Annyira megdöbbentett Kertész Imre Nobel-díja, amikor aktuális volt (hol volt eddig, miért egy harminc évvel korábbi regénykéjére kapja [ami tizenkettő egy tucat]), hogy amikor az Alexandrába megtaláltam ezt a könyvet, egyből lecsaptam rá.

Hátha megtudom a választ… 

S nagyjából megtudtam: az irodalmi Nobelnek körülbelül. annyi köze van az esztétikához, a belső értékekhez, mint az Oscar-nak a filmművészetben a filmekhez.

Csüggesztő, de nem váratlan. 

Mindez természetesen nem az elsődleges üzenete a könyvnek,mert a szerző egy időben maga is tagja volt a Nobel irodalmi bizottságának.

Egyetlen vigasztaló van csak a történelemben: a nagy számok törvénye alapján néha betalál ez a bizottság is… :-(

2,5/5

(2012)

A Harmadik Szem ez esetben nem valakinek a valós szemét, látását jelenti, a szemgolyójával, hanem az az indiai poris pötty a homlok közepin, amivel, ugyebár, a transzcendenst láthatjuk, ha van nekünk olyan. A könyv címe szerint a szerzőnek van. Aztán,nézd csak, milyen érdekes az alcím: Koppány evangéluima. Tökéletes példája a csizma az asztalon dolognak. Koppány nem volt keresztény, nem volt zsidó, hogyan lehet evangéliuma? Ráadásul pogány evangélium lenne? De ha pogány, akkor nincsen benne Jézus... No, ki kell nyitni a könyvet, a csudát akar ez a Bakos!

S lám, ismét egy könyv, ami állít egy csomó mindent, megdöbbentőt, érdekeset, meg érdektelent is, lehet utánanézni a tenger adatnak (mert ő maga annyira nem adatol). Lehet vele vitatkozni is, vastagon. Valószínűleg nagyon sokaknál kivágná a biztosítékot, ha olvasnák (kicsit nálam is), de a kérdések és az érvek, amiket felsorakoztat, azért fajsúlyosak. Csak éppen a zsidó-keresztény kultúrkörben, hogyan is mondjam, hm, szokatlanok.

Amikor Badiny Jós Ferenc Pártus hercegé-ben , talán 1993-ban először találkoztam Jézus nem zsidó voltával, az egészet úgy tartottam hülyeségnek, ahogy van. Igaz, akkor ezerrel egy keresztény közösség berkein belülről olvastam, működött bennem a „belső elhárítás”. Azóta több könyvben találkoztam a gondolattal, ráadásul némely ószövetségi történések szöget is ütöttek a fejembe, és nem találtam meg a megfelelő feloldásukat. S az eddigi standard keresztény válaszok, hogy is mondjam, súlytalanok lettek. Az érvek meg súlyosabbak. S ezeket az érveket Bakos Attila részletesebben, de legalábbis szenvedélymentesebben fejti ki, mint Badiny-Jós.

A mai zsidóság nem sémi, hanem kazár szárazásáról szóló fejezet pedig nagyon ütős! Erről Arthur Koestlernek is volt mondanivalója, A tizenharmadik törzs című könyvében. 

Bakos könyvében, ahogy mondtam, volt,amit csak simán átlapoztam. Ilyen volt, amikor a jézusi tanítások indiai gyökereiről magyarázott.. Én meg egyszerűen nem értettem,most miről beszél?. Bár ha visszagondolok, a kereszténység komplexitása kezdetben hasonló falakat emelt bennem: túl sok mindent, egy teljes rendszert kellett befogadnom.

Amikor arról olvastam a könyvben, hogy voltaképpen az ÓSz-i ilyen-olyan történések, pl. az özönvíz sztorija jóval az ÓSz megírása előtt előtt létezett sumér iratokban, a Gilgames eposzban, le kellett tennem egy kicsit a könyvet, s csak néztem magam elé. Pedig ezzel sincsen semmi baj, ha átgondolom, nem dehonesztáló a Bibliára nézve. 

S némi fényt kapott a könyv által az is, miért az a sorsa Magyarországnak, ami, anélkül, hogy turbó-magyarkodni akarnék. Mintha bizonyos mozaikok a helyükre kerülnének.

Bakos Attila a Narada Védikus Akadémia alapítója. Az akadémia oldala ezt írja róla: író, filozófus, a jóga tudomány és vedánta mestere, a védikus kultúra magyarországi megalapozója. A könyveit ennek szellemében vegyük a kezünkbe. 

