John Scalzi könyveiről az első pillanattól, vagyis a Vének háborújá-nak elolvasásától fogva az volt a véleményem, hogy nagyon klasszul megírt, voltaképpen semmi különöset mondani nem akaró, de roppant szórakoztató és pörgős regényt olvastam. Amivel az égvilágon semmi baj nincsen, hiszen ott vannak például Burroughs Tarzan- vagy John Carter könyvei, amiket a gondolatiság szikrájával, a realitás leghalványabb árnyékával sem lehet megvádolni, de mégis a szórakoztató irodalom gyöngyszemei. Nos Scalzi ebbe az sávba sorolt be a maga sorozatával. 

A Mélyűr pedig Scalzi mögé. Öööö… Elé. Ez a könyv 1998-ban jelent meg, Scalzi-é pedig 2005-ben. Nem mondom, hogy plágium, csak a tények sorrendisége miatt szögeztem le.

Szóval elkezdődik a történet, azonnal bele is csap a lecsóba, pörög, forog, lő, ugrik, száguld, üsd-vágd, van fantázia, van koherencia, van humor (amolyan Han Solo-s, de jobbára a narrációban és nem a párbeszédekben), van technika, van misztika és van vallás. Az utóbbi nem olyan kis finoman, mint Simmons Hyperion-sorozatában (az viszont korábbi megjelenés), de kellő menyiségben és nem dogmatikusan adagolva. A hit valami olyan formában suttyog elénk, mint a Star Wars birodalomban az Erő léte, ténye, használata: Istenről szó nincs, csak az erejéről, meg az imádságról. 
A sztori önmagában nem egy nagy dolog, gyön a kozmikus-ellen, sokat tud, misztikus ő is, vannak harcosai, meg über-harcosai, meg Misztikusai, akik, nem csupán fizika- és technikai, hanem pszichés eszközöket is szép sikerrel latba vetnek, s mindezt azért, hogy elpusztítsák az emberiséget. Még szerencse, hogy az emberek oldalán is vannak olyanok, akik nem semmi, mit tudnak!

Jól felépített a sztori, logikusan megy előre a történet, érnek, hm, hát ha nem is meglepetések, de azért vannak nagyon jó ötletek. Szokásosan, de szórakoztatón szokik össze a két főhős, kezdetben akár meg s ölnék egymást, aztán már egyáltalán nem (vö. például Leia Organa és Han Solo szívózásai egymással). S persze, bár izgulunk, kétség nincsen a végkifejletről. 
Tény, hogy van egy pont, amikor majdnem úgy jártam vele, mint például a Mátrix harmadik részével: annyira cselekményes volt, annyira pörgött, annyira csak akció volt, hogy egy idő után unalmassá vált. Szerencsére a szerző érezte, hogy hol kell pontot tenni a permanens harc végére. Vagyis, mondom, olyan, mint Scalzi. Ezt dicséretnek szántam.

Edgar Ken Rhodes magyar szerző. Ezen a néven egy könyvet találtam a Moly-on. Kár, mert szórakoztató, s mert roppant gördülékeny, ahogyan ír. Vagy van más neve is, amin lehet őt olvasni?

A szóban forgó kötet címe: Mi igazságos… és mi nem? Kérdőjellel a végén. Vagyis a szerző, Michael Sandel, aki a fülszöveg(ek) szerint világszerte híres, a legismertebb morálfilozófus, arra tesz kísérletet, hogy definiálja az igazságosságot és az igazságtalanságot. A könyv alcíme sem ígér keveset: A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata

Azt írtam, hogy Sandel arra tesz kísérletet, hogy kimondja a frankót. Nem kicsit merész vállalkozás. Nagyon gyakorlati szinten indít, nem lacafacázik a hátlap szövege sem, gyors felsorolást tesz, mi mindennel is fogunk találkozni: Van-e joga a kereskedőnek természeti katasztrófa esetén megemelni a közszükségleti cikkek árát? Fel lehet-e áldozni egy ember életét egy másik ember életének megmentése érdekében? Lehet-e bármikor elfogadhatónak tekinteni a rabok kínvallatását? Egyenlő arányban adózzanak-e a szegények és a gazdagok? Szabad-e megkülönböztetni a jelentkezőket az iskolai felvételek során? 
A kérdés ősi. Ősibb Poncius Pilátusnál, aki az evangéliumok szerint megkérdezte Jézust: „Mi az az igazság?” Pilátus minden bizonnyal kiábrándult, cinikus vagy liberális volt, aki tisztában volt az érdekek és a relativitás erejével, valamint a filozófia tudálékos téblábolásával. A kérdése költői volt, nem hitt az igazság létezésében. A kérdése is költői volt, nem is várt rá választ. Voltaképpen csak egy kézlegyintésre méltatta a felvetést, hogy az igazság megismerhető.

Az is tény, hogy az Újszövetség nagyon rövidre zárja a kérdést. Jézus magáról mondja, hogy ő az igazság (Ján 14:6). Máshol már írtam, igen könnyen levezethető, hogy az igazság voltaképpen a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudással. Vagyis az igazság voltaképpen az adni-tudás. 

Csak az a helyzet, hogy a gyakorlatban azért ez nem ennyire pofonegyszerű. Mert mi van, ha a bátyám terrorista, és én tudok róla, hogy ártatlan embereket robbantott már fel, és készül további merényletekre is? Persze az az igazságos, ha szeretek. De kit, a bátyámat inkább, vagy a jövendő áldozatait? No, ugye, hogy ugye?

