MARCUS RÉTI AVAGY LÁSZLÓ MEADOW

Réti László nevével, akkor még mint Macus Meadow-al a nagykőrösi Coop kis forgatható könyvespolcán találkoztam először, a bal oldalt látható könyv borítóján. Természetesen nem a Marcus Meadow név keltette fel a figyelmemet, hanem a rajta levő hölgy arca és elsősorban az ígéretes keble. Mi másért venne férfiember a kezébe egy ilyen című könyvet? Annak ellenére, hogy a borítón a hölgy nem igazából az esetem.

Beleolvastam a könyvbe.jött velem, s amint lehetett, olvasni is kezdtem. Marha jókat röhögtem, de úgy összességében egyáltalán nem tetszett. Hogy miért, azt itt megírtam. Marcus Meadow-ot el is tettem magamban a sohatöbbetnetalálkozzunk-polcra. De jól átvágott.

A hasonmás már a saját nevén jelent meg. Akkor még semmit nem tudtam arról, ki is ez a Réti László nevű fazon. A könyvvel a könyvtárban futottam össze, ismét beleolvastam (meglepő fordulat), és jött velem. Az egyik kedvenc könyvemmé lett. A mai napig érthetetlen, hogyan nincsen még ennek filmváltozata? No, akkor olvasgattam rá, hogy kicsoda is Réti László. Megtudtam, hogy zsaru volt. Vagyis amikor ír, jócskán benne van a saját tapasztalata is. Aztán azt is megtudtam, hogy közvetlen ember: volt egy röpke gondolatváltásunk írásban, amiből megtudhattam, hogy valóban, van, hogy a cselekményt a párbeszédeket alakítja a már meglevő, valós életből szedett poénokhoz. Aztán megnéztem vele néhány interjút is, amikből kiderült, hogy intelligens, kultúrált ember, önáll gondolatokkal. 

Nosza rávetődtem, amit csak elértem és Réti: Kaméleon, A kandahari fogoly, A parfümör, Vérvonal, Könnyek városa, A fal mögött. Nem egyenletes a színvonal. S nem mindegyik humoros. S nem mindegyik kirimi. Van amelyik politikai krimi. Van amelyik sorozatdarabolós. Alapvetőn egyik sem rossz, s mindegyik olvastatja magát. Mindenesetre Réti bevonult azon írók közé, akitől ha nem is bármikor, de bármit, és unatkozni nem fogok. Az eddig olvasottak közül a legjobban megírt könyve talán az Európa falak mögött. Viszont a kedvenc továbbra is A hasonmás, a humora miatt. Meg most ez a Panda. Ugyanazért.

CAMERON LARKIN,

a főszereplő ebben a könyvben is. Meg másik háromban, A hasonmás-ban, a Kaméleon-ban és a Polip-ban. Larkin egy nagyszájú, örökkamasz, negyvenes zsaru, nő nélkül, aki csak a saját szabályai szerint hajlandó élni és dolgozni. Fergeteges, bár néha idegesítő a humora van, cinikus, ironikus, de ha szükséges, egészséges önértékeléssel mindezt maga ellen is fordítja. A helyzet a következő: Larkin nem szép azzal a domborodó potrohával, nem túl okos, csak marha nagy mázlija van, tény, nem is buta, de semmiképpen sem egy James Bond-alkat, sziklaöklű, gyorstüzelésű ésígytovább zsaru. Mondom, humora van. Olyan humora, hogy arról, pontosabban arra támaszkodva könyvet lehet írni. Amint a jelen sorok alanya mutatja, többet is. Mert Réti Larkin humora simán elhordoz még jó párat anélkül, hogy fárasztóvá válna. Annak ellenére, amikor van már, hogy egy kicsit sok Larkinból. Nem a keretek között, hanem éppen azért, mert valahogy kicsúszik a keretekből, nem minidg életszerű a reakciója. (Arról már nem is beszélek, mekkora lóláb, amikor másik szereplő Larkinoskodik.) Vagyis ebben a könyvben is előfordul, amit már máshol is jeleztem: vannak olyan jelenetek, párbeszédek, amik érezhetőn csak azért kerültek bele a könyvbe, mert olyan jó poénok, és Réti sajnálta volna kihagyni, de szervesen nem tartoznak a könyv szövetéhez, tehát feslik is a varrás. Minden bizonnyal ezek azok a jelenetek, mondatok, amik Réti személyes tapasztalatából, rendőri mindennapjaiból származnak. Azonban emiatt nem szeretjük kevésbé sem Larkint, sem Réti stílusát. Maximum az adott pontokon kicsit elhúzzuk a szánkat. Persze azt is röhögés közben. Mint például amikor Laekin és állandó taxisofőrje, Polip a nőkről és Polip feleségéről beszélget. Polip felesége teljesen nyilvánvalóan azért siketnéma, hogy a poén elsüthető legyen: mit meg nem adna ezért az amerikai férfiak döntő többsége!