3,5/5

(2012)

Az első Picoult-könyv, amit olvastam, a Szívtől szívig volt.

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta nekem, belefogtam, benne ragadtam, felfaltam. Nagyon tetszett Picoult sok szempontos szerkesztése, egyből elkaptam a fonalat a történetvezetésben, tetszett a felvetett alapprobléma (adhatja-e a gyilkos a szívét az általa megölt gyermek testvérének; amit aztán tetézett is, hogy a gyilkos-e a gyilkos?). Akkor azt mondtam, szeretem Picoult-t.

Aztán több könyvét is elolvastam. Az, hogy olvasmányos, és olyan kérdéseket boncolgat, veséz, csűrcsavar, amelyek oda kell figyelni, soha nem volt kérdés. Számomra egyik könyve sem érte el azt a szintet, amit a Szívtől szívig-gel megjelölt. De egyik könyvét sem tudtam letenni. Viszont minddel akadtak komoly problémáim. Nem szoktam le Picoult-ról, de nem is keresem feltétlenül a vele való találkozást. 

Holott, és ez hangsúlyos HOLOTT, Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. Csak valahogy nekem, általában a történetek végén, kilóg valami láb, nem mindig ló, hanem nem is tudom, mi, és ettől valahogy csappant a lelkesedésem. 

Na, akkor a lényegről, is, az Elrabolt az apám-ról. A történet lényege ott van a fülszövegben: apa és lánya együtt élnek, tök jól megvannak együtt, aztán kiderül, hogy apu elrabolta a csimotát, anyutól, felépített egy vadi új életet, új nevekkel, új mindennel. Nagyjából ennyi a lényeg.

Először persze a sztori fogott meg, és a szokásos picoult-i fordulatok. Aztán a fordulat kitalálható lett, de jött egy újabb szempont. Amikor Szerelemesfeleségtársam megkérdezte, miről szól a könyv, elgondolkodtam. Nekem a „miről szól?”-kérdés soha nem azt jelentette, hogy mi történik benne, hanem azt, hogy mi az üzenete. Kedvesem is így érti ezt. Vagyis megkérdezte, mi  könyv üzenete? Addig igazából nem is tűnődtem el ezen, élveztem az olvasást, a sztorit, meg a stílust. Akkor, amikor megkérdezte, akkor viszont elgondolkodtam..

Mert a könyv arról szól, hogy a bűn és a hazugság nem abszolút fogalmak. Ez kapásból nem volt szimpatikus, az egykori keresztény mivoltom maradéka hangosan berzenkedett bennem. A bűn törvénytelenség, a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, az, hogy kihozzam a másikból a legjobbat; így a bűn az önzés, az elvevés és a megtartás, visszhangzott bennem a több év alatt kikristályosodott logikai sor.

A hazugság kicsit nehezebb ügy. Vannak helyzetek, amikor az ember akkor tesz jót, ha hazudik. Klasszikus és eklatáns példa, ami elsőre erről mindenkinek eszébe jut: ha bújtatok valakit, és jön a fegyveres üldözőcsapat, bedönget az ajtón és vehemensen érdeklődik azután, a spájzomban lapul a liszt és szakajtó tojások között, ha már odadugtam, magától értetődik, hogy nem fogom odavezetni a csaholó ebekkel érkezett ellent. Azt mondom: nincs it, amott fut, ni, két sarokkal odébb. Nem mondtam igazat. S mégis így maradtam Ember. De a bűnt vajon ki akarná relativizálni? Hogyan lehet is lehetne ezt tenni? Nem lehet!

De lehet! Picoult-nak sikerül. S mindezt teszi úgy, hogy kísérletet sem tesz az önzés szokásos a liberális mentegetésére.. Ellenkezőleg: azt mondja, hogy van, amikor a szeretet nevében bűnt kell elkövetni, hogy a másiknak jobb lehessen. Az más kérdés, hogy bűn--e akkor bűn? 

Kamaszkoromban írtam egy kétsorost:

Hát erkölcsös lehet 
rigót lőni az éhező kisrókának?

Picoult azt mondja: igen, igen, igen, erkölcsös! S a könyvét olvasva nem tudtam nem egyetérteni vele. Ettől persze a rigónak nem jobb…

A hazugság esetében Picoult már nem olyan biztos a dolgában. A könyvben kivétel nélkül mindenki hazudik. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy. S a hazugságukra nem nagyon lelünk felmentés. Bár megér az is egy misét, hogy ki az közülünk, aki mindig, mindenben teljesen őszinte, és még a hallgatásával sem hazudik soha...