A könyv egyfelől lélegzetállító, másfelől dögunalmas. Még nem ülepedett le, hogy melyik inkább. Az általa felvetett kérdések, mondom, láttad, csuda izgalmasak. Az is, ahogy Sandel kibontogatja, hogy egyes esetekben melyik a legvalószínűbben elfogadható hozzáállás. Amikor sikerül neki. Nem mindig sikerül. Azért ő mégis csak egy morálfilozófus, nem pedig az Isten Fia, lássuk be!

Addig nincsen semmi baj a könyvvel, amíg a gyakorlati életből vett példákkal, mint utóbb, a második fejezettől kiderül, felvezeti a keményebb eledelt, a morál egyes irányzatainak, legfőbb képviselőinek, főleg az idejét múlt, cseppet sem polkorrekt Arisztotelész, majd Kant és John Rawls nézeteinek a bemutatását. Persze, van ezekben a fejezeteken is rengeteg nagyon hasznos infó, töprengésre méltó gondolat, de olyan érzésem volt, mintha tankönyvet olvasnék. A Rawls nézeteiről szóló fejezetnél fontolgatni kezdtem, hogy ez is félbehagyott olvasás lesz. Mert addigra kezdett az is kristályosodni, hogy túl sokat várok a kötettől, bedőltem a cím nagyot ígérésének. 
Mer Sandel végül nem ad választ a címben felvetett kérdésre, és az alcím ígéretét sem teljesíti be. Ne várjunk túl sokat! A magam részéről simán megbocsátok neki. Megbocsátok, mert azért el kell mondanom, Sandel böcsületes. Nem izmusokban és irányzatokban gondolkodik, hanem gondolkodik. Ezért, ha a tutifrankót nem is mondja meg, mert nem is lehet, a maga véleményét alaposan körülbástyázza, és az esetek döntő többségében egyet is lehet érteni a véleményével.

De számomra a kötet harmadánál-felénél egyértelmű volt: nincs minden esetben fekete-fehér válasz a morális kérdésekre. Sőt, a legtöbb esetben nincsen fekete-fehér válasz. Közelíthetünk, sőt, olyan is lehet, hogy logikailag hajlunk erre-arra, de ott mélyen legbelül meg tudjuk, hogy mi is a tutifrankó, s az nem feltétlenül fedi le a logikát, a kauzalitást és pláne nem a polkorrekt követelményeket. S talán ez tetszett legjobban: Sandel nem beszél Istenről, de nyitogatja a szemeket, hogy alapvetően az a tény, hogy morálról, igazság, igazságtalanságról beszélünk, felveti azt a kérdést, amit még a liberalitárus szemlélet sem kerül meg, hogy az igazságosság érték, az igazságtalanság nem. Ahogy az előszóban a fordító, Felcsúti Péter megfogalmazza: „Kevés számú kivételtől eltekintve (gondoljunk Shakespeare III. Richárdjára, aki úgy döntött, hogy gazember lesz) legtöbbünk számára fontos, hogy igazságosnak, méltányosnak, tehát erkölcsösnek gondolhassuk magunkat és cselekedeteinket. Még ha néha nem is vagyunk azok, keresünk és legtöbbször találunk is indokokat és körülményeket, amelyek menthetővé teszik viselkedésünket.” (Mondjuk ismerek olyan embert, akinek eszébe sem jut az igazságosság látszatát sem vetíteni magáról, xarik az egészbe, csak önmaga felé követeli meg mindenáron. Ő a liberális álomember: nem igényel semmiféle transzcendens, nehezen magyarázható értelmezést a léte.) 

De vajon mi a cudar életért valljuk ezt mindnyájan, egyöntetűen? Erre varrjunk gombot!

Sandel egyensúlyoz a liberális és a konzervatív elfogás között, hol ezt, hol azt kritizálja vagy támogatja, bár inkább az utóbbit. Az utolsó fejezetben színt vall, de hagy egérutat. Ha akarom, ez baj, ha akarom, egyáltalán nem. De a könyvét elolvasva voltaképpen bármelyik álláspontból van ok a tapsikolásra, legyen szó a gazdasági, anyagi különbségekről, a homoszexuális házasságról, bármiről. S a könyvet olvasva kiderül, a fene sem tudja, mi az igazság, csak kapirgáljuk, forgatjuk, nézdegéljük, vitatkozunk felette, küzdünk érte, ki-ki amilyen szempontból szemléli.

S tudom, támadható az álláspontom, de nekem éppen itt csalódás a könyv. Mert nem adja, amit a címe ígér. Ha nem az lenne a címe, ami, nem lenne csalódás. De az, ami, és ami a címe, az azt mondja, hogy megmondja. Nem mondja meg, csak azt, hogy neki mi a véleménye, melyik nézőpont számára a legvilágosabb. Meg az, hogy bármit meg lehet támogatni számokkal, érvekkel, filozófiával. Amivel mások vagy egyetértenek vagy nem. Vagyis ott vagyunk, ahonnan kiindultunk: marad kinek-kinek a józan paraszti az igazság megítéléséhez, az állam meg támogatja, amit támogat, és van, aki örül neki, van, aki meg nem. De jobb ez a világ úgysem lesz. Ezt én mondom, nem Sandel.