Ennek ellenére vagy sokkal inkább jócskán ezek felett, Larkin bár nem egy túl eredeti, ám egy jól kitalált, pompásan összerakott, figura. Nem túl egyedi, de hihetően teljesen mindennapi képességekkel bíró, elfogadhatón antiszociális és könnyesre röhögtető dumájú zsaru. Akinek a szövegeiben néha megbújik a mindennapok ilyen-olyan jelenségeinek a krtikája is.

PANDA

Bár nem túl világos, miért ez a címe a könyvnek, azon túl, hogy frappáns, barátságos, és nem lóg a lvegőben, van kapcsolódási pont a történettel. De spongyát rá, hacsak rágondolunk az okra, röhögni kell (Larkin egy átmenetileg kiürültirodából végez megfigyelést, amelyet eredetileg egy házassági tancsadásra szakosodott cég bérel. De mert a titkárnő elkavara az időpontokat, Larkint rendszeresen látogatják tanácsra szoruló párok, s mert unatkozik, belemegy a dologba, kiadja magát egy izlandról származó pszichológusnak, aki végól mindig arra jut, hogy a tanácsot kérőknek panda-komplexusuk van, vagyis lustaságból nem dugnak még a gyerekfogantatás érdekében sem. Ezt a marhaságot nem Larkin találja ki, hanem egy őt vizsgáló pzsichológus mondja neki. (Ehhez még lenne mondanivalóm, de inkább nem spoilerezek lényegit.)

A történet, ahogyan a füllszöveg s elmondja, nem túl bonyolult. Vagy legalábbis kezdetben nem tűnik annak. A város promines bankját vezető igazgatónak eltűnik a felesége. A rendőrségen belül konfliktusból konfliktusba lépő, eső, csetlő-botló, önsorsrontó Larkint bízzák meg azzal, hogy figyelje a rendőrségi fejesekkel golfozgató bankigazgatót. S kezdetét veszi egy hitchock-i megfigyelés (vö.: A hátsó ablak). Amely persze itt is elfajul, és persze, hogy nem követi Hitchock eredetijét. Larkin megfigyel, mert szent meggyőződése, hogy az idegesítőn jő génekkel rendelkező pasas eltette láb alól az asszonkát. Minden erre mutat. De minden. De tényleg.Larkin megfigyel, mozgosítja a kapcsolatait, felhasználja a drabális darab, fekete társnőjét, a szabályokat felrúgva elhagyja a megfigyelő helyét, kapcsolatot létesít a megfigyelttel, annak lányával, és így tovább, és így tovább. Krimiről lévén szó, csitt, ne többet! Annyiban biztosak lehetünk, hogy az alapképlet bonyolódni fog, az események jócskán felpörögnek és persze Larkin megússza az egészet.

HOGYAN OLVASSUK A „PANDÁ”-T?

Stephen King írta valahol, hogy a regényeivel az égvilágon semm különöset nem akar mondani, ő csak mesél. Ha nem is terápiás alapon. Kimondta a vezérszót: szórakoztatni akar. Nem nehéz beismerni, hogy elég jól megy neki. Réti László szintén kimondta ugyanezt: azért ír, mert élvezi, s mert szórakoztatni akarja az olvasókat. Hogy ez kevés-e célnak vagy sem, nem tisztem megítélni. Ha arra gondolok (sebaj, zúduljanak a kövek!), hogy a legkedvesebb könyveim milyen témájuak, és miért a kedvenceim, nagyon el kell gondolkodnom. Mert vajon mit tesz hozzá az élet egészéhez egy Száz év magány, egy Macskabölcső, egy Latronak is játszott? Müller Péter írta valahol, hogy voltaképpen csak azokat a könyeket lenne szabad megírni, amik felemlnek, amik jobbá, emberibbé tesznek. Azám, de egy regénynél van, ugye egyfelől a stílus, az irodalmi eszközök, a dramaturgia, van a mondanivaló, a cél megközelítése, s talán némi tanulság. Az utolsót leszámítva, a kérdést pedig lecsupaszítva gyakorlatilag ezektől függ egy szöveg irodalmi értéke. Tény, hogy ezek alapján is lehet kategorizálni. Ahogyan az is tény, hogy a szövegek irodalmi értéke és népszerűsége között sincs szoros korreláció. Ahogyan abban sem kételkedik senki, hogy amit sokan szeretnek, az nem feltétlenül jelent minőséget. Ahogyan a graffiti is mondja: „Egyél szart! Hetvenmillárd légy nem tévedhet!” S az agymenet persze meg is fordítható: egy irodalmi szempontból igényes szöveg, lett légyen bármilyen minőségi, nem bizonyos hogy eléri a célját, mert lehet, hogy éppen a nehezen dekodólható minősége miatt alig jut el valakikhez.