Szóval, feleim, lehet a könyv olvastán sok mindenen törpölgetni, és be kell látni, jót olvastunk, ha ezt olvastuk!

4/5

(2012, 2018)

Szeretem Asimov-ot régóta. Szeretem Silverberg-et a Lord Valentine kastélya óta. Olvastam ennek a könyvnek a moly.hu-s értékeléseit, meg a borítón levő ajánlásokat. Valami nagyon nagy durranásra vártam.

Gondolkodom, türelem!

Szóval a könyv szól valamiről, tényleg!

Szól arról, hogy a vallás nem megoldás, és a tudománnyal szemben adott helyzetekben lépéselőnyben van, de komoly morális, erkölcsi lépéshátrányban is egyúttal. 

Szól arról is, hogy a médiának és a politikának mekkora felelőssége van az általános pusztulásban. 

Szól arról is, hogy azért, mert valamit valahogy megszoktunk, annak a valaminek azért még lehetnek használható, nem önmagában hibás, rossz alternatívái. 

Szól arról is, hogy az általános pusztulásban csak az segít, ha kézben a kézben nézünk szembe a veszedelmekkel. 

Szól arról is, ha a tudomány adott esetben csak diagnosztizálni tud, megoldani nem, de ezért nem feltétlenül felelős.

Szóval sok mindenről szól a könyv. De az értékelésem legvége az, hogy már olvasás közben azon tűnődtem, hogy fel fogom tenni a rukkola-ra, mert nem valószínű, hogy valaha újra fogom olvasni.

Miért? 

Nem pörög a cselekmény, viszont a pörgéshiány nekem nem váltotta ki semmi. Nem élnek a párbeszédek (nem tudom, hogy a fordítás tehet-e róla?), sőt néha olyan suták, hogy oda ne rohanjak! A szereplők sem igazi karakterek, csak jelzésértékű pacsmagok.

A könyvről, a mondanivalójáról tehát nagyon sokat lehet beszélgetni, kérdéseket lehet felvetni vele kapcsolatban, de a felvetett kérdések néha izgalmasabbak, mint a talaj, amiben megszülettek. Nem tudom, Asimov és Silverberg együtt írták-e a könyvet, vagy Asimov ötletét Silverberg dolgozta ki, de végső soron teljesen mindegy: egeret szültek a hegyek. 

3/5

(2012)

Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe, és azóta is hálás vagyok neki, nagy találkozás volt. 

Olvasás közben, amikor éppen nem gyönyörködtem Gion művészetében, mondataiban, finomságaiban, végig gondolkodtam rajta, vajon ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott egészében. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen, az egész együtt mégis Gion, és csakis Gion lehet.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé,de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép ez a regény, hjaj, de nagyon szép! 

5/5

(2012)

Interjúkötet. Interjúkötet Gabriel Garcia Márquezzel. a Száz év magány írójával. Jó interjúkötet Gabriel Garcia Márquez-zel, a Száz év magány  írójával.

Átjön rajta GGM személyisége, bepillanthatunk a regények, novellák születési folyamataiba, a születésük titkaiba, motivációiba.

Voltaképpen ebből a könyvből értettem meg némileg GGM határozott balos politikai nézetének okát. Annak ellenére, hogy utoljára középkamasz koromban szimpatizáltam a baloldallal, azt soha nem engedtem meg magamnak, hogy a politikától független, de politikai nézettel rendelkező embereket a politikai szimpátiájuk alapján ítéljek meg.

(Teszem hozzá, abba már vastagon belefutottam, hogy nekem viszont a politikai nézeteim miatt támadt konfliktusom velem egyet nem értőkkel, és jobbára a személyem lett a támadás középpontjában, és nem annyira a nézeteim. Ilyen a világ.)

A Castro-val való barátságát még így sem értem, de lehet, ahhoz dél-amerikainak kellene lennem. GGM-et ennek ellenére vagy ettől függetlenül szimpatikusnak találom, és a könyv után még inkább így van ez. 

4,5/5

(2012)

A könyv azt adja, amit ígér: kismonogáfia Woody Allenről a pályája kezdetétől 2006-ig.

Feltűnő, hogy a korai filmeknek sokkal nagyobb tér jut ebben a könyvben, mint a későbbieknek. Minden bizonnyal azért, mert ezek a filmek magasabb woddyallen-színvonalat hoznak, és a későbbiek nem olyan átütők: magukon viselik a rendező kézjegyét, de újat nem tesznek már hozzá az eszközeihez, módszereihez. Ízig-vérig Woody Allen filmek, nézhetők, élvezhetők, de nem vágnak oda.