Ismét az óbudai Könyvmegállók egyikében, konkrétan a Pók utcaiban találtam erre a kötetecskére. Egyfelől mert Kriterion, másfelől, mert a borító Méhes György családos sorozatára (pl: Tatárok a tengeren) emlékeztetett. Még akkor is, amikor belelapoztam, beleolvastam.

Sípos Bella erdélyi, brassói magyar publicista, folklorista volt. És édesanya. Ez a könyve ez utóbbi tény következtében született ifjúsági könyv. Csak nagyon távoli rokonságban áll Méhes Györggyel, hiába a közös vonások, Erdély, ifjúsági könyv, hasonló borító.

Az ágrólszakadt rokonság az írónő családja körül előforduló állatokat jelenti, nem az ember rokonságot. Nem Sípos Bella tehet róla, de nekem ez csalódás volt. Valahogy jópofább lett volna, ha embereket jelent az ágrólszakadtság meg a rokonság.

A történet nem egybefüggő, hanem voltaképpen kis történetek egybefűzése. Amely történetek kedvesek, aranyosak, néha mosolyogtatók, és bizony kicsit semmitmondók. A szereplők közül egyedül az egyes szám első személyben mesélő anyának van jelleme, személyiség. Még a gyerekeknek is jóformán egy tulajdonsága van: szeretik az állatokat, legyen azok bármilyenek, kicsik, nagyok, szőrösek, csupaszok, bármilyenek. Az egyik történet szereplője például egy szöcske, aki bentlakással az egész család kedvencévé válik. Egy másiké pedig megszámlálhatatlanul sok katicabogár. A harmadiké, negyediké oroszlánok, majmok, majd egy fekete rigó. S mondom, kedvesek, aranyosak a történetek.

Csak valahogy hiányzik a kohézió, és még inkább az a cöccentés, amitől igazán jók, emlékezetesek lennének az egyes fejeztek. Pedig Isten bizony majdnem sikerül, csak egy pici kellene, egy apró csosszanás, egy lepkepukkanatnyi érzés, stílus, valami…

Teljesen egyetértek a Moly-os Lancaster értékelésével, amit itt ejtett meg. Valóban, ez a füzet csak egy sokadik Asterix-füzet. De valahogy sehogy nem megy semerre, igazából történik benne ez, meg az, de olyan mű az egész. Asterix és Obelix oldalanként egymás nyakába borul, hogy de szeretik egymást, Hasarengazfix csak úgy száműzi Asterixet a faluból, mert ez a törvény… És senki nem gondol arra, ami a végső megoldás… Persze… Asterix meg okos, mint tudjuk. 

Szóval, igen, ez is Asterix-füzet, és ezért szeretjük, de csak azért.

Egy internetes beszélgetés során merült fel, hogy az egyház az évszázadok során mindig tudományellenes volt Galilei, Bruno, stb. Akkor találtam egy weboldalt, amely hosszan-hosszan sorolta a katolikus tudósokat, és jócskán, lényegileg árnyalja Bruno és Galilei perét. 
Azon az oldalon találtam rá Tomka Ferenc kis füzetecskéjére. Nagyon kíváncsi lettem rá.

Mert bár igaz, hogy az egyházat (persze már ez a szó is problémás, és én most tudatosan nem írtam nagy e-vel) az idők során valóban érték rágalmak, valóban jó pár kérdésben ijesztően sommás ítéleteket mondanak felette („A papok mind betegek, kisfiúkat rontanak meg és mindig csak a pénz érdekelte őket, stb.”), de az is való igaz, hogy a katolikus egyház hozta létre, tartotta fent az inkvizíciót, hogy rettentő sok méltatlan pápa ült Péter soha nem létező trónján, s hogy Róma mindig a társadalmi fejlődés mögött kullogott.

A füzetecskének már a címe is problémás. Több szempontból. (Nem azért, met nem vagyok katolikus. Semmilyen -ista nem vagyok, semmilyen -izmus nem vezeti a billentyűzetemet. Még a kereszténységemre is azt mondom, posztkereszténység.) 
Lássuk tehát a cím problémáit!

TEOLÓGIA Nem kell megijedni, egyszerű leszek. A címben ott van a bűn szó. Általános értelemben a bűn a törvények áthágása, a Btk., a Ptk., a kresz, és így tovább. Még bibliai értelemben is igaz ez, a bűn a Tízparancsolat megtörése. De az a helyzet, hogy a Biblia még inkább szűkíti vagy inkább tágítja a kört. Azt mondja, hogy Isten a szeretet. És elmondja, hogy a szeretet lényege az adni-tudás: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…” (Ján 3.16)_. A Fiú pedig azért jött, hogy „ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mt. 20:28) János apostol pedig azt írja, hogy „a bűn pedig a törvénytelenség ” (1Ján 3:5) . Ebből teljesen egyenesen következik, hogy ha a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, akkor a bűn a megtartás és az elvevés. Ilyen egyszerű.

EGYHÁZ Pál apostol sommásan kijelenti, hogy az egyház nem más, mint Krisztus teste, amelyen át munkálkodik. Írhatom nagy betűvel a nevét, de akkor azonnal találkozom két újabb fogalommal, a látható és láthatatlan egyház fogalmával. A látható a helyi gyülekezet, a szervezett, tevékenykedő egyház. A láthatatlan pedig, amelyhez mindazok tartoznak, akik valóban Krisztuséi. A kettő nem fedi egymást, csak metszete van. A kis füzet, némi gőggel, az egyház alatt természetesen csak a római, katolikus egyházat érti. Amit, mert tulajdonnév, írhatok persze nagy betűvel, de ha az egyház külön, nagybetűvel írom, azzal voltaképpen minden más egyházat ignorálok.

