülnek a mozaikok, tettek, indítékok, és haladunk a vég felé (remélem!).

Alvin még mindig szimpatikus, meg mindenki az, akinek annak kell lennie, és mindenki finoman egyre ellenszenvesebbek, akiknek meg annak kell lenniük.

A történet „beszippant” (hű, mennyire rühellem ezt a szót!), nem enged el, nagyon finoman adagol erkölcsi értékeket, világszemléletet. Akkor is, ha jobbára a keresztények azok, akiket nem kell szeretni, akik bigottak, véreskezűek, -gondolatúak. Ahogyan az már az első részben is volt, csak itt „fokozódik a drámai feszültség” (a'la Nagy Feró).

Csak azt az arany ekét nem értem, innen nézve tök értelmetlen, felesleges és botor kreatúrája Alvinnak. Ha később megkapja a csehovi pisztoly értelmét, akkor megbocsátva, de nekem kilógott a logikából.

Van egy jelenet a könyvben, ami viszont kiemelkedőn döbbenetesen jó. Akkor is, ha nem mond hatalmas dolgot. A lényege, spoiler nélkül: ha valaki maga hívja be a gyűlöletet a szívébe, a gondolatai, a tettei által, annak nem lehet segíteni, azt viszi a maga lendülete, a szemére, szívére leereszkedett vörös köd, s csak ha önmaga rádöbben, mit is tesz, csak akkor van kiút. Kétszer olvastam el ezt a részt (hogy melyiket, annak megfejtője között kisorsolok egy Rózsa Gyuri-féle piros hangszórót. :-D )

Jó ez, bizony, jöhet a folytatás, még akkor is, ha megkaptam a figyelmeztetést: a többi rész inkább a nem annyira sikerült másodikra hajaz. Azt majd én eldöntöm (ha tartok is tőlük)!

4/5

(2015)

Valahogy úgy volt ez, hogy persze, hogy naná, hogy előbb Bródy volt a szívemhez közelebb. Naná: „És ha egyszer rajtam, lánckerék taposna / Alattam a föld is, sírva beomolna.” És: „Ne gondold, hogy tiéd a világ!” Mint a jéghegy legcsúcsa. A szembenállás, a finoman megfogalmazott maró gúny, a jelképekbe rejtett, fájdalmas múlt („Gyökér, lomb és száraz ág / Háromféle valóság. / S ki háromból csak egyet lát / nem látja a fát magát”; [Vásárhely]) szembeszökőbb és egyértelműbben személyhez köthetőbb, mint a zene hovatartozása. Aztán idővel az ember megtanul szelektálni, és felismeri egy együttesen belül is, hogy ki a zeneszerző. Nemcsak abból, hogy általában az énekli a dalt.

Bródy dalai jobbára jók, dallamosak, könnyűk, ötletesek. Likasra hallgattam a Hungarian bluest. Szörényi lemeze a Hazatérés nem lett likas. De mélyebb élményt jelentett. És én akkor, úgy tizensokévesen figyeltem fel rá, és kezdtem nagyon értékelni, amit csinál. A Kőműves Kelemen letaglózott, pedig csak a tévében láttam, de ráéreztem az együtteses dalainak az ízére is, a gitártudására is, meg az énekhangjára is.

A könyv: meglepően őszinte. Nem kertel, kimond. Emberi kapcsolatok problémáit, mikor, kivel mi volt a baja. A saját, netán megkérdőjelezhető lépéseit: lenyúlta Koltay Gergely feleségét, ha nem is véglegesen. A pénzügyeket: többször forintosít gázsikat, s szisszen is az ember, „Egy fellépésre egy misi? Bakker, megyek Illés-tagnak!” Sőt, kimondja azt is, hogy miközben az Illés ikon, aközben a tagok számára munka. Imádja/ta csinálni, élnek a színpadon mindannyian, de ugyanakkor komoly pénzkereseti forrás.

Ugyanilyen őszintén beszél az együttesei (Illés, Fonográf) belső dolgairól, Illés Lajos és Pásztory Zoltán komoly ivásairól, a Bródyval való munkakapcsolatáról, a Koncz-konfliktusról, a hitéről, spirituális és transzcendens élményeiről, a politikai irányvonaláról, stb..

Nem tűnik úgy, hogy meg akarná mondani a frankót. De a saját véleményét nagyon nyíltan vállalja, miközben nem akarja senki másra ráerőltetni.

Stumof András érdekes formát választott az interjúkötetnek: nem interjú, hanem gyakorlatilag folyószöveg. Memoár. Miközben interjú. Nem is rossz megoldás!

Nagy alakú kötet, mégis pár nap alatt befaltam. Persze, benne van az is, hogy a saját múltam is így-úgy benne van, ha nem is közvetlen kapcsolatban Szörényivel, csak a korhangulat és a rockzene szeretete, lelkes fogyasztása végett.

Viszont tény: Szörényi István utáni darabjait képtelen voltam végighallgatni. Untattak. Nem azért, mert nem rockzene egyik sem, hanem azért, mert nem voltak izgalmasak. A könyv hatására teszek még egy próbát.*

Szörényi eddig is szimpatikus volt, bár nem tűnik könnyű embernek, most még inkább azzá lett. 
Isten éltesse!

* Hát, nem, nem jöttek be. Bármilyen nyíltan is álltam hozzájuk, még mindig unalmasak. 

4,5/5

(2015)

Ahogy a fülszöveg mondja, az utolsó olyan epizód, amit Goscinny és Morris együtt készített.

