HA NOVELLLA  , akkor Maupassant, Bradbury, Philip K. Dick, Hemingway és persze Móricz meg Kosztolányi. Semmi túlmagyarázás, mindössze szeszélyes és személyes tetszési index alapján. Eléggé illusztris társaság ahhoz, hogy az ember egy laza fröccsöt se merjen rendelni a körükben, nem hogy válogatott ínyrevalókat. 

Manapság külön bátorság kell ahhoz, hogy valaki novellaíró legyen, tetézve még azzal, hogy kortárs is mer lenni, s még ezt is felülírva: reálisan a mai valóságot ábrázoló szerző. Mert ki olvas manapság mai magyar novellákat, ha nem munkaköri kötelességből, és ki az az elvetemült, aki meg is írja őket anélkül, hogy fegyvert tartanának a halántékához? A válasz egyértelmű: Szávai Attila. Úgy ír, mintha más műfaj nem is létezne, de mintha legalábbis megbüntetnék, ha valamelyik másik felé tévelyedne. Ő novellista, punkt és um! 

A könyv a kiadó kortárs szerzők írásaiból álló, Napkút Próza nevet viselő, egységes arculatot kapott sorozatának a része, amelyből már több kötethez volt szerencsém. (A lista alant olvasható. Ahogy belegondolok, tulajdonképpen négy könyvet olvastam a sorozatból és kettő bekerült a tavalyi évi személyes best of-listámba. Nem rossz arány.)

  A SOROZAT ARCULATA ÖNMAGÁBAN IS MEGNYERŐ,   de Szávai Attila könyve még ki is emelkedik közülük. Egyfelől nagyon jól áll neki a sorozat „egyenruhája”, másfelől hiába egyen, mégis egyedi lett a saját kinézete. A cím és a borítókép olyan harmóniában van egymással, amilyennel a valós tartalommal nincsen, de ez az első találkozásnál mellékes, hiszen a könyv külseje az első szerelemhez szükséges, de legalábbis a szerelem lehetőségéhez, a figyelem felkeltéséhez. S ehhez ez igen alkalmas! A kis szigeteken repkedő, keszekusza tetejű házacskák, mögöttük a léghajók és a lebegő tojássárga-bolygó nagyon jó választás. Ahogyan a cím is: Távoli vidékek felé. A két összetevő, különös tekintettel a cím egy részének tipográfiai elforgatására inkább sugall disztópiát, sci-fit vagy fantasyt, mintsem kortárs pillanatképeket a magyar valóról. Vagyis, mondom, van benne egy kis átvágás, de ezért mégsem haragszunk sem a szerzőre, sem a kiadóra. Azért sem, mert mérete és a kemény borító végett is jó kézbe venni a könyvet. 

„A novelláskötetek a holdat szimatolják, 
mert szeretnek elveszni a részletekben.”

  A TARTALOM.   Ha kérdezed, milyenek Szávai Attila novellái, kicsit alább gondolkodás nélkül vágom majd rá a saját megoldásomat.

Azt minimum Örkény óta tudjuk, hogy nem lehet olyan rövid egy novella, hogy a szereplője, a szereplői valamilyen furmányos módon ne kerülhetnének ezért vagy azért közel az olvasóhoz. (Mint látjuk majd, egyelőre előjel nélkül: Szávai mégis el tudja érni, hogy ne legyen így.) A kötetbe negyven írás került a százkilencvenöt oldalra. Egy rövid matematikai művelet kemény valósága az arcunkba köpi, hogy egy-egy novellára 4,8 oldalnyi terjedelem jut. Hogy ez sok vagy kevés, netán éppen elegendő az a nagy kérdés! 

Mivel a negyvenes szám ahhoz túl tetemes, hogy egyesével részletezzem az olvasmányélményt, megkísérlem csokorba szedni a jellemzőket. Ez egészen biztosan nem lesz igazságos, viszont nehezen vitatható, hogy módfelett olvasóbarátabb megoldás. 