KÉRDŐJEL van a cím végén. Érthetetlenül. Az egyház bűnös emberek közössége. A megtérés nem kilúgozás, nem azonnali megváltozás, hanem a cél felé fordulás, és elindulás. De nem a megérkezés. A keresztény ember nem tökéletes ember, hanem a tökéletesség felé forduló, arra törekvő (Fil 3:15). Éppen ezért teljesen indokolatlan a cím végén a kérdőjel. Mert az egyház, bár valóban Isten számára elkülönített, szent, de nem önmagában, és különösen nem cselekedeteitől függetlenül hordozza magában az Isten számára való elkülönítettséget. Hatványozottan igaz ez a római egyházra. Mert azért ha kereszténységről beszélünk, akkor a Bibliáról beszélünk, és némileg mulatságos, bár sokkal inkább tragikus a római tanokat és a Biblia egymásnak megfeleltetése. S bizony az is tény, hogy a római tanokból fakad a római egyház számos cselekedete is. Talán elég, ha csupán a hit és erkölcs dolgában való pápai tévedhetetlenségre, a képek, szobrok tiszteletére, a szent Bertalan éjre vagy az inkvizícióra gondolunk. De leginkább ott foszlik széjjel e kis füzet varrása ami a Biblia mondanivalójának az egyik kulcsa: cselekedetekkel nem kiérdemelhető az üdvösség. Nem tudunk annyit tenni, hogy üdvözülhessünk. Az üdvösség ingyen ajándék. A cselekedetetek pedig csak következményei a megváltottságnak. Éppen ezért bármilyen relativizáló érvelés, amely arra utal, hogy a másik is, vagy hogy ő még többet, csak szappanbuborék. Annak, hogy Kálvin is, Melanchton is gyújtott máglyát, semmi köze a római egyház keresztényüldözéseihez és -írtásaihoz. Mármint az üdvösség szempontjából. Bűn mindkettő. Slussz! Azzal, hogy Tomka Ferenc kérdőjelet tesz a címbe, gyakorlatilag azt mondja: az egyház, ugyan már, nem bűnös. De!

S akkor ez csak a füzet címe volt, feleim, úgy bizony! Nem megyek bele mélyebben. Gondolom, megkönnyebbülten felsóhajtotok. Csak egy nagyon fontos mondatot jegyeznék meg, az pedig a következő: Tomka Ferenc írása nem azt bizonyítja be, hogy a római egyház ártatlan, vagy kevésbé bűnös, pusztán csak történelmi és egyháztörténeti adalékokat ad, vékony sugárban. 
Már csak azért sem mélyülök, mert megtette ezt, nálamnál sokkal hozzáértőbben, műveltebben egy nagyon kedves ismerősöm, Csabai Tamás, aki aztán búvárkodásának eredményét meg is jelentette egy másik füzetnyi terjedelemben. Tom stílusa egyszerre tréfás (pamfletjét a XIX. század polemizáló stílusában ejtette meg, lehet jókat derülni felette) és egyszerre nagyon elgondolkodtató, ráadásul felettébb meggyőző. A füzet címe: Vitairat a történelmi érdemekről. S ő mindent elmond, amit én itt elmondhatnék. Pontosabban én mondhatnám el, amit ő már elmondott.

Többszöri nekifutásra végeztem A feladat-tal. Először még kiskamaszként győzött le. Aztán még párszor. De most fölé kerekedtem. Szent meggyőződésem volt, hogy már valamikor végigolvastam, sőt végig néztem a filmváltozatát is, de ahogy túllettem mindkettőn, konstatáltam, hogy á, dehogy, egyik sem volt még meg az életemben. Vagy, úgy a kor, a demencia, így ötven felett…

A könyv sok minden. Ha akarom, sci-fi, ha akarom kalandregény. Ha akarom, filozófia, az ember személyiségének sérthetetlenségéről, ha akarom, moralista mű, ha akarom, erkölcsi dilemmák megoldási kísérlete, kicsiben és nagyban (Galileia, Föld).

Elmondhatom, mindegyiknek élvezetes. De az is tény, hogy nem lettem annyira lelkes, mint sokan, itt a Moly-on. Főleg azért nem, mert vagy leltem komoly logikai bakikat, vagy nem volt eléggé a számba rágva a cselekmény. De tény, hogy a filmváltozat által sem lettem okosabb, az sem adta meg a kérdéseimre a választ.

Az első kérdésem az volt, hogy vajon az ((SPOILER: első ősmuksó, Umu, hogy a viharba került be az agyátalakító készülékbe? Mert ugye, ahhoz, hogy a sugárzás megfelelő méretűre, túlélhetővé csökkenjen, el kellett telnie sok-sok évnek, amit Gill, a kapott sugárzás mértéke miatt már nem élhetett meg. A könyvben ugrunk, Umu felébred a személyiség beültetés után. A filmben meg holdkórosként csak besétál az űrhajóba, beül a székbe, és hopp, el is készül az egy testben Umu-Gill kombó. A másik, dramaturgiailag marhára döccenős fordulat, amikor Mat visszaveszi a hatalmat. Valahogy olyan kis ovisra sikeredett. Nem vagyok egy konspirációs bajnok, de ha tudom, hogy akit bezártunk, értelmileg felettem van jócskán, hát azért az óvatossági küszöböm mégis csak legalább a plafonig ugrik. S ha szakember vagyok, legalábbis a kettős személyiségem űrhajós része az, akkor nem bacarintom el, hogy elég vagy nem elég az űrhajó üzemanyaga egy visszafordulásra. Hát nem? De szóljatok, ha csak nekem maradt ki valami.))