Hogy kikeveredjek ebből a tétova gondolatmenetből, és leegyszerűsítsem a befjezést: Réti könyve egy pompás szórakoztató könyv, amelynek esze ágában sincsen megmondani a tutifrankót és nem akar világot sem megváltani, pusztán elmond egy humoros krimi történetet. S ha ennek a mondanivalója természtesen nem is Hatalmas Üzenet, ám a derű, a nevetés, a röhögés által, mégis csak jobbá lesz a világ. Ezért nem is annyira az a kérdés, hogyan olvassuk a Pandá-t, sokkal inkább inkább az, hogy olvassuk-e? Mert bizony mondom néktek: Pandá-t olvasni élvezet!  

Egy hosszan visszatartott vizelési inger szabadjára engedése az ember mint élőlény egyik méltatlanul kevéssé ünnepelt, ám igen jelentős örömforrása. (211.)

*

– Nem is gondoltam, hogy maguk Izlandon...
– Ebből írtam a doktorimat. „Az izlandi szubkultúrák szexuális úton terjedő betegségei a fókapopuláció időszakos ovulációjának függvényében.” (93.)

*

Az ügyvédhez fordultam.
– Azért nagyon jó dolog, ha valaki ismeri a jogot, ügyvéd úr!
– Jogot...? Nem a jogot kell ismerni, hanem a bírót.

 *

– Ha kaptunk egy pofont baseball közben, nem megérteni akartuk a másikat, hanem mielőbb és kétszeresen visszaadni. Érti? Ki kellett harcolnunk a helyünket a mi kis világunkban. Ha bőgtem, senkit nem érdekelt. Légy férfi, old meg a problémáidat! Fel sem vetődött, hogy ha apám adott egy nyaklevest, mert mondjuk tizenkét évesen elkötöttem a kocsiját tíz percre, rohanjak ót feljelenteni. Az más világ volt. Mellesleg, sokkal egészségesebb.
– Maga tehát egyetért a gyerekbántalmazással?
– Egyetért a fene! De ha én kaptam, nem vettem rossz néven. És szerintem ennek a sok nyekenyókának ma sem ártana néha egy jó időben elhelyezett tockos. Többet értenének belőle, mint magafajták pszichohalandzsájából.
– A gyerekeknek arra van szükségük, hogy...
– Hány gyereke van, doki?
– Tessék? 
– Mondom: hány gyereke van?
– Nincs még gyerekem.
– Remek. Tehát tankönyvból akarja elmagyarázni nekem gyereknevelést, amit maga soha nem művelt a gyakorlatban.
– Talán elkerülte a figyelmét, hogy magának sincs gyereke
– De én nem is arról beszélek. Azt mondom, hogy engem anno nem zavart, ha kaptam egyet. A fejlődésem része volt, ha úgy tetszik. Nem azt mondtam, hogy helyeslem azt, ha valaki odacsap. Hümmögött egy sort, és feljegyzett valamit a mappába.
– Most mit irt fel?
– Hogy bántalmazták gyerekkorában.
Kikerekedett a szemem, és már nyitottam a szám, de azta visszanyeltem. Ennek hiába is mondanám. Csak legyintettem.
– Az anyja sem kényeztette, őrmester? 
– Amíg nem folyt a vérem, úgy volt vele, nincs baj. És tudja, mit? Igaza is volt. A maiak sokkal puhábbak.
Megint hümmögött egy keveset, aztán kibökte:
– Érzelemmentes, szeretethiányos.
– Ez kérdés volt?
– Jellemzés.
– Aha. Jó, nem vitázom.(71–73)