A fülszöveg nem kicsit patetikusan, inkább blöffölve mint a valóságra apellálva így fogalmaz a könyvről:

A mi univerzumunk, a mi világunk. Ez fűzi egymásba Szávai Attila évszakokon, tereken, településeken és embertípusokon átívelő novelláit. 

Legyünk most annyira nagyvonalúak, hogy meg sem kíséreljük értelmezni a fenti két sort! Már csak azért se, hogy ne akarjuk egyből menekülőre fogni. És dicsérj meg: bennem meg van annyi szájpréselt önuralom, hogy visszafogom magamat, és dafke mondom ki, nem írom le a hasonló mélységű Coelho-mintájú mondatokat, amelyek random eszembe jutottak. „A mi univerzumunk, a mi világunk.” Egek, mondom kicsiny, immár csak négyötöd részben működő szívem teljes döbbenetével (ez nem a te hibád, hanem egy december elején átélt infarktusé), kedves fülszövegíró, mondom, egek! Ezzel valóban összefogtál mindent, de tényleg  mindent... Na, szakadjak el ettől a ponttól, mert a végén nem csupán négyötödös lesz a szívem, hanem szőrös is! 

Vágjunk a közepébe, induljunk ki az origóból, vagy ha úgy tetszik a közös metszetből: a novellák távolságtartók. Tartják a távolságot az olvasótól, de meglepő fordulat, még a szereplőktől is. Mintha nem csupán az lenne a cél, nehogy olvasóként bárkit megkedveljek, megszeressek, többet akarjak róla tudni, hanem az is, nehogy a szerző közel kerüljön hozzájuk, vagy ők maguk meg ne szeressék egymást. S ez persze elsősorban akkor igaz, amikor vannak egyáltalán szereplők. 

Az első két novella elsőnek szerkesztése nem volt a legjobb ötlet. Én naivan azt gondolom, hogy egy viszonylag ismeretlen szerző rövid írásaiból összeállított kötetet valami olyasmivel érdemes kezdeni, ami felkelti a figyelmet és a kíváncsiságot a folytatás iránt. Viszont ez az első két írás nem ilyen. Az egyértelműen kiderül belőle, hogy Szávai Attila szereti a részleteket, figyel is rájuk, és kiváló leírásai vannak a megfigyeltekről. De hogyan mondjam elég hangsúlyosan: nagyon kiválók! Ellenben képzelj egy roppant kiváló leírás egy falunapról. Egy olyan leírást, amely végigpásztáz az egész nyüzsgésen, másodpercekre rázummol erre-arra, hogy azonnal haladjon is tovább. Majd amikor átnéztünk már mindent és mindenkit: véget ér a novella. Nincs történés, nincsen cselekmény, nincsen konfliktus, nincsen valahonnan valahová, nincs rámutatás, nincsen bemutatás. Van a falunap leírása. Pont. Az ezt megelőző novella pont ugyanilyen, csak nem egy falunapról szól, hanem egy bíróság bejáratáról és három alkalmazottjáról. 

Mond valamit, hogy az első párbeszéd a huszonötödik oldal felé jelenik meg, az azt követő pedig a nyolcvanötödiken? Vagyis még a szereplő is távolságot tartanak egymástól. Ennyi távolsághoz kell tehát az univerzum-nagyság, amit a fülszöveg emleget. Egyébként itt, a nyolcvanötödik oldal körül van az első, a elejétől a végéig koherensen összefüggő cselekményes novella. A könyv felénél járunk. 

  S ÚGY GONDOLOM, ELMONDTAM MINDENT.   Mert ez a két dolog van a könyv végéig: a pompás, vég nélküli leírások és a permanens, mindentől és mindenkitől való távolságtartás. Ami két dolog egy idő után már képtelen volt felkelteni, pláne lekötni a figyelmemet. Annyira távolságot tartott tőlem is. A leírásokkal való üzenet pedig számomra nem jött át.  

Pár szó a szerzőről a Magyar Írószövetség honlapján.

3/10

2020 december, minden bizonnyal az év utolsó olvasmánya

 *

 
Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!