Az viszont kétségtelenül nagyon izgalmas, hogy mit kezd egymással valaki, ha nagyban önmagával szembesül a másikban. Megboldogult fiatalfelnőtt-korom idején megismerkedtem egy lánnyal. A közös jövőt illetőn rosszkor találkoztunk, én alig két nappal voltam túl egy nagy szerelem befejezésén, ő sem volt lelkileg, önbizalmilag erős talapzaton, de tettünk egy próbát, Hiba volt. Akkor is, ha minden megbeszélés nélkül ugyanazok a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak a polcainkon, s akkor is, ha befejezte az elkezdett mondataimat és kimondta azt is, amit én nem mondtam ki. Ez nem volt jó. Nem voltam jóban magammal, az életemmel, és még annyira bennem volt az előző szerelem, hogy nem tudtam kellőn értékelni őt, az új lányt. S mert egyikünk sem volt szilárd, érett, így a negatív erőket erősítettük csak egymásban. Akármilyen jó volt együtt, évekig rá gondoltam, ha rettenetes ciróka-mínuszba kerültem, nem volt jó együtt. Esélytelen volt a kapcsolat, és szégyenemre én (Csernus szavaival 
Amikor sok-sok évvel később Szerelmetesfeleségtársam rám talált az interneten, először kétségei támadtak: 
– Ez a pasi olyan, mint én vagyok! Nem lesz ebből baj? – kérdezte a legjobb barátnőjét, Zsuzsit. Mindkettőnk szerencséjére az rám beszélte őt. Zsuzsit ezért én is a szívembe fogadtam, végül is ritkán van az embernek személyes kerítőnője. De Szerelmetesfeleségtársamnak abban igaza lett, hogy, hogy 90–95 százalékban egyeztünk egymással. Olyannyira, néhány év múlva a kamasz gyerekeim duzzogva morogták oda nekem: 
– Persze, mert te mindent megbeszélsz vele a hátunk mögött! 

Ami egyfelől természetes volt, hiszen egy ötfős petchwork-családot kellett összeidomítanunk és kormányoznunk. (Nem volt egyszerű munka, nem is sikerült igazán.) De akkor és ott nem beszéltünk meg semmit, mégis szinte ugyanazokkal a szavakkal érveltünk, egymástól függetlenül, és egymás jelenléte nélkül az én két nagykamaszomnak. 
– Igen, tényleg egyformák vagytok. Még a fejetek is egyformán golyó – bólintott Zsuzsi, amikor erről beszéltünk neki. 
Szóval ebben az esetben az egyezés nem volt/lett baj, sőt, az összjátékot, az együtt-maradást segítette. 
Mire akarok kilyukadni az önéletrajzi részleteimmel? Zsoldos esetében, hiába van ott ((SPOILER: mindenkiben Gill személyiségének nagy része, szerencsére vagy sem, de a másik, az eredeti személyiség jelenléte megtartja a különbségeket. Ami eredményez komoly bajokat is.))

A feladat által morál-vonalon feltett kérdés szerintem a következő: „De szabad-e ölni, embert ölni / gyilkolni, hogy álljon a vár ?/ Ér-e annyit, bármilyen mű, / hogy ember halál legyen az ár?”* Lehet-e olyan feladat, olyan kötelesség, amelynek az ára valakinek a vére, valakinek az élete? Figyelem, nem az önvédelemről beszélek, nem az olyan helyzetekről, amikor valakinek az élete másokat menthet, hanem konkrétan egy cél, egy mű érdekében szabad-e vért ontani, mások életét elvenni? 

Mondhatnánk, még e könyv ismeretében is, hogy dehogyis, egyáltalán nem, hiszen lám, ((SPOILER: Gill is, Eddie is, Mat is hiába tették, amit tettek, tök felesleges volt az egész, mert mi is várt rájuk a Földön, illetve a Marson? De azért Zsoldos otthagyja a kétséget: nem a feladat által lettek-e az emberiség öngyilkosságának és a vírus általi pusztításnak a Noéi a gyártott, felemás személyiségű űrhajósok? Igaz, persze, hogy ez csak így alakult, az eredeti feladat elvégzése korántsem eredményezte volna, hogy megérkezésüknek ekkora súlya legyen. Sőt, voltaképpen súlytalan lett volna. S ettől a kérdéstő válik izgalmassá a könyv.)) Amit tehát Bródy János kérdésként egyértelműen megválaszol a dalszövegben, Zsoldos nem meri olyan merészen kimondani. Talán mert minden helyzet más és más. S talán a mert a kitűzött cél is meghatározza a válaszadást.