A könyvecske viszont eléri a célját: tömörségében is kedvet csinál, ahhoz, hogy az ember filmről filmre végigüljön egy Woody Allen „kurzust” a képernyő előtt.

4,5/5

(2012)

Háttér, Budapest, 2006, ISBN: 9639365513 · Fordította: Dankó Zoltán

Na jó, elismerem van bennem kultúrsznobizmus, ami miatt King neve nem cseng nálam olyan jól. A „Ragyogás”-on kívül nem olvastam tőle mást, attól sem estem hanyatt, bár hatással volt rám: akkoriban egy szállodában dolgoztam, és a nagy takarítás idején volt, hogy egyedül voltam egy emeleten, vagy húsz szobára; utáltam a fürdőszobákat. A filmtől sem voltam oda, csak Nicholson nőtt a szememben.

Na most: minden kultúrsznobizmusom ellenére valami érthetetlen okból kedvelem Arnold Svájcinéger filmjeit; így találkoztam a „Menekülő emberrel” is. Amiről fogalmam nem volt King-alapú film. S tetszett az is.

A kognitív diszonancia nem oldódott fel. 

A könyv olvastán meg csak erősödött. Mert, ahogyan itt már többen leírták, más a kettő. A filmmel sincsen bajom, a könyvvel meg határozottan elégedett vagyok. Szikár stílus, rövid fejezetek, pergő cselekmény, nagyon jó ötlet, minden együtt van ahhoz, hogy helyé legyen a könyv: ahogy helyén is van.

S ha közhely is mára a médiát lelkiismeretlensége, hírgyártása, személytelensége, embertelensége, s az is, hogy a politika hogyan használja fel néphülyítésre a médiát, akkor is fájdalmas szembesülni egy ilyen jövőképpel, ahol a mindez a tetőfokára hág, ahol már nincs összetartás, nincs empátia, s ahol mindannyiunkat bedarál a rendszer. S a VV-ket nem nézegetve úgy fest, nagyon nincsen ez messze…

4/5

(2012)

Kicsit fenntartásos voltam a Végjátékkal, mint minden hatalmas könyvsikerrel szemben. Ez mondom, hogy teljesen egészséges, de ez van. Úgy fest, túlságosan hatott rám az egyél szart, hetvenmilliárd (vagy mennyi) légy nem tévedhet”érve. A moly.hu olvasói értékelései viszont kedvet csináltak hozzá. 

Kezdem azzal, ami az előítéletemet igazolta. Locke és Démoszhenész alakja nekem teljesen érthetetlen és kizökkentő volt. Az összképbe beleillettek teljesen, ami a cselekményt illeti, de teljesen hihetetlen volt, hogy két tizensehányéves gyerek leuralja és kezébe veszi az internetet és hatalommal bíró megmondóemberei lesznek a világpolitikának.

Peternek az az okfejtése, amikor Hitlerről beszél, majdnem letette velem a könyvet. Kilencéves a vadonatúj leányom, ebből indultam ki, meg abból, hogy a mai srácok a hedonizmus felé mozdulnak ezerrel, és annyira, de annyira nincsenek tisztában azzal, hogy mi zajlik a világban, hogy csak na. Nem világos, mitől fordulna meg ez a trend. Ha az életkoruk nem az lett volna, ami, akkor tán még…

Ennyi a szidás.

A regény cselekményes, motivált, átgondolt és jól, nagyon jól megírt! A végén a dupla-tripla csavar jól előkészített, hihető volt. Ami ennél sokkal több, gondolkodnom is kellett, miután letettem. Ezeken:

1. 
Vitatkoznom kell azokkal, akik azt mondják, embertelen volt, ami Enderrel történt, és pfúj. Nem az embertelenséggel vitatkozom, csak azon, hogy Graffnak volt-e más választása (felhasználni egy félrevezetett, de zseni kisskacot) az adott ismeretei, és nem a regény befejezésének a tudatában? Szerintem nem. Ha gyönnek a csótányok és uralnak, és nincs Ender, akkor az ismeretei birtokában a Földnek ennyi. Endernek is, csak kap egy kis haladékot. Nem biztos, hogy sokkal jobban jár… 

Ha nem így, akkor hogyan lehetett volna az empatikus és lelkiismeretesen Endert felkészíteni a rá váró feladatra? Van kettő és fél gyerekem: mára láttam be, hogy a tutujgatás, a meggyőzés, érvelés, dicséret, az nagy büdös fittyfene, ha nincs mellette rohadt nagy következetesség és szigor. Szembe kellett néznem viszont azzal, hogy az utóbbiak alkalmazásával én leszek a rossz fiú, még akkor is, ha hosszú távon ők nyernek ezzel, meg azok is, akik kapcsolatba kerülnek velük. Bevállaltam, hogy én MohaGraffBácsi leszek a rossz fiú. Vannak jelek, hogy nem tettem rosszul. Nekem nem volt ellenszenves Graff.