Az utóbbi időben több olyan füzet jelent meg, amihez egyiküknek sincs köze. Nem voltak rosszak, értékeltem őket. De valami hiányzott belőlük, hogy hatalmas cöcenés legyen a végeredmény. Nem tudtam igazán megfogalmazni, hogy mi.

Azt hiszem, ennél a füzetnél megértettem: a képregény és a valóság kapcsolata. A Vadnyugat nem csupán díszlet, hanem információ-forrás is. Miközben az ember jókat röhög, persze mind a képi, mind a szöveg humorán. Nem arról van szó, hogy bebiflázandó memoriterek lennének Luke kalandjai, a cöcenősek, hanem finom információ morzsákról. Itt például arról, hogy például a postát Pony Express-nek hívták ott és akkor. Meg hogy a távíró már milyen régen létezik. Meg hogy a postások nem csupán A jövő hírnökében (The postman) kulcsfigurák, hanem azok voltak már százötven-kétszáz éve is.

S közben Luke mindent megold. Még akkor is, ha ebben az esetben a két küzdő fél közül csak azért áll az egyik mellé, mert csak. Ugyanúgy a másik mellé is állhatott volna. Számára emígyen semmilyen tétje nincsen a hova-állásnak. De persze a hova.állásával leplezi le azt, aki viszont tényleg gonosz.

Vegyétek, vigyétek, nézzétek, olvassátok!

4/5

(2015)

A Flórián téri Libriben futottam bele a könyvbe. Szimpi volt, de pénz híján, leértékelés ide-oda, otthagytam. A könyvtárból viszont a Naiv/Szuper-t viszont (az volt bent) azonnal magamhoz ragadtam.

Amikor a Dopplert elolvastam, ismét elkövettem, amit nem szoktam: az értékelésem megírása előtt olvasgattam a többiek értékeléseit. Meglepődtem. Nagyon.

A könyv témája ismert: Doppler, a békés, rendezett körülmények között élő kispolgár egy, a bringájával történ nagy esése után zsipsz-zsupsz kiköltözik az erdőbe, egy sátorba. Maga mögött hagyja jól fizetett munkáját, a családját, az egész egzisztenciáját. Megcsömörlött mindentől. A családtól mégsem. De ez sem tartja vissza. Elsősorban az emberekből van elege.

Hopp, csettintettem, idáig stimmel. Szerelmetesfeleségtársammal mostanában többször kerestük a lakatlan szigetet. Általában ketten mennénk, de volt már neki is, nekem is, hogy egyedül… Lassan ötvenéves vagyok, s nagyon sok dolog fáraszt, értelmetlennek tűnik, s nem nagyon hiszek az emberek nevelésében. A kondcionálás meg utálatos. Hátrébb léptem tehát önmagamhoz képest. Régebben sokkal előrébb álltam (hogy mennyire, azt a hétvégén Wolfi barátom mondta el, csudálkoztam is rajta; a részletekben lakó önfényezéstől megóvom a blogom olvasóit). De ma már messze nem vagyok az és ott, aki akkor és ott voltam. Ugyancsak leszűkült azoknak az embereknek a köre, akknek a sorsa közelről érint, és még az övék sem annyira közelről. 

Szóval, na, empatikus voltam Dopplerrel. Amikor a semmittevésről beszélt, a szakadatlan tevékenység hiányáról, akkor meg egyenesen irígykedtem.

De a kivonulás, lásuk be, nem döntés következménye, hanem állapot. Az okosság mellőzése, ahogyan Doppler írta. Mert okosan az ember nem dönt oktalanul. S az ok még nem okosság, csak kindulópont. Sokunknak van/lenne oka erre-arra, ezt-azt megtenni, de mert okkal is oktalanok vagyunk, nem lépünk semerre, nem teszünk semmit. A társadalmi elvárások vas-kényszere és a cukrozott takonyban való fincsi-pancsi esete, ugye. Oktalanok vagyunk, mert okosak vagyunk. Miközben lenne okunk.

S kiderül, kivonulni csak ideig-óráig lehet, mert úgyis utolér minden odakint is. Pláne, ha csak fárasztanak, de nem utáltuk meg teljesen az embereket, és a szívünk mélyén azért él az empátia és a filantrópia nemes parazsa. Miközben azt hisszük, hogy fittyfenét.

Loe stílusa (mondom a második könyv után) változatos. A Naiv ultranaiv megfogalmazása után Doppler egészen más. Miközben valahol ugyanaz. Ettől a máshogy ugyanaztól nem volt csalódás Doppler.

Eh, sok ez a város, sok ez a világ! Csigaház kellene. Hogy legyen egyedüllét, legyen egy kis szusszanás. Elgondolkodás. Lecsöndesedés. 
Aztán úgyis széttörik, kalapáccsal a házat. 
De addig is…

S ezt írták le sokan a Moly-on. Pedig azt hittem, csak én lettem rosszabbá, empátia-hiányossá, emberkerülőbbé. De úgy fest, feleim, mi patkányok, ebben a szűk térben, egyre kevésbé viseljük egymást, s ráadásul ránk kényszerítenek valami mókuskerék tempót, csak nincs kijárat. 

Illetve akkora levegőt kell venni hozzá, hogy nem bírja a tüdőnk. 

Meg túl okosak is vagyunk, hogy meglépjük. 

Ezért maradok én is okkal is oktalan.

4/5

(2015)