* https://www.youtube.com/watch… Érdekességképpen végre megtaláltam az egész darabot, illetve a tévéjáték változatát: https://www.youtube.com/watch…

Vannak írók, akik több könyvvel lettek/lesznek halhatatlanok. Mondjuk Dosztojevszkij. Vannak, akik írtak egy csomó jó könyvet, de nincs közöttük magasan kiemelkedő, de az összes piszok jó. Mondjuk Vonnegut. Meg vannak olyan írók, akik írtak egy csomó könyvet, de voltaképpen van egy olyanjuk, amivel önmagában többet sem kellene/kellett volna írniuk. Ha például Márquez a Száz év magány előtt és után egy sort papírra nem vetett volna, voltaképpen nem történt volna semmi. Akármennyire jó mondjuk a Szerelemről és más démonokról. Persze, jó, hogy több regény szült, de a Száz év magány önmagában olyan csoda, hogy minden más csak futottak még. 
Bulgakov megírta A Mester és Margaritá-t, ami egyfelől azonnal ott van a Száz év magány mellett minőségben, másfelől Bulgakov is hátradőlhetett volna, minden más írása már csak desszert. Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert micsoda desszert ez a desszert! Ám konkrétan csak a címadó kisregényre gondolok! De arra nagyon.

ÖRDÖGÖSDI 

Ahogy mondani szokták, ez vagy valami,vagy megy valahová. Egy betépett novella a húszas évekből. Az a fajta, amit soha nem szerettem, és átlapoztam most is. A Mester és Margarita-, illetve a Kutyaszív_ kavarmánya, de amíg azoknak csak erényei vannak, addig ez úgy fest, mint egy ujjgyakorlat azokhoz. Őszintén és egyáltalán nem értettem, de még csak kedvem sem volt erőfeszíteni.

VÉGZETES TOJÁSOK 

A Kutyaszív csodája, és az Ördögösdi hm-sége után olvastam. Ami jó. Mert ha egyből a Kutyaszív után olvasom, biztosan csalódás. De az Ördögösdi után meg határozottan felüdülés volt. Ha akarom, ez is egyfajta rendszercsúfolás, abból az alapállásból, amit A tanú című filmből ismerünk: a jó elvtársat odaültetjük, ahol helyet találunk neki, aztán ereszd el a hajamat…! Itt is ez történik, csak itt ha nem is világ-, de majdnem Moszkva-méretű katasztrófa lesz belőle. Folyik a vér, roppannak a csontok, mert valaki nem értett valamihez, ahová ültették, meg mert nem működik jól a rendszer. 

Egy kicsit nem tudom hová tenni ezt a novellát. Az eleje Bulgakov, és jobbára a Kutyaszív, a végéről meg egyrészt A triffidek napja és a Világok háborúja jut eszembe. S bár van átmenet, és bár egyáltalán nem unalmas, vagy ilyesmi, s bár még izgulni is lehet (másképpen, mint A Mester és Margaritán, ahol tudjuk, ha az olaj kifolyik… és az bizony kifolyik!), a végén, csak azt mondjuk, aha, és ez nem az aha-élmény, hanem az az aha, hogy oké, tetszett, elolvastuk, ez már a miénk, szeressük is őtet, de nem lesz szívem szotty. Csak egy Bulgakov sci-fi novella. Ami bárki mástól az a qva lenne, de Bulgakovtól nem az. 
S na ezért mondom, hogy sokszor jobb lenne úgy olvasni dolgokat, hogy nem tudom, ki írta, mert akkor nem lenne semmi ilyen-olyanságos elfogultság, hanem lenne csak maga a mű, oszt szevasz, ismerkedjünk.

KUTYASZÍV 

Véletlenül került a látóterembe a kisregény/novella filmváltozata (https://port.hu/adatlap/film/tv/kutyasziv-sobache-serdt…). Megnéztük, és én nagyon lelkes lettem. A film fekete-fehér, én azt hittem, valami régebbi alkotás, és értetlenkedtem, hogy vajon hogyan lehetett ebből film? Aztán láttam, hogy a fekete-fehérség csak álca, a film 1988-ban készült. (S ugyanaz a rendező követte el, aki a sokrészes, nagyon jól sikerült A Mester és Margarita tévéfilm-változatát: Vlagyimir Bortko. Ráadásul nem csupán szövegében hű Bulkgakovhoz, hanem képi világában is teljesen hozza a hangulatot. 

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Bulgakov mélyen megvetette a proletariátus által diktatúrával vezetett államot, sőt magát a primitív proletariátust is. Csudálkoztam is, hogyan fogalmazhatta, jelentethette ezt meg, de aztán megtudtam, hogy nem tehette, nem jelentethette meg, a Kutyaszív csak 1987-ben jelenhetett meg, s akkor már javában a glaznoszty, a politikai és kulturális nyilvánosság időszakában járunk. 

– Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
– Hm… De hiszen más nincs.
– Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol, mi derült ki? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni. (172.)

Ahogy néztük a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy: az állat, ha ember csinálunk belőle, igazán állattá lesz. Aztán rájöttem, tévedtem, mert Preobrazsenszkij professzor egy züllött, vacak minőségű embert kutyult össze a kutyával, és a vacak mindig legyőzi a minőségit. Ahogy kamaszkorom nagy szereleme, Ági mondta: „Mindig az győz, aki kevesebbet akar.” S fél év múlva befejezte a Nagy Szerelmünket, bár velem mondatta ki az utolsó szavakat. De ez a mondata egész életemben igaznak tűnt. Úgy fest, a történelemben is igaz. 

Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet kicsúfolása, nevetségessé tétele, az emberi méltóság megőrzésének hangsúlyozása. Miközben akár nézi, akár olvassa, szétröhögi magát az ember, de legalábbis végig vigyorog. És sír. Hogy mekkora szarcsimbók tud lenni az ember, és milyen dögletes rendszereket hoznak létre szarcsimbókok. És közben mégis büszke, mert a szarcsimbókok között, a dögletes rendszerben is lehet embernek maradni, nem kell a gerincnek feltétlenül gumiból lennie, ezt üzeni Preobrazsenszkij professzor, Bormental, de még Zinka személye is. 

Kicsit sci-fi, kicsit börleszk, kicsit fáj, kicsit fintor, kicsit komoly, kicsit kikapcsol, kicsit bekapcsol, kicsit ökölbe szorul a kéz, kicsit nevet a szív, és kicsit vágyakozik, hogy bár annyi lett volna a megoldás arra az átkozott negyven-hetven évre, mint ahogyan a professzor megoldotta. S kicsit nagyon kedvenc lett. Emiatt adok a kötetre öt csillagot, mert ez a kisregény leural minden mást.

Egy Moly-társ, Pudingman örömködött a Facebook-on, hogy megszerezte ezt a könyvet. A tartalom kíváncsivá tett, irány a Rukkola, és pár napon belül a birtokomban is volt. Igen-igen vékonyka kis könyv, Szerelmetesfeleségtársam erre is azt mondta: inkább könyvjelző. Ennek ellenére nem haladtam vele túl gyorsan.

A helyzet az, hogy a történet gyakorlatilag ott van a fülszövegben. De tényleg. A stílus pergő, élvezetes, a kerettörténet meg keretet ad neki. (Itt a reklám helye: a kerettörténet igen-igen hajadzik Mács József Adósságtörlesztés című remek regénynek a kerettörténetére, s igaz, a belső tartalom egészen más, de nekem az sokkal-sokkal jobban tetszett.)

A sztorit nem is érintem, mert, mondom, a fülszöveg nagyjából elmondja, ami elmondható. Miközben olvastam, rendre Csörsz István ismert könyve, a Sírig tartsd a pofád jutott eszembe. (Az, hogy folyton-folyt eszembe jutott róla valami, nem Mihailović hibája, pusztán csak beindultak bennem asszociációs láncok.) Csörsz is galerikről, tagjaikról ír, illetve az ő vallomásaikat teszi közzé. Ennek a könyvnek a főhőse, Ljubo nem sokkal szimpatikusabb, mint amannak a főhősei, de lehet, hogy ennek az oka abban van, hogy a kelet-európai sors, a volt szocialista országok ifjúságának a sorsa nem nagyon tér el egymástól. Mondhatnánk, hogy a politika és a rendszer kényszerítette ezeket a fiatalokat, de valószínűbb, hogy bármilyen országban, rendszerben valami nagyon hasonló sorsot markecoltak volna össze maguknak.

Ljubo kemény gyerek, bokszol, jól is csinálja. Hajtja a lányokat, s ha valamelyik kapcsolat komolyodna, soha nem az ő részéről, azonnal dobja is a fruskát. Voltaképpen nem erkölcsösebb, mint ellenfele, Apacs, csak máshol húzza meg a határokat. Így lesznek kérlelhetetlen ellenségek.

A kerettörténet szerint Ljubo Svédországban köt ki, felesége van, neveli a felesége gyerekét, de vágyik haza. Hiába van élete, mégsem él, csak éldegél. Arra vágyik, hogy legyen valami háború, hiszen akkor biztosan hazahívnák harcolni. Eszement gondolatmenet, nem? (Mondjuk lett is háború arrafelé, mocskos, véres, alattomos, nem hiszem, hogy Ljubo erre gondolt a vágyaiban.)

S voltaképpen ez a két fő kérdése a könyvnek: a szocialista rendszer ocsmánysága és az, amiről Hobó így énekelt:

Vesztes lettem, hiába győztem. 
Senki mellettem, senki mögöttem. 
Nem fáj a szívem. Rád gondolok. 
Tudom, a szabadság magányos dolog. 
Menj vissza, vándor, nem lehet két hazád!

És nagyjából ennyi.

Az utószó azt mondja, a szerző nagy ígéret volt, és népszerű a hazájában. Nem vonom kétségbe. Magyarul két könyvet leltem tőle, az egyik ez. 

Tizenhárom színész, tizenhárom sors, tizenhárom egyéniség, akik nagyok voltak, maradandót alkottak. Tizenhárom élet, egy-egy pár oldalon, tömören összefoglalva, bemutatva azokat, aik itt voltak, akiket szerettünk, és akiket ma is szívesen nézünk újra és újra. 

Róluk van szó:

Bajor Gizi
Törzs Jenő
Rátkai Márton
Tőkés Anna
Rajnai Gábor
Gózon Gyula
Kabos Gyula
Kiss Manyi
Sárdy János
Básti Lajos
Domján Edit
Latinovits Zoltán

A lista persze nem teljes. De a teljességre törekvés a hasonló összeállításoknál lehetetlen feladat, technikailag megoldhatatlan. Így viszont nyitva marad a vitára való lehetőség: ki miért és miért nem került bele a kötetbe. De jobban tesszük, ha figyelmesen, elgondolkodva, derülve inkább olvassuk azt, ami adatott!