2. 
A történet vége nekem az emberi kommunikáció csődjéről szólt. Arról, hogy a legjobb szándékok mellett is mennyire félre tudjuk érteni egymást az értelmezéseinkkel, az előfeltevéseinkkel és a következtetéseinkkel. A kellő utat még nem tudom. Csak azt, hogy hol ember vagyok, hol csótány, és lövök egymásra.

4. 
De kiderül, hogy barátság nélkül, társak nélkül, bizalom nélkül még lőni sem tudunk rendesen, pontosan, célra tartottan…

3. 
Ender utolsó útjai olyanok, mint a megváltás. A Holtak szószólójaként vallás teremt, bár ez szándékában sincsen, ő életet akar teremteni. Csak nagyjából senki sem érti, még akkor sem, ha a szavai nyomán teremtetett vallásból sül ki jó is. Viszi magával a gubót, keresi a helyet, ahol az „fölébredhet és békében élhet. Sokáig kereste.” S nincs befejezés… Sokáig kereste, míg megtalálta, vagy sokáig kereste, de sehol sem találta?

Pazar egy regény, nem vitás!

5/5

(2012)

Elolvastam. Újra és sokadszor: a monográfiai etalon továbbra is Vasváry Tóth Yes-könyve marad. Nem csupán a szerteágazó információ-áradat miatt, a háttérmorzsák miatt, hanem elsősorban azért, mert mer élvezetesen szubjektív lenni. S a szubjektivitásában is egyértelmű, hogy szereti munkájának alanyát.

Nos, ebben a Floyd-könyvben ezt nem éreztem.

Elfogadom, hogy Syd Barret és Waters nehéz emberek. Elfogadom, hogy Wright és Mason nem a hangszerük kimagasló virtuózai, elfogadom, hogy a Floyd szövegeinek többsége közhelyes (egek, akkor milyenek a magyar szövegek abból az időből!), elfogadok mindent, komolyan! Csak azt nem értem, hogy egy ilyen vacak, közhelyes, popularitásba forduló, pénzgyártó-gép együttesről minek könyvet írni? Csak a konjunktúra miatt? 

Hátulról kezdtem el olvasni a monográfiát. Nagyon szeretem a Floyd kései lemezeit. Voltaképpen a Floyd-ot a ’73-as Dark Side of the Moon lemeztől kedveltem meg. A Wish You Where Here-től padlót fogtam, az Animals-t lyukasra hallgattuk Pipi és Prof barátommal, A The Wall, pedig, nos, ugye, maga a rockzene veleje A Final Cut-ot valóban nem kedveltem nagyon. A Momentary Leapse Of Reason és a Division Bell csúcs, profi, gyönyörű, megunhatatlan. 

A szerző szerint ez az az időszaka a Floyd-nak, amikor pénzcsináló gépezetté vált, és semmi több nem volt. A Dark Side-ot még értékeli valamire, de még ott is visszafogottan lelkes.

Nem az a bajom, hogy én nem kedvelem a korai lemezeiket, a szerző pedig igen. (Azt sem túl lelkesen.) Ez indiferens lenne. Hanem az, hogy voltaképpen nincsenek nagyon érvek. A tetszés nem tetszés pedig ízlés kérdése. Mert attól egy zene sem lesz jó zene, hogy nem trendi, hogy kísérletező, hogy bizonyos pontokon annyira új utakon jár, hogy hallgathatatlan. Ahogyan attól sem lesz feltétlenül rossz, ha könnyebben emészthető, ha fülbemászóbb. Ilyen alapon nagyon sok zenekar pocsék, temethető Santana, a Dire Straits, Peter Gabriel és sokan mások. Az a bajom, hogy Ürmös Attila a saját ízlését teszi abszolút mércévé, és ebből az aspektusból ír meg egy egész könyvet. 

Szóval elolvastam ezt a Floyd-könyvet, de nem kötött le igazán, nem azt adta, amit vártam. S nem azt vártam, hogy az együttes bármit is csinál, az egekbe emelje. De azt igen, hogy érvekkel ne tessen, ha nem tetszik valami. 

3/5

(2012)