Bános Tibor szereti azokat, akikről ír, a művészetüket is, az embert is, de szeretete igaz szeretet, nem teszi vakká, és pozitívan elfogulttá: az embert és a művészt együtt mutatja be.

Köszönöm neked, Szerelmetesfeleségtársam, hogy megszerettetted velem a régi magyar filmeket, azoknak szereplőit, és hogy hajlandó voltál velem újranézni a ’30-’60-as évek magyar filmtermésének a legjavát!

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981, ISBN: 9632114507

4,5/5

(2017)

Nem kell sokat kutakodni, miért érzek vonzalmat a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúsági irodalma iránt: akkor voltam ifjú. ´73-ban kezdtem az általánost. Ezzel sok mindent elmondtam. Szóval van a dologban egyfajta, jó nagy adag nosztalgia is. De azt hiszem, nem csak az. 

A Delfin-könyveknél figyeltem meg, de aztán rájöttem, hogy igaz a Pöttyös Könyvekre is a jelenség, meg valószínűleg minden másra: a sorozat első köteteiből rengeteg simán elmenne mai felnőtt irodalomnak. Akkor a tíz-tizenkét éveseknek ajánlották. Aztán ahogy telt-múlt az idő, észrevehető volt, hogy hátrébb és hátrébb megyünk az életkorban. Egyértelmű, hogy az akkori  tízenéves korosztály nem ugyanazt fogyasztotta, mint a maiak. Írtam már: általános isi harmadikjában kapkodtuk ki A babó-t Toma kezéből, mit sem tudva, hogy fantasy klasszikusra hajtunk. Aztán amikor kiadták A Gyűrűk Urá-t, azonnal rávetődtünk (egek, a három kötet került 136 forintba!), és végig is olvastuk. 

De ha azt nézem, még a gyerekekről szóló könyvek is valahogy, hm, nem tudom, mások voltak. Az abszolút kedvencem Berkes Péter örök érvényűje, az Utánam, srácok! De rögtön mellette van a Talán Pista vagy a Nyár a szigeten. S persze sokan mások. Amiknek volt valami különleges, egyedi zamata. S úgy szólt gyerekekről, hogy nem nézte hülyének az olvasót, nem pátyolgatta, nem babusgatta, hanem egyenrangú félként kezelte. Olvasóként.

És akkor most itt van ez a Vakarcs. Olyan kis kedves, együltőhelyes könyv. Nincsen benne semmi különös, csak elmeséli három család három sarjának még csak nem is az életét, hanem az egyik sarj, Vakarcs első évét az iskolában, és azon belül a másik két főszereplő, a negyedikes Laci és a címszereplő Vakarcsnál egy évvel fiatalabb, vadóc Farkinca dolgait. De úgy, hogy nem rág szájba, nem akar mindenáron tanítani, tanulságra vezetni. S nem stilizálja a főszereplőit sem. 

Alapvetőn nem szeretek hasonlítgatni, de sokszor segít egy-egy művet elhelyezni az irodalmi koordináta-rendszerben: a Vakarcs-ról már az első fejezet elolvasása után Mándy Iván jutott eszembe. A Csutak-könyvekre és A locsolókocsi-ra gondolok. Nagy Katalin sem rág szájba, sem konfliktusokat, sem megoldásokat, sem kapcsolatokat, sem viszonyokat. Annyira nem, hogy csak szinte véletlenül figyelünk fel arra, hogy a vadóc szelídül, hogy a feszültség oldódik Bandi és Laci között. De csak szinte véletlenül, mert azért nem úgy ám. De nincs az arcunkba lökve, nincsen túlspilázva: túl hideg lesz a zuhany vize, mert Laci rossz csapot teker meg, és lesz egy nevetős közös élmény, Farkinca önfeledten kezd zöld kutyákat rajzolni a táblára, mintegy megalkudva a társadalmi elvárásokkal. De közben tudjuk, hogy Laci és Bandi közös élménye a kisebbekkel foglalkozás, és hogy Farkinca már rajzolhatott a konyhakőre is (tehette, de neki kellett felmosni utána!), tehát a kapcsolatok és a személyiségek szocializációja, mi mással, a szeretettel kezdődik.

De nem köll megijedni, kérem, finom kis könyv ez! Nem olyan fejbesújtós, hanem diszkréten mellénk bújós. S néha nagyon jókat mosolygós is. Mert azért lássuk már be, a levágásra vett, de házivá szelídült kacsát Pecsenyének hívják, s lehet ezen nem röhögni?

Az egész olvasás volt olyan érzésem, hogy Nagy Katalin néhány történetet, esetet, sztorit az életből integrált a könyvébe, tehette, pedagógus is volt, de olyan finoman, olyan érzéssel, olyan szépen elvasalva az illesztéseket, hogy nem lóg ki semmi sehonnan, minden egyben van.*

Mondanám, hogy szép kis történet Vakarcsé. De még csak ezt sem mondom. Inkább azt, hogy igaz, kedves történet. Szájbarágott konklúzió nélkül. Élünk. Szeretnünk kell. Ha lehet, jól. Ha elfogadják. Másnak nem nagyon van értelme.

*Olyan illesztés-gondokra gondolok, mint amik Vavyan Fable vagy Réti László egyébknt nagyon szórakoztató könyveiben előfordulnak: amikor jót nevetünk, de érezzük, hogy az adott szakasz nem szerves része a történetnek, csak annyira jó volt, hogy a szerző nem bírta kihagyni.